Page 1

Sokértelmű magányból, avagy This ship stays out – Pozitív hangvételű emoticon Erdődy K. tevékenységéről –

„Jól áll magának, hogy látszik, már sok mindent megélt. A legtöbb férfi manapság már nem is él, egyszerűen csak leharcolja magát.” Charles Bukowski – Ponyva, 192. old. „A betűformálást, az iróniát, az arányokkal való játékot, az eredeti formától egészen a betű felbontásáig történő elvonatkoztatást, hagyományos formák és stílusok transzformálását illetően. Mindeddig idegen elemek, a rombolás és építés, provokáció, merészen nyitott terek kombinálásával mostanában e csapásirány mentén dolgozunk.” Nicolas Ganz – Öt Kontinens Utcaművészete GRAFFITI (Carthaphilus)

♠♠♠♠♠♠ Előbb magyarul: Nézd, haver, ezekért a könyvekért akár még meg is ölhetnek, majd angolul így: The songs begin not far? This is a bigger thing, than you can hide. – ötlött fel bennem első olvasása során. Csak ezután a felismerés után – felmérve, felfogva a szövegekben rejlő veszélyt – tudtam nekiállni igazából, mélyre hatóan, és – ahogy azt nem is terveztem – hónapokon át elemezni a köteteket és Szerzőjüket. A kezünkben tartott könyv címében ez már benne is van (de csak a teljes anyag átlátása után döbbentem rá erre is): Áve szájzár! (azaz a konfliktushelyzet, hogy tudva levő, minden diktatúrában, ma már szinte minden téren – és ez már nem is csak régiófüggő – jobb hallgatni, mint kiomndani dolgokat!) De hogyan lehet így tenni, ha az ember nem elsősorban habitusa és vérmérséklete, hanem neveltetése és zsigerei kivetik magukból ezt a hozzáállást? Egy amúgy is sok száz éves kibeszéletlenségektől beteg térség (és ország) kellős közepén aktív (nem vagyok benne biztos, hogy „kortárs”), kreatív, vagy inkább láttató alak esetében pedig még nagyobb kérdés ez! (Ez pokolra küldi magát?) Az eredeti cím (és már ez sem munkacím volt) így hangzott: Fogom kezed, vágjunk bele (végül módosítva kissé: előbb alcím lett, azután egy másik kötetben cikluscím, de mint vezérmotívumot, jelölést meghagyom itt). Ez elsőre Itt a kezem, nem disznóláb stílusú megszólítás benyomását kelti, másfelől azonban több mindenre utal(hat): beavatásra, kimentésre, áldozatul esésre, számon kérő bátorságpróbára, addiktív szenvedélybetegségre, szado-mazochizmusra, sőt a nemzeti érzelműek számára még akár a vérszerződésre is… de megeshet, hogy Szerző részéről ez puszta visszautalás legutóbb, immár 5, lassan 6 évvel ezelőtt megjelent kötetének nyitányában található „Vergilius vezet kézen fogva” visszatérő, refrénszerű sorára. Ami Dante Alighieri „Divine Comedia”-ja kapcsán ugyebár pokoljárás… ugyan nem a hol klasszikus, hol már elcsépelt, és így banális frázissá, pálinkareklámok és tehetségkutató műsorok kedvelt közhelyévé vált „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” tézis, hanem valami, ami a pusztulást ugyanolyan természetesnek tartja, mint a hőn áhított vég nélküli, tehát lehetetlen prosperitást (miközben egyszerre ellenzi az önpusztítás divatosságát, a „Z-generáció” minden kézzelfoghatóról, végül önmagáról is leváló attitűdjét), azaz saját bőrét vásárra vive kimondja, hogy ki kell merészkednünk a


vadonba, hogy tudjuk, hogyan, hol és miből is élünk, miben is neveljük vagy nem neveljük utódainkat, még, ha ez a vadon a küszöbön túl, egy lépésnyire is veszi kezdetét. Amennyiben a Dante-i hangulathoz hozzátesszük Szerző jelenleg még érvényben levő életmódját (melyen csakis egy vállalkozó-kedvű anyajelölt tudna kissé segíteni? Aligha ez a megoldás…) könnyen egy noir-szerű hangulatvilágban találjuk magunkat. Egy még család nélküli férfi világában, ahol a mottó – ha nem volna gondolat és igény, mely a családalapítás felé mutat – akár ez is lehetne: „Ha megmaradsz vénlegények, sorsul a magányt kapod másutt gyermekek zsibongnak, te a csöndet hallgatod.” (Vietnámi népköltés, ford. Rácz István) Erre amúgy Szerző Kubizmus című szövege utal leginkább, mely egyben el sem válik attól, hogy a pincehelységek, a razziáknak még mindig! és egyre inkább kitett bel- és külvárosi szórakozóhelyek, raktárépületek és persze mindenféle csehók, krimók és hodályok, tömegszállások és villák, olykor szabad szájú és hajnalig jammelő jazzklubok, az átmaffiotizált nyaralóövezetek, intrikáktól és politikai jelleget öltéstől sem irtózó egyetemisták könyökharcának, a leépített munkásosztály Pestre kerülő, és ingersokkot kapó ivadékainak, a diplomáciai és állófogadások egyhangúságába belefásult, a kiállítás megnyitók és a műkereskedelmi piac – egy eleve kiégett rendszer, amiben már alig van rendszer –, az amerikai mintára fertőzésként terjedő kegyetlen média és éjszakai és fesztivál-élet húsdarálója, továbbá a nyugaton is aljas tőke, valamint visszatérő elemként a záróra után lehúzott rácsok mögötti becsületsüllyesztők és más bugyrok (mint a romkocsmák, nightclubok és zártkörű rendezvények) eseményeinek sokaságában, ezek szenes szikárságba burkolt és füsttel léniázott szűrőjén át szemlélődhetünk. Nem kizárólag egy hard drinkig wildman, hanem The man from the backwoods képében. Így vallot erről egyszer nekem, még, amikor alig ismertem, alig találkoztunk: (ekkor derült ki, ki is mondta, hogy „nehezen viselem a kényelmet”) „Nem kedvelem a várost – ahogy, ha egy sebész a beteget, nem is betegséget –, de kiismerem, mert mindenütt, bármely városban ugyanazok a regulált kíntornák (és mert bennem, ösztöneim számára az, hogy idegen tér, mondjuk egy erdőben és egy épülettömbben nem különbözik), ugyanazok a referenciák (át kell konvertálni). Hogy mihez igazodsz és mi alapján igazodsz el. Azonnal kapcsolni kell! Testekbe (bele)törve rohannak keresztül-kasul… ugyanazok a beosztások, a kint-bent, a törzsarcok, a baktató bolondok, a bohém brigádok: csak meg kell figyelni vagy be kell vonzani… ahogy a városban kelletlen, nem szívesen fekszem ágyban: ahogy a zsarolás-megalázás-lehúzás zöngéitől bűzlő, a szarházi-szaggal ékesített, csak vélt munkával (mennyien lébecolnak munkát imitálva, vagy végeznek olyat, ami fizikai szintjük, szellemi képeségeik alatt van) jár a város, úgy az ágy a nővel, megköveteli… ugyanaz. Inkább földön feküdnék. Inkább nem lenne kádam, meleg víz. Inkább csak kétnaponta ennék. Inkább gyalogolnék, ameddig csak lehet. A nomád. A vadon. A kihívás. A hangokra odafigyelés – ez nem megőrülés, ez az őrtület mellőzése, menesztése. De ha családban gondolkodsz vagy értesíteni igyekszel bármiről (kit is?): kell a lepratelep már ehhez: a város, ahová bekényszerül az emberiség. EZÉRT is: Ki kell ismerni a kapukat, a dunyha és a bőrredő, a tekintet és a leskelődés közti átmeneteket, az érintés és a szemafor piroslámpáit. Étvágyak és telítettség. Unalom és kiútkeresés. Ismerkedés vagy már barátkozás? Étkezés vagy bekapni valamit… Fölösleges firtatni: ha úgy csinálod, ahogy akarják – mert csak azt ismerik – elfogadnak, ha úgy csinálod, ahogy meglepő, az jó antré, ha meg úgy, hogy érzik, egy vagy közülük: asanté! Elő is lehet adni, olyanná is lehet válni átmenetileg (felöltött szerep). Ez a beilleszkedés része, és ehhez szoktatva lettem – sokszor


kellett közeget és nyelvi közeget is váltanom. De hogy mondjuk nem eszem meg a városi szemetet – semmi mirelit, semmi meki, semmi teszkócucc, semmi löncs, naja, húst igen, olykor minden ragadozó beismeri önmagát –, de ezt az egyszerűsítve illatosított húshulladékot, ami statáriumi állapotokat idéz, ezt nem… tény, ez azoknak fér bele, akik nem ismernek már mást (és mert naponta háromszor esznek, holott már nem végeznek olyan fizikai munkát, mint mikor ez a szokás kialakult), vagy nem engedhetnek meg maguknak mást (és mert már csak ezt kapni, mert a többi bio, meg delicatess és hatszor annyiba kerül), mintha jó dolgukban nem lenne elég a természetes –, viszont a kukákban nem csak szemét van… ki kell próbálni… itt Pesten is vannak, nem csak a franciáknál, Berlinben vagy Keletre olyan közösségek – nem Tiergarten-en átrohanó vaddisznókra gondolok, nem a romániai medvékre –, amik éttermekből hozzák el zárás után a maradékot és azon élnek, tök ingyen (mivel a többség jóléte a pazarlás szabályszerűségének feltétele), vagy olyanok, akik képesek venni a fáradtságot egy munkahelyi rohanás után egy teszkó-spar-aldi rohanás helyett elmenni gyalog fél óra alatt oda, ahol megbízható és olcsóbb az alapanyag, hogy abból főzzenek, ami nem gázfólia, meg import, de kiderült, a gyorsvásárlás az, ami csak árt a saját országnak… Idegen városban vagyok, teszem azt. De mindenképpen térkép nélkül – rühellem ezt a szétnyitott útikönyvbe, meg színes utcácskákkal tömött gyűrött abroszba bámuló tipegésttopogást, miközben fel sem néznek az épületekre, csak arra jönnek rá nagynehezen, hogy az utcaneveket nem tudják kimondani. Igen, turisták. Soha, sehol, én nem. Egy belvárosban úgy csinálok, mintha odavalósi volnék (hiába beszélem, vagy nem beszélem a nyelvüket: meg kell mutatnod, hogy ne támadjanak le, ne hálózzanak be, vagy ne igazoltassanak, ne adják el a szart, ne a dőlj be turistacsapdáknak, hogy résen vagy!) – az ottaniak tempóját kell felvenni, nem leszakadozni és ténferegni, hogy majd kiszolgálnak, mert hát átutazóban vagy (akkor csak ráfázol). Meg a nyakban a fényképezőgép, rémes giccs. Meg a baseballspaka és a rövidgatya. Azom sincs. Meg szandálom se, hogyne, zokniban! Meg övtáska, amire sörhas konyul. Meg GPS, hogy hol van, ami csak a monitoron létezik, mivel nem kell megjegyezni – faszság! Figyelni kell, kötelező: a helyiek hogyan köszönnek, mi a hangsúly, hol van az, hogy integetnek, százak gesztusait beolvasztani – amivel nem lesz baj, ha megmarad: odahaza sem – és így menni bele a helyzetekbe, amikben értetlenül – még, ha ki is derül, nem vagy idevalósi – valamiért – kicsit furcsállva – rád kacsintanak –: segíteni kezdenek, aztán igyekeznek, aztán behívnak, meghívnak, elvisznek, kalauzolnak, útba igazítanak, megkínálnak, felajánlkoznak, kézfogás, csók, köszönöm. Nincs kiváltságosság, ne legyek műsor, ne tudják, ki vagyok, honnan, és ne gondolják, hogy el vagyok veszve. Nem vagyok elveszve, tanulom őket. Vagy megtalálom az utam, vagy előbb-utóbb meg kell talánom. Csak ezt engedhetem meg magamnak. Kifelé a városból – kocsival, ha valakivel, vagy főleg gyalog – is inkább égtájak szerint és felülnézetből tájékozódni (ez már nagy dolog: napjárás, Észak-Dél, éjjel a Cassiopeia-szerint tájékozódni? Mondjuk engem ilyenekre német katonák, fiatal Bundeswehr-esek tanítottak túlélőtáborokban), mintsem megtorpanni, menni tovább és megtorpanni, szaladni, júj, késésben, merre is – ez gusztustalan! Kiszolgáltatott, férfiatlan, életképtelen. Mi a baj, nem lehet hibázni? Másodjára úgyis megjegyzed. Az az öt perc nem fér bele, de fél órán át sminkelni, meg férfiként szőrteleníteni a lábat, szemöldököt: az igen? Impotens. Madártávlatból fejben a várost megtartani – ez valami, de nem kunszt… képesség, hova lett belőlük? Úgy értem: A magasból már nem lehet hibázni. És hogy lendületből élek! És jegyezzem már meg, mi hol van! … ebben rejlik a vadászösztön, meg némi militáris módszeresség. Mások azonnal leszólítanak valakit. Ahogy, ha nem jut eszükbe valami azonnal: nézik a neten (van, aki mielőtt elmegy hazulról, olyan bizonytalan – tereptárgyakat persze nem ismer, a várost sem, amiben él –, hogy googlemaps-ezik egyet), minden egyes alkalommal. Az utamra csak


emlékeznem kell, nem a semmiből kitalálnom. Hiába keresném, nem találnék olyanokat – mondjuk úgy, kevés az esélye –, akik segítenének. Ne segítsenek. Megvárom, amíg megtalálnak – úgyis jönnek –, addig én szokom a helyzetet, amit a környezet tereptárgyai körvonalaznak, ahogy az embereket a lépteik, a beszédük. Közben helyi szinten rájönni mindig ugyanarra – belvárosban, külvárosban, szeméttelep mellett, kukázva vagy sikátorban, pincekocsmában vagy országút mentén egy várost megpillantva –: A város nekem ugyanolyan halálzóna, mint a mérgeskígyók ingoványa. Itt puncimocsár van, meg rablók, meg dílrek, meg korrupt, erőszakoskodó rendőrök, meg agresszívra ivott turisták, meg még agresszívabb helyiek, ha Kelet-Európában vagy főleg; meg festisiszták, szadisták, szexrabszolgák, nimfománok, hűtlenek, munkamániások, magányosok, mazochisták, függők, függők, függők… nekik már nem kell sem a megváltás, se egy jó beszélgetés, se egy segítő kéz. Ezek egyből marnak. Nincs csörgőkígyó sziszegés. De ahol ennyien élnek egy városban… Nézd, ha most lépnék ki az őserdőből a Rákóczi útra, vagy a Berlini Kapuhoz vagy a Termini elé Rómában vagy Párizsban a nagy autópálya-körforgalom szélére: biztos azt hihetném, hogy ahhoz, hogy ez működjön: ennek kell a világ, vagy a térség egyik legbarátságosabb helyének lennie. De nem az, ellenkezőleg. Ugyanígy nem én lépek ki az erdőből, mert az erdő bennem van. Az egész vadon. Tudnak olvasni? Ott van a nevemben. Hol feküdnék, ha nem a földön. Hogy ennék, ha nem készenlétben az ugrásra. Hol szeretkeznék, ha nem akárhol, ahol nem kukkolnak. Hol laknék, ha nem ott, ahol nem látnak be. Hol innék, ha nem ott, ahol nem kérik rajtam számon, hogy nem hívom meg őket, vagy viszem haza… jó, utóbbi már nem megy olyan könnyen. Ki kell találni az emberekből is.” Szerző legutóbbi mondatáról egyértelműen a függés, az addikció jutott ismét eszembe, belegondoltam: Mi nem függőség? Kezdve a szokásokkal, hogy egyazon sorrendben ismétlik az emberek a kelési, indulási mozdulataikat (vekker, fürdőszoba, szekrény, rohanva-lopva bekapni valamit); a munka utáni ivási szokásaikig (amik ívási szokásokba hajlanak át), egészen az alkoholizmusig és abortusz-fájdalom függőségéig; de ugyanígy a péksütik illata miatt minden reggel munkába igyekvő nők zabálási kényszerei (és hogy nem jönnek rá, mennyire ösztönszint ez, feltételes reflex, szugeráltság); a műköröm, amikor eljut oda, hogy már kis szobrok vannak felületére aplikálva, versenyeken bemutatva; ahogy a kirakatokat bámulás szegénysorban és a tehetősek vásárlási láza, köztük a kislányoké (akikkel más szempontból nincsen törődve), akik heti négyszer öt gatyát-szoknyát-cipőt vesznek, holott egy minimálbér megy el egy ilyen kiélés, érzelmi pótcselekvés, szeret-hiánypótlás során (önmagukat szeretgetik ajándékokkal), mert egy márkás ruhanemű 15.000 pénz; a kisgyerekek, amikor az anyák rajtuk élik ki gyermekkori (magukban utólag felépített) hiányaik kompenzációját és már 5-6 évesen modellek, de azt hiszik, mert bele vannak nevelve, hogy a hurcolászva, fuvarozva levés és a „sminkesem az anyám” vagy valaki más, ez az állandó szépítkezés és középpontban levés normális (miközben ott a többi gyerek és ha más nyeri a sversenyt, akkor az feléjük gyűlöletet kelt éppúgy, mint a saját anya felé, mert a gyerek azt hiszi, avval a másikkal többet lett foglalkozva (tehát jobban szeretik?); a munkamánia, ahogy az ad egyedül keretet százmilliók életének (a ruhák kliséi és a passziánszozás a számítógépen a 8 órás munkaidőből 3 órán át, holott jobb volna, ha elvégeztetnék velük az aznapit és mennének haza előbb, hogy olyan dolgokkal foglalkozhassanak, amik rámutatnak, milyen jó dolguk van, mondjuk egy indiai kis garázsműhelyhez képest, ahol gyerekek dolgoznak); a cigiszünetek és azok időtartama alatt a kórház mögött, az irodaház oldalsó bejáratánál, a kocsma és étterem gazdasági bejárata előtt, a színház művészbejárója mellett egyazon emberek ugyanazon mozdulatokba kulcsolva és egyazon napszakokba (nincsenen megújulás, fejlődés, csak stagnáló dekompresszió tüdőben, agyban); a szakemberek függése a témától, amibe egyre inkább bezáródnak kutatásaik és így specializálódásuk során, főleg, mire a karrier csúcsára érnek, ha elérnek; az öregasszonyok


ugyanolyyn babusgató beszéde a kutyákhoz, mert máshoz nem tudnak; más öregasszonyok beteges kényszere a galambok etetésére, amely állatok itt halódnak a kapualjakban elhullva végül, ahol a babakocsik befordulnak; a gyerekek és gyerekségükben, mintha szakmát művelve, de infantilizáltan csak NERD-ként ismert huszon-, harminc, negyvenévesek – már ebben nőttek fel – videojátékfüggése (a onepersonshooter-játékok és a multiplayer online), ugyanazok a pályák, fegyverek, tankok, repülők – és lövik egymást egész nap (és közben kommunikálnak headset-tekkel, mikrofonokkal); hasonlóan a fiatalok szórakozási lehetőségei – diszkó, házibuli, orgia – és az avval járó tumultus elviselése (mert a tumultusban látszanak a ruhák, amik még nincsenek meg otthon, ugyanígy a mobiltelefonok, iphone-ok, arcra felvitt sminktippek és fiúszájak, üvegek (és mert ez az egyetlen fórum); a tömegközlekedés állandó stresszhelyzete, amiből felszabaduló érzés kitörni, csak be a munkahelyre, az is jobb; és ugyanígy a szakítás valakivel, mely során az emberek már inkább megkönnyebbülnek, mint belegondolnának, ki, melyik fél hol hibázott, vagy hogy mekkora a hiány abban, aki megcsal, akit megcsalnak (és miért? Talán nem foglalkozott a másikkal, vagy nem foglalkozott vele akkor, amikor összejöttek, csak kellett valaki a senki állóvize helyett és mivel fel sem mérte kivel van, ez elhúzódott évekig, közben mentek tovább a magánéletek a maguk útján és persze az egyre időigényesebb, egyre nagyobb önzést igénylő, kiváltó karrierépítés); és a jogviták elmaradása is ehhez hasonló (egymás mellett való szándékos elbeszélés) és szakítás az Emberi Jogok minden jegyzékével, csak legyen a háború, csak legyen kiprovokálva, essenek egymásnak és lehessen az általános béke és az ezen paraván alatt meghúzódó összes többi juttatás és kiadás és ezáltal haszon érdekében beavatkozni… szándékos vakság. Future Blind. (sóhaj) Ilyenekről beszélgettünk Szerzővel, évekkel később pedig rájöttem (tekintve, hogy ő ezekkel napi szinten foglalkozik), hogy egy kulturális haditudósító képeit nézve kerülök egyre közelebb hozzá, aki az „árnyékvilág árkain” (József Attila) vergődi át magát, enged bizalmába férkőzni, őhozzá, aki kimegy a terepre, ahol mi nem jártunk, amit mi nem értünk. Amit mi csak megvetünk vagy amibe belecsöppenve – anélkül, hogy átláttuk volna – megrémültünk és hagytuk az egészet ott, ahol van, úgy, ahogy van (vagy azért, mert anyagi okokból megengedhetjük magunknak, vagy mert kasztunkból nem tudunk már kiszakadni, vagy esetleg azért is, mert észre sem vesszük egy város hány város, és hogy mi csak egyfélében élünk, vagyunk már hajlandóak – a saját társadalmi osztályunkéban)… de közben itt van mindaz, amit nem csak Szerző (merem remélni) jár be: az alkohlista veteránok és rokkantak, a valaha volt egyetemisták, a pornó producerek és a korrupt manökenekműszerészek-miniszterek-mániások és transzvesztiták perifériája, és az egyre inkább a külvárosból bekúszó, teret hódító toprongyok, mackóruhás suhancok, kiélt fejű kislányok, kiégett friss családapák, és a külföldre vágyók százezreinek élete, életkörülményei, vágyai, azok megnyilvánulásai, amik csak annyira állnak távol Erdődytől, amennyire megismeri azokat. „messzire mennek még messzebbről jönnek s én magamat követem sajátmagamban” (Augostinho Neto, ford. Tóth Éva) Szerző egy szikár ember (csupa barna tónus), akit akár úgy is elkezdhetnék jellemezni, hogy nem azt soroljuk fel, mi mindenben mélyed el, hanem, hogy egyáltalán mi az – az attribútumok, a közhelyek, a társadalmi kényszerek, a státuszszimbólumok – amit nem csinál:


– – – – – – – – – – –

És kiderül, hogy annyira városi, hogy a városiasodás ott még nem is tart; és annyira vadon, hogy ha összeomlana a világ, ő a városban – bár szerinte akkor az a legveszélyesebb – is a ragadozó szerepében – valódi önképében – megjelenve lenne talán a legkiegyensúlyozottabb; a napi szintű túlélés, a halál percenként, a nyers hús tűzbe dobva, a hideg víz és állva mosdás, az adrenalin normái, a vészjósló zajokra felkapott fejek, az ugrás, a hajsza, a menekülés, az ösztön tudatossága és nem a tudatlanság ösztönössége… továbbá az, hogy annyira polgári, hogy nálunk kirí, és annyira föld- és talajközeli, hogy nem is lehet másképp: eleven önellentmondás bármelyikünk számára. Az önmagát prostituáló, csakis élvezeteknek és a testiségnek élő tömegkultúra (The House of Pleasure is always the House of Agony) ellen szóló entitás (amit, ami ellen él, hogy is ismerhetne másként, mintsem – módjával persze – maga is csinálja), vagyis, aki testközelben informálódik elvadulása felől… és a valódi vadság bűvös axonjainak kinyújtózása – az egy életen át akár szinten tartott túlélési reflexek tere(mntménye), még ha nem is lesz összeomlás vagy háború –, még ha azokra különösebben nem is lesz egy korunkbeli élet fenntartásához szükség. Fejében állandó harc van. Ő nem gyorsharagú, hanem kommunikációjának része, hogy elmegy a helyzet eszkalációslehetőségei terén a végsőkig. Ez olyan, mint, ha a legősibb sportokat keressük, mindig a szorítóban kötünk ki. Szerző ráébreszt minket, hogy a kocsmai verekedéstől az olimpiai játékokig (és a paralimpiát nézve az, hogy érzelmi sérültek nézik a testi fogyatékosokat): a közelharc egyetemes emberi szükséglet maradt. Szerző számára a küzdőtér szent terület. Szellemi értelemben is elvárja, hogy a birkózókat tiszteljék, részre nem hajló kiváltságok illessék azokat: a harc, ha mások helyett van naponta véghez víve, legyen is kimondva az. Erre mondják sokan, hogy mindenben a legrosszabbra gondol, és hogy így nem lehet élni. Igaz, dőzsölni, lazítani, mai fiatalnak lenni és happy-nek nem. Csakis így lehet túlélni. És közben tudni, hogy lehet, úgy maradhatsz fiatal – ha öntevékeny – és ha csóró maradsz. Minden szövegében benne van ez egy kicsit… S az a sok téma, amiről beszél és amiket rögzít is írásban, mintha mind egy alakot öltene, mintha metafórája egy annyiszor szétszakadt szövet volna (a társadalmi szöveté), mint egy nadrág, amiből már csak a foltok (foltozások) volnának kivehetők, amik a térdeken (a prostitúció és így a média), a valagon (rendőrállám, a leültettség, de ugyanígy egy elavult, utolsókat rúgó oktatási rendszer), a zsebeknél (a bankvilág, a „betegesen bámészkodó és brigantikat, pribékeket követelő uzsoracivilizáció” – Erdődy) indult szakadások után váltak magává a nadrággá.


Ez tehát a paraliturgikus misztérium kora után a post-liturgikus közösségi élmények megrendezettsége, de nem rendezett körülményei. Az ihlető élmények hiányában szakmai, de nem tisztességesen naív folyamatokká váló, aggasztóan szerteágazó (de eredeteihez nem visszakapaszkodó) generációk társadalmának hullámzó tapasztalai, visdelkedésének tételei, programadó tévelygései tárulnak elénk, melyeket jelentős mértékben fenntartásokkal közelítünk meg, ráadásul széles rutinszerűséggel. A szívdobogás-motívumok, a bennsőségesség hiánya, és a minden téren tapasztalható szakmai együttérzés végnapjai. Az átfogó struktúrák menesztettsége, a szólista szerepek befolyása (és befolyásolhatósága), mint érdekes (és riasztó) tendencia. Interpretációk kötődések nélkül – rezignált és nem elmélkedő; nem elmélyülő, hanem részletekben vájkáló attitűdök. Sima előadás, fontoskodás a befogadás kierőszakolásáért. Lényegre rátapintás helyett tételszerű, hőzöngő felvonultatás, a listaszerűség hőskora, a finálétól óckodó finálé (fel nem ismerése) – humor nélküli befogadás, ami rettenetesen szellemesnek tartja önmagát, de érzelmektől mentes, és csak szórakoztató! Artikuláció együtthangzás nélkül – nem tudni, mi szól, mivel semmit nem határoz meg. A szabadosság, mint bátorság, az összetevők megkérdőjelezése válaszok nélkül. Utánérzések. Amikor a Minden szemnek maga felé hajlik a keze dogma háríthatatlanná válik, mert ellehetetlenít. Dominancia és szubmisszió. Az előadott és befogadott, de ki nem értékelt hangzóalapok, amik közös nevezőket nem keresnek (szinte) semmiben. Az olcsóbb változat. Ebben az esetben a jelen zenéje nem a jövő zenéje, hanem a jövővel való foglalatoskodás, úgy, hogy a jelen zenéje a jelen zenéje: csakis kortárs ”zene” van, amit a többi (jövendő) kortárs ”zene” gyűr maga alá – ugyanígy a nemzedékek nem együtt élve, hanem egymás mellett el… a szálak, amik összekötnek olyan durvák, hogy horzsolásokat hívnak elő, nem felfrissített összeköttetéseket. Referencia-snittek, amik kompozíciójukat tekintve, nyitottságukat tekintve éppen állandó nyitottságuk miatt követelnek rengeteg energiát, aminek befektetése miatt (az áldozat miatt) tévedhetetlennek tartja önmagát a rendszer, ami erre épül. Ez kontextusa, beágyazódása, kikophatatlanságban, időkirostálhatatlanságban látva a kvalitást, teremtést. Így szólaltatja meg önmagát a kor hangja – a mennyiségi termelésben való hitbuzgóság. Invenciók fennköltség nélkül, báj, ami konvenciókat követ – egyenrangra emelve a minőséget és a mennyiséget, aminek ellentmondását hol tervezett elavulással, hol az emberi értékek gátlástalan kimondható devalválhatóságával igyekszik igazolni… ez előadói praxisa, rutin nélkül, mindent a kísérlet szintjén tartva, mintha csak tudományos (labor)körülmények között lehetne állandó jelleggel élni. A kapaszkodók, tradíciók nélküli hömpölygésbe belefulladó szólisták univerzuma tehát. Az újítás akarata érvényesül saját érzések nélkül, ami szétszabdal, legátol, középhangok helyett forte, érthetetlen deklamáció. Megrovás, lefejezés, mintsem érzékenység és megszínezett körkép egy világ karrierje végén. Miközben a reklám felé toldódik a szakma – minden szakma –: a reklám fontosabb, mint a tárgy, amit reklámoz. Ezek után az emberek a reklámban látják a tartalmat, nem pedig a tartalmak elválasztóját. Végül (és ez a jelen állapot) a reklámokban – reklamációt nem tűrve, oda sem figyelve rájuk – a bujtatott politikai szólamok a rohasztó jelenlétek legrosszabbikává nemesülnek, elhatárolva mindekit más nézetektől. Mindeközben úgy hatnak, ahogy – ugyanezen célzattal – a különböző tinédzser-filmek és videojátékok a gyerekekre: a szülőtől elválasztani, az egyéni gondolkodást pedig a közösségitől (holott, ha mindenki ezt gondolja, az megint csak kollektivizmus, de mivel erről nem értekeznek – mert a könnyed, a szórakoztató, a kényelmes és derűs dolgok, a kikapcsolódásjellegűek kellenek, hogy az ember gyerek maradhasson, ne legyen olyan, mint a zaklatott életükkel zaklató szülők és hogy bevágódhasson másoknál anélkül, hogy nyomasztó lenne –, és mert magányosak: a szérum hat). Mégis – az amerikai – harci (háborús) és a japán manga stílusú csöcsös-kardozó játékokat elnézve (már csak mennyiségüket is) és evvel a pornót és ehhez azt, hogy az ezen felnövők nemsokára szavazóképes állampolgárokká válnak (a zömében befolyásolhatók),


kiderül, hogy itt minden téren arra lehet számítani, hogy a látvány vagy a szűkszavúság (szlogenszerűség) indittatásokat plántál a következő nemzedékekbe, amik felett mi (történelmi emlékezetünkből is fakadóan) nem tudtunk egykönnyen szemet hunyni. A közlés immár kizárja a kritikát, „a paródiával azonosulnak, a kritikán nevetnek” (Erdődy). „De ez a verbális mémekre általánosságban is érvényes: nem feltétlenül azáltal hatnak, hogy bennük valamiféle igazság testesül meg, hanem inkább annak köszönhetően, hogy egyrészt jól hangzanak, másrészt pedig képesek azt a benyomást kelteni, mintha épp tudomásul vételük pillanatában került volna le szemünkről a világ "igazi természetét" elfedő szürke hályog.” (Sebők Zoltán: A szemét megdicsőülése, részlet)

Lényegét tekintve, a mai magyar politikai elit is ezt teszi, amikor más területek grémiumai felől érkeznek kritikai javaslatok, sőt szembeszegülő megjegyzések, ahogy ezt az amerikai minta alapján kivitelezniük is kötelező lett. A művészet mindebben nem lehet az, ami vagy független vagy politikától függő, csakis az, ami akadálymentes és eladható. Minden a reklám felé toldódik. „Tudjuk, hogy a politika és a művészet elviekben ideális viszonya az lenne, hogy az előbbi békén hagyja az utóbbit, és fizet, és tuidjuk, hiogy ilyen a gyakorlatban persze nincs. Mifelénk mindenesetre nem tudom, valaha volt-e. Amikor megpróbálja irányítani és így a maga hasznára foredítani, azt törénelmileg jól ismerjük, és azt is nagyon tudjuk, hogy abból nem szokott jó kisülni. Igen: a magyar színház most sem fogja kifutni azt a formáját, amire a tehetségéből képes lenne – most nem lesz felvirágzás. Az lesz, ami van.” (Mácsai Pál a Magyar Narancs-nak adott interjúban, megjelent 2012. szeptember 13-i számban) Az elfeledett eredet (a rossz eredete is ide tartozik), a „tékozló emlékezet” (Dobai Péter) eredményeként: beterítve a halogatott tettre készség attribútumaival (pótcselekvés, kioldalazás, elfordított fejek, tekintetek) áthatott társadalom az élvezetek felé fordul kiábrándultságában, műveletetlenségében vagy az anyagiak hiányában. Nem csak világunk imázs-kollázs-jellege ez, hanem, hogy már minden affelé tart, hogy beszerezni kell, megtartani nem. Hozzá az, hogy már adott egy key-gen(eration) lét, a szofverek dimenziója az emberekre visszahatva: mindent fel kell törni, illegálisan letölteni, a torrent-realitás, a hekkek, a crack-ek (az azonos nevű, népszerű kábítószerre ki se térve) és az ugyanígy egymással bánó civil-szféra magatartása mind-mind teljes kilátástalanság, töredezettség. Ők a saját életükben MPC-k, azaz MultiPlayerCheat-erek. De nem tudnak közösségben gonsdolkodni, a közösség csak a haszon termelője. A többi online multiplayer csak azért kell, hogy ne egyedül játszanak. A többiek a diszkóban csak azért kellenek, hogy legyen verejtékszag, meleg, buli-feeling. Amúgy mindenki magát tartja a legnagyobb királynak! És ezt közlik is egymással. Így legyen társadalom, hierarchia, társadalmi osztályok, diplomás és szakmember (inkább fordított sorrendben és arányban: volna jobb)… Nemrég (ahogy Szerző) jómagam is abszolváltam Pálfi György „Final Cut” című filmjét, ezt a megtapsolni való, javában intelligens, asszociatív, igen művelt és befogadás-tanilag (vagyis a befogadás-elmélet felől megközelítve is) igen érdekes adaptív alkotást, melyhez néhány perc alatt adaptálódni lehet – hogy ugyanis egy a cselekményszál (nő és férfi találkozása, étkezése, nemi aktusa, konfliktusa; párbajozó férfiak, féltékenység, várandósság, háború, halál, feltámadás: kétféle befejezés stb. –, de megannyi szereplővel az elmúlt 110 év filmművészetéből, Lumiere-től az Avatar-ig tehát. Mindez 1450-2500 filmből és több, mint 1000 snittből összeállítva 3 év alatt. Erdődy – amellett, hogy ezen kötettel párhuzamosan megjelent „Halál glóriával” könyvében saját kollázsaival illusztrálja mondandóját – hasonlóképpen egy világképet, egy cselekményt – a romlást, egy összeomló, de előbb


önmagát szisztematikusan felszámoló társadalmi korpuszt – mutat be. Mintha – tekintve, hogy némiképp ismerem eddigi munkásságát (nem csak eddigi szakmáit, állásait, hanem megjelent és még meg nem jelentett munkáit is; van amelyik 10-15 éve íródott) – egy dologról beszélne mindvégig, évtizedeken át, egy témakört járva körül rengeteg megközelítés útján. Mintha ugyanarról a tendenciáról beszélne, csak végtelen variációs lehetőségek és körüljárhatóság (annak lehetőségei) szerint. Egy (Le Monde – kerek egész –) Világról beszél: sok formában, mint aki sok példát hoz egyetlen probléma – ha nem is azonnali – megoldása érdekében, de nem ülve tétlenül, mert arra – úgy tűnik – képtelen. Mint aki az American Dream (Amerikai Álom) immár nálunk is közkinccsé vált létélményében kimondaná, hogy az álomból nehezebb felébredni, mint a rémálom miatt. hogy a rémálom ébreszt fel, s az álomban benne lehet maradni, ott lehet rekedni – „a valóságon áthatol éber álmom” (Dobai Péter). Ezt sok sci-fi körüljárta már (Solaris, Total Recall, Truman Show, The Matrix, Thirteenth floor, Existence, Paprika, stb.). Találtam egy régi felolvasó-est meghívót, amin ez „az egy a téma, sok a fajtája” röviden így szól: (a grafika Erdődy munkája, a szöveget ellenben én követtem el, vannak már 4 éve is)

Többnyire érhető miről van tehát szó (a becsillagozott „Steampunk” egy szubkultúrát takar, ezt éreztem leginkább hozzá közel állónak – hogy azért, bár Szerző nem kedveli – adjak valami támpontot a meghívottaknak –, az ennek jelemzőiről szóló dokumentet mindjárt csatolom). Azonban az ”Antik-én” felszámolása nem szó szerint értendő. Inkább olyan értelemben van ez a kifejezés (idézőjelbe téve) értve, hogy az antikvitás (eszmény) korunkban az „újdonság erejével hatni” mániája miatt létrejött mesterséges-avittság-halmaz (a halmaz közös metszéspontjait szándékosan felszámolva, mert a tömegnek derogál a műveltség) felismerése után / (e)miatt át kell konvertálni, felismerhető valósággá kell ismét tenni, a


mában is érthető formába áthelyezni, de ezzel együtt mégsem leerszkedni a kor satnyaságához, hanem más formai lehetőségekkel felvértezni az antikvitást magát, és bejuttatni oda, ahová szükséges: ellenmérgezni. Ez rendkívül összetett dolog, kell hozzá szembesülés a letargia, apátia, lustaság, könnyelműség szintézisével. De mint Erdődy, magábavalóként nem tudok gázmaszkba(n) gondolkodni (ahogy ő halászényt váltani képes), így, kérem, nézzék el, ha néhol nem vagyok olyan alapos okfejtése(i)mben, mint ő. Az ígért „Steampunk” leírás: *

Jelentése 'gőzpunk'. 1980-as évek végétől megjelenő, elsősorban kortárs stílus és tematika, másodsorban alternatív művészeti szubkultúra, amely a legkülönbözőbb magas művészeti formáktól kezdve (szépirodalom, képzőművészet, művészfilmek stb.), az alacsonyabb rangúnak tekintett populárisabb művekben (ponyvairodalom, popzene, számítógépes játékok, képregény stb.), a mindennapi tárgykultúrában és formatervezésben is egyaránt megmutatkozik. A steampunk, mint stílus az ún. neoviktoriánus stílusból (viktoriánus éra) meríti formáit, ezeknek egyfajta újraromantizálását vagy jelenkori dekadenciáját adja. A steampunk, mint tematika (és nem műfaj) a sci-fi egyik altematikájának is tekinthető, amely az időbeli anakronizmus ('kortévesztés') harmadik formájából, az elképzelt jövő tematikai elemeiből alkotja meg tartalmát (paleo-futurizmus). Ilyen elemek a steampunkban az elképzelt technológiai vívmányok és találmányok szerepeltetése, amelyek Cory Gross nyomán Celeste Olalquiaga giccselméletének megfelelően a steampunk két alapvető típusát adja: 1. Melankolikus Steampunk: amikor ezek az elemek a cyberpunkhoz hasonlóan posztapokaliptikusak és dekadensek. 2. Nosztalgikus Steampunk: amikor ezek az elemek egy olyan fiktív technológiai aranykorból megmaradt vívmányok, melyek pozitívabb színben tűnnek fel régiségükkel az információtechnológiai forradalom és az internet korában. /Forrás: Wikipédia/

„Egy tágos fejér mezőn sok fekete utat vernek. (Írás)” – Háromszéki, udvarhelyszéki és marosszéki találós-mesék közül, Kriza János gyűjteményéből. Minden érdeklődő, figyelem! Igyekszem olyan formába önteni ezt az akár kismonográfiavázlatnak is tekinthető előszót (miközben elgondolásaimat Szerzővel folytatott – írásban rögített vagy diktafonnal felvett – beszélgetéseim részleteivel és számára fontos írástudók, amerikai képregényadaptációs animációs filmek monológjaival – a képregényrekről animációkról bőven értekezik több szövegében is – és egy helyen az általam nemrég fellelt fiatal kortársak egybegyúrt idézeteivel is tarkítom, továbbá diagrammokkal és képkivágásokkal, melyeket Erdődy archívumából kölcsönöztem, mely része a Zsigmond és Dr. László Művek archívumának, egy tetemes anyagé, ”szelet világé”, melyből nehéz volt csupán ilyen keveset megvillantani, tekintve például azt, hogy csak folyton bővülő képi anyagát felmérve kiderül, 65917 elemet tartalmaz), hogy az tükrözze Szerző komplexitását, és hogy az így keletkező dokumentum már bemelegítse, felkészítse az olvasót a könyv szerkezetére, a ”fordulatszámra” és a témákra is. Mindarra tehát, ami itt képviseltetve van. Tegyük hozzá, Szerző a szövegeihez felhasznált idézeteket mindig utólag teszi hozzá, én ellenben eme írásban anak elkészülte közben, így bizonyosan másképpen fognak hatni (noha van némi átfedés a felhasznált irodalomban, elvégre magától Szerzőtől kértem el a könyveket is, hogy jobban érthessem választásait). Egy azonban bizonyos, Descartes gondolkodásának, filozófiájának módszerét, az „Értekezés az ész helyes vezetésének módszeréről” című műben kifejtett eljárást alkalmazni fogom. Ez a matematikából kölcsönvett szabályokból áll: • • •

Minden előítéletet kerülve csak azt kell igaznak elfogadni, ami tisztán és világosan felfogható. (clare et distincte percipere) A problémákat mindig a lehető legtöbb részre kell bontani. A legegyszerűbb tárgytól ”mintegy fokozatosan” kell a bonyolultabb felé haladni.


A rendszer teljességét továbbá felsorolással kell biztosítani (azaz példákat kell hozni). Ehhez jönnek a szövegekbe betoldott angol vagy más nyelvű mondatok, a tudományos kifejezések és képletek – amikre alant még visszatérek –, valamint a hozzám közel egyáltalán nem álló barokkos körmondatok hossza. És természetesen a manapság ugyan intertextualitásnak nevezett valamire, ami Erdődy esetében viszont inkább az önnön élőbeszédhez hasonlatossá tett munkásság, mintsem mások gondolatai, idézetei mögé behúzódás. Röviden arról van szó, hogy a szövegek nyelvezete és a szerzői élőbeszéd igen közel állnak egymáshoz, mi több, a szleng, az archaikus nyelvezet (germanizmus éppúgy található benne, mint latinos műveltség, valamint a régies magyar nyelvből elemek) és az önképzés felsőbbrendűsködéssel bélelt sznobizmusig túlzásba szerencsére – tudatosan – nem vitt műveltsége tárul elénk. Egyértelműen nem a korszellem kiszolgálása tehát. Hanem egy olyan ábrázolás, ami attól lehet elsőre (is) ijesztő, hogy a felhasznált elemek mindennapjainkból, filmkultúránkból, középkori és ősibb irodalmunkból, valamint a mai fiatalok életviteléből lehetnek ismerősek mindannyiunk számára.

„Persze, hogy a görög-latin mitológiai és irodalmi ismeretek birtokában a groteszkre kiválóan érzékeny költő agyában rajzani kezdtek a képtelen képek” (Csorba Győző) And he goes berserk with it… minden mondatnak legalább két értelme van. Szerző szavaival: „Volt olyan vitám is, ahol kimondták: „…olyan, mintha mindig linkelnél.” Persze. Mert elvárom, hogy a lábjegyzeteket maguktól tegyék hozzá. Vagy legalább kérdezzenek rá, ha nem tudják: ki az, mi az, mikor volt… és hányszor. Azt bezzeg megjegyzik, ha elküldöm őket a picsába.”

De arra később hivatkozom, hogy Szerző nem költő, most azonban lássuk a kötet indíttatásait. Kijelenthetem, a könyv egyenesen a közönségnek szól, mely közönség nem kizárólag olvasókat jelent. A borítóképpel együtt: aktuális! Ez a vizuális és hallucinogén mérgekkel turbózott közízlés prosztóságának szembetűnő és lélekromboló fokozódása, megvilágított formában! De a cím azt is mondhatja: a te lábad disznó! (nem pedig az enyém!) Nem csak annyit közöl, hogy a közízlésnek előbb megfelelő, majd azáltal kitanított – öngerjesztő folyamat áldozatául önkéntelenül, de érzéketlen, buta-fajtájú önkívületbe hajszolt – közönség („a boldog áldozatok” – Erdődy), miután jól lett lakatva szellemi melléktermékekkel (mentális moslékkal és agykosszal): malackörmökkel tapsol. Inkább és egyben berántó erő abba a világba, amiről nem tudnak, mert tagadják, vagy félnek tőle, vagy fennhéjázva, pöffeszkedve elzárkóznak; és persze fejüket homokba dugva („The simple reason is that we want to posses and be possesd, we are constantly making our selfs victims of ignorance.” – Sri Chinmoy, American International School, Zurich, Switzerland, November 27th, 1970., de ezt a tényt ismerhetjük innen is: a világírű Eurythmics dalszöveg soraiból: „Some of them want to use you, some of them to be abused”). Bizonyára feltűnt már egyeseknek, hogy a közvetlen környezetükben élők közül is egyre többen egyre többet akarnak kivenni egy rendszerből, mint, amit az elvesz, és(!), mint amennyit (ők maguk) visszatennének bele, társadalmunkba, kultúránkba. Nem kell hozzá matematikázni, hogy ez romba dönt egy egész civilizációt, csak idő kérdése. Ahogy Szerző fogalaz: „Egyre kisebb matrioshka-babákba


bújunk.” Petri szájából (tollából) ez így hangzott: „Zsugorodunk, mint az égő papír.” Ez a mai demokrácia (a kamu, immár pótlózungunk és címkesorok sokasága) és a kapitalizmus fura, néhol bizarr házassága. Az újrafelhasználás és a szemét királyai egy sakktáblán, ráadásul matt-helyzetben. Közben az éhezők jelenléte sem sugall egyebet: ez az egyenlőtlenség

bolygója. Ott éheznek a legtöbben, ahol nem túlsúlyosak. Csak szélsőségek vannak. Szerző szavaival konkrétan: „Vegyük az USA-t, tudod, ők elég sok mindenre rászolgáltak már, és mint a kísérletben a csimpánz, amelyik a csövön át megfogta a diót (vagy gyümölcsöt) pánikba esik, mert nem tudja azt többé kihúzni, rángatja. Az nem jut eszébe, hogy a termést, a finom falatot elengedje. Az USA-ban a szegények a kövérek, nem a gazdagok. Mert a szegények eszik a telített-, meg transz-zsírsavas hulladékot, szándékos élelmiszeripari>>mellék<<terméket. Ezzel szemben a bolygó másik oldalán azok csontsoványak, akik a túltelítettség náluk ledobott, deponált hulladékában gázolnak. Ezt így csinálni, vég nélkül, alternatíva nélkül: önmagában is holocaust. A jóléti részen persze önkéntes. De nem nehéz kivenni ebből, hogy a Föld túlnépesedését csakis így lehet szabályozni. A gazdag(abbak)nál úgy, hogy az alsó osztályok (a nagyobb rész) élettartama kiszámítható (ezzel együtt lerövidíthetővé) válik az alapján, amit fogyaszt (amit kap: hisz, ha nincs más a gyorsbüfében, vagy a szupermárket polcain). A másik oldalon meg a nem túl (ennyire nem) bonyolult eljárás van érvényben: szó szerint halálra éhezik magukat. De jön egy Kína (és egy India) és a játék borul. Ha van 1.3 milliárd kínai, és elkezd egy paraszti és munkás többségből kialakulni egy középosztály. Ahol mindenki saját svédacékl hűtőt, klímás kocsit és lehúzható angolvécét akar. Hányan is? Mondjuk 200 vagy 400 millióan előbb-utóbb? Már most elapad a Jangce, mire eléri a tengert –ennyi vizet vesznek ki belőle. Miközben úgy sejtem – azon túl, hogy stratégiailag –, ideológiai szempontokból, kultúrpolitikai furfangból kell nekik Tibet, mert ott ered a Sárga-folyó. Mégis


kiszívják az utolsó cseppig? Itt váltak ők is kapitalista világgá, a vörös drapéria mögött csorog a manna, de ezért végül megkockáztatják azt is, hogy szomjan halnak? Ezt nem tőlünk tanulták el, ezt azoktól, akiktől mi is. És most a Balaton kiszáradására ne is térjün ki, inkább arra, hogy hova (Nyugatra) van eladva a vízkészletünk zöme. Kifordítanak minket kultúránkból (nem a szocializmust értem ezalatt, inkább a hagyományainkat és a család intézményét), aztán meg a vizet alólunk. És az ember jelentős része víz. Szabad asszociációk. Tessék csak… de ami aggasztóbb, hogy termékként kezdenek viselkedni az emberek, akik kész termék-embereket várnak el. Ideális nő – ahogy láttam a filmben. Ideális férfi – ahogy a magazinokban, bulvárbejátszásokban.” Tanulmány formájában ezt így is megközelíthetjük: „Ezt a műveletet nevezzük a szó tágabb értelmében vett ready-made-eljárásnak. A ready-made azt jelenti, hogy a művész nem alkot, hanem kiválaszt valamilyen iparilag előállított készterméket, s azt apró módosításokkal vagy akár minden változtatás nélkül művészeti kontextusba (múzeum, galéria) helyezi. Az elv feltalálója, mint ismeretes, a francia Marcel Duchamp volt, aki a múlt század tízes éveitől kezdődően számos kész tárgyat ily módon avatott megőrzésre érdemes artefaktummá. (…) Ami a használati tárgyakat illeti, valóban úgy látszik, hogy előbb-utóbb menthetetlenül a szemétre kerülnek, méghozzá, s ez nem mellékes, úgy látszik, társadalmi-gazdasági berendezkedéstől függetlenül. Hogy sarkított példával éljek, Marcel Mauss francia szociológus és antropológus szerint az emberek már az archaikus társadalmakban is rendszeresen túladtak azokon a dolgokon, amelyekről úgy érezték, elvesztették a manájukat, vagyis azt a pozitív mágikus erőt, amivel birtokukba kerülésükkor még rendelkeztek. Ráadásul úgy látszik, a mana nem akkor illant el, amikor a dolog megkopott vagy elromlott, hanem attól a pillanattól kezdve, hogy domesztikálódott, tehát amikor olyan kínosan megszokottá vált, mint manapság a tegnapi divat szerint szabott kiskosztüm.” (Sebők Zoltán: A szemét megdicsőülése, részletek)

Másokat eme kötet mondandója pedig szembesít(i) avval, amit kényszeresen próbálnak elérni, ezért sem tudják megélni (ez az, amikor a gazdaság, a business as usuall – és vele együtt az a fajta szabadság, ami már nem az emberekért van, hanem az embereket temeti be és irányítja – életmóddá válik: az új vallás, a tömegek új ópiuma, az új hivatkozási lehetőség – a retróba beolvadó és így fenntartott ready made mindenre kiterjedése –, az ürügyek színes palettája). És sajnos az ember is kezd ilyenné válni – az emberi kapcsolatokat is megfertőzte ez a magatartás, amit amúgy a tárgyakkal művelünk. „A termék tulajdonsága visszahat” (Erdődy). Erre más szavakkal reagálva Szerző (ahogy egyik alkalommal nekem tolmácsolta): „Már régen megtalált minket, amit keresünk.” (illetve) „Az élet utáni folytonos keresésben lemaradnak a lényegről.” (feltehetően úgy értette, hogy magáról az életről) A hosszútávú kompromisszumok teljes hiánya, mert ahogy a tőzsde naponta, óránként és percenként változik – hyper-frecvency trading –, úgy idomult eme új bálványhoz az emberek életritmusa: a túlszínezettségben túlingerelt, lehengerelt idegrendszerek milliárdjai. Ahogy Dobai Péter – akit Szerző nem csak közös beszélgetéseik okán tart nagyra – írta korábban „Önmúltszázad” című könyvében: „most jöhet a FOGYAZTÁS EKSZTÁZISA! A DRAKULAKONZUM! A MEGA-DISZKONT!” „A tömegfogyasztó hiper-hisztéria shoppingol: vásárlással a depresszió ellen, ez a XX. századvégi tömegterápia!” „A „modern ember” ÖNKÍVÜLETE =: fogyasztani, futva”


Ebben a képletben – mint azt néhányan tudjuk, egyre többen sejtjük – mindenki áldozat, vitatni sem érdemes. Végeredményben a munkába temetik bánatuk – a végtelen étvágyuk önmarcangolássá válását – egy élvezettel vezérelt világban, ahol munka a termelés fokozásának eszköze csupán, nem az önellátásé vagy a közösséget tovább építésé. „In violent times, you shouldn't have to sell your soul In black and white, they really, really ought to know Those one-track minds that took you for a working boy Kiss them goodbye - you shouldn't have to jump for joy” (Tears for Fears – Shout, részlet) Tehát könnyen érezheti bárki (ismerhet akár magára), hogy a könyvborító alakjai a jelen megrögzött pajkosságot (peacy-séget) színlelő és kötelező optimizmust játszó (ami amerikai exportcikk), valamint folytonosan kéjelgésre (a fogyasztói piramis legfelső szektorát elérés és a kielégülésért halmozott mulandóság befagyasztásának kísérletére rávett) bátorított karakterei, a tömeges eszképizmus (a képregény, a mozi, a last minute is minden esetben ennek tünete a kultúra jegyében), amik a politicly correct-séggel annyit tesznek, érdemben semmihez sem hozzászólni, semmit sem kritizálni, részletekbe nem menően kivesézni retorikák vannak, és ebbe vannak műveletlen művelőik belebetegedve, beágyazva úgy, hogy azt végül már a tünetek leplezéseként fogadják el. Ahogy mi is állandó önkifejezésre (önmagunk reklámozására és csak azután menedzselésére), tehát az önmagából kifordulásra rávett és így tompított emberségesség teljes hiányára, kiürülésére – hogyne, elidegenedésre is – mutatunk rá létünkkel… hiszen az információáradat csak átfolyik rajtunk, éppúgy pazarlás (még akkor is az volna, ha java nem értéktelen marketing volna, hanem tanulandó, követendő példa), mint az élelmiszerekkel való gondatlan bánás nyugati módra. Az ENSZ nemrég jelentette be, hogy élelmiszerünk 1/3-a a kukában végzi, illetve friss adat, hogy az USA-ban – gazdasági példaképünknél, amit Kína belülről zabál fel – ez az élelmiszer 40%-át jelenti, azaz fejenként 9 kilót; Naponta? Hetente? (Az Egyesült Államokban továbbá a legújabb computer átlagosan három év alatt kerül szemétre.) Legalább Angliából már hallani, hogy vannak már helyek, ahol zárás előtt 1 órával negyedáron van kiárusítva a maradék. Elkapkodják, mindenki jól jár. Nálunk nem ez van, minél keletebbre megy az ember Európában: a lelakatolt kukák, nem pedig a bezacskózott – lefertőtlenített zacskók! – túlélési esélye várja a szegényeket.


„Ráadásul a mindenre kiterjedő reklám-ipar szüntelenül arra buzdít, hogy gyorsítsuk a dolgok szemétre kerülésének folyamatát: azzal, hogy a legújabb mosógépet kínálja, egyben a régi kidobását sürgeti, az új divat propagálása pedig folyamatos felszólítás arra, hogy szabaduljunk meg a tegnapi cuccainktól, legyenek azok kopottasak vagy akár teljesen épek. (…) Mindez közismert jelenség, aminek óriási szociológiai, pszichológiai, társadalomkritikai irodalma van. Vance Packard, A pazarlás művészete című nagyszerű könyv szerzője már negyed évszázaddal ezelőtt pontosan leírta azokat a taktikákat, amelyek a tárgyakat mindinkább tiszavirág életűvé teszik: "Szándékosan korlátozni lehet egy tárgy élettartamát, vagy ki lehet vonni a használatból, ha hatást gyakorolunk: a) a funkciójára: felülmúlja egy technológiailag magasabb rendű tárgy (...); b) minőségére: eltörik vagy elkopik egy megadott, általában meglehetősen rövid idő alatt; c) megjelenésére: szándékosan divatjamúlttá tesszük, s bár megőrzi funkcionális minőségét, megszűnik tetszeni. (…) S ez még nem minden. Ugyancsak Packard hívta fel a figyelmet arra, hogy ha a divat változásai nem tűnnek elégségesnek a kereslet fellendítéséhez, akkor egy mesterséges "alul-funkcionáláshoz" folyamodnak: a "szándékos megszerkesztés bűnéhez". A szerző Brook Stevens sokatmondó megjegyzését idézi: "Mindenki tudja, hogy mesterségesen megrövidítjük az élettartamát annak, ami kikerül üzemeinkből, és ez a politika a mi egész gazdaságunk alapja". Oliver Wendell pedig megint csak több mint negyed évszázaddal ezelőtt magasztalta azt a "csodálatosan könnyű, nyitott autót", amely "olyan ésszerűen van megszerkesztve, hogy egy előre meghatározott napon egyetlen lökéstől szétesik". Az amerikai autók egyes alkatrészei akkoriban állítólag úgy voltak megszerkesztve, hogy ne bírjanak ki többet hatvanezer kilométernél, annak ellenére, hogy a gyártók elismerték: a sorozattárgyak többsége nagyjából azonos előállítási költségek mellett sokkal jobb is lehetne. (…) Jean Baudrillard francia szociológusnak minderre már az 1980-as évek elején elgondolkodtató pszichológiai magyarázata van. A tárgyak rendszere című 1984-ben publikált könyvében amellett érvel, hogy bármilyen legyen is a tárgy működése, úgy éljük át, mint a mi működésünket; bármilyen legyen is a hatékonysági formája, mi önmagunkat vetítjük bele ebbe a hatékonyságba, még akkor is, ha ez a hatékonyság abszurd. De, így Baudrillard, önmagában nem a törékenység és a halál a tragikus, hanem ezek kísértése: "Szenvedünk attól - írja -, hogy a korsó megrepedhet; de ha darabokra törik, annak örülünk". Baudrillard szerint egy tévedhetetlen, csalhatatlan tárgy egyszerűen kiábrándító lenne, mert a tévedhetetlenség végül mindig szorongást vált ki belőlünk: ".egy mindenben tökéletes világ - írja a francia gondolkodó - a végzet, tehát a szexualitás végleges eltűnésének a jele


volna". Ezért: "Nem szabad megengedni, hogy a tárgy kivonja magát a múlékonyság és a divat alól! (...) Mert nem szabad megengedni, hogy a tárgy kivonja magát a halál alól! (Sebők Zoltán: A szemét megdicsőülése, részletek)

Vagy itt van az is, hogy az elpazarolt életek és tehetségek nem egységbe szervezése lett központi mozzanat… helyette inkább egységet hirdetve összeterelése, feláldozása a piaci igények kiszolgálása érdekében – a brainstorming-ok, a kreatívok ülései, a reklámszakma, stb. Ahogy a Világháborúk is lényegében okkultista véráldozatai voltak az egymással versengő háttérhatalmak színtere számára: ez a holisztika kirekesztésén fáradozó hermetizmus díszmenete. Ez a börtön, ez az a diktatúra, ami testetlenné lett téve, így harcolni sem lehet ellene (nincsenek diktátorok, forradalmárok, csak cégnevek és eltűnt emberek), csak elveszni, csak követni a csapást, csak a többiekhez húzni (ahogy Szerző mondja: „A könnyebb ellenállás felé való elmozdulás.”): a mainstream fogalma, mint letisztult, legfejlettebb irányelvnek tekintett ideológia. Tudatnunk kell magunkkal, hogy (végső soron már) hiányzik belőle a humánum. És hiányzik belőle az is, amit így is nevezhetnénk: „vitával kihordott valóság” – Erdődy. Ennek jegyében szemlélve Szerzőt, érthetjük jelenlétében, hogy ő elsősorban (eide-jellegű?) jó tárgyaló, eirein beszélő – minden humorizálást mellőzve, a félkezű óriás jut róla eszembe annak tekintetében, hogy azt is elképzelhetnénk, ahogy fél kézzel lefogja száját, hogy a tollon jöjjön ki, ami a száján jönne – ugyanis, igen, nála először van még a kézirat, aztán van csak begépelve – és mesélő, azaz orátor, egyszemélyes színház, „transzperformance” (Erdődy). Hogy miért mondja a következőket, miközben aktuális ismeretei avitt toposzokká válnak („múlt van alig kimondott szavaimban is?” – Dobai Péter), mivel nincsenek a »mindenkinek mindent szabad« neoliberális anarchizmus felfogásába csomagolva, mindjárt kiderül: „(…) pedig nem vagyok éppen egy Savonarola, mégis hüledeznek, ha nem mosolygom állandóan az Örök Keresők ismételt hibáin, saját hibáikon – vagy a fotókon… mi ez, cheese, amcsi cucc, ennek megfelelni? Régen nem mosolyogtak a férfiak a fotókon; mindenki úgy nézett, amiben volt, hát még a halottak beöltöztetve, ismered nem? Azok se mosolyognak… –. Ahogy ők, az elveszettek mosolyognak, úgy nem lehet, nem? Ez idoitizmus. Debil. Retardált. És még ők nem tartanak elég határozottnak, mondván, legyél önzőbb és ha csak egy kicsit kurvább lennél, sok pénzt csinálhatnál! Ezt zsigerileg kivetem magamból, mit tegyek, alkat kérdése. A kócos nagyfejű. Inkább szamizdat mozgalomnak lenni, mint KISZ-tagnak (de ma mi a szamizdat megfelelője?). Csak a nehezebb út ad erőt ahhoz, hogy ismeretlen dolgokkal foglalkozz, itt nincs kit idézni, ez annyira banális. De… várjál! A portugál Neto-t ismered, azt írja és valahogy így értem: „Csak az útépítő kemény vonású arca aki nehéz terepen kőt kő után rakva halad tovább” Csakis a nehezebb út erősíti a jellemet. Szóval nem megy az aláfekvés, mert ismétlés, mert nem előremenetel, hanem, benne van, alá, azaz stagnálás. Az meg megint nem megy. Nem kihívás. Abba vannak belefáradva, amit közösségi oldalon életük mottójának ki is tesznek egyesek, de nem bizonyos, hogy értik is, hiszen nem eszerint élnek, ami szerint kizárólag nem is volna érdemes, hisz magyarázkodás, az önnön tehetetlenség, a repetatív élet önmagát unalmából kimagyarázni igyekvő fontoskodása, tudálékossága:


„Életünkben semmi sem igaz, és semmi sem hazug. Az órák, melyeket elveszítünk, békések mind. Azok. És csak egyvalaminek vagyunk a mesterei: az önismétlésnek” (…) – Joachim Sartorius.” Nem kihívás így élni, bizony nem az, főleg egy olyan alaknak, aki inkább kolifata éllel egyszemélyben think tank, ami nem ezt tükrözi, „egész valóddal te harangozol az egész világnak.” (Dsida Jenő), hanem azt, hogy egész valójában ott harangozik az egész világ, tehát korántsem defetista, hanem defetisizált enigmatika. Olyan szerző, aki leginkább lejegyző; és aki sokkal inkább „szövegistának” és tanúnak tartja magát – inpromtu semmit sem szem elől téveszteni! –, mintsem Költőnek, vagy a mai, egyre belterjesebb bölcsész-körök egyéb divatjának beállítani, kikiáltani magát (mert amíg a költőt csak költőnek látják, felszínesnek hiszik). Mert az ilyen divatnak élők azok, akik úgy bánnak már csak eme szóval is, hogy költő, annyian vehetik fel ezt a titulust, mintha számukra az is csak valamiféle életérzés lenne (mintha azt hinnék, ők olyanok, mint valami zenészdinasztiák elődei – csak irodalomban –, örökölt című Otetter família, stb., évszázadokkal ezelőtt, de anélkül, hogy a mai feltételeknek, morális elvárásoknak – akkoriban például az is, hogy hívő katolikus valaki –, hisz lényegében nincsenek, megfelelnének. Vagy mondjuk a már említett retró fogalomkörébe becsatolva élnek, azt hiszik? Hogy a „költő”, az valami oldschool dolog? Mint fölvenni nem egy makkos cipőt vagy kordzakót – az most éppenséggel ciki lenne –, hanem egy tengerészcsíkos pólót vagy egy 80-as évekbeli szögletes Ray-Ban napszemüveget, vagy akár a hipszter-divat kedvéért egy nem dioptriás lencsével, sima üveggel kapható SZTK-szemüvegkeretet? SZTK, már megint? Most ez a divat. Ez nem más, mint menekülés nem is az ismeretlenbe, hanem a nem megismertbe, amit amúgy utáltak volna, mert nem volt bőségzavar, ledérség, hanem munkakerülőnek neveztek, ha este kint voltál még (emlékszünk!) – Pesten eleve csak a Turiszt büfében meg a Tejbárban volt alkohol este kilenc előtt, az is rum volt, mert a rumos kávéhoz kellett –, nem voltak éjjel-nappalik minden sarkon, amik végül a maffia unszolására reagáló Önkormányzat hatására ma már szesztilalmat hirdetnek 22:00 és 06:00 között, hogy ne rontsák az üzletet, hogy a védelmi pénzt, „vattát” szolgáltató kocsmáknak, bároknak még jobb legyen… és kétféle színben volt kapható minden, továbbá az, hogy éveket kellett várni valamire, egy kocsira, de még egy vonalas telefonra is, a 3 évente engedélyezett kiutazásra nem is gondolva (meg a valuta-stoppra)… ehhez képest a dijázn-részét ki lehet csemegézni, szocreál-stílusban meg lehet csinálni presszókat, éttermeket, kocsmákat (a Maros utcai, Radhost üvegbetétes vendéglő, majd – vele kb. egyidőben, de annyira nem drasztikusan a Felszab téri Ibolya, most meg már a Móri borozó is ennek esett áldozatul; a következő mi lesz, kérdem, a Bambi Presszó?). Nem pedig meghagyni azokat, ahogy voltak – hisz az eleve az volt mind, vagyis szocreál –? El sem jutnak idáig, azt mondják „korszerűsítés” és kivájják a patináját, kilúgozzák az egésznek a lelkét is. Kitérek erre azon okból, mert ezek a régi, előbbutóbb meghaladottnak vélt ehte pesti helyszínek – mivel Erdődy elsősorban, hiába Világjáró, pesti ember – elengedhetetlenek Szerző lepusztultságot szemlélése szempontjából – ebben is! szocializálódott (az Izsáki, Siklósi, Móri borozókra és a Móricz körtér környéki helyekre gondoljunk elsősorban, csak azután a Jósika utca-Népszínház utca-és a Teke söröző szintjére –: ezek a viszonyítási alapjához tartozó indexek, amik után persze megismerte a jólét, a minőség és a más országok sokszínűségét, ellenben azzal, amivé elvileg válnia kellett volna… … vagyis azzá, hogy megvezetve lenni az újraeladott múlt kivonataival – avval, ami épp eladható –, kívülről kapni a kultúrát (de nem emlékezni semmire, mert a Google emlékszik helyettünk, és bármikor elérhető – ez borzasztó törékeny emlékezet), de közben


okostelefonnal napi 24 órában online lenni, elérhetőnek, ami nem a közösség részét képezés, hanem félelem az egyedül maradástól („Félelmeink is kiközösítenek mielőtt még hívásával életjelét küldené nekünk a közösség.” – Dobai Péter) – így nincsen személyiségfejlődés, hanem kollektív tudat van, kiborg-zombik, mint a Star Trek-ben a „The Borg” nevű faj –, hozzá a facebook, a testetlen érintkezés (a mimika és testbeszéd nélküli érintkezés), ami szlengben csak ennyi, faszbuk, amit Szerző csak úgy nevez: „Nem facebook, hanem félszbuk (és arcátlan is). Azért jött létre – amellett, hogy a katonaság, meg a titkosszolgálat… –, mert a fiatalokat nem avatják be. Senki, senkit. Nők a lányokat, férfiak a fiúkat. Mind el van eresztve, mehet, amerre lát. De kitermeli beavatási rítusait. Ezt neveztem neked múltkor önnagykorúsításnak. Nézd meg a fesztivál-karszalagokat! Ennyire nincs hová tartozniuk, hogy magukon hagyják heteken, hónapokon át? Mintha valami törzsi jel lenne, hogy figyelj, ide tartozom, ők védenek… ez a közösségem, ha nem tartozol ide… de te hova tartozol? De ilyen a bringás társadalom nem egy jelensége is – arra most nem is fókuszálva különösen, hogy ellenségképteremtéssel, mert az autós ellenség, össze kell zárni, fejek be, hátak ki, ez helyspecifikus, szubkultúra kell itt még a kerékpározáshoz –: a bicikli lámpája, – azt még értem, hogy a kormányt, vagy a kereket vagy mindkét lámpát le kell szedni, ha bemész valahova, de – amikor fent van hagyva a táskán és villog, bent a presszóban, lent a pincekocsmában, miközben a nő ül a trash-cuccaiban, szétszabdalt gatya – ez ár volt divat, 80-as évek vége, 90-es eleje, emlékszem –, kilátszó has, félig felborotvált fej, színes hajtincsek, piercing, sorolhatnám… ami itt megkerülhetetlen, az K. Dick. Egyik regényében ezt írja – ez ide vág –: „Micsoda tévút-spagetti van a fejükben, te jó ég! Spagetti Incident – de ez egy Guns album címe volt – az se volt túl jó –, de nem egy egész nemzedéké... és ezért meg már nem is vicces. Obszcén? Perverz? Morbid? Nem, ez brutális. Brutális nincstelenség. Hiába van otthonuk: hazátlanok, anyátlanok, mindentelenek, szellemi nincstelenek, érzelmi alultápláltak! És mit kapnak? Az egész Internet olyan, hogy csapda. Ez a modern Tartaros, egy labirintus, amin élő ember nem jut át, de miért akar átjutni, ha az Alvilág sötét szívébe visz, ahol csak a kárhozat lángjai égnek?! Ennyire szado-mazo, amiben élünk. Ez egy börtön. Az emberi elme a legnagyobb csapda, ugyebár. És ez a börtön beléd, magadba zár: sose tudsz megismerni mindent, ami ott van, a neten! Mennyi mindent kell bepótolnia. Nem tud még válogatni, senki sem ad értékrendet neki ehhez. Hány fiatal válik ettől kényszeressé, vagy van kisebbségi érzése, szorong, mert mindig jöhet valaki, aki mond olyat, amit nem ismersz – zenekart, youtube-videót, blogot, honlapot, filmet –, és így lepipál, lefőz, legyint és otthagy. De a félszbukon se ismerhetsz meg mindenkit, azt még le is korlátoznak 7000 ismerős után. Nehogy már túlnőjj a rendszeren! Ahogy a „Poisonizmus” tanulmányban – majd az is megjelenik egyszer – meg lett fogalmazva: „Már rég nem az emberek vannak a Gulágban, hanem a Gulág van az emberek fejében”. Közben azt sem tudják – de azért minden további nélkül használják (nem bírom ezt, a mikrohullámú sütő, a villanykörte, a kábítószer, a fogamzásgátló, a tévédekóder, minden, még a víznyomás, a közlekedő-edények teoriája is ismeretlen az emberek előtt, a működési elv ismerete nélkül használnak mindent, így az internetet is –… hogy mondjuk az @-jel az arabból ered – ahogy számaink jelrendszere is – és annyit jelentett, hogy 14 liter, tehát egységes űrmérték volt és kész. Ez amúgy már a számszerűsített élet. Innen a nagy emberi egységképzet, hogy a világot forradalmasította a network, a hálózat? Behálózat, behálózva, ennyit jelent, nem többet: egy nem fizikai jellegű edénybe bevágni az embereket, hogy ott majd szem előtt lesznek. A fortyogó üst pokla, kérem. Semmi több. A többi hazugság és gépmitológiát gyártás. Ha nem vagy fent, nem létezel – ez meg életérzés lett. De életjelet akarnak magukról adni egy élettelen, embertől idegen térbe, gesztusokat, amikre igényük több millió év alatt fejlődött ki, de egy 20 év alatt létrejött hordozóra akarják bízni létét, fennmaradását. Tény, hogy paraziták, még emberi


kapcsolataikat is más – már nem is ember, hanem gép – intézze nekik. Ez minden sci-fi megvalósult rémálma, ez már silence fiction, nem éppen scolaris, csend a koponyában, szélcsend a koponyában, se vitorla, se irány, semmi se. Ez ugyanakkor lustaság is, a szociális értelemben vett, az agy couch potatoe-sága, egy agyé, ami nem lett és nem is lesz soha tisztába téve. Gondolj John Lennon „Imagine”-jére, amiért – többek között – kilőtték: „Imagine there's no heaven It's easy if you try No hell below us Above us only sky Imagine all the people living for today Imagine there's no countries It isn't hard to do Nothing to kill or die for And no religion too Imagine all the people living life in peace You, you may say I'm a dreamer, but I'm not the only one I hope some day you'll join us And the world will be as one” Az egy dolog, hogy a CIA még mindig csak úgy ad ki aktát Lennon-ról, hogy több, mint fele át van húzva feketével, meg az is, hogy az állítólagos gyilkos ismételt fellebbezés ellenében nemrég megint nem került szabadlábra, de az egy másik, hogy a dalszöveget elnézve: ez lett az Internet. Minden elérhető, de semmi sem kényszer. Se föld, se ég, szoba van, meg dugasz, meg monitor. Tényleg nincs alattuk pokol, ha a képernyőben van, azon keresztül bennük, akik előtte ülnek.” Tehát ezek gyerekeink? Ezekkel ellentétben hazánkban is mindezt – mert univerzális, mert globalizált őrület – felismerve: Erdődy az, akinek agyában bármilyen kábeleredetű hálózatra való rákapcsolódás nélkül hemzsegnek a fermentált gondolatok – ha a miszticizmust érezzük ki belőle, akkor nem szimbolikus, hanem naturális, realista, ha meg brainstorming volna, akkor meg közel sem metropolita agymenés –, planemo-k, gömbvillámok kacsáznak agyvizében – egyre nehezebb kimondani, hogy klasszikus értelemben európai ember, mert az is eltűnőben van, miközben meg van hamisítva, át van kódolva –, tudja „Nem a Való villából jöttem a való világra” (Akkezdet phiai) és ugyanígy azt is, hogy „És nem a katakombákban kezdődöm mint Európa (…) Az agyvonal: a szakócától az atomig Kacsázó gondolatok agyvizében” (Tamkó Sirató Károly), ahogy a fiatalok félelmei is, melyeket hamar megértett (forrásuk a vérszegény önhittség és a tisztelet teljes hiánya – mit tudnának az öregek, ha letölteni se tudnak maguktól), de nem értékel, mert mind „E félelem úgy fúrt, mint vágóhídon fúrják bikák agyába a karót” (Francois Villon, ford. Faludy György)


Szerző elméleteit, szociológiai-antropológiai elemzéseit (melyekből a következő évek során megjelenni tervezett könyveiben még több van) elnézve mondhatná magáról akár azt is: „My brain speaks a language I don’t understand”, hozzátéve, hogy a sugallatot (amiről alant még lesz szó) tolmácsolja (fordítja, tehát közvetít – erre is kitérek még) csupán. De nem beszél magáról sokat. Nem is személyes jellegű dolgokról, hanem általában tevékenységéről. Éveimbe került – és ennek örülök, egyáltalán nem röstellem, hiszen annyit jelent, hogy megválogatja munkatársait, szövetségeseit, és barátait –, míg ki tudtam alakítani egy olyan bizalmi viszonyt, melyben a szövegekről is lehet beszélni, melyektől – mindenki mástól, akiről tudok – egyre jobban tartja a távolságot. Mintha a szövegek avval a világgal volnának azonosak, aminek nem szolgáltatja ki magát. (biztosan állíthatom: nem rajong saját magáért, nem ez adja motivációját, sőt, mintha az, hogy biztosnak lenni abban, amit csinálsz, annyi volna, hogy magában biztos, abban, amilyen tapasztaltokból ő, a szűrő, összeállt) „része egy idegen nyelvnek, amelynek nincs se szótára, se grammatikája” (Dobai Péter) Egy mondatban: „Gyömbérősanya” (Veress Dani) kereső „tengertapasztalatú” (Szarvas Melinda), aki a kelet-európai „betonég” (Borda Réka) alatt nem „férfigyerek” (Falvai Mátyás), hanem a zsiráf, ami felnőtt már világában, ahol mindenki a bűnöst keresi, ő válaszokat keres. Egy világban, ahol évente százával halnak ki amúgy a nyelvek, ahelyett, hogy védettséget élveznének – többek között erre hívja fel Szerző figyelmünket a zavaró angol nyelvű betoldásokkal, mintha azok a frappáns vagy közhelyszerű félmondatok is ”csak úgy” betolakodtak volna a könyvbe, sorról sorra penetrálni próbálva a magyar nyelvi kohéziót és mintha világmárkák, brendek rövid szlogenjeit idéznek elénk, akárcsak kedvenc nyomzónk sorozatának epizódjait megszakító, a förtelmes, élvhajhász és hatásvadász reklámbejátszások, amiknek láttán az emberek egyrésze bambul tovább, a többi sóhajt és kimegy a konyhába vagy vécére vagy felhív valakit: ez megintcsak pótcselekvést generál, legyünk észnél! –.

(Forrás: Wikipédia) Az ellenállás nélküli asszimiláció (fiatalok) és a fenntartásokkal élésből (egyre kevésbé képviselve: eszes fiatalok) fakadó kontrasztot – és a kommunizmus kényszerei (középkorosztály) és a fogyasztani vágyás (minden nemzedék) – közötti keresztül kasul


létélményt (aminek origója most „a vákuum nemzedéke”, amin keresztül Szerző két nemzedék között áll és közvetít, és, mintha ez nem volna elég: ő maga is kétirányú műveltségből fakad, az antik és az ó-germán, egyszerre Hermes és Thor ”gyermeke”), az ellentéteket, minden ellentétet (hermeneus alkatként a hermeneutikát elvetve), és az azokban rejlő hasonlóságokat – magát a széttartó erőt, mint pólusokat és a töltést – szem előtt tartva Szerző szerzetesi alázattal gépel egy Nemzedékről, aminek gyűjtőneve az lehetne: árvák. Egyik rendszer megszűnt, másik még nincs is – ebben a történelmi satupadban élnek, vagy életképtelenek, harácsolnak vagy tanácsolnak egymásnak még nagyobb kontrasztokat. Hol mintha filippikázna, hol mintha a fitogtatott félkegyelműség fintorait leplezné le éppúgy mondjuk, mint 500-600 éve – sokban hasonlít erre is társadalmunk – a középkori klérus 20%át, a Dijon-i fürdőházakat – tehát bordélyokat – látogató egyház embereit a korabeli szerzők, akiknek szemet szúrt a papok álszentsége – szeretőt tart és katolizál – és emiatt alkalmi szatirikus versek születtek, persze ellenük. De a kolostorokbeli szodómia Erdődy munkáiban egy teljes társadalom kéjenccé fajulását tárja elénk. Vegyük csak azt, hogy két vagy öt pedofil pap miatt felhördül a világ – mert ki lehet őket cibálni a sekrestyéből? –, de hogy, teszem azt, van országonként 10.000 gyermekpornográf honlap, az smafu? Szerző ezzel tisztában van, a gőgös tudatlanság csőcselékbe rendezett létével – amit mindig könnyű felizgatni egy kis slampos sikamlóssággal – és ezért miután szent és profán hangok közepette – egyenrangúak, de még elkülönülnek –, vagyis a szerzetesi attitűd és a hétpróbás gazemberség határán élve jegyzetelt (egy óceánt cseppekből összeszedni úgy, mint szabad elemeket beépíteni kötelező gyakorlatokba): be is gépeli megállapításait. Rafinált stratégia pihen ebben a hibátlanságot kizáró, de kivitelezését tekintve is lépcsőzetes formai megoldásban – ezért mindig dolgozik!, saját területein a „Wohl temperiertes Klavier” megfelelőjétől igyekszik eljutni a preparált zongoráig és vissza, ez nem mechanikus képalkotás vagy szigorú hangsúlyok kisimítása, inkább, mint egy mozaik-film, semmiféle leegyszerűsítő formulára redukáló törekvés – és ott is, ahol azon élet zajlik, olyan élet, ami lényegében életellenes: megvilágítani kiálló részleteket. És itt ő is – akkút dokut készítése közben – a szabályok szerint játszik, de hekkeli, kifigurázza is egyben mindazt, ami elé tárul, legfőképpen az esendőség – említettem – sokszínűvé válását, ami maga a korszellem. (idézem, egyszer így tréfálkozott:) Két férfi beszélget: –

Szereted a tiniket?

Aha.

És milyenek az ágyban?

Szüzenzavar.

Másik alkalommak csak így fejezte ki ugyanazt: „Az arc. A smink. A szemöldök kiszedve (mint a bikinivonal, csak most a fejükön) – seggfejükön –. Nincsen arca senkinek, ezért takarja el azzal, ami készen kapható, csak le kell utánozni. És hogy mekkora arc vagy! Nagy legyen a pofád! Ezt élvezik azért, mert ezt nem nézi el senki, hiszen nem tabu, bármikor lehet, már-már éhezik, a hangosabb a menőbb (a munkahelyen is ez van, a Peaches & Cream, meg a Minyon szintjén is este), nem egyéb, mint azt elfelejteni: Óvakodjatok az ürességtől. Hímes tojás, amikor sminkelve. De előtte kifújva. Tök üres. Ha megkocogtatod (akár néhány kérdéssel), félő, összeroppan. De a minta megvan, ez a lényeg, változhat is, mindig más legyen, mosni, festeni, kitenni, mosni, festeni, kitenni – mindig összehasonlítani a nagy szoborral, a nagy tojással, hogy mennyire jár közel az illető. Azok lesznek közülök narkósok, függők, öngyilkosok vagy országelhagyók: akik el is érték,


és rájöttek, itt semmi sincsen. Most meg keresik máshol, egy másik nyúlat követve, ahogy világszerte szarja ezeket a véres, alvadt vérben álló divatokat.” Előbbi utalás az üzemzavar szóra, ami lefedi a teljes ön- és valóság(té)vesztésben tévelygő ifjúságot. Ugyan nem tehetnek róla, hogy is tehetnének, erre lettek, vannak kinevelve, vagyis fogyasztásra kitenyésztve (ez kultúrájuk). Utóbbihoz nem is kell egyebet fűzni, mint, hogy találó hasonlat, a hímes tojás, ami akkor is elöl van, ha már elmúlt az ünnep, mert önünnep van minden nap, ami nem az Élet ünneplése, hanem a saját sikerekre való figyelemfelhívás (mint mikor azért iszik, rúg be mocskosul egy pultos, mert azt mondja, félidőnél jár, azaz hat napból hármat már ledolgozott). De mégis, napi szinten lehangoló, ha az ember a belőlük építkezni tervezett jövőt már most szemléli, hogy ott kezdik szocializációjukat, hogy nem menő, aki még szűz, vagy nincs senkije, odáig, hogy egyedül maradnak, mert csak alkalmi kapcsolataik voltak egész életükben, együttlétek, akár a klikkelések, aztán csak kiikszelni az ablakot. Született pszichopaták, még csak nem is feleségek vagy férfiak. Ez azon túl, hogy divat lett minél fiatalabb korban szexelni és minél fiatalabbal szexelni – utcai beszélgetések részleteiből, fiatal férfiak szájából én is hallottam már nem egyszer, hogy „a 16 évessel” és „ a 17 éves csajjal” –, nem csak felháborító, mert mindent szétver maga körül az élvezet nevében, hanem elvezetett oda, hogy az ötvenes éveikben járó férfiak közül is sokak életét nézve – amit nem is rejtegetnek, büszkék rá – nem más derül ki: huszonéves lányoknak csinálnak gyereket. Akik húsz évesen olyanok lesznek – a gyerekek Apák nélkül –, mint régen a hadiárvák. Erre épüljön a következő néhány évtized Európája? Sehogy sem. Talán a bevándorlókra, talán olyanokra, akik jelenlétéről még homályosak fogalmaink, de mindük utódai az összeurópai és nyugati problémába fognak ütközni: a koherencia kényszernek számít. És ezért megvetendő, lehet ellene érvelni úgy, hogy az önfenntartás kérdése alapból ki van zárva. Erre nevelni viszont egy nemzedéket: blöff a kártyaasztalnál, ami már-már orosz rulett. Életük a tét! Ráadásul az, hogy jelentős részük a hülyítés után mégis szó nélkül be fog állni a sorba: még szomorúbb. Jövőbeli ”felnőtt”, vagy csak korosabb, majdani énjüknek azt üzenhetem – egyfelől: „A gyerekkorotokra gondolva sírni kezdtem” (Apollinaire), másfelől: –, hogy nem csoda, hogy vesztettek, ha kapálás, kultúra és harc helyett pizzafutárt hívtak, csak energia-ital után nyúltak, meg bulizni volt csak kedvük kimozdulni, no meg szobára jártak, mintha csak az volna szociális aktus. Mert egyet értek Erdődy-vel abban, hogy a szabadság kérdését nem elegendő (a kétpólusú világrend elmúltával a fizikai mozgás korlátozatlanságával, ezáltal sokszor a minden szabályt és etikettet elutasító testiség után like-olással vagy) szavazáskor négyévente egy x-szel, vagy detronizációkkal és rendszerváltásokkal megoldani, megvédeni. Naponta kell. Nem lehet elbújni ez elől dunyhák, sem puccos étkezdék és randevúk kliséi mögé. Különben elenyészik. Foglalkozik vele az, aki vissza akar élni vele. Ők egyfolytában dolgoznak, mi miért nem dolgozunk össze ellenük? „Fecseg a felszín, hallgat a mély”, ugyebár! És közben azok is elbújnak, akik bölcsen, nem pedig öntudatlanul hallgatnak (nem kell hazudni ahhoz, hogy árts, más szóval, az is hazudik, aki csöntben marad, ezt Babits megfelelő vezéje óta igazán tudhatnánk). Nincs igény az egymást ébren tartásra (megdörzsölni csakis egymás vajnokát). Ehhez képest mi történik: az állázadás telipofájú önképzőkörei dívnak és nem a szülők (főleg kelet-európai léptékű) megélt hiányának bepótlása, hiányának rövidtávú kiélése már a cél, hanem a gyerekek „önnagykorúsítási kísérlete” (Erdődy), amire busás javakat kiforgató piac települt – eldobható zenekarok, drog stb. (fontos ez, ha fontos, hogy a következő nemzedékért csináljuk és nem kizárólag önmagunkért). Szerző csendes, diszkrét lenyűgözöttséggel (egyszerre Total Fascination és Let The World Hurry By) viseltetik korunk „utu”-jában (finnül: köd) útját járva – egy utun-álló, mondhatnánk –, olyan magatartást gyakorolva, amiből nem enged egy percig sem…


„ki végig a ködön, semmin át otthonát felismeri” (Kárpáti Kamil) Nem mellesleg családcentrikusságából fakadóan: az emberi egyedfejlődés egyre homályosabbá tett stádiumai (és azok mai borzalomba hajlásai) iránt. Kezdve a gyermek anatómiai fejlődésével, a kiszolgáltatottsággal párhuzamos tudati fejlődés – és a lélek kómájából önmagához térésének, az öntudatra ébredésnek – rezdülései iránt éppúgy, mint az évtizedeket felölelő szocializációs folyamatok összetettsége iránt. Ugyanannyira érdekli ez, mint az összetett és kaotikus vagy komplex rendszerek elméleti fizikája (mintsem mondjuk a system biology) vagy a szociológiai, antropológiai hangsúlyoktól ékes idegensége az embernek mindabban, amit amúgy maga épít önmaga köré (a geometriai formák, a kényszeres szimmetriák – miközben testünk sem az, az arcunk pláne nem –, majd deviánssá válásuk és a kötelező aszimmetriák beköszönte, amik erkölcsi normáinkban köszönnek vissza). Vehetjük úgy, hogy Szerző kész tényként kezeli, hogy a személyes evolúció (tehát, hogy egy öltőn belül is alakítható a test: ennyire rugalmas; gondoljunk csak arra, mire képes a sport, ha korán kezdi az ember, a tornász és szinkronúszó lányok alkata, vagyis a veleszületett alkat torzulásba való elfojtottsága – mint az köztudott, megannyi cikk jelent meg róla, hogy a tornász lányokat nem mellesleg verik is az edzők; de akkor mi lesz velük, ha már nem kell reggel edzésre menni, verve lenni, aztán iskolába, délután edzés, megint verés, tehát amikor elérték a célt, fiatal nők még és máris összeroppannak: milyen férfiideáljuk lesz az ilyeneknek, várják majd a verést, kívánni fogják? –, a súlyemelők, birkózók zömöksége, az úszók megnyúlt görbesége, stb.) is része a tudat kialakulásának, hiszen az ön-, az énképen keresztül vetül be a – pozitív vagy negatív tendenciáktól tarkított – fejlődőben levő test formanyelve és életvitele. Itt kihangsúlyoznám, hogy Erdődyt ugyanakkor az ennek árnyoldalában való kéjelgés nélkül foglalkoztatja az is, hogy, ha a test „elkábítva van megvezetve, elaltatva van kiszolgálva rabságában, ez az alvajárók társadalma” (és a mai szórakozóhelyek alaphangja: az önpusztítás, az iszákos tinédzserek – Szerző szavaival: „És jobban tudják, melyik kerületben, milyen helyen, boltban lehet még kapni üveges sört vagy pezsgőt éjfél után, mint azt, hogy mondjuk mi a vércsoportjuk. Így adnak maguknak gázfröccsöt!” – az ephedrin-methedrinnikotin-koffein gyorsforgalmának körgyűrűiben, az önismétlés és a pótcselekvés labirintusában való elveszettség, ami néha szándékos): akkor kihat a tudat ugyanilyenné válására, azaz, hogy egymásba vetül a megviselt és viselkedése. A történelem álarcai az átlagemberek arcaivá minősülnek le idővel. Az Erdődy által preferált szavakkal, hogy „tükröződik” és „vetül” még találkozunk később… de annak tudatában, hogy úgy tűnik, egy nemzedék mindent elrontott, minden rossznak teret engedett (egy láncszem kiesett) és nem tudta azt értékké átalakítani, ráeresztette gyerekeire: hogyan nézünk szembe önmagunkkal, a rendszerváltó nemzedék önmagával, ami arra sem vette a fáradtságot (vezetőinek köszönhetően?), hogy tájékozódjon, mi vár rá. Mohók voltunk és kész. Gyerekeink isszák ennek bűzös levét és lassan úgy tűnik: ízlik nekik. Ezen keresztül eljutunk egy fontos tényezőig. Szerző számára a gyermek, a szülőktől elhalászott, megrontott (hivatkozva arra, hogy a szülő úgyse érthet meg) és így az Európai Kultúra számára egyre bizonyosabb


leépülést hozó szimbólum esszenciális. Két adattal támasztanám ezt alá, melyeket szerző bocsátott rendelkezésemre, miután nem használta azokat fel (a csellengő gyerekekről van szó az első felsorolásban, kérem olvassák el figyelmesen, ez nagyon komoly dolog – egy társadalom széthullásának ősbemutatója): 80-85% a gyermekotthonból engedély nélkül eltávozottak, távolmaradók 18 év alatt eltűnt gyerekek 2011-ben: - családból: 2489, gyermekotthonból: 11898 - 56% fiú, 44% lány Az eltűnt kiskorúak előkerülése a bejelentés megtétele után: 35% egy hónapon belül 30% egy héten belül 30% egy napon belül megkerül 5% akiknek sejtik a tartózkodási helyét, de nehézkes felkutatásuk. Miért is lehetséges ez? Mert még egy Nők Lapja is – hát még a többi fórum – olyan generációs szakadék-építésben vesz részt, aminek visszafordíthatatlan következményei lesznek. Az egyik 2012. augusztusi számban találjuk azt a cikket, melynek bevezetője így szól: „AKIKTŐL


A FELNŐTTEK TANULNAK Egy tavalyi kutatás szerint a fiatalok 43 százaléka a világhálót választja, ha csak úgy el akarja ütni az időt. 53 százalékuk akkor is, ha társaságra vágyik. A kutatók szerint ők az internet világának bennszülöttei, míg mi, akik neveljük őket, csak bevándorlók vagyunk a létezésnek ebben a dimenziójában. Ők a Z-generáció, akik számára teljesen magától értetődő a web, és akik alól kicsúszna a talaj, ha hírtelen beállna egy áramszünet.” (ajánlom mindenkinek, olvassa el a többit is)

Elképzelhetik a cikk többi részét, ami ugyan itt-ott törekszik arra, hogy negatív oldalát is bemutassa ennek az elidegenedett életképtelenségnek – a „kiszolgált önbíráskodás” (Erdődy) –, elvadulásnak, de mégsem mondja ki, hogy óriási bajban vagyunk: kész a láda a gyereknek, amihez fogható fizikai formában (kutyaól) csak az állatnak volt (a kutya sem mehet át a többihez, ott a kerítés, a lánc, csak ugathat: az is wireless), s most nem-fizikai síkon megvalósult. Ökomenikus segélyszervezetek vannak azért, hogy az iskolakezdés során rászoruló gyerekeknek legyen tanszere, de ezzel a nagyobb problémával szinte senki sem kezd semmit, nincs gazdája, gondozója a nehezen tűrhető, de apró lépésekkel becserkészhető embereknek? Szurkolunk a legtehetségesebb fiataloknak, hogy maradjanak annyira öntudatuknál, hogy a végén ne egyedül üljenek 30 évesen internetes távkapcsolatban élve, online rendelve házhoz az ételt, elhízva – de nézve a makulátlan testeket, utánozni kívánva őket, miközben azok mással sem foglakoznak, mint testükkel, tehát nincs szellemi értékű


példa, csak testi –, sápadtan, mert ki se mozdulnak (nincs mozi, mert a film letölthető legálisan vagy inkább illegálisan; nincs ismerkedés, mert lehet gépelni, van webkamera; nincs egészséges nemi érés, mert – ahogy az egyik előző Nők Lapja számban benne volt: 4-5-6 éves gyerekek kattintanak – akarva-akaratlanul, hisz bejelentkezik, vagy képek útján becsal világába – a PORNÓRA, AMI BESZIPPANTJA ŐKET EGY ÉLETRE (de ha arról le is tudjuk tiltani őket – korlátozásokkal, amiket azonban előbb-utóbb megtanulnak feltörni –, akkor is ott van a facebook, amin keresztül ugyanúgy

elérhető a szexipar, gondoljunk csak olyan profilokra, mint The

Wank Bank.

175.123 ember kedveli · 141.419 ember beszél erről) … arról nem is beszélve, hogy kocsmákban, közértekben – néhol a hat éves gyerek szemmagasságában – vannak kitéve például a Monster energiaital márka plakátjai – az ital logo-ját Erdődy elemzi amúgy, most erre nem térek ki –, amiken ott van 4 nő és felszólítanak,


hogy nyiss ki egy italt és egyiküket hazaviheted, csak válassz… persze, hogy alig van rajtuk valami (http://www.monsterenergy.com/hu/hu/monstergirls/). Tehát a kisgyerek is célpont immár. Vagy már elsősorban ő. (a következő képen jól látható az is, amit majd kamaszként ért már meg, azaz a feliratot, ami azt mondja – újabb diszkrminatív, hímsovén megközelítés, ami ellen a nők – ebben az esetben is – semmit sem tesznek: Size Does Matter – Méret a Lényeg)


Következzék itt egy kis lábjegyzet-anyag, egy kis pornó-sztatisztika, hogy képben legyünk: Internet Pornography


• •

• • •

• •

Approximately 40 million people in the United States are sexually involved with the Internet Exposing Porn: Science, Religion, and the New Addiction, Paul Strand. Christian Broadcasting Network, 2004. 2.5 billion emails per day are pornographic Pornography Statistics 2003. Family Safe Media. www.familysafemedia.com, 2003. 25 percent of all search engine requests are pornography related Internet Pornography Statistics: 2003, David C. Bissette, Psy.D. www.healthymind.com, 2004. 72 million Internet users visit pornography web sites per year Pornography Statistics 2003. Internet Filter Review. www.internetfilterreview.com, 2003. 94 percent of Americans believe a ban on Internet pornography should be legal Statistics on Internet Pornography. www.levelbest.com. Sex is the number 1 topic searched on the Internet Overdosing on Porn, Rebecca Hagelin. www.worldandi.com, March, 2004. 34 percent of churchgoing women said they have intentionally visited porn websites online Internet porn a guy thing? Not really, online rating service says, Mark O’Keefe. The Charlotte Observer. “82 percent of adult Americans surveyed in March 2004 said that the Federal laws against Internet obscenity should be vigorously enforced.” Americans STILL want federal obscenity laws enforced! The Morality in Media Newsletter, June, 2004. At least 20,000 American adults visit Internet sex sites at least 11 hours per week Victims of Pornography Month Should Not Exist, Jan Larue. Christian Counseling Today, 2003 Vol. 11 No. 3. The most common ways people have accidentally reached pornographic content on the Web are pop-up windows (55%), misrepresented links (52%), misspelled URLs (48%) and auto links within emails (23%) Fifty Percent of Workers Spend Nine days a Year on Personal Surfing at Work. Cerberian Inc. and SonicWALL, 20 July 2004. While 77% of surveyed people said they thought their computers were well-protected, 4 out of 5 had spyware or adware programs running on their computers Home PCs not so safe? CNN Money, 25 October, 2004. http://money.com/2004/10/25/technology/personaltech/cpu_security.reut/index.htm?c nn=yes 15 percent of online porn habitués develop sexual behavior that disrupts their lives The Porn Factor, Pamela Paul. www.time.com. 19 January, 2004. According to Datamonitor, over half of all spending on the Internet is related to sexual activity. Each day 30 million people log on to pornographic Web sites Internet pornography statistics. Internet Filter Review, 2003. In 2004, there were 372 million pornographic Web pages, 2.5 billion emails (8% of total emails), 100 thousand Web sites offering illegal child pornography, and 72 million annual worldwide visitors to pornographic websites Internet Pornography Statistics. Internet Filter Review, 2004. 9.3 million women access adult websites each month Internet Pornography Statistics. Internet Filter Review, 2004.


The Internet accounted for US $2.5 billion of the adult industry’s $14 billion in U.S. revenues in 2004. Dirty Downloads Ready to Go on iPods, Ron Harris, www.macnewsworld.com, 2005 70% of 18 to 24 year old men visit pornographic sites in a typical month. 66% of men in their 20s and 30s also report being regular users of pornography. First-person: the culture of pornography, R. Albert Mohler, Jr., Baptist Press, 28 December 2005.

Pornography in the Workplace •

More than 75% of people at work have accidentally visited a pornographic website, and 15% have visited such sites more than 10 times Fifty Percent of Workers Spend Nine days a Year on Personal Surfing at Work. Cerberian Inc. and SonicWALL, 20 July 2004. 63 percent of employees are concerned about the ease of access to objectionable content at work Fifty Percent of Workers Spend Nine days a Year on Personal Surfing at Work. Cerberian Inc. and SonicWALL, 20 July 2004. Twenty percent of men and 13% of women admitted to accessing pornography at work Internet Pornography Statistics. Internet Filter Review, 2004.

Pornography and Children •

One in 17 children ages 10-17 were threatened or harassed over the Internet in 2000 Report Statistical Highlights. National Center for Missing & Exploited Children, Crimes Against Children, Office of Juvenile Justice and Delinquency Prevention, 2000. 70 percent of sexual advances over the Internet happened while youngsters were on a home computer One in Five Kids Has Been Propositioned for Cybersex. Legal Facts. Vol. 2, No. 3, 2000. 21 percent of teens say they have looked at something on the Internet that they wouldn’t want their parents to know A World of Their Own. Newsweek, 8 May 2000. A survey of 600 households conducted by the National Center for Missing & Exploited Children found that 20% of parents do not know any of their children’s Internet passwords, instant messaging nicknames or email addresses Ads target online victimization of children. USA Today, 20 May 2004. Only 5% of parents recognized the acronym POS (parent over shoulder) and only 1% could identify WTGP (want to go private?), both of which are used frequently by teens when instant messaging Ads target online victimization of children. USA Today, 20 May 2004. Incidents of child sexual exploitation have risen from 4,573 in 1998 to 112,083 in 2004, according to the National Center for Missing & Exploited Children Reports of child exploitation up. USA Today Snapshots, 17 February, 2005. 96 percent of kids have gone online; 74% having access at home and 61% use the Internet on a typical day Kids stay connected, USA Today Snapshots. 5 January, 2004.


• • •

Twenty percent of youths received sexual solicitations. Eighty-nine percent of sexual solicitations of youths were made in chat rooms Internet Pornography Statistics. Internet Filter Review, 2004. The average age of first Internet exposure to pornography is 11 years old Internet Pornography Statistics. Internet Filter Review, 2004. The largest consumer of Internet pornography is the 12-17 age group Internet Pornography Statistics. Internet Filter Review, 2004. Child pornography generates $3 billion annually Internet Pornography Statistics. Internet Filter Review, 2004.

Pornographic Cable Television and Videos • • •

There are 800 million rentals each year of adult videos and DVDs Overdosing on Porn, Rebecca Hagelin. www.worldandi.com, March, 2004. 11,000 adult movies are produced each year Overdosing on Porn, Rebecca Hagelin. www.worldandi.com, March, 2004. Cable companies brought in revenue of $177 million from sexually explicit pay-perview programming No Big Surge in Sex Programs is Expected From Cable Ruling, Jim Rutenberg. The New York Times, 24 May, 2000. Condom use in the adult-film industry rose from 17% to 23% after an outbreak of HIV in March 2004; the percentage has since declined again to 17.5% Sex-Film Industry Threatened With Condom Requirement, Nick Madigan. The New York Times, 24 August, 2004. Half of all hotel guests order pornographic movies. These films compromise 80% of in-room entertainment revenue and 70% of total in-room revenue. Sex-Film Industry Threatened With Condom Requirement, Nick Madigan. The New York Times, 24 August, 2004.

Pornography •

23% of American adults believe “whether one likes it or not people should have full access to pornography under the Constitution’s First Amendment.” No Consensus Among American Public on the Effects of Pornography on Adults or Children or What Government Should Do About It, Harris Poll, 7 October 2005. www.harrisinteractive.com 51% of US adults surveyed believe that pornography raises men’s expectation of how women should look and changes men’s expectations of how women should behave. No Consensus Among American Public on the Effects of Pornography on Adults or Children or What Government Should Do About It, Harris Poll, 7 October 2005. www.harrisinteractive.com 40% of adults surveyed believe that pornography harms relationships between men and women. No Consensus Among American Public on the Effects of Pornography on Adults or Children or What Government Should Do About It, Harris Poll, 7 October 2005. www.harrisinteractive.com Americans spend $10 billion per year on pornography Overdosing on Porn, Rebecca Hagelin. www.worldandi.com, March, 2004.


• •

• •

• •

“For the 20-year-old kid, porn stars have kind of replaced what models used to represent.” How One Man Unleashed the Porn Plague, Andy Butcher. Charisma Magazine, November 2003. The Adult Industry Medical Health Care Foundation, a health-care clinic for porn workers, carries out 600 AIDS and STD tests per month How One man Unleashed the porn Plague, Andy Butcher. Charisma Magazine, November 2003. 38 percent of adults believe it is ‘morally acceptable’ to look at pictures of nudity or explicit sexual behavior Morality Continues to Decay. Barna Research Group, 3 November, 2003. 59 percent of adults believe it is ‘morally acceptable’ to have sexual thoughts or fantasies Morality Continues to Decay. Barna Research Group, 3 November, 2003. 38 percent of adults believe there is nothing wrong with pornography use Morality Continues to Decay. Barna Research Group, 3 November, 2003. 42 percent of surveyed adults indicated that their partner’s use of pornography made them feel insecure Marriage Related Research, Mark A. Yarhouse, Psy.D. Christian Counseling Today, 2004 Vol. 12 No. 1. 41 percent of surveyed adults admitted they felt less attractive due to their partner’s pornography use Marriage Related Research, Mark A. Yarhouse, Psy.D. Christian Counseling Today, 2004 Vol. 12 No. 1. 30 percent of surveyed adults said their partner’s use of pornography made them feel more like a sexual object Marriage Related Research, Mark A. Yarhouse, Psy.D. Christian Counseling Today, 2004 Vol. 12 No. 1. “A wave of confessionals and self-help guides written by current or former stars of pornographic films is flooding bookstores this year, accompanied by erotic novels, racy sexual-instruction guides, histories of sexual particulars and photographic treatments of the world of pornography.” Sex, Sex, Sex: Up Front in Bookstores Near You, Edward Wyatt. The New York Times, 24 August, 2004. For every 10 men in church, 5 are struggling with pornography The Call to Biblical Manhood. Man in the Mirror, 6 July, 2004. The more pornography men watch, the more likely they are to describe women in sexualized terms and categorize women in traditional gender roles The Porn Factor, Pamela Paul. www.time.com. 19 January, 2004. Median age for the first use of pornography: boys: 11-13 girls: 12-14 Your Children & Pornography: A guide for Parents, Tom Buford. Tommera Press, 2001. 47.78 percent of families said pornography is a problem in their home Focus on the Family Poll, 1 October, 2003. According to pastors, the 8 top sexual issues damaging to their congregation are: 57% pornography addiction, 34% sexually active never-married adults, 30% adultery of married adults, 28% sexually active teenagers, 16% sexual dissatisfaction, 14% unwed pregnancy, 13% sexually active previously married adults, and 9% sexual abuse. More Sex, Please. Christianity Today International, Winter 2005.


According to 2004 IFR research, U.S. porn revenue exceeds the combined revenues of ABC, CBS, and NBC (6.2 billion). Porn revenue is larger than all combined revenues of all professional football, baseball and basketball franchises. The pornography industry, according to conservative estimates, brings in $57 billion per year, of which the United States is responsible for $12 billion. Internet Pornography and Loneliness: An Association? Vincent Cyrus Yoder, Thomas B. Virden III, and Kiran Amin. Sexual Addiction & Compulsivity, Volume 12.1, 2005. Non-Internet pornography can be purchased or used through the Internet and is estimated to produce $20 billion in revenue world wide (IFR, 2004). Internet pornography statistics. Internet Filter Review, 2004. One out of every six women grapples with addiction to pornography Internet Pornography and Loneliness: An Association? Vincent Cyrus Yoder, Thomas B. Virden III, and Kiran Amin. Sexual Addiction & Compulsivity, Volume 12.1, 2005. Playboy’s third quarter profit rose to $3.2 million from $1.9 million in 2005. Porn may be on the way for iPods, Rebecca Barr, www.azcentral.com, 2005

Ugyanígy a facebook is elnyeli őket, ami nyilvános átvilágítás – ez már köztudott –, és a juttatások, a szolgáltatás, a könnyebb elérhetőség garanciáival dokumentálja, követi nyomon a fiatalokat, akiknek – mivel már kisgyerekként felkerülnek, hát még, ha szüleik már csecsemőkorukban nyitnak nekik fiókot, fényképestül, mindenestül: hány kilóval született,


hol, kik a szülei, stb. – így beágyazott életük van (ez immár tömeges „Truman Show”, az azonos című film értelmében annak megvalósult világa – eredetileg Philip K. Dick könyv, magyarul „Kizökkent idő” címen jelent meg –, de ezt már tapasztaltuk amerikai celebek, filmcsillagok esetében is, akiket gyerekkoruk óta kísér figyelemmel a közönség). Így üdvözölte őket az idén bevezetett – teljes életüket rögzítő – program: Üdvözlünk az Idővonaladon — Előnézet Az Idővonal fényképek, állapotfrissítések és élmények gyűjteménye, ami segít neked elmesélni a történetedet. Az emberek nem fogják látni az idővonaladat augusztus 30.-ig. Ez lehetőséget ad neked arra, hogy: Körbevezetés 1. Nézd át mik vannak az idővonaladon most. 2. Adj hozzá vagy rejts el akármit, amit akarsz. Azt akarod, hogy az emberek augusztus 30. előtt lássák az idővonaladat? Csak kattints a Közzétel mostra. Tudj meg többet. Borító hozzáadása Adatok frissítéseTevékenység napló3

Képzeljük csak el, hogy hajdan egy nemzedék – ha mondjuk korának szintjén hasonló fölösleges dolgokkal tengeti idejét – elfelejt tüzet rakni, elfelejt beszélni, elfelejt földművelni, de ami ma még aktuálisabb: elfelejti utódainak ezt átadni, elfelejti őket (ki)nevelni – akkor mi van? Az, ami ma zajlik… hogy mondjuk hobbinak a fiúk nem a focit vagy az autószerelést vagy a filmeket nézést, a lányok nem a turkálóba járást, a táncot, a legújabb kozmetikai ajánlatokat vagy akár szappanoperákat jelölik meg, hanem csakis a facebook-ot, talán a mailezést vagy a skype-ot és persze – ha így folytatjuk – mindjárt (már 12-14 évesen) az egyéjszakázást (ahogy Erdődy mondja: „Nézd a gyerekeket… 15 éve évente, most meg legalább két-három havonta legalább három ”partnerral” – egy másik csupasztestű takonyossal vagy egy 5-10 évvel vagy még idősebbel – vannak, és ez a váltogatás is olyan függőséghez vezet, mint az Internet, a nikotin vagy a sebesség, az elérhetőség, és az állandó, mindenkinek a tetszés vágya, mert a feladott együttlét kiszabadulást jelent, tehát a szüleik szárnya alól való elhamarkodott, önmagukat felnőttnek érzést a kibújással szimulálják, de így rákapnak, hogy otthagyni szabadabb érzés, mint együtt maradni és nem kézről kézre járni, elhasználódni, kiégni.” És mit reagál erre a társadalom? Szabad kezet ad a rendszernek. Idézem:

„Embereken kísérletezik a Facebook • •

Megjelent: 2012.06.15. 12:00| Frissült: 2012.06.15. 12:31

A felhasználók tudtuk és kifejezett beleegyezésük nélkül vesznek részt társadalomtudományi kísérletekben.


(AFP) Nincs olyan társadalomtudós, aki titkon ne álmodozna egy 900 millió fős mintáról, melyben az alanyok szabadon ontják magukból az információkat - persze az ebben rejlő lehetőségekkel maga a Facebook is tisztában van, nem hiába tart fenn egy "adatcsapatot", amely néha még a nyilvánossággal is megosztja eredményeit. A rendelkezésre álló tonnányi adatot egy tizenkét fős csapat elemzi társadalomtudományi szempontokból, kőkemény matek és programozás segítségével. A Technology Review ezzel kapcsolatos áttekintéséből azonban az is kiderül, hogy az utóbbi időben a kutatók már nemcsak a természetesen keletkező adatfolyamot vizsgálják, hanem elkezdtek kísérletezni is a facebookos "lakossággal". Egyik ilyen kísérletükbe például 250 millió embert "vontak be" - a héthetes vizsgálati periódus során a felhasználók 76 millió megosztott linkjét regisztrálták, majd 219 millió véletlenszerű alkalommal a Facebook nem engedte, hogy egy-egy felhasználó lássa az ismerőse által megosztott hivatkozást. Ezzel egy olyan kontrollcsoportot hoztak létre, melynél arra voltak kíváncsiak, hogy az érintettek honnan szerzik be információikat. Ebből a kutatásból derült ki végül, hogy kik az információs hálónk legértékesebb tagjai. A kísérletezgetés némileg ijesztőnek tűnhet, azonban a kutatók elmondása szerint fontos fejben tartani, hogy a cél nem a kommunikáció befolyásolása vagy megváltoztatása, hanem annak megértése - igaz, épp abból a célból, hogy a kommunikációs csatornák (mint a Facebook) jobban alkalmazkodhassanak az igényekhez.

(Forrás: Technology Review/Hír24)

Szerző itt lép be a képbe, itt is feltáró, láttató, (legutóbbi találkozásunkkor kettő a jövő évben, azaz 2013-ban piacra kerülni tervezett videojátékra hívta fel figyelmem, az egyik a Watch Dogs, trailer-ének bevezetője pedig így szól: „I know the truth, I know how you think. I see the digital shadow you cast… You lied to everyone else… You can’t hide from me… I’m going to find you… And expose you to the world.” Ennek története nem más, mint: „The storyline of Watch Dogs is built around the concept of information warfare, data being interconnected, and the world's increasing use of technology—questioning who exactly runs the computers they depend on. The game is set in an alternate reality version of Chicago, Illinois, which is one of many cities to feature a supercomputer known as a "CtOS" (Central Operating System). The system controls almost every piece of technology in the city, and contains information on all of the city's residents and activities which can be used for various purposes. In the game's universe, the Northeast blackout of 2003 was found


to be caused by a hacker, prompting the development of CTOS. The game will follow an antihero named Aiden Pearce, a highly skilled hacker described as a person who uses both "fists and wits." The gameplay demo shown at E3 depicted Aiden's attempt to assassinate a media mogul named Joseph DeMarco, who had been wrongly acquitted on charges of murder.” A másik a Rainbow 6: Patriots, aminek utána járva ezt találtam többek között a „plot”-ról: „Years of political and economic frustration have finally hit a boiling point. Though the United States military has long trained for terrorism abroad, its greatest fear is about to be realized. Domestic terrorists finally have a leader and a voice, and they're ready to strike back at the sources of their anger, to take back that which they believe was stolen from them - their country. The rules of modern warfare are about to be thrown out the window as America's own cities become the battlegrounds of the future.” Ez már tényleg nem az 1999-es „Boondock Saints” című film, ahol a bostoni ír kisebbségből halálos egybeesésesek és átvészelt véletlenek egész sorát túlélve két mélyen katolikus henteslegény – testvérpár – elkezdi szisztematikusan kiirtani a helyi bűnözőelitet, mert a hatóságok tehetetlenségig korrupttá váltak. Nem, ez már egész más. De miért mutatta nekem Szerző ezeket? Hogy ez vár ránk, mert? Hogy ez a jövő? Vagy csak, hogy otthon van ezen a terülten is? Inkább azért, mert már ezt nevezzük úgy: Játék. Gyerekeknek készül (akik számára ez a szoktatás, akiket ráhangolnak minderre – a terrorizmus átkonvertálása a digitális világba, ez a Watch Dogs; és azért a fizikai valóságban is megtartani a fenyegető veszélyt, ez a Ranbow: 6, mivel minél inkább a gépek világában élnek és a gépek egyre inkább azért gondolkodnak úgy, mint az emberek, mert az emberek vannak az számszerű szintjükre leszállítva –, tudat alatti reflexekké épülnek be ezen anyagoknak az ismeretei; végül a rajongásból fakadóan (mivel ezzel játszottak kisgyerekként) néhány évtizeddel később (ha kell még annyi egyáltalán) majd a hősökhöz, játékkarakterekhez (és azok képességeivel rendelkezni vágyva) végül engedik magukat átalakítani (beültetett agy-chip-ek, stb.), vagy gyerekeiknek engedik azokat beültetni. Ehhez aktuális kiegészítők (megjegyzésekkel):

„SZUPERVÍRUS Új, vesélyes vírus felbukkanására fel a figyelmet töb online biztonságtechnikai cég. A Shamoon nevt kapott vírus speciálisan az energetikai szektor óriáscégeit támadja, pusztít is, és oyan adatokat lop, amelyek különösen érzékenyek lehetnek.” (Magyar Narancs, XXIV. ÉVFOLYAM 34. SZÁM, 2012. augusztus 23.) Tehát ez az állandóan (felszínen) szinten tartott paranoia, félsz: hogy bármikor bárkit megtámadhatnak a látszólag semmiből valakik. És ezért még több hatalmat kell adni olyanoknak (korány? magáncégek?), akiknek van pénzük az ellenszer, a kémvadászat, a programok kfejlesztésére.

„HACKERTÁMADÁS Félillió ausztrál hitelkártya-tulajdonos adatait lopták el feltehetően kelet-európai hackerek – közölte az susztrál szövetségi rendőrség. A bűnözők összesen 25 millió ausztrál dollárt (közel 6 milliárd forintot) emeltek le a sértettek számláiról.” (Magyar Narancs, XXIV. ÉVFOLYAM 34. SZÁM, 2012. augusztus 23.)


Féltsük tehát letétbe helyezett vagyonunkat, bármikor elveszhet – nem gondolom azonban, hogy ezek a támadások az ellen irányulnak, hogy legyen banktőke, digitális valuta, sokkal inkább valószínű, hogy ezeket maguk a kormányok (vagy azok által megbízott biztonságtechnikai cégek) hajtják végre, hogy az ellenségkép segítségével tovább szűkítsék a fennhatóságuk alá helyezett (került) emberek életterét (akár digitális hányadát, mint a banki pénzüket tároló bankok adatállományát).

„KÉMPROGRAM Két biztonsági szakértő új bizonyítékokat talált arra, hogy a brit Gamma International átal forgalmazott kémprogramokat elnyomó rezsimek is használják. Bahreini aktivisták e-mailjeinek csatolmányaiban is megtalálták a FinSpy programot.” (Magyar Narancs, XXIV. ÉVFOLYAM 36. SZÁM, 2012. szeptember 6.) Ki kell szállni a romantikus James Bond fantáziák világából, itt már nem a karórába szerelt kamera vagy lézerirányzék segítségével beférkőző, rögzítő, aztán maguknak utat törő és magányosan bandukoló, hölgyeket imitt-amott ágyjelentek kedvéért beiktató nőcsábászok róják a luxus-szállodák, konferenciaépületek és bunkerszerű várkastélyok báltermeit, hanem élettelen szoftwereket vezérlő szervezetek lesik az egész bolygó felszínét, a szobákat, és a magánéleteket éppúgy.

„GONDOLATOLVASÁS Az egyre olcsóbban hozzáférhető gondolatolvasó számítógépes perifériák káros hatásúak is lehetnek. Ha a jövőben elterjednek, a hekkerek akár a felhasználók PIN kódjaihoz vagy más, az agyukban tárolt személyes adatokhoz is hozzáférhetnek.” (Magyar Narancs, XXIV. ÉVFOLYAM 36. SZÁM, 2012. szeptember 6.) A Mindenki fejébe belátó Hatalmon túl a hatalmat kikezdeni akaró vagy csak anarchia-keltés céljából gerilla-támadásszerű akcióikkal lecsapó (kik?) árnyalakok veszélyeztetnek mindenkit – ez az állítás alapállása. Megint azt kell mondanom: ezt ugyanígy a hatalom is csinálja, elterelő hadműveletek tehát, pánikkeltés ismét – és ami még veszélyesebb, az orwelli gondolatrendőrség (felálították már?) létének, korának beköszönte, hisz, ha már létezik, nem valószínű, hogy nem a Nemzetbiztonság vagy az általános értelemben vett Hadsereg birtokolja az ilyen eszközöket.

„NYOMKÖVETÉS Körülbelül ezer erdei vöröshanyga testére illesztetenek nyomkövetőt brit kutatók: így kísérik figyelemmel a rovarok útvonalát és egyással való interakcióit a szabadban, hogy képet kapjanak a rovarok öüsszetett társadalmi viszonyairól.” (Magyar Narancs, XXIV. ÉVFOLYAM 37. SZÁM, 2012. szeptember 13.) Ez egy érdekes eset. Többrétű. Egyfelől ott van az, hogy az Egyesült Királyság területén nincsenek vörös hangyák, ezek az USA-t fenyegetik – oda lettek behurcolva véletlenszerűen, ahogy a UK-be az észak-amerikai szürke-mókus (Sciurus carolinensis), mely nagyobb mérete és agresszivitása miatt kiszorítani fenyegeti az őshonos közönséges mókust (Sciurus vulgaris) –, lezabálják a termést vonulásaik során, stb, illetve, hogy az amerikaik fejében még mindig élő, aktív (ellenség)kép (hisz filmek, rajzfilmek, képregények, valamit számítógépes- és videojátékok ezreinek – Superman: Red Son; Command & Conquer: Red Alert 1, 2, 3, illetve


Tiberian Sun; BattleStrike: Shadow of Stalingrad; Call of Duty, S.T.A.L.K.E.R. és S.T.A.L.K.E.R. – Call of Prypiat; World in Conflict; Hitman, a mozifilm, valamint nem James Bond jelenet, akár az észak-koreaiak elleniek stb. – témája még mindig a náciellenségkép mellett, Wolfenstein; Hellboy; Wolfenstein 3-D; Captain America; Indiana Jones; The Saboteur, Captain America - Super Soldier, stb.) a Szovjet rémuralom! A Vörös Hangya! Ahogy a Mars (a VÖRÖS BOLYGÓ!), ahonnan lecsapnak az ellenséges marslakók, ahol megvadulnak robotjaink, ahol az élethez szükséges víz felolvasztásával lehetne terraformálni (mindenki számára, a közjó érdekében) a bolygót, de ezt az ottani rezsim nem engedi (Total Recall). Emellett persze adott, hogy, ha egy ilyen összetettségű (egységes organizmusként funkcináló) életközösség terén már működik a nyomkövetés, úgy az az emberekre is kiterjeszthető (nem csak a mobiltelefonok segítségével), ki is van ugyebár (ez még a Batman – The Dark Knight és The Avenges mozifilmekben is szerepel immár), bár még csak (véljük) online tevékenységeink terén… a neurotransmitter-erek megjelenése (hivatalosan is) azonban mást képet fest minderről.

„TÁVIRÁNYÍTÁS Eddig soha nem látott pontossággal képes csótányok távirányítására az a módszer, ait az Észak-Karolinai Egyetem fejlesztett ki. A kutatócsapat eredetileg kisméretű robotok tervezésébe fogott bele, de végül célravezetőbbnek látták, ha elektromos vezérlőegységekkel felmálházott csótányok felett veszik át az irányítást.” (Magyar Narancs, XXIV. ÉVFOLYAM 37. SZÁM, 2012. szeptember 13.) Ez egyértelmű. Ha csótány irányítható, akkor ember is (ez is csak idő kérdése, hogy egy bonyolultabb, az ember neokortexének kielemzése e célból olyan fokra jusson, hogy hekkelhető legyen, vagy bechippelve manipulálható – szerintem e téren amúgy jól ”haladunk”). Legyen az katona, aki nem képes így meghátrálni, vagy csak akkor, ha a bekalkulált veszteségek határát átlépte a vezetőség; illetve egyszerű ember, aki agymosva bármire képes: mit vegyen meg, kit merényeljen meg (ez még egy olyan szintű filmben is évtizedekkel ezelőtt a forgatókönyv szerves része volt, mint a Leslie Nielson – nemrég hunyt el, nyugodjon békében – főszereplésével hazánkban is máig sikeres Csupasz Pisztoly… másfelől a nano-robotok kémkedési célból való (hivatalos) bevetése előtt lehet ilyen egységeket (szonda, drone) kivezényelni egy rajtaütés előtt vagy egy kémkedési akció során, amikor nem bizonyos, hány ellenséggel áll szemben a szerv, mekkora ellenállásra számíthatnak – persze földcsuszamlás esetén a törmelék alá is bevezethető kamerával felszerelve, hogy kiderüljön, hol vannak még élők a romok alatt –. De az, hogy javában ez sem jó célt szolgál, bizonyos. Ugyanúgy a katonság sajátítja ki előbb, mint mondjuk a Katasztófa Elhárítás. Ezen a téren hazánkban még csak a „Polgári szolgálatnál” tarunk.

„ROBOTGEPÁRD Újabb rekordot állított fel az a robotgepárd, amit a Boston Dynamics fejleszt. Fél évvel ezelőtt még alig 28,9 kilométeres óránkénti sebességgel poroszkált a négylábú robot, az új rekord 28,3 mérföld, vagyis 45,5 kilomáéter óránként, ami gyorsabb, mint, amire bárki ember képes.” (Magyar Narancs, XXIV. ÉVFOLYAM 37. SZÁM, 2012. szeptember 13.) Szintén katonai célokból, az utánpótlás (lőszer) szállítása (vagy a sebesültek kihozatala) céljából éppúgy, mint egy ismeretlen ellenséges terep (legyen az az ellenséges vonalak mögött vag maga a front) felderítése okán is alkalmazható majd. Netán üldözési célokból –


gondoljunk autós üldözésekre –, ahol a járőrautó már nem tud tovább menni (vagy nem elég gyors), és ahol az egyszerű járőr – akinek élete valószínüleg még olcsóbb, mint egy ilyen gép, (még az) – olyan akadályokkal szembesül, amihez fizikai kondíciója nem elegendő (és így a robot megy be helyette egy ismeretlen körülményekkel, operációs alaphelyzettel bíró épületbe), vagy egyszerűen razzia, körözés, rajtaütés során egy házba való behatolás helyszínén, beidomított kutya helyett (amit ugyebár le lehet lőni, pótlása pedig időigényes a kiképzés időtartamára való tekintet miatt).

De a játékokra visszatérve… ezek a CGI és graphikai mozgófreskók nem csak gyerekeknek készülnek. Ajánlom a trailereket és egyértelmű lesz, hogy immár a videojátékok terén is megy egy háború: a cél az, ki mire tudja ránevelni a fiatalokat. Igazából ez az ideológiai iskola. De kik harcolnak értük, figyelmükért? Nagy kérdés. Az is egyértelmű, hogy már a gépek tanulnak helyettünk – tisztelet a kivételnek –. Már a Terminator franchise (4 mozifilm, több számítógépes és videojáték) is azt tárgyalta, hogy egy központi számítógép önállósul és elkezdi kiírtani az emberiséget (gépek gyártják a gépeket e célból), ahogy a Matrix trilógia sem mondott egyebet. Mi kell ahhoz – mennyire vagyunk messze attól tehát –, hogy a gépek öntudatra ébredjenek, de nem önmagukat élve meg, hanem teremtőik paramétereit másolva le? Tehát az erőszakos, vérengző, ösztönalapú létformát – vagy csak egy gyerek szintjét, aki természeténél fogva erőszakos. Ezt már a 2001: a Space Odyssey-ből is ismerjük HAL, a sorozatgyilkos számítógép karaktere nyomán (az utolérhetetlen Stanley Kubrick filmadaptáció eredetije Arthur C. Clarke 1968-as regénye). De ugyanez – kiváncsian várom Szerző ebbéli munkásságát is – Hulk, az amerikai képregényfigura, azaz Dr. Bruce Banner (aki gamma-sugárfertőzést szenvedett és ezáltal emberfeletti, fegyverek feletti erejű szörnyeteggé képes változni, ahányszor stressz éri), meghasonult személyiségének sötét oldala (valójában a professzor a deprimált, letargikus és a szörny a segítőkész), amely megfelel az ember freudiánus értelemben vehető tudatalattijának, az tör felszínre – a Jekyll and Hyde hidegháborús olvasata ez tehát –: és ahogy az az öntudatra ébredt lény, mivel el van fojtva, nem tudja kifutni magát – fizikai erején túl értelmét; elvégre a világ vezető gamma-kutatójának IQ-ja valahol ott szunnyad benne, ahogy az ő fizikai ereje a kutató testében –… viszont ahogy egyre többet marad Banner Hulk (köszönhetően az „Avengers” világmegmentő Szuperhősöket tömörítő szervezetnek): lassanként beszélni kezd, uralkodni magán, ahogy egy gyerek, ha szofisztikált szocializációs lehetőségei nyílnak. De ahogy a játékok által az aggresszió van a tudat alattiba transzformálva, úgy az emberek végül emberségességüket nem tudják majd kifutni, jó katonák lesznek persze a föld-levegő rakéták orgiája, az erőszak őrület során, ha kellenek (ez a tartalékosokat képzés az elme szintjén), de (addig egyre) antiszociálisa(bba)k az érzékeny ember-ember közti interakciók során. Már az is riasztó, ahogy a gépek kezdenek (a verbális, hát még a metafizikai fogyatékossággal élő társadalom helyett) önálló társadalmat alkotva kommunikálni. Tehát lehet, hogy majd a katonának a gép, mint stratéga adja a parancsokat? Hogy hol tartunk hivatalosan – és nem kutatási szinten – ezen a téren? Lássuk (köszönöm ezt is Szerzőnek, hogy továbbíttatta nekem): „Bulikban tanult meg magyarul a Google Fábián Tamás|2012. 08. 22., 20:01


Pár hét alatt beprogramozták a magyar nyelvet az Android hangvezérléséhez, de kínaiul egy évig tanult a keresőóriás szoftvere. A nyelv elsajátításában több száz önkéntes segített, az alkalmazás a továbbiakban magától tanul tovább. Egy új nyelv programozásánál általában összeül a Google stábja, és addig nem nagyon megy ki a szobából, amíg ki nem találják az új rendszer vázát, ez pedig akár napokat is jelenthet mondta az [origo]-nak Pedro J. Moreno, a keresőóriás vezető számítógépes nyelvészettel foglalkozó kutatója. A spanyol kutató vezette azt a projektet, aminek során az androidos okostelefonokon megjelent a magyar nyelvű hangfelismerés funkció. Morenóval erről beszélgettünk a magyar Google-irodában, egy csoportos videokonferencián. Csak azért volt könnyű a magyar, mert nem megérteni kellett A csapatnak nem volt nehéz dolga a magyar nyelvvel, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a magyar nem nehéz nyelv. "Hangvezérlés szempontjából a felismerő szoftvernek nem kell megérteni a szó jelentését, csak listáznia a találatokat. Ez így sokkal egyszerűbb" - mondta Moreno. A kutató szerint a jövőt a gépi megértés jelenti, az angol nyelvű Google már tud is ilyesmit: korrigálja a hibákat, tudja, hogy például az ebéd kifejezéshez csatoljon éttermeket. Moreno szerint ez még csak a kezdet, a jövőben akár a helytelenül diktált mondatokat is kijavíthatja a szoftver. A magyar nyelvű hangfelismerés fejlesztése rendkívül nyitottan zajlott. A cég projekttel foglalkozó emberei Magyarországra jöttek, adatokat gyűjtöttek, valamint egyetemi találkozót is szerveztek. "Egy nyelv programozásánál három forrásból táplálkozunk: lingvisztikai, azaz nyelvtani, akusztikai, azaz hangtani és lexikai, tehát nyelvi jelentésbeli információkra van szükségünk. Ehhez egyrészt helyi nyomtatott szöveges termékekre van szükségünk: mozijegyek, újságok, könyvek és hasonlók" - mondta. Morena szerint azért nem volt elég a Google-ban listázott magyar nyelvű keresésekre támaszkodni, mert az emberek sokszor nem használnak ékezeteket. Éppen ezért a magyarnál az ékezetes betűkkel és az ilyeneket tartalmazó szavakkal volt a legtöbb problémájuk. Egyetemistákkal találkoztak, könyveket olvastak Egy nyelv akusztikai forrását csak személyes beszélgetések tudják jól reprodukálni, éppen ezért a Google Magyarországon is önkénteseket toborzott, egész pontosan egyetemi találkozókat szervezett, ahol rögzítették a hallgatók hangját. A kapott mintából megszületett egy átlagtartomány, hogy nagyjából milyen hangszín- és hanglejtéstartományokon belül mozog egy-egy szó kiejtése. Ez alapján be lehet táplálni a rendszerbe, hogy nagyjából mit fogadjon el a rendszer, amikor például kiejtjük Dádpuszta település nevét. A magyar nyelv beprogramozása összesen három hétig tartott a Google-nak - mondta Moreno. Ebből a legtöbb időt és költséget a helyi adatgyűjtők kifizetése jelentette. A dolog informatikai része viszonylag elenyésző volt, és bár nem mondhatott konkrét összeget, szerinte az egész munka a Google büdzséjének elenyésző hányadát tette ki. Nem minden nyelvet tudnak olyan olcsón felismerhetővé tenni, mint a magyart. A mandarin hangfelismerő rendszerét például egy egész évig fejlesztették adatgyűjtéssel együtt. Utána jött a japán, ami már csak négy-öt hónap munkát igényelt, a francia, olasz, spanyol pedig már együtt meglett három hónap alatt - mondta Moreno. A cseheknek már két éve van Jelenleg negyvenöt nyelven működik a Google hangfelismerője, a magyar a legutolsó eddig, amit elkészítettek. A Google több tényező hatására dönt egy nyelv mellett, például hogy hányan élnek az adott országban, mekkora az okostelefonos penetráció, illetve milyen piaci helyzetben van a Google az adott területen - mondta Moreno. A kutató szerint a Magyarországhoz hasonlóan szintén tízmilliós Csehországban azért került két évvel ezelőtt


bevezetésre a hangfelismerés, hogy a cég piaci helyzetén javítsanak. Csehország azoknak a ritka piacoknak az egyike, ahol a helyi kereső, a Seznam képes volt megszorongatni a Google-t. A több száz, viszonylag sokak által beszélt nyelvvel is terveznek a keresőcégnél a jövőben. Moreno szerint jövőre fog megjelenni a szuahéli verzió, amit Kenyában, Tanzániában és Ugandában is beszélnek. Ez egy nagy piac, ahová a számítástechnika Moreno szerint nem a személyi számítógépekkel, hanem az okostelefonokkal fog hamarosan betörni. Fontos, hogy addigra a Google is készen álljon a megfelelő háttérrel, különösen azért, mert ezekben a térségekben még viszonylag alacsony az írástudók száma. Sikertelen találatokból tanul tovább Tesztünk a magyar hangvezérlésről Moreno szerint a hangvezérlés nemcsak egy újabb érdekes, ám idővel kikopó funkció, hanem valóban hasznos kiegészítő. Az okostelefonokon körülményes gépelni, kicsi a hely az ujjak számára, sokszor mellényomnak az emberek. Ráadásul folyamatosan bámulni kell a képernyőt, míg a hagyományos gombos telefonok kezelése sokaknak csukott szemmel is ment. Erre nyújtana megoldást a hangvezérlés, ami viszont még korántsem tökéletes - és bár nincs arra garancia, hogy valaha is az lesz -, de öntanuló algoritmusának köszönhetően folyamatosan javul. Moreno szerint úgy kell elképzelnünk az öntanulást, hogy a rendszer automatikusan, három-négy havonta korrigálja magát: veszi a hangkereséseket, és összenézi őket a találatokkal, hogy melyek voltak sikeresek, és melyek nem. Valószínű, hogy a magyar rendszer is még az idén frissülni, fejlődni fog.” (forrás: origo.hu) Tehát leszoktatják az embereket a beszédről? Gépek beszélnek majd helyettük? Az analfabéta országokat már eleve gépek nevelik, vezérlik? És hogy volt ez, egyetemistáknál tanulnak a gépek, náluk? Nem az időseket kellett volna lehallgatni, akik még beszélnek magyarul? Nyilván nem, mert azok nem azt a nyelvet beszélik (standard), amit a többség (felhasználó) szeretne alkalmazni (sokkal inkább a magasabb rendű, egyre kevesebbek által ismert irodalmi nyelvet – ez amúgy a cseheknél még élesen elkülönül), tehát egy régisesebb, letisztultabb változatot. De egyetemisták? Kérem… ezek a fejkvóták bábjai, ezek az ösztön-díjból albérletekben élvezkedő, a tanulmányidő alatt inni és cigizni és szexelni megtanulni (utóbbit úgy ahogy) zömében emberselejtek, tanácstalan életcél-keresők és testi roncsok voltak a minta a Magyar Nyelv gépiesítése számára? És hol van ilyenkor egy Tudományos Akadémia? Hogy mást ne említsünk. Máris felteszem a Moog „hot butter – popcorn” című számát és folytatom…

♠♠♠♠♠ Az eddigi néhány példa alapján is – melyek vissza lesznek igazolva a kötet szövegein keresztül – Szerző látókörünkbe beemelő igyekvése és a szétzüllesztés ellen felemelt hangja azonban nem éppen olyan, mint amikor Bob Dylan azt mondta első motivációjára (Woody Guthrie dalszövegeire, hogy azért vonzódott hozzájuk): mert megtanulhatsz belőlük élni… még csak nem is olyanok szövegei, hogy a jó tanár inkább inspirál, hiszen nincsen bennük pedagógiai jelleg. Úgy tűnik, hogy meg lehet belőle (antropológiai és szubjektív megközelítéseit szemügyre véve) tanulni, hogyan nem érdemes élni. Hiába kellene az embereknek rossz és ugyanígy ellenpéldák helyett egyszerűen jó példát mutatni…


//Megtanítani nekik: „Meglátni a jót és (úgy követni), mintha nem tudnánk elérni; meglátni a rosszat és (úgy visszariadni tőle), mintha forró vízbe nyúltunk volna” – Konfucius, ford. Tőkei Ferenc / de ezt nem lehet, mert hosszas átmenet nélkül az én- tapasztalat nem lesz azonnal mi-tapasztalat és a mi-tapasztalat nem lehet ő-tapasztalat is egyszerre, amint igény támad rá, ezért kell elébe menni, kinevelni, amiről a világ lemondott – az erény csakis a közös nevező szerint élés eredménye lehet, ami elsősorban a családdal, majd a megválogatott barátokkal, majd a házastárssal megosztott feladatok közé tartozva válik értékké, ami, ahogy ez a társadalom él, nem csak a magyar, úgy tűnik, egyáltalán nem központi kérdés jelenleg// … Erdődy ebben a szellemben nem egyszerre nevel és átnevel, tájékoztat és elriaszt, hanem inkább dokumentál és ébren is tart – lehet, hogy elsősorban önmagát, csak aztán, mint következményt, a következmény kirajzásaként másokat. Mondom ezt azért, mert geneológiája okán, családja megannyi ágán történt atrocitások – melyek persze megszokottak régiónkban és sok család ismeri egyik-másik válfaját –, az oly sok komponensű kicsinálás tanulságaként – hogy a XX. századot kiemeljük! –, lényét az örökölt, egészséges gyanakvás és a nem elbambuló, hanem kókadni képtelen fegyelmezett figyelem hatja át, evvel együtt mindennapjait, állandóan forgó agykerekeinek légkörét, a túlélést mindig prioritásként kezelve, mintha a fegyelem és önuralom volna az az izom, amit kifejlesztett! Gyakorszita! De ha napi 24 órában feszül az az izom, nyilvánvaló, hogy egy ilyen ember is megmirgilusodik, kibukik, néha görcsbe rándulnak az önuralom izmai (Hulk-szindróma?) és ilyenkor agresszív (hogyne nyúlna ki valamilyen freudi setét árny, hogy elég volt!, és lehet, hogy az még csak az őre volt az árnynak). És ez ma mit tesz egy párkapcsolatban mondjuk? Ha nem affektál a férfi – ami nem természetes neki, de a nőnek az – és határozott, komoly hangon szól – ami a nőnek ijesztő és ezért üvöltözésnek minősül –, akkor máris: A nők ellen elkövetett erőszak Világstatisztikája van felhozva, holott ilyen statisztika nincsen, gondoljanak bele a nők, hogy az USA-n és Európán kívül történő erőszakot beleszámítva – ahol nincsenek olyan jogok, amikre itt hivatozhatnak – gyakorlatilag egy demagóg számonkérés, egy egyben személyeskedő fenyegetőzés jön létre, hisz ők nem kell, hogy úgy éljenek, mint azok a nők, hárembe, többnejűségben, árunak tekintettségben, kertrecben, nyílt rabszolgakereskedelemben, AIDS-es falvakban, futószalag mellett születve, ott is eltemetve stb. – még jó!, mondják arrogánsan –, de a feszültségkeltés elkerülésének, a férfi kitanulásának, magának a partnernak a hergelését nem elsajátítás, mintha nem volna elvárható). Annak ellenére, hogy Szerző nem egy kimondott hérzborz ember, mégis láttam már ilyet tőle, ezt az kiemelt pillanatot (nem csak nő esetén), amikor elég, egy nézésében is benne van, és félelmetes (miközben egy mai, nyugati nő már attól is megijed, ha azt mondja neki egy férfi – hangsúlyozzuk ki, hogy egy olyan, akivel tartós kapcsolatban él –, hogy előbb-utóbb gyereket szeretne! Mintha evvel nem szeretetét fejezné ki, genetikai ragaszkodását, hanem ki akarná szakítani meghitt, biztonságos életéből, amibe azonban mérhetetlenül úgy van belekényelmesedve, hogy ki sem kell tekinteni még semmi egyébre, jövőre, elképzelésre, esetleg a társadalom újratermelésére – mely közjó, hiszen így marad fenn egy kultúra –, vagy ritkább esetben egy történelmi családi név továbbadására, kinek mi a fontos). Ezt többek között „a tükrözésbe beletorzult” (Erdődy), mire hozzánk eljutott: amerikai életstílusnak köszönhetjük, mely egy 400 milliós társadalomban egyértelműen hazudhatja, hogy mindenki azt csinál, amit akar (mivel nincsen demográfiai válság, olcsó az élelmiszer, 40-50 éves hitelre van ház benne akár 4-5 gyerekkel; a bevándorlók – teszem azt vallásosak – gyermeknemzési szokásaira ki sem térve), de egy olyan konstellációban, mint a magyar: ez egyértelműen öngyilkosság, lassú, nem romantikus, nem nagy nemzeti tablókat röptető nemzethalál, hanem elsorvadás. És ez folyamatban van.


A Tankcsapda egykori „Johnny a mocsokban” létélménye mára addiktív kultúrszimbiózis lett a nagy nyugati példaképek miatt, melyek világnézete és hétköznapjai kontroll és cenzúra – rendszerváltáskorabeli nemzeti konzultáció, nem mai – hiján (hiszen cenzúra volt elég): elérte azt, hogy látszólag úgy élünk, mint az amerikaiak, de minőségben és önreprodukcióban teljes önelemésztésben, amely állapotban egy nőtársat vágyó férfi, mint Szerző egyértelműen csak a defenzív vagy offenzív önértékelő, mást degradáló, nem kooperatív és sallangválaszokat adó, kiélt, romlott vagy hitbuzgó, vakhitű, vagy naív és excentrikus nőkre számíthat, mintsem kitanított, szerepekre felkészített, erős, és öntudatos megfelelőikre, amire talán 50 éve nem is volt példa hazánkban (eltekintve közszereplőktől és sorsukba tudatosan beletörődöt munkásasszonyoktól, kitelepített földbirtokos urihölgyektől), amitől persze deprimálódik minden. Nem lehet azzá válni, ami ennek a hiánynak nem szab korlátot, legalább szóban. „Johnny's in America No tricks at the wheel Nobody needs anyone They don't even just pretend Johnny's in America I'm afraid of Americans I'm afraid of the world I'm afraid I can't help it I'm afraid I can't Johnny's in America Johnny looks up at the stars Johnny combs his hair And Johnny wants pussy in car Johnny's in America Johnny's in America

Johnny's an American” – David Bowie. Erdődynek nincsen ilyen ellenségképe. Nem tévelyedik el az önimádat eme bizonytalan útvesztőjében. Természetesen egy Kétpólusú világban felnőve, amit át meg áthat a kölcsönösen egymást lenézés és a rendszerváltás után is 20 évvel abban élni, hogy az amerikai iparnak, az amerikai filmeknek, az amerikai pop-mitológiának behódolni divat lett, ez nem kizárólag anti-amerika-szemlélet, Szerző akkor is így lenne ezzel, ha mondjuk Sri Lanka vagy Málta törekedne rém… világuralomra úgy, hogy tömegesen agymossa az embereket termékeivel, amikbe ideológiát, patriotizmust és lobogó népnemzeti áhitatot csempész. Tehát nem a fasisztoid vagy az anti-demokrata vagdalózás Szerző szintjén az, hogy ellenvetései vannak egy ilyen rendszerrel szemben, hiszen nem annyit foglalkozik vele, hogy leül egy filmjük elé, vagy megnéz az Interneten egy új, csöcsökkel teleaggatott tévéműsort, vagy bemegy a legközelebbi sarki amerikai exportkonyhára akár Budapesten, ennél sokkal mélyebb látása van egy olyan gépezetbe, ami bőven adhat okot félni, pszichológiája nem csak a katonai sereghajtó és a szexuálpszichológiai túltengések elegyeként aggasztó, hanem a mindenhova beavatkozás korlátlansága miatt is. Ez olyan konfliktusokhoz vezet, melyek eredőjeként nem önmagát fejti fel, hanem ismét – kiprovokálva – a Nagy Patriot, egy manisfesztálódó Uncle Sam léphet színre, hogy – persze hadügyi beavatkozással – rendet tegyen, jól ismerjük ezt.


Vagyis az állandóan fenntartott – sok esetben teljesen szükségtelen – harci vibráció világunkban nem az, ami miatt Szerző rettegve paranoid, vagy összesküvéselméletekben utazik, átveszi, mivel nem tudja feldolgozni ezt az agressziót, esetleg magánjellegű konfliktusai támadnak, hiszen a félelemből fakadó feszültséget le kell vezetnie, sehogy sem, ezekkel éppen elenkezőleg: résen van, szemrésen, őrszemként. Az, hogy és miként ideges, hogy ez miként hat a szövegek szerkezetére, stílusára – hogy lehet vagy szabad-e dühből nem csak élni, de szövegelni is –, már egész más kérdés, egy egész más, regionális történelemé, ahogy a személyes sérülések – seb fed sebet – szintjén való kivetülése annak, ami feldolgozatlan – itt feltehetni a kérdést, hogy szabad-e öngyógyítás céljából kiírni –. De ne rohanjunk ennyire előre egy olyan sematikus megközelítésbe, amitől Erdődyhez nem leszünk közelebb. Próbáljuk meg másképp, abszorbeáljuk előbb azt, ami paradox, az imént említett mélylátásból fakadó nem vele való nem egyetértést, hanem nem megértést, ami övezi. Ugyanis, ha jól tudom – és érintőlegesen ismerve Szerző verekedéseinek néha kocsmai, köztéri vagy beárnyékolt területeken ráleselkedő támadások történetét, melyek vagy politikai jellegű támadások, vagy védelmező, másokat szétszedő beavatkozások, és a párbajt mégis hiányoló hozzáállását is, és eltekintve mindettől – mégiscsak arról van szó, hogy igazából akkor tud kiborulni, ha már önmagától fél („a bennem lakó kéttonnás ember”), miközben szeretteinek fordít bizakodva hátat, hogy kilépjen a (többek között) szellemi csatatérre és közben azok is, ezek is akarva-akartlanul ellene kezdenek működni (az árulók, a megcsalók, a fenyegetőzők, az akáhányszor munkát ígérve szadisták, akik ebben kiélve magukat kirúgták, és azok, akik nem bíztatják, hanem lebeszélni próbálják a harcost a harcról, a szónokot a beszédről, ez lehetetlen). Nyilván nem értik. Ez mennyire mai, mennyire magától értetődő, mégis úgy lehetne mondani, hogy önhibából fakad, típus-összeférhetetlenségekből. Szerző esetében nem is az egykori barátok tértek át a rossz oldalra, akik elhagyták az országot, mert feladták a harcot, mielőtt alakzatba lehetett volna állni, az álbarátok, akik eltűnnek és nem keresnek senkit a múltból, majd hírtelen szívességeket kérnek, majd követelnek, majd zaklatóvá válnak, ahogy nők, akik megértésüket álságosan hirdetve feleségül akarnak vetetni, vagy azok jelentik a kizárólagos gonoszt, akik egyenest el is árulják – ez is jellemző régiónkra, annak szocializációs torzságára –, vagy azok, akik helyzetbe hozzák, amely helyzeteket ő – sok mindent fejben előre lejátszani képes tálentumánál fogva – elkerült volna, hanem az említett politikai ellenségek, az ügynökök, aztán lefelé haladva még ezen a ranglétrán: a kulturális ellenségek és persze az utcaiak… a gettósodó város minden lépten veszélye. S itt emelném ki a nőket, akik erről jobban tudnának mesélni (talán készítek egyszer egy dokumentumfilmet Szerző összes, fellelhető volt nőjével: hogy azok miket mondanának!). Azok, akik elvetetik gyermekeit a karrier miatt – kitérő: Szerző kedveli Réné Decartes alakját, amit képvisel, és akit lesújtott 5 éves kislányának halála… de az legalább megszületett! Hogyan hathat hát egy férfira az, ha még mielőtt megszületik: már el van vetetve a gyerek(e)? Nyugaton az Apát átugorva született döntés, nem pedig az élet kihordása?! Erre még visszatérek később… –, azok, akik addig zrikálják napi szinten, hogy hónapok, évek múltán már átmegy a falon – már előtte belekerült a spirálba, hisz tud még szeretni (bár nem mindig jut el odáig, hogy Teremts szerelmet száraz szemekkel, vagyis csakis a hagyma miatt könnyezésig, ez olyan kicsit, mintha Phil Collins-ban úgy mondanánk Easy Lover és nem Sussudio), van nőpéldaképe felmenői által, ezért is bízik valami változásban, ami rendszerint nem következik be –, azok miatt, akik más férfiakkal hetyegnek, maguknál altatják, lakatják őket, („Dublőr-donjuánja”-ikat – Dobai Péter), de utólag azt mondják „Nem tudtam, hogy zavar” és azok, akik nem tudtak hátteret biztosítani (nem tudták, hogy a nő adja az otthon melegét és a férfi a biztonságát?), miközben nincs kimondva, mert nem lehet manapság, mert már bizalmatlanság, hogy ez „csak szeretői viszony”, tehát hazudva van az együttlét


intenzitása (közben zsaroló-leveleket küldenek, fenyegetőznek, sőt verőembert, boxolót hoznak magukkal az adott férfi, azaz Szerző megpuhításra, ”visszaédesgetésére”); és hogy a napi szintű létharc és a morál, az erkölcs csuszamlása ellen kiszálló illető, a verbális ”aktivista”, a gyóntató, segítő, néha életeket mentő alak (erről is hosszasan lehetne mesélni) és gyógyító is igényli olykor a törődést – idáig el sem jutottak, holott mélységesen emberi (ez a kulcsa a mai társas viszonyok megértésének: nincsen közösben gondolkodás) ez volna az eszencia: vagyis, hogy nincsen ellenérték, nincsen bíztatás, nincsenek önkéntes, csakis megszállott szövetségesek, nincsen összefogás, nincsen nagy mértékű női oldala a változásnak abban, amire szükség volna, amire mindünknek szüksége volna, a nem kívülről irányítottságra. Bezzeg Szerző onnan, hogy minden csontikáját észezérgetném odáig, hogy bú szállott a fejire, s nyomoruság az ölibe már nem csak magánéleti szinten (de azon belül is) harcot vív a nőkkel a nőkért is, és ez persze megint annyit tesz, hogy érthetetlen, mert mi is az, hogy harc (nem éppen női princípium, tehát megijednek tőle), holott a média, a közszáj, a szakmák is sok esetben jobban hallgatnak ma egy női hangra, mint egy férfira, mert egy elférfiasodó női, elnőiesedő férfikánon kezd eluralkodni a Nyugati Világban. Majdnem mindig az a vége, hogy az ösztönlény nő, a zsigeri nő a szerepnő ellen érvel végül – maga alá gyűri azt eredete, reflexei, agyi impulzusai miatt – és így nincsen kétoldalú védekezés egy mindent manipuláló tömegkommunkációs társadalomban (ahogy Szerző sem lel nőben harcostársra), mert egyre több nő egyazon klisék szerint, „előbb elszenvedett szeméremmé, majd érzéketlen fájdalommá” (Erdődy) válik. Meg sem értik tehát ezek a bibirka (matató) teremtések, bánatmalmok (melyeknek csak ritkán van őrlője vagy vize nincs), s ez roppantul megnyerővé teszi az ilyen férfi jelenségét, aki sose mondana magáról olyat, hogy „Nem ismeri az aranyat, aki engem eldobott!” (Vietnámi népköltés, ford. Rácz István), inkább vitázik még (kultúrtörténeti lábjegyzetek, aktuálpolitikai körülmények, lélektani analízis, eleve a problémák felvetése, ami annak ellenére, hogy a nő egyenjogú, mégis terhes neki), ahogy aztán lép is ki az ajtón – így illik, becsukni az ajtót magad után (de letépelni egy nőt: igen ritka nála, mert impotenciának tartja, hiába gyors demisztifikálás volna, csalódni engedni a nőt, hogy elengedjen végre: elvégre ezt sem lehet átengedni a nőnek, hiába puhatolja…). Még inkább magyarázatot ad (ezért is lett az egyik cikluscím a következő: Retifikáció), idézem: „Azt mondja nekem K. G. múltkor: „A főnököm szerint nem kell mindenkinek minden aktusról tudni.” Szerintem nem kell ahhoz tudnia mindenkinek, ki volt Párizsban a 19. század végén az a J. Cheret – plakátkészítő, még Henri Toulouse-Lautrec is tőle tanult (amelett, hogy ő is Londonban tanulta ki a nyomdászatot, mint mestere), az első volt, aki mély kivágású, hajladozó nőkkel adott el mindet, amire csak felkérést kapott: innen ered az 50-es évek amerikai pin-up lányok világa, a Playboy-on át egészen a mai autós expókon a tuning-kocsik mellett és a Forma-1-es istállókban pózoló kisgatyás, top-os ribancokig, németeknél Boxenluder, a Hooters-lányokig, a reklámok és sorozatok pucérságáig –, hogy értse, ez a divat: (ettől szex-rabszolga, bőrkirakat, ingercirkusz a nő ma is) A dekoltázs a vagina vakablaka. Megyek is szellőztetni. !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Huzat van.” Vagyis a tréfa nélkül is értjük, ha az amerikai tömegmédia felemelően megalázó magatartássa a nővel szemben elfogadott, úgy a férfinak ultimátumot adó nő eluralkodása ellehetleníti egy társadalom összhangját, együttműködését, szerves kiteljesedését: ez is oszd meg és uralkodj, a férfiak hús-vér kirakati bábukat kapnak, a nőknek meg állandóan az sípol a fülében, hogy még


több szabadságot akarjanak és ettől nem csak a család intézménye van torkametszett állapotban, de a pár, a kiegészült kettős is tehetetlenül érvel sajátságos akadékossággal azért, amivel igazából csak eltávolítják őket egymás megértésétől. Ebből ki lehet lépni egy kapcsolat szintjén – és keresni tovább –, de konzervatív értékrenddel (mint Szerző) egy civilizációból képtelenség, és így maga a tett, a tevékenység, a vers vagy a mondandó is kontextus hiján érthetetlen és kusza lesz, még csak nem is később majd megértett, hanem megalomán, vagy sovén, vagy hegemón. Kilépni ugyan ki lehet, de ez megint vereség (nem is az, hogy az ál-demokrata, pót-liberális mindent lehet hozzáállást hagyjuk magunk mögött, hiszen mi értelme az egészne, ha nem kell egyezkedni, és annyi van, hogy az egy megy át a többi egynek levésig el sem jutotton – azaz a nagyobb egyéniség, azt hiszi, letaposhatja a többit, mondván, mi tárgyalnivalója van egy hangyának a bakanccsal –), hisz hogy most a nőt akarja-e a férfi betörni, mert elkanászodott, vagy nincsenek férfiak, és ezért az erélyesen, határozottan fellépő, jó kiállását nem pózokból merítő férfi ijesztő lesz, mert ismeretlen, ritka: ez Szerző esetében mindig attól függ, mennyire nem érez a nő iránt, mintsem érez. Hogy vane esély a gyógyulásra, vagy olyan maradandó károsodás eszi a nő agyát („I just wanna know about the rooms behind your mind, / do I see a vacuum there or am I going blind” – Jimi Hendrix) – a szabadságeszmény, amit nagyanyja még úgy ismert, hogy a férje szerette és nem a kozmetikai cég, vagy hogy együtt elutazni többet ér, mint rohanni a saját önmegvalósítás után, aminek, mint szünet az is része, hogy a nők elmennek vedelni, vagy férfiak nélkül dorbézolni külföldre –, amitől teste értéktelen részletté válik azon nyomban, hogy az örökítés, a „szaporodási” opció szóba kerülhetne (hisz minden nő a szülésig – ma úgy tűnik – nem hisz benne, aztán, mint egy roppant agymosás, vagy helyre billentés, már szinte el is feledik eddigi meglátásaik és nagy életbölcsességként előadott elveiket, ami megint frusztráló, hisz nem lehet anyává tenni, hogy emberré érjen – közösben, felelősségben és nem egyéntudatban gondolkozzon kizárólag, hanem ösztönösen abban, amiért előtte veszekedve volt –, nem lehet azt sem megértetni utólag, hogy eddig erről volt szó, hiszen már másképp jár az agya, mintha csakis belső interface-ek volnának, amikre nem lehet hatni, előbb csak ki akar bújni, aztán csak közelebb a belső körhöz –, vagyis nem lehet közös harcot vívni egyidejüleg a változással, melyet a férfi idegi-hormonális-viselkedéstani értelemben sohasem él meg másként és ettől független). Akkor lehetne ezt megértetni, amikor minden, éveit elkotyavetyélő nő eljut alábbi egyik versidézettől a másikig (de ezt már felnőtt nőkkel késő, a gyerekek meg nem tanulják, a lánc elszakadt, mert egy szem kimaradt): „„Nem kelek, ajtót se nyitok”, „A lány őrködött odakint, szól a molnárfeleség, önnön szégyenét hallgatva mind. „őröltem egész éjjel Szíve oly kicsi volt, csupa fiatal legénnyel, szíve a torkába fönt. míg ki nem virradott, Sírdogál, bizony mindkét kelni nem akarok” orcája csupa könny.” /Két részlet – a német eredtiket érthető okokból nem csatoltam – a „Holzapfel Bäumelein, wie bitter ist dein Kern, Aus der Folklore der Ungarndeutschen” (Vadalma, vadalma, magva de keserű, A magyarországi németek népköltése) című kötetből, megjelent az Európa Kiadónál, Budapesten, 1984-ben, válogatta Manherz Károly, fordította Kalász Márton/ Szerző szavaival, mikor egyszer azt kérdeztem, mondanál egy helyzetet, ami nevetséges volt: „Abból akadt néhány, de ezeket már nem veszem fel. Nem irigylésre méltó tényező ugyan, hogy már hidegen tud hagyni az állítólag fény felé törő ostobaság mai női magatartása… biztos van valami olyan is, hogy míg sokan azért vannak valakivel, akit nem is szeretnek, mert nincs más, nekem az, hogy jobban szeretem, mint ő engem, már csak abban is


kiderülhetne, hogy ezért a szeretetért, illetve ez a szeretet erőszakol engem, hogy rohadtul féltem, egyfolytában, és attól is, hogy visszazuhan a kényelem állapotába, hogy csak önmagának kell lennie, nem nekünk, ha szétmegyünk, ha hagynám abban, ami ellen nem tudok amúgy tenni. Ismét flörtöl, másképp öltözik, visszabeszél, azaz felesel… és nem tanult semmit, a kitérő után visszaáll abba, az alaphelyzetbe, a nyitott várakozóba. Ez nagyon automata, nagyon futószalag, nagyon mindig ugyanonnan kezdve folytatni, vagyis nem folytatni, mert reboot vagy mi ez, a kis gomb a gépen, ha nem tudod már máshogy kilőni, reset, ez a reset a nőben. Ezt teszik magukkal, de így nincs továbblépés, vesszőfutás az önhibák körforgalmában, ahol a saját őrületek jönnek szembe és még azokat is tagadni lehet. de kérdésedre… várj, beugrott. Történt egyszer, hogy két szeretőt dobtam secpec, hogy tisztán együtt lehessek egy lánnyal. Ígéretes volt. Néhány hónap alatt elintézte a kapcsolatot. Inkubált bunkóság. Még a bartánőivel sem beszélte meg a problémákat – a minket érintőket? Akkor minek a barátnők? Teázni, elutazni, sörözni, kollégák? Ennyi? Azt hiszem, igen, neki a látszat fontosabb volt. Nincsen ezzel egyedül. Aztán „Emese, most már indul a buszod… meg vagy bolondulva!” Ez lett a vége. A szakmát választotta inkább. Inkább a karrier. És ne látszódjon sehol, hogy neki van magánélete, ami olykor nem optimális, hisz össze kell rázódni – nem is értette ezt. De miután szétmentünk (ez megvan valahol szövegben, a Nyirkos könyvben, a nőkről szólóban benne lesz majd), még aznap este összefutottam az egyik volt szeretővel – az említett, akkor még közelmúltbeliek egyikével. Az vette a fáradtságot, hogy noha tudta, nem lesz itt már semmi, anélkül, hogy zaklató lett volna, lejött utánam a törzshelyre és megkérdezte, hogy vagyok. A – hivatalos – barátnőm előtte meg nem? Mert egy héten már csak ekkor meg akkor, meg itt, de amoda már nem lehet: találkozni? Ugyanazon este hozott nekem egy fazon nőt. Még hárítottam. Inkább adtam a motornak, dúsultak is az asszociációk. 10 unicum éhgyomorra… meg sör. Ez az építkezés, ami kit nem tud leépíteni? Nő miatt nem inni? Ami annyit hozott, hogy miközben jártak a papírra a szövegek, ez a mondat is beugrott: A sör a tégla, az unicum a malter. A művész melankóliája nem mindig jövőbe látás. De a melankóliát fojtja el az itallal. Versenyezteti őket… nézem a művészt, nem szeretnék olyan lenni. Ebből húztam akkoriban magamba falakat, amiket aztán leverhettem – én belül vezettem le a feszültségemet. De végül is lett egy nő még éjjel, belém karolt, egy ismerős fotózni kezdte az egészet – gyanakodtam, hogy felhasználja ellenem akárki is –, aztán vittem a nőt. Persze, beszívott valahol, totál mregkergült volna, de előbb omlott össze a rendszer. Úgyhogy még egy kocsma, aztán hozzám. Máskor is volt, hogy egy ilyen engedte, hogy betegyem neki gumi nélkül, persze, mint minden ártatlanságot színlelő – rengetegen vannak, holott inkább a régi vágású férfiaknak fontos a nő tisztasága, a nőknek már aligha –, azért mondogatta, „Jaj, én egy kurva vagyok”, de élvezte, szóval neki be is tehettem, csak úgy – a gumit nem szereti, jelentette ki –, de a barátnőm, akivel mondjuk egy éve vagyok együtt, neki nem lehet sehova élvezni, de meg sem lehet beszélni, hogy ha irritál a vibrátora vagy a koton, vagy az, hogy már totál ki van tágulva, mert annyian baszták… akkor mi legyen? Ebben is ő akart irányítani, eza csaj is. Nem megbeszélni, nem kapcsolatban élni, hanem kussolni vagy visszapofázni, hitegetni a nagy beszélgetés szükségszerűségével vagy csak kibeszélni mással – jól megetetik egymást a te életeddel kapcsolatosan, milyen jogon? –, és simulni tovább, még csak nem is szándékosan sunyin, hanem csípőből, de nem simítva el a nézeteltérést. Ennyi szexuális inger és ennyi alkalmatlan nő között, persze, hogy becsúszik. Nézd, tudom, hogy nemi betegségek, de mondtam már, mindennek gyakorolója vagyok, amit kritizálok. Máskülönben? Persze, egy ideig ez jó, aztán elég. De nekem kétszer volt olyan, hogy teherbe esés, az egyik szándékos volt, azt hiszem, mindketten vágytuk, de a lány visszalépett: az is a karriert választotta. A másik esetben meg egyszerűen nem tudta a lány, hogy mit is csinál, mit is vállal, úgyhogy rám lett akkor is eresztve valami faszi, valami pilinszka, magyarázott, jó, hogy nem verőemberek, azt unom. De nézd, sokkal több esetben nem használtam gumit, és


nem estek teherbe. Ez a nevetségs látod, erről pofázni. Hogy ott tart a világ, hogy nem fogad be a nő. Sehogy sem. Se gyerekért, se a szövet szövetet érintésért, amiből engem nem az a darab lasztex zavar, hanem, hogy ez azt jelképezi, hogy nem is gondol még arra, hogy miért vagyok vele, miért van velem, kell-e, lesz-e család (miközben amúgy én meg ellenzem a gyógyszert, úgyhogy nehéz ez!)… de amikor már – és ez egy csomó lánynak természetes – hátat fordíthatnak beszélgetés vagy vita közben, aztán odanyögnek még valamit és eltűnnek és te azt ne halld vagy értsd félre és meg van magyarázva, hogy mit kellett volna hallani… bunkó! Mint mikor az van, hogy azt mondod, üljön le, mutatsz neki valamit és azzal jön, hogy ne utasítgasd. Aztán a másik, hogy a gumi az ő szexuális életének a része, nincs apelláta (miért, fetisiszta vagy?), de utóbb nem ezt mondta. Akkor (ha igaz?) talán nem rohangálva kellene, meg menekülve, meg ajtókat csukdosva közben. Semmi sincs ezen a téren, a szex csak szórakozás, mint a mozi. Nem kell megbeszélni. Nem tudják, hogy lássanak hozzá – eddig beszélni még nem kellett róla. Ez a nevetséges. Vagy volt, hogy tudatosan nem szerettem volna a gyereket – információkivonás a saját testen belül – vagy olyan időszakban csináltam, vagy véresen (persze, az veszélyes, a méhe, a darabok, benőnek valahova, vadhús, stb.). Vagy ő volt meddő, vagy károsult a hedonizmus(a) miatt: a one man’s need magándiktatúrája… aki engem lát az mindig szép lesz, kábé ebben élnek, meg a fejükben, a gyomatag agyukban levő 100 mesefilm, 200 reklám, meg 4000 kirakat bűvöletében… aztán legfeljebb kapnak diplomát és azt hiszik, ez méltó visszaigazolás, simán mehet minden tovább, ahogy eddig, hisz csak összejött ez is valahogy, ennyiből a család, vagy egy tartós kapcsolat is menni fog, majd csettintésre, de előbb ünnepeljünk, ünnepeljünk, ünnepeljünk (persze önmagukat!) – köze nincs a magánéleti válsághoz, ahhoz, hogy ezek teljesen más területek kellene, hogy legyenek, más hozzáállással, más eszközökkel, más beszéddel, más temperamentummal, más szabályokkal, ezt nem is értik, hogy ezeket is mind külön kell megtanulni, elsajátítani, de nem minden esetben minden dolgot egy újabb, meg újabb fickóval, aztán, ha megvan, ki lehet dobni és már kibővülve – mintha magától jött volna rá, nem a hibáiból fakadóan – menni a következőbe… Persze, nem csak tanganyitogató, meg petevéső voltam, éltem éveken át fenntartható(-nak látszó? és komoly) kapcsolatokban, nem csak kislányok, meg szajhák közt. Lautrec, hát igen… már nem áll fel úgy. Ha iszom, hogy buli, akkor meg azért nem. Vagy az intimitás hiányában nem, vagy mert szesszel már elvből sem, nem hogy idegenekkel. De akkor, mikor még kacéran, vagy szedtek valamit vagy húztam sapkát, na. De hogy ez az előbbi eset, hogy idegenek befogadóbbak, mint az, akivel elvileg együtt vagy (hogy ezek most könnyelműek, vagy jobban értékelik azt az egy kettyintést is, mint az, aki folyton szeretve van azt az intimitást, amit nem osztunk meg mással)… akkor már hetente egyszer, ha hozzám ért. Nem lehetett tovább folytatni – vagy legyen valaki kurva, legyen kimondva (menjen mások után, vagy játszon dominát, hogy zsarol a pinájával, vállalja), vagy legyen családterve, de ne a köztes, hogy majd egyszer, addig kilövöm a szemérmem a Holdra és vissza és részegen és bárkivel vagy álszent önmitologizálásban élve. Dugták mindüket össze-vissza! (Itt már nem ladies first van, hanem ladies thurst). Vagy csak veled, de alig? Ezt ne már! De ebből van több… jóval több: a slendrián félrebeszélősből. Semmit sem lehet kimondani, semmire sem lehet számítani, mert akkor már türelmetlen vagy (szerintük), meg kényszeríted, meg nem tolerálod, nem várod meg, és így tovább. Kurva kényelmes! Sakkban tartani egy férfit, játszmázni vele, aztán kioldalazni, lelépni vagy azt mondani: meggondoltam magam. Mint a vita a szexben. Egyáltalán nem tudják, mit él át egy férfi közben. De még az evolúció, a dominancia, a territorilitás, a versengés sem jön elő ebben a megvilágításban – minek tanulnak akkor? –, csak abban, hogy ez a menő faszi az enyém, meg, hogy a barátnőknek is tetszik, meg hogy ő végre jó velem. Ennyi. Mi az, hogy fél óra jut szexre egész héten, ha te akarod jobban, mint én, és mert nekem ez így megy, nincs időd soha? Semmi válasz. Mi az, hogy jövés-menés a lakásban, de akkor egyből, ha kuss: döfjél? Semmi válasz. Mi az, hogy


van reggel 15 perc vagy este, de ha csörög a vekker, a mobil, a haver, a kollega, akkor megszakad az aktus és ettől egy férfi egész nap feszült lesz? Semmi válasz (legfeljebb, mint a játszótéren, majd holnap találkozunk és folytatjuk… hülye vagy?). Mi az, hogy akkor áll fel, ha a férfi dominánsnak érzi magát (elvégre ezt nem a szemét emberek találták ki, a pasik, hanem ez az emlősökön kívül, a bogár, a madár esetében is így van…)? Semmi válasz. Rohanva, septében, néha, kufirc, ha a nőnek belefér, mert nem élünk együtt, nincs falu, se közösség, nem 5 percre van a másik, de nem is lehet találkozni, csak ha a menetrend, az ütemterv… és ugyanakkor csakis akkor, egy csapásra menjen, felkészülés, ráhangolódás, minden nélkül, mert a munkahely, az utazás, az ingázás, az éjszakába nyúló túlóra és kidöglik. Nos, nem ezek a nők azok, akik első vagy legfeljebb másodgenerációs városlakók (főleg!) nálunk? Hogy 12-15 órát dolgoztak a parasztok a földeken még 80 éve is (az ország 95%-a) és akkor nem értek rá az időigényes, pettinges, fantáziáló, sokáig játszadozó szexre… és most meg güliző diplomahajsza, élveteg munkamánia, mert bejöttek a városba, és hova lett a felszabadult idő, hogy ismerkedjünk, művelődjünk, összebújjunk, több törődés jusson a nőnek? Sehol semmi. Minek akkor, hogy nem kell megtermelni a kaját, áll a polcon a boltban, meg a hűtőben? Majd, ha a nő ráér. Lófaszt, azt! Ami ennél is rosszabb, ha az előző faszijairól beszél, anélkül, hogy ki lenne mondva, ki is az? Aztán, mintha neked kellene egy memóriafrissítés – francokat! – elárulja. Ja, akkor húzz innen, hisz ők mindig itt voltak éppen a városban, amikor említetted őket, vagy hozzájuk utaztál el. Volt egy svájci szeretőm is, az 2-3 évente jelentkezett, hogy rám gondol megint, és hogy vagyok. Mindig ilyenkor szakított valakivel, tudni lehetett, ahogy és mivel szamárságai közt (ő már igazi nő lett, már máshogy néz ki, megkomolyodott, no persze) azt is hajtogatta, hogy ő nagyon gyorsan lesz szerelmes és már megint egy, megint, kínai – kínaiul tanult amúgy, azt mondta, élt kint, meg üvegművességet is kellett neki, mert az apja műhelyébe néha be van / volt fogva –, egy ilyen, olyan, újra egy svájci… betegek ezek! De hogy a szeretők felől közelítsük meg az egészet: az erdélyi zsidó, a török-zsidó, az angol-francia-ír-cherokee-indián, és a svábok egyike és néhány magyar például már férjhez ment, van akinek a második gyereke jön – mind nem sokkal utánam, a velem való találkozás, kollízió után (mármint a házasság, nem a gyerekek!) –. Talán ennyi hasznom volt: kilöktem őket, ezeket a nőket magukból – ezt keveset, a többi még kallódik –, valaki másnak a karjába. Endoplazmatikus ridiküljük meg még világra is hozott – nem egy – valakit. Hogy ez most jó szerep-e, előéletnek lenni, hogy rádöbbenjenek? Nem szándékos.” Noha felsorolt okokból a nők gyógyításáról Erdődy egy ideje letett, elvégre az emberek halálkultuszban élnek, amellett, hogy az individualizmus egy káros határértékét is átlépték és példáikat (egymást nem rázva helyre) már online szerzik be, böngészve blogot, nőmagazint, és megannyi hazugság épülhet be így egy társadalom egyre irracionálisabbá váló világnézetébe, főleg a párkapcsolatok és a szexualitás, a társas formulák terén, ennek ellenére – „hidd el, hogy semmi tékozlás nem árthat e szeretett világnak, nehogy kikapcsold a tv-készüléket, miért éppen te akarsz véget vetni a vérengzésnek, hazugságnak?” (Dobai Péter) –, Szerző mégsem hallgat el teljesen. Mint pestisdoktort foglalkoztatják – túlzás volna azt mondani, hogy izgatják – a korunk össztársadalmi betegségeit meghatározó, illetve az azokból fakadó, egykor (szinte) egészséges kultúránkon áthatoló kivetülések (a társadalom képzelt testén kiütköző fekélyek): az akciófilmek, a megcsonkított szexualitás, vagyis a pornó is, és a halálfejes övek, pólók a nőknek (a nőkön, akik fel is veszik azokat), illetve a black-, meg death-, meg egyéb metalzenék, az emo, és az éjszakázás bűvöletében (aminek, az elnevezésnek magyarul a kaland szó miatt inkább van bátorító, könnyed kicsengése, holott inkább lehetne az angol


alapján egyéjszakás menet, egyéjszakás kenet, egyéjszakás állomás, egyéjszakás stagnálás, egyéjszakás boxutca!, egyéjszakás standolás, egyéjszakás marhaság, egyéjszakás marakodás, egyéjszakás gyámoltalanság, egyéjszakás kivelmással, egyéjszakás elszakadás, egyéjszakás szalagcím, egyéjszakás alkalmatlanság, egyéjszakás unatkozás, egyéjszakás mentelmi jog, egyéjszakás sóvárgás)… ezek az emberek vesztek el nemzedékük szempontjából visszafordíthatatlanul. Egy Hofi nótát tudnék citálni, bár az már olyan naivnak tűnne számukra (főleg az emancipált – nagypofájú –, extrovertált – erotikus lila ködökben úszó – és mégis heteroszexuális nők számára), hogy talán a sorok között olvasás sem várható el, nem hogy belegondolják magukat:

„Minden asszony életében jön egy pillanat, És úgy szeretne olyat tenni, amit nem szabad. A férjében mindenáron csak hibát keres. Ha jön egy másik, aki szebben súgja, hogy szeress! Ismeretlen vágyak fénye táncol a szemén, S a lelkében harcot vív a bűn és az erény. Minden asszony életében jön egy pillanat, De boldog ő csak akkor lesz, ha mégis hű marad! A boldogságot nem adják ingyen. Azért dolgozni kell. Vigyázz, ha egyszer megszereted Egy kalandért ne veszítsd el!” Szerző ezt rövide(bbe)n egyszer valahogy így mondta: „Ha van kedved. Próbáld ki, milyen a Scaretaker! Járj több sikerrel, nekem csak szeretőket hozott, meg más beteg embereket, akik azt hitték, én is olyan beteg vagyok, mint ők. Maradok orgánum. Mert a betegséget tudom gyógyítani. Az illető életmódját viszont nem. Van ez a mondás: „Az alvó kutyát hagyd feküdni.” Ha döglött: pláne. Úgyhogy inkább el kell oldozni a kutyákat, mielőtt ott vannak hagyva és megszokják a zsineget, a láncot, a fojtást, azaz a divatot, a nyereményt, a túlhajszolt élvezetek okozta ájulást… karma-kóma?… de mi van, ha az eloldozással szabadítod rá a világra az igazi beteg dolgokat? Pandora szelencéje arcokba zárva. Hogy fogod és odafigyelsz rájuk, ettől önbizalmuk lesz, amitől meg felerősödik bennük – nem a kedvesség, a nőiesség, az együttérzés, az alázat, az együtt(mi)működési készség, meg a bajtársiasság (bár azt nőben nem sokat láttam), meg a gyöngédség, és az, hogy nem odamondanak, erőszakoskodnak és elsimítják a konfliktust, hanem – a vérgeci attitűd.” Az említett, korunkba (szinte szerelmes áhitattal) belebetegedett nők Szerzőnek nem tudtak megfelelni olyan dologban, ami nem nőiességüket vette volna el, nem bezárta volna őket, nem kisajátította volna létük egészét, éppen ellenkezőleg, a módszeres és nem hírtelen piedesztálra emelés valósult volna meg, amik után filmeket nézve mégis nyálukat csorgatják, de a valóságban nem hajlandók egy kapcsolatért áldozatot hozni (vállalással járó lemondás), dolgozni rajta, kompromisszumkésszé érni. Tehát el sem hiszik azt, amiért annyira odavannak?


Ilyenkor egyértelmű… két tény: van még szerelem ebben az emberben, de nyitottsága miatt hibázik, és ez belecsontosodik, persze, hogy hím-sovinisztának vagy egyenesen nőgyűlölőnek tartják, ha kiragadott mondatok, elrontott, de elsőre nem működő helyzetek, egy lesütött tekintet (vagy egy bazdmeg!) után (vagy ha komoly érzelmi oldalát csakis a másik szándékai és főleg tudatossága felől meggyőződve mutatja meg) már ismét kapcsolatból kapcsolatba, ágyból ágyba menekülnek tovább partnerei, a „belső ellenségek”, vagy éppenséggel olyanok, akik a „Gender studies” világszemlélete, a koreszmény vagy a szex, mint kézfogás akholmelegében nevelkednek. Mondom ezeket azért, mert ahogy Szerző állítja: „Minél több nővel volt egy férfi, annál magányosabb.” Ebből jutott neki bőven – mindet archiválja, a történeteket, néha a hangjukat is, a hajszálakat is (akár Byron esetében a fanszőr-kollekció), hogy (ahogy viccel) majd klónozni lehet őket, ha nosztalgiázni szeretnénk –. És ez is elementáris benne, átsüt egész vállaközös mulati emberségén a megemésztett csalódások száraz csokra (Erdődy magán-, vagy mondjuk úgy szerelmi-nemi-élete mintha a „Windsor-i víg nők”, a közös ágyba fekvő „Tartuffe”-ök és a „Vagina Monológok” keveréke elleni küzdelem volna). Mint az özönfa: vizben keménnyé avult fekete fa, vasalással, kőfejjel. Ez nem éppen egy Lady Gaga univerzum „Pokerface” kreatúrája – ez a távolságot tartani képes egyén jelképes megjelenítése, mely jelkép tudja, „tartás és távolságtartás hiányában él a mai világ”. Ugyanígy a végső fenntarthatatlanságig globalizált, elhidegült, erőfesztítéseket megtagadó, kreativitásáról leszoktatott, sőt leszakított emberiség körgyűrűjéből kitörni igyekvő emberként számára a nő, mint megtartó, s a bolygó, az élettér, mint menedék, mint táplálékforrás és Otthon egyenes párhuzam. Tehát, hogy a nő született biológiai médium, átjárás, kapu a világra. De ha csak hiányként, vágyként élhet tovább – az ondóval telegraffitizett kapu, vagy a törött sarokvasain kiforduló berozsdásodott szemérem –, az meghatároz egy személyiséget is, nem csak egy munkásságot. Ezekre is utalva, ezeknek jelenségeit is felkarolva, mint vertical particals hasítanak elménkbe a szövegek (ahol van női utalás, vagy érződik a Szerzőben levő, mélyen élő hatalmas női energia), amiket akarva-akaratlanul a figyelmesebbek önmagukban kamatoztathatnak, eme életmű érdekes és tanulságos előtermését, melyben a „közéleti” és a „magánéleti” eseményszálak összefonódnak, továbbá a férfierő gyümölcshúsába van foglalva a nőies odafigyelés, szortírozás, áttekintés, ráhatás, kifejtés: körvonalazástól ténymegállapításig. És legfőképpen (azok!) a nők, akik (rendszerint) négy fokozatban próbálják behálózni (legyenek 20 évestől 40 évesig bármely stádiumban: az elmebaj közös), előbb ezzel kezdik (példák zanzásítva): „Te olyan hülye vagy mint én, félelmetes is vagy, és azt hittem, nálam nincs hiperaktívabb ember, aki tovább fent bír maradni, vagy többet tud dolgozni.” – holott Szerző nem is alszik, tanúsíthatom, pihen, ő is így nevezi, ha éjjel megy haza, zömében reggel már kezdi a napot, ahhoz képest is intenzíven – mintha csak a festő, aki reggel 9-kor nekiáll a vászonnak és éjfélig abba sem hagyja –, hogy volt időszak – amikor feltérképezte megannyi helyen a pesti közegeket, nem csak művészeti jellegűeket, és tucatnyi kocsmában, értelmiségi gyógyszertárban vagy melós, taxis, hippi, stb. gyűjtőben lett törzsvendég –, hogy 30-50 órás napokat (”műszakokat”) élt le egyben, csinált végig. A másik női startmegjegyzés ilyesmi: „Te bolond vagy, ezért szeretlek.” Vagy: „De jó, hogy találkoztam veled, nem is hittem, hogy találok még ilyen valakit, de ez sem véletlen.” (Mi nem véletlen, az nem, hogy mindegy volt, de ráhibáztak valakire, aki nem használta ki őket, holott már kétségbe voltak esve a sok csalódás miatt, vagy azért csípték ki magukat és mentek el az éjszakába, a házibuliba, a premierre, a kocsmába, a diszkóba; egy kis szex, mert a többiben már nem is hisznek, vagy


hittek, de kiégtek, mire rájöttek, csak a testük kellett eddig mindenkinek, míg arra nem, hogy talán nem kellene magukat egyből odadobni idegeneknek, csak mert azok kedvesek az első beszélgetésen, vagy mert közös a szakmájuk… stb.? Ezek a nők – és mennyien vannak ők is! – tényleg elhiszik, hogy vonzó személyiségük vagy lágy hangjuk, a melír, a hajfesték, az új rúzs vagy cipő hozta meg a sikert, vagy az, hogy asztal alá itták a palit vagy az, hogy tájékozottak munkakörükben, és ez eredményezte a testi vonzalmat és annak következményét egy idegen válaszai által, nem pedig a feszülő póló, a mélydekoltázs, a kerekded és kisportolt fenék, és ahogy az rázva volt, vagy az öntudatlanság, amibe belevedelték magukat? Ez szinte már nevetségesen önámító, ha tényleg ezt vélik… és úgy tűnik, vélik.) Jön a következő szint: „Azt mondod, te egy tartós kapcsolatot szeretnél, de én már nem tudom, van-e még ilyen. Tudod, rám ne úgy tekints, mint majd feleség, vagy anya, most csak legyünk együtt, ne sürgess, ne várj el, ne kérdezz bele, nem, én nem szeretném, hogy ilyen intenzív legyen…” (van, hogy egyenest kiderül: vagy nem voltak még eredményes, tartós kapcsolataik, vagy túl kevés, vagy csak olyanok, ahol kizárólag a szex és a csoportos szabadidőtevékenység kötötte össze a feleket) Vagy: „Melletted olyan kicsinek érzem magam, miközben hiába nem árulod el, vagy azt állítod, nem tudod, nem kell tudnod, hány éves vagy, azért sejtem, hogy biológiailag fiatalabb vagy, de mégis túl koravén, és én, mire megöregszem, már most annak tartom magam, te még mindig a legjobb férfikorban leszel, és félek, el fogsz dobni…” (így aztán érdemes valakibe beleszeretni, mintha Dalí felesége nem lett volna majd 10 évvel idősebb, hogy csak 1 közismert példát hozzak) A ráadás ebben az esetben sokkal tömörebb, sokkal szomorúbb, de sokkal beismerőbb is (főleg, ha olyan nők szájából halljuk, akik már 30 évesen leépültnek, elmaradottnak, vagy elhagyatottnak, a házasságról, családról, gyerekről lecsúszottnak tartják magukat – amire azért tudjuk, a média is nagy hatással van az öregedés és a felelősségteljes szerepekbe belenövés elleni kijelentésein keresztül, hisz a terjesztők is kompenzálnak öregedve, tehát csak maguknak falaznak, átverve a következő nemzedéket, behozva egy káros trendet; illetve az is közre játszik, hogy az egyetem után már sokkal nehezebb ismerkedni úgy, hogy közben csak le kellett akasztani valakit a tömegből, ami körülveszi a nőt, hát még, ha már nem szeretne a munkahelyéről több férfival kikezdeni: akkor marad az, hogy a konditerem, a diszkó, a barátok barátai vagy a kocsma, a legveszélyesebb terep –). Vagy: „Elviselhetetlen vagy. Elviselhetetlennek érzem magam melletted, és emiatt elviselhetetlennek érezlek téged.” Azután máris itt kötnek ki: „Te velem szemben nem leszel defenzív… ez a te képzelgésed, én nem is mondtam ilyet.” (Making Up A Changing Mind) Vagy: „Te destrukcióból építkezel.” És: „Te az egész világot kritizálod, mit akarsz még, nincsenek is elképzeléseid!” (Támadni, vádaskodni, sőt zsigeri alapon vagy bizonytalan megérzések, megalapozatlan következtetések alapján még ítélkezni is tehát lehet, de a férfi ne tegye). Holott Szerző csupán szemléli a destrukciót, ezzel foglalkozik, ez egyik témája munkásságának; csupán szemmel tartja azt, ami bármikor, bármelyikünkre is kihathat (So Much In The Dark és Take the Dark out of the Day esetében nem rögvest Dark Side, inkább a tájékoztatás érdekében Still Night) egy polgárháború, egy világtőzsdei összeomlás, egy olajárváltozás, egy vízkészletbeli katasztrófa, egy etnikai megítléspolitika elferdülése, eszkalációja, bárminemű eszkaláció, rendetlenség, kupleráj, de még egy diktatúra vagy aszteroida kapcsán is, hát még egy félrenevelt, élvhajhász és önimádó önkifejezésre rávett, kinevelt, hipnotizált nemzedék által. Tehát nem ő a pusztítás, a destruktív elem, ahogy egy fotós – egy tudósító – sem megrendezte az összeégett testek égő kunyhók közt fekvését (hogy szuper legyen a kép), vagy a zászlóégető, tüntető tömeget, vagy a gördülő, vagy röptében lövöldöző tankok látványát, egyszerűen lencsevégre kapta, eleve azzal, hogy mert odamenni, közel hajolni, kibújni a fedezékből, talán megörökíteni, inkább továbbítani a tényt).


Szerző nem azért hordott magával egy időben diktafont (meg tud jegyezni egész estés beszélgetéseket is – az ital ellenére, mintha csak a memorizálás és az ivás nem zárná ki egymást, mintha csak kiegyenlítődés volna a kettő együtt, mintha a lazítás nem tudná felemészteni a keményre edzett idegszálakat, azaz szürkeállományt –, hogy aztán persze begépelje azokat), hogy ezeket a női, egy mondatokba is tömöríthető játszmákat felvegye, azonban ilyen bizonyítékok híján (melyek megléte gyermeteg volna, bár tanulságos, vagy a nők számára kiábrándító, hogy kiderül, tagadhatatlan, tényleg ilyeneket beszéltek – de mivel zömében bolondok, még így sem ismernék be, vagy elviccelnék, praktikákkal próbálnák elhitelteleníteni az életbakit) bizony megy a zsarolás, a kerülgetett lényegre törés, a megcsalás, a kérdőre vontság elől kitérés, az ügyeskedő – de ostoba – bizonyíthatatlanban elmerülve kényelmes kihasználása a másiknak. A csimpaszkodás, a bizalommal visszaélés (még ha nem is szándékos vagy észre sem veszik, természetükből fakad), majd a kihasznált védekezését tüntetve fel úgy rögvest, mintha az az ő személyüket elutasítás és magának a szerelem viszonzásának a tagadása volna. Egyenlőtlen párharc, (amiben, a hazugságban, vagy csak kitérő válaszként élésben) a rátelepedés eljuttatja a szemtelenséget oda, hogy elveknek, sőt néha eszméknek nevezze önmaga hamisságát. Ha ezek a nők eltűnnek évekre, de előkerülnek, azt hiszik, minden ugyanonnan mehet tovább (mert mégsem jött be a sok más hely, más férfi), ahol Szerzővel abbamaradt – nem változott semmi? Ha igen, az annak értelmezését elutasítás rögvest is, nem csak fokozatosan kreált problémát idéz elő (nem is egyet), aminek irrealitása, ha ki van fejtve, akkor máris érzelmi síkra van terelve a tény (vagy a nő elsírja magát, hogy úgy érzi, szét van szedve, hogy egyenest „Olyan, mintha boncasztalon volna”, hogy ő nem lesz számon tartva, nem lesz rabszolga, stb.), de hogy nincs együttlét, sőt érzelmi zsarolásba van csomagolva, ez nem gond, mintha ez a bujtatás, ez a sunyiság nem volna észrevehető –. Aki cserfes és rutinos sasszébajnok az ilyenkor annyit jelent csak ki: „Ő honnan tudná ezeket, még senki sem mondta, hogy gond, akkor legyen, tessék, legyen elmondva, hogy is legyen másképp, mert…” (mert másképp nem tudta megközelíteni, feladta, ez volt a problémamegoldási kapacitás, ennyit lehetett kihozni az eddig tapasztaltakból). De jön az is – ez is teljesen arcátlan, a szenvtelenség gátlástalansággá fejlődését tükrözi –, hogy direkt módon van az alkalmi élvezet kedvéért feladva egy-egy intrika, nincsen következetesség, például egy olyan helyzetben, amikor egy ugyan alapvetően monogám felállásban – teszem azt fogamzásgátló, még jó hogy megszakításos aktus nélküli szexuális dualitásban – a nőnél van a koton – ha a férfi számon tartja a kotonokat, az már megint gyanakvásnak számít –, és ő, a nő, bizony kacérkodva, nem éppen körültekintően bánik azokkal (osztogatja azokat): vegyünk egy olyan helyzetet, hogy a nő telefonál és aztán, vagy csak úgy felcsönget egy szakítás vagy csak egy összeveszés után, hogy ő most elvonul vagy egyenest elutazik, de mégis másnap (vagy napokkal később újabb veszekedések után) megy, és elvileg nem készülhetett szexre, de mivel maradt és életbe lépett az összefonódás, hopp, mégis van nála gumi! A pénztárcában, a neszeszerben, a kabátzsebben (mindegy hol), de mikor rá van kérdezve, hogy bocsánat, nem hazamész (vagy hova is) vagy kivel utazol vagy máris van nálad, holott tegnap azt hitted, vége köztünk? Akkor nincs válasz, hát ez itt volt, már ül is rá a férfira. Ez nem őszinteség – és most finoman fogalmaztam (és egy ilyen nyilvánvaló alkalom máshol mással alkalmat módosítottságában nem egyenesen válaszolni: ez meg felháborítóan átlátszó tényállás, meg fájó, hogy a zsarolás megint jelen van, vagy élni a szex-szel, vagy megy és viszi a gumit is… hova is… miért is, ha nem vagyunk együtt, mondhatná a férfi, de nem mondhatja, nem fontos, úgysincs rá válasz, mert hát a bizalom van megkérdőjelezve, kimondatlanul is a nő van meggyanúsítva. Ismét arcátlan, sőt, már pofátlan takarózás, ilyen véletlen nincsen, legfeljebb, ha 2 hete ismerik egymást, de egy fél, 1 vagy több éves kapcsolatban, hogy az csak úgy ott van, mintha a pénztárca, a neszeszer, a kabát csak úgy elutazások közt félre volna téve (állna polcon, függne a fogason) és csak elutazási


célokra, porosodva, ezt mégis ki veszi be? És a nő elutazik. Így marad benne a férfi abban a helyzetben, ami tarthatatlan, majd szakít, majd – ahogy a mai nők általában viselkednek – ez jó ürügy arra, hogy a lányok leigyák magukat, beismerjék, hogy minden férfi fasz, és hogy ha kell, már aznap este lehet is valakivel, valaki mással menni lakásra, mert kell az érintés, túl nagy az űr, ami ezek szerint megint csak egy tartós testi szükséglet rapid pótlása és nem a másik, az önnön hiba, tökfejség, önzés miatt elvesztett személy iránti mély gyász érzelmi összeroppanása – és emiatt nem is tanulnak a helyzetből, esnek ugyanabba a hibába, miközben azonban rejtve, kimondatlanul ott az a homályos elképzelés, hogy akkor kell megállapodni, ha egyfelől már eleget láttak, elegendő – különböző – férfival voltak, eleget utaztak, flörtölhettek, táncolhattak a világ bármely pontján, igenis megengedve maguknak egy-egy kufircolást egy találkozó, egy teambuilding, egy konferencia, egy kiállítás, egy megbeszélés, egy üzletkötés, egy jubileum, egy bál, egy táborozás, egy after során, vagy másfelől, ha már – ha egyáltalán – gyereket, családot szeretnének, egy már kellőképpen megalapozott, vagy kiépült-kihasznált, kiteljesített karrier után, közben. Ezek azok a nők azonban, akik 40-50 évesen kimondják, ott, útközben volt egy vagy talán két olyan férfi, aki az igazi lett volna, de akkor éppen ez nem érdekelte őket. Áldozat híján így jártak… hogy az idősebbek még csak el sem mondják a fiatalabbaknak, ez mivel jár – és ki mondaná el???). Talán idáig még eljutnak, hogy végül belátják tévedésüket, mintha csak a következő verset: „Hiába csitítasz, vigasztalsz, hogy tűrjem, hogy nem nagy dolog; beteg vagyok s áltatni azzal nem mersz te sem: meggyógyulok. Halálos nyavalyába estem, nem tegnap s nem tegnapelőtt és nincs mód rá, hogy kiheverjem, öröklött baj, mitől nyögök, és gyógyszer sincs, hogy csillapítsa kínját, pedig be nagy, be sok kit ez gyötör, arról előre lemondanak az orvosok; egy napra bár elhessegetni rémképet, nincs arra se szer; nincs hátra csak a szembenézés, a belenyugvás: veszni kell.” (Illyés Gyula : Menedék)

De inkább a vers végéhez húz női megítélésük:

„Mert angyali fölényetekkel, asszonyok, ti, ti értitek kezelni a vérébe mocskult hőst is úgy, mint a kisdedet, s mert halál és szerelem egy ágy, s mert végezzük bárhogy is itt, lemeztelenít a halál és tisztátlanná aljasít, s mert régtől fogva te előtted a titkom se csak az enyém, segíts át anya-türelemmel elpusztulásom szégyenén. ” Mert

mi más volna, magányosan meghalni. Ha belátják.

Idézem Szerzőt: (aki „idősebbekkel” is élt, és a fiatalabbaknak hiába közvetíti fájdalmukat)


„Világos, hogy sokkal több faszival volt, mint amit bevall, vagy mint, amit tagad, ahogy a kapcsolat elején, amikor ágyba dőlt neked józanon vagy részegen (és azt mondta másnap, ilyen még nem volt), vagy mert hallott rólad egy barátnőtől, vagy mert lenyűgözte egy beszélgetés, ahol elképzelhetetleneket élt át – persze felizgult –, izgalmassá tett kívülállóságod vagy a családod – ami egy utazócsoport, még, ha diplomás is, kitüntetésekkel, amikről se te, se ők nem beszélnek, de engedélyed nélkül valaki, talán jószándékkal mindig benyög valamit róluk, mintha ez minősítene téged – vagy amiatt, hogy nem használsz mobiltelefont sem, vagy hogy összevernek néha azért, amit publikálni akarsz /mondjuk, ha ilyeneket: A körzet: Két oldalán alvó hajléktalan és döglött galamb. Ezek nem az ő oldalából szakadnak ki, mint víz és vér, mert neki nincsenek oldalai, csak annyit mond: „Én döntöm el, ki ügynök ebben az országban”. Persze, hogy a Durván Szitkot – Joszip és Kaja, bértestvériség. Világösztön. Bal-jobb montázs – a legjobb mondás: halva ültetett Parlament. A parlag leültetett. Tétova tingli-tangla, tanoda a vonzássérülteknek. De ha a gazdasági miniszkült tolmács nélkül küldik a CNN-be, az mégis aggodalomra ad okot ÉS némi gyanakvásra. „Yes Richard… You are right Richard… this region… fairytale is now what Hungary…” Eredetiben: „Jessz Ricsárd… Jú áár rájth, Riccsárd! … dtis ríídzsön … fér-ítél iz nááu vatt Hángeeri…” Mintha egy türkmenisztáni miniszter ülne ott, úgy rendezték be a szobát a stúdióban (és miért nem kért tolmácsot, vagy feliratozást? – ennyire el vannak szállva, elvégre vagy ők akarták így, vagy nem mondtak semmit a CNN-stábnak?! De még egy washingtoni Magyar Nagykövetségen sincs egy sajtós vagy attasé, aki vállalhatná?). Volt miért aggódniuk a tévéseknek is (mi csak utólag érteülünk a felsülésről, ami nem csak szürreális volt, hanem mintha két film összevágva). Volt miért aggódniuk? Azok legalább helyettünk. Hisz errefelé tűnt el a Csodaszarvas is. Már akkoriban azt is lenyúltuk (úgy is mondhatnánk, hogy őseink még ismerték azt, amit a bushman-ok óta nem felejtettek, hogy a vad nem izzad és előbb-utóbb összeesik, mert túlhevül, vagy csak kimerültségében – és az a fehér bírta egészen idáig, és persze, benne van, hogy a két vezetőnek volt elég erős lova, hogy kövesse (tehát a többi leszakadozott, lemaradt, alattuk maradt a lovuk, mivel csóróbb volt mind, eleve a rangon aluliaknak rosszabb minőségű volt mindene, fegyver, tarsoly és persze a ló is), tehát ez egy statement, egy kimondatlan felemelése a természethez legközelebb, annak erejével bíró feletteseknek –, de erre a hajszára már a szarvas tetemén, az alapkőletételen túl koronástul, rendszerváltásostul megalapított hon kezd mindinkább hasonlítani: kifárasztani, szétkapni. Biztos tisztelték természeti népek, míg ki nem irtottuk őket, vagy nem magyaráztuk el nekik egy kicsit erőszakosan, hogy mi az a vérfrissítés. Végtére is, annyi történt, hogy másé volt a föld és mi Kádernek nevezzük a Hét Vezért vagy, hogy a nomád, aki tiszteli a természetet és ezért vándorol, hogy a környék megújuljon, kezdte el kisajátítani a földet (elfeledve, hogy az anyja, testvére egyszerre): ennek jelképe az is, hogy ki akarják lőni a szarvast, nem pedig CSAK követni vagy max befogni. Árpád jól ültette bele magát before she sleeps in the sand. Mármint az ország: lelegeltetett vad rétek lecsapolt mocsarak, 1000 év múlva magán-nyugdíjpénztár-konzum és Nemzeti Bank valutatartalékok szétlopása. Kapásra kiderül: He can’t see the sky, before he can hear people cry. – ki sem adnám/


vagy mert védelmezel másokat, hosszútávon, névvel, hittel, kölcsönnel, öleléssel, imával, rangidősök jováhagyta iskola helyett leckéket adva, mely leckéket te is megkaptad. Vagy csak azért, mert költőnek nevez valaki és te tagadod, és akkor mi? és mondod, tanú és ez is izgalmas, mert ködös, mert ó, a titokzatos, a halál-szagú férfi, akitől kicsit félek és ezért megint felizgat. De világos az is, hogy szólni kell a sok futókapcsolatból fakadó életmód rögzülése miatt, (az nem is annyira érdekes, hogy hánnyal volt, hogy hibázott, hogy Pestre került, ahol jó, ha 1000 férfiból 1 normális, és persze, leitatták, persze, hogy nem volt mással elmenni – bár itt vitában vagyok magammal, szerintem, csak, mert unatkozik valaki, vagy magányos, attól még nem kell valakit szó szerint befogadnia, főleg, ha még ki sem derült, ki is az valójában, mit akar, de ezek akármennyire is tűnnek közhelynek: ez valós problémák –), miszerint mondjuk fétisei vannak, amik egy komoly kapcsolatra destruktívan hatnak – ha inni akar továbbra is, mint egyedül, hogy azt akar hazavinni, akit akar, hogy, ha nincs ünnepnap, munkaszünet, akkor csak a munka, csak a rutin, néha elmentek valahova, de a te közegedet ő nem érti, hogy mondjuk az a 100 évvel ezelőtti Mont Martre-otok Pesten, vagy az a Le Resitance-od szellemi és politikai értelemben, most ezek túlzások, de ahhoz képest, hogy kevés, kétes haver, ezek 10-15 szakterületről összejáró emberek, egy munkával, befektetett idővel – ehhez fenntartott hellyel – összetartott, mint nem random közösség, nem volt diáktársak, vagy kollegák, hanem egy kreatív, folyton valamin dolgozó, valamit kifundáló, valamin vitatkozó, valamit kielemző kör, ami nem csak inni, lazítani jár össze, hanem szocializálni – tehát az ivás, a kocsma, a műterem, a klubhelység csak eszközök, kulturális tényezők, nem maga a tevékenység –. És ha a nő elutazik, ha jön a hosszúhétvége, ha kiveszi a szabit, akkor hiába, veled nem járt el ezt a közösséget élni, otthon, másutt, külföldön, vagy új helyeket keresve igenis nélküled akar szórakozni (mert mondjuk az, amit ti csináltok, az neki megterhelő, agytorna, nem kikapcsolódás, és emellett nem akar szem előtt lenni, mert azért az feltűnt neki, hogy akárhova viszed el, ott a vendégek, a pultosok, vagy a tulaj kezet nyújt neked, és ezért mindig más, máshol, a védelem alatt állás helyett csak azt kivenni az egészből, hogy nem lehet akárki, a te valakid). De ha olyan van már, mint ez a kotonmenedzsment, hogy mindig van nála, ha nem vagytok együtt, akkor is – mert ezt szokta meg, hogy kell, hogy legyen nála, nem tudhatja, mikor kivel milyen helyzetbe kerülhet –, (de nem jút eszébe ezt magától leépíteni, hogy a faszinak ne essen rosszul – mert ugye attól volna önálló a nő, nem pedig attól, hogy rá kell szólni! Amiből megint vita, de igenis eltűnik a gumi, csoportosítgatja, barátnőnek ad, vagy mondjuk csal valakivel: ezt tagadni, bármelyiket ahelyett, hogy kész tények elé állítani a másikat, tudom lehetetlen, mert mindet akarja) vagy az erotikus ruhák (hosszú csizma, mélydekoltázs, állandóan sminkelni – nem is látod anyaszült arcát, csak zuhanyzás után, holott tetszik, de azt hiszi, akkor nem valódi énje tetszik, holott ezzel azt üzeni, hogy a rejtőzködő, burkolózó a valódi, ebből már személyiségére is lehet következtetni –, édeskés parfümök, soha lapos talpút nem felvenni, miközben az is vitatéma, hogy nem fogadja el, vagy el sem gondolkodott azon, hogy ellenkezője nem csak magasabbá teszi, hanem a hosszabb láb, a felemelt fenék képét formálja meg, tehát szexuális jeleket küld kifele annak ellenére, hogy amit az közvetít, azt már nem kell ennyire kihangsúlyozni, vagy csak rávágja, hogy, ha nem volnál, még olyanabban öltözne, köszönöm) – persze, hogy nem érheti, és nem is volna szabad hozzávágni, hogy ebből éjjel, egyedül baja lehet egy ilyen egyre kiéhezettebb, bűnügyi sorozatokon nevelt, erőszakkal táplált, háborúkat élőben közvetítő, szexlapokban, meg -filmekben, és persze videojátékokban tobzódó tömegkultúrában, ami a maguk ideáljait kereső, eltanuló embereket nemz, agymos, és az elszegényedéssel, a gazdasági válsággal, a háborúval, vagy előszelével (ahogy egy pestissel is hajdan) mindig az


élvezetek keresése, a még húzzunk bele, ki tudja, mennyink van hátra magatartás jár (amit már napiszintűvé tesz a média azzal, hogy élj a mának és szarj minden másra). Miközben a nő nem veszi észre, hogy együttesetek (a fennmaradása) milyen nüanszoknak köszönhetően nem esett szét, és hogy neki csak annyi, szerinte miért neheztel rá a partnere. Ezeket a fétiseket ki kell pucolni egy nőből, ezeket tisztázni kell, ki kell tisztítani, ahogy mondjuk a kirohanásokat, dührohamokat, a karmolást, vagy egyenest boxolást is – amit lehet, hogy te hozol ki belőle (persze azért vérmérséklete, rossz, kamaszos vagy elferdült szocializációja is eredményezheti, főleg az, ha nem foglalkoztak vele felnőttek, nem voltak példaképei, esetleg távol nőtt fel a szülőktől vagy túl nagy volt a korkülönbség közte és idősebb testvérei között, vagy nem is volt idősebb testvér, hát még nővére! vagy árvazházi volt, vagy mostohagyerek, vagy örökbefogadott és ezért elutasító, előítéletes, engesztelhetetlen és másokat hibáztató), mert azonnal támadásnak veszi kérdéseid, vele kapcsolatos megjegyzéseid (nagyon sok nő alapból bizonytalan, akár a többihez képest való hendikepjei miatt, alkat, testmagasság, anyagi jólét, ruhák, közeg, lakóhely, férj megléte és sikeressége, és a saját siker, vagy hogy azoknak már van családjuk, gyerekük és folyton csak arról áradoznak – és, ha nem optimális a kapott dícséret mértéke, hisz a nulla felett kell neki a lebegés, akkor automatikusan bevadul, üvölt, mert úgy érzi, lehúztad a bűvös vonal, mérték alá, nem pedig segítetted a látens depressziójába való visszazuhanástól eltartani). Ki kell (taszítani) tisztítani! Azt, hogy bátyja volt, és az ő ruháit hordta és nem szokott le róla, vagy hogy apja meghalt, amikor ő még kicsi volt és azóta csak férfiingben jár (először apjáéban, aztán már maga által vásárolt vagy férfiak által ráhagyottakban). Azt is, ha mondjuk csak férfias parfümökben fürdik. Azt is, hogy üvölti, hogy te még messze vagy a saját családtól, holott a saját apjának üvölt így utólag – mert eredetileg túl kicsi volt, elfojtotta –, mert elhagyta őt és anyját, és most te vagy az, amiben, ha úgy érzi – és megrögzötten hajlamos rá! – csalódik, akkor minden dühét, torka szakadtától rekedésig rád zúdítja. Azt is, hogy… ez az egész nem más, mint férfit nem engedni, mert annak helyébe kell lépni – az inges az, hogy nem akar lány lenni, mert utánozni próbálja a bátyját vagy látja, annak mennyivel szabadabb kijárása van és ezt nem nőtte ki; míg a rekedtes meg az, hogy a gyerek magát hibáztatja a szülők szétmenéséért és téged helyettesít be az apa helyére, hogy elmondja, bántja, de ebből az évek során az lett, hogy te bántod őt, te is el akarod hagyni biztos! –. És azt is ki kell pucolni, hogy ha beérne reggel 7-re vagy 8-ra (pontban) akkor nem lehet még 5 percet feküdni, menni kell (de ha szexelni akar még, akkor azonnal kapható legyél), de ha ő van kielégítve, akkor hírtelen már nem is gond, hogy fél9-re vagy 10re ér be, ugyanígy, hogyha elmegy valahova, ne akarja, hogy ott legyél, amíg készül vagy hogy téged zrikáljon, mert 3 perccel később ér így oda, hogy csókolóztatok. És azt is, hogy dugdos előleg dolgokat – minden nő, aki tinédzser marad, fenntart ilyen rejtekhelyeket –, mintha csak továbbra is az anya vagy az apa (ha volt) elől dugdosna, vagy a koleszos vagy albérletes évek miatt (ahol a többi lány elől, hogy ne nyúlják le, hogy fenntartsa a látszatot, hogy ne kapják rajta, hogy ne tudják meg otthon, vagy hogy senki se nézze szajhának): ott mondjuk – mert nyitva hagyja, hisz rohan vagy nem jut eszébe, hogy már mi van ott, de kivetet veled valamit –: találsz dugicigit, de ő nem cigizik, vagy másfajta kotont, mint amit használtok, vagy vodkát, füvet, vagy rosszabb előjeleket (elvégre ezekre felhívva a figyelmét, neki segítesz, nem őt alázod meg, és nem is bántás – ha értené!). És azt is tisztítani, hogy elkíséred a munkába, de ő nem kísér el egy baráti találkozóra, mert mindig dolga van (ez a mindent munkának tekintéssé fajulhat el, nem csak az ilyen-olyan bevásárlás, a kutyának, macskának kell dolgokért kiruccanás lesz olyan, mint egy beszerzési körút, hanem az is, hogy mikor vegyen ki szabadnapot vagy logisztikai sémákat kerít annak is, hogy elutazzatok, hogy lemenjetek egy italra valakikkel találkozni), vagy hogy elindul bulizni, de mivel ott vagy, útközben előbb


akar elválni, mint odaérne (ki ne lásson minket? Ez azért nevetséges, hogy, ha téged is érdekel az a dolog, ne menj el, mert ő ott van és ”egyedül” akar lenni, tehát ha elmész kerülgesd?), mi kell, kotont venni?, vagy visszamegy később?, mert a kotont otthon hagyta (nem a sálat vagy a belépőjegyet vagy azért, mert útközben eltört a sarok: egész más tört itt már el), és utána már csak olyan eseményekre jár (de rendszeresen), amik olyan helyen vannak, ahová nem szívesen jársz (kint a picsában, vagy drágák vagy naív a közeg) vagy olyan belépője van, amit előre megvett (bocs, már nem kapható, bocs, ehhez regisztrálni kell, bocs, ezt én is úgy kaptam egy kollégámtól), stb. Magadban meg azt kell ekkor tisztázni, hogy, ha nem lehet ezeket kimondani, ne gyanakodj, hanem vess véget az egésznak, mert kimondatlanul (mert, ha mondod: vagy tagad, vagy nem válaszol) végül csak idő kérdése, hogy a dolog belülről esik szét, omlik szabályosan össze. És így – ha ezek jelen vannak: (maradhatnak) – érdemben nincsen, nem alakulhat ki párbeszéd, egy rákérdezésből kiindulva elkanyarodni több, más téma felé. Hiszen bántásnak vesz mindent, amire nem számított. Őrület. Szabályos őrület! Át kell gondolnod, hogy hogyan tudod tanítani (amire neki is igenis szüksége van), hogy képes vagy-e ezt beszivárogtatni oldalról, türelemmel, rengeteg türelemmel (és közben ne tűnjön úgy, mintha kioktatnád, eleve, hogy terelgeted, és az se, hogy hálálkodjon, bújjon, mint pótapához a gyerek, aki felszabadul benne, mert akkor a gyerekedet dugod, és attól még betegebb lesz)… vagy egyszerűen nem éri meg, neked nincsen szükséged ilyen nőre, bármennyire is fáj, el kell engedni, talán túl fiatal is. Talán meg az a gond, hogy ez gyógyíthatatlan úgy, hogy csak te mondod el neki. Úgy tűnik, hiába öregszik ki (tartja magát előbb öregnek és kezd el emiatt kompenzálni) a nő (és ezzel is visszaél, ezt is meglovagolja a média, a kozmetika- és szépségipar, de még az éjszakai élet is), hiába van az, hogy egy férfi 40 évesen – már kicsit lestrapáltan, már kissé őszülve, már enyhén ráncosan – néz ki a legjobban, beértnek, az ezüst-hát előjeleként, igazából az van, hogy a férfinak sokkal hamarabb szűkül be a variációs lehetőség-mezeje, sokkal előbb záródik a legyezőalak, húzódik össze a horizont, mert a jó lányok az elején kelnek el, már boldogok egy kapcsolatban, egy házasságban, és, ami marad, az nem véletlenül nem kel el, vagy nem akar, vagy tagadja egyenest, hogy erre bármi szüksége volna (egy rossz nevelési példa, amiről tudja, hogy beléivódott, és nem akarja valaki másba átültetni; egy válás a szülők közt, amihez már nem volt elég kicsi, hogy ne sérüljön meg tőle, és ezért zsigeri, belső, mély ellenszenvet érez akaratlanul a férfiak iránt, bizalmatlan, és ezért is csak a szex erejéig hajlandó valakit komolyan venni; vagy túl sok volt a rákos a családban, és hiába, élhetne az az utód akár 60 éves koráig, és csak aztán jönne ki rajta is, a nő nem akarja azt megtenni vele, nem akarja soha látni a fájdalmat, amit mondjuk a nagymamáján vagy nagybátyján, stb.). Rengeteg félelem övezi ma a megállapodást, és rengeteg reflex, rossz berögződés, mert mire megtalálják egymást, már – vagy kialakult egy ízlés, öltözködés, és szexuális életstílus, amibe állítólag nem lehet beleszólni, mintha nem az volna a lényeg, hogy kimozdítjuk egymást a megszokott és főként agresszívan defenzív, bedohosodott védekezési mechanizmusok kényelméből, de még az ízlés készletei, tárháza is bővítésre szorul – annyira kész emberek (vagy azt hiszik magukról), hogy a sántító részletek korrekciója, az ebbéli folyamat nyomasztja, erre aztán az a válasza csupán, hogy nem leszek olyan, amilyet te akarsz. Holott lehet, azt ő sem szeretné, amilyen, de fél megmutatkozni, kilépni a biztonságérzetből, hátha visszaél vele valaki, ahogy nyilván vissza is éltek már sokan. Ez nem az, hogy lóg vagy kicsi a melled, nincs rendes ruhád, csak miniszoknyád vagy szakadt farmerod, voltam már nagyobb faszú férfival is, neked nem fogom lenyelni az ondód, vagy te nem teheted be gumi nélkül (holott 10 évig szedett gyógyszert, vagy 5 évig más, helyi ”érzéstelenítőt” és akkor bárki megtehette, most a komoly kapcsolatban senki?), vagy utólagos, évekkel későbbi vitában kerül elő, esik le a nőnek, hogy talán azért nem ment (és hiába kapálózik most már, még 10-15 faszi után), mert egyszerűen csak ő lett kielégítve (ez volt a szeretői viszony) és


nem volt közös szexuális élet, akár be se tehette a férfi, csak nézte, ahogy párhuzamosan a nő keresgél, ismerkedik, mindig van talomban egy másik, aki lehet, kiszorít (és ezért lett vége olyan hamar, amit a nő még mindig nem ért, mert csak onnan közelíti meg, hogy TE-NEKED csak Ő-VELE mi bajod lehetett?! Nem csak veled, a többi részlettel is)… de, ha ez párkapcsolat alatt is így van, az veszett fejsze nyele, ott fából vas a gigád, ott nincs kivel kitárt karok közt egyesülj, ott vége van. Most erre mondhatjuk, hogy hazánkban az átláthatatlan, ambivalens kapcsolatok a fegyelem híján elvadultak. Inkább mondhatjuk azt is, hogy ez nem hangerő kérdése, hanem női és férfi szerepeké, amik iránt közömbösen viseltetik a többség, kezd a balkáni, háttérből a nő irányítja az atyauristenkedő férfit viselkedés elterjedni úgy, hogy szabálytalan, nem hagyja a férfit a láthatatlan felügyelet ellenére kisfiúnak és védelmezőnek egyszerre lenni, hanem elszívja hatásköreit, egyszemélyben akar nő és férfi lenni – ami nyilván a hosszútávú egyedül élésből fakad. Ami, ha élsz vele, addig tart, amíg a nő tart ki, tehát egy újabb last minute, nagyon olcsó, nagyon trendi, nagyon nylon ajánlatra bukkanás, és ha ennél többet szeretnél tőle (és nem mástól), legrosszabb esetben ilyeneket mond rezignáltan vagy fenyegető testtartásba vágva magát: Nem muszáj itt lenni. ILLETVE: Egy szavadba kerül és már mehetsz is. Ez aztán a kitartás. Inkább zuhanórepülés. Az ownolás felől közelíti meg magát is, hát még azt, hogy veled van. el akar kelni. De mégsem. Akar tartós kapcsolatot, de nincs mintája. Nem tudja, hogy az előző életét le kell építeni ehhez.” Azt hiszik?: „She’s got no place to fall” (Bob Dylan – She belongs to me, részlet) Idézem Dylan-t azért is, mert Szerző az ilyen őrületek, sematikus borzalmak átélése után – és hálával tartozom, egyfelől, hogy nem túl részletesen, mert az napokba tellett volna, elmesélte – felteszi néha azokat a hamisítatlan-rekedt újarchaikus folkhimnuszokat is, erőt merít belőlük is (ez sem destrukció) és megy tovább, ahogy írja „Monterfless” című szövegében (ami nem csak a villanásszerű élményre, a bevillanásra, vagy valamibe magad beleélésből kiábrándulásra, vagy a szerelem, mint drogra, mivel rossz anyagot adtak, utal egyszerre, hanem a kölcsön kapott húsra magára is és persze a nőszörnyetegek felvonulására, akiknek – lízingelve az alibiket – teste a Terror Háza, amit egy olyan fura és feszélyező báj és teljes elborulás övez, amit nem kívánok senkinek): „És még te elégedetlenkedsz? Pedig egy Sixtus-kápolnán ülsz. De, ha úgy szeretnéd, máris lebontom az állványzatot! Nem kell tovább fekve dolgozni, ahogy azt Woody Allen legújabb filmjében kiparodizálja. Picsába az egésszel!

Michelangelo új falat keres…

amit meghághat. (…) Na, ez az! Ebben voltam már vagy két, háromtucatszor! A műsor: Ismétlésnők.” Szóban nekem még hozzátette, mikor említettem, hogy ezt a szöveget ide beillesztem: „Omlanak a falak, le van verve a munkám, tatarozás itt azt jelenti: takarodj innen, és nem azt, hogy erős sugarú könnyezéssel a nők lemossák arcukról csókjaim… I really did try to get close to you – mint a freskó a fal anyagához? Mit sem számít. De azért ne sajnáltass nagyon ebben a fejezetben, és ha lehet, a többit meg se mutasd.”


♠♠♠♠ Ugyanakkor Szerző pontosan tudja, hogy ebben a korban nem lesz „nagy” szerző. Főleg magyar nyelven nemzetközi szinten nem (ez olyan, mint belátni, hogy Amerikában európaiként egyszerűen nem lehet szerzői filmekkel befutni, legfeljebb adaptációkkal), és Szerző nem is tör hűségesküért cserébe ingyen érkező, de kínos következményekkel is járó babérokra („nincs babér homlokomon mivel egyelőre nem szerepelek a megdicsőült nagyságok katalógusában” –Augostinho Neto, ford. Tóth Éva), mint a kor minden szakterületén, s így az irodalomban, a művészetekben is régi, rossz hagyományokat ápolva, majd magasztosítva törtető, féringéző kortársaink (akik teli vannak suvadt magyaróval, mire fel?, s eszük jár, csak egy másik irányba), olyanok által kinevelve, akik között nem egy akad, aki alternatív értelmiségi, okleveles munkakerülő volt az előző rendszerben, teszem azt, modellt állt a Képzőművészeti Egyetemen (mert akkoriban nem csak nyugdíjasok voltak), aztán kiderült (de tagadva van), hogy ők nem is voltak anyira értelmiségiek, mint alternatívak; vagy olyanok által, aki nem láttak más katedrát, mint amire felnézve ott akartak állni, nem a Világ Végén, nem az „Ismeretlen Arcának Barázdáiban” (Erdődy). Nem őszintén ”énekelnek”, és ez csak felerősíti a hazugságot, amit az ”énekkel” el akarnak takarni. A szavakat a szájukból csak kirángatják, egyszerű skálák arcokba vágva… elszakad. Ezért hangsúlyozza Szerző, hogy inkább az elkövetkezendő (esetleges) nagy szerzőknek kortalanul meg kell adni a lehetőséget, hogy legyenek, tehát forrásanyagot biztosítani számukra, a kulcshelyzetű alkotók számára (akiknek küzdelme már arról fog szólni, hogy a kulcs az ellenség kezében van) – ez érdekli Szerzőt („zur Quelle einer Welle” – egy hullám forrásává tehát, mondta múltkor németül egy opera versenydalából idézve)! Origót, támpontokat, honnan hovákat, hol kezdődött relációkat (Glowing In The Darkest Night) biztosítani – mint a Minotaurus-szal megküzdő ókori hős számára Ariadne fonala, csakis az segített kijutni a Labirintusból; vagy Jancsi és Juliska és az általuk elszórt morzsák –, s ennek egészét egyfajta kordokumentumként letenni az asztalra. Megint csak megidéz bennem valamit: az ébren tartás és a labirintus toposz együttesen a viola da gamba jelenség keletkezésének korszakát. A XIV. Lajos udvarában állott sövénylabirintusában játszott (vagy a bejáratnál, hogy hangulatot teremtsen, vagy a közepén, hogy segítsen kijutni, egyfajta útmutatót, hangleírást az útvonalról, hiszen a labirintus komponálódott meg benne, kanyarokkal és a kijárattal együtt) – ugyanezt ugyanígy meg lehet tenni az írott szóval is, hiába szögesdrótok mögötti bajonettek, vagy tűzfalak mögötti vírusok vagy szoknyák fodrai mögött lapuló fertőzésektől igyekszik minket távolabbra elkormányozni az adott hangvétel, mely a korszellem, mint hamis, protekcióval helyére bekerült révész, a bürokratikus prefektus ellen szól, akinek ellent kell mondani, ahogy Szerző is teszi (mert tudja, annak tudata, tudatlan környezete „vadon-messzi, barbár-távoli, riasztó révéből is” – Dobai Péter – ki kell jutni). Szerző külföldön éppúgy, mint idehaza: az európaitól oly messze lévő élethelyzetekben ügyesen elnavigál, nem mellesleg:


Esztokjával felbizgetni a mások eszit! – ezért is igyekszik informálni. Ezt úgy hívjuk: Vállalás. Ezt úgy hívjuk: Felelősség. Ezt úgy hívjuk: korabeli Alaphang, melynek háztartása nem csupán az irodalom, intellektus-toalettjét (tehát felöltött létét) nem csak ez adja. Mindeközben Szerző anyanyelvi szabadsággal mozog az improvizáció világában – a rímhallás abszolútumával – (nála a metaforák gyártása mind a megértést szolgálja és nem a nem értés kiküszöbölését), ismeri annak díszítéseit, rezdüléseit, mulandóságát, és legfőképpen kihatását a többi emberre. Függetlenségre törekvő Világnézet, retrospektív percélmény, önreflexív mozgás, egyre tágabb asszociációk, keretes szerkezet, epigrammaszerű csattanók. Valaki, aki 14 éve dolgozik észrevétlenül egy grafometrikai stíluson, ami mellékzönge az elhivatottság legnagyobb hangzásában, úgy, hogy nem törekszik bármely nemű nyilvánosságra. Olyas valaki, akit úgy is nevezhetnénk: Bepillantás. Ahogyan a hullócsillag húz egy villanásnyi ívet és belátni a fény ívén át egy elképzelésen túli térbe, úgy hívja le Szerző a gondolati hasadékokból, a megnyíló csatornákból a hol létélmény szubsztanciáját, hol pedig a látomást magát körüljáró pillanatot (teljesen ösztönösen, amit a tudatosság igyekszik mederbe terelni). De semmiképpen sem a látomást érzékelés élvezetében fürdőzés érzését? Jóval inkább annak átélését szemlélőként, önmagt is kívülről is szemlélni tudva. Ötletek, amik feltételezések, másutt pedig következtetések (A Million Tomorrows), egy műgonddal, szinte babrálva, módszeresen összeillesztett mozaik darabjai (egy összetört világé: „Minden egész eltörött” – Ady Endre), ahelyett, hogy hozzánk vágná, mint oly sokan a külvilági kültakaró érzékelésének töredezettségét, a puzzle-t, és azt mondaná, ez a retró vagy így: Ezt neked! És ami még rosszabb: Kortárs Irodalom. Hogy most a futurizmus vagy hiperrealizmus vagy részletgazdag érzékenység vagy mániás kutakodás jelzőit akarja-e valaki ráilleszteni erre a nehezen behatárolható – mivel sokrétű – körültekintésre: ez teljességgel irreleváns, ez csak eltérés a tárgytól, attól a szakadozó szövettől, ami közösségeink összetartásának koherens kézzel foghatatlanságától – az íratlan szabályoknak is megfeleléstől – történő tévelygő eltávolodás, ahogy ezt nyugati beállítottságú és meghasonult társadalmunk is tükrözi, és amit Szerző igyekszik bemutatni. A teremtő kedv aktivizáló ereje, a megértéssel párosuló tudatosság szomorkás önmagát belátó melankóliája (a mély barna és borongós szomorúság megmutatkozása egy amúgy vidám és egyben szigorú ember életképében, önarcképként pedig életképeként, amely a földdel úgy van kapcsolatban, mint eredeztethető elemiség, a „Mélynyomó” című szövegben pedig így: Altergeo – ami itt is utalás arra, hogy a bolygó önmagát pásztázó receptorjai vagyunk, és úgy is, ahogy ezt mondja: „Egy tudat leágazásai, amik előbb a felszín figyelmének számítottak, de utóbb, mint tekintetek, elmerültek egymásban és ebből némi káosz is, hogyne, lett, de némiképp mégis ugrásszerű kirajzásban a sok gyökérrel a ”központi agyhoz” kötve és a földdel a földből táplálkozva a bolygó kinövéseiként létezésben valósulunk meg; leválva, visszaolvadva, leválva, vissza, Bölcsőd az, s majdan sírod is, mint egy felszálló buborék földből, vagy csepp víz egy evolúiós csobbanás után, mely mindkettő, visszahull… mintha még bölcs, aki a földtől éppen elvált, de visszasírja – mit is, az életet, vagy már a földet, mert elég volt? – azt öregen, az ahonnan-t és az ahova-t, ahonnanok vagyunk és ahovák, tehát a csecsemő sír, ahogy a tudata leválik – öntudatra ébred, ez biztos fáj – és az öreg teste holtan szétfolyik, hogy termővé legyen ismét, gilisztákkal széthordva, később egyszer felszántva, de a gilisztából a madárba is akár, vagy a helyi pecás botja végén kunkorin egy halon át a családi fészek asztalára, még ha nem is emésztve a hal által, de felfalatva, elpusztulva, ami üzenet, információ már átszállt a halba, tehát az emberekbe is.”), és (mint a mellékelt példán láthatjuk is:) a lényegre nézést kiegészítő, felfelé mutató szóbőség: tagadhatatlanul sajátja. De a spontán képalkotás áradó bősége itt nem kísérleti hanghordozás vagy hangokat próbálgatás,


hanem témánkénti hangfekvések változatossága. A kifejező (vagy a hamis ideákat, a félretájékoztatottság diétáinak salakját lefejező) eszközök változatossá érését szemléltetik. Az olvasható – és a világról szóló – vulgárissággal beoltva ez nem is az, amit úgy neveznének ma egy divatos lapban, hogy Slicc Krieg, hanem sokkal inkább az élet ellen való szabadosságra visszakanyarított élesnyelvűség és annak élcelődései. Felőlem úgy is nevezhetjük ezt a szóművészetet: Till Eulenspiegel vidám csínjai. (Ugyebár ő az a középkori német udvari bolond, illetve a bolond álcája mögé rejtőző móka-, fricskamester, aki tükörrel egyik kezében – ezt nem kell részletezni: tükröt tartani az embereknek – és bagollyal a másikon – ókori görög pénzérméken jelent meg hajdan, majd az oktatás, a kultúra jelképeként, ma már inkább a spekulált szabadkőműves összeesküvések bizonyítékaként hozzák fel madártávlatbéli architektúralis formák szintjén; de az amerikai 1 dolláros bankó jobb felső sarkának apró részletében ténylegesen is megtaláljuk –. Ez is az a dualizmus, amit Szerző képvisel. De közben ezt mondja: „Élc, márvány és könyv nem hagy nyugodni soha.”

A túlszárnyalt közhelyesség helyben hagyása, mely nem elárvítja a szövegek tárgyát, hanem körüljárja azokat. Beleszimatol, kitapintja a tárgyalt betegesség pulzusát ( – „Eye to eye, a look sense everything”, ahogy a Chaka Khan zenekar énekelte a nyolcvanas években, bár ők ilyen formában kizárólag a szerelemről –, mintha szemek ujjbegyben, mintha ízlelőbimbók, organikus electroencephalograph: egy fordítottan arányos Chromantia, a tenyér, ami belőled jósol értintés útján volna sajátja), legyen az szervezetünk namomotorjai szintjén a betekintés, vagy a lélek rézsutosan lerakódott tárnáinak bármely rétegében az elfojtott, a kibrszéletlen, a meg nem emésztett és a sok sérülés lelki vadhusa egymásra tornyosulva. Úgy is nevezhetnénk, hogy Interpátia, amit a következőképpen definálok: Itt azonnal felötlik ama mondat, mely szintén Bob Dylan kapcsán hangzott el még a hatvanas években: „He’s got his finger on the pulse of his generation.” S míg (Szerző inkább így: Taping into others fears és) ő velünk úszik az idő folyamában, feltehetjük-e a kérdést: de vane nemzedéke egy ilyen szerzőnek (a kortalanság ugyebár?!). És egy másik megjegyzés a Martin Scorsese féle „No Direction Home” című filmből: „Somehow he taped into it.” Erdődy sem tesz egyebet, csak másképp, más léptékkel, más kulturális beágyazódással, más eszközökkel, más hangerővel. A mi belső hangunk hangerejével, ahogy olvasunk (idézem: „Egy ember ül egy könyvvel, csak akkor tud továbbgondolkodni, mert akkor nincsen határideje a gondolat megérkezésének, nem kell azt betáblázni, nincs kvóta, meg késésben levés, bezzeg ha a buszon zötykölődik és touchpadozik, meg üvöltenek körülötte és közben bömböl a baromság a fülében.”). És, ha már ebben a percben is valakinek kezében van ez a könyv, bizonyos, hogy test-testkontaktusban (tapintás, illatok, lapozáshang) van a művel, ami könyvformában egyszerre


plasztikus a test és az elme számára is. Ez a hangszer és benne a szövegek, mint koncertek, etűdök, mazurkák és zsoltárok ugyanis csakis mibennünk hallhatók. Ezek egyénített felismerések és gondolatindikátorok. Nyelvünk a lakmuszpapír, ami elszíneződik, ahogy ujjunkat megnyaljuk, mint valaki, akinek ízlett a koszt, és lapozunk. Apropó lapozás. Észrevette valaki, hogy a gyerekeknek már gondja van ezzel is? Hogy a papír felett próbálnak 5-6 éves gyerekek úgy lapozni, mint az érintőképernyőn, de nem megy nekik, és összeomlik bennük valami, nem is értik?! Miközben az USA-ban már leszoktatják őket a kézírásról?! (idézem Szerzőt: „Mi más lenne ez, minthogy innentől kezdve – arra hivatkozva, hogy gyorsabb, hatékonyabb – egyszerűen mindenük, a munkájuk, a naplójuk – ha egyáltalán vezetnek, de értsük inkább úgy, hogy fényképeik, letöltött cuccaik – mind szem előtt vannak, megfigyelhetők, nincsenek titkok többé, hiszen mindig netre vannak csatlakoztatva az adathordozó által, amin interaktívak, amin zárt életük elvégeztetik; ide tart amúgy a Titkok Ellen Vívott Háború a nemzetbiztonság érdekeire hivatkozva, mint ahogy a térfigyelők – a gombamód szaporodó kamerák mindenütt – is állítólag értünk vannak kint és nem ellenünk. Egész életük reflektorfényben, ami a szabadjára engedett nárcizmussal van nyugtázva. Majd a kézírás lesz titokban tanítva, azok lesznek a terroristák, akik még tudnak, „Mutassa, tud! Mutassa!” és kínozzák, vallatják, mert amit le tud még írni és nem copy paste, azt meg is tudja jegyezni, tehát nem lehet lekövetni, honnan másolta ki, töltötte le. Ez nem aggaszt senkit. Kérdőjel nélkül?” Ez valóban aggasztó téma. Azonban mielőtt eljutnánk odáig, hogy egy cikkel támasszam alá eme állapot fennállását, előbb térjünk ki a „Titkok Ellen Vívott Háború” részleteire, melyeket eltúlzottnak hihetünk – kiki ellenőrízze belátása szerint valóságtartalmukat –, sőt el is utasíthatjuk, vagy rámondhatjuk, hogy egy újabb disztópia, ami nem fog megvalósulni (mert az emberek felnagyítják, ahogy a klasszikus értelemben vett szájról szájra terjedő történetek is mindig kiegészültek, ahogy a következő mesélőhöz eljutottak, bizonyos részek ki lettek színezve, mások elsatnyultak), de ha csak a töredéke is igaz, már jobb belátásra bír, hogy Szerzővel egyet tudok érteni abban, hogy nem kizárólag az interneten kell publikálni, hiszen az azt böngészők többsége egyre inkább már azon nőtt fel, így vagy nem hisznek az internetes (akár anyanyelvű) beszámolóknak (van, aki riogatásnak hiszi), a többi átsiklik fwelettük, mivel annyi minden mást kell még böngészni, annyi minden áll sorba egy szaftos kis szörfözést biztosítva.

„Az orwelli felügyelőrendszer kialakulása Közzétéve: 2012. április 4. szerda Az Internet fokozatosan egy orwelli felügyelőrendszerré alakul és a magánadatok védelme lassan meghal. A minket irányító erők mindent figyelnek és rögzítenek. Egy dologban biztosak lehetünk: amit egy hétköznapi ember az Interneten tesz, az ma már nem maradhat titokban, ezek a tevékenységek lekövethetők. Sokan nincsenek tisztában azzal, hol is tart ez a technológia. Az Internet az egyik legpublikusabb hely ma a világon. Mindenkiről személyes, folyamatosan bővülő „adatlap” készül, amihez sokszor mi magunk szolgáltatjuk a legtöbb információt a Facebook-hoz hasonló közösségi oldalak használatával. Igen, az Internet egy fantasztikus eszköz, ami lehetővé teszi minden ember számára, hogy kommunikáljon másokkal és folyamatos kapcsolatot tartson fenn társaival, valamint


hozzáférjen olyan információkhoz, amelyek néhány éve még elérhetetlenek voltak a hétköznapi emberek számára. Valószínűleg eljön az idő, amikor ez az eszköz már nem áll ilyen formában, vagy ilyen szabadon a rendelkezésünkre, de személyes információink, kommunikációink már most sem a sajátunk. Az alábbi 10 pont ezt próbálja szemléltetni. 1. Az amerikai szövetségi kormány öt évre visszamenőleg tárolhatja bárki internetes tevékenységét Korábban az amerikai Országos Terrorelhárítási Központ 180 napig tárolhatta a terrorista kapcsolattal nem rendelkező személyekre vonatkozó információkat. Ez azonban megváltozott. Eric Holder, országos főügyész aláírta az új szabályozást, ami lehetővé teszi a Terrorelhárítási Központ számára, hogy öt évig tárolja ezeket az adatokat. Végtére is mindössze 4 és fél év meghosszabbításról van szó. 2. A potenciális munkaadók bepillantást követelnek az álláskeresők internetes tevékenységébe Nem is olyan régen még arról írtunk, hogy a munkaadók a közösségi oldalak személyes profiljai alapján próbálták megítélni egy-egy potenciális alkalmazott személyiségét és képességeit. Ma már azonban egyes munkaadók azt követelik, hogy a jelentkezők adják át Facebook jelszavukat. ACBS News a következőket írta: A rossz hír, hogy a munkaadók egyre gyakrabban kérik, hogy az állásra pályázók adják át Facebook és egyéb közösségi oldal jelszavaikat a szűrési folyamat részeként. Egyelőre nem világos mennyire elterjedt ez a gyakorlat, de az bizonyos, hogy a számos konkrét példa arra enged következtetni, hogy egyre gyakrabban történik ilyen, ahogy arról Suzanne Lucas a CBS MoneyWatch oldalán beszámolt. Természetesen az álláskeresőnek jogában áll a kérés teljesítését megtagadni, de valószínűleg önéletrajza ezek után a szemetes kosárban végzi. 3. A rendvédelmi szervek is figyelnek Az év elején egy YouTube videó bejárta a világot, amelyen egy apa tinédzser lánya tiszteletlen Facebook üzenetére reagált. A videót azóta 32 millióan nézték meg, arról azonban nem mindenki tud, hogy a történtek után a rendőrség és a gyerekvédelmi hatóság is látogatást tett a családnál. Amennyiben olyan tartalmat tesz valaki közzé, ami esetleg nem tetszik valamelyik hatóságnak, készüljön fel egy esetleges látogatásra. 4. A kormányszervek is figyelnek Az FBI, a CIA, a Nemzetvédelmi Minisztérium (DHS), a hadsereg és a Federal Reserve is arról nyilatkoztak, hogy a közösségi oldalak szisztematikus megfigyelését tervezik. Ezek a hivatalok kulcsszavak alapján pásztázzák a bejegyzéseket. Ilyen szavak például a „támadás” (attack), „gyakorlat” (exercise), és a „járvány” (epidemic). A Salon a következőket írja erről: 2010-ben a DHS Országos Működési Központja egy Média Megfigyelő Kapacitás (MMC) nevű programot indított el. Egy belső dokumentum szerint az MMC feladatai közé tartozik a „hírek, a médiában megjelenő sztorik, cikkek és a közösségi oldalakra feltett bejegyzések kiszűrése, operatív szempontból releváns adatok, információk, elemzések és képek hasznosítására.” Az operatív szempontból releváns adatok közé tartoznak azok a „médiában megjelenő írások, amelyek negatív fényben tüntetik fel a Nemzetvédelmi Minisztériumot és a válaszként tett intézkedéseket,” „partizán vagy valamilyen cél elérése érdekében létrehozott oldalak,” és végül a legjobb „a kutatások/tanulmányok, stb.”


5. Az elnök is figyel Barack Obama választási kampányának részeként indították el az „igazság csapatait”, akiknek az a feladata, hogy az Internetet böngészve megtaláljanak és adresszáljanak minden Barack Obamával kapcsolatos, általuk „valótlannak” vélt pletykát, az elnök 2012-es választási kampánya alatt. Tehát amennyiben valaki olyasmit tesz közzé az elnökről, ami a kampány vezetősége szerint nem felel meg a valóságnak, nagy az esélye annak, hogy az „igazság egyik csapata” ellenőrizni fogja az írást. 6. A rádióadások megfigyelése és rögzítése (beleértve az internetes rádiókat is) Az FBI egy virginiai céget bízott meg a beszélgetős rádióadások (internetes és hagyományos) szisztematikus rögzítésével az Egyesült Államok egész területén. A kezdeményezés célja „potenciális bizonyítékok” megszerzése (akármit is értenek ez alatt). Mark Weaver a következőket írta erről: Aki betelefonál egy rádiós talkshow-ba, készüljön fel rá, hogy az FBI rögzítheti mondanivalóját. Az FBI 524.927 dolláros megbízást adott egy virginiai cégnek a lehető legnagyobb mennyiségű rádióműsor és talkshow rögzítésére az Interneten. Az FBI elmondása szerint nem Nagytestvért akar játszani a rádió hullámain, csupán potenciális bizonyítékok után kutat. 7. Más kormányok is figyelnek Ne gondoljuk, hogy az amerikai kormány az egyetlen, amelyik megfigyeli az internetes tevékenységeket. A világ szinte valamennyi kormánya ezt teszi. Egyes országokban az Internet megfigyelése az Egyesült Államokat is meghaladó mértékben folyik. Kanadában például egy új törvényjavaslat precedens nélküli hatalmat biztosítana a kormányhatóságoknak a kanadaiak Internethasználatának megfigyelésére: Az úgynevezett „törvényes hozzáférés” törvénytervezet előírná az Internet és mobilszolgáltatók számára, hogy kérésre átadják a hatóságoknak az előfizetők/felhasználók adatait, beleértve azok nevét, címét, telefonszámát, email címét és ISP címeit, bírósági végzés vagy felhatalmazás nélkül. A törvény kritikusai által inkább „online kémkedésnek” hívott javaslat azt is előírná, hogy az Internet és mobilszolgáltatók valósidejű megfigyelésre alkalmas eszközöket telepítsenek a rendszerbe és felhatalmazná a rendőrséget, hogy a megfigyelés által összegyűjtött adatokhoz hozzáférjenek. A brit kormány ennél is messzebbre ment, amikor nemrégiben kiadott jelentésében felszólította az Internetszolgáltatókat, hogy távolítsák el a „szélsőséges tartalmakat” a netről. Íme, a jelentés egy részlete: A Terrorelhárítási Internet Referencia Egység korlátozott, de felbecsülhetetlen értékű munkát végez az Internetszolgáltatók felszólításában az erőszakosan szélsőséges, törvénybeütköző anyagok eltávolítására. Azt javasoljuk, hogy a kormány a brit Internetszolgáltatókkal együttműködve dolgozzon ki egy Viselkedési Szabályzatot, amely kötelezné a szolgáltatókat az erőszakosan szélsőséges anyagok eltávolítására, a 2006-os Terrorizmus elleni törvény 3. paragrafusában foglaltak szerint. Sok ilyen weboldal külföldi szerverekről fut, ezért fontos, hogy a kormány szorosabb nemzetközi együttműködésre törekedjen a probléma kezelése érdekében. Nicolas Sarkozy, francia elnök ennél is messzebbre ment. Néhány nappal ezelőtt tett nyilatkozatában azt javasolta, hogy azokat is vonják felelősségre a törvény előtt, akikről kiderül, hogy rendszeresen „gyűlöletkeltő” oldalakat látogatnak. Mi az ami „szélsőséges


anyagnak” vagy „gyűlöletkeltésnek” minősül pontosan? Minden egyes kormány a világon más és más választ adna erre a kérdésre. 8. Bennünket is arra bátorítanak, hogy kémkedjünk egymás után Az amerikai kormány számára nem elég, hogy bürokraták hada kémkedik az emberek után. Most már azt akarják, hogy egymás után is kémkedjünk. A Nemzetvédelmi Minisztérium egyre erőteljesebben támogatja a „Ha látsz valamit, jelentsd” kampányt, aminek lényege, hogy minden „gyanús” tevékenységet jelenteni kell a hatóságoknak. Sajnálatos módon a „gyanús tevékenység” definíciója igencsak megváltozott az utóbbi években, így az ma már szinte bármire ráhúzható. A vezetők paranoiája odáig fajult, hogy tavaly Joe Lieberman szenátor például azt javasolta, hogy a Google vezessen be egy „terrorista” gombot minden Blogger.com oldalon, hogy az olvasók könnyedén megjelölhessék a szerintük terroristagyanús tartalmakat. Szerencsére az ötlet nem került bevezetésre, de ki tudja mi vár még ránk. 9. Az Internetszolgáltatók is figyelnek Úgy tűnik az év vége felé már az Internetszolgáltatók is kénytelenek lesznek megfigyelni ügyfeleiket, hogy kiszűrhessék a szerzői jogsértéseket. A SOPA és a PIPA törvények bevezetése nem járt sikerrel, de az Obama kormány példanélküli megállapodást kötött a szórakoztatóiparral (nem a szerzőkkel) és a nagy Internetszolgáltatókkal. A megállapodás ez év július 12-én lép életbe. A Raw Story a következőket írta erről: Aki olyan tartalmakat tölt le, amiről gyanítható, hogy szerzői joggal védett, az Internetszolgáltató megfigyelte és érte jönnek. Különösen július 12-én. Ez az a nap, amikor a legnagyobb Internet-szolgáltatók önként be fogják vezetni a kalózkodás elleni tervet, ami a világ eddigi legnagyobb kémhálózatát fogja létrehozni, lehetővé téve egyes felhasználók Internet hozzáférésének teljes letiltását, amíg alá nem írnak egy dokumentumok, amiben megígérik, hogy nem fognak letölteni kalóz tartalmakat. A bevezetés napját megpróbálták titokban tartani, miután tavaly júniusban a szolgáltatók bejelentették tervüket. A megállapodást a Recording Industry Association of America (RIAA – Amerikai lemezkiadók szövetsége) és a Motion Picture Association of America (MPAA – Amerikai Filmszövetség) közvetítésével és az Obama kormány koordinálásával hozták tető alá. Tehát vigyázzunk, hogy mit töltünk le az Internetről. A szolgáltató is figyel. 10. A Nemzetbiztonsági Hivatal mindenkit és mindent figyel Nem túlzás azt állítani, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal (NSA) minden digitális kommunikációnkat „lehallgatja” és megfigyeli. Természetesen ez több éve nyílt titoknak számít, de most az NSA újabb szintre emeli a megfigyelés iparágát. A világ eddigi legnagyobb kémközpontjának felállításán dolgoznak Utah államban. A Wired a következőket írta a projektről: Szupertitkos hozzáféréssel rendelkező alvállalkozók közreműködésével épül a semmitmondó „Utah Adatközpont” nevet viselő új megfigyelőközpont a Nemzetbiztonsági Hivatal számára. A szupertitkos projekt az elmúlt évtized nagy kirakójátékának utolsó darabja. Célja a világ összes kommunikációjának lehallgatása, dekódolása, elemzése és tárolása, bármilyen földvagy víz alatti, nemzetközi, hazai vagy külföldi kábeleken haladjon is. A komoly védelemmel ellátott, 2 milliárd dollárból épülő központ 2013 szeptemberében kezdi meg működését. Szervereiken és routereiken mindenféle kommunikáció áthalad, a magánbeszélgetésektől a Google kereséseken át egészen az internetes vásárolások visszaigazolásáig, amelyeket szó


szerint feneketlen adatbázisokban tárolnak majd. Tehát az Interneten nem létezik privát információ többé. Minden publikus, legalábbis egyesek számára. Van, aki ilyen hírek hallatára elfordul az Internet használatától, pedig nem ez a probléma helyes megközelítése. Az Internetnek köszönhetjük, hogy jelenleg az elit nem rendelkezik monopóliummal az információ és a tömegkommunikáció felett. Egy YouTube videó vagy blogbejegyzés milliókat képes elérni. Az információ hatalom és az Internet hihetetlen hatalmat adott az átlagemberek kezébe. Igen, minden online lépésünket figyelni fogják, tehát fontos észnél lenni, de az Internet olyan lehetőséget adott a kezünkbe, amellyel egyetlen korábbi generáció sem rendelkezett. Amit ma felteszünk az Internetre, holnap megváltoztathatja egy ember életét a világ másik oldalán. A világot irányító elit rájött mekkora hatalom rejlik az Internetben és teljes erejével azon van, hogy elvegye. Azt se felejtsük el, hogy az Internet segítségével mi is figyelhetjük őket. Az Internet segítségével leleplezhetjük a gonoszságot, a korrupciót és az elmúlt évtized során számos alkalommal láthattuk, hogy hétköznapi emberek hihetetlen horderejű híreket adhattak a világ tudtára, amit a fővonalas média nem mert volna megtenni.” (Forrás: www.idokjelei.hu) Ebből láthatjuk, hogy egy vagy gondosan – akár a hatalom által, legyen az kormány, árnyékkormány vagy titkos társaság – kidolgozott figyelemelterelés, egy óriási blöff az egész (adatokkal, nevekkel, fedő- és cégnevekkel együtt), ami azért van ilyen módszeresen kiszivárogtatva, hogy eltakarja a valódi változások, mechanizmusok előrehaladtát, vagy egyszerűen ebben élünk, csak ezt nem írja ki a számítógép (sem otthon, sem az irodában, mint egy gépkocsi műszerfal, ha száguldunk), hogy veszélyben vagyunk. Jöjjön az ígért kézírás betiltásos tematika, ami azonban közel sem blöff, nem mellékes magyarázata egy alig átlátható – virtuális – folyamatnak, hanem kőkemény jogvita és törvénybeiktatási eljárás:

„Megszűnik a kézírás oktatása Amerikában Balogh Roland 2011. július 29., péntek 00:00 Véget ért a civilizáció, legalábbis ahogy mi eddig ismertük – állapította meg az amerikai Wall Street Journal napilap nemrég annak kapcsán, hogy az Egyesült Államokban – egy 2010 nyarán meghozott oktatásügyi ajánlás alapján – megszüntetik a kézírás oktatását. Egyedül Indiana állam számít kivételnek, ám egy friss rendelet szerint ősztől a harmadik osztályos tanulóknak már ott is el kell kezdeniük gépelni tanulni, amely képességükről három év múlva kell számot adniuk. A vizsgán három teljes oldalt kell egy ültő helyükben begépelniük. Az indianai gyerekek ráadásul mostantól egyetlen vizsgájukat sem tehetik le kézírással, sőt házi feladataikat is csak számítógépen készíthetik el. Jelenleg az Egyesült Államok 42 szövetségi államában egyáltalán nem oktatják a kisiskolásokat a folyóírás elsajátítására, helyette a számítógép, a laptop és a hordozható táblagépek billentyűzetén, érintőképernyőjén történő pötyögést kell elsajátítaniuk a nebulóknak. A tavaly nyáron elfogadott szövetségi irányelv szerint a mai gyerekeket semmi szükség megtanítani a kézírásra, a modern kor kihívásait kell figyelembe venni, az pedig az informatikai térhódítást helyezi középpontba – érvelnek a rendelet támogatói. A BBC által idézett egyik indianai oktatásügyi tisztségviselő, Denna Renbarger szerint annyi minden más fontos dolog van, amit a gyerekeknek meg kell tanítani. Sok pszichológus, illetve általános iskolai tanár azonban kifejezetten ellenzi az új tervet, amely szerintük rombolja a fiatalok


személyiségfejlődését, amelyhez nagymértékben hozzájárul az egyedi kézírás kifejlesztése is.”

Egy ilyen igenis aggasztó, post-orwelli korban, ilyen témákkal is még foglalkozó kötet kapcsán természetesen kitérhetnénk arra az oly sokszor vita tárgyát képező kérdésre is, hogy a mű fontosabb, vagy a művész… hogy a műveken üssön-e át a művész avagy az mellékes (tehát ebben az esetben, hogy ez a vallomás-élet egy alkati kérdés-e, ahogy akkor a szövegek csak eszközök vagy a szövegek kikívánkozása, a témáknak, problémáknak utána nézés, a lábjegyzetelés teszi a Szerzőt olyanná, amit ma csak paranoiásnak mond minden könnyelmű és félkegyelmű); de ezt ehelyt nem tartanám adekvátnak – Erdődyt ugyanis nem művészként tartom számon, ahogy tudomásommal ő sem önmagát. De akkor mi? Kódfejtő? Az túlzás? Egy cyber-detektív? Ez meg nagyon képregényszerű (akkor már nem is Batman lélektani mezsgyéje, hanem Question-é)… maradjunk annyiban, hogy oknyomozás, amely habitusból

fakad. Érdeklődőbb, mint kíváncsi ember, akiből az évtizedek nem tudták kiölni a tudásszomjat, csak mert elérhető minden, egy kattintás, egy kacsintás, egy abortusz, egy szexért albérlet, egy 5 perc múlva megvan a film és nézhetjük, mert most gyors a netem… Vagy arról van szó, ha más kor más problémái és aberrációi öveznék, akkor is így tenne (tehát nem a kor teszi az embert olyanná, amilyen, ha kiáll valamiért – és így azonnal ellenségeket szerez –, hanem, hogy aki tesz valami nemes ügyért – még, ha kicsiben is –, az az illető a kor követelményeinek megfelelve áll talpra és kiállt? Ez meg öreg lélekre vall (de ez a reinkarnáció felé vinne el). Ettől eltekintve szerintem fontosabb, hogy folyton ellenőrizzük, mi alapján is tartjuk számon a művészt, vagy igazmondót! Szerintem is az a művész, ahogy


ezt már mások, hitelesebb szónokok is kimondták, aki a művészet, alkotás folyamatát átélte, élt benne, benne maradt és ami a lényeg: Nem tud másképp, mint csinálni. Azt csinálni. És nem csak mellesleg, egy társaság, egy egyetemi diák vagy értelmiségi közeg kedvéért, hanem mert ez belső indíttatása, ez a hajtóerő, aminek nem lehet ellentmondani ész érvekkel, csak, ha az illető megtagadja önmagát, mindazt, ami zsigereiben úgy fészkel, hogy ki sem bírja műteni semmilyen átgondolással, vagy közegváltással. Amit Erdődyben igazán tisztelek, arra két szóval tudnék utalni: feminin tulajdonságainak omoroso-sága – „De az agyad legyen olyan, Mint a nőstény, mely fogan” (Apollinaire) – mellett egy meglehetősen szikár serioso is jelen van, ami javában maszkulin. Úgyszólván egy feltűnően szimmetrikus arcberendezésű és arányos testfelépítésű férfiről beszélhetünk, akinek olykor női árnyéka – és nem ágyéka – van. Azonban nem csupán ői jegyekkel megáldott, tetteiben mégis velejéig férfi (egy férfiatlan, a férfiasságról leszoktatni igyekvő világban, ahol a nők akarnak férfiak

lenni, de nem tudnak, de nem látják – még? – be, és hogy ez mivel jár, például azzal, hogy hiányolni kezdik a férfiakat?), hanem (az előző zárójelben taglaltak közepette is) kétirányba hatni igyekvő nemi identitás megtestesülése (ahelyett, hogy egyik vagy másik irányba esne túlzásokba: homoszexualitás vagy sovinizmus) egy olyan világban, ahol már szinte senki sem lehet tisztán egynemű (mert azzal – mondja a közízlés – ellene mond a másiknak, tehát föülé akar helyezkedni). Vagyis a nemi szerepek nem csak eltolódása ez már, hanem összemosása. Szerző szavaival: „Mit tudsz evvel csinálni. Az egy dolog, hogy voltak társadalmak, ahol ez működött – anélkül, hogy most bármely nőnek rá kellene vágnia, hogy de bezzeg ott is csak


verték őket, azért mondjuk, hogy ”működött”, meg, de hogy nem engedték őket tanulni –, a francokat! Van is egy szöveg, amiben fel van sorolva, mennyi lehetősége volt hány millió nőnek hányféle civilizációban az egyiptomitól az óskandinávig, az etruszktól a keltáig… itt, nálunk: nyilván a fizikai erőre való hagyatkozás a hétköznapokban, a szükség hiánya dominál (mármint „nálunk” alatt azt értem: ipari-fogyasztó-pazarló-kiszolgált társdadalmak). Mert, ha nem él már – mint előtte 200.000 éven át egy társadalom vagy egy 3-500 kilós vadállat leterítéséből és annak napokon át a hőségben vagy a fagyban való kergetésétől függőből, vagy ha már le is települtek, de már nem kell a férfira bízni (ahogy a társadalom, minden társadalom, Nyugati, Kínai, Amerikai Pionír, ausztrál szökésben levő rab, stb. 95%-a az arisztokrácia kivételével így élt 50-70 évvel ezelőttig) azt, hogy vegye már le azt a 120 kilós ekét naponta és nyomja a sárba, vagy fogja azt a szintén 500 kilós lovat, még ha meg is rémül valamitől, ÉS nincsen éppen háború – mintha 50 év alatt amnéziát, memória-alzheimert kaptak volna nem csak a nők (azaz kinevelőik, félrenevelőik, így egyben megrontóik), hanem az egész társadalom (a miénk, értessék ez alatt most megint a Nyugat). Ha nem kell rá, a férfira bízni (ez funkciója mellesleg, a munka és a harc) és helyette a finommechanikai feladatokat elvégezni… szőttes finomsága, a gyerektest törékenysége, az edényé nem különben, és kertgazdálkodni, az űzöttet, megöltet csak megkopasztani, megfőzni – tudom, ez most (már) nevetségesnek hangzik, de még a nagyszüleink így éltek, nem valami maya civilizációról beszélünk itt, meg eltűnt népekről, amik milyen barbárul bántak egymással –. Ha ez nincs, akkor az van, ami ma. Anarchia a nemek szintjén. Egyik nem sem tudja a másik miatt, hogy hol a helye, még inkább: mi a dolga és meddig terjedhet a hatásköre (ez az apás szülés is kissé fura nekem… az jó, ha megszületik és érzi az apja testszagát is, megjegyzi, már kezdetkor kommunikálnek ezen a téren – elvégre a hangját már csak ismeri –, de ez is a nők területe, ahogy mondjuk egy női öltöző vagy menstruáció alatt nem együtt tisztálkodni… várjon kint a férfi, ez intim dolog? Erről lehetne vitázni.) Az egy dolog, hogy a férfi is játszik a gyerekkel, meg mesél neki, de az már más, amikor sminkel, meg lakkozza a körmét, meg epilál, holott ez nem része – mint mondjuk a sminkelés afrikai, dél-amerikai (mivel a többit sikerült kipusztítani) törzseknél, azaz ott is a nász-, vagy harcidísz, alkalom adtán, de nem állandóan: amúgy ezen is látszik a társadalmunk és a nők bizonytalansága, hogy mindig smink, hogy mindig verseny a többi nővel, hogy mindig tökéletesnek lenni, holott ez a legkevésbé tudatos, ez olyan, mint mikor a kislány bebújik az anyja cipőjébe, meg kipingálja, inkább csak összekeni, összemaszatolja az arcát a rúzssal, púderral, miegyéb –, mondom, ez nem része a kultúránknak, ezt a divatipar akarja ráeröltetni az emberekre és azok hagyják magukat (miközben a divatszakma arra hivatkozik, meg a lefizetett, zömében bal-liberál esztéták, hogy de volt ilyen, hogy a rokokkó, meg a rizsparóka, púder, ott is piperkőcök voltak a férfiak… kik? A parasztok biztos nem, hanem azok a hűbérurak, azok a városiasodó, de kastélyt is az abszolutisztikus berendezkedés kizsiferelő adóinak köszönhetően tartók, akikről egyáltalán készült portré-festmény, és az is egy vagyon volt). Édes kínzás. De a férfi, ha épp nincs beszolgáltatva a Birodalomnak (élő adó, mint a termény hajdan), az Államnak, hogy meghaljon a génjeiért (elvégre, aki nyer, nem csak a földet, az üzemeket, a folyókat, hanem a nőket is megkapja – ha háború, ott már nincsen egyenjogúság, azt csak ilyen elnyújtott kényelmi szituációban lehet kikiáltani, mint ami ma megöl minden emberi hierarchiát, ami a gyereknél kezdődik és a családnál ér véget –), akkor mi is van: elkényelmesedés. Beletespedés a természetessé váló létbiztonságba. Jön a még többet ebből. A nagypofájúság. Az egóbajnokságok. A szexcsaták. Nem is az elcsattanó pofon, ha üvölt a nő, hogy miért kérdezed meg, hogy miért vesz fel tangát, vagy más erotikus fehérneműt a munkahelyére – mert ez már nem is erotikus, ez már természetes –, vagy hogy kotont hord magánál a táskájában, de hűségre hivatkozik, sőt, téged gyanusítgat, vagy elkapcsol a monitoron, mikor belépsz a szobába és meglátnád az email-jegyzékét, vagy eldugja a mobilját, ha zuhanyozni megy, vagy más alszik nála tudtod nélkül, más faszi persze, vagy ha csak


javaslod, hogy nem kellene minden nap hajat mosni, másfél naponta sem, mert ki fog hullani és az jobban fog zavarni, mintha nem áll pöpecen (és ő ezért üvölt, hogy ne szólj bele, elege van), vagy mert, ha késésben van, mindenen (rajtad is) átgázol és nem elég tapintatos… nem, nem erről van szó, hanem, hogy egyszerűen nem kell a férfi, ha el tudod tartani magad, és ha nincs (vagy nem látod be hogy van) olyan veszély, aminek fizikailag – erről sem a férfiak tehetnek, ez evolúció, és 2-10 millió évet nem a feminizmus fog legyűrni, hacsak nem a „Védett férfiak”-ig akarnak eljutni, hisz petesejtből is csináltak már ondót, legalább ahhoz hasonló infohordozót – alulmaradhat. Egy városban a fürdőszobai tükör és a munkahelyi íróasztal között – amit néha megbont, megbolondít egy buli helyszíne – ingázva, persze, hogy tök mindegy, kivel vagy. A busz, metró, taxi vagy saját kocsi elvisz (nem kell a férfinak befogni a lovakat, ő a száját fogja be, ha te menni akarsz valahova), nem kell neki szólni, hogy érted jöjjön, mert éjszaka is van jármű (a saját helyett is, ha ittál), mindegy, hogy hol, milyen környéken, mert… hogy a picsába nem kopik ki ez a fasz duma, hogy „De én tudok magamra vigyázni!”. Hogyan, 40 kilóval, vagy 70-nel, ha jön szembe 110 vagy többen, ami 280, 350? Legyűrnek és kész. Hányan halnak meg szén-monoxidba, aztán csak nem volt pénzük lecserélni otthon a fűtést. De hányakat rabolnak el prostinak vagy donornak vagy csak itatnak le, vagy altatnak el és kábítanak el, hogy… ? Erről egyébként van két érdekes cikk is. Az egyiket elhoztam neked. Figyelj: „Egy ilyen típusú traumánál egész életünkben hurcoljuk magunkkal az erőszak tényét, és az gátolja a szexualitásunknak az igazán valós élvezetét” – avatott be minket Dr. Csides. „Ugyanakkor érzelmileg dependenssé válunk az erőszaktevővel szemben, és elkezdjük mentegetni őt. Nem jellemző, de előfordul, hogy érzelmileg egy hozzá hasonló társat keres majd magának, aki lelkileg ugyanúgy függővé teszi, és akkor ezt az erőszakot érzelmileg átéli – ezt természetesen a nő nem direkt hajkurássza.” Ezek csak részletek, de érted, hogyha a tiniket megdugják részegen, és így vesztik el szüzességüket tömegesen, akkor mi a véleményük a férfiról úgy általában, mint ténnyel, természeti jelenséggel (miközben 30-40 éves megfelelőik nem olyan viccesen fogalmazzák meg gyűlölet-undorukat, mint egyik havernőm, hogy: „Ekkora kolbászért tartani egy egész disznót?” – és ettől egyre korábban, nemzedékről nemzedékre tágul ez a seb, ez a szakadék, az elutasítás valódi, lelki mély része)… akinek / aminek alá vannak / volnának rendelve (ahogy ő is nekik, mármint a férfi, csak az egész másképp, arra nem sarkall ez a társadalom), de minek, még önmagukat sem rendelik alá önmaguknak, csak önmagukat érdekeknek: karrier, buli, baszás, utazás, hobbi, ital, karrier, buli, extrémsport, jóga italozás mellett, meditálás úgy, hogy a saját arckifejezéseiket sem tudják kordában tartani, és végül is azt hiszik, minden fejlődés kívülről jön – mondjuk ez a technokrata világ erre is neveli őket is)… Másfelől, ha minden körülmény adott, hogy nem kell a férfi – már azt hiszik sokan, a gyerek lélektani és főleg nemi fejlődéséhez sem kell az apakép –, akkor oda jutunk el, hogy a nemek közötti kommunikáció, a nemi szerepek (mint minden hagyomány, úgy tűnik, ennek is menni kell!) és a társas viselkedés (együtt élés) fölöslegessége nyomán lebutul a két nem oda, hogy: FÉRFIAK

NŐK

Szexelnek, amikor tudnak

Szexelnek, amikor akarnak

Házasodnak, amikor akarnak

Házasodnak, amikor tudnak

Ez nem egy bugyuta sztereotípia, ez a társadalom, ami demagód sztereotípiává csökevényül!


És ez jó? Ülni egy bárpultnál pucsítva, hogy jöjjenek, mint a legyek és megyek? Vagy kiélni magad, de nem elmondani a 20 évvel fiatalabb (második?) kis feleségnek, hogy hány törvénytelen gyereked van vagy hányszor mentél kigyógyíttatni magad mindenféle fertőzésekből, netán nem is mentél, mert nem voltak, nincsenek tüneteid, de azt se tudod, hány nőt fertőztél meg – és azok férfiakat – és a kis feleséged a következő, amikor, akkor? Most a homoszexualitásra – ami nem csak, mivel újra divat, de azért is terjed, mert az emberek a másik nemhez képest a sajáttal szemben kevésbé tartják magukat sebezhetőnek, mintha nem volna természetes, hogy érik az embert csalódások, igenis kell tapasztalatot gyűjteni e téren is… mi, a szesz kell, hiába árt, nincsen lecserélve mentesre, éppígy a párkapcsolat nem kell, csak az élvezet, a szeretők, a bizonytalanság izgalma, ami után persze magányosan sírnak azon, hogy el lettek dobva, vagy kiöregedtek, lekésték a családot, de még egy szerelmi viszonyt is –, erre kisem térek. Már amúgy is ki lett mondva 20 éve a Trainspotting-ban, hogy mindenki meleg lesz, és erre nem cáfol rá szinte semmi. Ez a vektor, ez az exponenciális tendencia. Ettől vérlázító ez az izgága otrombaság: élvezet, phh, egymás testébe, testével maszturbálni úgy, hogy nem kell érzelmileg elközeleződni, csak elhatárolódni? Érzelem-kotont húznak a szívükre. Házasodni meg nyilván azért nem, mert (minden baráti körben – mint az adósságcssapdában vergődők – van olyan, aki elvált, válik, vagy válni fog) a pénz, a vagyon feleződik. Micsoda önzés! Azért megülni a lágyrészen nem tudnak, amíg nincsen megfelelő! Inkább egyik ölből a másikba, egyik farokcsóválástól a másikig, amíg ki nem menti őket valaki onnan. Aztán azzal is lehet még üvölteni, tudod, mert rákérdez, hogy miért csinálod ezt vagy azt, mert rossz szokás, mert egyszerűen rossz kapcsolatok voltak – kihasználtak ott –, ahol ezért nem szóltak, de családot erre nem lehet alapítani (azok meg nyilván nem e célból voltak veled, vagy te mellettük). Aztán jönnek a nők, akik gyereket nevelnek és fiúkat csábítanak el, a férj meg külfölfdön. Meg fokozatosan lemaradnak a férfiak, akik nem bírták féken tartani fitymaféküket. Lovarnők – most mondta valaki – és MézgaVéznák. Ettől szar ez az ország is. Hímringy…” És így tovább. Szerző talán nem meglepő, de nem mindennapi módon nem a nőket kihasználó (aminek céltábláját ma a legtöbb nő keresi a férfiban) sovinisztaként lép fel véleményt alkotni degenerálódó társadalmi modelljeinkről, hanem szinte nőies gondossággal tételezi fel a vélhetően nem csak most, de későbbre kihatva (this future is already an addiction alapon) is dekonstruáló magatartásformákat. Aggódik, és nem lefitymál. Figyel és nem kinevet. Jannus Pannonius szavaival Szerzőre reflektálva: „Rázós egy dolog ez! Minthaként férfi s nő egyszerre lehetne”

és a társadalomra:

„már-már férfi a nőd, Ladvancusom, és te? – te nő vagy! Hinnye! a végén még asszonyod asszonya lész.” A kocsmavilág, a háború és a nem háború utáni, hanem két háború közti megkönnyebbülő, majd egy nemzedék múlva már csak önmagán könnyíteni akaró társadalom keresztmetszetei mellett (hogy ugyanis már megjártuk azt, amiben most vagyunk, az 1920-as évtized, és az 1930-as évek derekáig tartó korszak volt ez, csak jött egy háború, nagy kerülő át a kétpólusú világrend ingoványán, és most térünk vissza hozzá: a szexparty-k, a sok szórakozóhely, a varieté-k, a sztriptíz, a pornográfia, a nudizmus, a városi élet megállás nélküli zakatolása, a mindig ég valahol villany világa, az animal-porn, a leszbikus-láz, a melegek mainstream-mé válása, stb., ajánlom a „Sin Cities” (Paris, Berlin, Shanghai) dokumentumfilm-sorozatot)


Erdődy a nemi identitás és az elvadult városi nők és a satnyuló here vagy / és munkagép (csak dolgozó) férfiak társadalmát tartja szem előtt. Ezen világrészek közt elvezető útvonalak (egyikké sem válni) egyensúlyát keresve éli is, amit kiad könyvben, nem pedig a meg nem lépett lépéseket állítja be úgy, mintha minduntalan életútját szegélyeznék, vagy mintha álmodozva valami másba vágyó ember volna (itt az a japán szó jut eszembe, hogy „dōjin” – same person –, erről meg a következő mondat:) „Legyél Te a változás, amit a Világban látni szeretnél.” (Gandhi). Erre mi a válasz ma: „Mindennek gyakorlója vagyok, amit kritizálok.” /Poisonisták/ Esz-dúrban írni é-dúr tételt? Erdődy ezért külső szemlélő, ezért kritizál (szinte kötözködik) és tűnik teljesen – „Laowai” és „Gweilo” (kínaiul) – idegennek, mivel vákuum-élet, a nemzedékek közötti mozgás (beszél ő mindenről, mondhatok én neki Centurions-t vagy Bambi Molesters-t vagy Messer Chups-ot… Marcus Aurelius-t vagy Shaftesbury-t… Berlioz-t vagy Chopin-t… Velazquez-t vagy Mark Rotho-t… Super 8-at vagy Parafilm-et… Johnny Rotten-t vagy CPG-t… Rembrandt-ot és Norman Rockwell-t… Szörényi Leventét és Szabolcsot, vagy Fonográfot, LGT-t, Generált… lorica segmentata-t és kevlarmellényt-t… Pasolini-t vagy Polanski-t… Karthagot, Lordot vagy Tankcsapdát… Kubrick-ot és Scorsese-t… Ligeti Györgyöt… Jane Goddal-t vagy Diane Fossey-t… Dr. Alban-t vagy Mr. President-et… Alfred Kubin-t és Amadeo Modigliani-t… Cure-t és Depeche Mode-ot… Faludy Györgyöt… Jean-Michael Jarr-t vagy mindenféle Moog-zenét… Lousi & Clark-ot, mint felfedezők vagy ugyanezen – fiktív-fiktívcivil- – néven Superman és szeretője… Beatsy Boys-t, Moby-t vagy Air-t… és Oppenheimer-t vagy John Nash-t… Nóz w wodzie-t vagy Przypadek-et… Green Lantern Corps-ot és Galaxy Rangerst… McLaughlin-t vagy Earth Wind and Fire-t… Keath Haring-et… Nintendo-t és PS akárhányat… Kraftwerk-et és Tangerine Dream-et vagy Logic System-et… Marcel Marceu-t vagy Laurie Anderson-t… Guns’ N Roses-t vagy Nirvana-t… Rommel-t és Patton-t… Woven Hand-et és Gravenhurst-öt… Csontváry K. Tivadar-t vagy Csók Istvánt… Ella Fitzgerald-ot vagy Herbie Hancock-ot… Borogyin-t vagy Borogyino-t… Johnny Cash-t vagy John Cage-t… jakut-okat vagy kirgiz-eket… Kurosava-t vagy Murakami-t… Green Day-t és Linkin Park-ot … Marina Vlady-t vagy Marina Abramovich-ot… korowai-okat vagy janomami-kat… Schubert-et vagy Mendelssohn-t… Tao Te King-et és Konfucius-t… Banksy-t vagy Kid Acne-t… menhírt, dolment, megalitot, ahol csak találni… Batman-t és Megaman-t… Baksa Soós Jánost és Cseh Tamást… Knight Rider-t és Saber Rider-t… Egon Schiele-t vagy Jackson Pollock-ot… France Gall-t vagy Koncz Zsuzsát… az amerikai popkultúrát Norman Rockwell-től Sam Rockwell-ig… Szabad Györgyöt vagy Romsics Ignácot… Cowboy Bebop-ot vagy Marvel Anime-t… Hulk Hogan-t vagy Bob Sapp-et… Vajda Lajost vagy Barcsay Jenőt… Kenny Larkin-t, 99 Luftballon-t, Kultiplexet vagy Peščanik-ot… Carlo Pedesoli-t vagy Wichmann Tamást… Tina Turner-t vagy Suzanne Vega-t… Julius Evola-t vagy Allen Ginsberg-et… kite surfing-et és downhill-t… Roy Lichtenstein-t és Dino Buzzatit… Björk-öt vagy PJ Harvey-t… a Dreyfus-pert, a Watergate-et vagy a Viszovicki ügyet… AHa-t vagy Tears for Fears-t… csucskokat vagy nyenyeceket… couch surfing-et vagy slow food-ot… Glenn Gould-ot és Chick Corea-t… Ezra Pound-ot és E. E. Cummings-ot… Oasis-t és Muse-t… Hemingway-t és Juan Pedro Gutierrez-t… Oingo Boingo-t és Kid Creol and the Coconuts-ot… a francia Pókembert és Rodney Mullen-t… Weather Report-ot vagy The Cinematic Orchestra-t… Fischer Ivan-t vagy Joschka Fischer-t… Bertold Brecht-et vagy Georg Grosz-t… Collegicum Hungaricum-ot és Konfucius Intézetet… Örkényt, Zelk Zoltánt vagy Moldova Györgyöt… Karl Lagerfeld-et vagy Wolfgang Joop-ot… azt is, ahogy a Scorpions a nem is a Falra megírt „Wind of Change” dallamaiban dicsőül meg és az anakronizmust ugyananaznap este David Hasselhof jelenti, ott riszálja… Tarkovski-t vagy Gendy Tartakovsky-t… Champolion-t és Rosetti-t… Lully-t és Gabrieli-t… Brigitte Bardot-


tól (a picasso-i szőke-fétis) Lara Stone-ig (a homoszexuális divattervezők szadomazochisztikus fasisztoid dominaképe), és még vagy 6-700 női hírességet, manökent, filmsztárt, celebet… Carl Cox-ot vagy Paul Kalkbrenner-t… Iketa-t vagy Sőrés Zsoltot… Kántor Pétert és Szabó T. Annát… Chuck Berry-t vagy Fats Domino-t… mahout-okat vagy moszókat… Parov Stelar-t, Yonderboi-t vagy Oliver Koletzki-t… Kant-ot, Nieztsche-t vagy Wittgenstein-t… a friuli és a salentino nyelvjárást… Motörhead-et vagy Judas Priest-ot… Ráday Mihályt vagy édesapját… MC Hammer-t vagy KC & Jo-Jo-t… Alfonzo-t vagy Hofit… Booster Gold-ot vagy a Private Gold-ot…Kovács Kati-t és Görbicz Anita-t… John Mayall-t vagy Pearl Jam-et… Eric Weiss-et (Houdini) vagy David Copperfield-et… Pendulum-ot, Pretty Lights-t vagy Com Truise-t… Bill Crosby-t vagy Bill Cosby-t… Bruckner-t vagy Offenbach-ot… Benjamin Constant-t és Toqueville-t… Tu Café-t, D’Va-t vagy Zaz-t… Robert Capa-t, Lucien Hervé-t vagy Székely Aladárt… Brian Johnsston Massacre-t vagy Tame Impala-t… Konrad Adenauer-t vagy Willi Brandt-ot… ezeket – és még mennyit, hogy gyorsabban nem tudom felsorolni! – az emberi emlékezetbe megannyi rétegződésben becsípődött történeteket is, hog úgy mondjam, vágni fogja mind – példákkal direkt nem zsúfoltam tele a felsorolást, hogy történelmivel, művészettörténetivel –… anélkül, hogy fogná az én, vagy bárki kezét; hogy a könyvcímre is visszautaljak), akárcsak valami, ami a – kor irdatlan információmennyiségének kulturális hordalékában gázol – sejtközötti állomány(á)ban utazik, de nem hatol be fölöslegesen magukba a sejtekbe (akár szubkultúrákba), vagy időzónákba, s a temporális háború halálos hóbortjait nem piszkálja – ismétlem – kéjelegve a kulturális és egyéb kereszttüzek zivatarában. Csupán kivonja az esszenciát, méghozzá úgy, hogy közben nem specializálódik. Emellett a sejtemlékezet és a testtudat társításával olyan formában van kibővítve memóriája – kognitív képességei segédeszközök nélkül is (ellenben a korunkban eluralkodó diplomáért memóriaserkentőket és a branistormingokra benarkózva és a beach-ekre, plázsokra szteroidokat szedve érkezőkkel) szemben megdöbbentőek –, mint amikor azt vizsgáljuk, ha éhes valaki, minden sejtjével éhes. Ha tudni szeretne (tudásszomja van), minden sejtjével tudni szeretne: egy agyi hálózattá kiduzzasztott test és tudata, önismerete és tárolási kapacitása áll rendelkezésére (mintha a gerincvelőjét is agyvelővé tette volna) az olyan folyton meditáló, de nem mindig transzban levő (az az előhívás fázisa) reaktív lénynek, aki amúgy tudatosan formálta testét – annak korlátait – a kisgyerektest-kortól fogva (csak hideg víz, önkontroll; fájdalomküszöb kitolás, a fájdalom értése; tárolt erőtartalékok erőfeszítésre készen, stb.). Rájöttem azonban arra is, hogy hogyan teszi ezt, az egyik módszerre a düh kapcsán térek majd ki, most azonban maradjunk az elhivatott önformálásnál. Szerző így magyarázta egyik alkalommal eme önnön létbe hasító kísérletiségét és egyben azt, milyen hozzáállással dolgozik, teszi magát alkalmassá arra, hogy összegezzen úgy, ahogy tud (a származás – a tudati síkok – és a számadás – a megtapasztaltakat bevallás –): „A dinoszauruszok azért haltak ki, mert túl sok idejük volt nem változni. Túlspecializálódtak – a csúcs-herbavorák és csúcs-carnivorok világa! Hát mennyi (nap)fény kell egy hidegvérű állatnak, mennyi hő? És annak, amelyik 40 tonna vagy több? Aztán egyszer csak egy aszteroida, 240 köbkilometer törmelék, ami 5 nap alatt az egész bolygó fölött befedi az eget. Pilács le! De nem csak kihűltek, meg nem találták táplálékukat a vaksötét éjt-nap-aláéjszakában, hanem meg is őrültek! Minden, aminek van agya, elvileg meg tud őrülni, nem? Ez végzett velük. Ez végez a mi társadalmunkkal is. Az analógia egyértelmű. Leszállt a sötétség. De még ott is, a tétova, több tonnás, céltalan bóklászó, talajt megrengető botladozások közepette is volt valami, ami túlélt. A cickány! Sorex. T-Rex után jött So-Rex, az alkirály, aki felemelkedett. Koldus és királyfi 100 egynéhány millió évvel ezelőtt. Így lettünk? A hüllők elől elbújó, éjszaka aktív, pöttöm rágcsálók voltak az őseink és rajtuk nem fogott (ki) a sötétség. Ennyin múlott. Nem őrültek meg. Láttak a sötétben. Rég hozzászoktak.


Purgatorius, ez volt a faj neve. Ezt vállalom. Ugyanezt csinálom. És még valami: a biloginkóba az egyetlen faj, aminek levelén látszik a szétválás erezetes és tűlevelűek között. Netán a kis Purgatorius vitte le magával a föld alá, levelek, magvak, miegymás? Így értem azt, hogy örökíteni, és hogy értékmentés. Nem, mert elhivatottságod lekötelez, hanem, mert nem lehet nélküle élni, anélkül, hogy tegyél azérdekben, hogy felfejthető legyen a származás(…) Tegyük hozzá, sejtjeimbe olyan ősi állatok képei vannak belecsontosodva, amiket soha meg sem találnak majd a régészek. Ezek, mikor jött az aszteroida, bebújtak a fák odvaiba, hogy fedezékhez jussanak, vagy már eleve valami hüllő gyomrában találtak menedékre. Így kövültek meg, felismerhetetlenül, úgyhogy sose ki sem derül, mik voltak ezek… csak az őseim látták, így van meg bennem is. A Ventiorix multiplicus ventosa, például. Asszem makiszerű, és sokat tanult tőle az ember, még annak kidején, mikor szomszédok voltak.” Az utolsó mondatok metaforikusságát természetesen értem – meg hogy milyen faj is ez? :) –, de a ventosus, mint viharos, sebes, és mint köpönyegforgató már utalás társadalmunkra. Szerző (egy ilyen modern rendhez való társulás kedvéért) semmi szakirány, semmi többeddiploma iránt nem érez vágyat, hogy ezzel hitelesítse, tegye hihetőbbé mondandóját, ismeretanyagát (tisztára „Good Will Hunting”), már-már tanulj mindenből, s mindenre magad is rájössz, csakis ezen eredmény hatására öszpontosítva, és hogy ebből, ha megélni nem lehet, mit érhet, mi érhet annál többet. Fejben könyvek százával, filmek ezrével, dokumentumfilmekből még több, és képek (festmények), képek (graffitik), képek (pornó), képek (rózsaablakok), képek (háborús fotók), képek (aktok), képek (épületek)… egy fotografikus elme tárházzá téve agytekervényeit, Múzeummá, amiből csak úgy dobál ki mindent (ahogy egy alkalommal neki egy autós jótevő mondta, amikor a Portugál óceánpartig gyalog-stoppal, szinte semmivel ment el, hogy kiderítse, hogy lehet ma az utcán túlélni úgy, szinte pénz híján, hogy mégis mozgásban maradsz – 3 hónapjába tellett –: foglalt házak, kukázás, hajléktalanszállók, óceánból evés közepette) és emlékképek – „A szívem fölött hordott fényképek valósága kell nekem”(Apollinaire) – és a tájékozódás, tereptárgyak memorizáltságai, semmi GPS, semmi avi, semmi jpg, csak tapadnak, tapadnak, előhívhatók az emlékezetből, mint történnének, mintha csak az ellen tornázna, tartaná magát szinten, ami ezt a kort meghatározza, hogy mindent valahonnan kell / lehet beszerezni, nem pedig magunkkal vinni, a tradíciók és az emlékezet elvesztésének kiküszöbölése során (holott ezek is csak eszközök – a laptop is, amin gépelek éppen –, de társadalmunk ezek használva él elfelejtve, hogy az eszközhasználat ott kezdődött, amikor a majom nem dobta el a botot, követ, hogy újat keressen legközelebb, hanem magával vitte, rájött, hogy az többször is hasznosítható: ez egyben a magántulajdon, a családi vagyon és öröklődésének első kora és egyben ez az, az ez előtti eldobhatóság, amibe visszakanyarodott a fogyasztói társadalom). Szerző a belterjes közegek fojtását és hogy „ott kivasalják, mire kijön a kapun”, ezt teljes mértékben elveti (vagyis az egyetemi életet, helyette az egyetemest feltárni, pocketdimensionöket az elmében, és olyan tereket, ahol nincsen idő). „de én nem lettem szolga, úr, se polgár, s így maradtam magamnak egyedül.” (Francois Villon, ford. Faludy György) –, mi több, nem is volna sok értelme ezen, mint példának okán az akadémikus közegek elismerését kivívnia, mert nevetséges volna a jutalmazó és jutalmazott egyaránt. Attól még inkább, hogy az ilyen formájú behódolás egyszerre elköteleződést is jelent, miközben az, hogy minden potentátnak bemutatva lenni: ezen már jócskán túl van (mivel diplomata-gyerek volt, és mivel később saját útja kitérői során is eljutott nem egy állófogadásra, VIP-szobába, ahol olyan dolgokat csinálnak egyes politikai példaképek és a kultúrkrőzusok, amiről jobb nem is beszélni, átélni elég). Tény tehát, hogy Szerző magányos farkasként teszi túl magát korunkon (mert


magányos, ezért csaknem mindig vad, úgy, hogy benne ez az észlelés felsőfoka – vadságának titkos ösztönei –), és aki nem önterápiából szüli a szövegeket. Csak, mintha egy régi rádión – Szokol? Orion?) tekergetné a gombot, meg-megállva a recsegések közt található hangok hallatán – ahogy a társadalom recseg, ahogy az emberek)… ahogy a minduntalan félreértelmezett, túlmisztifikált zsenialitás fogalomköre sem egyéb, mint 1% sugallat és 99% kemény munka. Azonban – a százalékarányok terén is – Erdődy nem zseni (ugyanúgy, ahogy nem polihisztor, csak multifunkcionális, a svájci bicska-agy koponyában viselője). Szerintem benne túlságosan is sok olykor a sugallat, emiatt még több a munka, ami miatt meg mintha a témák hihetetlen mennyiségéből fakadóan már-már az átláthatatlanságukig vinné igyekezete. Egy a városiasodás, a instanthitek, a betonon járó plasztikpilgrimek (művándorok) és a tömegkommunikáció közepette szinte kiveszett társadalmi kaszt képviselőjének nézem néha, amikor romantikus idealizmusom elszabadul – és itt most nem a vezetékneve felvetette származás, rang vagy dzsentriségének létjogosultsága, tehát valami arisztokratikus felé mutatok –. Ugyanis voltak hajdan, akik harcoltak, akik mesteremberek voltak és azok, akik kommunikáltak. Ezt nem nehéz felfogni. De voltak, akik úgy kommunikáltak, hogy ez el lett ismerve, mert nem lehetett utánozni, azaz a nem evilági párbeszédeket hozták ki magukból a közösség javára, egyéni haszon(lesés) nélkül, pusztán ellátva a feladatot. Olyan ez, mint egy csodálatos énekhang, amitől még ma is libabőrösek leszünk, miközben fogalmunk sincs arról, mitől is valójában, hogy mit tesz az bennünk, és bizonyos, hogy az ősidőkben, de talán még csak néhány ezer, néhány száz éve is megbabonázva, szinte félve hallgatták az ilyet a közösség tagjai (de a 60-as és a 80-as évek zenéit elnézve sem juthatunk más következtetésre). Amikor az volt a feladat, hogy meglegyen a kapcsolat más világokkal, az orákulumok, a sámánok léptek színre. Ez kifújt, de éhezzük, ezért adjuk oda magunkat a megmondó embereknek, zömében a politikai kampányok és félrebeszélés felületességének, a műsorvezetők és címlapszereplők sikamlós szókimondásának, amik nem gyógyító, tájékoztató erőfeszítések, hanem tajtékzó kirohanások, átkos ráolvasások, azaz megbetegítő mágiázások, még ha nevetséges szinten tartanak is. Erdődyben, ha nem is az említett spirituális élen járó fedezhető fel (Mi az, hogy élen? Még a színházban is hátra ül, kocsmában, étkezdében meg nem ül le háttal az ajtónak), de van benne valami lepusztult ősiség, valami megfoghatatlan spritusz, ami néha zavarba ejt, mert nincsen hozzá mintám, nem tudom hová illeszteni ezt a vég nélkül meghátrálást nem ismerést és sokoldalú tájékozottságot – amit ma inkább úgy hívnak, hogy „Hol végeztél?” vagy csak így, „Keresi magának a bajt!” –, amit az egyezkedés, a verbális hatást gyakorlás hat át – amivel vissza is lehetne élni –. És ezt nem lehet tanítani – mint mondjuk a kézrátéttel gyógyítás sikerét (ha hiszünk benne) sem az fogja eredményezni, hogy valakinek van-e erről papírja (ez abszurd!) –, ahogy az ékesszólás is ilyen (hiába a JAK-táborok, stb.), erre nincsenek alkotótáborok, ez a vérben vagy a szellemben van, ha hiszünk létében, tehát a hit segít, nem a hitelesítettség mindent áthatni, uniformizálni igyekvő intézményesítettsége. Ezért is tértem ki a diplomára, a belterjes közegekre, az értelmiségi maszlagot elutasító, testből kivető kiállásra – miközben ezt élve szerzőnk erre csak olyan megjegyzést kap például, hogy „agent provokateur” –, a nem tucatember életet tudatosan és nem mások utasításai szerint tartósítva élésre. Mintha csak ezt mondaná: „Karrier − ezt a zászlót nem szolgálom!” A karrier szó helyére pedig bátran behelyettesíthető a korszellem, annak helyére meg a zsákutca szó. Mert egy kifutó rendszerben élünk, ami a kétkezi munkát elutasítja (ezért lehet a bio, az öko, a zöld-házasság stb. divat, mert a tehetősebb közeg ráér ezen filozofálni, miközben a bolygó másik felén érte rabszolgáznak mások, milliók). Ebben küzdeni a másolattá válás ellen, az


instant-emberi lét ellen, ami rezignált, érzelmi halott, fásult, és csömöröktől tarkított, sérült. Erdődy, ha jól látom, ezt teszi minden percben, a rezdülés törtrészében, a pillanatok fraktumában (mentális-immunológiai eset): morog, kiveséz, elemez és összegez, miközben az emberek a már felvetett post-orwelli összetereltségben észre sem veszik kiszolgáltatottságukat, futószalag életüket, automata-szerelmi és nemi viszonyaikat, gépiesített hétköznapi rutinjukat. Van ebben valami science-fiction gyanús. Szerző néha emlékeztet engem Mad Max-től Bladerunner-en és Trigun-on át Adam Jensen-ig sokféle magára maradó, egyedül az árral szemben gázoló karakterre – ha a valóságból merítünk, akkor viszont egyértelműen Serpico volna itt legmegfelelőbb megidézhető alak – (de ezek csak ragadványelnevezései egyazon hősprofilnak), mégis, ha a még egyáltalán jó értelemben vehető média kontra médiumok felől szemlélem – egy tágabb értelmezésnek teret engedve –, akkor Szerző olyan nem tipikus archetípus, melynek alakja nem a színlelt együgyű, még csak nem is a magányos, mintsem a talányos farkas. Viszont élőben is érdekes alak – nem az íróasztal mögött találja ki önmagát és könyv-szájhős, hanem fordítva, a kint válik könyvekké –, létjogosult manifesztációja valaminek, amit úgy hívtunk, értelmes, és nem csupán szövegein keresztül élmény. Hanem mert tudom, az ellenállás alapélménye mélyen húzódik benne (valami ütemesen nem önmagáért ismételt ismeret, dobolás, urbánus dzsábeság – a dzsábe jelentése szabadság, ahogy, ha jól tudom, a hero szó eredete is ide vezethető vissza, a szabad ember szóösszetételre – és ezért sokan mániásnak nézik, meg odaböfögik, hogy „Legyél már rámenősebb, vidd és kész, óh, nem érted te!” stb. Pontosan érti), és gondolom, ezért is tette fel a borítóra az ellenállás ábráját. Maradjunk az ellenállásnál. A II. Világháborúban a francia ellenállás zömében civilekből szerveződött, nem hivatásos katonákból – ha ennek ismeretét kinézem Szerzőből, akkor ez is utalás a nem specializáltságra? –. És tudjuk, az elektromos ellenállás (rezisztencia, jele: R) az anyag azon tulajdonsága, hogy az áram folyását gátolja, és az I²×R villamos teljesítményt hővé alakítja. Az egyenáramú ellenállás azért keletkezik, mert a töltést hordozó részecskék ütköznek az adott anyag atomjaival. Az áram ebben az esetben a mindenkin átfolyó, szelekció


nélküli információmennyiség (és persze a korszellem is, ami minden tünetével egyetemben már olyan, mintha egy társadalom villamosszékben ülne, kisüttetné agyát), míg a hővé alakítás lehet akár valamit megvilágítás, valamire rámutatás, azaz útmutatás, vagy akár felháborodás, a lángra kapó ember, a tüzes virtus, a vérmérséklet, a harcot kereső egyén, sőt, akár a fáklyatartó ősi szerepének jelképe is – melyet nem tukmálnék rá fölöslegesen Szerzőre –, sokkal inkább a betemetett, de még eleven őrlángok egyike ő („Áramra vonatkoztatott analógia” – Erdődy), aki / amely (viszont) mint humanum magnitudo megütközik a közélet, az utcai, az éjszakai élet csípőre tett kezű vagy cipőre tapadó rágógumi jellegével és a divatosnak számító viselkedésminták (mind sötét erőktől áthatott) meddő töltéseivel vagy bármilyen mércét vesztett elvadulással, erkölcsi meglazulással. Végül begyulladva ül le dolgozni (nem egy flaming idiot, hanem lángoló tekintet) és – ha más életbe vágó dolga nem akad – úgy marad akár napokig. Extrém eset. Maximalizmus, már-már veszélyes (mivel kihasználatlan, továbbá inkább a közösség nem-létében szinte elpazarolt – és evvel tisztában levő –) intellektus és állatias ártatlanság. Így mondta egyszer: „Vagy csinálni vagy nem csinálni. Ez nem egzakt tudomány, itt a túlvilágot is le kell hívnod… amikor az Éjszaka felfut ereidben. Nem magadnak megmutatni, bebeszélni, hogy csinálsz valamit, hanem hogy bebeszélt a többinek, hogy van értelme annak, amit csinálsz (vagy amit nem kellene) – nem idevalósi dolgok a gondolatok, amik ezt igyekeznek megfogni. Nincs köztes. Itt a se kép se hang csak kép csak hang lesz. És transzba esni nem olyan, mint borsót fejteni, közben csevegni valamiről, hogy múljon az idő. Ez időből kibújt meztelenség. Dobai írta valahol: „hogy az aszkézis csupán egyik állapota az eksztázisnak, noha nem vagyok önkívületben.” Dehogynem!”

♠♠♠ Ellenállás. Már igen korán megnyilvánultak Erdődyben annak jelei, hogy nem adja be derekát a mának. Kisgyerekként például kiengedte a Boulonge-i erdőben az állatokat a karámból – ez a magatartásforma megmaradt –, az állatsimogatóból. (Most a simogatózó emberek között él, ahol az egyik teremben még az hangzik el „De szép volt ez a gól” – és összeborulás –, míg a másikban mások már menekülnek fan-club-ok, fantasy és sci-fi világokba, és emberevő szörnyeket fantáziálnak, míg odakint azok igenis szabadon mozoghatnak.) Vagy, hogy tudja, a környezet is – nem csak a testalkat vagy az élettapasztalatok – hatnak az ember tudatára, személyiségfejlődésére: ez is ide tartozik. Ennek is ellenállni, a meghasonulásnak, főleg, ha központilag vezérelt. Azt mondja: „Nem ugyanaz, ha tengerre nézel egész nap vagy egy tűzfalra. Kihat a gondolkodásra, beépül, az válik a vászonná, amire gonsolatainkat vetítjük.” Ide tartozik az is, hogy meg kell állni az építkezések mellett (panelház hajdan, üveg-plexidiktatúra ma), erős vonzódással az architektúra iránt. Mint – és ez az embertípus nálunk is ritka – a Darmstadt utáni disszonanciákban tobzódó, nem dodekafon korszakbeli Viski tanítvány, Soproni József is (így tett és) előszeretettel hangsúlyozza ki, hangoztatja (azt is), hogy mindig saját útját járta, sose tartozott egyetlen művészeti társasághoz sem („Agyamban égő holt a társam.” – Viszockij, ford. Sipos Mihály) és hogy az anyaggal való küzelem szokása milyen fontos! Ezt Erdődyben is fel bírom fedezni, ám ő az Ok és Okozat lidércnyomását felismeréssé formálja. „Egyre mélyült a folyómeder, amelyben az ár ellen gázolt, és ahol először csak derékig, később pedig állig ért a sodrás, úgy váltak a versek is egyre súlyosabbá árnyékosabbá.” (kivonat Perneczky Géza El Kazovkij magyar nyelvű veseskötetének előszavából – nem mellesleg Erdődy kapcsolatban állt Kazovskij-val szövegeken keresztül, ”olvasták egymást”)


Nagy klasszikus hagyományokról van szó tehát, nem a zeneiség / „szövegistaság” gyökeres megújításával számolásról, műfaji értelemben sem. A tételrend, a formavilág, és a tempo azonban egyedi (a zenében, ami minden hanghordozó munkasságban adott), és akkor is, mikor felismerjük, hogy a gondolatoknak is hangja van. Jó füllel tanulni, de ahhoz jól kell hangolni. Pláne, ha adott egy többnyelvű vidék az ember vérében (is) – (Erdődy nem csak régi magyar, de germánvérű is) „S nyelvet amelyet útközben kitaláltak Ajkukról lestem el és máig beszélem” „Népek torlódtak ott azzá, aki én vagyok” (Apollinaire) –, aminek segítségével eleve (könnyebben) el lehet dönteni, mikor burjánzik túl a körülöttünk serénykedő multikulturalitás és mikor válik áldozatává a szabadelvűségnek és kozmopolita életvitelnek az emberi mozgásszabadság, hisz állandó jelleggel fenn akarja tartani azt, azt hiszi, olyat is lehet. Ennek kell ellenpontot tanítani, hol zárkózottan, hol szűkszavúan, a világ összes dolgairól beszélve, de bölcsességeket nem oktrojálni másokra. Nem tolakodni előtérbe úgy, hogy néha már a tárgy fontosabb, mint az ember, míg az alkotás spontán tevékenység – de bemutatott formáját tekintve nem spontán hatás – marad. Szerző esetében az inkább a belső hallásban fejlődik, az éjszaka közepén, séta közben, bárhol – ha olyan gyorsan jön, hogy nem lehet leírni: később kell kidolgozni –, de azon hiba nélkül, hogy szabad az improvizáció sikerei ellenére spontán komponálni. Önmagát komponálja meg, legfeljebb a hangzásra lehet hatni. Javítani (is) kell (gondoljunk az iklai remete fiókharcára – Erdődy amúgy belőle érettségizett; még a sors is a klasszicizmus felé hajtja fejét), sokszor, hiába érződik úgy, hogy adott egy harmónikus viszony a művekkel (a korunk világát leíró szövegekkel). Mégsem elveszni azokban, vagy mondván, hogy csak az új mű a legfontosabb. A művek sorsáért azonban küzdelmet nem kell vívni – hogy mindenütt legyenek jelen, legyenek kiadva, stb. –, inkább extrovertáltan a dolgozó-lakásban tudni megtalálni azt, ami kell a folytatáshoz… nem abbahagyni, menni tovább, értéket menteni; hát, még ha van egy segítő nő, aki számon tartja embere munkásságát. A háttér az alkotó munkához elengedhetetlen hosszútávon. Szerző annak határán is van, hogy belebetegedjen a szinte „Szélmalom-harcba”, amiben senki nem lesz társa, egy nő sem kíséri el (tovább) ezen az úton. Visszajelzések és egy szerető háttér nélkül óhatatlanul – egyre úgy érzem – azzá válik, amivel küzd, de még tudja kezelni, már, ha a harcon kívül egyáltalán nyugtot lel. A düh ugyan dolgozik benne, de a dilemma nem az, hogy minél dühösebb, annál inkább maga alatt van, vagy annál inkább önpusztító, hanem hogy minél dühösebb annál intelligensebb. Az intelligencia és a vadság társul, egymást erősíti fel. De ezt egy ilyen környzetben, mint a mai, a Global Village viszontagságai (állandóan több hártány, mint előny, de visszafordíthatatlansága ellenére még eröltetett is) és a nemi identitás, a civil kurázsi, polgári szellem (és a gengszerizmus divatja és a pocskondiázó, csapongó, türelmetlen, csapodár, kótyavetyélő, visszaszólogató nők szellemiségében): hogyan lehet élre feljleszteni. Hogyan lehet ebben dolgozni. Társakkal, de egyre kevesebb valódi baráttal. Szeretőkkel, mintsem feleséggel? Fedezék nélküli harc, harcmező, amiben a düh mégsem azonos a gyűlölettel, a felháborodás az indulattal, az agresszió a pszichopatasággal. Itt eljutottunk egy nagyon fontos lélektani kérdéshez! Nem is az archetípusság itt már a kontúr, hanem egyszerűen egy harcias férfi, aki nem kerül rendes harci helyzetbe – főleg úgy, hogy egy korban élünk, ahol – már mióta! – a legjobb kardforgatót is le lehet lőni 5 méterről, a legjobb felderítőt, nyomkeresőt is fél centis pontossággal beméri a műhold, és ahol egy önvezérlő, hőkövető rakétával a legjobb álcázómester is villanás alatt kráterré válhat. „A


legtöbb férfinak olyan az élete, mint a hétfő” (Erdődy). És egyre kevesebb a férfi. Stroke-ot kapnak negyven évesen, mert nincs rendes kihívás, nincs rendes létharc, vagy megbolondulnak a nőkkel való, minden alázattol mentes, minden nemi szereptől elrugaszkodott vívódásba, stb., de a nők attól még minden hülye, apró részletért kioktatnak – ami az abszolút jólét jele, tünete, hogy ráérnek erre még ők is. A férfiak meg szétisszák magukat a kocsmákban, ami jól jött, ami aztán ismételt alkalmazásba megy át, már kisebb gond esetén is ott ülnek. Valaki belehajszolta őket, nem csak a nők. De ők is önmagukat. Erdődy szavaival: „Egyre kevesebb az igazi nő(…)” – ennél a résznél a mai nők zöme már csúnyán néz, már szól is közbe, már riposztol, mikor még nincs is vége a mondatnak – „(…) de amit még nehezebb találni, az igazi férfi (nem csak a nő számára), de a másik férfinak, hogy összefogjanak. Nekem, ha senki másom nem volna ilyen tekintetben, ott van Apám. De szerencsére vagytok még többen is, és maradtok. És akik kitanítottak, javarészt mind ”idős”, érett emberek voltak (akikkel sétáltam erdőben – nem kell rosszra gondolni –, akiknek műtermeiben hallgattam, akikkel zenét hallgattam és akikkel énekeltem), és örök fiatalok. De vagy sokat kerestük egymást, vagy akkor jött össze, hogy megpihentünk keresni egy pillanatra és kerültünk egymás halmazainak metszépontjába és ott, akkor nem rontottuk el. A nőkkel már más a helyzet. Egyféle metszéspont van. S ha nem csak egy, szinte bizonyos, hogy el van rontva. Nincs se idejük, se türelmük, se tapaszalatuk lejátszani a szükséges köröket. Majd mással, könnyeben. Nem megpihenés volt, hanem lázas, de meddő kutatásba, lefitymáló élvhajhászásba, élvezetdömpingbe fulladt életük miatt vagy belefásult törődömis-én, ha ez van, erre a hétre, télre, évre megteszi hozzáállás miatt… lesz másik. Annyi férfi van. Emiatt. Arcpirítő ostobaság helyett színtelen, tervek nélküli, semminek elébe nem menő jellegtelenségből fakadóan. A kifakadó kislánytermészet, a kibuggyanó tehetetlenség buborékjai, kipukkadó álmok eltemetetlenül hagyva, inkább újratermelve, újra csalódva, körbe-körbe. Nem nézve tükörbe. Mert ott a szexi csaj néz vissza. Senki egyéb. Ez lehetne magabiztosság, de inkább annak hiányát takaró klisék. A kivonulás zászlóvívőjének hamis hite, önmegigézettség, szexis megfutamodás. Aztán marad a szex-csata, amihez vagy öreg vagy már, vagy gyerekként kezdted el, kamaszként, és már kifutott az a készlet, amiből a türelmet ehhez adhatnád. De minek is, ha a 25-30 éves lányok ma olyanok lélektanilag, mint egy 15-16 éves volt még (csak) 30 éve is. Nem lehet semmit elvárni, mert akkor elnyomod őket. Nem lehet semmit megbeszélni, mert akkor túl hosszasan beszélsz (10 mondat sok, már nem tudják befogadni, mert nem kommentszerű kommunikálás, vagy sms-nyelv a példa?), aztán a dacos tinédzser szintjén jön, hogy „És te? És neked? Azt hiszed tökéletes vagy? Miért, csak a te viselkedési normáid létezhetnek? Nem érdekel, mennyire vagyok bunkó, nekem most lehet, mert ideges vagyok!” Ilyenek, meg még rosszabb próbálkozások, ha ugyan próbálkozások és nem kiútkeresések, értetlenséget visszadobni igyekvés sértő formában. Factory Girl mind (hogy a filmre utaljak). Ha meg kijössz a sodrodból: ilyet többet nem, megmondtam múltkor. Már egyszer volt ez. Persze, én meg hányszor nyeltem a kedvedért?! (Mit sem ér.) Nem lehet megbeszélni ezt sem, mert hisz nem az a lényeg, hogy akkor, gyere, mi baj, legyünk túl ezen úgy, hogy nincs ismétlés, hanem: És te? Vagy: Most már nem hallgatom, mit mondasz, úgyhogy abba is hagyhatod. Vagy: Majd, ha te lenyugszol… és kilépnek az ajtón és futnak a magány biztonságérzettel csalogató fantomképe után, de állítólag én viszem le őket a kocsma-rémek közé, miközben azért egy kapcsolat elején nem a belső magánáéletemet fogom bemutatni – vagy (noha nincs egyetlen szakmám), közérthető leszek, a munkásságbelit (ami azért intim dolog is, a műhely, hiába publikusba törekszik) –. Mit kap? Az első kört, a teszt-pályát – tartom a távolságot, ha nem szeretőnek jó –, hogy ott hogyan boldogul. Elvérzik. De rikácsol, hogy nekem csak ez az életem (azt hiszi az alapján, amit látott). Én hülye! Hagynám ennyiben. Ehelyett még szinte magyarázkodom, hogy és ez, meg


az, az is kocsmaszint, hisz már megkapartuk azt a felszínt is – értelmiségi közegek, intézményigazgatók, diplomaták, üzletemberek, szinfónikus zenekarok, neves, ami még fontosabb, valódi festők, aztán a többi… nem részletezem –. Nem érdekli, így meg úgy nem, mert ez meg az már sok neki. És üvölt és kis saját szabályait szegi meg, neki lehet. Már közben rájövök – de hisz ragaszkodó típus vagyok, amire csak rácáfolni tudtam, ellehetetleníteni, kiölni magamból soha –, hogy a MAI nő egy igazságban hisz, a sajátjában. És nem a közösben, a közös nevezőre hozott miértekben. Ezért nem lehet beszélgetni. Megbeszélni dolgokat. Leülve vagy spontán. Sehogy. Azt keresik a férfinak lenni akaró nők – férfisémákat követve, mit sem tudva a minőségi férfiről (hisz alig van, a tévé sem azokat mutatja, legfeljebb a deluxe életminőségüket, mint kritériumot, elsődleges és külső ismertetőjelet és ezért a háztetőkön levő antennák, tányérok és a szobákan lévő dekóderek a kollektív elhülyítés agycsápjai, agycsapdái, amik befogják azt, amire hallgatni kell, vagyis csak hallgatni, befogni), sztereotípiákban keresve a férfit –, hogy mikor ki van felül, most megalázod-e éppen, mikor keményebben szólsz oda, hogy ELÉG vagy hogy CSAK NE ÍGY.

Rettenetes bizonytalanság, amit sok sunyi geci mézes-mázas szélhámosi szerepbe bújva – ez önnön szerepe, nem kellett nagyot metamorfozálnia hozzá, csak begyakorolni – kihasznál, megfektetni, élvezi a szolgáltatásokat és a nőnek elég. Enged magába élvezni, de nincs bizonyossága affelől, hogy nem csak egy kaland, lejárati dátummal, szavatossággal, amit a következő, jobban szopó, vagy főző szab majd ki rá, ahogy kinyomja… erre van, aki azt mondja – gondolj bele, ez az értelmiségi, vagy a félig-meddig művelt, vagy a tanár, a státuszban levő, az al-osztályvezető, a patikus, a bármi ebben a deltában –, hogy ez biztos evolúciós tényező, mert hát a nők el voltak nyomva, ez ösztön, vagyontárgyak voltak, ahogy te mondtad más valamire, hogy tudna ez is átállni 20-30 év alatt, ha millió évek során nem kapott mást?! Hogy? Egyrészt, tárgyak tekintetében elég bekapcsolni a tévét, a pornót vagy rákacsintani az óriásplakátra, amiről valami szajha mindig visszakacsint. Másfelől, hiába hozok én egyiptomi, etruszk, óskandináv vagy délszláv, esetleg kelta ellenpéldát, nem fogja, mi van. itt bukik be a dumáéja, ettől meg ideges, megint keresi, hogy biztos meg lett alázva. Magát alázza meg ismeretei hiányában. De az útszélibb – akinek útszéli stílusa már ott van a többiekben is, cak azok el tudják fojtani, ha el tudják –, ha nem kapja meg, amit akar… el tudod képzelni, az mit csinál. Vagy beállva. Vagy abortusz után. Vagy mert verték. Vagy mert


csak dugna már egy jót. Vagy, hogy hívjam már meg még valamire. Vagy nem érti, lassabban beszéljek. Vagy kireskesztettnek, kicsinek érzi magát mellettem. 150 cm. 160 cm. 180 cm. Mindegy. Igen, kisebb. Ez is evolúció, bakker. De hogy azért, mert van véleményem valamiről, amiről neki nem volt. Erre jön ez (persze néha, csak néha, hogy): Ez még eszembe se jutott. És: Most, hogy mondod. Inkább ez: Mindenre van válaszod? És: Te ezt tanultad az egyetemen? Röhely. De azt alig néhány nyögi ki: Ne haragudj, hogy így viselkedtem. Mert nyilván az is megalázó, nem? Beismerni. Másnap minden elölről. Nehéz lett szeretni, mert akkor maradsz és csinálod és kicsimálod magad. És még viccelődsz: az Endo-plazmatikus ridikülük, limfocicák, ha-ha nimfo, ha-ha… halott… érzelmi halottak… Ha meg nem maradsz, meghátrálsz. Én úgy érzem, legalábbis. Szükségszerűen fölösleges tovább tornázni. Aztán sokan visszajönnek, hogy mi van akkor? Évek múltán. Vagy akarják mégis, mert – ezek szerint – nem talátak jobbat. És ez mi? Ez is szánalmas, dugni meg már nincs kedvem, vagy mással most jobb, vagy avval se… mindenkivel lehetne, de akkor senkid sem marad – kilőni mindenkit a közvetlen környezetedben meg házinyúlra kizárólag, persze, lófaszt. Az igazi értékek kikiáltott értékről lemondva, a luxushoz a luxus kizárásával eljutni. Maradok töretlen, míg a világ töredezett részhalmazokra esik szét a nagy egység gondolatába beleőrülve.” Nos, mi marad? Nekem például itt van Szerző (egy contingency man for all cases) – és hogy nincs egyedül, ez bizonyos! Ámbár magának való, kétségkívül. Nem-megszokott másság ez. És vágtázó viszontagság. Pergő dobszólók szonettjei és sortűz. Halálba átkapcsoló beszéd. Aztán egy népművelő jelleget tényekkel, személyes élményekkel tanúvallomássá átalakító strófa. Egy borongós mélylélektani révület, majd eszmélet, majd révület, majd kritika, majd ismét vallomás a tárgyszerűsítés hibája nélkül. Majd szenvedély. Majd sötét humor. Majd tudomány. Majd hit. Majd elvárások. Majd. Magányok fátyla. Majd összeesküvések. Majd város, város, város. Majd szeretet. És mintha mégis egyszerre. Mindez nem más, mint szóalkímia. Nem éppen a Naplementébe lehajtott fejjel ellovagló cowboy megjátszott gicssessége. The Lively Ones „hang five!” lemezét teszem fel őrá gondolva és végigfutnak rajtam a gyerekkorunk Bőrharisnyái, Old Shetterhand-jei, de még talán Tom Sawyer-ei, Iwenhoe-i, Robin Hood-jai és Flash Gordon-jai, Bruce Wayne-jei, Sherlock Holmes-jai és Dr. Jekyll és Mr. Hyde-jai – ezek derengnek fel nekem sorokat írva, amiknek értéke bizonyos, de egy bizonytalan értékrendű világba repülnek ki, talán hasítanak bele, egész kicsit. Persze, ha egy tachnokrata világba ültetem át a felsorolt regény-, képregény- és film-alakokat, olyan világba, ahol egy FÉRFI már nem vezetheti le a génjeiben évmilliókon át meggyűlt testtudat kivetüléseit, önmagát, csak anyagiakon alapuló versenyhelyzet van, bizonyítási kényszer, de nincs szelep – drog van, meg pornó, a leszedálás, a kábulat, az onanizáló bambulás vagy az, hogy a vitatkozás mindenkinek terhes, még, ha hasznos célt szolgál, akkor is –, akkor van az, hogy hol vannak a hősök? Akik nem papíron, meg vásznon hihetők tetteik miatt. vagy ha vannak, a sok populáris frázis, tömegcikké válásban már az emberek nem hiszik, hogy van, mert az csak regény, az csak film. Így lettek hitetlenek. „Csigatudat” (Erdődy) van, mindenki


behúzódik, ha rezeg a léc, struccpolitika tehát és köntörfalazás… és főképp az IGAZSÁGÉRZETET nem lehet kiélni, mert csak gazság van; és aki nem az, lassan már hibának van elkönyvelve a rendszerben, azon nyomban valami amorfnak van titulálva. Ezért gyűlik meg Szerzőben az a sötétség („Megamorf”, ahogy mondja, a „torkomig fekete lélek”), mindattól, amit jobban átél legtöbbünknél, azaz éli a világot és munkájában – amikor „foglalkoznak vele a dolgok” – átlényegül azokká, de ezek nyomokat hagynak hátra. Egy szétsebhelyezett lélek (s a lélekben a vér nyoma), ami nem kér segítséget? Ezt ismerjük. Olyan alapvető, híres forma, mint a páros, a duó. De a duóban szellemi partnerek védik egymást a magánytól, míg az egyedülállóság a meghasonulás veszélyének van kitéve, hisz nincs kinek kiöntenie bennsőjéből a nem oda tartozó részeket. Kiszárad szívükből a szerelem. „A mi utunkon nincsenek jelek, Névtelen sírjaink a háborgó tengerek, Emlékezzetek!” – Viszockij, ford. Sipos Mihály. Az ilyen emberek ugyan bírják egy ideig ezt a nyomást – ki tovább, ki nem –, de visszajelzés nélkül végül önmaguk ellenségképeihez kezdenek mindinkább hasonlítani – ez a szétforgácsolt jónak indultság lényege. Mások első évtizedeikben bravúrosan buknak el, némelyek elsikkadnak, vagy meg is halnak (még mielőtt megtanulnák, hogy „Az öngyilkosság lehetséges késleltetése” is lehetséges, és azt, hogy „Élve kell maradnunk a halálunkért is, mivel nem ismerjük a halál lehetőségeit.” – idézetek: Dobai Péter). Ez már a gyors élet fogalomköre! A lángoló valamit keresés, ami nem elveszettség, hisz tudja, mit keres, csak az már nem létezik. A lefagyasztott ember, aki kiolvad évszázadokkal később, a holt nyelvek ismerője, a rítusmester a mártásmesterek társadalmában, az időutazó, az űr tengerében hajótörött, bolygónkon partra vetett űrlény, a dimenziók közt utazó, aki nem ismeri a hazautat, mindez a mélyreható melankólia és konkurens bölcsesség, a szomorúság megvilágosodása, még ha csak kultúrák hanyatlása, átmenetei idején (és ezek a dimenziók, ahol kontinensek, országok a galaxisok és az elméletek, ideológiák: tehát a fejekben vannak lokalizálva leginkább) vagy a világ rendezetlen, szabálytalan, vaktában történő és ámokfutássá váló felgyorsulásával szembeszegődve, túlélni próbálva. Ami annyit jelent: magasabb szintre emelkedni, mint a rendszer, tehát finomítani magadban a rossz ismeretét, ez az önvédelmet generáló tüzet tűzzel, ami azonban mértékadóvá válik – ha elismertségre tesz szert –, tehát káros, mert azt jelenti végső soron, hogy az ellenség előtt rakni az utat, fektetni a sínpárt, a neki való megágyazás önpusztítósága. Szerző nem ágyaz meg. Nem is vágyik kiönteni magát, vagy visszajelzésekre várni. Ennyire makacs. Nála már nem is az kérdés, hogy ellenállni a csábításoknak, hanem annak, hogy a harcban végül magad csábítsd el, egy magadban leölt önhittség romjaiként a helyállásban elkopva vagy csak olyan szikárrá válni, hogy már ne fogadd be azt, ami nem is akar ártani, mert az ahhoz kellő érzések olyan óvóhelyre lettek deponálva, mely a szívből lett kialakítva, egy nagy lélek búrája alatt. De mondom, ettől Szerző nekem még nem Naplemente, még egy olyan korban sem, amely kupolákat tűz alacsony tornyokra (Nezval után szabadon), de még csak nem is ez lesz emlékműve, hanem a füstölgő sírgödör. Veszélyes állapot és intő jel… hogy csak önuralom útján lehet nem elmerülni a sötétségben, amit hiánya okoz – és ezt Szerző észben tartja. Itt szóba hozhatjuk a fajlagos ellenállást is. Fajlagos ellenállásnak nevezzük az 1 méter hosszúságú és 1 mm2 keresztmetszetű, szobahőmérsékletű, tömör, szennyezésmentes anyagon mért elektromos ellenállást. Néhány egykristályon a rácsszerkezetnek megfelelően a kristály eltérő pontjai között különböző ellenállásértéket kapunk, tehát hogy Szerzőn két (vagy több) világ árad keresztül és mindkettő lehet (tudom, hogy Szerző kedveli, és ne lepődjenek meg,


használ is a képleteket olykor szövegeiben), mivel a szövegek is ilyen képletei a társadalomnak – tegyük hozzá, azért köztudott, hogy egy sejt felépítése minden szempontból bonyolultabb, mint egy társadalomé (s így szerző, mint immunis tényező a mérgezett világban végül mérgez immunitásával, holott csak ellenméreg, de mivel nem tömegcikk: ijesztő és ellenőrizhetetlen). De egy torzuló társadalom torz képletének húsba vágóbb a tanulsága, ha testközelben érint meg minket. És mint sejt, olyan állomány, olyan élettér, melyből immáron nincsen kiút! Egy önmagába bezárt társadalom szajkózza a szabadság minden lehetséges formáját (gorangázik és cipeli a nyomorékokat, hajbókol az elnyomónak és pesztrálja az adóból eltartott bevándorlók százezreit, végül tíz és tízmillióit, akik nem hajlandók – számukból fakadóan – integrálódni), de közben (mindenki) városban él, nem önellátó, protézisek hadával (kommunikáció, szállítás, logisztika, élelmezés) veszi körül magát, miközben elfelejt produktív módon szocializálni. Ezért is van az, hogy a meglepetések lehetőségében nem tűri az esetlegességet, melyet amúgy számokba foglal (a számítástechnika és a programozás, a közösségi oldalon arcunk is csak számokból áll immár) és úgy tesz, mintha lélek mindennek ellenére, mindezen önkioltó görcsös igyekvés ellenére létezhetne úgy, hogy nem lesz romlott. Mindent megront, átállít az élvezet kiszolgálására. Például: „A Berlinben élő jógaoktatónak, Rachel Okimónak többen panaszkodtak, hogy bár a mozgásforma tetszik nekik, de a csöndes, meditációs környezet nem. Rachel éppen ezért kifejlesztette a diszkójógát, kifejezetten a nagyvárosi emberek számára. Minden alkalomra DJ-t vagy zenekart hívnak, hogy élőben szóljon az inspiráló zene. A mozgások a jóga alapmozdulataiból állnak, de az adott muzsika ritmusához és stílusához igazodnak. Az órákat klubokban és diszkókban tartják. – Azzal, hogy kihozzuk a jógát a stúdiókból, tulajdonképpen egy következő szintre emeljük az élményt, áthidalva a szakadékot a jóga és a társadalmi élet helyszínei között – fogalmazta meg Okimo újítása lényegét. Szabó (Helyi Téma, VII. kerület, 2012. augusztus 15.)” Az „önellentmondások alátámasztotta világrendben” (Erdődy) mégiscsak, ha nem is zászlóvívók, véres kardot lengetők kellenek – mindenki saját belátása szerint tartsa számon hőseit –, de szükséges, hogy elfogadjuk azokat, akik tanácsolnak, nem pedig parancsolnak, ajánlanak és nem felszólítanak vagy intellektuális őrjöngéseikben letorkollnak, nem engednek szóhoz jutni másokat. Ez elengedhetetlen volna, főleg akkor, ha állandó jelleggel – már mi is szinte elhisszük, mivel annyit sulykolják belénk? – a napi szintű papagáj-dumákkal szembesülünk, miszerint szolidaritás, tolerancia, demokrácia. Inkább tűnik úgy, hogy az beszélhet (annak hitelesebb a mondani valója, arra hallgatnak többen, annak lesz ilyen szempontból nagyobb ázsiója), aki nagyobb stróman, vagy nagyobb hátszéllel rendelkezik, nagyobb farvizeken evezhet, persze csatlósként. Erdődy jómúltkor Vekerdy Tamást idézte nekem, aki néhány éve egy tévéműsorban – talán a Zárórában – mondta a következőket (bár nem idézem szó szerint): „Valakinek a médiában való jelenléte hasonlít az Archimedestörvényhez. Minél nagyobb tömegű a test, annál több vizet szorít ki.” Vagyis, hogy minél többet szerepel, annyival kevesebb, megszokottabb, elkoptatottabb lesz ő maga is, és mondandója is. Ha megvizsgáljuk a Puzsér-jelenséget (azt az embert úgy járatják le, hogy nem veszik komolyan, hanem mint cirkuszi műsorszám szerepeltetik, így van elvéve éle) és más, hasonszőrű önjelölteket, akik a klasszikus amotrizáció szabályai szerint szerepeltetik önmagukat végül annyit, de annyit, és olyan sokáig tartó monológokkal, hogy már kioltják saját fontosságuk minden hitelességet biztosító tulajdonságát, akkor ez nyilvánvalóvá válik. Máskor hosszasan beszélgettünk Erdődyvel, egyik alkalommal szokás szerint visszakérdeztem valamire (talán a forrást ellenőriztem, talán csak további részletek után érdeklődtem) és mintha magában folytatott volna le egy párbeszédet, egy önmagával sakkozást, hogy több hangon válaszoljon kérdésemre (hogy azért nem csak egy


megközelítését ismeri a világnak, az elutasítást), vagy pedig megint csak idézett valahonnan, de ahhoz meg nagyon szürreális volt a dialógus. Fel is jegyeztem egyből, ráadásul angolul volt. Azt mondja, – For Christ, where do you get your energy from? – There’s a cross with a boy on it. – And… So what am I doing? – Frighten the cattle. Sok helyen élt: Nyugat-Németországban és a Vatikán közelségében, Budapesten belül is sok környéken (nőkkel vagy mások fedele alatt), tucat kerületben alig 10 év alatt (és a saját műhely végig megmaradt mint a városméretű céltábla közepe). Még több országba utazott hol barátokkal, hol nőkkel, hol stopposként, hol nincstelenként, de sosem turistaként (Ausztria, Szlovákia, Svájc, Dánia, Luxembourg, Hollandia, Franciaország, Írország, Szlovénia, Olaszország, Spanyolország, Portugália, Románia, hogy csak Európánál maradjunk), megannyi közegben fordult meg. De művészeti és inspiratív szempontból idehaza már a Pop Ivan – és Szerző elmondása alapján a „Születés fokozatai”című produkciójuk hatására, nem csak az animális-szürreális-pénzégető-falat lekaparó szeánszok, jammelések és elszabadulások miatt – majd az átfedésekkel rendelkező Chakra Hacker, Specko Jedno, Santa Diver, Bujdosó Trió, Pásztorz zenekarok és körei vonzották. Kiemelném, ezen belül a Buharov testvérek (Igor & Ivan Buharov) filmes-képi nyelvezetét. De olyan közegeket is megemlíthetünk, melyek, mint a Toldi Mozi – régi – Klubja (ami lassan 10 éve indult pusztulásnak) és az Almássy téri Szabadidőközpont (ugyanúgy járt) köré csoportosultakat, mikor utóbbi már az utolsókat rúgta. Kiemelném még az egykor – ma már csak szűkebb, alkalom adtán – közösségként működő Klub Vittulát (ahol a keresztfinanszírozás elmélete szerint immár azért van turistákkal tömött elszállt hétvége, hogy legyen emberközeli hétköznap a törzsvendégeknek), hozzá fűződően ismerkedett meg Szerző olyan (elsősorban szintén) a baráti társaság részét képező formációkkal, mint a progresszív-zajzene-rockot játszó Pozvakowski zenekar (főleg a „tester” és a „Spheric” című számok hatottak rá), vagy a képművészeti közegek értelmes magja számára hiánypótlás szempontjából fontos Barcsay Jenő Emlékzenekarral. Egy olyan tágasabb rezervátumban eközben, ahol olyanok, mint Sőrés Zsolt, Micura Mónika, Fekete Jenő, T. Bali, Király Tamás (és sorolhatnám) is a szubkuultúrahalmazok átfedésében, a holdudvarban voltak: Szerző tanulékony találékonyságát kamatoztatta. És ugyanígy részletezhetnék történészek, jogászok, kutatók körülzárta tereket is, mintha egy széles spektrummal azért rendelkező, kiépített, már-már hálózat volna szükséges, hogy a teljes lefedettséget elérje – ami lehetetlen – a világra rálátás (innen is, ahogy az éjszakából: informátorokÖ… és noha az olyan helyek, mint a Kultiplex, a Voodoo, netán a Freeport, bár Szerző élményanyagának részei, mégis fontosabb ezen és hasonló intézmények (mint 20 évvel korábban az FMK, a Fekete Lyuk stb.) fokozatos feloldódásának szemlélése helyett az a tény, hogy Szerző mindig elment egy haldokló közegből, és mindig visszajött egy újjászületést hazudóba, ahol hol azt híresztelték (híresztelik) magukról a vezető művészek, hogy beleroppantak a rendszerváltásba, vagy hogy csak abban lelik örömüket, hogy a kulturális szempontból szinte teljesen elnincstelenedett közegek belterjessége nyomán (ott tartanak az élvezetek halmozásában), hogy már csak azt űzik, ami destruktív, amihez a nagyzolás is óhatatlanul társul szegődik, és önmaga paródiájáva ferdül a teremtett és vele az önmagát leteremteni képtelen (idézem Szerzőt):


„Most volt a legutóbbi fényfestés. Még Kozmáék idejében (a csillebérci bulik időszaka után – a begombázott emberek, a barlangok –, a berlini térfestés és a Ligetbeli Vajdahunyad-vár időszakban) én is belekóstoltam a közegbe, de nálunk mindig baj, ha valami túlnő önmagán. Ez itt is bekövetkezett! B. László Zsolték, amikor még csak a Nemzeti Galériára vetítettek – meg volt verseny – az valami újító jellegű volt, valami áttörés, megint valami helyspecifikussá válni kész dolog, ami külföldön is az itteniek kreativitásáról adhat tanubizonyságot (már azokéról, akik abból igyekeznek megélni). De 2012-re, mire már csak a Parlament nem lett lefedve: az egész éhes lett, és izzadtságszagú. A Malom jutott eszembe, a szentendrei kiállítótér. Amikor még romház volt és Ef Zámbóék megcsinálták a Nehéz zenei fesztiválokat. Egyfelől az is eljutott oda, hogy egyre több zenekar tiltakozott – pedig nem kezdőkről, meg irigy zöldfülűekről volt szó –, köztük ismerőseim is, hogy miért kell ez az egész, hogy nekik rosszabb a hangosításuk, mintha csak Ef Zámbóék (a házigazdák!?) volnának a nehéz-zene. Másfelől maga az épület… láttad azt ma…(?)… csupa fém meg üveg, beléptetőrendszer meg porta, és összegek, amiket csak a turista fizet ki, ha egyáltalán odatéved. A Hősök terei fényfestés, most már „Paint Up!” címen és mapping néven is ennek a tendenciának lett a része. Nem is az, hogy Zsolték az arab világból is kaptak felkéréseket eddigre, meg az sem mai történet, hogy az USA-ban a Disney World-ben asszem (nem Warner Bros stúdió volt, ugye?) a giccs-kalandpark legújabb épületét, átadója során fedték le – az jól sikerült amúgy –, hanem, hogy 3 perces blokkokban 12 mű lett bemutatva, de annyi látszott belőle, hogy nagy a tömeg és szombat este van, no meg, hogy azé a legjobb, legösszetettebb, akinek megvannak a legújabb szoftverei vagy akinek írnak mások újakat. Csomó átfedés, hasonló ötletek… nem csoda, hozott szoftverből dolgoztak a versenyzők, de volt olyan is, hogy homályos volt a kép, mert nyilván nem tudták előtte kipróbálni (a monitoron még jól nézett ki), holott még az eső sem esett, ami elvette volna a vetített fény erejét – Pinczés József barátommal beszéltünk utána arról, hogy senkinek sem jutott eszébe, hogy átlátszóvá tegye az épületet úgy, hogy a mögötte levő tér látszódjon, esetleg elsötétítse, vagy úgy tegye transzparenssé, hogy beépít poénokat (bent mászkál egy biztőr vagy a takarítók… valaki épp képet lop, vagy ha ez kell ma, akár dugnak valakik az irodában, esetleg a képek alakjai kiolvadnak a keretekből és kisétálnak a főbejárat lépcsőjére), nem, csak a techno-zene, ami bömbölt és kész, arra lettek komponálva a krix-krax-ok és csőnyalábok, gömbök, fénybökések és tompa villanások. És ezt főzték le jó nagy csobbanással Zsolték – a szervezők – egy olyan munkával, aminek 3 máspodpercében több anyag és effect volt, mint a versenyzők bármelyikének egész munkájában. Ez most mi? Ide kell felnőnötök? Vagy, hogy ez az igazi szint? Vagy, hogy a nagyok megmutatják? Mondjuk tényleg dekontruálták az egész homlokzatot, teljesen szétszedték, egyedül ők tudták. De ez a túldomináns hozzáállás… Na már most, ha minden szakmában ez a túlnövés jön létre és eleged lesz és elmész, rá kell jönnöd, hogy az, ahogy elindultak, csakis itt jöhetett létre, nem a jólétben, de a nyomorban, ahol időre megy, a bőrödet égeti, hogy utcára kerülsz, ha nem rukkolsz elő valamivel, ahogy erre rájönnek azok is, akik nem tudnak már külföldön alkotni, mert csak a pénz van ott, sem a kocsma, sem a kollégák, akik lenéznek, sem a haverok, akikre rá lehet borulni – persze van példa rá, hogy az illetőt magát keresik fel külföldről és csak belekóstolni megy el (fél év), mégiscsak lehetőség annak, aki (bár kevesen vannak) reggel 7kor kel és fest éjfélig, nem csak havonta egyet-kettőt, be tud mutatni egy anyagot (mondjuk 70-80-an képet), ait ki is kellett termelni. De a zöme önm,agához képest van elkésve életművével, nem az ország nyomasztó körülményei miatt. Itt tartunk most és mindig is, 895 óta ez van, hogy ki, de vissza (hisz egy csomóan nem tudják kommunikálni magukat – azért egy gyűjtőnek tálalnod is tudni kell). Sokan akarják a nyugati respektet, de nem maradnak meg respektálhatónak. Vegyük át, de elvadítjuk. Ilyenek. Nincsenek meg hozzá a hagyományaink, a szokásjog, de magunkra eröltetjük – vagy vezetőink, legyen az a pénzosztás vagy a szakma –. Ez az állandó fáziskésés országos szinten – a Rege a Csodaszarvasról „menjünk tovább, majd csak lesz valahogy


hozzáállássá, elvadult lovakon, Dark Horse, Dark Nation –, amibe csak belerondít, hogy Pest mindent elszív, anyagit és emberit, munkaerőt és a fiatalokat: látszik a munkákon is… amitől egy belső fáziskésés – és végső soron egy környezően körörös kihalás is – jön létre (országban, alkotóban). El kell menni, hogy értékeld a satnyaság és tespedés természetszerűen undorító látványába belebújva, hogy neked nem ott a helyed, már csak azért sem, mert itt van az, itt áll rendelkezésedre az a nyomás, amitől sűrűbé válnak a végtermékek: festmény, gondolat, vers… a pofon, a büdös kaja hat igazán, meg amikor azt látod, hogy a villamos telehányva, a korrupció, a feketetített gazdaság, a felfelé csorgó della, a fintorok, az erőszakos nők, az éjszaka hibás konstrukciója… ilyenkor kezd valaki óhatatlanul értékmentésbe vagy értéket (és nem csak értékeset) alkotni, húz azokhoz, akik szintén ezt szeretnék – noha lehet, azt sem tudják, mi mozgatja bennük az ecsetet, vagy miért, hogyan tudott olyan tanulságos dolgokat rögzíteni, amiket nem is kap meg környezetétől… ez ad témát azoknak is, akik, ha rájöttek, maradnak.” Valóban erre volna érdemes fókuszálni, ha már művészetről esik szó, legyen az a már érett vagy befutott nemzedék, vagy egy olyan, akikről az előbbiekhez szokva a kritika nem tud regálni, mert saját élményeikből indulnak ki, vagy egy olyan múltat igyekeznek – vagy csak rutinból – sablonként használni a befogadás kedvéért, ami elavult, netán korrumpálttá vált, netán belefáradt saját hangvételébe. Mondjuk így: még az épületek is előbb-utóbb renoválva vannak, még a metrókocsikat – bármennyire ragaszkodunk hozzájuk – és a régi ikaruszokat is le kell cserélni, még az állatkertet is korszerűsíteni kell, nem lehet meghagyni egy száz évvel ezelőtti szinten, ahol a több tonnás elefántok akkora helyen heny-élnek, mint egy-egy család alig néhány háztömbnyivel odébb… ezt a lassú, kínosnak tűnő, visszásságokat sejtő, folyton kompenzáló és urambátyámságát a késleltetésbe beoltó magatartást valahogy jobban kellene megélnünk, túl kellene lépnünk rajta – intézményes szinten is –, mint hogy a következő két sor fogalmi zsákutcájában kössünk ki minduntalan:

„Túlélni-merészelt honvágy! Csak horitzontkáprázatok!” (Dobai Péter) És Szerző mindig marad (nem csak a Kárpát-medence természetes adottságai, hanem amiatt is, mert bele lett nevelve, milyen is egy kitelepítés), nem is, mintha valami feladata volna, hanem, mert ide született, semmi pátosz, legfeljebb lokálpatriotizmus. Azonban egyértelműen a küldetéstudat önmérgezéses tünetei nélkül vállalja, hogy hiper-reflexív, hogy hiper-fiktív terekbe ékel be dokumentum-(interjú)-modulokat (ez filmen mondjuk népszerű, sőt divatos volt 1970-79 között, míg nálunk még a 80-as évek elején is – Panelkapcsolat, Archaikus Torzó, stb. –, hát még a televíziós gyarlóságcsó-k és tehetetlenség kutatók óta: szükséges ellene is beszélni valaminek, nem csak érte… mert, ha egy Indiai Fényünnep – ami a világűrből is látszik – tesz a gonoszság ellen, akkor szerintem ebből nem mennyiségi vagy kilowatt kérdést kellene csinálni, hanem tudni, egy ember is hathat, egy-egy elszórt, őszinte megnyilvánulás is – tekintsünk el a Butterfly effect-től – lehet statement, last stand vagy éppenséggel, ahogy Szerző mondja: a libikóka másik oldalán ülés). Mintha az értelmi virágport gyűjtőnek kellene a kas (a hátország), amiben keserű mézzé érik munkájának lepároltsága… és így válnak az élmények is szövegekké, leszűrt tapasztalattá – belső szö(ve)gek összege. Erdődyről azonban nem tudom elképzelni, hogy ezt mondja: „Sosem tudnék emigrálni, mert annyira szeretem a közeget, amelyben élek, a kocsmákat, amelyekbe járok, s amelyek rettenetesek ugyan, de engem mindez nem zavar…” (B. Hrabal). Zavarja a minden áron civis Romanus sum hozzáállás, ezért marad. Személyesen így fogalmazott:


„Valami azért vonz a távolból, mert ha itt vagyok: belső utazásban vagyok és csak a megtett fizikai távok megtétele során csillapszik annyira elmém, hogy ne csak a támadó-asszimilálóbeemészteni akaró dolgokra, mások hibáira figyeljek, hanem a gondolt a lejárt lábbal együtt tisztuljon le. Vagyis másutt önmagában az úton levés vonz, nem az út vége, vagy a megérkezés: mert ott avval értek szót, aki engem amúgy nem értene, ha beszélném nyelvét – vagy legalább egy közöset –, míg itt érthetnének, de nincs se kedvük, se igényük rá. Tőlem függetlenül mondom – nehogy nagyképűnek tűnjek –, az embereknek nem kell a megváltás. Nem is ezzel szolgálok, hogy is ne… holott ami belőlem jön, az csak egy kellő pillanatban felemelt mutatóujj, ami néha rá is mutat valamire, nem pedig lábak közé iszkol, ahogy ezzel már megannyian vádoltak… nem tudják átültetni a gyakorlatba azt a mondandót, ami kiemeli őket abból, amibe épp, hogy bele tudtak simulni. A helyezkedés, a megfelelési kényszerek, a magamutogatás, a mindennapossá vált voyeurizmus. Igyekszem szintetizálni, közelebb kerülni, és tanulom azt a retorikát, ami bármikor bármilyen helyzetben képes feltalálni önmagát. Külföld, itt, még messzebb. Egyfajta verbális polytonalitás, ha úgy tetszik, de ezen akkor, ott nem kell gondolkodni. Jön vagy nem jön… itt a transz dominál, nem a konstruktivista filózás, vagy folytonos önreprodukció a gondolat terén… tudni egyáltalán, hogy mi az, ami távozik belőled (?), miközben azt pontosan tudod, hogy jó célt igyekszik szolgálni.” Vagyis Szerző nem csak beszél, nem csak verbális kommunikátor. Testbeszéd – szakértelem a mozdulatok és arcizmok terén: analyze of body posture and gestures –, a kisugárzás változása valakinél, a ruha, mindennek a szöge, az esése, a színe, szagok – és a testszagok! –: minden az intellektuális kontroll részei nála, a letapogatásé, amely erővonalak és érzelmi impulzusok, energetikai mezők és határértékek, pheromonok és fermionok, fogalmak és fények, a folytonosság és az ölelkezni akaró árnyak, a levegő vibrációja és a testtudat, valamint a metafizikai kommunikáció együttesében érnek össze. Benne egy pontban van ez a találkozás, mint megannyi párhuzamos ismertetőjel, melyet összehúz egy értelem, egy központ, akárcsak a Stalker-beli, a hit műszere, azonban nála ez nem csak hit kérdése, de vakhit nélkül a felfogásé, azaz semmit sem elutasítás, ami a megismeréshez vezet közelebb. Az öncenzúra itt már csak az önnön egészség és az életet féltés felől közelíthető meg legfeljebb. Ez számomra még fehér folt Szerző összetettségének feltérképezése során. Vajon mi diverzifikálja a látásmódját?

♠♠ Összességében szerzőnk nem lírikus, sokkal inkább szatírikus. Nem a Szépirodalom, hanem a „Csúfirodalom”művelője, nem is az „Éjszaka kék versei”, hanem egy „Szétszakadt kép percei” – melynek alaphangját a mind magyarországi, mind a nemzetközi nappali és(!) egyben éjszakai életben általa folyton látottak: a romló állapotok, a rohadó morál, illetve az általa elvégzett gyóntatások során felszínre került kéjkínos fél-titkok, a horgászódásai és informátorai által összehordott háttértörténetek és végső soron a társadalom által be nem vallott (hiszen szégyenkeznie kellene érte) embert próbáló nyersség vázolásai és utalásai adják. Ezeken keresztül lép be elménkbe a szövegeknek hála. A megtestesült bonyolultság, ami tudja, hogy csak az igazságnak lehet megindító ereje. Bonyolultság, ami már lehetetlen, de jó értelemben. Ő sem elveszett hitünk egyik hordozója (bár ilyenekre vágyunk, egyesek, olyanokra, akiknek helyettünk van bűntudatunk, bűntudat lízingre: ez éppolyan, mint az új Ford-modell, ami már be is áll a sofőr helyett a parkolóba). De nem ezt kapjuk, nem is


számonkérő én-lírát vagy gyermekeink szabadidő-tevékenységének kizárólag baszósverssé idomulását, hanem az azokon túlmutató témák kifejtésében rejlő áthallás(ok) szükségszerűségét; a kelet-európai irodalomból 89 utántól fokozatosan kivesző kódolt, ki nem mondható utalásos nyelvezetét; és egyben persze direkt hangvételt is. Olyan számára, ahogy szavait nyelvemen forgatom, akár: „Maradék dohány íze a számban. ” – Viszockij, ford. Marosi Lajos. Szakrális vagy spirituális értelemben a düh-tényezővel együtt mintha az őrangyalok alatti anarchiában egy DémonDungeon volna (a szerző vagy a kötet?), egy, aki bezárja magába a gonoszt, vagy akibe eleve be van zárva – nehogy azt higgyük, hogy egy olyan ember, aki a nagy méreg és a szenny közepette nem csak él és azt elemzi, hanem, hogy már azzá is vált vagy, hogy semmi egyébről nincsen szó, minthogy börtöne mindannak, ami van: ez azért mégis csak pontatlan kissé… a szörnyűség álcahálózát, a fekete menyasszonyi fátlyat felemelő inkább. Meséli múltkor, hogy találkozott egy nővel, aki leszólította, aztán átmentek máshova meginni még egyet, de az a nő is olyan volt, hogy el kellett neki mondani néhány részletet a valóságról. A vége az lett – amellett, hogy a nő meghívatta magát valami több ezer forintos italra, majd bejelentette, hogy nincs pénze –, hogy az utcán állva egyikükben ott volt a mehetnék (Szerző), másikukban meg a csalódás, hogy nem lesz kufirc. A nő ennyit tudott hozzáfűzni az elköszönést megelőző beszélgetéshez: „Te mindig feketében vagy? – meg se várja a választ – Te hozod a gyászt a világra.” És elváltak útjaik. Érdekes jelenetek, noha tagadni mégsem tudom – a nő borongós felületessége ellenére –, hogy van egyfajta tényező Szerzőben, ami igazán nem sötét, hanem, mint az angolban, amikor egy tréfáról azt mondják: Dark. Szerző élve ezzel a humorral ismeri, városában kik a tulajok, kik a pultosok – hol voltak azelőtt –, a hátterüket, a helyek háttereit, és hogy mennyi a bérleti díj (az árfoylamokat: egy Irányi utcai kocsma 1.2 millió havonta, egy bem mozi büfé 500.000, akkor egy Cserpes Tejivó a Deák téren valszóínüleg 2-3 millió) azt is, hol állnak a kurvák (csak, amiket nekem sorolt fel egyszer: az Interkontinentál szálló oldalában a József Attila útnál, a Dohány utca mentén és a Nagy Diófa-Klauzál utca sarkok között, a Hungária fürdővel szemben vagy már egyre inkább bejárata mellett, az EMKE árkádsor alatt, A Blaha Lujza téren a Gyógyszertárnál, a Stefánia út / Thököly kereszteződésnél, a Balatoni útnál? stb.), azt is, hol mi van vizezve, felárazva, ki tervezte, ki védi be, ki fektet be mibe, vagy kit, és hogy a háttérben milyen folyamatok zajlanak, legyen az az aktuálpolitika terén – azoknál is, ki hova fektet be, kinek a cége kapja a megbízást, ki veri az asszonyt otthon, ki hagyta ott várandósan, ki kinek a zabigyerekét vette át a posztért cserébe, stb. –, vagy az éjszakai életben mindazt, legyünk öszinték, amiről tudni sem szeretnénk. De olyanokat is, mint a rendőrség járőrkocsijainak útvonalait a territóriumán belül. Vagy a tetőkön – melyik tetőn – hol van légvédelmi sziréna. És kiről van mintázva a szobor, ki volt az első polgármester és az ő szobra hol van, és hogy mik voltak az utcák, terek régi nevei, és hol volt tömegsír, vagy temető. És ezek alatt a tetők alatt, ahogy zajlik, annyi züllés, annyi nőietlen testiség és egyből fogdosódó fiúcskák, hogy az kiábrándít mindenkit (aki él vele, és aki visszaélet magával), teljes erkölcsi csödhelyzetet hívva életre (idézem Szerzőt: „és ez még nem is a szórakozóhly, ahová egy okból mennek – elvégre táncolni nem tudnak –… Leül mellettem a buszon, kis kosztümjében, hibátlanul hátrasimított hajával közelebb csúszik, közben ajakfényezi magát, de szájából – hisz most szállt fel – dől a dohányfüst savanyú szaga. Ez egy konszolidált, jómódú, középosztálybeli fiatal nő? Inkább nimfomán, mintsem magányos. Nem ezek isznak meg ketten egy üveg bort kedd este (már kedden!) egy kocsmában – azok egyetemista, alteros kis megfelelői. Ahogy odébb lépek, végül leszállni készülök a busz középső traktusában – nem az, hogy nem vihetném haza, de már annyi ilyenem volt, ez teljesen értelmetlen kör volna, üríteni valakibe, aki azt sem tudja mit akar, csak azt, hogy éppen mije nincsen, vagyis


totális ösztönlény, pillanatnyi vágyaiban élve…” És így tovább. Azonnal egy dalszövegnek kellett utánanéznem, aminek refrénjével ezután Szerző viccelődött (Mondván: „Állnak a kurvák a sarkokon, TELE VAN A VÁROS SZERELEMMEL!, viheted haza a részeg diáklányokat vagy turistákat – még, ha az csak első estéje is itt –, ha van hozzá gusztusod, vagy tudod, mivel jár egy vizit a nemi beteg gondozóban, elvégre ha veled mennek, nem te vagy az első – azon a héten, vagy akár aznap este, és a kotonról gyorsan lebeszélhető legtöbbje –, én is éltem veszélyesen. Tele van a város szerelemmel! Mind el fog tűnni. Egy része próbál facebook-on lenyomozni – elvégre teljes névvel mutatkozom be –, csak nem vagyok fönt, vagy email-címet ad vagy telefonszámot, de vagy nem válaszol már – azért az ember ezt is kipróbálja az első néhány esetben –, vagy jelentkezik, majd, valamikor, szakítás után, válás előtt.”); ez a Prognózis zenekar slágerének belső története nemzetközi szintre fejlődve időközben, azzá nőve ki magát, ami embertelen, ebben is átjáróház lettünk, mintegy egzotikus szexjátékszerek (kelet-európai hús), nem csak a sztereotíp, de hatásos reklámszöveggel, hogy itt vannak a világ legszebb női (elég könnyelműek is), de a férfiakat is így akarják leakasztani a nők, akiknek – mint a fiatal turistáknak, legyen az hátizsákos vagy kocsmaturára érkező – minden tekintetben mindegy hol vannak, csak a sémákat keresik, vagy sajátjaikat akarják kiélni; még a cserediákok is úgy tudják, ha megmondod nekik, hol van jó étterem, hogy a mekdonáldszhoz képest vagy a plázához vagy a diszkóhoz képest kell, hogy mondjad: 1. Egymásba érnek a randevúk; Vívjuk a nemek közti háborút. Zavaros a drága, nem érthetem, A múltkor akarta, most pedig nem. 2. Védekezik ismét, visszavonul, Szemével támad, ártatlanul. Vonakodik, nem jön, kit érdekel?! Tele van a város szerelemmel. 3. Fedezékbe bújik, hadat üzen, Elenged, elkap, játszik velem. Egy cetlire ír ja a telefonszámom, Ígéri, felhív, még ezen a nyáron. 4. Most mennie kell, 'Mit gondolok róla?!' A fiúja várja egy félóra múlva; Ha neki az a fontos, nem érdekel, Tele van a város szerelemmel. 5. ||: Nem baj, ha egyedül vagy, Nem baj, ha egyedül vagy. Tele van a város szerelemmel! :||

Erre jött aztán Laura Branigan – Hot Night, MC Hammer „Can’t touch this” (mondjuk nagy műsor!), a Chris Isaac „Wicked Game” nyomvonal és 20 évvel később már a Bloodhound Gang „Do it like they do it on Discovery Channel” (dugni, mint az állatok; ők a klipben


majomjelmezben), a Mousse T. féle „Sex Bomb”, a „Would you… gonna bed with me” refrénű sláger, a „Your so… your so… sexy! Sexy, sexy!” (no conversation – no explonation rímekkel), valamint a „Get get down! Down, down, down!”, vagy ugyanekkor a Madison Avenue sármos szajharitmusai, eljutva az „It’s gettin hot in here, so take off all your clothes” afro-amerikai rap, és megannyi, elektromos és hip-hop sláger egyazon mondandójáig, és még tovább, Cool said the bitch, egészen az én döntök ideológia felelőtlenségéig, az önzésig, a NEKEM, NEKEM, ÉLJÉL NEKEM! önfelszólítások soráig, ami hol Bon Jovi „I did it my way” kijelentése, hol meg a „Like Mick Jagger” refrén, amely megmutatja ismét, mekkora szája van mindenkinek, aki utánozza az ideált – ez a száj, meg a nyelves duzzadó piros ajak, ami nyelvet nyújt, a Rolling logója –, korunk jelképe, a mohóságé! Amire egyáltalán nem nehéz a Madonna, Britney Spears, Christina Aguilera, Pink és később Ke$ha, Rihanna, Lady Gaga, Katy Perry fémjelezte világot, azaz csakis levetkőzetett, elszenvtelnedett, szemérmetlen és közösségben egyáltalán nem gondolkodó létélményt építeni. Valamivel később azt mondja nekem Szerző: „Most hallottam, micsoda bunkók! Amikor volt az az incidens a West Balkan-ban, tudod, hogy agyontapisták egymást az emberek, mert 10szer annyian voltak bent, mint azt a biztonsági előírások engedélyezték volna, meg volt valami késes dolog is… nem, ez az új hely volt már. Volt a kopaszi gáton egy, aztán a Corvin mozi mögött a kisház, aminek a pincéjében jókat lehetett táncolni, volt ott bringás-Farsang, meg Pop Ivan, meg DJ-k, sőt, egyszer megjelent David Murray és fújt egyet az egyik barátom szaxofonján – ez a kölcsönzés nagy gesztus a zenészek közt – és azt mondta utána: Ez olyan volt, mintha dugtam volna a feleségeddel. És kiment. No, de utána azt leépítették – végül le is rombolták magát az épületet is; megnézheted, mi van a helyén, újabb szégyen, az üvegkasztnik, olyan utcákkal, hogy csak a plázán mehetsz kersztül, olyan ez, mint a Kálvin téri ”pálmaházak”, azok az undorító üveg-fémrakások. A kisház mögött két utcára – akkor még üres telkek, kivájt grundok övezték – lett egy hodály úgyszintén West Balka-n néven, de az már nem volt az igazi… money, money… meg sok volt a lopás is. Végül áttelepültek a Marx… ööö, Nyugati térre, ahol a baleset történt – kinyomták őket onnan, ott volt / van a Bank diszkó, a Szikra, meg lett a Morrison’s 2 – az egy bérháznyi diszkó pincétől a padlásig, az már nem is húspiac, az már vágóhíd… a tinik ugye… –, de a baleset után, képzeld el, bejelentette az Instant (Nagymező utca, tudod, a Moulin Rouge után, a Piaf kuplerájnál), hogy ők gyászból, vagy kegyeleti okokból(?) zárva tartanak egy vagy két hétig. Azt közben ment a betonkeverő, meg az ajtók kiszélesítése. Egyszerűen csak kipucolták, kipofozták a helyet és közben ezt hazudták. És a neten mentek a kommentek, hogy mennyire jófejek, szeretni valóak. Erre már én is csak azt tudom mondani, hogy Bazd meg! De nem elég, a Morrison’s – most vagy azért, mert a körútihoz képest nem megy annyira a régi bolt, az Operánál levő kispince, vagy, mert szeparálja a közönséget – bejelenti, hogy a kisbolt a 30-asok és afelettiek legkedveltebb helye, illetve, hogy Morrison’s-ba an general mehetsz már vasárnap is…” Szerző egy plakátját be is digitalizáltam, a történet – még ha ilyen kicsiban, egy kávézó szintjén is – megdöbbentően aljas (ahogy az előbbi). „Az úgy volt, hogy Wilhelm Droste, a már évtizedek óta nálunk élő, egyetemen (ELTE amúgy) német irodalmat tanító és jó fordításokat készítő kávéházfundeamentalista megnyitotta az Oktogonnál a Goethe Institut alatt az egyik helyét – amúgy az első a mostani Dürer kert helyén állt ELTE-Gemanisztika / Amerikanisztika tanszék kávézója, büféje volt, annak is az volt a neve, hogy Dürer –, de mivel onnan az intézmény tovább állt a Bakáts tér / Boráros tér közé békelődni (a Ráday utcába), ő is követte… közben meg akarta nyitni a Három Hollót az Andrássyn – már csak Ady-imádatából fakadóan is –, de az meg lett vétózva, így egy helyre, az Eckermann-ba sűrítette összes kávézóelképzelését (meg indított egy Drei Raben nevű lapot, magyar irodalom


főleg németül és fordítva is néha, ha jól tudom). De az annyira veszteséges volt, hogy a végén már saját pénzét tette bele, az egész család belebukott (ne maffia-családként értsd, hanem az ő családját szó szerint). Milliókat! És akkor jöttek a hollandok. Ő kiszorult, a Dürer megszűnt, a Három Holló sehol, aztán persze visszakapaszkodott valahogy és a Hadikba (Bartók Béla úton) szállt be. De a hollandok (azoknak van már vagy 10-15 helyük, 10 éve figyelem, mit művelonek, hogy terjeszkednek) léptek az Eckermann helyére, Jedermann címen. Hans van Vliet, aki elég sok kocsmát indított be (eleve a romkocsma-biznisz előfutárai helyeket) és aki jazz-zenész is nem mellesleg lett ott is a góré – nuku irodalom, fekete zongora, J. A. portrék, hanem alterség. A konyha megmaradt, amit Wilhelm a bukás előtt hozott még össze. Nekem ezekről, ilyen dolgokról a szakácsok is elég sokat szoktak mesélni, nem csak informátorok. De a név, hogy Jedermann, az nem csak annyi, hogy van a német irodalomban az a figura, ami nagyjából olyan, mint az oroszoknak a csinovnyik, hanem, hogy ez egy Hoffmanstall darab címe… aminek – most kapaszkodj! – alcíme a következő: „Das Spiel vom sterben des reichen Menschen Wilhelm” (magyarul annyit tesz: Darab a gazdag ember, Wilhelm haláláról”). Ez azért direkt egy kicsit, nem? Most ezek vagy tudják – feltételezem –, hogy ezzel mit üzentek egy német irodalommal foglalkozó NÉMET embernek, vagy egyszerűen olyan gonoszság lappang még ebben a kis pöcs dologban is, mint ez a kávézó is – hát hány van még, nagyobb, többet hozó –, hogy automatikusan bevonzza az ilyen aljasságot.”


„They gave you life, and in return you gave them Hell As cold as ice - I hope we live to tell the tale” (Tears for Fears – Shout, részlet)


Mellesleg az emberekre visszazúdított szennyük mellett az is tény, hogy Szerző tél és hidegpárti. Télen ugyanúgy van felöltözve, mint nyáron: atléta és ing vagy ing, kabát. A nagybetűs Tél-hez és Észak-hoz való vonzódása a már említett germán sajátosságokhoz éppúgy köthető, mint a megtisztulás, a fehér táj, a hó alatt kipusztuló és / vagy átvészelő kártevők, a tartalékok szükségszerűsége, a csend tárításaival foghatók fel. És persze avval is, hogy előbb van sötét, össze kell húzódni – kicsit közelebb lenni egymáshoz, nem csak tesileg –, át kell vészelni. A nők nem ledérek, a férfiak nem tántorognak félmeztelenül, stb. És itt a démonosdira visszkanyarodva mondanom, kell valamit: de hisz, hogy nem lenne erős egy olyan ember, aki mindazt a szörnyűséget – amit már nem győzök tovább (ki)kockázni –, amiben élünk egy ilyen aszketius-télies önképpel magába tudja zárni, de nem változik azzá, nem jön létre az a bajos fúzió, mint amikor egy vírus átalakítja a megszállt sejtet… olyan erősnek lenni, hogy tartsd és tartsd és tartsd és ismerd és kimásold a lapokra. „A szemem tőlem távol úszik S az érintetlen csillagok bizonyság nélküli Mestereim A füstök állatának feje kivirágzott s a legszebb szörnyeteg A babérzamatú bánatába roskad” (Apollinaire) Kérdés azonban támadhat, hogy szerzőnk filosz is, aki megfelelő háttértudással ecseteli mindezt? Feltehetően. Azonban inkább olyan szemlélődni, figyelni rendelt ember képét tárja elénk, aki félreállt a diplomás hajléktalan és éppígy az élvhajhász jappi pályájáról – mert, mint már említettem, túlélésben hisz, nem megél(het)ésben. Élésben és nem kiélésben. Nem csak filosz tehát, aki tudja mi van a lábak, a részvények, a szavazatok között és a reklámözön mélyén, hanem, hogy mi az, amitől feláll a szőr a hátunkon. Mindezt a sorok közé helyezi el, hogy a sorok között is olvassunk még. Ad, amiért adjunk magunknak --- pofonokat és szégyenérzettel is spékeljük meg a csattanókat, mert, ha ilyen rávilágító kötetre van (már) szükség (ez nem a mi szükségünk, ez tartozás a köznek, a szolgálat hiánya), akkor valamit egyértelműen feladtunk és csak még eszeveszettebb cinizmussal orvosoljuk… ami megint csak káros, nem old meg semmit, újfent elidegenít minket egymástól és életterünktől egyaránt, míg mások, akik gond nélkül visszaélnek figyelmetlenségünkkel, tespedő elkényelmesedett életünkkel (amin sokat nem segített ezek szerint sem az analfabetizmus felszámolására tett kísérlet-sorozat, a városiasodás, az egyenjogúság látszata, stb.) és közben fékek nélkül garázdálkodnak, mert mi átadtuk a felelősséget cselédeinknek, a politikusoknak.

Emlékeztető! A már szóba hozott gyónásról pedig tudjuk, hogy ma már árulás. Önmagunkat áruljuk el, mert folyton az ellen küzdünk, azt igyekezzük kivédeni, hogy minket áruljanak el, vagy, hogy olyanok férkőzzenek a közelünkbe, akik képesek rá és alig várják, hogy olyat csacsogjunk ki – üzleti praktika, piaci rés, reklám-terv, a szeretőnk megléte, a törvényen kívüli gyerek, az államtitok, a függőségeink –, amit ellenünk fordítva előnyre tehetnek szert. Ezért dobjuk le gyorsan a ballasztot egy gyóntatófülkében, még többen egy kocsmában, diszkóban, facebook-on – mert ugyan ki nem bűnös egy ilyen társadalomban, ahol brilliánsokkal villogó celebek fordítják el fejüket a gyémántbányákban zajló gyermekrabszolgaság látványától; ki nem bűnös, amikor veteránok a hajléktalanok és ott is vannak hagyva –


„Akit a világ veszni szánt, öleljétek meg. A sor úgy tiszta, nem kér többé húst, bort, dohányt. Nem kell: éget az alamizsna.” /Vítězslav Nezval: Balada desátá o almužně (Tizedik ballada az alamizsnáról), részlet, ford. Illyés Gyula/ ; ki nem bűnös, ha az eladósításra játszó bankrendszer úgy veszi át az iskolák üzemeltetését, hogy az oktatási intézmény tartozásai miatt kikapcsolt – mondjuk – gázszolgáltatást követően jótevőként lép fel az Állam helyett, ami viszont engedi kifelé szállítani a tőkét; ki nem bűnös, ha tinédzsereken úgy keresi a rendőrség a kábítószert, hogy az iskolák előtt áll, de a fülsüketítő klubok pőre testiség-kultusza, az önrombolás kultusza zavartalanul zajlik tovább, tegyük hozzá a party- és dizájner-drognak azért ez a neve, mert kell hozzájuk ama zene és ama helyszínek is. Ne feledjük, hogy ezek fogalmak már hetente mást jelentenek, és azt se tudják a gyerekek, mit esznek, kapnak be, de még a gyártók sem (azok rájöttek, teljesen mindegy: mindent megesznek – lónyugtatót, majd lefolyótisztítót, de a placebót is). Ez az, ami nem más, mint másokra támaszkodva kint lenni egy kicsit a felszínen, levegőhöz jutni, miközben már ama levegő is mérgező. „Már egymásba kell rombolniuk magukat, hogy érintkezzenek. Emberméretű Bakteriofágok. Vagy olyanok, mint az apoláris molekulák, amikor egymás közelébe kerülnek deformálódnak (a képlékeny elektronfelhők taszítása következtében) – az így létrejött dipólusok között gyenge vonzás tapasztalható. Ezt a gyenge kölcsönhatást a hőmozgás – a szex tehát, meg a rosszul elsült szexen kívüli együttlét –könnyen legyőzi. Az egymástól eltávolodó molekulák ismét apolárissá válnak – megszűnik a vonzóerő köztük. ” – Erdődy. És hol? Társadalmunk Enzymatic Catalysis-e (hogy válaszoljak a tudományos kifejezésekre) elromlott. Egy társadalomé, amelyben reflexszerűen elutasítják a vallás közösségösszetartó hatását is – nem a szektákra, milliárdos hasznot húzó kisegyházakra kell most gondolni –, és vallási élmények nélkül élnek amúgy is, miközben eszükbe sem jut, azon túl, hogy a Pápát lenácizzák, hogy mondjuk „ez az egyetlen vallás, aminek kínzóeszköz a jelképe” (Erdődy), sokkal inkább az, hogy igyanak, a koncertre rá kel pihenni az afterparty előtt, koccintani, holott annak eredete sem más, mint hogy az egymást megmérgezni igyekvő hajdani hatalmasságok, földesurak így löttyintették át egymás kupájába egymás italát, hogy kivédjék az egyéni véget. A mérgek társadalmát éljük, a rákkeltő (tartósító-)szerek tömkelege, az allergének (ételben, dezodorban, de erre föl meg el lehet adni az ellenszereket, -szérumokat), a kábítószer nem legális formái, a monitorokba meredés arcokba nézés helyett, stb. De ez nem lehet társadalmi irányelv – mégis az, ezért atomizálódunk végérvényesen (Fájllá konvertálja az elveszett szektorláncokat? – ez már nem jut eszébe). Az iménti gondolatmenet elejét képező gyónás tehát nem érzésekről szól immár, hanem egyfajta mérlegelvről, legalábbis szerzőnkben, aki engem is gyóntatott (velem együtt azokat, akik nem mertek templomba járni, 4 éven át éjszaka fogadta, ám amikor katonák és bűnözők kerültek elő gondjaikkal, könnyeikkel a terjedő hírre: visszavonult). Nyomasztó, igaz? Kimondható: az ilyen tapasztalatok ezen könyv tartalmának is gerincét alkotják, és a még következőkét is. Ez nem más, mint az intenzív szövegfestésbe ágyazott (és hol elképesztően tömör, hol meg társalgási, néhol egyenesen kocsmaszinten kommunikáló) sorok közt bujkáló zaklatottság – és díszletei, az archetípusokká váló, korszakokat meghatározó tárgyak, és a fülbesmászóan groteszk tájak leírásai –, és a zaklatottság hiper-realizmusa, amely viszont a funkciónális része, szándékolt, mert ez együttesen a szorongást űzi ki a testből, ahogy mondjuk egy fölösleges nemi


részegséget a tapasztalat, az ember tartását leginkább meghatározó tényező. Szembe nézni a tényekkel! „merész és döntő, mint két centiméter a hajtűkanarban” (Tamkó Sirató Károly) Itt, kérem, van gerinc! Vállalt felelősség: a néhol együttérzésnek tűnő oltalom vagy idegenkedő ultrabrutalitás változatos megjelenési formáiban. Úgy tűnhet, Szerző (többek között) az erőszak és durva szex közlésével formasággá teszi műveiben (de nem úgy, mint egy „sex-lex”) a kihasznált, kizsigerelt, kiélt, lepusztult és leélt emberi testek kavalkádját… holott ez a média műve. Szerzőnk azonban a műveltség alapvető igényével lép fel ugyanilyen elánnal, ami rámutat arra is, hogy aki esetleg morálisan kifogásolható műveket ír, az még lehet – és tények bizonyítják, hogy így is van – tiszta és kifogástalan erkölcsű ember. Humanista alapelvek jegyében értendő ez természetesen. Éppen ezért a könyvben szereplő tények mind nem általa nehezen kifundált, kigondolt fantáziák (mint ahogy külföldön egyik idegen nyelvű előadásán rákérdezett valaki: „És ebből hány százalék igaz?”), nem is olyanok, mint egy párizsi graffitiművész leírása – „(…) és olyan absztrakt stílusú betűket fest, melyek gyakran nem is öltenek konkrét formát. Ezeket az alakzatokat ügyesen illeszti a környezetbe. Általában éjszaka dolgozik nyilvános falakra, bár sok időt tölt azzal is, hogy blackbookjába rajzolgat.” (szintén az Öt Kontinens Utcaművészete GRAFFITI című könyvből) – és főleg nem lusta víziók a mai világról, meg polgárpukkasztás, vagy egyszerű fricska, vagy agresszívaszkétikus-inkvizítori, de máig-is-intelmes játszadozások, hanem a valóság kontúrja, a kiszínező, amibe a rontás ábráit rajzolók ellen gyönyörűen belerondít maga is. Ez a valóság (az ultra-post-modernizmus és a stilizált trash tekervényei). Ami (valljuk be) sokkal kegyetlenebb. Nem csípős humor, nem zsíros viccek! Nem asszociatív konfabuláció! Nem tipikus hoax! De mindenképpen van közük tivornyákhoz (visszatükrözni hajnalokat)! Letérni néha az ösvényről kutyálkodni, malackodni, disznólkodni, de mindig visszatérni – önállóan, ha nem is térítve lenni –, majd megtanulni két lábbal két úton járni, mindkét irányban tájékozódni egyszerre (Look Both Ways), de egyik felé sem jobban elhajolva, mint a másikra (ez már szinte az arany középút meghatározásához szükséges referenciapontok lokalizálása): inkább kontrasztok, mintsem holmi kontraposzt kényelme vagy másokra támaszkodás által, akik mögé végül be lehet húzódni, akiken végül élősködni lehet mint szellemi, mint törődés szempontjából. Szerző levált ezeknek még a lehetőségéről is, csalódásai természetesen csak elősegítettek amúgy természetes szembenállásának kiteljesedését – ez nem valami forradalmi vagy lázadó attitűd –, ez annyit jelent, hogy ha csak azt veszem, mennyi szakmában (kézművesség, hagyományőrzés, tánccsoportok, amatőr és alternatív színház, tolmácsolás, navigálás, tárlatvezetés, mosogatás, képzőművészet, underground – ha még van ilyen – zenekarok, szerkesztés, recenziók, stb., stb., és persze az előadóművészet, a felolvasások és az interjúk, mint munkássága, mint valódi, mint ködbe burkolózó – kis – intézményeket sajtóreferenseként – ha jól éresültem – vagy tárgyalópartnerként azokat képviselés) vett részt, és a hazánkban ebből fakadó – elengedhetetlenül a meghasonulásba vezető kénytelenkényszeres és oldalt választani köteles és belterjes – aláfekvés nélkül (ahogy kirúgják, ahogy felkérik, de elvetik munkáit, tervezeteit, nem fizetik ki, és ahogy nem veszik tudomásul, mert nem tagja a „klubnak”, vagy mert régi kifejezéssel élve ikszes, vagy nincs elég diplomája, vagy referenciája olyan értelemben, hogy beprotezsáltság – a protekciót eleve rühelli –: akkor megértjük azt a (már most!) visszavonult életet, az ezen alapuló álláspontot, ami csak segíti a nem is feltétlenül szánt szándékú saját stílus, hangvétel és logika kialakulását, egy megalkudni csak valami hasznavehető és értelmet adó lét jegyében képes, tehát nem szórakozásból vagy mindenen és mindenkin átgázoló önmegvalósítás, hanem (már ez is megmosolyogtató manapság, holott elengedhetetlen) a közjó formájában.


Mindez egy városban, ami a Világra akar hasonlítani, és ha hasonlít, akkor az Álmok Temetője (Erdődy szavaival, ahogy egyszer nekem mondta – utalva az elmúlt 20 év hazánkbeli eseményeire: „Már nem kell utaznunk, átjáróház lettünk. Megtanultuk mi is hazudni, hogy jó drága árcédulás országnak lenni.”). Egy város, amiből – méretéhez képest ugyanakor – nem úgy, mint a bűnözési, hiányoznak a zöldövezetek. Sőt, úgy tűnik – ha feltűnik –, hogy egyre kevesebb van belőlük mindenütt

(nem csak a Nagymező utcai fák kivágásának néhány évvel ezelőtti ügyére gondolva, vagy a Kossuth téri fák kivágására alig egy éve, vagy az, hogy „Kosztolyáni Üllői úti fák című versének helyszínén már nincsenek is fák, egyáltalán nincsenek. Ott a házon az emléktábla, de ha ma kinézel onnan az ablakon: csak kocsit látsz, az van leparkolva, nem a lombkorona karol a házakba.” – Erdődy). Szező szól egy városról, amiben Pest-Buda ellentéte a gazdag és szegény fogalmakkal azonosul továbbra is egyre inkább – nem pedig egymást utolérve,


egymáshoz felzárkózva: ez mondjuk topográfiai szempontokból sem lesz lehetséges soha –.

Még a betörési statisztikák is ezt bizonyítják,

vagy Szerző által rögzített, a pesti kisemberek éjjeli, de még nappali beszélgetéseinek valamennyiében feltűnő – szinte arisztokrata / paraszt ellentétet önmagából kihallatni tűnő, állandó feszültséggel teli –: „a budai burzsujok hibája minden” retorika. Mi lehet az ő hibájuk – ha eltekintünk a Budán, főleg a XI., XII. kerületben élő magas arányban képviselt nyudíjasok, ezen belül a megtéveszthető öregasszonyok gondolkodásmódjára –, nem csak ők szavaztak az ország leépülésére, legyen szó bal- vagy jobboldali pártpolitikai teszetoszaságról, amely oldalakon – minden oldalon – nem buta emberek ülnek, csak tehetetlenek, alkalmatlanok vagy szemetek. Az egyik oldalon a „történelembe súlyosan belerohadt, elkopott garnitúra van, akik nem tudnak reflex-mechanizmusaikból kilépni, ki kell már halniuk(…) a másikon meg kisstílű üzletemberek faluról érkezve, egyetemi padból meg a


Parlamentbe, s így a korrupció fellegvárává emelve a fővárost. Miközben baloldalként mohó kompenzálásokban forgácsolták szét hitelüket (aztán ellenzékként impontensen), a másik véglet meg jobboldalként egyáltalán nem üzemelő, jobboldaliságukat csak az üzleti érdek csomagolásaként viselve: számukra szemet szúrt, hogy kihasználható, hogy az emberek éhezik az ellenségképet – ehhez vannak szoktatva évszázadok óta, ugyanúgy, mint az „erősebb kutya baszik” tényezőhöz –, beveszik a cumit, hogy itt még a kommunizmus fantomjai kísértenek, megbújva, lapulva a háttérben, a titkárok, attasék jelmezei mögül villantva agyart vagy bármit, miközben, akik ezt terjesztik rosszabbak, mint a szocializmus bármely kísértete, fantom-imágója.” Ebbe, ennek az ideológiai és piaci álintellektusnak a tömlöcébe jönnek továbbra is a kölkök, „főváros-országba” (Erdődy), mit sem tudva a körülményekről, állapotokról. Épp most volt megint albérletkeresési láz, a négyzetméter-árak ismét fel- vagy átértékelődtek a tanévkezdéssel. Itt égnek ki, itt van többségük felnőve vgy fel sem nőve gúzsba kötve, itt tanulják meg az aljasságot, itt lesznek azzá, amit ma magyarnak hívunk, de nem szeretnénk továbbra is, hosszútávon, vagyis annyira feltűnően, jellegzetesen – ilyen – magyarnak lenni, hogy attól már elkezd izzadni az ember lába…

És Szerző szól egy városról, amiből mindig jó elmenni, ezért térünk vissza hozzá, így ver át minket. Ez Szerző által majdhogy nem toponym-mé tett, tehát szinte megszemélyesítésig (a tőle való undorban) vitt Budapest egyáltalán nem absztrakt fogalommá válása, míg benne igenis one of the sharpest tools in the shed az, aki minden rétegébe alászállva sem reked meg, amilyen emberből meg túl kevés van. Plebsz van, csőcselék, amiben One’ mind hurries back over past centuries. Szerző moralizálása az egyetemes eszétikában egy kétirányú narratívával társul – figyelmeztetni (már-már Forensic science-hez hasonlóan) és dokumentarista stílusban (mely korrajzként is felfogható) mégis bemutatni az említett, felsorolt rosszat is –, mely a kontraproduktivitás kontranarratívája, beoltani a rosszal a jó iránti igényt. Erre már utaltam. Szerző szavaival: „Felérek a fővárosba. Eszembe jut egy barátom mondása. „Csikk vagyok a Keleti előtt.” Asszem ezt azután írta, hogy ott egyszer elsírta magát … Indián műzene. Buszra szállok. Belváros. Nők jönnek szembe és harisnyák. Direkt nézem: térdre, közé, aztán az arcba. Az fehér. Elfordítja. Zavartnak tűnik, és persze megilletődöttnek. De akkor minek veszik fel


a kisszoknyákat – hát, ha zavarba jönnek, mikor nézik őket? Ő sem tudta, pontosan mi értelme. Társaival tele az utca: Kötött pulóver vagy tapadós póló: Átüti a valóság. Mégis nem más:

„The Fear of Failure” Azért, mert nyáron totál levetkőzve vetkőzhetnek ki magukból, más se kell, mert minden más már járulékos következmény; és a verseny télen is folytatódik… főleg egy kelet-európai léptékű nagyvárosban, ahol épp ezért alakul át, idomul a női testfelépítés ilyen sebességgel. Erről tudomást a nők nem vesznek, miközben nyári, lebarnult testükön, és miközben fürdőruhában vannak: ott van a fehér árnyék, azaz az előzőleg eltakart felületen egy Ipod,

Ők az óriásplakát. A Mobil. Az Installáció. A vérlázítás. A degeneráció. A stáció. Semmi ráció. Adj az emberekre ingyen

vagy mp3-lejátszó sziluettje, ami nyilvánvalóan reklámértékkel bír.

ruhát, amin a reklámod szerepel. Ennyi. Mondd nekik, hogy a göncöktől nők. És elhiszik. Ennyi. De erre meg nem áll fel a faszom, hogy ahogy Morrison mondta: „Mojo rising!” vagy Hendrix népiesebben: Stand next to you fire!”

Magyarázni annak drámaiságát, amit ez az élet művel velünk, hogy miközben mindenben a legjobbra vágyunk, a külcsíny ellenére mérhetetlenül igénytelenek vagyunk, és, ha még ki is ránt apátiánkból valami – „homeo-apátia” (Erdődy) –, akkor is folyton visszaesünk a narkotikus jellegű kényelembe. A fricskázás, a pocskondiázás, a „menekülés művészete” (Erdődy), tehát a turizmus kínálta lehetőségek bármelyikébe, még félrelépéseink során is. És a könyv még több ennél, többet mond. Mert nem csak leírás és tömörített élmények – kitekintés is egy világra, ami egyre inkább magába fordul, végül már azért, mert önmagát sem érti, és így saját legnagyobb hazugsága önmaga. Vagyis átalakult tulajdon szerepévé. De ettől még zajlanak az emberi sorsok, és, mint tudjuk, legkevesebbje az, ami felemelő és igazán vidám. Csak vegyük a reklámokkal banki hitelre behülyített milliókat és közöttük, akik alól ki van már és ki lesz húzva a lakás, vagy aa szülők nélküli gyerekeket, akiknek noha nem öregebbek, de kiégettebbek arcvonásaik, mint szüleiknek. Vagy azt, ahogy eközben lányok – melleiken is – halálfejes pólókban járnak, meg LIKE YOU és POISON és SLUT és GAMES, valamint – és ezt csak a melleiken – I WILL NOT BE NAUGHTY, WAIST ME, GET IT, DISCO FUNKY CHICK és SWALLOW, WAIT FOR LOVE, WE ARE THE FREAKS, hasonlóan I WISH THESE WERE BRAINS, (szintén a melleikre célozva:) THESE TWO ARE BRAINS TOO, valamint YOU CAN’T FIT EVERYBODY. A fiúkon is hasonlók, HUMANITY IS LOST, OUT OF BALANCE, és MONEY & BUNNY IS ALL I NEED, FREEDOM IS OUT OF FASHION, ONE (vagy ONLY) WAY TO WIN, valamint a TAKE ME HOME és MADE TO DRINK és FUN BEGINS HERE – sok ezer variációja ugyanazon mondandónak – szerepelnek. Ezek megszokott hétköznapjai(n)k (olyanok, mint a legrosszabb, nyolcvanas években indult trash-irányzatok sötét víziói a fiatalok elfajuló foglalatossaágairól, az életstílussá váló és divatos erőszakosságról, mint a Tinage Mutant Ninja Turtles (moziverziójában anno csak Turtles) gyerekszereplői (hiába tűnik bájos, megmosolyogtató, vagy egyenest csak vicces referenciának, attól még tény, hogy ez következett be), akiket egy alvilági banda képez ki gyilkosokká lopásért cserébe (a jelenetekben az van, ami ma szórakozás: cigi, ital, cukros szódák, alkohol, játékterem-hangulat, játékgépek, üvöltő zene,


kislányok alig felöltözve, kisfiúk szakadt ruhákban nagymenősködve) vagy a (képregény és immár animációs film formátumban is elérhető) Batman – The Dark Knight Returns-beli „Mutant Gang” (és vezetőjük) vagy a Tank Girl képregények és sorolni lehetne (ahol mutáns kenguruval hál a kamaszlány és közben szétlőnek mindent): a durvaság már nem elég, a nyílt erőszak azért divatos magasviselet, mert egységképet szimbolizál (ezt a valóságban, amiben élünk, és nem csak elképzeljük: ugxanúgy tetten érhetjük neo-náci csoportokat vizsgálva, mint a bárkinek harcműveszetet oktató egyre több martial-art klub és pince mélyéről kiszabaduló gyenge embereken, vagy akiket csak két késsel zsebükben figyelhetünk meg az utcán, egy ívó-olvasó vagy focifrukker találkozón), ez a „Social Impotens” kiteljesedésében (és a félő emberek megfélemlítésre vágyása), stb., és ez van eme kötetben is: a degradáltak és kétségbeesettek sóvárgásaiból következő irtózatos botladozások, továbbá a város (nem csak Budapest, érthetjük úgy is, hogy a város általában) A-tól Z-ig legrosszabb szituációi (néha helyszínei is), ahol egy nő kiköthet… de még egy férfi is. Ez nem is az ÁVO-s, aki üti az ajtót, mert éhes, és a kocsmában hallotta, hogy a feleséged jól főz; nem is a szovjet ”felszabadító” sereg, ahogy százezer számra erőszakolja a pincékben elrejtett lányokat; nem is egy középkori bordély pestis idején; nem is egy ókori rabszolgapiac, szóval nem az állandó, épp tagadott „Halandó asszonyok sikolya mikor a halhatatlanok erőszakát szenvedik” (Apollinaire). Ez csak a kor, amiben élünk, a város, mint tömegszállás, önkéntes börtön és benne a sodródás, mint állandóság, hozzá az élvezet, mint hajtóerő… amibe már belebetegedtünk, hamarosan bele is pusztulhatunk. Hogy példát hozzak az önmagának hízelgő és töretlenül teret nyerő alvilági létre fővárosunkban (idézem Szerzőt): „Adott a Morrison’s szórakozóhely. ”Kezdetben” volt az Old Man’s, a Fat Moe’s és a Morrison’s (csak valamivel később az Alcatraz) – láthatjuk, mind a San Francisco bűnaranykorát jelentő Al Capone-korszakból merít nevei által –, olyan helyek mellett, mint a Grinzingi, a Wichmann, a Libella, a Sixtus, vagy mások. A szocreál pincék a romkocsmákkal és később az art-, meg designer-bárokkal való összemosódása jó 10 évvel később jött, amire a Mr. Sör, a Ördög Sarok-ok és Kakas Presszó-k és más éjjel-nappali kocsma-láncok települtek. Most valahol 1994-95 és 2000 között járunk. A Morrison’s azóta kibővült, egybefüggő, megannyi emeletű diszkó-bérház lettek a Morrison’s 2-vel, míg az 1-es, előjel nélkül ugyebár régebben, egyfajta: az ”öregebb” (nem tini) közönségnek az Operánál, mint valami exkluzív van fenntartva (főleg 30-40 éveseknek). Nos, itt van olyan, hogy kerül valami az italba. Egy 5-10 coktail-t simán beszippantani és felszívni képes ember ott megiszik 2-őt, talán 3-at és már ki is dől. 130 kilós emberek esnek le a lépcsőn két kis appaeritív után. Ez nem véletlen. Leszedálva az emberek felelőtlenebbek lesznek, többet csajoznak a faszik, a nőcskék fogékonyabbak és így foghatóbbak, és tovább maradnak táncikálni, mire a végén néhányan közülük rádöbbennek, már mindenki elvitt mindenkit, már csak a zacc van, de ahhoz már túlságosan illumináltak, hogy csalódásként fogják fel és hazamenjenek, meg mert lusták, így inkább, ha más nincs – mert hát most átmenni még máshova, éjjel 3, vagy 4-kor: azt azért mégsem, főleg taxi nélkül nem, de sokan már menni sem tudnak… és persze megint szűrni a közeget, dehogy is, nehogy már, inkább –, mennek valakivel a maradékból. De amíg táncikálnak, minden pasas meghívja őket (ingyen isznak, és azért nem muszáj mindig természetben fizetni), a palik persze felajzva, a lányok meg szabadnak érezve magukat, rendelkezve a kanok felett, de bármikor ki is lépve az ajtón. Azonban, hogy lemenjen az ember oda egyedül: az nem javasolt. Történt, hogy a srácra rányomult egy nő (a haverja mással tűnt el) és otthon tért magához. A kurva leitatta, hazavitette magát és mire magához tért a fazon, a lakása ki volt rámolva. Ha dugtak, ha nem, utána elaludt és a nőci hívta a


bikáját vagy a megbízóját, stricijét, bandavezérét, tök mindegy, és elvittek mindent. De mindent. Ez Budapest. Még, ha csak szórakozni megy is el valaki. A másik véglet is hasonló. Ugyanaz a vége, csak a lány most ott van reggel, és ha van rá alkalom, kiderül: nem 20 éves, ahogy mondta, és 17, aminek a smink és ruhák – már amennyi volt, maradt rajta – miatt kinézett talán, hanem 14, max. 15. És itt az a helyzet jön, hogy vagy feljelent és azért is ő kap jutalékot vagy zsarol vele, hogy megteszi, ha nem maradsz a fiúja, vagy egyszerűen nem érti, hogy ki lett használva, ki van téve… vagy rutinosan megy is ki az ajtón: ez válik életmódjává. Amúgy már most vannak (van egy csomó) középiskolás lány – amellett, hogy a neten mutogatják magukat, facebook vagy fizetős oldal –, akik cipőért, ruháért, nem is gyertyafényes vacsoráért: kefélnek… osztálytárs, felsőbb éves (hova is lesz a zsebpénz?) vagy idősebb férfiak. Akit csak találnak. Aki csak tálalja a luxust. Találgathat bárki, hogy ez mennyire terjedt, fajzott már el… de megmondhatom én is: NAGYON. És akkor képzeld el, hogy a kislány tangáján elöl – épp csak ezt fedi – petefészek van nyomtatva, méhhel, hüvellyel együtt, de nem elöl, hanem hátul. (talán csak fordítva hordja, mert ezzel üzen neked, vagy nem is tudja, mi van a bugyin?) Anális ügyelet. Vagyis azért annyira (már) nem testszett neki az a blúz, mire megkapta, úgyhogy most csak popsiba, mert értékét vesztett, infálódó üzenetű tárgyakért éppúgy értéktelen a szolgáltatás, még ha ez az emberi minőség még további devalválódásával is jár. És, ha azóta megkapta már mástól, kidobtál az ablakon több tízezer Forintot, amiből már házhoz – nem is kell sikálni a sikátorban – kapsz egy nem kurvát, hanem olcsó eszkortlányt, vagy egyetemista diákot… ő fizet, ha albérletet keres és kaphat szexért is, amit amúgy ő ad. Erről az egészről tudod, mi jut eszembe? Ismered a Doors „Learn to forget” című számát, igaz? A leitatás. A bűn bármineműsége. A divatért (hogy kövesse, ez az össztársadalmi kényszer – vagy azt hazudja vagy hazudni kell mindenkinek –) a feladott gyerekkor és az önfeladás a test szintjén, az önkénts kiszolgáltatottság, ami egyenesen ez: Prostitúció. Mi ez a tanga dolog? Eltángálás helyett valakit jól eltangálni? A Mennyek kapujában is rágyújtana még egyszer. Ha a pokolban nagyobb divat, akkor itt is.”


A kellő végszóhoz (eltüzelt emberek, lelki önholocaust) mérten következzenek a könyv témái, agregátumai vázlatosan – és ha ráaásul annak jegyében, hogy Szerzőnek „Mint kerék agyába faragott küllők” (Kárpáti Kamil) ezek a nem vesszőparipák, hanem korjelenségek, melyek veszélyeztetnek minket, akkor egyben „My soul is a weel that’s turning” (Chaka Khan) –: –

Marad a fájdalom, az üresség, az érzések hiánya (mert az emberek félnek érezni, félnek a sebezhetőségtől, ezért is van tömeges cyber-sex és chat mimika nélkül)

Hatódjunk meg, ha a gyerek megígéri, hogy leszokik. Mindenki azt csinál, amit akar, még a gyerek is, és el akarják hinni, hogy így fent lehet tartani egy olyan komplex rendszert, mint egy társadalom. Liberális anarchia „Micsoda szörnyűséges zsarnokság! Itt mindenki azt teszi, amit akar!” – Benjamin Constant „A RÉGIEK ÉS MODERNEK SZABADSÁGA, A párizsi Athénée royalban 1819 februárjában elmondott beszéd egyik részlete, amikor arra hivatkozik párhuzamot állítva, hogy mit mondhattak a spártaiak az athén-iakra és ugyanezt – utalva valakire – egy nagyúri akadémikus a Francia Akadémiáról.

Műveltségi cenzus felvetése. Ez is az, amit senki sem mer feltenni („A bunkók uralma” – Erdődy)

Digitális Holocaust (minden digitalizálása, ami ettől törölhetővé válik) és kézírás betiltása (most még az Egyesült Államokban, később trendként az egész világon). És így megteremteni a jellemükben a CD, DVD mulandóságára emlékeztető embereket,


ahogy 500 év múlva a sírokban is már elrohadtak a tetoválások és még azt sem lehet majd megmondani, hogy ez divat volt (kortünet) és hogy mit akartak, minek akartak a hordozói lenni ezek az emberek (a sokaságnak megfelelő önmaguk vergődése, az önkifejezés ipari jellege, a futószalagszerű öncicomázás) –

(Nem) félni a csöndtől – miközben robajban nőnek fel az utódok, jelentős részük immáron hosszútávon halláskárosult és még csak nem is érdekli

Az erőszak mindenütt elérhető, örök (tévében úgy mennek az érdekhajhász, kiprovokált és megtervezett háborúk, mint Véres Valóság néven valóság-show) „Vértelen arravársz, hogy véred ontsák s föl-fölmutat a társuló bolondság, mely téged minden kínban megtalál” (József Attila – Emberiség, részlet) Szerző szavaival: „Ezért indítunk háborúkat, hogy egy kurva nem tette szét valakinek a faszára? Trója. Miközben megszeppenve: ellenben szét van lőve másik 6 ezer. Hogy 3 szeme legyen az embernek, miközben kinyomtunk több ezret, aztán kiontottunk vérüket, kioltottuk életüket is. Trója és a Normandiai partaszállás összemosva egy sok ezer éves képen. Képtelenek okot találni a háborúhoz, mert a szegények, az éhezők nem tudnának védekezni. A gazdagok az üzleti partnereik vagy riválisaik, akikkel versenyeznek, ettől forog a kerék. A többi nagyhatalom meg világvégét hozna a közös táncban.” És valóság show-k mennek, amikben már semmi valóságalap nincs. Szerző szavaival: „Simon Cornwell a Pop Idol műsort lemosó X-Factor-ban 40 milliókat kapott rendszeresen. És még ő mondja, hogy ez a műsor nincsen megrendezve? Minden soruk, még a zsűritagok szerepei (anyáskodó, gonoszkodó, bátorító, dicsérő) is le vannak osztva. Nemkülönben az export verziókban, mint a magyar. De nálunk még fordító is volt, hogy úgy mondják a szöveget, ahogy a frencsájz, meg a szerződés megköveteli.”

Ezért eljutni odáig, hogy – „Habár a híreket még csak megérti, el már nem hiszi” (Dobai Péter) – csak a nem napi szintén marhaságokkal bombázottak tudnak

A többiek elpusztítanak, mielőtt nagy cselekedetté válnál, mielőtt értéket hozhatnál létre (devalválódó értékek, hitehagyottság)

Az érték az, amire többen voksolnak, nem az, ami többeknek ad ugyanúgy jó dolgokat (hiszen mindenki a legjobbat akarja önmagának kisajátítani). Erdődy egyik szövegében („Lebuj, éjjel”) frappáns felsorolással jellemzi a karrieristák indulatosságát és egyidejűleg bennük végbemenő szétmorzsolódást (a még erőszakosabbakról való lemorzsolódást). Személyesen így szólt hozzá a témához, mikor a Lebuj kapcsán (és általában arról, hogy mi minden jelent számára lebujt): „Nem beszélnek egymással, inkább pszichiáterhez mennek. Nálunk – most kivételesen túlzok, én csináltam így – úgy volt szokás, hogy elmondod a pletykásnak és mindenki


tudja. Nincs többé gond. (Ha meg akkora gond, feldolgozod, nincs más dolgod! Megoldod! Nem fogja más, ne oldja meg más.) Jó, vagy legfeljebb a pletyka miatt odajöttek a rendesebbek és rákérdeztek, hogy tényleg ekkora baj van-e és akkor meg lehetett velük beszélni. És, ne hagyjuk ki azt sem, hogy ezeknek nincs családjuk? De ezt a magamat kizárom a gondból, mielőtt felnagyítom eljárást csak olyan esetben csináltam, amikor nem szerettem volna terhelni azt a néhány rendes embert, aki körülvett (a többi, mindenféle között)… De nem egy idegennel, bakker! Micsoda gyávák. Vagy barátok nélküliek? Azt veszem észre, hogy – amellett, hogy 25-30-35 évesen kölykök még az emberek, egyre nagyobb részük; ez a városi környezet miatt, a kiszolgált élet miatt lehet, mert még ha gürcölnek is, be lehet ugrani valahova enni, nem kell magadnak megcsinálni, ezért nem is tisztelik, dobják ki a felét és esznek 2 óra múlva újra, másutt – szinte gyámoltalanok. Nézd meg, most mondták be a rádióba, hogy egy diák – már így, évkezdéskor, Szeptemberben – elővett egy játékpisztolyt az egyetemen és kivonult még a terror-elhárítás is és a dékán kijelentette, hogy ez súlyos fegyelmi ügy… Ezt amúgy úgy hívjuk, hogy Schönherz-qpa, évek óta csinálják a kollégista fiúk (pia, jelmez, őrület) és felveszik, a cél az, i tud nagyobb marhaságot rögzíteni, ez egyfajta beavatás, noha gagyerák. De mivel az egyetemnek, kollégiumnak nincs? De végül is, kialakul a prosztóság, ha mindenkit felvesznek a fejkvótáért. Hogy a leendő „piroskönyvesek” nem tudják a középiskolás anyagot sem, mert a testük ébredt előbb öntudatra, köszönhetően a fogyasztói emberszabályozásnak, ez egy része a problémának, de még így egyetemen sem tud a tudatuk. Ez egy másik. Viszont, ha nők tüntetni indulnak, mert beszólt nekik a kormány, akkor utóbbi ilyen cirkuisszal vonja el az emberek figyelmét? Hogy kommandós kell a fürdőköpenyes taknyos tarkójára. Ezek a gyerekek még olyanok, mint régen a 8-10 évesek: csak testileg nem. Terror-elhárítás, ugyan már. Ez meg azt mutatja, hogy egy egyetemi vezetőség sincs már a helyzet Magaslatán, de a kormány sem tudja saját retorikáját féken tartani. A strómanok kiskirálykodnak szavakat hamisítva meg. Azok is egyre gyermekibbek? A BME diákájt (a gyanúsítottat) kihallgatják a XI. kerületi kapitányságon. És azokat, akik felvették tanulónak?… Ilyen a rendszer. Beszari a felnőtt és dedó a fiatalemberek zöme. A lányok… mindenkire, akivel már hetyegtek vagy akivel buliztak és táncoltak, no meg a kollegákra egyből azt mondják, hogy barát. Nem ismerős, barát. Így nem nehéz olyan helyzetben kikötni, hogy bárkire rá akarnak akaszkodni az energiavámpírok, kihasználják a másik jóindulatát és a házibuliba vagy találkozóra beállít valami idegen. Vagy, hogy otthon egy másik férfi fekszik a szobában – hányszor, hány nővel volt ilyen… nem olyan sok, egy-két kezemen meg tudom számolni. Volt, mikor itthon sem voltam, hagytam volna, de feleselgetett. Most mit tegyek? Nem tudnak időzíteni, nincs emberismeretük, vagy azt hiszik, egy kapcsolatban (legyen az párkapcsolat, vagy ismerkedés-szituáció) az a tolerancia, ha mindent lenyel a másik, és az, ha engedve van a hiba, mert akkor szereted, másnak nem néznéd el, O.K., de neki igen, mert szereted, és, ha nem, akkor hazudsz. Beteg. Azt hiszik, egy bármilyen kapcsolatban van végtelen szabadság… ho-ho, mindkét részről tehát? Akkor meg elnyomod, sikítja. Vagy unatkozik. Vagy mással akar lenni.” –

Kinevetnek a házasság terve hallatán vagy ha nem olyan körülmények között köttetett, ami éppen egy divatmagazinban, életmód-tanácsadó honlapon, blogon szerepelt. Itt feltétlenül kell egy internetes cikkből idéznem! Ezt hallgassák! (ez már tényleg az, amikor eszükbe sem jut, hogy van, aki meg sem engedheti magának, hogy birtokolja


az esküvői ruhát, egyszerűen kölcsön kapja rokontól vagy neki nagy összegért kikölcsönzi valahol) „Magyarországon is egyre inkább kezd elterjedni a fiatal, házasodni készülő pároknál a trash the dress jellegű esküvői fotózás. A fashion és glamure fotókhoz közel álló műfaj 2001-ben jelent meg a nagyvilágban, s elsőként John Michael Cooper készítette el őket. Magyarországra körülbelül pedig 2008 környékére hajózott ide a tengeren túlról.


A TTD hazánkban még nagyon gyerek cipőben jár, de Amerika szele már egészen Szegedig fújta. Bozsó Krisztián, egy fiatal esküvői fényképész – és fotóriporter – nemrégiben készítette el első TTD fotógalériáját egy helyi esküvő alkalmából. Gabi és Ádám már a ceremónia szervezése alatt is tudták, hogy valami különlegeset szeretnének az amúgy sem szokványos napjukba csempészni. „Amikor elkezdtem szervezni a nagy napot, barátnőmtől kaptam egy CD-t, amin mindent megtaláltam ahhoz, hogy létrehozzam a tökéletes napot. Ezen a CD-n találkoztam először a trash the dress fotózással, ami rögtön megragadta a fantáziámat" – mesélte Gabi, az egykori menyasszony. A fotók lényege: legyen minél koszosabb, vizesebb a hófehér menyasszonyi ruha és a vőlegényi szmoking, majd szaggassuk szét az egészet! Ez már csak azért is furcsa, mert (majdnem) minden kislány arról álmodik, hogy egy hófehér, gyönyörű – és annál drágább – ruhában vonul majd az oltár elé, ha felnőtt lesz. „Sosem akartam évtizedeken keresztül a szekrényben tárolni a ruhámat. Édesanyámnak is meg van a sajátja, és bár neki lehet, hogy szép emlék, nekem csak egy csúnyácska, megsárgult ruhadarab. Számomra nagyon kiábrándító lett volna pár évtized múlva a szekrényben megsárgult, tönkrement ruhámat nézegetni. És mennyi lett volna az esély arra, hogy mondjuk az x-edik házassági évfordulón még rám jöjjön, és ugyanilyen jól álljon, ha esetleg még egyszer, akár csak nosztalgiából fel akartam volna venni? Fogalmazhatunk úgy is, hogy az én menyasszonyi ruhám többet, szebb sorsot érdemelt ennél" – indokolta Gabi a ruhaszaggatást.


Lehet, hogy sokaknak még túl merész ez a fajta esküvői fotózás, de lássuk be: a „mosolyogj szépen egy réten" képek már kicsit unalmasak lehetnek a „fogj egy baltát és egy láncfűrészt a vőlegényedre" fotókkal szemben. A házasság komoly dolog, sok felelősséggel és áldozat vállalással jár. Ezért nem baj az, ha az utolsó/első napon még bohóckodunk egyet, vízbe gázolunk az esküvőnkön, sárban fetrengünk naplementekor. És évekkel később is garantáltan mosolyogni fogunk a kissé bizarr, szokatlan esküvői fotóinkon. Zsingor Tünde”

Látszik a felelősség ezeken a képeken (amiket csak kiválogattam, volt több is, ocsmányabb is), és persze jó üzenetet közvetít a fent látható baltás is, egy „ne legyen férfiuralmat és esélyenyenlőséget, egyenlő fizetést a nőknek” jelmondatokkal is kampányoló társadalomban. És „tengeren úlról” érkezett divatnak megfeleltetve a vízben az az esküvői ruha…? Itt tegyük hozzá, hogy az Egyesült Államokban nemrég ebbe már bele is halt egy lány ebbe az olcsó mulatságba, mert egy vízesés alatt fotóztatta magát (A fotóson kívül nem volt ott senki más? Kérdem, hol a vőlegény ilyenkor?), és a ruha, azaz a fodrok, a vázra helyezett súlyos anyag megszívta magát vízzel, a lány végül – valahogy sikerült, az amerikaiaknak ez, beláthatjuk, jól megy – kiprovokálta maga ellen a sorsot és megfulladt, mert a 100 kilós ruha lehúzta, és a fotós egyedül nem bírta kihúzni a partra (a lány testtömegét ráadásul adjuk hozzá a ruháéhoz). De van, aki egyenesen felgyújtja a ruhát (miközben még rajta van) és úgy még


extrémebb fotók készülnek (bárki rákereshet a neten). Az sem veszélytelen (rákeresni?). De mit is jelent mindez? A fehér ruha – és hogy régen főleg szűzen mentek férjhez a lányok – ma úgy van megtagadva, hogy összemocskolják, elpusztítják a tisztaság jelképét, elvégre nem szüzek, nem tiszták, hanem… csak önmagukat adják. De mintha ez nem volna elég, még jobban is le le lehet húzni az egészet, mintegy kiteregetve, kivesézve a negatív részleteket, hogy már ne a boldogság legyen példaértékű, hanem a megosztó tényező, a viszály. Örökérvényűnek állítják be az üzlet kedvéért. Ebben a műsorvezetők a kor káderei, ezek kiszolgálnak mindent és rezzenéstelenül – a maszkmester keze munkája is sokat dob rajta – (idézem):

Fátylat rá! Ki nyeri a huzavonát? Fátylat rá! ősszel a VIASAT3-on! Esküvői reality duplacsavarral – szeptember másodikától indul a VIASAT3 hazai fejlesztésű újdonsága, a Fátylat rá! Az új műsor két házigazdája Horváth Éva és Müller Attila. Minden menyasszony álma egy tökéletes esküvő. Ami két menyasszony esetében természetesen két teljesen különböző esküvő. De mi történik akkor, ha két házasulandó párnak egy közös esküvőn kell egybekelnie? A VIASAT3 felhívására szép számban jelentkeztek a hagyományos esküvőre vágyó párok mellett nem mindennapi, szinte már extrém elképzelésekkel rendelkező menyasszonyok és vőlegények is, hogy a VIASAT3 kamerái előtt fogadjanak örök hűséget egymásnak. A Fátylat rá! minden adásának főszereplője két házasulandó pár. Ők versengenek majd egymással azért,


hogy melyikük elképzelései valósuljanak meg leginkább az esküvő és a lakodalom lebonyolítását illetően. A párok közötti egyezkedésnek, a stratégiának és a taktikának nagy szerepe lesz, hiszen minden héten két párnak kell majd egy közös esküvőn kimondania a boldogító igent. Ami lényegesen megnehezíti mindannyiuk dolgát az az, hogy ezek a párok szinte semmiben sem értenek egyet a nagy napot illetően. Az egyetlen közös bennük az, hogy mindannyian ki akarják mondani a boldogító igent, viszont más helyszínen, más ruhában, más körülmények között, mint vetélytársaik. Van, aki egy csárdában szeretné hagyományos keretek között, míg van, aki száguldó versenyautóban házasodna. Akad olyan is, aki rúdtáncosok között húzná szíve választottja ujjára a gyűrűt, és van, aki Elvis idejébe, vagy éppen a középkorba repítené vissza a násznépét. A műsor szabályai szerint a szereplőknek az a dolga, hogy öt fontos pontban megegyezzenek. Ez az öt pont a szertartás, illetve a lagzi helyszíne, a ruha, a menü és a zene. A nehéz döntések sorozatán két műsorvezető, Horváth Éva és Müller Attila kíséri végig a játékosokat. Ha a párok végképp nem tudnak maguktól megegyezni, akkor a műsorvezetők próbatétel elé állítják őket, és különböző feladatok alapján dől el, ki nyeri a fordulót. A cél mindkét pár számára természetesen az, hogy a lehető legjobb esküvőt hozzák össze, méghozzá közösen, hiszen mindannyiuk vendégei ugyanazon a lagzin vesznek majd részt, és remélhetőleg jól is érzik majd magukat. Az adásban a végső csavart pedig a menyasszonytánc hozza. Ugyanis az egyik főnyeremény a két menyasszonytánc összege, a másik pedig meglepetés – amiről utólag még az is kiderülhet, hogy többet ér, mint amit a menyasszonyok összetáncoltak. Az első választás joga azé a páré, amelyik több ponton vitte át akaratát az alkuk során. De még korántsem biztos, hogy ők járnak jobban. A végén egyik pár sem távozik üres kézzel, de egyikük mosolya őszintébb lesz. Tartsanak hétről hétre a VIASAT3-mal, mert vasárnap esténként kiderül, ki nyeri a huzavonát. Fátylat rá! szeptember másodikától minden vasárnap 19:00-kor a VIASAT3-on! – De nem csak a házasság intézménye van ellehetetlenítve – mert a család erős mag, ellenáll külső behatásoknak és nem elhanyagolható az sem, hogy olyan férfiakat ad a világnak, akik összefogásban gondolkodnak, fellázadnak, leterítik – megkísérlik levadászni – az elnyomót, igyekeznek megváltani a közösségért a közszeméremsértőtől az Államot – olyan sorozatokkal, mint a „Sex & the City”


vagy a még ennél is károsabb – nem belvárosi, csak fogyasztó, hanem külvárosi önelemésztő, gyilkoló – Született feleségek (valójában Desparate Housewives). Kiemelnék egy epizódot a sok közül ebből az állítólag


„Amerikai vígjáték-sorozatból”: (2004) (VIII. évad 12. rész), magyar címe: „Minek jó jónak lenni”. A hullák, a sok szexpartner, az alkoholizmus… mi más kellene a nőknek 40 felett. És a kislányoknak, aki szintén nézik?

Önmagában a párkapcsolat is olyan tényező lett, ami vagy hátráltat vagy jobb esetben – amíg élvezetes – maradhat úgy, ahogy van. vagyis nem jelent egyik fél számára sem átalakulást, isomulást, összecsiszolódást. A lányok igyanak, csókolózzanak egymással, és minden fiúval feküdjenek le, aki csak megtetszik nekik; a fiúk meg csinálják ugyanezt, de


legyen nőiesebbek, de mégse ragaszkodjanak egy nőhöz, a szerelemhez (ebben viszont – mintha lenne ilyen –legyenek a klasszikus, a fiatalon a csapongás sztereotípiájval azonos ágyból ágyba ágyba való nőtölteléket rángatók). Hogy is tennének másképp, ha olyan dalszövegekkel van bombázva évtizedek óta erkölcsi normarendjük –tehát már szüleiké is –, amik egyebet nem is mondanak. Ilyen a korábban mozikba került „Bridget Jones naplója” és a most aktuális „L'amour dure trois ans” (A szerelem három évig tart) és az ÉDES NÉGYES – csupa bénázó ember, mint megannyi, hazánkban is sikert arató egyéb film és színdarab szereplői, eldobva egymást, és mással bénázva tovább – vagyis, hogy már szavatossága van az érzelemnek is, akárcsak egy terméknek, amihez ez a társadalom ki van alakítva. Itt is visszsaigazolja önmaga programozott igénytelenségét. Szerző szavaival: „Nézd meg, milyen kidolgozott ez a lejáratás. A 60-sd évek volt a terepszemle. A felmérés. A puhítás. A 80-as évek óta aztán ez megy ipari szinten. Ez már nem a Lucy in the Sky with Diamonds, vagyis LSD, annak bujtatott üzenete. Ez már direkt, fókusszal a nemiségre, nem az érzelemre. Peter Gabriel-nél is megvan már. Meg Chris Isaac-nél is. A Sledgehammer és a Wicked Game hihetetlen erős szuggesztív hatások. A klipekről nem is beszélve. A motion capture animáció és a strandon hempergés mennyei női testtel. Megcsinálják őket! Agyra, agyba megy a fülbemászó! Értem, hogy mindenki bírja a jó számokat, és van, aki utána is néz, miről szólnak. De aki nem beszél angolul, az – ha van esze – nem egyszer csalódik. Járt már így egy fanatikus rajongó ismerősöm is. Ő a Depeche Mode-dal. De a Sledgehammer nagyon össze van rakva, hát még a klipje. De nem mond egybet, sőt kevesebbet, mint az Izzik a galagonya, vagy a Laci bácsi bekergette a malacot az ólba. Tiszta szex az egész. Figyeld ezt: „Show me round your fruitcage 'cos I will be your honey bee Open up your fruitcage Where the fruit is as sweet as can be” „I've kicked the habit Shed my skin This is the new stuff I go dancing in, we go dancing in”

Vagy ezt:

Bulizz, azt csá! Nem kell más. És ez:

„Oh won't you show for me And I will show for you Show for me, I will show for you Yea, yeah, yeah, yeah, yeah, yeah, I do mean you” Felszedni valakit és kész, megdugni.

De mint a kisgyerekek a kádban – már itt jelen van az infantilizáltság –: megmutatom, ha te is. De Gabriel-től és a csöpögősebb – persze ugyanúgy megahit, világslágeres – Isaactől, sőt Phil Collins „Easy lover”-jétől nem nehéz eljutni a mai – már tényleg destruktív megfelelőkig. Hogy részleteket ragadjak ki: ASHLEE SIMPSON "Get Nasty" All the nasty girls around the world All the nasty girls around the world Get nasty, get nasty


I'm living on the floor get down with me I'm living on the floor come ahh with me Get nasty, get nasty Get nasty, get nasty (…) Everybody's lookin for a good time Don't you know a good time doesn't hurt Everybody wants to feel the spotlight So let me show you how my nasty works (…) 30 seconds highs and 30 seconds lows I forgot my car let's get a cab and go (…) Get nasty, get nasty Get nasty, get nasty All the nasty girls around the world All the nasty girls around the world All the nasty girls around the world Around the world Vagy a másik kurva, az se mond egyebet:

CARLY RAE JAPSEN – ”Call me baby” I threw a wish in the well, Don't ask me, I'll never tell I looked to you as it fell, And now you're in my way I'd trade my soul for a wish, Pennies and dimes for a kiss I wasn't looking for this, But now you're in my way Your stare was holdin', Ripped jeans, skin was showin' Hot night, wind was blowin' Where you think you're going, baby? Hey, I just met you, And this is crazy, But here's my number, So call me, maybe? It's hard to look right, At you baby, But here's my number, So call me, maybe? Hey, I just met you, And this is crazy, But here's my number, So call me, maybe? And all the other boys, Try to chase me, But here's my number, So call me, maybe?

És ezek a Világmegrengető kulturális áttörések,


aranylemez-gyárak megaprodukciói? Ez tudod, mi? Ez a kamaszkor privatizálása. Mint az a műsor – van még olyan? --- pár éve még volt –, hogy Viva Csók Chat. Meg a társkereső műsorok, reklámok a kamaszoknak. Nincs más dolguk? (és a felelősök miért veszik el a gyerekkorukat, miért sürgetik őket? mert így – hajszolva – egyre több szüzet vonzanak be és a hozzájuk csatolt fiúkat, akik fizetnek italokat este, ezért a lányok már előbb isznak, és amire készülve meg szendnek drogokat, akár fogamzásgátlót). Ha csak és kizárólag a szexen és az azon keresztül való társadalmi beilleszkedés körül forgatják őket: sose illeszkednek be. Ezért retardáltak. Érzelmi halottak. Empátia-szegények. Ismeretlen számukra minden gyöngéd gesztus és ugyanígy minden határozott kiállás amellett, ami időt álló, ami örökíthető. Tudod, ezt az öreg Faludy is elég jól látta (most hagyjuk, hogy sokan nem bírják, mert vetkőzött a magazinnak): „A fiatalok érzik vagy megsejtik a jövendőt. De mit tehetnek? Semmit. Próbálnak élni, mert tudják: maholnap a lég szennyétől nem látják a holdat, és mért teremtenének örökös dolgokat, mikor nem lesz örökös?”

Ezt 1996-ban írta. Erről már csak Apollinaire jut

eszembe. Megannyi strófából egy-egy sor, de szerintem egyben is ugyanarra visznek minket: „Árnyaink is ideérnek Kiket szétszór az éj A nap is melytől sötétek Velük együtt kihunyni tér Íme a hold sül mint egy tükörtojás Sírásuk szállt csak vészesebben S az arcuk volt megtört fehér nekik a világ minden más képe talmi csak kísértetek látszata az övék ó élet mely belélegzi a reggeli napot S egy hangot nyög csupán a súlyos omegát Fiakat kik nyugodt s balsorsú istenek Lányaid holnapi kínokkal viselősek S unt kezüket csupasz testüket szégyelik Ártatlan fényüzést kívánnak szüzeid Jönnek kápráztató fehérre kesztyüzötten S mennek egy este el rossz órán nagy örömben” Na, de éppen erre van rájátszva. Hogy tényleg szerencsétlenek. De ők ezt nem mint bírálat fogják fel, ez nem egyértelmű? Talán ez is. A paródiával azonosulnak, a kritikát meg kinevetik. Most mi van? Error az agyukban. Viszonyítási alapok híján mi más volna, minden nevetséges, ami nem ugyanaz, mint amit


(csak) tudnak. Ezért is lehet sikeres egy olyan előadó, mint FLOUR vagy Varga Viktor, olyan dalszövegekkel, mint: (előbbi) „Intro A partyállat legfőbb előfordulási helyei a klubok, táncos-zenés barlangok, odvak, földalatti kolóniák. Az éjszakával vívott küzdelemben a faj egyede imbolygó és tétova mozgásával jelzi társainak, hogy a buli zsír. Hazánk egyik legismertebb partyállata a belvárosi shotvedelő Fluor, aki rendszerint neve betűzésével nyomatékosítja jelenlétét. A faj sokszínűsége lenyűgöző, hallgassuk meg buliba invitáló énekét! Az éjszaka vadaké Hé, minden oké Nálam jól telnek a napok Állítólag állat vagyok Vagyis átváltozom épp De ez nem valami szép Mikor éjfélt üt az óra Hewrewwr, harapnék! Én segítek a bulit rommá vágni De kérem, ezt otthon ne próbálják ki Minden nap szombat, én rárakok De ne itassák meg az állatot! Refrén Ha állat a party, jön a partyállat! (…) Ha állat a party, jön a party.... A buli zsír Hülye vagy, ha asszed, hogy a party megvár Én elviszlek a jövőbe, Mint Marty Mcfly És ott bedobom majd neked ezt a ciki dumát Éjjel már halandzsába tolom, mint a Bikicsunáj Te nem érzed át azt a másnapot Téged nem érint meg ez az állapot De ha magadba nézel, még láthatod Védd meg, kérlek, a partyállatot! Outro Ha nem moccan, könnyen sziklának lehet nézni, ezzel az álcával könnyedén elvegyül az állatállományban. Esküdt ellensége a bulifúró, amely kimért, modoros stílusával a party-k tönkretételének elengedhetetlen szereplőjévé vált.” (utóbbi: csak a refrén) „Szőkével álmodtam, barnával érkeztem Ó egy vörös lánnyal táncoltam, de mással ébredtem


Később már mást néztem, göndörre éheztem Sajnos napról napra így változik ó az ízlésem”

Persze, mert a buta csajok alád fekszenek.”

Betegessé válnak az eszmék, a módszerek, de senki nem teheti meg, hogy kimondja, mindig is azok voltak (egyre inkább érvényes: „Az emberek egyformák, ilyenek, meg olyanok.”) és ez kihat a közgondolkodásra éppúgy, mint a művészetekre, minden formanyelvre, ami körülvesz minket ugyanúgy, mint, hogy ki van jelentve, a jó eredményt már nem is munka hozza meg, hanem a megfelelően értékesített ötlet:

Jennifer Rubell Made a Nutcracker in the Shape of a Naked Woman for Frieze New York.

Mesterséges megtermékenyítéshez nyúlnak az emberek, akiknek a természet azt üzeni, hogy ne szaporodjanak, ha nem megy. Egyre több az ikerszülés, ami ennek is betudható. „Egy napon komoly tudós fejek Rájöttek, tovább ez nem mehet Az élet még nem elég szervezett Kijött hát egy új rendelet Anyáknak hozták a levelet Benne áll, ezentúl szüljenek Havonként egy fiúgyermeket Még jobb, hogyha ikreket Minden rendben ment, igen egyszerű eset Senki sem szenvedett


Mert ó az emberből közben műember lett Aki tőle született: műgyerek Műgyerek, tiszteld a gépeket Atyád sem vallott más elveket Köszönd meg gép adta életed S végül gép lesz, ki eltemet Minden rendben ment, igen egyszerű eset Senki sem szenvedett Mert ó az emberből közben műember lett Aki tőle született: műgyerek Forgatnak megsárgult könyveket Olvassák a múltból ittrekedt gyönyörű, szokatlan verseket S titokban könnyet ejtenek” (Omega) Nem biztos azonban a könyveket forgatás. Van már ebook. Az is eltávolodás, rohanva olvasás, ami az egy helyen tárolt adat és az ezzel járó könnyebbségre hivatkozhat.

Szülés előtt azonban (ma már a nők is, a lányok annál inkább, mert nincs kiküsszöbölve, hogy ez nem szabadság, hanem önsorsrontás, mi több a jövő nemzedék egészségének eljátsszása) végigitták, narkózták gyerek- és fiatalkorukat, úgyhogy emiatt is lehet a meddőség, nem biztos, hogy velük született. Ezalatt a város utcáit este – a házasság témára visszatérve – olyan fiatal férfiak járják egyforma pólókban, amin esküvői ruhában stilizált vécébejáratokon látható nő / férfialakok vannak, a mennyasszony (esküvői ruhában) éppen céloz, hogy fejbe lője a férjet vagy az négykézláb csúszik-mászik feléje, lehajtott fejjel átnyújtva a hitelkártyát, máskor börtönre, a jókedv végére utaló feliratokkal mutatják be, hogy házasodni mégiscsak rossz dolog, mert biztos megfoszt a barátaidtól, a bulizástól, tehát attól, amiért érdemes volt – eddig – élni. Ezt jelenti ma búcsúztatni. Meg 100.000 agysejtet a kötelező ivászat során (meg chippendale-fiút hívni vagy a fiúknak kurvát). Amiért fizetnek, amiből kaszál az alvilág

Bűnözők irányítják az országokat, akiket saját gyerekeik jövője sem érdekel, csak adott hasznuk – és ezért mindenen átgázolnak, mindent kiforgatnak eredeti formájából, szerepköréből –, minden jónak elkészítik lehető legrosszabb másolatát. Anarchoszindikalizmus

Nagyon könnyű eltévedni, engedni a szirénahangoknak (például a folytonos GDPnövelés propagált elmebajának, holott végtelenségig növekvő gazdaság és piac egyszerűen nem létezik, még Kína sem lesz rá képes), erre Szerző csak annyit mond: Ez is a patkányfogó kora – ismered a tanmesét! –, azé még mindig, aki muzsikával (most zaj és zörej) vonzza magához a tehetetlen tömeg felhalmozódott szennyét, de már nem az van, hogy nem kapja meg jutalmát, most már csupán passzióból viszi a gyerekeket is, viszi a patkányt is, összevegyíti őket. „Szemét közt párzó patkánykar süvít”, ahogy azt Georg Trakl írta, ebben élünk. De én ebben soha nem leszek az, ami a többség, vagyis„Musikalisches Opfer” (zenei áldozat).


Megkapjuk méltó büntetésünket vezetőinkért. Mély kiábrándultság, keserűség, a fiataloknak már mindegy (öreges, meghaladott dolognak hisznek mindent, ami 1 hétnél idősebb és közben ebben megrekedve, felnőve szervezik egyre inkább saját társadalmukat, ami ezért is infantilis, divatos szóval „playfull”, vagyis játékos: a felelősség helyébe a szórakozni vágyás lép – a jövőkép hiánya miatt a tart, ameddig tart mottó lett uralkodó eszmény, rögvest az „élj a mának” után) „Tinédzser mentalitás: minél gyorsabban robogni a felturbózott autóban. Messze menni. Megnézni, mi van a következő domb mögött.” /Philip K. Dick – Time Out Of Joint (Kizökkent idő), ford. Pék Zoltán/ Nem pedig kinőni ezt és tisztába tenni a közvetlen környezetet és azokat, akikkel megosztjuk. Most inkább az van, hogy benne osztanak meg minket. Erdődy szavaival: „Örül az ember, ha berendezheti magának a ketrecét. És nem beleteszik, kényszerítik. A gyerekszoba az első próbája, a gyakorló-terep. Akinek nem volt gyerekszobája (átvitt értelemben éppolyan fontos): a világot tekinti annak: mindazt, ami körülveszi. Innen a zsarnokság bizonyos formái. És a kapzsiságé is. És ezeket a mai fiatalok, akiknek zömében se apjuk, talán anyjuk sem volt érdemben, vagy tőlük távol nőttek fel, próbáltak emberré érni (vagy megfelelő mentorok és patrónusok híján rá se jöttek, hogy olyat lehet): csalódásaikat élik – nem kinövik –, ismétlik, végül is magukra hagyva magukat kezdték el a legfontosabbnak tartani, mert hát ki másban bízhatnának? – gondolják, egyre inkább joggal, mert egymással is elkezdtek bosszúból kibaszni. A legkisebbek meg már egyenesen, szűrők nélkül ezt tanulják el. Ösztönösen persze. De szándékosan szemetek. Mert, ha nem szemetek, a többi szemét maga alá akarja gyűrni őket. Ezért a fenyegető testtartások (vagy a ledérség), a tetoválás, a szakadt ruhák, harisnyák, a hírességek arcává vált napszemüvegek utánzatai, a hangoskodás, a státusszimbólumok. Ami (pótolhatatlanul!) nincs meg belül: kívülről van hozzácsapva a jellemfejlődés hézagjait eltakarandó. És hogy ezt hányan tudják magukról, hogy szándékosan csinálják-e? Aligha… mert a többi egyszerűen nem csinálja. És ezért ki is van rekesztve, nem tudja ezt beoltani a többibe… így válik a normális kisebbséggé, ferde hajlamúnak titulálttá, mert nem igazodik a mindenen, a saját életen átrohanó, az elmúlástól rettegő hozzáállásához. Ez már nem a József Attilai alapállás, mely szerint: „Én állat volnék és szégyentelen, nélkületek, kik játszotok velem – Köztetek lettem bolond, én is véges. Ember vagyok, így vagyok nevetséges.”

Itt már se szégyenérzet, se nevetséges.

HANEM EZ is a média meg a poltika műve, nagy önemlékmű: a kétségbe esésig belekalapálni az embereket a megfelelési kényszerekbe, a versenyhelyzet (egymással állandóan versengés átléphetetlen) élményébe… aztán ülnek a már kissé foltos, összekent fehér fotelokon, mint a tojós-kurvák. Néha bújnak. Néha nyúlnak: a lábaid közé. Máskor lebuknak, nem szopni, kokózni. Nézz körül, ez is egy ilyen hely, tele van fiatalokkal, akik érzik, hogy elégedetlenek (de nem tudják, hogy ez már szomorúság), de nem csak azzal, hogy máshol még jobban élnek más fiatalok, vagy hogy azok több zsebpénzt


kapnak, vagy több lánnyal, fiúval voltak… inkább nem tudják, hogy el van baszva a életük, végérvényesen. Talán azt érzik, hogy magányosak, amit felerősít a kizárlóag gépies kommunkálás, mert amint ki van kapcsolva, nem tudják, mit hogyan. Ugyanis azt nem gyakorolták kisgyerekként, kamaszként még kevésbé. Totál elhagyatottak. Ez fáj nekik, nem is hogy végtelenül kiszolgáltatottak. És ezt kell tompítani. És a tompulás során rájönnek, hogy ez így jobb. Nem a drogért csinálják. Magukért csinálják. És ez még szomorúbb. És az is persze, hogy lényegében ez a kultúrájuk, ahogy nekünk a hosszú haj volt, vagy a Fecske, a Szinfónia, a Kossuth vagy az Unicum, a Julis Meinl, a szifonos ásványvíz, az otthon ledarált mák… a spájz és nem az éjjel-nappali… „Az ember él, habár üres a kamra s a bobozokban semmi élelem. Életben tart a halálfélelem. (E nehéz percben ismerek magamra.)” /József Attila – Modern Szonett, részlet/ (Ehhez feltétlenül ajánlom Erdődy Halál glóriával kötetének saját előszavát – a szerk.) VAGY felszállni egy vonatra és el innen (egy kicsit) együtt: átbeszélni, kibeszélni. Ők már önmagukba menekülnek önmaguk elöl. Ez… vége. Vége van! Mi az, hogy remény? Remény-tényezőben bízni ilyen körülmények között, meg, hogy kinövik? Miért, az Illés-t, az Omega-t, Zorán-t kinőtted? Vagy az Európa Kiadó-t? Meg, hogy azt mondd: Valamikor a nyolcvanas évek elején. Ezt a retorikát? Kinőtted? Nem. Nekik az ez. Tehát ez olyan, mint az elhasznált rendszerváltó, meg rendszerváltás-ótapolitikusok: ki kell halniuk. Éppúgy már ezeknek is. Ennyivel gyorsabb a világ, a korszellembe belerohadás ütemezettsége, vagy ütemtelen gyorsasága, a disszonancia. Ki kell halniuk. De örökítik, basszus! Ők a rendszerváltás és a globalizáció áldozatai. Kísérlet nélküli kísérleti alanyok milliószám. A próba nélküli végrehajtás eredménye, eleve benne volt, hogy félresikerül. Tudod, a műtét sikerült, (de) a beteg halott. Vagy, mint amikor valaki előtt kinyílik a magánzárka, amiben éveket töltött, kitámolyogna a küszöbig, de erőt vesz rajta a szökési vágy és kirohan. Semmi fokozatosság. És megvakul, mert nem látott Napot, már mióta. Csak itt a szülők rohantak ki, neki a boltoknak és hónuk alatt a gyerekek – akik már sötétbe születtek – vakultak meg. Ezért ülnek a gépelőtt? És ilyeneket néznek (többek közt)? http://eszbonto.com/?p=3889 (…) Amiben itt majd’ mindenki hisz, a Nyugat, a Szuperhatalmak, a fényűzés, a minőség, a termékek és a pazarlás, amit észre sem kell venni… Ennek az egésznek a szemében nem vagyunk más, mint leltári részleg. Fölös kacat, amivel el lehet játszani, ha úgy adódik. Így is jönnek ide a turisták, akikért ki van építve a belvárosi Vígalmi-negyed. Előbb a Váci utca, majd a Ráday, és a Kazinczy, közben a Lövőház Budán. Ha az utcák erek, ezek a vérmérgezett részek (Részeg? Az van bőven). Ezt látják a gyerekek, ők is ott állnak, fetrengenek. Őket is kihasználhatja a külföldi, ha ide vesz repjegyet. Már nem azt mondja, hogy a nők könnyelműek, könnyűvérűek, hanem a gyerekek. És azok is ugyanazt akarják: A bor, a csokoládé, a szivar, a stílus: ebben mérik magukat, ha jókedvük van… És minket a turisták? Az árak, a nők, a dugás, az ital, azaz bor is meg rövidek. Röviden vizitálnak, benéznek mindenhová, minden szövet alá, minden hajlatba. És mennek tovább. (…) Akik milyeink voltak: övék lettek. Akik Kelet-Európa voltak: egy nemzedéken belül odaátra vágytak. És most már azzá lettek. Visszafordíthatatlanul. Múltjukat


az aktuál-politika szervezi olyanra, amitől szavazóképesek lesznek, hiába maradtak akár itt, de sokkal inkább ingáznak. A kultúránk eltörlés alatt áll. A szürkemarha, sem a halászlé, sem a bio-paprika, sem a mangalica-fesztivál, sem a jobboldal nem segít ezügyben. Magyarország torka el van vágva. Beforradhat, ha addig nem fullad meg. A politika egyáltalán nem segít ezügyben. Csak árt. Mert összeugrasztja a helyieket, akik miattuk szétforgácsolják magukat. A HAZAÁRULÓ-t kiáltozók, és azt mások szájába adók a legnagyobb árulók és ország-értékesítők. Őket nem zavarja. (…) Ezért is mondztam, hogy magukba menekülnek a fiatalok. A felnőttek meg a pártokhoz. Ez az átlökődött, áttestált cár-atyuska mentalitás. Köszi Kádár Jani! Nem segít, mondom ezen semmi szervezettség, civil-mozgalom, kétfarkú kutyapárt, intézményes belebarmolás, Hoffmann Rózsa, semmi. Itt csak a család segíthet. Ami viszont nincsen, vagy alig. Apropó Hoffmann, duplahoffmann, az van, papírozás. Meg gomba, hasis, mefedron ugye a kati, a zsuzsi, a miau-miau, a ketamin, az ica, meg a rivotrim, a xanax, a valerian, vagy akármi… meg a fű, csak tompítson. Egy állandóan fájó élet nem élet. Energiaital meg vodka, kevertek, ezt is isszák, így isszák meg mindennek a levét. A gyerekek! Egyik déleleőtt valakinél bekapcsoltam a tévét. Amikor a gyerek ül otthon, vagy, aki lóg a suliból. Annyi faszság megy a szabadság nevében… de tudod, mikor kapcsoltam ki? Amikor ez ment: Túléltem egy japán vetélkedőt (I Survived a Japanese Game Show). Egy régi japán műsor – amerikai produkció amúgy? –, és ott akadálypályákon csúsztak éppen hason az emberek, a narrátorok még az eredetinél is rosszabbak lehettek (magyarul), mert hát nem a japánoknak szóló rizsát darálták… mennyi ocsmány poén, mint a 2012-es olimpián, hallgasd vissza, fröcsögtek ott is. Szarháziak! Milliókért! DE ebben a műsorban éppen egy hosszú gumisávon csúsztak félkörívek közt valami nyílás felé és azt mondták róluk, hogy ondón! Így, délelőtt. A Viasat 3 és a Cool csatornák ugyanezt csinálják, ők este is. Akkor milyen média-törvényről van szó? Ezeket kellene tiltani. Nem azt mondom, hogy a diktatúrától csak a diktatúra menthet meg, ez paradox, de hogy ettől meg kellene kímélni az embereket, ahelyett, hogy az van mondva: Ők döntenek, elkapcsolhatnak. Már hogyan? Hisz ez hat ingereikre, szex, pina, pia, gyilkosság. Hogy kapcsolnának el? Persze, majd nézik a gazellákat, meg a zebrákat vagy a politikai diskurzusokat, amiből egy szót sem értenek (még ha értelmük is van néha). De vissza a szórakozóhelyekre, meg az ominózus utcákra. Beugrott. A Kazinczy-ban sétáltam minap késő este – tudod, éjjeli őrjárat, a szokott helyek, a hasonló távolságok, a szomszéd várba átnézni – és már állnak a sarokon a… nem, azok valamivel kijjebb vannak ledobva. Cigánygyerekek melegítőben meg ujjatlanban és kérdezik: fű? Valamivel odébb a Király felé egy másik dílerduett, az egyik lehúzza a gatyáját menet közben és fingik egy oltárit. A spannja röhög, az is hangos és néznek hátra és rajtam röhögnek, hogy láttam is. Aztán a cingár (aki röhögött) még egyszer megfordul, ahogy közelebb érek és kérdezi (mint a kurvák szokták): Van egy cigid? Nem is vár, mondja: Marhiuana? Heroin? A másik meg néz (már hármasban sétálunk – kívülről úgy tűnhet), a kicsi folytatja: Nem vagy rendőr, ugye? Egyértelmű válaszokat adok olyan nyelven, amit értenek. Mire a fingós, dörzsöltebb, idősebb, veretesebb képű: Nem drogozik az, tiszta lelkű ember, látom rajta. (mosolyog, de tudja mi van) Mire a kicsi: Miután látta a lényeget. Mire a fejes. Ja, ő volt az, hát akkor… (és röhögnek). Megyek tovább, nevetek velük, mintha mi sem történt volna? Kedd éjszaka


van bazdmeg, 00:20 körül. És ez megy már…? … még csak nem is a pénteki tumultusban. Jó látni, hogy olyankor cirkálnak a felirat és jelzés nélküli járőrök (bent a kocsiban persz egyenruhában). Valakinek védelmi pézt is kell szedni, nemde?” Egyértelmű, hogy nem ők, hanem akik észreveszik ezt, mondják magukban: „Könnyem perdül, attól tartok, hogy te nem, csak én virrasztok.” (Vietnámi népköltés, ford. Rácz István) –

A rendszerváltás nem hozott egyebet, mint parttalanságot. Egy elveszett nemzedéket. Egy élvezetekre rállított világszemléletet, ami minden másra fittyet hány. A nemi szerepek megszűnése (felszámolása): behódolás a divatnak, hogy azt mondja: ez is a szükséges és véget nem érő és a bármeddig fokozható szabadság szerves és elengedhetetlen része, újfent (csak) egy szolgáltatás, amivel élni kell és aki nem él, az hülye, elmaradott, tegnapi történet, régi csont… vagy éppenséggel félresiklott élet. „Különben is kijutottunk, láttuk, hogy 1998 van, nem pedig 1959, és hogy háború van, és hogy a gyerekek úgy öltözködnek meg viselkednek, mint egy nyugat-afrikai törzs tagjai, a lányok férfiruhát viselnek és borotválják a fejüket. És az a pénz, amit mi ismerünk, közben megszűnt. A dízelmotorokkal együtt. De még mindig nem tudjuk, mi ez az egész (…)” /Philip K. Dick – Time Out Of Joint (Kizökkent idő), ford. Pék Zoltán/ „hiszen nyilvánvaló!, hogy mindkettő csak káprázat lett mostanra és végleges elváltozást – jövőtlenséget – szenvedett” (Dobai Péter)

„Nyolcvanas” vagy? Az elveszett nemzedék tagja? 2011. január 21., péntek, 11:45 Szerző: Bánfai Károly A nyolcvanas években született, 20 és 30 év közötti fiatalok Magyarország jövőjének letéteményesei, akiktől új szemléletet, friss ideákat vár a társadalom. Ám legtöbbjük szembekerül az értékek relativizálódásával, helyét keresi, nem jut álláshoz, ha lehet, tanulmányai kitolásába „menekül” – idéz felmérésekből a szerző, maga is e nemzedék tagja.

A Facebook közösségi portálon található egy csoport, „Akik nézték a Walt Disneyt, amikor meghalt Antall József” névvel. Azt gondolom, a nyolcvanasok felnövekedését körülvevő légkör két legjelentősebb szimbóluma jelenik meg. Az egyik Walt Disney és a Kacsamesék: nyitás a nyugat felé, a választás szabadsága, a kulturális fogyasztási cikkek megsokszorozódása már gyermekkorban, még inkább az identitás kialakítása szempontjából meghatározó serdülő években. (…)


a referenciapont szűnt meg, de még a problémákat meghatározó paradigma is. Erre a generációra jellemző először valamiféle határok nélküliség. Ezzel párhuzamosan nyílt lehetőségük egy addig soha nem látott kínálatból választani mind az értékrendek, mind a kulturális ízlés terén. Mindehhez nem rendelkeznek olyan mintákkal, amelyek e változásokra felkészítik őket. Vagyis az értékek relativizálódása és piacának kibővülése, valamint a közösségszerveződés addig domináns formái felszámolódásának időszakában vannak magukra, egymásra utalva. (…) A 20 és 30 közöttiek, főként az értelmiségiek között hemzsegnek az olyanok, akik bizonyos értelemben már felnőttek, mégsem sikerült teljesen önállósodniuk. A posztadoleszcencia a tanulmányok kitolódásával együtt jár. A diák nem képes megfelelni a munkaerőpiac követelményeinek, ezért aztán tovább tanul, amivel azonban még inkább kitolja a gyakornoki munka elkezdését, s így a pályakezdést is. Másrészt a mai fiatalok morális és pszichoszexuális értelemben sokkal hamarabb érnek, mint ahogy anyagilag meg tudják teremteni önállóságukat, vagy egymaguk háztartást képessé válnak vezetni. 1993-ban a végzősök közüli diplomázók aránya 98 százalék volt, ez 2008-ban már csak 54 százalék. Gyakori, hogy a fiatal elköltözik otthonról, ám mivel keresete alkalmi munkából származik, hamarosan kénytelen hazaköltözni (őket nevezzük bumeránggyereknek). Kocsis Andrea nyolcvanasokkal végzett kutatásából kiderül, hogy míg a kutatási kérdéseire válaszolók 90 százaléka szexuálisan érett és 76 százaléknak önálló politikai véleménye van, addig anyagi értelemben csupán 50 százalékuk független és csak 33 százalékuk vezet önálló háztartást. (…) A diákévek kitolását sokszor az érintettek idézik elő, aminek egyik formája az Erasmusösztöndíj. Az Erasmus út nagy előnye, hogy belátható időtávra szól, nem jelent komoly külföldi elköteleződést, ugyanakkor az életrajzban megjeleníthető külföldi tapasztalatként. Mivel azonban a hazai felsőoktatási intézmények közül jó néhányban a külföldön végzett tárgyak nem, vagy csak nehezen elfogadhatóak, az ilyen külföldi út nem ritkán a hazai tanulmányok kitolódásával jár. Vagyis az Erasmus-diákok jó része éppen a külföldi tapasztalat megszerzésével halasztja el pályakezdését. A külföldi utazás ilyen formája népszerű, ugyanakkor a magyar fiatalok elenyésző része jelentkezik eleve külföldi egyetemekre. Mindez már csak azért is furcsa, mert a magyar munkaerőpiac sajátossága, hogy a hazai felsőoktatásban szerzett diploma (és tudás) szükséges, de nem elégséges feltétele a sikeres elhelyezkedésnek, mert a munkaadók többsége a pályakezdő fiataloktól is több éves tapasztalatot vár. (…) Már a szocializmusban lezajlott az a folyamat, amely a válást legitimálta. Ennek következménye, hogy a nyolcvanasok számára szignifikánsan kevesebb tradicionális családi minta áll rendelkezésre – írja a nyolcvanasok párkapcsolati problémáiról esszéjében Stalzer Tamara. A család az elsődleges szocializáció terepe, az emberi közösségekbe való beilleszkedés elsajátítása pedig sokszor nem tudatos folyamat. Egyik módja a mintakövetés, márpedig pont a családi minták átalakulásával a hagyományos szerepek rendelkezésre állása sérül. A nyolcvanas gyerekek jóval nagyobb számban nőttek fel a hagyományostól eltérő családi körülmények között, ami már önmagában hatással lehet saját párkapcsolataikra. Ám az 1980 és ’90 között születetteket nem csak ez a hatás éri, hanem a szexualitással és a házasságtól, valamint a tradicionális családi modelltől eltérő kapcsolati formákkal szembeni jóval nagyobb tolerancia. Az újonnan megjelenő kapcsolati minták közül elég, ha megemlítjük az azonos neműek viszonyát, a szinglikultuszt, vagy a házasság helyébe lépő élettársi kapcsolatot.


Mindezt még bonyolítja, hogy a nők gazdasági lehetőségei is kiszélesedtek, így ők bármikor képesek lehetnek egyedül gyereket vállalni. Vagyis már önmagában a házasság és a tradicionális családmodell mint párkapcsolati cél sem egyértelmű. Ráadásul, még ha a cél bizonyos is, a megváltozott körülmények között a házassághoz vezető út rögösebb. Ennek okát a szerző az individualista kultúra hatásában látja, vagyis az énközpontú, saját fejlődésre hangsúlyt helyező, ugyanakkor mással szemben kevésbé toleráns és nagyobb elvárásokkal bíró fiatalokban. A kevesebb és később kötött házasság – 1980-ban 80 000, 2004-ben 43 000 házasság köttetett – összefüggésben lehet a már említett posztadoleszcencia jelenségével is. Ha a családot mint gazdasági közösséget értelmezzük, akkor a tanulmányok kitolódásával és a későbbre halasztott pénzügyi önállósodással világos, hogy a családalapítás is elnapolódik. És hozzá az egyik komment: 2011. május 29., 14:23 Anita A nyolcvanas évek gyerekei (is) nem elveszettek, hanem elcseszettek!!! Lehet mondani, hogy rosszkor, rossz helyen, meg hogy igenis a fiatalság tehet arról, h. milyen közösségekhez tartoznak, egyáltalán hogy tartják egymással a "kapcsolatot"(ha annak lehet nevezni a chatelést) Én is közéjük tartozom, és bizony az igazsághoz hozzátartozik, hogy a mai huszonévesek nagyon is egoisták, énközpontúak...Persze valahonnan kellett látniuk ezt a mintát. Már általános iskolában az volt a "divat" hogy, ha valaki nem volt nagyképű, menő csajszi, v. csávó, akkor azt kirekesztették. Hiába szeretett volna közéjük tartozni... Nem beszélve a későbbi, középiskolai, főiskolai esetekről. Mindig is az idősebb korosztály közt éreztem jól magam(ez nem azt feltételezi, hogy a korombeliekkel nem jövök ki)De tőlem csak 5-10 évvel idősebb fiatalok még bandáztak, összetartottak fiúk-lányok. Nem volt probléma,hogy csak lányok egyedül indultak el az éjszakában. Volt, aki figyelt rájuk, ha valami zűr lett volna... Ez most nincs! Anyu, apu azt se tudja a kis csemetéje kikkel barátkozik, milyen bandába keveredett... Lehet ráhúzni az "Y-generációra" vagy mi a frász-karikára(?) Van bent igazság, hogy a mai fiataloknak egyetlen kapcsolattartási formájuk van: a chatelés. A fiúk "puhapöcsök" nagylegények tartják magukat, közben még egy nyamvadt találkozóra se mernek elmenni, mert már a gondolattól tele a gatyó... A lányok rámenősek, önzőek és ők vadásszák mindent bevetve(szó szerint és átvitt értelemben is) a fiúkat... Remélhetőleg a 70-es évek gyermekei(akik ma már apukák, anyukák)arra tanítják kisfiakat és lányaikat, amit még akár ők is megéltek fiatalságukban...Ez az én véleményem az elve/cseszett nemzedékről!!!!!!!! Üdvözlettel:Anita


A kiszolgáltatottság folyamatos: például a választás az, mint 400-500 éve. Politikai diktatúra helyett a pénz diktatúrája (túl sok kéz kotorászik egy fazékban, miközben a többség éhezik és mindenki, aki megemlíti: lejárt lemeznek számít)

A hihetetlen technikai, informatikai fejlődés is csak lelki elszegényedéshez vezet: szédítő, de az emberi lélek nem mozdul (pont hogy elválaszt az Internet – mint a mobil!telefon – és nem összeköt, holott a gyerekek tudat alatt azt hiszik, ez a pótköldökzsinór és online-barátok hadával veszik körül magukat ők is, olyan jelrendszerbeli avatárokkal, akikkel nem is találkoznak élőben. Így a legkönnyebb, és úgy hiszik, attól már van közösség, hogy leskelődnek egymás után a közösségi siteokon, nem pedig elmesélik egymásnak élményeiket) „Óh emberiség, ki törött anyám szenvedni szaporított és nem értett! Nem rettenek születni újra érted, te két milliárd párosult magány!” (József Attila – Emberiség, részlet)

Elbutított nép, és még örül is neki, észre sem veszi (az emberek jelentős része, mint annak módszere az USA-ból hozzánk is elérkezett: a műsorok, reklámok alapján vásárol, úgy, hogy az arcok, amik reklámoznak, a műanyag-hegyen eladott arcok)


Noha a lezserség a trendi (mindenkivel egyből cimborálni, tegeződni kérdés nélkül)

Mintha már nem is lenne igazán mit átadni az önzésen kívül (a túlélés városi eszköze)

Elutasított élet (nem csak a bulizó önrombolás, de az abortusz-, és nemi beteg statisztikák)

„Magyarországon 1956-tól kezdve engedélyezett az abortusz, azóta körülbelül 6,8 millió terhességbegszakítást végeztek el az orvosok, ebből nagyjából 700 ezer volt illegális. Bár az elmúlt évtizedben jelentősen csökkent az abortuszok száma, az Európai Unióhoz képest még mindig nagy az ezer élveszületésre jutó abortuszok száma, a legutóbbi statisztikai adatok szerint ez a szám 450. A legkedvezőbb uniós adat egyébként 111, de még a legkedvezőtlenebb is 348, tehát még ehhez képest is katasztrofális a helyzet hazánkban. Míg az 1880-as években a terhességek 80%-a végződött élve születéssel, jelenleg ugyanilyen arányban akadályozzák meg a fogamzást vagy szakítják meg a terhességet.

Év 1957 1958 1960 1964 1968 1969 1970 1975 1980 1985 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997

A terhességmegszakítások száma országosan 123 383 145 578 162 160 184 367 201 096 206 817 192 283 96 212 80 882 81 970 90 394 89 931 87 065 75 258 74 491 76 957 76 600 74 564

Száz élveszületésre jutó abortuszok száma 73,8 91,9 110,7 139,5 130,2 134,0 126,7 49,5 54,4 63,0 71,9 70,7 71,5 64,3 64,4 68,7 72,8 74,3


1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007

68 971 65 981 59 249 56 404 56 075 53 789 52 539 48 689 46 324 kb. 44 000

70,9 69,7 60,7 58,1 57,9 56,8 55,2 49,9 46,4 kb. 45,1

Az abortuszok területi megoszlása Magyarországon, 1998 [1]

Abortusszal végződő terhességek aránya külföldön [3] Ország

Év

%

Ország

Év

%

Albánia

2004 19.6 Lengyelország

2004 0.06

Ausztrália

2004 22.1 Lettország

2004 40.3

Ausztria

2000

2005 24.6

Azerbajdzsán

2004 13.1 Macedónia

2001 23.9

Bahrein

2002 11.5 Magyarország

2004 42.0

Barbados

1995 10.3 Málta

2004

Belgium

2003 12.9 Man sziget

2005 15.2

Belize

1996 28.0 Martinique

2005 32.0

Bermuda

1984

2003

3.0 Litvánia

9.9 Mexikó

1.7

0.2


Bosznia-Hercegovina

1988 48.9 Moldova

2004 31.9

Bulgária

2004 40.3 Mongólia

2004 16.7

Chile

1991 0.02 Montenegro

2004 22.2

Csehország

2005 20.6 Nagy Britannia

2004 21.8

Dánia

2005 19.0 Németország

2002 15.3

Dél-Afrikai Közt.

2005

2005 19.7

Dél-Korea

1996 25.0 Olaszország

2003 18.1

Dominikai Köztársaság 1998 14.8 Oroszország

2005 52.5

Észtország

2004 47.4 Örményország

2004 21.8

Fehéroroszország

2004 44.6 Panama

2000 0.02

Feröer-szigetek

2004

2005

0.8

Finnország

2004 16.1 Puerto Rico

2001

2.2

Francia Guyana

2005 23.3 Reunion

2003 22.9

Franciaország

2004 21.5 Románia

2004 46.9

Gibraltár

1997

2004 15.8

Görögország

1996 11.1 Suriname

1994

Grönland

2004 50.2 Svájc

2004 13.0

Guyana

2003 22.0 Svédország

2005 25.3

Hollandia

2004 13.0 Szerbia-Montenegró

1998 31.4

Hong Kong

2004 24.2 Szingapúr

2004 24.5

Horvátország

2004 11.5 Szlovákia

2004 27.2

Írország

2004

2004 26.3

Izland

2004 17.4 Tádzsikisztán

2003 10.1

Izrael

2004 12.3 Tunézia

1996

Japán

2004 21.4 Türkmenisztán

2003 11.6

Kanada

2003 23.6 Új-Zéland

2005 23.3

Katar

2004

2004 40.4

Kazahsztán

2004 32.2 USA

2003 23.9

Kína

2001 26.9 Üzbegisztán

2003

9.4

Kirgizisztán

2004 15.4 Venezuela

1968

0.8

Koszovó

2005

2001 37.1

Kuba

2004 34.6

9.2 Norvégia

5.8 Portugália

3.6 Spanyolország

9.2 Szlovénia

1.3 Ukrajna

6.4 Vietnám

3.0

9.6

(http://www.valsagterhesseg.hu/abortusz05.html)” Továbbá a nemi betegségről:

„Nemi betegségek negyedéves statisztikája 5-10 százalékkal nőtt a szifiliszes és tripperes esetek száma a 4. negyedévben.


Tavaly a negyedik negyedévben a bőr- és nemibeteg-gondozó hálózat összesen 133 szifiliszes megbetegedést jelentett az Országos Epidemiológiai Központ Járványügyi osztályának, 5 százalékkal többet, mint az előző év negyedik negyedévében. 2011. október és december között a férfiak körében diagnosztizálták a fertőzések 71 százalékát. A korai fertőző megbetegedések 56 százalékát tünetes stádiumban fedezték fel, 44 százalékát tünetmentes stádiumban vették nyilvántartásba.

Az esetek fele a fővárosban fordult elő, vidéken Borsod-Abaúj-Zemplén megyében regisztrálták a legtöbb beteget. A 15-19 éves korosztály kivételével minden korosztályban több férfit regisztráltak, mint nőt, a férfiaknál a 30-34 éves korcsoportban, a nőknél a 20-24 és a 15-19 éves korcsoportban jelentették a legtöbb esetet. A negyedik negyedévében 349 gonorrheás (más néven kankó, tripper) fertőzést regisztráltak, 10 százalékkal többet, mint az előző év hasonló időszakában. A fertőzések négyötödét férfiaknál fedezték fel. Az esetek 62 százalékát a fővárosból, 38 százalékát pedig vidékről jelentették, a legtöbb bejelentés Baranya és Borsod-Abaúj-Zemplén megye területéről érkezett. Minden korcsoportban több férfit diagnosztizáltak, mint nőt, mindkét nemnél a 2529, és a 20-24 éves korcsoportban regisztrálták a legtöbb fertőzést. Az érintett időszakban 242 chlamydia bejelentés érkezett, 27 százalékkal több, mint a 2010. év negyedik negyedévében. A regisztrált fertőzések több mint kétharmadát férfiaknál kórismézték. Az előző negyedévhez képest mindhárom szexuális úton terjedő fertőzés némileg csökkent. Tavaly a harmadik negyedévben ugyanis még 157 szifiliszes, 374 kankós, és 216 chlamydiás esetet regisztráltak. 2012-02-21 06:08 Forrás: Weborvos” De biztosak lehetünk-e abban, hogy ebben benne vannak a tinédzserek is?

Angliában már külön jólláthatósági mellényes alakulatok vannak a „Child Care” és „Child Help” jegyében, melyek éjjelenként összeszedik a szórakozóhelyeken az ájulásig lerészegedett kiskorúakat és az ugyanazon helyek előtt és a környező utcákban fetrengő fiatalokat, akikkel – láthatóan egyik szülő sem tud már mit kezdeni: még ezt is helyettük végzik el valakik adóból – … ebben is utolérjük majd a fejlett nyugatot, azt, hogy ennyire tehetetlen egy társadalom önmagával szemben Nem nézni szembe magunkkal, miközben a szabadság bajnokát játsszuk

Közben beleőrülünk a valóságba (szerzőnk szavaival: „A fájdalom layer-ei”)

Mennyin múlhat az élet, vagy hogy félhülyére vernek (mert mondjuk máshova szavaztál, vagy túl közel mentél egy gengszter kocsijához vagy nem köszöntél el a biztonsági őrtől)


És népbetegséggé válik (szomorúságból?) az – ami történelmi létékkel is nonszensz –,

hogy az embereknek van mit enni. De annyi élelmiszer van, és olyan kevés inger az önkontrollra, a mértékletesességre, hogy belebetegednek a zabálásba (ez azért is lehetséges, mert a világ népességének csaknem több mint fele városokban tengeti napjait, tehát nem tiszteli a kapott táplálékot – minőségétől most tekintsünk el –, mert nem dolgozik meg érte, amivel nem mellesleg ledogozná a felsleget. Az USA-ban főleg a szegények kövérek, mert transz-zsírsavak és a már elhasznált energiák újrabevitele (kisütött zsíros húsok, frittőz, a marhasteak) őket hízlalja. Ez a fejlett nyugat népétkeztetése. A testtömeg-index, mintha a gazdasági mutatókat akarná követni. A háj GDP-je. Ehelyt is némi statisztika:


(WALL-E)

The World Health Organization predicts there will be 2.3 billion overweight adults in the world by 2015 and more than 700 million of them will be obese. Figures for 2005 show 1.6 billion adults were overweight and 400 million were obese. Obesity is a modern problem - statistics for it did not even exist 50 years ago. The increase of convenience foods, labour-saving devices, motorised transport and more sedentary jobs means people are getting fatter. But obesity is not just a problem for adults - the spread of obesity among children is also alarming experts. At least 20 million children under the age of 5 years were overweight globally in 2005, according to the WHO. Measuring children, aged 5 to 14 years, who are overweight or obese is challenging because there is not a standard definition of childhood obesity applied worldwide. Childhood obesity is a big problem in the United States.


Experts are worried that the increase in obesity will lead to more health problems as people who are overweight have a higher risk of heart disease, Type II diabetes and other diseases including some cancers. As most data sources do not distinguish between Type I and II diabetes in adults, it is not possible to present the data separately. The map below shows the prevalence of diabetes throughout the world in 2007. TOP COUNTRIES WITH OBESITY AND DIABETES PROBLEMS ADULT OBESE DIABETES IN ADULTS Nauru 30.7% POPULATION Nauru 78.5% United Arab Emirates 19.5% Tonga 56.0% Saudi Arabia 16.7% Saudi Arabia 35.6% Bahrain 15.2% United Arab Emirates 33.7% Kuwait 14.4% United States 32.2% Oman 13.1% Bahrain 28.9% Tonga 12.9% Kuwait 28.8% Mauritius 11.1% Seychelles 25.1% Egypt 11.0% Seychelles 25.1% Mexico 10.6% United Kingdom 24.2%


(WALL-E)

Ehhez hozzászámítva az egyes ”fejlett” társadalmak elöregedési mutatóit – lassan nem lesz, aki (adóból) fenntartsa a nyugdíj- és társadalom biztosítási rendszert – eljutunk odáig, hogy az elhízás egyre nagyobb költségekkel (egészségügy) terheli a társadalom egészét (egyneművé, egytestűvé válik tehát a túlsúly, mivel az általa előidézett súlyos adók hiánya terheli). Még inkább a szakadék, az összeomlás felé sodorva azt.

A felelősségvállalás elől, ami lemondásokkal járna, minden réteg a bódulatba menekül, mint Róma tette, mint oly sok hanyatló világ. Szerző szavait idézve: „De azt képzeld már el, hogy feladták mindenüket, ami érték – vagyis eőször a határokat, aztán a saját földet, az élelmiszer eredetét –. És odatömörültek a tehetősek Róma városába, miközben az északi germán törzsek expanziója már rég folyamatban volt, s a védelmet jelentő légiók sorra széthullottak. Elvégre támogatások és parancs híján? Ugyanaz, mint nálunk a végvár-rendszer története (mindkettőé végső soron… hát amikor 20-an védik a várat ezrek ellen? Persze, hogy kinéznek és megadják magukat). Ugyanez van


most is, de virtuális is, meg fizikai is. De Rómában ott ültek, bezárkózva, még mindig nézték a játékokat, mikor már a kapunál állt kint az ellen – ez már nem a „Hannibal ante portas” –, ez már az, hogy szarnak bele mindenbe. De húst azért még tömni akartak a pofájukba puszta kézzel, miközben futottak a fogatok, önmagukban fájtak a levágott gladiátorvégtagok. Te, ezek emberhúst árultak, de nem árulták el önmaguknak… vagy eljátszották a hazugságot. Ffff…” és ugyanez van nálunk a drogokkal. Hogy már nem felnőttek, vagy a nyugdíjasok – mert már megtették, amit kellett, kiszolgáltak – vannak beállva, hanem a gyerekek! Tehát ők is feladták, még mielőtt elkezdtek volna bármit is. Motiváció híján. Erőszakkal körülvéve, annak istenítése miatt – a reklám, a film, a játékok. Tehát a kábítószerfogyasztás egy össztársadalmi meghátrálás-tünet. Nem csak a gyerekek fejlődésére hat károsan hosszútávon, hanem rutinból, rítus nélkül – vagy egyedül – művelve még a felnőttekre is kihat. Úgy, hogy csökken a munkamorál – lásd. Hollandia –, és emiatt megint rabszolgák kellenek: mondjuk kelet-európai bevándorlók, vagy közel-keletiek, zömében mégis ázsiaiak. Újabb statisztika támassza alá ezt is:


Kannabisz és IQ Beküldte sarosip - 2012. szeptember 3. hétfő, 10.57 A fűszívás valószínűleg nem tesz jót a tinédzserek mentális képességeinek, a felnőttekét nem károsítja - mi következik ebből? A londoni Kings Colleage Pszichiátrai Intézetének kutatói 1000 új-zélandi fiatalt követtek nyomon hosszú távon (13 és 38 éves koruk között), akiknél megvizsgálták a kannabiszfogyasztás pszichológiai ártalmait is, többek között IQ tesztet töltettek ki velük. A vizsgált serdülők mintegy 5%-a legalább heti rendszerességgel fogyasztott kannabiszt, az ő IQ tesztjeik jelentős (8 pontos) romlást mutattak, ugyanakkor azoknál, akik 18 éves koruk után kezdtek el szívni, hasonló károsodást nem tapasztaltak. Ami érdekes, hogy a tizenéveseknél nem számított, hogy később abbahagyták a fűszívást – a kipróbálás időpontja viszont nagyon


is. Ez egy annyira különleges kutatás, hogy meglehetős biztonsággal kijelenthetem: a kannabisz biztonságos a 18 éven felülieknek, de kockázatos a 18 éven aluliaknak,” nyilatozta a kutatás vezetője, Terrie Moffitt professzor. Bár a 100 pontos IQ teszten 8 pontos veszteség nem tűnik soknak, a statisztikák szerint ennek komoly következményei lehetnek a munkavállalásnál, ami kihat az egészségre és az várható élettartamra is. Kritikusok rámutatnak ugyanakkor arra is, hogy a korreláció nem feltétlenül jelent kauzációt - tehát a serdülőkori fűszívás és a későbbi IQ-romlás között nem feltétlenül oksági kapcsolat van. Így például az IQ pontszám összefügg a testmagassággal is, az alacsony emberek jobban teljesítenek az IQ teszteken, ugyanakkor nem lehet arra következtetni, hogy a nagyobb testmagasság butaságot okoz. Lehetséges, hogy a kutatók nem vettek figyelembe egy olyan tényezőt, ami a korai kannabisz-kipróbálókban közös volt a fűszíváson kívül, esetleg egy olyan problémát, aminek a következménye a korai serdülőkorban való fűkipróbálás. Mindenesetre a kutatás eredményeit fontos kontextusba helyezni – semmiképpen nem jelenti például azt, hogy valamiféle szigorúbb szabályozáshoz jelentene ideológiai muníciót. Danny Kushlick, a Transform drogpolitikai alapítvány munkatársa a BBC-nek azt nyilatkozta, hogy a kutatás éppen a legális szabályozás fontosságára mutat rá, ugyanis csak így lehetne korhatár alapján korlátozni a forgalmazást. Hasonlóan érvel Mark Thompson a blogján. Sárosi Péter

Ha ehhez vesszük megintcsak az elöregedés társadalmának tényezőjét, könnyen oda lyukadunk ki, hogy a Ratkó-gyerekek társadalma már átalakul egy olyan gyerekek társadalmává, akik sose nőttek fel, mert minden megerőltető tényező az ”ő érdekükben” félre lett téve (kivéve a magolást, azaz a diplomához legkönnyebben hozzájutattó tevékenységet, ami azonban önámító módon van közös nevezőre hozva a „szellemi erőfeszítés” kifejezéssel). Semmi egyebet nem kaptak, mint azt a kényelmet, amiért nem kellett megdolgozni (vagy bizonyos, alsóbb rétegekben azt a nyomort, nélkülözést, amiért megdolgoztak a gazdagok, hogy azzal tartsák távol maguktól – mint egy demarkációval, egy safety zone segítségével – azokat, akik vagy nekik gürcöltek, vagy az ő adójukból finanszírzott segélyeken éltek, de mindkét esetben, mindkét motiváció miatt még többet akartak abból, ami hozzájuk csak


lecsorgott).

Szerző egy későesti találkozunk alkalmával ezt írta nekem egy papírra: „A Fű olyan kapudrog, mint a lányoknak a pornózást a vetkőzős-maszturbáló fotózással kezdeni. Százezrek füveznek rendszeresen: Országonként… és egyre többen vannak. Milliók pornóznak – lenge körben. Ahogy száll a füst, éppígy száll. Majd az ondó. Majd a heroinos tű. Egy oknyomozó véres tűt keres a vézna kanyarban. És egy tettest: aki tele van anyaggal. Gyilkolás estefelé. Karambol után.” – és már ment is vizelni, sejtem, aznap először.

Tehát mi van azzal, hogy azért sincs szaporulat, mert a nők önpusztító életet élnek? Hány lány cigizik az utcán? Rengeteg. A suli mögött? Rengeteg. A szórakozóhelyek előtt vagy azok


teraszain? Rengeteg. Az osztálykiránduláson? Rengeteg. A Fesztiválokon? Rengeteg. Az egyetem kertjében, udvarán? Rengeteg. Erdődy szavaival: „Már hogy ne hatna ki az a későbbi termékenységi szintre, ha 20 éven át hedonizáltak?! Majd 30 meg 40 évesen szülnek, persze… de addig mennyi minden rakódott le azalatt – kiüríthetetlenül: hisz mindenképpen a városban akarnak maradni, ezt érzik biztonságosnak –? Nézd meg, hogy ez elszabadult… ezt nem szabályozni kell, kérni, könyörögni, ezt kell betiltani. Nem érdekel a szabadság, ez nem véleménykorlátozás! Nők nem cigizhetnek, kész. Mindezt egy olyan helyen, ahol azt bezzeg lehet, hogy, ha a gyerek iksz órát lóg (vagy hiányzik más okból) az iskolából – 50 vagy kevesebb most már(?) –: akkor a család nem kap segélyt. Ezt tehát lehet szankcionálni, de a gyerekek majdani kihordóinak (egy ideje már leszoktam arról, hogy azt mondjam. „A Nemzet leendő Anyái”) életmódját nem? Még, ha önmaguktól kellene megvédeni őket, akkor sem? Ölni tilos, nem? Büntetik. Akkor önmagadat ölni – és a jövőt – az nem bűn? Sok pénzt hoz. Közben 27.900 Ft vagy mennyi volt idén, majdnem 30.000Ft egy gyerek tankönyvcsomagja… volt benne nagy atlasz is, hurrá! De egy gyereké ennyi. És ha van már három, és ha az egyik 7 a másik 13, a harmadik meg 19 éves? Az mennyi is tanévkezdéskor? Több, mint 100.000Ft zsebből (Luxus lett a gyerek? Már csak az kéne, hogy ez az amúgy szodomisztikus világrend azt mondja, hogy azért van gyereked, mert ez volt egyetlen hibád, amit a cölibátus ellen elkövettél – miközben a kislányok seggébe bevág a gyatya, a nagyobbacskák, meg, tudod –), miközben az átlagfizetés nem 160.000Ft, de ha teszem azt, annyi volna, akkor abból a lakás (a rezsi, a kaja, az Internet), a kocsi (az üzemanyag, a biztosítás – kaszkó – és a szerviz), meg a mobiltelefon mindegyik gyereknek (mondjuk eltelefonál, internetezik azon is 10-15.000Ft-ot mindegyik), meg a ruházkodás (10.000 alatt nincs gatya egy divatosan öltözni akaró fiatal számára – egy gatya –, meg cipő 15-20.000 alatt, ha nem kínai), meg az éjszakázásaik, meg a dobozos cigik, meg a fesztivál-belépők: az már olyan, hogy 1.000.000-ból – jó, ha – talán kijön egy átlagcsalád. Havonta? Hát, nem csak gazadok élnek Magyarországon, bár azok nagyon élnek (ők így küszöbölték ki a természetes szelekciót: hogy ki ne legyenek szelektálva közülük a ratyik, a sérültek, a torzak). De vissza a tiltáshoz! Kihalunk így, ha nem jön válaszlépés. A petesjtje végig bent van a testében, mondtam is már nőnek, lányoknak még többnek: Az nem egy kavics, amit kiveszel, azt megmosod, visszateszed! És a bevitt méreg levében érik? Persze, hogy annyi a mellrák – nem csak a stressz miatt –, hanem mert oda szívják le a koszt. A termékenységet kezdi ki egyből, a nemi szerveket: nekik pont ott is van, ahol a tüdejük. Nézd meg a prosztata-rákosok számát. De a mellrák még aggasztóbb. Hiába a szűrés – még, ha ingyenes is –, ha közben füstöl a mellük, úgy van tele füsttel a mellkasuk, mint a lufiba töltött vízibomba csaptöltettel. Ez önkéntes gyilkosság – nem csak lassú öngyilkosság –. Ezek az utódaikra tüdőzik a szennyet! És nem is tudják. Ez már nem is breast-cancer (tüdőrák), hanem BREATH-CANCER! Ki mondaná el nekik? Büdös szájak a rúzs mögött – és anyai csók (aztán így?). Mindentől függnek – hogy szoknak le majd előbb, minthogy megesnének. Minden erősebb, ami körülveszi őket, mint ők maguk. Ettől persze, hogy halódnak: már gyerekként is. Így kinevelve, ebbe beleeröltetve. Belefásulva. Kifordulva. Megalázva. És élvezve azt. De ugyanilyen a káromkodás mértéke is. Hahó, anyanyelv?! Erre csak azt hallani, hogy kopognak a szitkok állukon, úgy verődnek vissza a dekoltásaikban, mint valami segélykérés helyett anyázónak a hangja, akit elvitt majdnem a lavina, azt fenn maradt a zordon bérceken. Mi van toppon, lássuk: „leszarom!”, „basszájba!” (azt meg is kapják rendszeresen), „geci!” (azt is), „hogy a gecibe?”, „szart!”, „agyfaszt kapok!!!”, „ha nem jössz, megöllek!”, „kurva szád!”, „faszom!”, stb.! Ezek a töltelékszavak, már nem is indultszavak. És ezek még csak a lányok. Ezt kell majd hallgatnia az ivadéknak? Hogy szoknának le róla addigra, ha ez a közszáj szótára. De nekik nem kell segítség. Idióták. De akiktől eredeznek: azok se lehetnek sokkal jobbak.” És itt most egy kis mellrák statisztika:


Aztán Szerző így folytatta: „Abba belegondoltál már, hogy az ondó információ. Vegyük alapul, hogy adott – ez már köztudott, tudományos tény, nem fikció –, hogy 7 évente cserélt teljes sejtállomány. Az észak-amerikai indián törzsek némelyikénél élt egy olyan elképzelés, hogy ha férfi és nő együtt hálnak – még ha nem is lesz belőle gyerek – 7 évre össze van kötve. Mikrobiológia, bio-engeneering és eleve mikroszkóp nélkül tudták? Most ne atlantiszozzunk, meg, hogy már leszármazottja ez a világ annak, ami nálunk fejlettebb volt, de összeomlott. Maradjunk a realitásoknál. Van ez a 7 éves ciklus. És a férfi beleélvezett. És ha sokáig élvez bele? Vagyis sokszor, megannyiszor az évek során? Az az információ bépül valahova – hisz a női test felszívja azt, nem? Hüvelyen át. Vagy a méhébe beúszott, ott a fogamzásgátló ál-terhességállapotával szembesülő feladatukat sikerre vinni kész ondók zsákutcájában, egyre megy. Felszívódik. Ott ez hat. De nem csak lokálisan. És akkor képzeld el, hogy még azon a 7 éven belül a pár tagjai megválnak egymástól – ahogy ma hallani akarják a nők: a nő férfitól vált meg – és mondjuk még a cikluson belül szül valakinek. Arra a megszületett illetőre nincs ez hatással? A nők szerint, akiknek ezt már felvetettem: nem. Persze nekik is hozzátettem, hogy mi van, ha a gyerek bizonyos dolgokban jobban hasonlít az előző férfira, mint a biológiai apára, mert – nem akarják érteni – nem csak a petesejt – tudom, kilökődik, van helyette másik: így viselkednek a férfiakkal is amúgy – befogadó közeg, hanem az is, ahová a petesejt beágyazódik. Tehát – ezt már csak viccből mondom –, ha jobban hasonlít az utód az előző férfira, az formálhat apasági jogot, mert jogosan követeli rá eső részét, az információt? (…) Ami a csemetecsövön kifér, barátom! (nevet és nagyot kortyol italába) Barom békezaj.” Nem egyszerű elmélet, de egy ősember a jövőből szájából nem is meglepő. Ez sem jelent mást, mint, hogy ő egy Urban Astronaut, járt már itt, de nem vágyódik el betegesen nosztalgiákba menekülve, vagy a lakásba végletesen bezárkózva és olyan sorokat maga elé mormolva, mint a következő – ami azonban, beismerem, tényleg aktuális –: „Hol és hová hervadott el a hajadonok kedves koszorúja?” (Dobai Péter)


Azonban ne essünk kétségbe. Az ilyen erxtravagáns gondolatokkal együtt is Szerzőnk őszinte és megbízható véleménymondó (trustworthy loneliness), mondnok egy olyan világban, ahol a mások véleményére fütyülni már régen vagány és menő dolognak számít, sőt, ami már ismérv és „bevállalási kérdés” lett. Szerző öntörvényű, szikár és néhol makacs személyisége méltán viszonozza az ingertúladagolásban szenvedő emberiség épp amiatt való ingerszegénységét, hisz csak inputra vannak állítva, az output off-on van. Megközelíthetjük másképp is: az étvágy arról szól, hogy kapni, a szépség pedig arról, hogy adni… (vágyuk mégis ez: távol kerülni a megszokottól, átlépni az ingerküszöböd, megtapasztalni az eddig elképzelhetetlent). Utazásban a pénzes, de nem luxusútra képesek is csak így: a helyi közeg, az alkudozás a piacon, a tömeg, a helyi szokások, ízek olyan hatással vannak az emberre, minek után nyitottabb, elfogadóbb, barátságosabb lesz, mert rájön, hogy a mindennapok rutinnal legyőzhetőek, máshoz kell a spiritusz – de ezt hazatérve már nem alkalmazzák, tehát fölösleges volt utazni… mint ez egy sok évtizeddel ezelőtti, vidám kis hippi-nótából is kiderül – már akkor kezdték a táplálkozás étvágyát a szexuálissal összekötni (továbbá a helyváltoztatás, mint menekülést) megelőlegezve a fogyasztói társadalom nem csak pazarlását, de árukapcsolásait, a tévé előtt szex-jeleneteket néző, egymáshoz sem érő aszpikagyú emberek világát, hanem a dedós, infantilis megnyilvánulások aranyos és jófej kilétét:

Yummy, Yummy, Yummy. I got love in my tummy, And I feel like a-lovin you: Love, you're such a sweet thing, Good enough to eat thing And that's just a-what I'm gonna do. Ooh love, to hold ya, Ooh love, to kiss ya, Ooh love, I love it so. Ooh love, you're sweeter, Sweeter than sugar. Ooh love, I wont let you go)

Szerző nem idegen fixaideáknak és intim vesszőparipáknak hódol, sem pedig sok üres húrt megpendítő beszédkényszeres alak. A (felsorolt) negatív lepusztultságot és az örök igazságokat nem szembehelyezi egymással, hanem – mint már ez is elhangzott – szintetizálni próbálja, kiegyenlíteni: inteni és elemezni, elkeverni és letisztázni azokat, hogy végső soron ez legyen a munka, amikor össze-összeáll valakiben némely részlete – ez figyelemfelkeltés! „Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned. Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.” (Weöres Sándor) A szövegek egy hasonló hozzáállást sem nélkülöző, állandó terepmunka eredményei, úgy szólván: a képzeletben tovább habzó iszonyat. Ezek az állatias és állati nagy távlatok, ezek a papír-tengerek, ezek a fehérnemű-hegyek az olvasók városához, külön díszletéhez tartoznak.


Az amúgy terjedelmes törzsanyagból a „Fogom kezed, vágjunk bele” csupán válogatás (ahogy az evvel egyidőben megjelent „Halál glóriával” is, melynek előszavát Bodnár Dániel írta, köszönjük neki is őszinte szavait). Eme kötet hol a hízelgést veti ki magából, hol egyenesen fenyít, de értelmet hordozva. És hol szigorú, hol meg perverz, megszólítva, elutasítva a kettő találkozását, vagyis épp csak annak ellentéte, amihez a ma embere szoktatva van, mert szoktatva van és idomítva. Szerintem ezzel nem mondtam újat. Seditio-zus élet illúziójában nem más, mint seductive life with seditious angle: combined with fear becomes a sadistic self-treatment. Ez magyarul nem hangzott volna ilyen jól, mégis egyértelmű, hogy Szerző ebben is utazik, felállítja diagnózisait: kocsmánként, emberenként, filmenként; és a nők – akikből ebben a kötetben sincsen túl sok megemlítve, sejtésem szerint azért, mert egy külön női kötettel készül –, és persze előadások, könyvek, bulik, stb. Egy nem éppen szégyellős kamaszt játszó infantilizált társadalom botladozásait kerülve, tudva, hogy régi vágású viselkedése rögvest kulturális amnéziát indít be a fiatalokban – mivel hasdonlóképpen akár be is jelenti, vagy ismretei miatt önkéntelenül kirekeszt másokat beszélgetésekből: „kultiválom a múltat, mert a múltban van cselekvés” (Dobai Péter) –, míg a mát meglovagló, enyhén szólva hedonista oldalától nem kizárólag az idősek hőkölnek vissza olykor-olykor. Priori harci misék, alkalom adtán skiccek disztópiákról (hihetnénk, hogy egy mesterséges társadalom apokaliptikus víziói, de ezekben már sajnos szervesen benne élünk) és az agónia levitáló szócsokrai posteriori mizantróp szövegeiben mindenkiben eljutnak ahhoz a ponthoz, aminél legszívesebben az olvasó feladná az összekapcsolódást. Nem vezekelve, de kételkedve, a közhely szót forgatva nyelvén, hogy ezek most tényleg tanulságos tartalmak, vagy annyira hozzájuk szoktunk, hogy nem érezzük ki belőlük az új információ sajátosságait. Így fogalmaznék: Rémálmaid trailere. Másrészről viszont (korántsem a megvilágosodás dialektikáját hajszolva, vagy egy saját képére formált Klaatu barada nikto szintjén): egyértelműen valóságfeltárások (egyfajta Zsebweakileaks, notesz-top secret-gyűjtemény) ezek „A kultúra újrafelfedezése a posztmodernizmus romjai között” (Roger Scruton) és az úr-szolga dialektika romjai között. Tekintete a „Neonfényezüstben forog elbuldózerezett romfalak felett” (Dobai Péter). Ilyesmi: egy elsőre egyoldalúnak tűnő „De finibus bonorum et malorum” vagy „O tempora o mores!” De mondhatjuk úgy is, hogy megnyitni az ajtót a szellemek előtt (szürrealis miszticizmus, amikor): a vándor énekelni kezd (és miről is énekel? Imád lemenni a bolondjai, az őrültek, narkósok, éjszakázók közé – miután a gazdagok, a tehetősek, a milliomosok, a kitüntetésesek, a karrieristák, az üzleti világ, a Paloták, a közintézmények, a színházak, a szinfónikus matinék, az alternatív kabarék után immár ki kell tekinteni máshova is –!). Ahogy a Beat Streets című (a Rize dokumentumfilmhez hasonló témákat, de játékfilm stílusban feldolgozó) afroamerikai zenei-közösségi életvitel és mint ilyen, egy univerzálissá vált szubkultúra-tabló is jellemezte egyik zenei betétjének dalszövegével (Into the Night): „Come on let’s go into night… cause living in the street is living the night” (nekem inkább tűnik úgy, kihallani: living the life – a szegények, a külvárosok, a kóválygó fiatalok, a drogdílerek, a csövezők, a kocsmákban aszalódó elhasznált emberek, lehordott életek gürcölésük étbérét folyósítva alkohollá, stb.). Mennyi mindent vehet fel (rögzíthet) olyan értelemben is Szerző ilyenkor (mely nem veszélytelen vállalkozás persze), hogy elsajátít nyelvezeteket, a szleng, az argó és a testtartások, a gesztusok, amikért neki nem kell anyagoznia. És mennyi mindennel szembesül, amit az álmodozók ki sem mernek mondani, ahogy a kortárs irodalom például, ami teljesen eltávolodott a köznapitól a közéleti irányába.


Nemrégiben, ahogy elmélyültem az Erdődy-könyv(ek) tartalmában, volt egy rossz álmom: Arcot mostam volna, de érintésemtől elsötétült, fekete lett a víz és feljött a tó mélyéről a vízimanó (aki azóta is félelmetes jóslatot mond a herceg számára). Próbáltam kapcsolni, visszacsatolni a szövegekre. Odáig jutottam el. – „Ó a pusztulás keserű órája mikor a fekete vízben megpillantjuk megkövült arcunkat” (Georg Trakl – Napnyugati Dal, ford. Hajnal Gábor) – hogy ez utalás volt a környezetszennyezés, önmagunk szennyezése, a kiúttalan-kilátástalankiáltástalan kikecmergés vágya, a megtisztulás vágya felé, mielőtt a természet visszavág és hogy ezt a sok, intenzív szöveg olvasása hozta-e fel belőlem…? Amennyiben igen, akkor arról is szót ejthetünk, hogy, mint kutakba leeresztett eszközök válnak a szövegek akár mentőegységekké, a leeresztett vödör, ami tudatunk mélyére hatol szavakból szőtt kötélen, és segítségével – ha csak ennyi önerőből is – beleülhetünk, kijuthatunk kicsit a kút peremén túli világba is. Ilyen jellegű utalások is vannak a szövegekben (néhol önnarratívak), főleg aÉs (az, ami:) Közös Jövőkép. Amiben Erdődy – aki tudja, feladatai közé az is tartozik, hogy kimondja: „mert ott történik minden túl a láthatáron” és emlékeztesse magát arra, hogy: „nincs olyan kerítés amelyen kívül ne” (Tamkó Sirató Károly) és „egyszerre tízfelől küszöbét átlépte” (Kárpáti Kamil), közben hajszál híján Úriember, ebből a hajszálból ím hát a históriák és kivonatok, egy füstölő fej éjjeli karcolatai. Hallgassuk meg tehát azt, akiről elsőre úgy hinnének, hogy Aristide Bruant hangszálai, a rezsóra feltett hártyásodó tejre fújt füst és némi szögesdrót van elkeverve húr helyett szeszszagú palettát idéző hárfáján… de nem. Ő magától ilyen, és hárfája sincs (vagy kántele-je, kusle-je), legfeljebb mondandója. És miként teszi? Mi az a technika – ha lehet így fogalmazni –, vagy mi az az eljárás, ami ide elvezet? Egyfelől nyilván az – hogy itt a fotografikus memóriára visszatérjek –, hogy, ha emlékezni kell, képekben pörgeti le magában az esti beszélgetést, a sétát, az utat, a filmet, a többit, hogy adott vizuális borítókhoz csatoltan találja meg az elraktározott megjegyzést, tételt, levált vezérfonalat; másfelől nem is az, hogy csakis Énekelve kell a világ, hanem akkor inkább az, amit a következő idézettel illusztrálok: „A fantasztikust természetessé kell tenni – hasonlatossá az ámulathoz, amit a gyermek érzett, aki látta, hogy a cukor feloldódik a vízben, aztán felfedezte, hogy ő nem olvad el a kádban.” (Jean Cocteau) Azaz feloldódva a világban: kivonatolni azt… //Erdődy ül egy forgalmas út feletti lakásban – a „város feletti magasles”, rosszabb esetben „Studiolo”, ahogy én, vagy „Műhely”, ahogy ő hívja – , papírok, pendrivok, plakátok, magazinok őrült örvénylésében, összefüggésekben, amikhez nekem hetek kellenek, s míg mások tengerparton meditálnak, a nála kicserélt vezetékekből hallani, ahogy a felette levő 4 emelet ürüléke csattog a csövek s- és hajtűkanyarjaiban, közben más muzsika is övezi, 40 éves magnóból kazetták vagy a Bartók Rádió, az ehhez képest korszerű mélynyomóból meg mondjuk AC / DC vagy Pink Floyd, a hatvanas évektől máig szinte bármi, ami elviselhető, vagy, klasszikus és fúziós jazz, vagy valami abszolút friss elektromos párhuzamosan, mindkettőt hallgatja – számomra olyan ez kicsit, mint mikor Bartók „lármagépet” készített, egyfajta kereplőt, hogy kizárja a nem kívánatos zajszennyezést, elvégre az ilyen zajnak számára egyáltalán nem volt karaktere –. Szerző a város bődülését kizárva 600 szöveg között


van átjárásban. Nekem ez Tony Starck, csak ebben az esetben high-tech helyett (re)mind-tech munka van: nem nem-meglevő szerkezeteket konstruálni, hanem meglevő szellemi szerkezetek és következményeik, tehát viselkedések, traumák, a társadalmi tünetek és kezelésüknek aktuális és mindenkori felületessége, a tünetek önkezelései és az ebből fakadó általános behavazottság, valamint vígan a szakadék felé szaladó világunk olyan tervrajzzá bontása, ami ismeretlen, tagadott, lefitymált vagy annyira tömény látvány, hogy megint csak bizarr. De ez csak a hardware része az egésznek: körülnézni, leképezni. A szoftware már egész más, ott már kell valami megszállottság vagy kívülről nem megszálltság. Ez ismét elvisz minket a már megemlített képregényfigura felé, melynek neve Question. A játszma nem a felülkerekedést szolgálja, hanem, hogy ne maradj alul. Ahogy egy meg nem jelent Erdődy-szövegben korábban olvastam: „Nem az a szabadság, amikor azt csinálsz, amit (csak) akarsz, hanem, amikor nem csinálod, amit nem szeretnél…//

Megőrizni és nem kijönni az egészséges, tanulékony játékból, a gyermekből (ami azt is jelenti: csupán apró örömökkel építeni önmagad naponta, és nem nagy ajándékdobozokba ugrálásokkal). „S a lényeg lángja a csodálat csillaga” (Apollinaire). Nem kifelejteni magunkat; kifelejteni magunkból, elfelejteni azt, ami megmarad, ha odafigyelünk rá, míg a globális amnézia ott rontja el, hogy magáról álmodik a világ, nem emel senki kupolákat. Erdődy a gyerekek kegyetlenségével és tisztaságával van felvértezve, mert tovább vitte, mert nem hagyta ott az útszélen (talán ez egy az álmok lerakodóhelye-vel), ahol halomban állnak az elfeledett gyermekkorok; „Annyi lehúnyt szem az utak mentén” /Apollinaire/ láthatóan ennek tudatában játszik velünk is, magával is, a világgal is (hogy a szavakkal való játékot ne is említsem). Könnyűszerrel megfejtette és megfejti a gyermekkor hieroglifáit és egy olyan társadalmét is, ami gyermek akar lenni, az akar maradni (ez járja át megannyi, folyton lecserélt divatját és a felelősséget másra, a lerohanhatóra, az eladósodottra, a kisebbre hárító magatartása), mert korosztálytól függetlenül ettől remél némi felszabadulást a terhek alól: hogy senki sem mer az lenni, ami (a Warhol-i „Mindenkinek jár 15 perc hírnév”-től eljutottak odáig, hogy „Mindenki tud egy jobb világot”, amiben már csak másodpercek jutnak neki, mert annyian vagyunk), ezért keres egy életen át, aminek csalódás a vége (vegytiszta magány), eltávolodó cinikus gyanakvás, hivatali öröklét, művezetőből igazgatók taplósága.


Ami nem játék, hanem goromba alakváltások sorozata, amit az emberek manapság (is) felértékelnek, de ami attól még ugyanúgy nonszensz (az ezekkel foglalkozó szövegek a porba rajzolt átváltozások). Mert mindeddig csak a hollywoodi vampokért és hős-szerelmesekért rajongnak, akiknek festett szoborhoz hasonló és nagyított kebleik és pofázmányuk képei szobáik valamennyi falát elborítják. Erdődy ezzel szemben nem csak betekint „a némaság kulcslyukában” zajló dolgokba, hogy átlásson rajtuk, nem csak a megerősített szavak gótikus szépségével lép fel, hanem paradox módon egyszerre személyes példával és ellenpéldával: a zárt volumen és a perforált mondatok transzparenciájával – hipotézist felállítani vagy pusztán lényegre törni, csontig, a csont velőjéig lényegre törni, de nem töredezetté tenni a lényeget. De ami az alkotás folyamatát illeti – Tisztelt Szerző, nézd el nekem az „alkotás” kifejezést, tudom, veled történnek a szövegek –: a „Menzesz szemeszter” című szöveg (a Halál glóriával kötetben található, nem ebben) olyan benyomást kelt, mintha az olvasó egyszeri alkalommal betekintést nyerne – még egyszer bocs – az alkotás folyamatába. Hogy jönnekmennek a magukba belekezdő szövegek, aztán mégse, mégse, mégse… ez átverés, nehogy elhiggyék! Egyáltalán nem így tesz. Ezzel is távol tartja az olvasót a szövegezés rituális intimitásától! Ő ül és jön belőle. Nincs hezitálás, jó vagy nem, az már rég eldől, még mielőtt le lenne írva. Először le van hívva a Médiumból, azután memorizálva van, azután kerül papírra, ami után digitalizálva, majd könyvbe, olvasóba, ismét a Médiumba. De érdekes blöff az a szöveg, nem kétséges – telepakolva japán kifejezésekkel, és a japánok elfajzott ízlésvilágával, némi történelmi utalással és egy kis kutlúrtörténeti szemezgetés. Micsoda hülyeség. Az a szöveg egy marhaság! Nem is gag, egyszerűen palira venni egyetlen egyszer azt a témát, amit megannyiszor szofisztikáltan is körüljárt… hogy akkor miért betenni egy könyvbe? Miért is, ha csak egy ujjgyakorlat? Mert a japán dolgokon túl arra is rámutat, hogy


egy olyan társadalomban élünk, ami folyamatosan fetisizálódik, és amire a new york-i vámpírkultusztól – külön klubok, szubkultúrák, fajokhoz tartozás, bálok, szexparty-k stb. – a Japánban születő legújabb aberrált szexuális félrekalauzoltságok világáig: az ív alatt, a pólusok közöttiek ezekhez zárkóznak fel (erre a kérdésre több szövegben is kitér Szerző, nem csak az egészséges ingerküszöbök vagy mellméretek átlépését méricskélve, hanem azt is, ezek miként hatnak egy ettől csak sokszínűbbnek nevezett, de) egyértelműen félresiklott civilizációban, ami részrehajlóvá vált minden tekintetben, de teljesen ellentmond önmagának. ♠ Aki az ennél kevesebbel beérőket (legyen az kortárs szerző vagy prédikátor-percember) már nem csak unja, de úgy érzi, hogy nincs köze hozzájuk és ahhoz, amiben élnek (unt hétköznapokból ünnepekbe menekülni), amivel amazok körülveszik magukat, avagy ahhoz, amitől ő maga szenved, annak íme egy másik, noha nem éppen vidító, de őszinte útvonalalternatíva belső utazásra: szellemi panorámakép és anatómiai keresztmetszet mellékelve egy olyan könyvben, amely másra is törekszik, mint elborzasztani minket magunktól, de, mint a horror-filmek, ez sem azért készült, mert nincsen bennünk vágy a véres viszontagságosságra. Ahogy Jean Cocteau máshol fogalmazott (és ezt az idézetet magának a szerzőnek szánom): „Otthon részletesen mesélt ezekről a találkozásokról. Elbeszéléseiben mániásan, barbár módon őszinte volt. Ez a teljes őszinteség, és ami mögötte rejlett, vagyis a bűn hiánya, az ő szájában tökéletes ellentétévé vált a cinizmusnak s úgyszólván egyet jelentett a legmélyebb ártatlansággal.” Erről a tevékenységről máshogy is nyilatkozhatnék. Rövidebben: Ez nem is rímel, de attól még igaz – „mohos kőbálvány torkából csorgott a végtelen idő” (Dsida). Ez az itt feledett nyüzsgő végtelen. Ez a névtelenbe átlényegült. Arcában magukat meghúzó vízköpő szörnyeinek állatpofájából forró napsugarak tűznek. Legyen mértékegység helyett a kedvünkért névvel megilletett bestiális szerénység (amúgy a vadság nem marad alul benne a szerénységhez képest). Erdődy ennek megtestesülése és művei által úttörője hazánkban. Mindent félretéve: Jó ember! Jó Ember! (akkora a szíve, hogy elfér benne minden sűrű bánat) „Láthatólag ő itt a legemberségesebb sültbolond Milyen grandiózus tévedés Szentencikat csalni ki belőle Ő az életet láthatatlan oldalairól látja Amelyeket láthatóbbá kell tenni” /Vítězslav Nezval – Boj za vidoucího člověka (Harca a látó emberért), ford. Zádor András/ Egy lény, akinek még helyén vannak az ösztönei, és ezzel az ösztönös magabiztossággal az „Ösztönös sznobizmus” (Erdődy) világában ruganyos mozdulatok segítségével – és jó értelemben vett igénytelenségének is köszönhetően – csinál magának helyet, biztosítja a kijáratátokat, miközben az emberfal egyre tömörül, törtetnek, törtekké válnak a nagy embertömeg-számok halmazában, és tolakszanak, szaguk van és kielégülésért kiáltanak, aminek nincs vége. „A valódi ok kívül esett a tudatukon. Ha kellett volna, sem tudja szavakba önteni ezt a szükséget, pedig teljesen megtapasztalta. Senki sem tudta. Egy ösztön, a legprimitívebb hajtóerő, amely ugyanakkor a legnemesebb és legbonyolultabb is. Mindkettő egyszerre.” /Philip K. Dick – Time Out Of Joint (Kizökkent idő), ford. Pék Zoltán/ Ezzel szemben a művészet (ha a kortárs is ezt tenné), ha értéket teremt – ez manapság nem mondható el –, akkor volna esély a kitekintésre, belátni, hogy amit már megírtak mások, azt


nem szükséges még drasztikusabban vagy mesterkélten még nagyon kifinomultsággal újraírni, hanem elővenni sa régiek tapasztalatait. De nem csak a régiekét, a közelmúltbeliekét éppúgy. „A művészet nem üres ha megmutatja önnön ürességét A hasznos költészet saját csontvázát a levegőbe akasztja” /Allen Ginsberg – Manifesto (Kiáltvány), 1974. január 28., ford. Eörsi István/ Mert amellett, hogy Ginsberg soraiban ott van valahol „a formát kiüríteni” buddhista tan, tehát az erölködés fölöslegességére utaló, a meglevő továbbvitelének, a szabad szellemi, lelki és energetikai áramlásnak a tana: azt is mondja, hogy nem a takargatott, hanem a feltárt fontos (nem összetévesztendő a kitárttal), aminek szerves része a halál. Ez az, amikor az elmúlás ad hitelt a műveknek. És ez hazánkban igen jellemző, bár beteges formában – hogy itt csak annak lesz neve, aki már meghalt. A boldogság sorsszerű szüksége pedig háttérbe, egyenest sarokba van állítva, még akkor is, ha egy szerző igenis boldogságot közvetít, nem utolsó sorban azzal, hogy megannyi kérdéseket közt kóválygó embernek ad feleletet arra vonatkozóan, hogy, ha némely sorban felfedezni vélik saját gondolataikat: akkor – onnantól fogva – már nincsenek azokkal egyedül. Erdődy azt (is) bátran kimondja „Ágyam egy csontváz” – amiben benne van, hogy az alapoknak él, nem a hús hiányos vagy viszontagságos idomulását jelképező, állandóan változni, változtatni, varriálni és kierőszakolt úton-módon megújulni akaró mai élet megannyi sikertelen próbálkozásának –. „There he goes -- one of God's own prototypes -- a high powered mutant of some kind never even considered for mass production. Too weird to live and too rare to die.” (a FEAR & LOATHING IN LAS VEGAS című film fináléjából) De az itt beemelt filmhőssel ellentétben, nem úgy él, mint a kor emberének zöme, akiknek a tudata van az ösztön szintjére leszállítva, éppen ellenkezőleg, Erdődy az ösztöneit emelte a tudatosság ama fokára, hogy az állat védi a mögötte folyamatosan építkező értelmet (brain & beast: a bestiának mindig éles a hallása, az agy megjegyzi a patakzó hangokat). Ez az ellenpélda és a példaértékű meg nem hasonult személyiség (ami azonban sokrétű, sokszemélyiségű) az az értéket hordozó közbeszólás korunk zajszennyezett atmoszférájában, – amikor szinte mindenki gyáva és teret nyer a nemzeti nihil, a nemzetközi apátia: ami üvöltözésbe fulladva –, ami tudja, hogy nem csak gázkar van bennünk, de fékpedál is. De várjunk csak! És aki erről beszél, tájékoztat? Lehet, hogy tényleg mi vagyunk a kovász. De a kovász nem ehető. De akkor: Quis custodiet ipsos custodes? Erre van is válaszom, ha nem sértek meg senkit azzal, hogy én is válaszolom meg (méghozzá úgy, hogy a kötetet össze is foglalom vele): „Praised be man, his existing in milk and living lillys. And his violent music takes place in milk and creamy emptiness. Praised be the unfolded inside paddle, flesh of tendress thought. Praised be delusion, the ripple. Praised be the holy ocean of eternity. Praised the eye, writing. Dead allready and dead again.” (Jack Kerouac)


Jó szórakozást nem kívánva, de köszönettel az érdeklődésért: Scaretaker (Politikai okokból név nélkül – A szerző egyik kliense) U.I.: Tisztelt Barátom, Kedves Razorhead? D’Arklight? Hyperuranium! (vagy akárhány neved volt is földalatti közegekben, utazások közben, bandákban) Remélem, Amerikai Képregényhősökkel foglalkozó kislexikonod – amely, megnyugodtam, inkább bővelkedik módszertani megközelítésekben, mintsem nerdgasm-usok gyűjteménye –, Nemtelen Mámorok asztalára című, főleg elemzéseket tartalmazó következő köteted (ami valójában korábbi gyűjtéseid egyike) és további, már évek óta kiadásra váró könyveid – most már – hasonlóképpen nyilvánosságra kerülnek. Támogatásomra ezentúl is számíthatsz. Visszafogottan Ölel.: T. I. Na „Menj azt a szép árnyat űzni Kit nem akarnod nem lehet” (Apollinaire)

Folytatjuk…

(zárózene: közös kedvencünk: Tangerine Dream – Chorozone) /Október: 2012/

Sokértelmű magányból