Page 46

a felvidék magyarországi követe beszélgetés agócs gergely népzenész-folkloristával Agócs Gergelyt „élőben” először néhány éve, az egyik jászberényi Csángó Fesztivál gálaestjének műsorvezetőjeként hallottam. Mivel addig csak palóc népdalokból ismertem lemezekről, azt hittem, hogy – akárcsak Berecz András – kitűnően képes egy adott vidék tájnyelvén utánozni a hagyományőrzőket. Ezért meglepett, hogy műsorvezetőként ugyanazzal a palóc dialektussal adta elő szépen megformált mondatait. Addigi, a Palócföld magyarországi részén szerzett tapasztalataim azt mutatták, hogy az eredetileg tájnyelvet beszélő emberek iskoláztatásuk során igyekeztek minél előbb megszabadulni tájszólásuktól. És most itt egy (magyarországi) egyetemet végzett ember, tudományos kutató, aki nem csak régiója zenéjének megmentésén fáradozik, de büszkén vállalja azt a nyelvet is, amelyet a szülői házból hozott. – Úgy tudom, felvidéki származású vagy… – Érsekújváron születtem, de füleki vagyok. – Sok táncházi zenésszel ellentétben – te nem klasszikus zenei tanulmányok után érkeztél a népzene területére, s nem is a rockzene felől. Talán táncos múltadnak köszönhető a folklór iránti érdeklődésed? – Bár táncoltam együttesben másfél évig, még ezt se mondhatnám. A Lajtha-féle széki gyűjtés már volt a kezemben ezt megelőzően is, de nem volt se magnóm, se lemezjátszóm, semmilyen zene reprodukálására alkalmas készülékem. Zeneiskolába nem jártam, de furulyázni megtanultam. Volt a családunkban egy öreg pásztorember, jó furulyás, tőle örököltem az első „valódi” hangszerem. Amit megtanultam, azt mind gyűjtés közben tanultam. Az, hogy elkezdtem gyűjteni, Mlinár Pali barátomnak volt köszönhető, aki Salgótarjánból járt át Fülekpüspökibe a táncegyütteshez koreográfusnak, művészeti vezetőnek. Ő mutatott nekünk gyűjtéseket videón. Nekem feltűnt, hogy ezek mind erdélyi ill. magyarországi tájegységekről származó felvételek, s felmerült bennem a kérdés, hogy vajon felvidéki anyag miért nincs közte. 1985 nyarán kezdtem gyűjteni. Nem más biztatására, hanem saját érdeklődésből mentem el néhány közeli faluba, hogy megnézzem, találni-e még valami gyűjteni valót. Sokszor kellett tapasztalnom – iskolázott emberek között is –, hogy ami a sajátjuk, azt nem nagyon értékelik, csak azt, ami távoli, más vidék kultúrája. Én hamar túljutottam ezen, mert pont a sajátomat hiányoltam. – Hogy folyt a gyűjtés, ha zeneiskolába nem jártál, felszerelésed nem volt hozzá? – Kölcsönmagnóval, kölcsönkazettával, gyalogszerrel. Először a kottaírást is autodidakta módon sajátítottam el. A néprajzi tanulmányaimmal párhuzamosan ismerkedtem meg a hangjegyírással, illetve később, amikor a Zenetudományi Intézetben dolgoztam, ott ez már magától értetődő követelmény volt. Elsősorban saját gyűjtéseim anyagát jegyeztem le, hiszen az ilyen felvételeket senki más nem ismeri olyan jól, mint maga a gyűjtő. – Mióta élsz Magyarországon? – 1992. szeptemberében kezdtem el tanulni az ELTE nappali tagozatán, de a mai napig megtartottam a szlovák állampolgárságomat. – Nyilvánvalónak tűnik – a magyarországi „szokással” szemben –, hogy te nem törekszel arra, hogy a palóc dialektusodtól megszabadulj, büszkén vállalod származásodat. Azt tudom, hogy a szlovákiai palócság sokkal jobban megőrizte nyelvjárását, mint a magyarországi, de ez a fajta öntudatos vállalása az értelmiség köreiben is általánosabb ott? – Igen, ám ez nyilvánvalóan lelkialkat dolga is. Nekem is vannak olyan volt osztálytársaim, ismerőseim, akik Magyarországra átkerülve azonnal levetkőzték az otthoni táj-

46

szólást. De úgy érzem, ilyenekből kevesebb van. Érdekes, hogy a Magyarországon élő székelyekkel kapcsolatban ez nem merül fel, pedig közülük is sokan tartják a székely tájnyelvet. Nálunk különösen ennek a két hangnak, az illabiális a (ajakkerekítés nélküli) és a labiális (ajakkerekítéses) a hangnak köszönhető, hogy azonnal felismerik palóc mivoltunkat, de alaktanilag a mi dialektusunk sokkal közelebb áll az irodalmi magyar nyelvhez, mint a csallóközieké vagy a székelyeké. – Szerinted lehet Szlovákiában is a magyarországihoz vagy erdélyihez hasonló mozgalomról beszélni? – Azt kellene először is tisztázni, hogy mit nevezhetünk mozgalomnak. Azt jelenti-e, hogy „alulról építkező” módon, az utcáról bejövő emberek elkezdenek érdeklődni a népi kultúra iránt, s egyszer csak nekiállnak tömegesen táncolni, énekelni? – Akkor úgy kérdezném, hogy az a fajta szórakozási forma, amely Magyarországon és Erdélyben, a városokban, városi fiatalok kezdeményezésére, a falusi hagyományos zene és tánc elsajátításával ment végbe, előfordult-e a Felvidéken? – Létezett, de csak fellobbanás-szerűen. Rövid ideig tartó és kisebb méretekben zajló volt. Nem nevezném mozgalomnak, mert semmilyen rendszerességgel nem alakult ki sehol. Nem volt sehol olyan klubélet, ahol hetente táncházba jártak volna az emberek. Akadtak próbálkozások a Felvidéken is, de sűrűbben, mint havi rendszerességgel, sehol nem sikerült megszervezni. S legjobb tudomásom szerint felvidéki táncház még így sem élte túl sehol sem az egy esztendõt. – Ennek mi a magyarázata? Régebben a falvakban sem volt olyan hagyománya a táncháznak, mint a történelmi Magyarország néhány más táján vagy a szlovákiai városi életforma nem teremtett ilyen igényt? – Magyarországon is a népi kultúra városokban megnyilvánuló társadalmi reprezentációi tették lehetővé, hogy kialakult a táncházmozgalom. Mégpedig azért, mert abban az időszakban sok minden szerencsésen találkozott. Megvolt a társadalmi és politikai kontextusa egy ilyen szervezkedés kialakulásának. Magyarországon a népiség több évszázados hagyománnyal rendelkező értelmiségi attitűd. Vissza lehet menni Arany Jánosig, Petőfi Sándorig, Kriza Jánosig, de még Rákóczi Ferencig is. Vagy Balassi Bálintig, akiről feljegyezték, hogy főnemes létére hajdútáncot táncolt. Szemben velük mindig megnevezhető volt az a másikféle attitűd, amit labancnak, császárpártinak, világpolgárinak stb. neveztek. Kossuthék nemzeti programjával szemben is létezett egy ellenzék, mint ahogy a mai Magyarországon is a dolog lényegét tekintve nem baloldal és jobboldal szembenállásáról beszélhetünk. Az én szakmám felől nézve sokkal inkább a hagyományos kultúrának az önkifejezésre használható attitűdjeit felvállaló és

folkMAGazin

folkMAGazin 2002/2  

A TARTALOMBÓL: András Mihály: A táncház jelene és jövõje Erdélyben; Diószegi László: Egy kritika ürügyén; Timár Sándor: Megemlékezés a 30. é...

folkMAGazin 2002/2  

A TARTALOMBÓL: András Mihály: A táncház jelene és jövõje Erdélyben; Diószegi László: Egy kritika ürügyén; Timár Sándor: Megemlékezés a 30. é...

Advertisement