__MAIN_TEXT__

Page 35

ZSELLÉR-NAPLÓ

Szék, 1940.

1. Meghalt az öreg Meleg Juon, a román bivalyos. Utolsó útjára természetesen a többségben lévő alsó-felső magyar jó szomszédai is elkísérték. Nem értették, de „végigcsinálták” a nagy ceremóniával járó ortodox temetés minden rituáléját, ami a háztól a temetőig néhány órát vett igénybe, és teljes fizikai erőnlétet követelt. Juon bácsi házát végső nyughelyétől négy kilométer választotta el. Ezen az útszakaszon a parintye szinte minden útjába eső emberi és természeti lénytől elbúcsúztatta, hosszas keresztvetések és térdeplések zuhatagával megpecsételve. A koporsóvivők – csak magyar szomszédok lehettek, mert a hozzátartozók illendőségből sem vihették, s a kiöregedett román családok férfitagjai nem bírták volna – még a térdeplések ideje alatt sem szusszanhattak, ugyanis fentről hideg őszi eső verdesett, amitől lent csak hígult a sáros latyak, így hát kénytelenek voltak a fáradtságtól reszkető kezükben tartani az aggastyánkort megért ember koporsóját. A széki református magyaroknál az a szokás, hogy segítenek a koporsót a sírgödörbe leengedni, és azt behantolni. Segítésben ők mindig az elsők! Meleg Juon bácsi temetésén is ők ragadtak ásót, lapátot, imígyen az elhunyt hozzátartozóinak már nem jutott szerszám, emiatt való bánkódásuknak azonban halvány jele sem tört felszínre. Hagyták, hogy testvérüket a magyar szomszédok „takarják” be. Miután a pópa az utolsó imát is elmondta, a románok behúzott nyakkal, egymás hátára szegeződött tekintettel, mélyeket lélegezve az ázott posztókabátok naftalin- és tömjénszagú párájából, hazafelé sirültek. Aki hátramarad, az csukja be az ajtót ...?! 2. 1961 telének egyik hajnalán az „Újváros”, „Zsellér-tanya” korán kelő bivalyos gazdái – ők az egykori (a XVII–XVIII. század fordulóján élt)

Dobos Károly felszegi prímás „cigányfogadóival” (1953.)

Mikes gróf birtokaira felfogadott román zsellérek leszármazottai, akik ma is ezen a Felszeghez tartozó falurészen élnek – a reggeli itatáshoz vizet merítettek a Pál kútból, s arra lettek figyelmesek, hogy a víz színe zsírfoltoktól csillámzik. Futótűzként terjedt a hír, hogy a „drága víz” ihatatlan, az állatok is csak szagolják, beleprüszkölnek, de nem isszák. A forrás fogyasztói gyorsan cselekedtek, az istránggal egymáshoz kötözött hosszú létrákat leengedték a mély kútba, és már heten apasztották a patakkőgyűrű öleléséből fogyni nem akaró vizet. Furcsa módon az alsó két vízmerítő „újvárosi” volt, pedig egyik sem a fürgeségéről, határtalan munkaszeretetéről volt híres Széken. Ők már tudtak valamit! Miután sikerült a kiapaszthatatlannak tűnő vízmennyiséget kimerni, „természetesen” ők találták meg a zsírfoltok okozóját is. Egy lezsírozott, tölténnyel, tárral ellátott géppisztoly lapult a kút iszapjában, amit egyikőjük „elfelejtett” a háború után a csendőrségre leadni, hátha még jó lesz valamikor... Két nap múlva a tettes is „megkerült” Felszeg fertályán, az öreg V. Márton személyében, aki nem volt hajlandó belépni az újsütetű kollektívgazdaságba, s ráadásul a háza előtti betongyűrű-híd oldalában még egy kibelezett ZB-puskát is talált a csendőr. Innen a történet már „adja magát”. 1961-ben öreg V. Márton koholt vádak alapján két csendőr kíséretében Szamosújvár börtönkapuja mögé záratott, és 7 év politikai fogolyságra ítéltetett. A kálvária itt még nem ért véget. Az embergyalázóknak sikerült öreg V. Márton fejéből örökre kiirtani ártatlanságának még a gondolatát is. Beépített emberként az erdélyi magyar politikai foglyok közé dobták, hogy szabadulása után is csak földre szegzett tekintettel járhasson. Valamennyien a mindennapi történések részesei vagyunk, s leszünk, a bennük való szerepvállalásunktól függetlenül is. Soós János

folkMAGazin

35

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2003/2  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Egy nyilvános vita utózöngéi; K. Tóth László: Hogyan készült a Vagabond?; K. Tóth László: Merre tovább Fon...

folkMAGazin 2003/2  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Egy nyilvános vita utózöngéi; K. Tóth László: Hogyan készült a Vagabond?; K. Tóth László: Merre tovább Fon...

Advertisement