Page 7

Kiteljesedő álom – Kolozsvári beszélgetés Kallós Zoltánnal – Először Válaszúton, családja kilencvenes években visszaszerzett kúriájában találkoztunk. A tánctábor záró estéjére időzítettem érkezésemet. A falu szokatlanul nagy kultúrháza zsúfolásig megtelt a táborlakókkal és a falubeliekkel. A műsort ezúttal főleg a Mezőség hagyományőrzői adták, de felléptek a tábor azon lakói is, akik a térség híres prímásaitól, a magyarszováti Maneszes Mártontól és a magyarpalatkai Kodoba Mártontól próbálták ellesni a népzene játszásának autentikus módját az azt megelőző napokban. Az est végén Zoli bácsit szólították a színpadra. Gondolom, sokan voltunk olyanok, akik azt várták, hogy valami szép beszédben vonja meg a tábor mérlegét. De ő csak belekezdett egy válaszúti dalba, aztán már nem is lehetett többé hallani a hangját, mert az egész nézőtér és a színpadon állók azonnal csatlakoztak hozzá, ahogy a himnusz hangjaival szoktak befejezni egy szentmisét. Felemelő pillanatok voltak! Másnap még egy rövid időre összetalálkoztunk, amikor az egyhetes éjszakázástól elcsigázott házigazda megmutatta népművészeti gyűjteményének a válaszúti házában kiállított részét, melyről Kovács András egyik, a közelmúltban a televízióban vetített filmje, „A Kallós Gyűjtemény” is szólt. De arra kért, hogy inkább a következő nap beszélgessünk hosszabban kolozsvári otthonában, amikorra már némileg kipiheni a tábor fáradalmait. A megbeszélt időben természetesen megjelentem Zoli bácsinál Kolozsvárott, s miután ottani gyűjteményében is elgyönyörködtem, leültünk beszélgetni.

– Miként értékeli a tegnap véget ért válaszúti tánctábort. Elégedett-e a látogatottsággal? – Naponta 450 adag ételt főztünk, így legalább 400 résztvevő volt, plusz az adatközlők és a kiszolgáló személyzet, de a látogatók száma napról napra változott. Úgy láttam, a korábbi évekhez képest teljesen kicserélődött a közönség, egy új nemzedék jelentkezett. Ez nagyon jó, mert azt jelenti, hogy egyre inkább bővül azok köre, akik ezt a szórakozási formát választják. Nem csak nálunk voltak sokan, de egyre több a tábor, már nem is tudjuk számon tartani valamennyit. Az itteni résztvevők közül sokan mentek tovább Vajdaszentiványba. Idén már a kilencedik tábort rendeztük Válaszúton, jövőre jubilálunk. Az elsőt 1992-ben szerveztük Visán, azóta minden évben Válaszúton tartottuk. Visa magyar többségű falu, nagyon gazdag hagyományokkal. Nagyon jó volt a hozzáállásuk, de a körülmények nem

bizonyultak megfelelőnek, nincs művelődési ház. Nincs messze, de rossz utak vezetnek oda, s épület híján két kibérelt lakodalmi sátorban tartottuk a táncokat. – Zoli bácsi a magyar népzene négy főbb dialektusát kutatta életében: a mezőségit, a kalotaszegit, a gyimesit és a moldvait. Ezek a mai Romániában is, meg általában a magyar nyelvterület egésze szempontjából is a legfontosabbak közé tartoznak. Ugyanakkor életének fontosabb állomásai, tevékenységének színhelyei is főként ezen tájegységekhez kapcsolódtak. A véletlen hozta úgy, hogy pont ezekre a tájakra került dolgozni, vagy szándékosság is közrejátszott benne? – Mindkettő. Gyűjtéseimből a Székelyföldet majdnem teljesen kihagytam. Református kollégista voltam, s ha a magyar népviseletről esett szó, akkor vagy Kalotaszeget vagy a Székelyföldet emlegették, vagy egyéb vidékeket, de a Mezőséget sohasem, se szellemi, se tárgyi vonatkozásban! Ez egy indíttatás volt ahhoz, hogy a Mezőséggel foglalkozzam. Ami Moldvát illeti, az azóta izgatta a fantáziámat, amióta Domokos Pál Péter „Moldvai magyarság” címû könyvét elolvastam gimnazista koromban. Ráadásul Románvásárra kerültem katonának, amely Bákó megyében az északi moldvai csángók központja. Olyan beosztásom volt egy ideig a hadtestnél, hogy találkozhattam moldvai emberekkel, mert a katonakönyvek láttamoztatása vidéken történt, különböző járási székhelyekre kellett elutazni. Később tanítani is elkerültem Moldvába, amikor elbocsátottak a Zeneakadémiáról.

folkMAGazin

– Ezt a tényt kétszer is megemlítette Kovács András filmjében, de nem derült ki, hogy ennek politikai vagy egyéb okai voltak-e. – 1950-ben vettek fel a Zeneakadémiára. Apámat időközben politikai jellegű támadások érték, kuláknak is nyilvánították. Én akkor a kalotaszegi Magyarvistáról kerültem be, ahol 1946 és 1950 között tanítottam a tanítóképző elvégzése után. Mivel „termelésből” jöttem, a származásom ellenére megkaptam az ösztöndíjat. Másodéven jött egy megszorítás a származással kapcsolatban. Ekkor kizártak, még az érettségi bizonyítványomat is megsemmisítették. Ám egy ismerős káderes közbenjárására viszszavettek. Hamarosan megjelent azonban egy rendelkezés, hogy akinek a szülei a városban laknak, nem jogosult az ösztöndíjra. Mivel apámék bekerültek Kolozsvárra, ösztöndíj nélkül kínlódtam egy darabig. Hiányzásaimra való hivatkozással ismét kizártak. Évközben aztán mégis visszavettek, csak „elfelejtettek” értesíteni róla. Mikor ez kiderült, az igazgató azt mondta, hogy az nem baj, hogy elmentem, az a baj, hogy visszajöttem. Meg is buktatott zeneszerzésből. Újra járhattam az évfolyamot, de évismétlőként megint nem kaptam ösztöndíjat. Egy félévet kihúztam, akkor viszont, 1955-ben, elmentem Moldvába tanítani. De nekem az volt a jó, hogy a folklór öt félév volt, azt elvégeztem szín jelessel. Itt megtanultam a lejegyzést hallás után, megismertem a különböző dialektus területeket, a magyar népzenei stílusokat, típusokat.

7

folkMAGazin 2001/4  

A TARTALOMBÓL: Káplár Tamás: A spanyolviasz (?); Abkarovits Endre: Beszélgetés Kallós Zoltánnal; Lévai Péter: Miért kell néptáncot tanítani?...

folkMAGazin 2001/4  

A TARTALOMBÓL: Káplár Tamás: A spanyolviasz (?); Abkarovits Endre: Beszélgetés Kallós Zoltánnal; Lévai Péter: Miért kell néptáncot tanítani?...

Advertisement