Page 16

Miért is...? Timár Sándor és Suzuki Jin San Néhány éve még feltűnést keltett, az utóbbi időben viszont már-már megszokott, hogy táncházakban, sőt színpadi produkciókban is japán fiatalok magyar néptáncot táncolnak. Mégpedig nem is akármilyen technikai és stílusbeli tudásról tanúbizonyságot téve, s nem utolsó sorban: szívből jövő lelkesedéssel. Abban, hogy a magyar népi kultúrát a távoli szigetországban annyian megkedvelték, kiemelkedő szerep jutott Timár Sándornak. – Timár Sándort, gondolom, nem kell bemutatni az olvasóknak. Másik beszélgető partneremet igen. Annyi az első pillanatban látszik, hogy távol-keleti országból érkezett, de hogy miért, az remélem, hamarosan kiderül. Sándor, mutasd be, légy szíves, a fiatalembert. T. S.: Kicsit messzebbről kezdeném. Azzal, hogy miként indult számomra a „japán kapcsolat”. A Bartók Béla Táncegyüttessel 1978-ban Billingham-ben voltunk egy fesztiválon. Ott a szokásos fesztiváli kötelezettségeknek tettünk eleget. Fellépések, menettánc stb., stb. Közben volt egy együttes vezetői találkozó, ahol is egy japán úr odalépett hozzám és közölte, hogy ő Fukuokából érkezett, ahol televíziós munkája mellett a japán táncszövetség vezetője is, és régóta keresi azt a színpadi megjelenési módot, amit mi a Bartók együttessel képviselünk. Továbbá, lenne-e kedvem Japánban magyar táncokat tanítani. Erre természetesen az volt a válaszom, hogy igen! Mire hazaértünk, már várt a meghívólevél. Feleségemmel útra is kerekedtünk, és hat hétig jártuk északtól délig Japánt. A nagyobb városokat mind végiglátogattuk, ahol az itteni táncházas modell szerint széki táncokat kezdtünk tanítani. Persze ma már máshol kezdődik az alapok lerakása, de akkor ez annyira természetes volt, hogy nem is gondoltunk másra. A meghívás utána többször megismétlődött, s ha jól belegondolok, a mai napig tart. Az idén tavasszal a 44. utunkra készülünk, most Tokió lesz az úti cél. Munkánk nyomán sokan (és egyre többen) kezdtek érdeklődni a magyar táncok iránt, sőt szép számmal el is jöttek e miatt Magyarországra. Ma már talán több ezren vannak azok, akik szerte Japánban ismerik és tovább is tudják adni a magyar néptáncokat. Az első útjaink egyikén egyetemistákat kérdeztem, hogy miért is szeretik a magyar táncokat. A válasz nagyon bölcs volt: „számunkra minden emberi érték fontos, de ezen túl mi még rokonok is, testvérnép vagyunk. Ázsiából ti mentetek nyugatra, mi keletre, a szigetekre.” Ezt egyébként nagyon sok Japántól hallottam. Az újabb kori génkutatások szerint is igazolni látszik ez a korábbi feltételezés. Talán e miatt érzem magam annyira otthon Japánban, s már olyan, mintha haza mennék. Ám ezzel nem csak én vagyok így, hiszen sok itt tanuló japán fiatal gondolja ugyanezt.

16

A mellettem ülő fiatalember kiváló táncosom, Suzuki Jin San például, amikor a japán császárt fogadtuk Esztergomban, egy televíziós riporteri kérdésre azt válaszolta, hogy ő már csak látogatóba jár haza Japánba. Hogyan is kerültünk mi kapcsolatba... Jin San, kérlek, ezt mondd el te. S. J. S.: Kiotóban, az egyetemen találkoztunk először, ahol én 19 éves koromban kezdtem táncolni, először nem magyar, hanem balkáni táncokat. 1998-ban hívott egy ismerősöm az egyetem szervezésében rendezett tánctanító tanfolyamára. Ott úgy „szerepeltem”, hogy a következő évben meghívást kaptam Sanyi bácsitól, táncoljak a Timár Kamarában. Tavasszal, márci-

usban ér véget az egyetem Japánban, és én már áprilisban itt voltam. – Biztosan hallottatok róla, hogy Marosvásárhelyen él egy japán fiú, aki már családot is alapított ott. Amikor 8-10 évvel ezelőtt a marosvásárhelyi táncházban jártam, volt egy vetélkedő, amely zenefelismerésből és a felismert zene táncbemutatójából állt. Akyo megszégyenítő magabiztossággal, magasan mindenki előtt végzett ebben a vetélkedőben. Jin San, ismered-e őt, és ha igen, egyedinek tartod-e a tudását, vagy a japánok általában enynyire felkészültek, alaposak. S. J. S.: Én is körülbelül tíz éve ismerem Akyót. Először ő is balkáni táncokat táncolt, azokat is nagyon jól. Aztán hallottam, hogy megy Erdélybe, és a Maros együttes táncosa lett. Hogy alaposak vagyunk-e és ez jelentkezik-e a tudásban? Azt hiszem, igen. Nagyon fegyelmezetten tanulunk már kicsi kortól kezdve, mindenki igyekszik pontos lenni, amivel foglalkozik, arra nagyon figyel. Talán ezek így együtt hozzák az eredményeket... T. S.: Ezt én is alátámaszthatom, hiszen az első útjaim egyikén ért az a különös élmény, hogy tánctanítás közben egyszer hátra kellett néznem, hogy ott vannak-e még a tanulók mögöt-

folkMAGazin

tem, olyan nagy volt a csend. Ez az itthon megszokott sutyorgás után sajátságos élményként maradt meg bennem. Az is előfordult, hogy az első útjainkat szervező Harada úr egyszer szóvá tett egy pár másodperces (!), reggeliről történt késésünket. Furcsa példát mondott akkor: ha egy csavargyárban minden csavar elkészítésekor egy tizedmásodpercet vesztünk, mekkora veszteség az sokmillió csavart tekintve a gazdaságra, így a népre nézve. Tehát a japánoknál rendkívül fontos a pontosság. Jó lenne ezt nekünk is követnünk, mivel biztos, hogy nyernénk vele. Hozzáteszem, hogy a nálunk közismerten precíznek tartott németeket sem találta Harada úr eléggé pontosnak. Természetesen mindemellett az egyéni tehetség, elszántság Japánban is hozzájárul az egyes emberek sikeréhez. Szerencsére ezek a tulajdonságok Jin Sannál a táncban is érvényesülnek, pedig ő eredetileg matematikát és biológiát tanult az egyetemen. Ma a napi táncos munkája mellett (szólistája a Csillagszemű és a Timár Kamara együtteseknek) a zsámbéki főiskolán táncdrámát tanul, részt vesz a táncházvezetői tanfolyamon, asszisztensként is közreműködik. Kitűnő emlékezőtehetsége, a matematikai és biológiai ismereteivel kiegészülve, nagy segítséget jelent az együtteseimben. – A távoli rokonság ismeretében, van-e hasonló felfogásban értelmezett hagyományőrzés a két országban? S. J. S.: Az, hogy mi szigetország vagyunk, természetes védernyőként hatott a különböző művészeti áramlatokkal szemben. Ezek főleg csak az utóbbi időkben, a XX. században értek el bennünket. Mivel Magyarország nem sziget, az áramlatok megjelenése szinte természetes folyamat volt, sőt, még a különböző nemzetiségek is hatottak egymásra. De ott, ahol volt elszigetelődés (Gyimes, Moldva), hasonló módon maradtak meg a régi hagyományok. T.S.: Érdekességként hadd jegyezzem meg, hogy akár kínai, akár japán viseletdarabokat hozunk onnan, azok a magyarokkal feltűnően sok hasonló jellegzetességeket mutatnak, formában, színben egyaránt, néha akár rimóciak is lehetnének. Talán az a vonzódás, ami a mai japán fiatalokban megvan a magyarországi kultúrák iránt, innen is eredeztethető. – A korábban említett „védernyő” a technika csodáival, az információ szabad áramlásával szemben mára jelképessé vált. Mennyire alakítja, formálja (deformálja?) ez ma a japánokat? S. J. S.: Sajnos nem jó irányban hat. A gyerekeknél is kezd lazulni a fegyelem, az utcakép is változik az utóbbi időben. Nem, azt hiszem, nincs jó hatással ránk... T. S.: Ezt sajnos csak megerősíteni tudom. Bár emellett azt is el kell mondani, hogy – a befogadás nyitottságán túl – a tradíció megőrzése továbbra is általánosan elfogadott, mondhatni közös akarat nemcsak Japánban, de az egész

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2003/1  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Kritikai megjegyzések egy kritika kapcsán; Gulyás Anna - Molnár Zoltán: Húsvét Andalúziában; Lukács László...

folkMAGazin 2003/1  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Kritikai megjegyzések egy kritika kapcsán; Gulyás Anna - Molnár Zoltán: Húsvét Andalúziában; Lukács László...

Advertisement