Page 24

Képzelt riport egy XXII. századi folkfesztiválról A Kalamajka zenekar fennállásának 125 éves évfordulójára Ma, 2103 áprilisában, ez a szombat este is olyan, mint a legtöbb szombat este: a nap már eltűnőben a budai hegyek mögött, a város lassan elcsendesedik, de a belváros-lipótvárosi Arany János utca 10. szám előtt már sokasodik a bebocsátásra váró tömeg. A járda szélén mindenütt ott parkolnak a nemzeti színűre festett légirobogók, amelyekkel a főváros vékonyabb pénzű ifjúsága az esti szórakozóhelyeket fel szokta keresni. A sorban álló fiatalok kezében olcsó francia pezsgős- és borospalackok, hiszen a kitűnő, világhírű, de méregdrága magyar borokat csak a leggazdagabbak tudják megfizetni. Az Aranytíz Művelődési Centrumban ma is a Kalamajka zenekar húzza a talpalávalót a táncolni vágyó pároknak, mint mindig az elmúlt évtizedekben. Noha a táncházat emberemlékezet óta az Arany János utcában tartják, valami rejtélyes okból kifolyólag a rendezvényt mégis „Molnárutcai táncháznak” hívják. Hiába, ilyen a folklór, gyökerei az idők homályába vesznek... Bent a táncház bezzeg hangos, munkálkodik a cimbalmos. A deres fejű Petrovits Tamás bácsi két kezében ördögi sebességgel járnak a cimbalomverők, míg harmadik kezében halált megvető bátorsággal egy félig üres borospalackot markol. A játék mellett még arra is marad ideje, hogy néhány szót szóljon mikrofonunkba: – A zenekar legfontosabb hangszere a cimbalom. A Kalamajka együttes már kezdettől fogva azzal tűnt ki a hasonló, hagyományőrző zenekarok közül, hogy a vonóstrió mellett ott volt a cimbalom is. Így hitelesebben tudtuk visszaadni a marosszéki, bonchidai, szatmári vagy nyugat-dunántúli zenekarok hangzásvilágát. Ezért aztán, mint zenetanár, magam is nagy súlyt helyeztem arra, hogy a székesfehérvári zeneiskolában a népi cimbalomjátékhoz értő fiatal cimbalmosok tucatjait neveljem fel... – szól, s figyelmét máris cimbalomverői és egyre jobban ürülő borospalackja felé fordítja, míg negyedik kezével kedvenc pipáját tömi meg. A hegedűs eközben igencsak cifrázza. Mikor szája elé tartom a mikrofont, rutinos népzenegyűjtőként szólal meg: – Ezt a verbunkot játszottam én, Halmos Béla, 157 éves adatközlő, a kollégáimmal. Már 112 éve vagyok a Kalamajka zenekar prímása, ahova annak idején, 1991-ben próbaidőre szegődtem el. De beláttam, a zenekarnak szüksége van jó hegedűsre, hiszen a bandában a hegedű a legfontosabb hangszer. A táncház pedig minden heti szükségletünk, ha nem volna, nem is tudnánk hogyan elverni a hosszú szombat esték unalmát. Büszke vagyok Halmos Béla

rá, hogy az a mozgalom, amit 1972-ben Sebő Ferenccel, Martin Györggyel, Timár Sándorral, Novák Ferenccel elkezdtünk, a harmadik évezredre világhírűvé vált, és külföldön mint „magyar modellt” emlegetik a zene- és folklór-tanításban. Nézzen csak körül: számtalan külföldi táncol most is a zenekar előtt! Valóban: a magyar táncházasok között idegen nyelveket beszélő, kisebb csoportokban gyülekező fiatalok és öregebbek méregetik elismeréssel azt a japán gyereket, aki éppen most, keményen csapásolva járja a verbunkot a parkett közepén. Ekkor totyog át a termen a gyermekképű Fábián Éva néni, nyomában nagy csapat kisdeddel. – Honnan jönnek öreganyám? – teszem fel a kérdést neki. – Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Éppen az aprók táncházát fejeztük be, ahol ma is, mint minden szombat este, hatvan percig együtt táncoltam, szaladgáltam, hancúroztam a gyerekekkel. Ők a jövő zálogai. Ha gyermekkorukban a népzene, a néptánc életük mindennapi részévé válik, akkor egész életükben el fogja őket kísérni, a nehéz mindennapokban is. Nem kell ennél szebb útravaló! De nemcsak táncolni, énekelni is tanítom őket, hiszen az emberi hang a legszebb hangszer. Ez a legfontosabb a Kalamajka zenekarban is. – S melyek a legközelebbi tervei? – Most azonnal el kell rohannom, mert már megint fellépésem van az Egyszólam együttessel. Távlatilag remélem, hogy még egy kicsit sikerül nőnöm a következő évtizedekben, és átléphetem a bűvös 150 centiméteres magasságot... – szól az örökifjú néne, és már el is viharzik. A zene most gyors, pattogó ritmusra vált. Az ősz hajú kontrás, Dövényi Péter (Döfi) bácsi kezében félelmetes gyorsasággal szánkázik a vonó a húrokon, bár a derék agg, szemmel láthatóan behunyt szemmel, békésen hortyog közben. Mikor meglökdösöm, kissé felhorkan, majd nyilatkozik: – A brácsázás nagy koncentrációt igényel, nem úgy, mint a nagybőgő, hiszen amit a bőgős játszik, nem zenei hang! A brácsakontra a zenekar legfontosabb hangszere. Egyszerre játszik ritmust, harmóniát és biztosítja a banda akkordikai egységét. – És mi a helyzet a zenekar erőnlétével? – A XX. század kilencvenes éveiben a zenekari tagokat is meglátogatta a betegség. Két infarktus, egy komolyabb veseműtét (és némi agylágyulás), ám a nyugdíjba vonulás után a zenekar tagjai már abbahagyták az oktatást, a zenetudományi és geofizikai kutatásokat, a tanszékvezetést és egyéb Fábián Éva

Petrovits Tamás

24

felesleges tevékenységeiket, amelyek elvonták őket a muzsikálástól, és minden erejüket a táncháznak szentelhették. Így, veterán táncházi zenészként most már azt kutatom, hogyan lehet brácsázás közben hosszú pihentető alvással regenerálni, a bizony már elhasználódott, 150 éves szervezetünket – válaszolja az ősz virtuóz, és ismét lezárja súlyos szemhéjait. A táncrend véget ért. Ánti bácsi (Nagymarosy András) szuszogva támaszkodik hűséges bőgőjére. – Nem érzi úgy, hogy most már elérték a jól megérdemelt, nyugodalmas öregkort? Nem kéne abbahagyni a zenélést? – Mikor száz évvel ezelőtt, 2003 tavaszán a zenekar fennállásának 25. évfordulóját ünnepeltük, egy pillanatra felrémlett bennem, hogy abba kéne hagyni. Akkoriban egy picit csalódott voltam. Több fiatal lány ugyanis kitartóan nézett, le sem vette rólam a szemét. Ezt magától értetődően közismert férfiúi vonzerőmnek tulajdonítottam. Később viszont kiderült, hogy nyitva volt a sliccem, és ezért bámultak az ábrándos leányszemek, némi vihogás kíséretében. Valahogy így kezdődhet az öregedés! Persze azóta túltettem magamat ezen, és különben is, a zenekart a bőgős nem hagyhatja magára. A bőgő ugyanis a zenekar legfontosabb hangszere, ez tartja össze a ritmust, a tempót és megadja az akkordikai alapokat. – Tehát folytatják a muzsikálást? – Természetesen folytatjuk. Tennivaló akad bőven. Mint a zenekar lemezeinek szerkesztője, az ezredforduló tájékán már megszerkesztettem a Kalamajka együttes 1848-as és kuruc hagyományokat feldolgozó lemezeit. „Szerencsére” a magyar nép történetének vérzivataros évszázadai annyi egyéb szabadságküzdelmet foglalnak magukban, hogy még számos hasonló Kalamajka-lemez öszszeállításához jelentenek biztos alapot. Legfrissebb személyes terveim között pedig szerepel egy olyan nagybőgő megalkotása, amelynek oldalkivágását úgy alakítanánk ki, hogy a bőgős hasa is kényelmesen beleférhessen. Leszállt az éj, véget ért a 125 éves Kalamajka zenekar ma esti táncháza. Csillogó szemű lányok és fiúk igyekeznek hazafelé a néptelen utcákon. A görnyedt hátú Ötvös Györgyi néni, a táncház örökös nagyasszonya kisöpri a kapun azokat is, akik ma megint alulmaradtak az alkohollal folytatott mindennapi kilátástalan küzdelemben. Én pedig itt állok tele élményekkel, fülemben még ott zsibonganak az este hangjai, és csak azt szeretném végre megtudni, melyik is a zenekarban a legfontosabb hangszer. Lehet, hogy a 225. évfordulón megtudjuk? Lejegyezte: Ánti Nagymarosy András

Dövényi Péter

folkMAGazin

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2003/1  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Kritikai megjegyzések egy kritika kapcsán; Gulyás Anna - Molnár Zoltán: Húsvét Andalúziában; Lukács László...

folkMAGazin 2003/1  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Kritikai megjegyzések egy kritika kapcsán; Gulyás Anna - Molnár Zoltán: Húsvét Andalúziában; Lukács László...

Advertisement