A lejegyzés nehézségei Inaktelki sirató – 2. rész A kotta a halottas háznál lefolyt búcsúztatás utolsó öt percének siratását mutatja. A kottakép eltér attól, amit megszoktunk, mert a siratás hangja is más, mint az éneklésé. Az énekhangnak könnyen azonosítható hangmagassága van; a beszédnek is van hangmagassága, de nehezen azonosítható; a zörejnek pedig nincsen szabad füllel azonosítható hangmagassága. E különbségek mögött akusztikai jelenségek állanak.
Énekhangot hallunk, ha elég hosszú ideig tisztán szinuszos hanghullámok képződnek (~).Beszédről akkor beszélhetünk, ha ezek a jelek a beszéd zöngéin („magánhangzó”) rövid ideig képződnek, közben pedig a nem zöngéken zörejek állanak (zárhang, torokhang stb.). Az emberi fül zörejnek fogja fel a hangzót, ha az szabálytalan és változó alakú hanghullámok eredménye. Minden hangos (emberi) megnyilvánulás ennek a három hangzónak az együttese. Akkor lesz ének, beszéd, zörej, ha az egyik hangképzés túlsúlyba kerül. Ennek a siratásnak a jelentős része emelt beszéd, amelynek van hangmagassága, de nehezen lehet a pontos helyét megjelölni; más része a beszéd és az ének határán áll. Vagyis amit hallunk, az jól meghatározott hangtérben van, ezt a kotta jól mutatja, de az egyes hangokról nem ad hűséges felvilágosítást. Olyan, mintha a két sirató asszony hangja végig egyenletesen a beszéd- és az énekhang között mozogna, ez azonban nem így van. Az idősebb asszony alacsonyabb hangtérben sirat, az ő hangja általában emelt beszéd, a magasabb hangjaiban valamivel több az énekhang. A fiatalabb nagyjából egy oktávval feljebb sirat, az ő hangja csak a legalacsonyabb hangokon mondható beszédnek, általában egy lépéssel messzebb tér el ettől azon a vonalon, amely a beszéd és az ének között terül el. A hangok minőségéről ennél pontosabbat akkor lehetne a kottába beírni, ha hangról hangra megállapítanánk az énekhang mértékét. Ezt nem lehet pontosan megtennünk, mert nincsen olyan emberi képesség, amely minden hangban megállapítaná az énekhang s a beszédhang százalékos arányát, azután pedig kottajelekkel ezt ki is tudná fejezni. Azt azonban megtehetjük, hogy a szöveg nagyobb csoportjairól tehetségünk szerint jelezzük, hogy mihez áll közel. Talán négy csoportot lenne érdemes megkülönböztetnünk: beszéd, emelt beszéd (egy lépéssel közelebb az énekhanghoz), énekbeszéd (talán fél- vagy harmadúton az énekhang felé), s az ének. Ezekre eltérő betűtípust használhatnánk: álló vékony, dõlt vékony, álló félkövér, dõlt félkövér. A hang minősége mellett a terjedelme a másik fő tulajdonság, ezt röviden ritmusnak mondjuk. A sirató esetében ez a szóhasználat nem teljesen fedi az élő előadást. A ritmusjeleket nem szabad szó szerint érteni. Jobb, ha arra gondolunk, hogy, bár a hangmagasságoknak valóban van terjedelme, de ha ezeket a hosszúságokat pontosan mérni és a kottában közölni akarnánk, akkor áttekint-
folkMAGazin
43