__MAIN_TEXT__

Page 42

Németh István:

A       

Németh István a 2001. szeptember 14-15-én Dunaszerdahelyen rendezett népzenei konferencián elhangzott két előadása írott változatát bocsátotta rendelkezésünkre. A sokunk számára nem kevésbé érdekes második témáját – Kellenek-e korlátok a népzenei hangfelvételek terjesztésénél? – következő számunkban közöljük. A konferencia teljes anyaga várhatóan 2003-ban jelenik meg a dunaszerdahelyi Gyurcsó Alapítványnál, Huszár László gondozásában.

1969-ben kezdtem dolgozni a Népzenekutató Csoportban. A Hangarchívumban eltöltött harminckét év bátorított fel arra, hogy műszaki végzettségem és beosztásom ellenére, egy ilyen tudományos konferencián előadásra vállalkozzam. Egyeztetve a következő előadóval, az eredeti címhez képest, előadásomban most csak a Hangarchívum múltjáról beszélek. A jövőről az Archívum osztályvezetője, Pávai István fog majd előadást tartani. Úgy vélem, hogy a népzenei hangarchívum története, eddigi működésének tapasztalatai mások számára is hasznosak lehetnek a népzenei gyűjtések archiválásánál. Nagyon hasonló feladatokat, problémákat kell, vagy kellene megoldani más gyűjteményeknél is. Szeretném hangsúlyozni, hogy a hangfelvétel nem csak egy megelőző forrása a kottának, majd a megjelenő kiadványnak, hanem olyan információkat is tartalmaz, amit a kottaírás nem képes visszaadni. Tudomásul kell vennünk, hogy kottaírásunk egy nagyon primitív jelrendszer, ami az elhangzó valóságnak csak egy töredékét képes rögzíteni, vagy ha nagyon pontosan igyekszünk leírni az elhangzottakat, akkor az előadás egyszerűen értelmezhetetlenné, reprodukálhatatlanná válik a bonyolult kottakép miatt. Éppen ezért, a hangfelvételt őrizni kell, hogy utána reprodukálható, megismerhető, tanítható legyen a korábban rögzített zene. Nézzük, melyek is egy gyűjtemény fő feladatai. 1. A gyűjtemény gyarapítása. 2. A beérkezett anyag leltározása, katalogizálása, feldolgozása. 3. A kutatók, érdeklődők, felhasználók kiszolgálása. 4. A gyűjtemény megőrzése a jövőnek, az utókornak.

Gyarapítás. Egy gyűjteménynek a gyűjtési területen belül mindig a teljességre kell törekednie. A teljesség tehát egy regionális gyűjtemény esetében az adott területről származó felvételek összességét jelenti. Egy központi gyűjteménynek, mint a Zenetudományi Intézet Hangarchívuma, a teljesség a teljes magyar nyelvterület népzenei anyagának az összegyűjtését jelenti. Egy-egy részterület kutatásakor mindig kiderül, hogy a már meglévő anyagok viszonylag milyen kevesek, milyen kis mennyiségűek, a kutatás számára optimálisnak tekinthetőhöz képest. Leltározás, katalogizálás, feldolgozás. Folyamatos, precíz nyilvántartások nélkül egy gyűjtemény kezelhetetlen, használhatatlan. A katalógusokat, nyilvántartásokat, lehetőleg naprakészen kell vezetni. Amikor beérkezik egy anyag a gyűjteménybe, akkor azt adatolni, jegyzőkönyvezni, kell, hogy mindent, amit tudtunk róla, azt rögzítsük. Ez nagyon fontos, mert amit a gyűjtéskor, illetve a gyűjtés után rövid időn belül nem rögzítünk, nem írunk le, az az adat elvész. A hiányok öt-tíz év múlva már pótolhatatlanok. A leltározott adatokat különböző szempontok szerint katalogizálni kell, mert a katalogizálatlan, feldolgozatlan anyag a kutató számára olyan, mintha nem is létezne. Cél az, hogy minél többféle szempont szerint tegyük lehetővé a keresést, és minél gyorsabban megtaláljuk az egyes szempontok szerint keresett tételeket. Szolgáltatás. Az adott gyűjteménynek ki kell elégíteni a kutatók és az érdeklődők jogos igényeit. Biztosítani kell a tudomány és a közművelődés számára a gyűjteményben való keresést, kutatást. A felhasználók viszont sohasem veszélyeztethetik az archív anyag

42

épségét. Tehát nagyon veszélyes az a gyakorlat, amikor a pillanatnyi felhasználás vagy kutatás miatt használnak, kölcsönöznek eredeti dokumentumot. Megőrzés és archiválás. Egy gyűjtemény kialakulása, fennmaradása esetenként több generáció sok-sok munkájának az eredménye. A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében található Népzenei Archívum kezdetei például több mint száz évre nyúlnak vissza. A mindenkori kezelőnek kötelessége szakszerűen tovább őrizni a gyűjteményt. A megőrzés fontos feltétele: megfelelő hőmérsékletű és páratartalmú tárolóhely. Tehát lehetőség szerint klimatizált körülmények között kell tárolni az adathordozókat. Mágneses hordozók esetén, magnószalagoknál, videóknál a külső mágneses tértől is óvni kell azokat. Az archiválás legegyszerűbb és rendszerint igen eredményes módszere az archív anyag elzárása a tisztelt kutatók elől. Csak úgy van esély egy gyűjtemény fennmaradására, ha az eredeti, egyedi archív példányokat a kutatók, a felhasználók nem vehetik kézbe. Példát vehetünk Martin Györgyről, aki a saját filmfelvételeit csak akkor nézte meg, amikor már másolat készült róluk. Ő az ötvenes évektől kezdve már filmre rögzítette a táncokat. Volt olyan film, amit 25 évig sem nézett meg, mert nem volt pénz a film másoltatására. Csak a kilencvenes években került sor ezen filmek másolására és a kutatás számára hozzáférhetővé tételére. A kutatói kézbevétel során óhatatlanul elhasználódik, romlik, sérül, sőt elég gyakran el is vész a kiadott példány. Felelőtlenség megismételhetetlen hang- vagy képfelvételt az érdeklődőknek kiadni. A kutatás számára másolatot kell biztosítani, az eredeti példányokat pedig el kell zárni. Ezt minden más gyűjtemény számára is követendő `példának tartom. Magyarországon a néprajzi, népzenei felvételek készítése több mint száz éves múltra tekint vissza. Az első időszakban, Vikár Béla gyűjtéseitől az ötvenes évekig, a Néprajzi Múzeum volt a népzenei felvételek központi gyűjtőhelye. Itt gyűjtötték össze és őrizték meg a fonográf felvételek legnagyobb részét, több mint 4500 hengert, mintegy 200 órányi hangfelvételt. Ezeken kívül csak pár száz népzenei fonográf henger maradt más múzeumokban, egyetemeken, illetve magángyűjtőknél. Ugyancsak a múzeum őrzi az 1936-ban kezdődött Pátria sorozat lemezeit és fémmatricáit. Az intézményben nem csak megőrizték a fonográf hengereket, hanem Bartók, Kodály, Lajtha és más népzenekutatók a dallamokat is lejegyezték a hangfelvételekről. Sajnos a század első felében a technikai és pénzügyi feltételek nem tették lehetővé a hengerek másolását, ezért a feldolgozás, a részletes lejegyzés során sok hengernél, szó szerint lejegyezték a hangot a viaszhengerről. (Például több Lajtha László által részletesen lekottázott dallamnál tapasztalható, hogy ő szó szerint „le-jegyezte” a hangot a fonográf hengerről, rárakta a kottapapírra, és manapság azokon a fonográf hengereken alig lehet értelmezhető zenei hangot hallani a nagy alapzaj mellett.) Ráadásul a használat során több henger is összetörött. A gyűjtemény gyarapítása, feldolgozása és időtálló archiválása, tehát fémmatrica készítése a 60-as években Lajtha László halála után fokozatosan elsorvadt. A háború után az 50-es évektől kezdve több intézmény – mint az Állami Népi Együttes, a Népművészeti Intézet és mások – munkatársai is készítettek népzenei, néprajzi felvételeket. Ezeken a helyeken azonban a népzenei felvételek nagy része megsemmisült, a dallamok, szövegek lejegyzése után ugyanis egyszerűen letörölték a felvételt a szalagokról, mondván, hogy a papír olcsóbb. Ha kész a kotta, majd eljátssza a zenekar, leénekelni az énekkar. A

folkMAGazin

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2002/4  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Az Elvesztett Éden kereséséhez; K. Tóth László: Beszélgetés Kiss Ferenccel; Babarczy Eszter: A Brassói Pályau...

folkMAGazin 2002/4  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Az Elvesztett Éden kereséséhez; K. Tóth László: Beszélgetés Kiss Ferenccel; Babarczy Eszter: A Brassói Pályau...

Advertisement