__MAIN_TEXT__

Page 43

A tambura virtuózai

Az Utolsó Óra elsõ magyarországi vendégei Elsõ ízben köszönthettünk ma gyar or szá gi ven dé ge ket a Fonó stúdiójában: Bosnyák János lothárdi szamicást, valamint Versendi Kovács József tamburazenekarát Mohácsról.

Bosnyák János 1930-ban született Lothárdon (Baranya megye), itt él a mai napig, ebben a nem sokkal többet, mint háromszáz fõt számláló, túlnyomó részt horvátok lakta faluban. Testvéreként tartja számon nálánál idõsebb hangszerét, hiszen „mindkettõjüket apja készítette”. Ez a hangszer joggal tart nagy érdeklõdésre számot. Valószínûleg egyedüli az országban, mely még „használatban van” – társai múzeumi vitrinekben árválkodnak némán. Ki tudja, az õshazájában (Vajdaságban, Likában, Szlavóniában) maradt-e még egyáltalán be nem gyûjtött példány, él-e még adatközlõ, aki tud játszani rajta. Hivatalos nevén ez ugyanis egy ‘tambura szamica’, egy õsi tamburafajta, diatonikus hangolással, csöppnyi testtel, hosszú nyakkal, fakulcsokkal. Szemmel látható, hogy alkotója – Bosnyák János édesapja – látott már ilyet, valamirõl vennie kellett a mintát, mert a hangszer minden részletében megfeleltethetõ a szlavóniai típussal. (A mohácsi múzeumban egyébként több hasonló hangszer is van, de eredeti gazdájukról, készítõjükrõl, hangolásukról semmi adat sincs, azt pedig végképp nem tudhatjuk már meg, mit és hogyan játszottak rajtuk.) A hangszer készítésének összes körülménye most már titok marad, de szerencsére a játékot, a jellegzetes dudaimitáló játékot apja örökül hagyta fiára, Bosnyák Jánosra. János bácsi, (horvátosan Ivó bácsi) parasztember, még csak félhivatalos zenésznek sem mondható, hiszen kizárólag otthonában, egymagában szeret játszani. Talán éppen mert külsõ hatás igen kevéssé érhette, játékmódja ebben az izoláltságban olyan régiségeket õrzött meg, amely alapján rekonstruálható, hogyan játszottak régen ezen a hangszeren. János bácsi vonakodott elfogadni a Fonó meghívását, de végül kötélnek állt, mondván, így legalább õ is megnyugszik egy kicsit, és nem nyomja majd vállát a nyomtalanul eltûnõ örökség felelõssége. A felvétel sikerült, János bácsi megnyugodhat. Másik vendégként egy igazi vérbeli mohácsi tamburazenekart köszönthettünk. Egyik utolsó „mûködõ példányát” egy valaha elterjedt és népszerû formációnak (Versendi Kovács József, prímtambura; Tiszai György, terctambura; ifj. Kovács József,

basszprím; Mihalovics László, brácstambura; Kovács István, tamburabõgõ). E zenekarnak fõ érdekessége, hogy ebben a hagyományos felállásban a mai napig is vendéglátós zenekarként mûködik egy olyan köztudottan sok nemzetiségû városban, mint Mohács. Ebbõl kifolyólag repertoárjuk nem csak mennyiségében óriási, hanem stílus- és mûfajbeli változatossága miatt is figyelemre méltó. A felvétel három napja alatt ebbõl kaptunk keresztmetszetet. Terítékre kerültek az archaikus sokác dalok és táncdallamok, nóták, magyar, beás- és oláhcigány népdalok és nóták, a legkülönfélébb, gondosan kidolgozott filmslágerek, operett-részletek, örökzöldek, slágerek, Brahms és Strauss, továbbá napjaink fiatal generációjának kedvenc – leegyszerûsített, sémára épülõ – slágerei. Mindebbõl a népzenekutató rengeteg tanulságot vonhat le: kortörténeti adatként szolgál például, hogy mikor mi volt a sláger. A stílusok egymásra hatásának vizsgálata további kutatásra váró témakör. Ezek alapján talán tudományosan is körvonalazhatóvá válik, hogy mik is azok a sajátosságok, amelyeket – kevésbé tudományosan – egyszerûen csak „mohácsi íznek” nevezhetünk. Rendkívül fontos ennek a ma még hellyel-közzel fellelhetõ hagyománynak a megörökítése, játékuk – és nem utolsó sorban repertoárjuk – felgyûjtése, hiszen lassan ennek is lejár az ideje. A hagyományos hangszereken játszó, mindenféle mûfajban otthonosan mozgó vendéglátó zenekaroknak ugyanis ütött az „Utolsó órája”. Versendi Kovács József és zenekara profizmusával, virtuóz technikájával, jellegzetesen mohácsias ízû, ördögi tempójú és dinamikájú, elképesztõen vérbõ játékával hamar elkápráztatott mindenkit. (A zenekarral részletesebben a folkMAGazin elõzõ számaiban folytatásokban megjelent ‘Mohács’ címû tanulmányomban foglalkoztam.) Érdekes volt megfigyelni, hogy ha muzsikálásról van szó – mindegy, hogy három napig szünet nélkül, mindegy, hogy meleg van, mindegy, hogy nem ettek, hogy egyfolytában figyelni kell – egyszerûen nem létezik olyan, hogy a zenekar indiszponált legyen, hogy most valami „döglöttebben”, „vérszegényebben” sikerült volna, vagy ne lett volna kijátszva. Hiába, a vér... Persze a három nap nem volt elég, ren ge teg kérdés, rengeteg zenei anyag kimaradt. Amit megörökítettünk, az csak keresztmetszet ebbõl a hatalmas repertoárból, de milyen jó, hogy ez legalább megvan. Végezetül: aki Mohácson jár, semmiképp ne hagyjon ki egy vegyes halpörköltet túrós csuszával és tamburazenével, a révátkelõ melletti „Révkapu” kerthelyiségében.

folk MAGazin

Avar Anna fotó: ifj. Vitányi Iván

43

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2000/2  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Országimázs Központ avagy »dízájnszentör médin hangöri...«; Szigetvári József: Profik amatőr fesztiválokon...

folkMAGazin 2000/2  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Országimázs Központ avagy »dízájnszentör médin hangöri...«; Szigetvári József: Profik amatőr fesztiválokon...

Advertisement