Page 38

Vitányi Iván:

Muharay Elemér születésének századik évfordulóján Száz éve született Elemér bácsi és már lassan negyven éve, hogy meghalt. Életműve immár a történelem része, hatásában mégis itt van velünk, azokkal is, akik később jöttek, és nem ismerhették őt személyesen. A népművészeti mozgalom mai legidősebb generációja a negyvenes évekből ismerte, mint egyik nagy apostolát. Bácsinak szólította mindenki, pedig alig volt negyven éves. Már jelentős múlt állt mögötte. Fiatal színészként filmen is kapott kisebb szerepet, aztán lapszerkesztő lett és kulturális tanulmányokat írt. Így ismerkedett meg feleségével, Zakar Edittel, az akkori legfiatalabb költőnemzedék ígéretes tagjával. (Ő – hál’ istennek – még közöttünk van, verseit most adták ki kötetben.) Aztán színházi stúdiót hozott létre, amelyben a népi színjátszás hagyományait és az avantgarde újításait kívánta összehozni. Nagyszerű fiatalok csatlakoztak hozzá, mint például Bihary József, Várkonyi Zoltán és Bánhidy László. De ezt nem volt könnyű fenntartani, a pénzszerzés akkor is nehéz volt, különösen ilyen új kezdeményezésekhez. Ezért fordult figyelme a fiatalok felé. Nemcsak arra gondolt, hogy új közönség kell, hanem arra is, hogy az az egyszerre modern és népi művészet, amiről álmodott, ne csak fogyasztani való legyen, éljen igazán, a fiatalok maguk is gyakorolják. Gyakorolják?! Éljenek vele! Váljon életmódjuk részévé! Ekkor egyszerre két dolgot vállalt. Egyrészt számtalan előadást tartott az akkor nagy számban működő népfőiskolákon. Előadásait könyvben is kiadta, ez volt a „Hagyományunk, művészetünk, életünk”. Másrészt elvállalta a Levente Művészegyüttes vezetését. Ne értsük félre, ezzel nem csatlakozott a készülő hadigépezethez. A Levente Központban akkor néhány tehetséges fiatal éppen nem a németeket akarta kiszolgálni, hanem a népi írók szellemében széleskörű programon dolgozott. Ennek lett volna része egy művészegyüttes, amely népdalokat énekel, néptáncot táncol és a népi színjáték hagyományait ápolja. Muharay vállalta ezt a munkát. Zenei vezetőnek megnyerte Balla Pétert, a táncra előbb Molnár Istvánt, aztán pedig (mivel két dudás ezúttal sem fért meg egy csárdában – de azért nem vesztek össze) Szabó Ivánt. A színjátszó csoportot maga vezette, írta és rendezte az előadásokat. A csoport tagjai egyrészt diákok, másrészt – ehhez Muharay ragaszkodott – munkásfiatalok, köztük baloldaliak is voltak. Ez az együttes vált az 1945 előtti népművészeti mozgalom egyik legfőbb élesztőjévé, a regöscserkészek és Molnár István csapata mellett. Tagjai közül sokan szentelték későbbi életüket is a mozgalomnak, vagy más művészeti pályán alkottak jelentőset. Sokan ma is itt vannak közöttünk. 1944-ben együttesének baloldali tagjaival együtt részt vett az ellenállásban. Így lett 1945-ben a Budapesti Nem-

38

zeti Bizottság tagja. Utána felhagyott a politikával. Inkább visszatért az együtteshez, amelyet Népi Ének-, Tánc- és Játékegyüttes néven alakított újjá. Nagy előadásra készült, amelyben az új magyar politikai és szellemi elitnek bemutatja a népművészet lehetőségeit és meggyőzi őket annak jövőjéről. Azt remélte, hogy ennek eredményeként létre lehet hozni egy olyan új központot, amelynek keretében hivatásos népi együttes, archívumok és szervezőgárda egyaránt működik. A bemutatót 1946. április 4-én tartották a Nemzeti Színházban. Jelentős siker volt, a vezetőknek is tetszett, de nem annyira, hogy biztosítsák a központ és a hivatásos együttes létrehozásának anyagi hátterét. A kudarc megtörte az együttes munkáját. Eljutottak egy pontra, ami után már nem lehetett a régi módon folytatni. Intézmények kellettek volna hozzá, de azok (a hivatásos együttesek és a Népművelési Intézet) csak később jöhettek létre. Muharay ezért másfelé fordult. Vissza a néphez. Apostoli munkáját a hagyományőrző együttesek között folytatta. Amikor aztán a Népművelési, illetve akkori nevén a Népművészeti Intézet megalakult, annak keretében tevékenykedett. A maiak legtöbben már ebből a korból ismerik Muharay Elemért. Ismét fáradhatatlan volt. Járta az országot, emberek százaival tartotta a kapcsolatot. Egyaránt értette a parasztok és az értelmiségiek nyelvét. Tanácsokat adott, segített, bírált és dicsért. Egyszemélyes intézménnyé vált. Nemzedékek tanultak tőle, ám ő maga sem volt rest mindenkitől tanulni. Óriási érdeme, hogy a hagyományőrző mozgalom nem omlott össze. És bár az új fellángolást, a táncházmozgalom kialakulását már nem érte meg, áttételesen az ő munkája is benne van, hiszen annak sok „lelki atyjával” dolgozott együtt. 1956-ban természetesen ott találjuk – az Intézet legjobbjaival együtt – a forradalom mellett. Bűnhődött is érte. Az Intézet új vezetése még az iratait is kiszórta az udvarra, alig lehetett megmenteni egy részüket. (Nem tudom, van-e még belőlük az irattárban.) Egyszer egy írásomban az „utolsó prófétának” neveztem Elemér bácsit. Meglehet, nem a legutolsó, de mindenképpen azok közül való. Szükség van ilyen prófétákra. Mélyen rajta hagyta keze nyomát az utána következő nemzedékek kulturális életén. Rengeteget tanultunk tőle, és ha másképpen is, de máig sokan követik. Tiszta ember volt, nagy álmokkal, amelyeket nem magának, hanem az egész társadalomnak szőtt. Őrizzük tehát emlékét, azzal a tisztelettel, amelyet megérdemel!

folkMAGazin

Elhangzott 2001. november 30-án, a Hagyományok Házában rendezett emléknapon. (Archív fotó; köszönet Szánthó Józsefnek – a szerk.)

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2002/1  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Rég megunt hagyományok?; Tündik Tamás: Gyepûk népe; Nyári táborok; Juhász Erika: „Szivárványos az ég alja....

folkMAGazin 2002/1  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Rég megunt hagyományok?; Tündik Tamás: Gyepûk népe; Nyári táborok; Juhász Erika: „Szivárványos az ég alja....

Advertisement