Page 16

MEXIKÓI ÚTINAPLÓ A százhalombattai Forrás Néptáncegyüttes turnéja (2002. szeptember 26. – október 16.)

Este 10 óra van. Magyarországon. Itt, valahol az Atlanti óceán felett, jó, ha délután négy. Nyugatra repülünk, mindig csak nyugatra. Odakinn verőfényes napsütés, miközben kisfiam otthon már biztosan elaludt. Elfutunk az éjszaka sötétje elől, gondolom magamban, s közben az utaskísérők meglehetős zajjal kezdik előkészíteni a soron következő – ki tudja melyik napszaknak megfelelő – étkezésünket. És bár nem először ülök repülőgépen, mégis újból felteszem a kérdést: hogyan lehetséges mindez, hogyan lehet ilyen magasra, ilyen gyorsan, elfutva az idő elöl, átlépve a napszakokon, dimenziókon és tereken? Miközben ezeken gondolkodom, szemem körbe jár. Mellettem alszik Sárdi „Öcsi” és Molnár Attila (alig férünk el, nagyon szűk a hely). Ott látom Takács Péter fejét, mögöttem a zenekar, itt meg Székely Edit – az alig egy hónapja férjhez ment táncos lány – próbálja meg kényelembe helyezni magát, és valahol a közelben ül Schäffer Erzsi is, a Nők Lapja nagyszerű újságírója, jó barátunk. Utazik a Forrás. Mexikóba. Miközben a szokásos jókedvvel, kalandvággyal, kíváncsisággal, három bőröndpakoláson, az M0-ás reggeli csúcsforgalma miatti idegeskedésen, két felszálláson túl, s egy, az idővel történő versenyfutás jegyében lezajlott frankfurti átszállással a hátunk mögött, a repülés hetedik órájában (Jézusom, még öt van előttünk!) egyszer csak bevillan egy kép. 2002. augusztus 21-én, Százhalombattán a Summerfest Nemzetközi Folklórfesztivál záró ceremóniáján – aki ott volt, biztosan emlékszik rá – Világi Péter műsorvezető felhívással, segítségkéréssel fordult a közönséghez. Azon a napon a mexikói turné megvalósításához mintegy 2,5 millió forint hiányzott az együttes kaszszájából. Utolsó kétségbeesésemben arra gondoltam: megpróbálom az emberek, vállalkozók, segítségét kérni. (Nagy-nagy viharok és kételyek dúltak bennem, vajon helyesen cselekszem-e, ha a fesztivál végén közzéteszem kérésünket. Ildomos-e, ízléses-e az ilyesmi.) Úgy véltem, itt már nincs mit veszíteni, ez az egyetlen remény, hogy három héttel az utazás előtt csoda történik. Záró konferálásában a műsorvezető tehát abbéli reményét fejezte ki, hogy a Forrás elutazik Mexikóba. Másnap megkezdődött a visszaszámlálás, az idővel történő kíméletlen versenyfutás. Ilyen reménytelen helyzetben még nem voltunk. A turné megvalósításához abban a percben csupán a táncosok személyes hozzájárulása (amely anyagi lehetőségeiket tekintve horribilis összeg), illetve az a központi támogatás (miniszteri keret) állt rendelkezésünkre, amelyet Jánosi György országgyűlési képviselőnk, a gyermek, ifjúsági és sport ügyek minisztere közreműködésével és segítségével kaptunk. Bárki gondolhatná, hogy felesleges volt izgalmunk: a legrosszabb esetben legfeljebb néhány százhalombattai fiatal nem utazott volna Mexikóba. Itt azonban nem erről volt szó. Az is igaz, hogy az egyszerű elme könnyen képes azt hinni, egy turné olyan, mint egy kéjutazás. (A közel 800 kilós rekvizit állandó mozgatásáról, a kosztümök naponkénti mosásáról, vasalásáról, a sokszor 10-12 órás autóbuszos utazás utáni előadásokról, „elfelejtett” ebédek utáni, éhgyomorral történő esti fellépésekről, penészedő kosztümökről, az izomhúzódásokról, a fellépések közben beszerzett sérülésekről, betegségekről, a többhetes összezártságról, az egyéni igények közösségi oltáron történő feláldozásáról a közvélemény bizony hajlamos rendre megfeledkezni. Érdekes, az előbb felsorolt „programokat”, a napi 24 órás „közszolgálatot” már nem szokták irigyelni a táncosoktól. Pedig a napi programok a Forrás tagjai számára a fellépésekkel még nem érnek véget, hiszen ők mindenhol – az utcán, a hotelban, étteremben, klubban, a múzeumban, a repülőgépen, az öltözőben, a boltban stb. – Magyarországot, a magyar embereket képviselik, és kövessenek el bárhol is hibát, azt külföldi turnéjuk során nem magánszemélyként, hanem mint „magyar” teszik.)

16

Aki ismeri a Summerfestet, tudja, hogy egy nemzetközi néptáncfesztivál a maga feszes programjával bizony próbára teszi a táncosok, szereplők idegeit, fizikai és lelki teljesítőképességét. Ugyanakkor azt is látja és tudja mindenki, hogy a fesztivál alatt egy-egy együttes mennyit tesz hazája, kultúrája népszerűsítéséért. A battai emberek számára egy táncegyüttes küldetése teljesen átlátható: hány olyan együttes volt már a Summerfesten, akiknek országáról semmit sem tudtunk, de a fesztivál végére mégiscsak a legnépszerűbbek közé kerültek. Mindez kizárólag a látott műsor, a zene, a táncosok viselkedése hatására történt. Világos tehát, hogy a Forrás, amikor külföldre utazik, nagykövetként képviseli Magyarországot, épp úgy, ahogy a külföldiek Százhalombattán teszik. Ezek voltak azok az okok, amelyek miatt úgy döntöttem, hogy megkérem Világi Pétert felhívásunk közzétételére. Úgy gondoltam, egy turné nem magánügy. (Kinek nem érdeke, hogy hazájában növekedjenek a turisztikai bevételek? Kinek nem érdeke, hogy három hét alatt százezernél is több messze földön élő emberhez jutathassa el hazája, városa hírét?) Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy a mexikói fesztiválszervezőket bizonyára igen kellemetlenül érintené, ha az utolsó pillanatban – három héttel a fesztivál előtt, az már utolsó pillanat – lemondanám vendégszereplésünket. Hány embernek okoznánk csalódást, csak úgy, mint a Summerfestről távolmaradók Százhalombattán, Ráckevén és Tökölön. Hány programot kellene átszervezni, hány plakátot kellene emiatt újra nyomtatni? És másnap kezdetét vette a csoda: számtalan segítség érkezett, még Budafokról is, kaptunk néhány ezer forintot egy, a Summerfesten részt vett bácsitól, de érkezett többszázezer forintos felajánlás még Veszprémből is. Alig 10 nappal a záró ceremónia után együtt volt a pénz! Ilyen méretű lakossági összefogásra egy amatőr néptáncegyüttes külföldi turnéjának megvalósításáért országos méretekben sem emlékszem. A pénzen túl sokkal fontosabb volt az a szeretet, amit az adományozóktól kaptunk. Soha nem hittem volna, hogy a Forrás ennyire népszerű, enynyire közismert. Száznál is több azoknak a száma, akik megmozdultak, akik ismerőseiket megkeresve találtak segítséget, akár Százhalombattán kívül: Veszprémben, Budapesten, Mátészalkán, Székesfehérváron, Érden, Marcaliban, vagy akár Csongrádon. Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben a repülő egyre közelebb ért Közép-Amerikához. Mire felocsúdtam, a gép kapitánya mindannyiunk nagy örömére közölte, hogy rövidesen megkezdjük a leszállást Mexikóvárosban. A táncosok gyorsan átöltöztek. Ja kérem, öltönyben és kosztümben nem lehet 12 órát egyhelyben ülni. A Forrás egyik sajátossága, hogy akár 20 órás utazás után is, a megérkezés előtt gyorsan rendbe teszi magát: formaruha átvétele, frizuraigazítás, mosakodás, smink. Csak frissen és fitten. Mi tagadás, ezt a fogadók nem is szokták érteni... Néhány perc múlva tehát földet értünk, és nagyon nehezen tudtuk elképzelni, hogy miközben itt még alig este 6 óra van, otthon mindjárt hajnali négy. A repülőtéren Polyi Csaba (a nagykövetség munkatársa) várt bennünket, csakúgy, mint amikor 1994-ben érkeztünk Mexikóba. Hárman (Sárdi Öcsi, Schäffer Erzsi és jómagam) ismerősként köszöntöttük Mexikóvárost, próbáltuk felfedezni a régi ismerős helyeket, felidézni az 1994-es eseményeket, de a többiek is „hajnali” fáradtságukkal megküzdve ismerkedtek a világ legnagyobb fővárosával. Néhány perc múlva előkerültek a hangszerek, és a hajnali magyar, a koraesti mexikói éjszakában felcsendült néhány magyar népdal. Megérkeztünk. A három hét úgy repült el, mint egy pillanat. Az első tíz napot Monterreyben töltöttük. Mexikó harmadik legnagyobb városa, a maga

folkMAGazin

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2002/4  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Az Elvesztett Éden kereséséhez; K. Tóth László: Beszélgetés Kiss Ferenccel; Babarczy Eszter: A Brassói Pályau...

folkMAGazin 2002/4  

A TARTALOMBÓL: K. Tóth László: Az Elvesztett Éden kereséséhez; K. Tóth László: Beszélgetés Kiss Ferenccel; Babarczy Eszter: A Brassói Pályau...

Advertisement