Page 44

Törlesztõ vallomás András fiamnak szeretettel

A napokban – gyermekkori emlékeim közül szemelgetve – jutott eszembe a széki „Petrics” Filep János bácsival való régebbi találkozásom. 1992 nyarán együtt mulattunk egy lakodalomban Felszegen. Õ tudta, hogy már két éve családommal Budapesten élek, csak „még nem volt alkalma” ezt velem is „megbeszélni”... Mielõtt rámköszöntötte volna a szilvapálinkától gyöngyözõ üveget, ezt mondta: „A termõfa elpusztul, ha más földbe teszik”... Ma is szemembe villan a szé ki református templom fo ga sá ra akasz tott, talán két száz nál is több egyforma ün nep lõ szal ma ka lap, de az is ten tisz te let után egyik sem cserélt gazdát soha. Viselõi az egység és a rend szimbólumai voltak. Nekem még megadatott, hogy közöttük lehessek, örök hálával és megbecsüléssel tartozom nekik a bõséges útravalóért. Szomszédom volt „Kicsi” Kiss Sán dor – lásd Lajtha Lász ló széki gyûjtését –, akit nagyon sok szor hal lot tam a me zõ rõl jövet hazafelé szürkület-kísérõ tempóban, kieresztett hangon dúdolni. Több ízben is felkuporodtam Szabó Varga Gyuri bácsi – a szé ki ze nét hall ga tók kö zül ki ne is mer né gyö nyö rû dal lam anya gát? – bivalyfogatának saroglyájára. Szívesen viszlek – mondta –, ha egy-két barázdavágásig jársz majd a bivalyok elõtt, de aztán nem „ökör-húgyason”... Ha a köves földtõl szikrázott az ekevas, Gyuri bácsi kedvetlen lett és va la ki nek, vagy ép pen sa ját ma gá nak bú san panaszolta, hogy „Nem szánt, vet az égi madár / Mégis eltartja a határ”, aztán amikor úgy ment az eke, mintha vajat vágna, „minden fordulónál páros csókot adott volna”... Márk Jóska bácsi – a nyolc va nas évek tõl 1990 õszéig tõszomszédok voltunk – fogadott gyerekként került Székre a módos Ungváry családhoz, akik halálukig gyermeküknek tekintették. Énektudását bi zo nyá ra ne ve lõ any já nak, Ungváryné Prózsa Zsuzsának is köszönhette, aki ugyancsak Lajtha kiváló széki adatközlõinek egyike volt. Önzetlensége, munkaszeretete, páratlan ének- és tánctudása elismeréseként az akkori Szék erõsen kötött egysége megtört elõtte, befogadta õt és a magáénak tekintette. Rajta kívül ez még senkinek sem sikerült. Ez alkalommal is üzenem neki, hogy továbbra is a szomszédomnak tartom, és újra megköszönöm, hogy 1967 õszén meghallotta nyöszörgésemet a kukoricával megrakott ökörfogatának guruló kerékküllõi között – amire titokban felkapaszkodtam –, és megmentette az életemet. Éles, határozott hangját még ökrei is szentírásnak tartották, és a „Hoó!” parancsszóra azonnal lecövekeltek, különben „az angyalok már réges-régen elvittek volna”...

44

Sajnos már jó ideje csak az ablakon keresztül nézheti, hogy „le is szállnak, fel is szállnak a fecskék”, s valóban „búsan telnek tõle az esték”, ugyanis súlyos betegsége végleg ágyhoz kötötte. Gyer mek ko rom ban több okból is örültem, ha a szüleim „házasok” báljára készülõdtek. Olyankor õk is újra fiataloknak érezték magukat. Futótûzként ter jedt a hír, hogy a bálszervezõk elindultak hívogatni, ezért senkit nem ért váratlanul kopogásuk. Szüleim is frissen sült kaláccsal és egy kis itókával várták õket, amit jóízûen el is fo gyasz tot tak, mi köz ben rendre felidéztek fiatalságukból egy-egy de rû sebb tör té ne tet. A bál estéjén nagyanyámnál, „nanónál” alud tam, aki a petróleummal ugyan spórolt, de a mesemondással annál inkább bõvelkedett. Volt mit mesélnie, hi szen hét gyer mek nek adott éle tet, és hatot egész ség ben, tisz tes ség ben fel is nevelt. Me se fi gu rá it min dig a szé ki emberrõl mintázta, olyannyira élet hû en, hogy idõn ként azt hittem, nem is emberek laknak a bepárásodott kisablakos házikókban, hanem az én mesehõseim. Amikor a parányi láng már fuldokolni kezdett saját füstjében, nagyanyám elfújta a lámpát, és kivitt a tornácra, ahol egy kis ideig hallgattuk a bálozók késõ esti csendbe ágyazó énekét. Másnap reggel, hónom alatt a nagyapám készítette „kocsán ymuzsikával”, gyors léptekkel igyekeztem az öreg Imre Márton bácsi háza felé, hogy mielõbb „beállhassak” a zenészek közé... Ott láttam elõször Székely Józsi bácsit furulyázni. Ha a „párnak” (táncrendnek) vége volt, Józsi bácsi nem engedte a társaságot elpilledni, hangulatos mókáival mindenkiben erõt gyûjtött a következõ táncra, közös éneklésre, amibõl bizonyára mindannyian tar ta lé kol tak, az ak ko ri ban ne héz meg pró bál ta tá sok kal járó hétköznapok enyhítésére is. Ma már bátran vallom, mert tudom, ameddig emlékezünk, megmaradunk. De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az örök útravalóval is felérõ emlékeinkért csak nemes cselekedeteinkkel törleszthetünk.

folkMAGazin

Soós János

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2000/1  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Profik amatõr fesztiválokon?; Szigetvári József: XIX. Alföldi Néptáncfesztivál; K. Tóth László: Merre muzs...

folkMAGazin 2000/1  

A TARTALOMBÓL: Szigetvári József: Profik amatõr fesztiválokon?; Szigetvári József: XIX. Alföldi Néptáncfesztivál; K. Tóth László: Merre muzs...

Advertisement