a product message image
{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade

Page 44

HÁZRÓL HÁZRA JÁRVÁN... Számítgatom mikor is lehetett... Ezerkilencszáznegyvenkilencben, -ötvenben? Karácsony este volt. A házunkban frissen sült kalács, töltött káposzta és fenyőillat lengedezett. Ablakunk alól már elvonultak a paradicsomoló gyerekek, s az énekes leányok. Csak itt-ott hangzott fel még a faluban egy-két megkésett leánycsapat éneke. Egyszer csak, óriási kolompolás, csilingelés, ostorcsattogtatás, kutyaugatás verte fel az utcánk csendjét. Valaki bekopogtatott az ajtónkon, szót váltott a szüleimmel, majd kisvártatva mintyánbundásan, kicsi templommal a fején, keresztapám lépett be a szobába. Mögötte koronásan, karddal az oldalán egy gyönyörű legény. Fel-alá kezdett járkálni előttünk, s furcsán, monoton hangon énekelt. A legényt ismertem is, nem is. Álmélkodva hallgattam kántálását. Egyszerre újabb csoport nyomult a házba. Bundás, maszkos szörnyekkel telt meg a szoba. Sikoltozni kezdtem rémületemben. Édesanyám magához ölelt, csitítgatott: – Ne félj kicsim, nem bántanak! Ez csak játék! Ők a pásztorok! Tudod?! Ott meg a Kis Jézus a jászolban! Tudtam, tudtam, hogy kik ők, már elsőáldozó is voltam, de csak akkor nyugodtam meg, amikor végre kivonultak a házból, majd vállukra vetett csuklyával visszatértek egy-egy pohárka borra. Csupa ismerős férfi volt. Sorra kezet fogtak apámmal, István napja alkalmából jó egészséget, szerencsét kívántak neki, majd elvonultak. Az éjféli misére menet még egyszer találkoztunk velük. Nagy fürtökben rajzottak körülöttük a gyerekek. Visongtak, hógolyókkal dobálóztak. Ők vonultak szép komolyan, viharlámpáik imbolygó fényével a behavazott, sötét utcán. Akkor se ijedtem meg, amikor a „Hammubotos” a „pungájával” gyengéden hátbaveregetett. A parasztházból kialakított kicsi templomban összezsúfolódtunk. Az oltárlépcső elé furakodtam, miként mindig, a vasárnapi szentmiséken is, ministráló unokabátyám háta mögé álltam. Boldogan, tiszta szívvel zengtem a többiekkel, hogy „Mennyből az angyal, lejött hozzátok...”, majd azt, hogy „Fel nagy örömre, ma született...” Ó Istenem! Akkor még nem tudtam, mennyire kellett akkoriban a mi cseppnyi falunk, Felsőnána népének is az öröm! Nem tudtam még a tengernyi bánatról, ami a felnőttek szívében rejtezett. Éppen csak, hogy túl voltunk a világháború borzalmain. Mi, bukovinai székelyek a Bukovinából való kitelepítés, a bácskai menekülés, a völgységi letelepítés kitörölhetetlen, fájdalmas emlékeivel, fejünkön a tizedik parancsolat megszegésének átkával; a felvidéki magyarok a Paradicsomból való kiűzetés friss élményével; s az evangélikus templomban összesereglett helybéli németek a Szibériába elhurcolt családtagjaik ordító hiányával, a kitelepítés kicédulázott rémével szívükben ünnepelték a Megváltó születését. Úgy emlékszem, hogy a falunkban nem betlehemeztek többé. Államilag betiltották. Szomorú idők és új megpróbáltatások vártak a háromféle népcsoportra. Az ezerkilencszázhatvanas évek elején számos rokonunkkal, ismerősünkkel, Érdre költöztünk. Akkoriban már közel kétszáz bukovinai székely család élt a hatalmasra duzzadt agglomerációs faluban. Érd minket is elnyelt jótékonyan, miként a téeszesítés elől, munka- és tanulási lehetőség után idesereglett más népeket. Nekünk, bukovinai székelyeknek kétszáz év óta ez lett az első szabadon választott lakóhelyünk. Frissen végzett tanítónő voltam, az elsők közül való, akik bukovinai székelyek, s a tetejében leánylétükre tanulhattak. Már főiskolás koromban gyűjteni kezdtem a bukovinai székely hagyományokat a völgységi, székelyek-lakta településeken. Ebben az időben erősen kezdett foglalkoztatni a népcsoportunk története. Kik vagyunk, honnan jöttünk, mi történt velünk és miért történt? 1968-ban, amikor először útlevelet kaptam, elindultam visszafelé őseim útján. Madéfalva, Moldva, Bukovina volt az útirány. Hadikfalva, Andrásfalva, lstensegíts, Fogadjisten, Józseffalva utcáin, mezőin, virágos

44

rétjein, a füzesekkel övezett gyönyörű Szucsáva folyó partján megelevenedtek apám, nagyszüleim, adatközlőim elbeszélései. Mindent felismertem sosem volt „szülőföldemen”. Mintha minden, ami megesett ezen a tájon, velem történt volna. Sírva bolyongtam a vadrózsával benőtt, ősbozóttá vált hadiki temetőben, hogy megleljem fiatalon meghalt nagyanyám sírját, hasztalanul. Vasárnap délelőtt a hadiki templom előtt álldogálva, a felzendülő harangzúgásban azt reméltem, hogy favirágrokolyás asszonyok, harisnyás, zsinóros lájbis férfiak tódulnak ki majd az ajtón. Katrincás asszonyok, inges, gatyás, széles deréköves férfiak jöttek ki, rám mosolyogtak s kedvesen köszöntöttek. – Bunezioa, domna! A szívem nehéz lett, mint a kő. Azon az estén sokáig sírtam fejemet a párnába fúrva, a még 1941-ben ottragadt, árva, magyar öregasszony tisztaszobájában. Veronka néni nem vígasztalt, megszokta, hogy akik hazamennek, sírnak. Másnap megmagyarázhatatlan mámor lett úrrá rajtam, szinte ujjongtam: Nincs semmi baj! Mi már otthon vagyunk! Hála legyen az Istennek, mi már otthon vagyunk! Hazatérésem után újult erővel folytattam a székely hagyományok gyűjtését. 1971-ben, tizenegy székely asszonyból, leányból megalakítottam az Érdi Bukovinai Székely Népdalkört. Ez a kis közösség lett a lelke az Érdre szakadt bukovinai székelyeknek. Sok esztendőbe telt, míg levetkőzték székely származásuk miatti szégyenérzetüket, ami a sok elszenvedett megaláztatás miatt szinte beléjük égett. Miközben újratanítottam sok, napjainkra már feledésbe merült, régi stílusú népdalt, mesélni kezdtem a történeti mondáinkat, meséinket, örökké foglalkoztatott a betlehemes játék színpadra állításának gondolata. Néhányszor meghívtuk az érdi művelődési házba az Izményi Székely Együttest. Ők az andrásfalvi betlehemest játszották. Az érdi székelyek, akiknek zöme hadikfalvi származású, nagy szeretettel fogadták ezeket az előadásokat, de mindig mondogatták, hogy a hadikfalvi csobánolás azért szebb volt. Bár arra reményem se volt, hogy egyszer Érden is betlehemes csoport alakulhasson, azt gondoltam, valamilyen formában mégis megmentem a hadikfalvi betlehemest. Akkoriban készült a népdalköröm hanglemeze, gondoltam, hogy legalább arra felvesszük. 1985-ben dr. Forrai Ibolya, bukovinai székely néprajzkutató rendelkezésemre bocsátotta az általa Kétyen gyűjtött hadikfalvi betlehemes játék szövegét. Ezzel indultam el a dallamok után, előbb Érden kérdezősköd-

folkMAGazin

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2002/4  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Az Elvesztett Éden kereséséhez; K. Tóth László: Beszélgetés Kiss Ferenccel; Babarczy Eszter: A Brassói Pályau...

folkMAGazin 2002/4  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Az Elvesztett Éden kereséséhez; K. Tóth László: Beszélgetés Kiss Ferenccel; Babarczy Eszter: A Brassói Pályau...

Advertisement