__MAIN_TEXT__

Page 37

„Hacacáré…” A Szőttes Kamara Táncegyüttes bemutatója Szívet-lelket gazdagító élményben volt része annak a közel hétszáz embernek, aki 2000. november 30-án a pozsonyi Új Színpadon látta, láthatta a felvidéki Szőttes Kamara Néptáncegyüttes új műsora bemutatóját. Az együttes becsületesen felkészült a harmincadik évfordulója megünneplésére. Nem latolgatom, sok vagy nem a harminc év, inkább hangosan kimondom: magába foglalja magyar nemzetiségi kultúránk, nemzetiségi létünk minden örömét, keservét, és bizonyítja, hogy a népi-nemzeti hagyományokra épített alkotói-előadói tevékenység minden akadályt képes legyőzni. Az együttes is azért tudott a nehézségeken úrrá lenni és fennmaradni, mert ezt az eszmét szolgálja. Úgy végezte – ország-világ előtt példát mutatva – a munkáját, hogy anyagiakban sohasem dúskált. Szegény volt, mint fenntartója a Csemadok is szegény. Különösen 1994 óta, mióta a „demokrácia” nevében a Szlovák Köztársaság a Csemadokot nem részesíti költségvetési támogatásban. A Szőttes pályázatokból, jóhiszemű emberek támogatásából, fellépéseinek bevételeiből maga tartja el magát. Egy-egy műsorát 50-100-szor is előadja, sok száz kilométert utazva, mert el akar jutni a keleti végekre is, mondjuk a Bodrogközbe. El akar jutni, mert hívják, és ő megy. A Szőttes ebben a nincstelenségben sem adta fel művészi hitvallását, a „tiszta forrás” alapeszméjét. Most, Pozsonyban is teltháza és akkora sikere volt, mely tökéletesen bizonyította: méltó a közelmúltban átvett kitüntetésre, a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjére. Többre is az! Magyarországon tavaly harmadíziglen nyerte el a Kiváló Népművészeti Együttes díjat. A mostani – sorrendben a tizenhatodik – műsoruk címe „Hacacáré...”. Ez is – mint a többi volt – egy kerek egész. Most nem hazai, felvidéki tájakon, hanem a Kárpát-medence távolabbi részein járnak: Erdélyben, az Alföldön, a Tisza mellett, fel egészen a Szatmárig nyúló területen – e táj kultúráját vitték színpadra. Mesterien tolmácsolva. Az első részben Erdélyben időznek, a Mezőségben. A néptánchagyományt alapjában meghatározó tánctípusok mindegyikét felvonultatják, a verbunkokat, a legényeseket, a pontozókat, a női táncokat, a csárdásokat, valamint a páros forgók és forgatók ezernyi változatát, még a széki román forgatóst is. Láthatjuk a kiváló énekléssel kísért magyarlapádi leánytáncot, a mezőkölpényi táncokat (jártató, korcsos, cigány csárdás), a mezőkeszüi táncokat (négyes, korcsos, lassú, szapora), a bonchidai táncokat (román forgatós és sűrű csárdás), a széki táncokat (sűrű és ritka tempó, verbunk), valamint a félidő zárószámaként

a bogártelki táncokat (legényes, csárdás és szapora). A hat koreográfiába tizenhat táncot szőttek bele a koreográfiák alkotói. Alaposan feladták a leckét. És a táncosok, a zenészek állták a próbát. Tökéletes stílusban tolmácsolták a táncokat, a zenét. A koreográfiákra is, az előadókra is jellemző volt a sokszínűség: ahány táncos, annyiféleképpen láttatták a táncot. Ez azt bizonyítja, hogy előadóként igen-igen alapos ismerőivé váltak a témául választott tájegységnek, illetve egy-egy falu tánc- és zenehagyományainak. Nemcsak a táncok figuráit, hanem azok sok-sok díszítő elemét is elsajátították, hogy előadásukban szabadon cifrázhassák a sajátjukká vált, rájuk szabott táncot, zenét. A Tisza-mentét bemutató második rész sem volt szegényebb, mint az első. Ezúttal a magyar mellett a cigány és a magyarországi román etnikum táncai is helyt kaptak, s kiemelkedő gyöngyszemei voltak az eladásnak. Láthattunk dél-alföldi táncokat (lassú és friss csárdás, leány oláhos), eleki román táncokat (lunga, mininţelu, ţiganeasca, ardeleana), öcsödi cigánytáncot, rimóci táncokat (sarkantyús, lassú és friss csárdás) és rétközi táncokat (juhászbotoló, ajaki karikázó, lassú és friss csárdás). Minden számot figuragazdagság jellemzett, és többszólamú megfogalmazás. Táncban mondták el Arany János Öldöklő angyal című versének részletét: „Melyben, ahány pár, annyiféle/ A tánc alakja és szeszélye,/ Mégis azonegy zenemérték/ Kormányozza mindenki léptét”. A mozgás pontos elsajátítása és tolmácsolása mellett a táncokat élték is az együttestagok. Előadásukkal állandóan lekötötték a nézők figyelmét, lélekben maguk mellé emelték őket. Tették ezt azzal is, hogy kamara együttes lévén mindannyian szólista szinten formálták meg a szerepüket. Kiemelni közülük bárkit is nagyon nehéz, de mégis megilleti ez a régtől táncolókat: Nagy Myrtilt, Balta Arankát, Péter Tímeát, Füzék Györgyöt, Konkoly Lászlót és az öcsödi cigánytáncot megalkotóelőadó, annak zenéjét megkomponáló és előadó Oláh Attilát. A darab mestermű, gyöngyszem. Oláh Attila alkotói és szólistai bemutatkozása egyformán csodálatos. Ilyen remek megfogalmazást és előadást táncban ritkán láthat az ember. Büszkék lehetünk rá. Akárcsak az egész Szőttesre, s az egész műsort koreografáló Németh Ildikó-Szabó Szilárd koreográfus mesterkettősre, a ruhákat – vigyázat, nem kosztümöket, hanem viseleteket – tervező, énekes-táncos Nagy Myrtilre, a zeneszerző Koncz Gergelyre és Lakatos Róbertre, valamint a mindenütt jelen levő, de mégsem látható, soha nem fáradó Reicher Gellért szervező „mindenesre”. Ők közösen – mindazokkal a segítőtársaikkal együtt, akiket ehelyütt nem tudunk névszerint megemlíteni – olyat alkottak, amire sokan, soká fogunk emlékezni, és magunkénak vallva soká fogunk vele büszkélkedni. Takács András

folkMAGazin

fotó: Tibor Bachratý

37

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2001/1  

A TARTALOMBÓL: Sárosi Bálint: Ne csináljunk Budapesten csíki néphagyományt!; Hollókõi Lajos: Novák Ferenc 70 éves; Mohácsy Albert: „Túlbuzgó...

folkMAGazin 2001/1  

A TARTALOMBÓL: Sárosi Bálint: Ne csináljunk Budapesten csíki néphagyományt!; Hollókõi Lajos: Novák Ferenc 70 éves; Mohácsy Albert: „Túlbuzgó...

Advertisement