Page 34

EGY MAI MESEHÕS Beszélgetés Berecz Andrással Kiváló népdalénekesünk és mesemondónk, Berecz András mostanában új könyvének, a „Rokonok söre” címû csuvas népköltészeti mûfordításaiból összeállított antológiájának bemutatójával járja az országot. A magyarok között az 1848/49-es szabadság leverése után igaztalanul a németek italává kikiáltott sörnek kíván elégtételt szolgáltatni azzal, hogy bemutatja: a sokak által rokonnak tartott csuvas nép körében miként él tovább a sör kultusza. Ezt nem csak történetekkel, mesékkel, saját diafelvételeivel mutatja be, hanem az est végén elõkerül egy kis facseber, oldalán gyönyörû faragott sörmerõ kanalakkal, melyeket barátai csuvas minták után készítettek. Ezen az egri estén is sör kerül a cseberbe, s a hallgatóság kipróbálhatja hogyan isszák a sört rokonaink. – Egy korábbi interjúd során említetted, hogy manapság egy városi ember esetében az a hihetetlenül gazdag nyelv, aminek birtokában vagy, részben a szülõi házból hozott örökségnek, részben a felnõtt korodban, utazásaid, találkozásaid során felcsipegetett és megõrzött nyelvi élményeknek köszönhetõ. Kérlek, mesélj családi hátteredrõl, szüleidrõl elõször. – Budapesten, a belvárosban születtem, a Vadász utcában, szemben a vásárcsarnokkal. Volt ott zongorahangoló, kárpitos, borbély, cipész, sokszor nyitott ajtónál dolgoztak. Ha sütött a nap, kiültek az utcára. Öreg házban laktunk, belsõ udvara volt, macskák, szõnyegporoló, „szabadeurópa”, lecsóillat... – volt alkalmam megfigyelni, mert egyszer a rácson úgy kinéztem, hogy a fejem kinnrekedt. A fél ház a fejem forgatta, amitõl nyilván a másé is bedagadt volna. Elsõ fellépéseim is ezen a tájon „jöttek össze”, a hajnali trolibuszon. Volt egy kis hegedûm, felálltam édesanyám ölébe, cincogtam egy keveset, aztán meghajoltam. Aztán jött a Talpra magyar. Így utaztunk a Finommechanika óvodájába. Édesanyám Kunhegyesen született. 43 éves korában szült, kései és egyetlen vagyok. Nem is engedett az „utcára”, ha tehette, a szoknyája mellett nõttem fel. Nem volt tévénk, ma sincs. Sokat mesélt. Legtöbbet Tanka nagyapáról, aki árva volt, kisgyerekként cselédségre került. Istállókban lakott. Olyan tele is volt, hogy két felcsavart zsákdarab volt a csizmája. Tízéves kora körül csikóshoz került, bojtár lett. Jégesõben a „lú nyakáho” simult, úgy vágtatott, „hogy ne verje”. Ezt édesanyám féltestvér-öccse mesélte. Híres táncos, tréfafa és nótafa lett nagyapa, sok hangszeren játszott, citerán, furulyán, még olyan fúvós hangszeren is, „ami olyan volt, mint egy kövér hörcsög”, ahogy édesanyám magyarázta az okarinát. Híres volt, ahogy két bottal tudott táncolni. Negyven cigánymuzsikus temette, a tiszaburaiak, a nánaiak, a tiszaroffiak... – mind eljöttek. Lábához is, fejihez is bort tettek. „Nagytermészetû” volt, verekedett sokat. A kupecek kocsmájánál, a Cserepesnél egy csendõrt a kútba is megmártott, a lovát meg elkötötte, mert édesanyám nõvérét, Bözsikét „hitványul” kérte meg a bálban. Ezért másnap szekéren került haza, összetörték a bordáját. Máskülönben nem haragudtak egymásra. Mire egyik a tüdõgyulladásból, másik a csonttörésbõl „feljavult”, egy helyen poharaztak. Naponta öt kocsmában „gyûjtött” nagyapó: „Ipartestüllet”, „Ónodi”... – ezek állomások voltak, mind egy-egy „zenei dialaktus”. Addig ment, amíg új dalt nem talált. Aztán sokszor hajnalban, „frissen” meg is tanította a gyerekeknek. Gábornak nagy volt a hüvelykje, hát azt kellett huzkodja a „kanapén”, az volt a bõgõ, édesanyám „víkony kíssel” verte ki az asztalon, hogy „ku-tya ku-tya ku-tya...”. Úgy „beszílt” az a hajnali csárdás. Úgy „szaladt láb alá”. Persze citerán is tudtak-konyítottak mind. Sokszor volt, hogy a fejükben új nótával mentek iskolába. Hajnali nótával, kesztyût eszegetve! „Jaó meleg” krumpli volt a kesztyû... – a föld kötötte. Édesapám Gömörben, Sõregen született. A „sõreg” tokhalfajta, hasonlít a kecsegéhez. Csuvas nyelvben is így van. Szép egyutcás falu, vár alatt, nagy erdõk között. Szlovákiához szakadt, de azért vásárba idejártak, fõleg Salgótarjánba. Az a nóta nekik nem

34

volt üres beszéd, hogy „Sûrû erdõ a hodályom, birkanyájam abbazárom”, mert sokan igazán odazárták: a juhot-marhát úgy verték be az erdõbe, hogy Sõregen lyukadtak ki, finánccal mégse találkoztak. Sötétben. Ebbe édesapám is bele volt tanulva. Akkor vette nagy hasznát, mikor az amerikai fogságból megszökött, München mellõl, és Bécsnél átszökött az orosz záron. Édesapám harmadik gyerek volt, ezért õ már iskolába is járhatott. Rimaszombatban érettségizett, Prágában közgazdasági egyetemet végzett, Debrecenben bölcsészkart francia-magyar szakon, Pesten jogot. Tízegynéhány nyelven beszélt. Fordította is õket, fõleg szakszövegeket. Emlékszem, ha buszra szállt, és leült, valamelyik zsebébõl mindig elõvett egy kis szótárat, azt „olvasta”. Otthon is a Szabad Európa mellett legtöbbet a madridi rádió bugyborékolt. A latint, az alapot, a trágyásszekéren is tanulta. A rimaszombati reáltanodából gerelyt, diszkoszt kölcsönzött egy egész nyárra, rudat a rúdugráshoz, meg fûzõs bõrlabdát. Vitte haza, Sõregre. A kaszálón, legelõn, a Pogányvár oldalában, a pataknál, glottgatyábamicisapkába ezekkel ütötték a vasárnapi idõt. Sõregen a kondás nemcsak tárogatózott, gerelyt is „hanyigált”. Édesapám vitte rá a rúdugrásra is õket. A patakon szerettek átröpdösni. Mindez a harmincas években volt. Édesapám, a hegyvidéki katolikus palóc egyetemi hallgató, és édesanyám, az alföldi református kun zöldséges kifutó, marósesztergályos tanonc- és cselédlány, persze, hogy az Egyetemi Könyvtárban találkoztak. Édesanyámat egy újságírónõ szalasztotta könyvért, akinél takarított. Érezte, hogy valaki nézi. Hát Berecz Pista volt az. Az én életem itt kezdõdött. Négy gyerekem van. A nagyobbak már büszkék, hogy nincs tévénk. A kicsik még nem vették észre. – Ez valami dac? – Nekünk nem volt soha. Belenõttem ebbe... – az este héttõl tízig, tizenegyig terjedõ idõszakban legélénkebb az ember képzelete, legerõsebb a társas igénye, többnyire ez az egyetlen napszak, mikor a család összeülhet. Ezekért az egymásra szánt órákért érdemes családot alapítani. A nagy tudatkocka is itt dobja be magát... – mmm, inkább tégla. Ül a családi fészkekben. Mint a kakukk! Ritkán mond szépet és igazat. Szerintem a gyereknevelésben nincs helye. Kirekeszti õket. – Nem gúnyoltak osztálytársaid a nyelvezetedért? – Nem. Az õ szüleik épp úgy féltettek engem, mint fiamat korábbi osztálytársainak szülei, hogy kimaradok az osztályközösségbõl, a szüleim hóbortja miatt magányos farkas leszek, ha nincs tévénk, nem ismerem majd a közös beszédtémákat. Jámbor, jóindulatú törõdés volt ez, de pont a fordítottja esett meg. Rajtam is, fiamon is. Az én idõmben Ivanhoe-ról, Belfegorról indult minden szó, akkor egy idõ után megsápadt, mindenki folytatni tudta a másét. „Tssss”, „dzszszszs”, „ááááá”, „bojojojong” és „báng”, mindenki tudta melyik a szóban forgó jelenet. Ezután jött az én idõm. Olyat mondtam, amilyet nem hallottak, azt meséltem, amit én láttam. Persze meg is toldottam. Örömöt okozott. Mókamester lettem. István fiamat is, a szegény boldog lelkit hasonló örvény kapta el. Csitítani kell. Tudom, mitõl nem nyugszik a vére. Én se tudtam elviselni, ha valakinek lóg az orra. Megpukkadtam, ha nem

folkMAGazin

folkMAGazin 2002/3  

A TARTALOMBÓL: Soós János: Nyári délután apámmal; Jávorszky Béla Szilárd: Beszélgetés Kelemen Lászlóval; Záhonyi András: Táborról táborra –...

folkMAGazin 2002/3  

A TARTALOMBÓL: Soós János: Nyári délután apámmal; Jávorszky Béla Szilárd: Beszélgetés Kelemen Lászlóval; Záhonyi András: Táborról táborra –...

Advertisement