{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade.

Page 34

Széki telek A 80-as évek Romániájában különös dolgoknak, történéseknek lehettünk szem- és fültanúi, szenvedő alanyai – természetesen saját akaratunkon kívül. Bíztattak is annak idején, hogy naplójegyzetekben próbáljam megörökíteni azokat a kegyetlen éveket. De ez valamiért mégsem történt meg. Akkoriban a kilátás félénk szikrája is jobban érdekelt, mint a lelkekre nehezedő, fullasztó sötétség rögzítésén való fáradozás. Most, annyi év után, mégis úgy döntöttem, hogy néhány momentumot előhívok akkori életünkből, minden idők tanulságára. z 1981-1988 közötti években szülőfalumban, Szé-

A ken tanítottam a tízosztályos magyar tannyelvű

iskolában. A Ceasescu-diktatúra legembertelenebb évei voltak ezek. Régi, elkopott, szétesett tankönyvekből tanítottunk, különben az elavult tartalmuk miatt fölösleges is lett volna újra kiadni őket, de az első oldal a „Kárpátok géniuszának” arcképével egyik könyvből sem hiányozhatott, ugyanis minden tankönyv ezzel kezdődött. Hogy a többéves tankönyvek egy-egy fejezetéből hiányzott 10-20 oldal, az nem okozott különösebb problémát, de még az sem, ha az óvodákban, iskolákban soha sem volt elegendő tűzifa, ami nem azt jelentette, hogy iskolalátogatási szünetet rendelnek el a hatalmasok. Legtöbbször zúzmarás falak között folyt az oktatás, időnként tornáztattuk a tanulókat, hogy a dermesztő hideg ellenére azért jegyzetelni is tudjanak valamit. Sokan megkérdezhetnék tőlem, hogy a szülők miért viselték el csendben mindezt? Azért, mert ha a helyi pártbizottságnak panaszt emelnek – mert csak annak lehetett –, csúnyán megüthették a bokájukat, például még kétévente sem léphettek volna Magyarország területére, vagy az éppen katonaidejét töltő fiúkat valamelyik szénbányába helyezték volna további szolgálatra... „Ez van, ebből lehet válogatni” – szokták volt mondogatni az emberek, de legtöbbször csak magukban mormolták ezt is, mert akkoriban még a falnak is füle volt... Ha csak tehettük, a falu központját, a cinterem környékét elkerültük, mert minduntalan „belénk botlottak” az ott ólálkodó, magukat külföldi turistáknak álcázott, kopott farmerba öltözött szekus csoportok, amelyeknek az akkoriban a 99 százalékban magyar ajkú Szék község a főhadiszállásuk volt. Rögvest faggatni kezdtek a nagymúltú hagyományainkról, magyarságtudatunkról. Hogy a kelepcébe húzás még tökéletesebb legyen, „apró ajándékot” is osztogattak fejenként, egy-egy arasznyi piros-fehér-zöld nemzetiszín szalagot – amit aztán a másnapi házkutatáskor

34

bizonyára meg is találtak, s ezért cserébe néhány napig élvezhettük a milícia vendégszeretetét, de volt, akit börtönbe is juttattak. Akkor elképesztőnek, ma humorosnak tűnik, de ezek a janicsár-végrehajtók a házak előtti virágágyásokból kikapáltatták a piros és fehér muskátlikat színösszetételük miatt, és megparancsolták, hogy a piros tarajos, fehér tollú csirkéket le kell tiltani a zöldfüves udvarról. A széki ember azonban ezekben a zimankós időkben is tudott énekelni, táncolni, és mélyre ásni. Lételeme a megmaradás volt. Ha elvettek tőle valamit, akkor visszaszerezte azt, és még jobban vigyázott rá. „A széki kubikus világmárka”, írta róluk a 70-es években Köntös-Szabó Zoltán kolozsvári író. A kihagyhatatlan szombat és vasárnap esti táncházakért hetente kétszer tették meg a fiatalok az utat néha fedetlen teherautókon Bukarest, Pitesti, Temesvár, Arad, Nagyszalonta, Tárnica vagy Kolozsvár építőtelepeiről Székre, ha esett, ha fújt. Ha a pártvezetőség úgy kívánta, hogy e táncházért cserébe román nyelvű, senki által nem olvasott újságokra fizessenek elő, akkor ez sem lehetett akadály: a nehéz munkával szerzett keresetükből erre is áldoztak, a kibontatlan újságcsomagokat szétosztották a házasulandók között, jól fogott a kemencék hevítésére lakodalomkészítéskor... 2001 november végén rovom e sorokat, betűk öltöztetik fel gondolataimat, emlékeimet, mint SzentAndrás havának fehér rajzása a didergő természetet. Miközben cigarettázom, néha kipillantok az ablakon, s a Tabán öles fáinak friss hófészkeire látok, melyek fölött varjak keringenek a tél viszontagságai elől a városba gyömöszölve magukat. Elviselhetővé akarják tenni az elviselhetetlent. Ezt tettük mi is 1985 kemény telén a széki tantestület férfi tagjaival, néhány lelkes szülővel és markosabb diáklegénnyel. Az üres fatárolóra, a szűnni nem akaró hidegre és a gyermekekre való tekintettel valahányan fejszét ragadtunk, hogy sajátkezűleg egy-két fuvarra való fát vághassunk az iskola részére. Mondanom sem kell, hogy ebbéli kívánságunkat a második kocsmában megtalált erdész jóvá is hagyta. Másnap már a kondormároki erdőben döntöttük a fát „hűvös halomba”. Estére föl is rakodtunk a két traktoros utánfutóra. A fáradtságtól még nehezebben araszolgattunk hazafelé a térdig érő hóban. Sötét este lett, mire elértünk a Farkastorka-dűlőig, s egyre gyakrabban gondoltunk az éhségtől kopogó gyomrunkra, a meleg ágyra, no meg a határrész becses névadójára. A következő, hazafelé vezető dűlő neve Boszorkányok-gödre volt... Ám azon már nem jutottunk át, mert az erdőhöz közeli település, Vasasszentegyed (Észak-Mezőség, Tóvidék) főmilicistája két segédjével elénk vágott. Wass Albert egykori birtokán most bennük testesül meg a „hely szel-

folkMAGazin

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2001/4  

A TARTALOMBÓL: Káplár Tamás: A spanyolviasz (?); Abkarovits Endre: Beszélgetés Kallós Zoltánnal; Lévai Péter: Miért kell néptáncot tanítani?...

folkMAGazin 2001/4  

A TARTALOMBÓL: Káplár Tamás: A spanyolviasz (?); Abkarovits Endre: Beszélgetés Kallós Zoltánnal; Lévai Péter: Miért kell néptáncot tanítani?...

Advertisement