Page 22

Tudós Nagy Ferenc, az utolsó besenyő táltos emlékére minden évben megrendezik a népi hagyományőrző tábort Rábapatonán ezt a szemléletében egyedülálló találkozót a művészetszerető fiatalok számára. Az étkezés – hála a szívét-lelkét beleadó szakácsnői „teamnek” – ízletes és olcsó. Az italok is elérhető áron kaphatók – a többi meg ingyen van. Ez utóbbit meg is érdemlik azok, akik az eldugott Rába-parti faluba ellátogatnak, sátrat vernek. Reggelente sokan lesétálnak a „kikötőhöz” – fürdeni, vagy lesni, érkezik-e valaki a Vén Diófához címzett fogadóba. Mert csónakon, kenun könnyebb és érdekesebb ide eljutni, mint autón vagy busszal. Érdemes eljönni – érdekes emberekkel találkozhatsz, formalitástól mentes közösség része lehetsz. A közeg nagyon is toleráns, a közönség mégsem él ezzel vissza, így soha nincs balhé. Miért is lenne – hisz itt nem tiltják, ami máshol beindítja az indulatokat. A szabály csak annyi: ne zavard a másikat (és idéntől egy folyománya: reggel ötkor hagyd végre két-három órát aludni a háziakat, a rendezőket is). Lefordítva magyarra ez azt jelenti, hogy a fogadó udvarában is beszüntettetett a hangoskodás a gyerekek megébredéséig – mert nagyon sokan jönnek már családostól, kisgyerekestől –, jó példát mutatva a Bilibáncs görlöknek (akiket méltón reprezentált néhány egészségesen exhibicionista lány az egyik koncert táncbetéteként), valamint boyoknak, akik nehezen tudtak dönteni a remek művészeti programok és a vonzó lányok hajkurászása között. Patthelyzet esetén néhány sör vagy fröccs segített nekik, hogy a problémát másnapra halasszák – ez sokszor egyáltalán nem baj, hiszen a holdfény csalóka: a reggeli nap más, őszintébb árnyalatokat hangsúlyoz a másik (nem) arcán. Rábapatonán még sokan oda tudnak figyelni a finomságokra, a csalfa verbalitás még nem nyom el minden mélyről jövő érzelmet, hangulatot. Ezért érdemes a Vén Diófához (Györe Gabriella és Hartyándi Jenő szervezésében) ellátogatni a májusi Mediawave és a júliusi Bilibáncs tábor kapcsán. Idén hallás után tanulhattunk zenét Németh Ferenctől, belekukkanthattunk a Közép-európai Fényműhely alkotótáborába és kiállításába, meghallgathattuk Eifert Jánosnak, a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnökének művészi fotókkal szemléltetett előadását a tánc fotózásának csínjáról-bínjáról, sőt megtudtuk azt is, hogyan lehet diaporámát készíteni. Volt nemezelés, kovácsol(gat)ás, fazekasság, kosárfonás, íjászat, lovaglás, ízelítő a Mediawave filmjeiből (közülük Káldi László filmje, a falusi élet mindennapjainak humoros bemutatása egy koncert és kocsmai „párhuzama” által igen emlékezetes maradt). A Térszínház „Holdbéli csónakosa” Weöres Sándor nyomán nagy sikert aratott – csak azokat a békés sumérokat ne cikiznék ki Vitéz László történetében... Láthattuk még a Bajuszfesztivált (mint tudjuk, már Arany János is megírta „A bajusz” című versében, mekkora gond, ha nincs – a Térszínház a közönség segítségével el is játszotta azoknak, akik nem emlékeztek rá). A győri Vaskakas Bábszínház egy cigány népmesét adott elő (pont eltalálták, mi kell a közönségnek). Voltak koncertek (Besh o’drom, Dresch Quartet – azaz Trio, mivel csak hárman voltak –, Dél-alföldi Szaxofonegyüttes, Köménymag, Mosonszentmiklósi citerazenekar) – valamint a Frigid Air helyett hideg zuhany (lehűlés és eső jött az együttes helyett). S íme egy, a Bilibáncs – azaz a Katicabogár – Fesztivál nyitónapjának hangulatát felidéző szubjektív vallomás. Ha valami ingyen van, máris gyanús. Ráadásul ha kiderül, hogy népszerű és értékes, végképp nem tudnak mit kezdeni vele azok, akik csak pénzben gondolkodnak. Valami titkot sejtenek a háttérben. Be nem vallott, bizonyos érdekszférába tartozó szponzorok létezése után kutakodnak, keresik az érveket, hogy az egész nem is olyan jó dolog, mint amilyennek látszik.

Hiába no, ilyenek vagyunk mi, emberek. Nem az eredményt nézzük, hanem önzésünkben, féltékenységünkben hajlamosak vagyunk például kijelenteni: lehetetlen, hogy jó legyen, hiszen nincsen szakirányú papírja annak, aki teszi. Különben is, ha értékes lenne, pénzt kér(het)nének érte. A körkörös érvelés ezen gyakran tapasztalt csapdájába könynyű belesétálni – mivel az iskolában is így tanítják, s szinte mindegyikünkbe belevésődik, a természetes önkontroll se véd már meg tőle. Pedig a titok egyszerű: szeretni kell azt, amit csinálunk. S ilyenkor a másoknak élményt, felüdülést biztosító tett jutalma – önmaga. Ezt képletekkel kiszámolni, hatékonyságelemzéssel vizsgálni persze nem lehet. Csak megérezni. A véges érzékenységű érzékszerveinkkel torzított tapasztalás ebben nem segít. Az idő megállítása reménytelennek tűnő kísérlet a belénk nevelt tudományosság alapján – de miért ne lehetne megpróbálni? Rábapatonán, a Bilibáncs Fesztivál nyitónapján a mosonszentmiklósi citerásoknak ugyan még ez nem sikerült, de a Fényműhelybe délelőtt ellátogatókban már felcsillanhatott a remény. Elvégre a képzőművészettel, fénnyel írással foglalkozva hamar eljutunk a Naphoz, ahhoz a csillaghoz, amely a Földön minden fény, tudás és információ, energia eredeztetője. És mellesleg periodikus mozgásaival keretet ad a földi mikrovilágunkban oly fontosnak tekintett időnek. A Besh o’drom koncertje is hasonló úton indult el: távoli kultúrák divatos ritmusokba rejtett dallamaihoz szoktatta a fülünket. Szalóki Ági beleéléssel megjelenített, népi technikára alapuló éneke jól megfért a dübörgő szaxofonokkal, a cimbalommal, a pattogó dobbal. A koncert bizonyította, hogy a két világ – a természethez közeli paraszti és a mesterségest kedvelő városi – között a zene képes hidat verni. A siker jele, hogy a kísérlet többször is gerjedéssel végződött – egyszer a táncoló közönség, máskor az erősítő hergelte túl magát. A Vaskakas Bábszínház nagy átéléssel bemutatott, rögtönzésektől sem mentes produkciója – A bőgős fia és az ördögök – közben már én is úgy éreztem egy pillanatra, hogy mégis lehetséges az idő megállítása. A cigány népmese jól érzékelteti, hogy Szent Péterrel együtt mindnyájan emberek vagyunk – de egyben Istenből is bennünk van egy fél hajszálnyi. Megláthattuk, hogy a dogmatika sejtetéseitől eltérően Szent Pétert is meg lehet győzni, hogy pár percre engedje be a kapun a kalapját kereső Zsigát a mennyországba. Engedi is, hiszen Zsiga igaz feladatot teljesít: elkóborolt apját keresi a holtak birodalmában. Fenn nem találja – logikus, hogy ekkor lefelé kezdi keresni. Az ördög kineveti, és el akarja kergetni – azonban a buzgó templomépítési szándék a pokol bejáratánál meggyőző erővel hat. Az öreg Zsiga mellett még egy szép leánykát is sikerül visszavezetnie az élők világba. A történet, amit a roma apa csillogó szemekkel figyelő gyermekének mesél, ott lebeg a valóság és a fikció határán. Minél jobban megkérdőjelezi a kultúrájára oly büszke Nyugat-Európa a vallási és társadalmi axiómáit, annál jobban hiszünk neki. Elvégre a XIV. századi katolikus Bibliában még ott szerepelt a reinkarnáció, aminek alapján az időutazás lehetősége a mennybe és a pokolba nagyon is kézzelfogható közelségbe kerül. Ha az önmagunk alkotta korlátokon hittel és elszántsággal túl tudunk lépni, szinte minden csoda lehetséges. Csak fel kell tudni ismerni a lehetőséget, tudomásul venni azt, hogy Isten bennünk van, s mindnyájan együtt rezegve mi magunk alkotjuk őt. Ezután már nem marad más, mint elkezdeni működtetni. Ha ez egy varázsütésre sikerülne, egy pillanat alatt visszatérhetne az aranykor. Én ezt tanultam Búzás Misi, Kocsis Rozi és Rab Viki látszólag vidám, ám egyszerre véresen komoly produkciójából. Ma még talán nincs itt az ideje, hogy mindnyájan így is tegyünk – de jó érzés tudni, hogy lehet. S reméljük, nemcsak a mesében. /záhonyi/

BILIBÁNCS

2000

22

folkMAGazin

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2000/3  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Japán, Japán...; Timár Mihály: A Timár Kamara Japánban; Lányi György: Hurrá, turnézunk; Mesterkurzus a Fon...

folkMAGazin 2000/3  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Japán, Japán...; Timár Mihály: A Timár Kamara Japánban; Lányi György: Hurrá, turnézunk; Mesterkurzus a Fon...

Advertisement