Page 44

A táncház és a huszárok Elõször az érzelem, aztán az értelem A hetvenes évek elején történt, amikor a Körösi gimnázium egyik Szentendrei útra nézõ osztálytermében Schéner Mihály és Sebestyén János – kiváló osztálytársaim – valamiféle általam nem kedvelt ritmusra ugráltak a tízperces szünetekben, és meg-megállva, de szemmel láthatóan egyre növekvõ elégedettséggel csapdosták bokájukat. Jól ismertem õket, és úgy véltem, hogy õk is afféle korunk gyermekei, mint én. Akkoriban ez azt jelentette, hogy éltünk-haltunk a beat zenéért, az ahhoz közel álló vagy abból kinövõ zenei mûfajokért, és az ezekhez szorosan kapcsolódó külsõségekért. Ez utóbbihoz volt sorolható a nehezen beszerezhetõ, „eredeti” farmernadrág, vagy a szülõk és nevelõk által céltudatos elszántsággal üldözött hosszúhaj-divat, a különös gonddal összeválogatott topis cucc és annak hanyag viselete. Mini és Syrius koncertekre jártunk, rajongtunk a jazzrockért – vagy legalábbis úgy csináltunk –, és örömünket leltük azokban a felvonulásokban, amelyek farmeröltönyöktõl kéklõ, lobogó hajú, slendrián és pózoló tömegek formájában masíroztak mindig valamilyen zenei rendezvény irányába. Amerikai filmekbõl próbáltuk ellesni a követendõ allûröket, francia, olasz és angol filmekbõl tájékozódtunk a „jövõ kultúrájáról”. Akkor ezt sokan lázadásként éltük meg egy réginek és elavultnak hitt életformával szemben. Tény, hogy Magyarországon mindez valóban lázadás volt, a fennálló rendszer ránk kényszerített merevségét és kisszerûségét elutasítandó, de odavetett dac volt ez az élet minden területét megszálló, mindig összevont szemöldökû gyarmattartónak is, hiszen a magunkévá tett „ige”, a vonzó köntösben megjelenõ „értékrend váltó”, mégis csak az ellenséges Nyugatról jött. Mindenesetre én ekkoriban, mint fiatal suhanc, így érzékeltem a körülöttem végbemenõ, modernizációs tünetekkel párhuzamosan zajló „beatfolyamatokat”, és szinte biztos voltam abban, hogy korosztályom túlnyomó része, különösen pedig osztálytársaim azok, akik azonosulnak zeneorientált világlátásom-

44

mal. Épp ezért volt furcsa, hogy amíg dühkitörésekbe torkolló generációs vitákba keveredtem szegény nagyszüleimmel egy-egy táncdalfesztivál, vagy „jó ebédhez szól a nóta” kapcsán – nekem ugyanis magyar nóta vagy népdal, egyre ment –, azon közben barátaim a magyar népzene dallamaira épülõ nyilvános táncpróbáival, félreérthetetlen falusi hangulatot teremtettek egy óbudai gimnáziumban. Kicsit mindketten gyanúsak voltak nekem már régóta, mert állandóan festészetrõl beszélgettek, amihez nekem annyi közöm volt, mint Mihály barátomnak a négyszer százas gátfutáshoz – vagyis semmi. Ezt valahogy azonban a gimnázium addigi két éve alatt megszoktam, de a néptánc hisztériát nem tudtam mire vélni. Nem fért bele a modernnek, tehát egyedül üdvösnek hitt világszemléletembe. Addigaddig csodálkoztam persze, míg egyszer csak táncos lábú társaim elhívtak oda, ahová õk jártak: a Muzsikás táncházba. * Hetvennégyet írunk. A Belvárosi Mûvelõdési Ház második emeletének nagytermében a hangszórókból népzene szól, kockás, betûretlen flanelingû, hosszú hajú fiúk forgatják a farmernadrágos lányokat, a széleken népviseletes emberek üldögélnek. A zenekar tagjai is ugyanúgy öltözködnek, mint a táncosok, és ami meglepõ, hogy természetesen viselkednek, nem a cigányzenekaroktól megszokott belemosolygós, lakkcipõs és csokornyakkendõs módon. Hangszereik ütött-kopottak, de látszik, hogy nem most tanulnak rajtuk játszani. Énekhangjuk szintén csak természetesnek mondható, nem gurguláznak és nem színészkednek szívre tett kezekkel nagy estélyikben, mint a nótaénekesek. Szóval, a kor külsõségei között, egyszer csak megjelent nekem a magyar népzene, amit ráadásul addig nem is ismertem. Nem a zene volt az, ami egybõl megfogott, mert az elõször olyan kibogozhatatlannak tûnt, mint valami összekuszálódott pamutgombolyag, hanem úgy együtt az egész. A régi meg az új e furcsa keveréke, a barátaim társasága

folkMAGazin

és az óriási választék – már ami a lányokat illette – volt az, ami hétrõl-hétre visszavitt engem a táncházba. Gátlásos gyerek voltam, ritkán álltam be táncolni, így fordulhatott elõ, hogy a mai napig nem tanultam meg azt. Viszont a sok oldalvonalon tartózkodás során valahogyan belemászott a fülembe a zene, oly annyira, hogy lassan-lassan a legkacifántosabb „hegedûkanyarintásokat” is értékeltem. Nem csak a lelki húrokat megérintõ hegedûsírásra éreztem rá, hanem az azt nyomatékosító vagy talán másképpen hangsúlyozó, ám mindenképpen a zenével együtt összhangban élõ táncra is. Mialatt néztem a sergõ-forgó párokat, a legjobb, a legvadabb táncszituációt is szinte mindig tovább gondoltam, tovább koreografáltam magamban, s ezzel néha az extázis határáig jutottam. Ám az alatt a pár hónap alatt, mire a zenével és a tánccal való azonosulás idáig jutott, megtörtént bennem az átalakulás. Mert nemcsak a zenérõl meg a táncról volt már itt szó, hanem az addig lesajnált múlt és az ostobán megvetett falu értékeinek elfogadásáról, az erdélyi emberekkel való kapcsolat kialakulásáról, a határon túli magyar élet megérzésérõl, kultúránk feneketlen kútjába való bepillantás lehetõségérõl, és arról a kellemetlen felismerésrõl, hogy a periférián mozog az, aminek központi szerepet kellene játszania neveltetésünkben, felnõtté válásunk folyamatában. Ha lehet, kerülöm a patetikus megnyilvánulásokat, de mégis ki kell mondani, hogy a táncház az, ami kihozta belõlem a magyart. Olyan érzelmi szálakat érintett meg a táncházi zene és hangulat, amely szép lassan tudatformáló erõvé változott, s amelyet nem helyettesíthetett semmilyen könyv sem, semmilyen elõadás sem, és amely közel harminc év elteltével is meghatározza cselekedeteimet, s irányt szab életemnek. * Amikor a nyolcvanas évek közepén társaimmal megalakítottuk a Történelmi Lovas Egyesületet, akkor ez a tudati-érzelmi alap volt az, amibõl merítettünk, és amihez programokat kapcsolva építkeztünk, ez volt a legfõbb motiváció. Ekkor már nem a zene és a tánc jelentette cselekedeteink-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2002/1  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Rég megunt hagyományok?; Tündik Tamás: Gyepûk népe; Nyári táborok; Juhász Erika: „Szivárványos az ég alja....

folkMAGazin 2002/1  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Rég megunt hagyományok?; Tündik Tamás: Gyepûk népe; Nyári táborok; Juhász Erika: „Szivárványos az ég alja....

Advertisement