a product message image
{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade

Page 8

Hurrá, turnézunk! Azt hiszem, minden zenész számára természetes, ahogy féltő gondossággal teszi be a hangszerét a tokjába, vagy a pakolásnál igyekszik olyan helyre tenni, ahol nem nyomódik, nem törik öszsze. A repülőutakon a hangszerfeladás szinte könnyeket fakaszt a zenész szeméből, hogy miután felragasztotta a „törékeny” címkét és felteszi a gumiszalagra hangszereit, már az első kanyarban óriási puffanást hall és elképzeli, ahogy a rakodómunkások dobálják féltve őrzött kincsét. Így történt ez velünk is egy párizsi repülőúton. Mint „rutinos rókák” ugye, már fel sem adjuk hangszereinket, mindent magunkra aggatva nyomulunk az utastérbe, hogy ideoda eldugdossuk. Csak hát az a fránya bőgő! Azt nem lehet csak úgy eldugni, így hát meg kell venni a Mr. Contrabass névre szóló jegyet, ami biztosítja, hogy törésmentesen indulhasson az első koncert . Mi van akkor, ha nincs pénz a plusz jegyre és mégis fel kell adni a nagybőgőt? Sebaj, erre is van megoldás. A Táncház Egyesületnél létezik egy üvegszálas „páncéltok”, melyben – elvileg legalább is – eltörhetetlen a hangszer. Egy dolgot viszont kihagytunk a számításból, mégpedig azt, hogy a repülőgép csomagteréből nem csak a gumiszalagra lehet dobni a holmikat, hanem egyből a betonra is. Ezt már sem az üvegszálas tok, sem a bőgő nem bírta ki, nyaka- és hasatörötten élvezte a párizsi fesztivál fergeteges hangulatát. Az elővigyázatosságból megkötött biztosításra reagálva a biztosító gondosan felkészült munkatársa csak rutinosan a 32. oldalra lapozott, ahol a szemüveget felvéve kiolvashattuk a szép apró betűsen tudomásunkra hozott verdiktet, mely szerint hangszerkárra nem fizetnek semmit sem.

Lehet, hogy elmélkedésem nem egészen való a folklórral foglalkozó folyóiratba, de itt jelent meg az is, ami ezeket a gondolatokat elindította bennem. Olvastam Szigetvári József cikkét az országimázsról. Nagyjából egyetértek vele, szerintem ez nem csak fölösleges erőfeszítés, hanem felháborító pazarlás az adófizetők pénzével, pláne, ha az eredmény nem imázs lesz, hanem blamázs. Ha a munkát, időt, és mindnyájunk pénzét emésztő projekt eredménye valami kereskedelmi médium, vagy szupermárket píárjának fílingjét fogja árasztani. Még súlyosabb hiba, ha netán politikai vagy ideológiai színezetet is ölt majd, megfeledkezve arról, hogy ennek az imázsnak az egész országot kell képviselnie, nem csak kisebb, vagy éppen nagyobb részét. (Sajnos manapság ez ellen sincs

8

Gondolhatná az olvasó, hogy a szárazföldön biztonságosabb, hiszen mi pakolunk és mi fogjuk a kormányt. Ez így is van, de akadnak olyan helyzetek is, amikor mondjuk egy táncegyüttes vesz fel a buszára és a buszsofőrök fogják a kormányt, illetve ők zárják be a csomagtartót. Így történhetett meg, hogy a németországi sztrádára rákanyarodva éjfél után fél egykor a busz oldalsó csomagtartójának ajtaja kinyílt és a Téka együttes összes hangszere és csomagja a háromsávos sztrádára zuhant, beborítva az útfelületet. Csúszott az ütőgardon, a kontra, a duda – természetesen tokokban –, de mivel a forgalom hihetetlenül nagy volt, a kamionok és autók nem tudták kikerülni a tehetetlen testeket és... A dudatokot egy nagy kamion gyűrte maga alá, a bőröndöket egy autó hasította szét úgy, hogy láttam az ablakból, amint a fellépő nadrágomat viszi a szél az éjszakában. A buszsofőr észre sem vette, meg sem hallotta, hogy mi történt. Szerencsére Havasréti Pali elől ült és szólt, hogy meg kéne állni, mert „Valami puffanást hallottam!”. A táncosok is kiszaladtak a buszból és életük kockáztatásával mentették a menthetőt. Nagy szerencse, hogy nem ütött el senkit semmi! Amikor kiszálltam, a dudatok összegyűrten feküdt üresen az út szélén. Kiabálják, hogy megvan a bordó! Megvan a sípszár! Itt a bőr! Úristen! Gyorsan dugdosom össze az alkatrészeket, és csodák-csodája, megszólal a féltve őrzött dudám! Ott dudálok a sztráda szélén a pánikhangulatban és hozzák a kontratokot is! Felnyitom, el sem hangolódott! Az ütőgardon hasa leválva, beszakadva, de azért egyben! Nem hiszünk a szemünknek, hogy létezik ekkora szerencse! Nem számít a lisztté tört szemüveg, vagy hogy a tisztálkodási cuccokat, ruhákat, cipőket elvitte a szél, a forgalom. Örültünk, hogy élünk és megvannak a legféltettebb kincseink, a HANGSZEREINK! Megjegyzem a biztosító ebben az esetben sem fizetett.

CSÁRDÁS ÉS RUBIK-KOCKA Imázs vagy blamázs semmi biztosíték). Egy valamiben nem értünk egyet – azt hiszem –, ez pedig a Rubikkocka. Félreértés ne essék, nem állítom azt, hogy ez egyedül képes lenne az egész országot megtestesíteni, bár ebben sem különbözik túlságosan a csárdástól, a paprikától, vagy éppen Szent Istvántól, hiszen ők is csak egyegy, bár éppenséggel fontos dolgot szimbolizálnak. De ne beszéljünk becsmérlően a Rubik-kockáról még egy népművészeti folyóiratban sem! Ez ugyanis jelkép, a magyar kreativitás nemzetközileg leginkább ismert szimbóluma. Ahogyan a csárdásban, mint szimbó-

folkMAGazin

Lányi György

lumban benne van az ugrós, a legényes, a kecskés, sőt – országról és nem népről lévén szó – a kóló, a botoló, a hóra meg a polka is, ahogy Bartókban benne van Kodály, Dohnányi, Liszt, sőt Solti és Ormándy, talán még Ady vagy Esterházy is, úgy ez sem csak Rubik Ernő kockáját jelenti. Benne van Csonka porlasztója, Jedlik Ányos dinamója, Petzvál objektívje, Déry, Bláthy, Zipernowsky transzformátora, Kandó mozdonya, Zerkovitz Béla farmotoros autóbusza, Dulovics tükörreflexes fényképezőgépe. (Talán benne van Neumann, Teller, Szent-Györgyi is.) Rájuk pedig nem kevésbé érdemes büszkének lennünk, mint Szent Istvánra vagy a paprikára. Én legalábbis büszkén vallom magam magyarnak, ha bárhol a világon találmányaikkal találkozom. ifj. Vitányi Iván

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2000/3  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Japán, Japán...; Timár Mihály: A Timár Kamara Japánban; Lányi György: Hurrá, turnézunk; Mesterkurzus a Fon...

folkMAGazin 2000/3  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Japán, Japán...; Timár Mihály: A Timár Kamara Japánban; Lányi György: Hurrá, turnézunk; Mesterkurzus a Fon...

Advertisement