Page 1

Százhalom Emlékezés az elhurcoltakra

Amerikai anzix

A birodalom hagyatéka

II. ÉVF. 12. SZÁM

2014. JANUÁR

Ó V Á RO SI KÖ ZÖS S ÉGI, KÖZÉLET I FOLYÓIRAT

A Magyar Kultúra Napja A TARTALOMBÓL: Házak, épületek • Emlékezés az elhurcoltakra • Rólunk szól • A római birodalom hagyatéka • Zarándokúton • Amerikai anzix • Karácsonytól vízkeresztig • Apóka meséi


2

SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR

Megyek az utcán

Házak, épületek, emlékek A házak, épületek híven tanúskodnak egy falu, egy közösség életéről, akkor is amikor létrehozói, építői már régen nem élnek. Ha végigsétálunk az óvárosi Szent László utcán megérezhetünk valamit a II. világháborút megelőző idők falusi hangulatából. A főutca lakóépületei szerbeknél és magyaroknál hasonlóak voltak, a legkorábbi, 19. század

jeget a Dunáról.) A katolikus templom mellett épült fel a régi falusi iskola és a közösségi ház a két világháború közötti időszakban: nagyobb méreteik révén kitűntek, de szerény és arányosan tagolt homlokzataikkal szépen illeszkedtek falusi házak közé. Édesapám elmondása szerint a falu képét erősen meghatározták a „szürűskertek”

második feléből származó parasztházak tetejét nádtető fedte és falaikat vályogból tapasztották. A jellegzetes tornácos lakóházakat a 19. század végén építették. A módosabb szerbek számára mintául szolgálhatott a szerb parókia 1750 körül épült szép, gangos épülete. Elsősorban a középületekre, üzletekre, vendéglátóhelyiségekre, a kereskedő és alkalmazotti réteg házaira volt jellemző a polgári stílus, mely különbözött a paraszti építészeti hagyományoktól, de mégis igazodott ahhoz és a falu képének szerves elemévé vált. Általában nagyobb belmagasság, négyzetes alaprajz, villákat idéző tömegforma jellemezte ezeket az épületeket. A jól ismert „Vadkacsa Bisztró” épületében Schulteisz Izidor lakott családjával és működtetett benne kocsmát 1921-ig, ezt követően üzletként funkcionált az épület, majd óvoda, tanácsi lakás, végül újra kocsma lett belőle. 1907-től. az államosításig a Szent László u. 100. sz. alatt működött a Hangya Szövetkezet üzlethelyisége, udvarán Tejcsarnokkal, Tűzoltó felszereléssel, nagy Jégveremmel (télen a parasztok lovaskocsival ide hordták a

(szérűskertek). A nagy telekkel nem rendelkező, gazdálkodó családok a szálas-gabonát (szalma, széna) a „hegyen” kialakított, bekerítetlen telken boglyákba rakták, a „polyvát” (pelyvát), az aratás egyik melléktermékét, a szalmától és a kicsépelt búzától elkülönítve 2x3 méteres, szalmával fedett, vályogfalú, zárható tárolóhelyiségben ún. polyvaházban

tartották. A családok heti vagy havi szükségleteiknek megfelelően lovaskocsival vitték le szalmát, szénát a faluba, az udvarukba. A középületek, régi parasztházak mellett az utca képét erősen befolyásolják az 196070-es években felépült sátortetős kockaházak. E háztípus alaprajza, tömege határozottan eltér a parasztházaktól, míg a polgári épületek belesimultak az utcaképbe, e típusterv alapján készült házak az új, városias életvitel jelképeivé váltak, az eredeti elképzelés szerint a városokban épült villákat kívánták utánozni velük. Az 1980-as években jelentek meg a főutcán az akkoriban kedvelt „alpesi” stílusú: több emeletes, a korábbi lakóházaknál jóval magasabb épületek. A 2000 után kezdődött „Toscana kultusz” divatba hozta a rusztikus anyaghasználatot, a zsalugátert, a földszíneket, ami meglátásom szerint hatást gyakorolt az új típusú parasztházak építésére. Az utóbbi 10-15 évben épültek a falu főutcájában a régi falusi miliőbe illeszkedő, de a modern élet minden igényét kielégítő, tornácos, nyeregtetős, jó tömegarányú lakóházak. A csöppet sem egységes falukép, a sokféle háztípus a történelmi folytonosság megszakadásáról tanúskodik. Volt egy évszázadokon keresztül tovább élő, a helyi adottságokhoz és igényekhez messzemenően alkalmazkodó építési hagyomány, mely az új életforma, új ideológia következtében az enyészeté lett. Saját felelősségünk és egyben érdekünk is, hogy amennyire lehetőségeink engedik, élővé tegyük a hagyományt. Németh Nóra


SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR

3

Málenkij robot

Emlékezés az ártatlanul elhurcoltakra Boldog az a nép aki csak a jóra tud emlékezni, de a mienk nem ilyen. Arról árulkodnak a felmérések, hogy borongásra hajló, bús nép vagyunk. De milyenek is lennénk ennyi harcokban, elnyomásban eltöltött évszázad után? Úgy gondolom, aki ennyi megpróbáltatást kibírt – van bátorsága emlékezni – erős nép, és van jövője. Emlékezni azért kell, hogy ne történhessen meg újra, ami megtörtént 1945. január 8-án, amikor Százhalombattáról, Érdről, Diósdról és több környező településről az elérhető adatok szerint közel háromezer embert vittek el „malenkij robotra”. Valójában nem is kis munkára vittek el gyerekeket 16 éves kortól, férfiakat (akik valamilyen okból nem voltak a fronton), hanem határozatlan ideig tartó kényszermunkára. 1944. december 6-án kelt át a 23. szovjet lövész ezred 310-es lövészhadosztálya a Dunán és indult el Érd felé. Mikulástól karácsonyig erős harcok folytak Ercsi és Érd között. Az elfoglalt településeken először otthonról vitték el aki megtaláltak. De nem volt elég, ezért január 8-ára hamis indokkal (munkát ígérve) az érdi vásártérre hívták a helyi férfiakat. Kávránné Szedmák Ilona emlékezése apósára, Kávrán Andrásra: „Tél van, úgy –6 fok körüli a hőmérséklet, és hótakaró fedi az utat, mikor a Kávrán család (Kávrán István és Polákovics Antónia) idősebbik fia, András elindult otthonról. Még megnézte mélyen alvó hat hónapos kisfiát, gyors búcsút intett fiatal, szép feleségének, hiszen nem sokáig marad távol - gondolhatta akkor. Előző nap kidobolták a községben, hogy minden egészséges dolgozni tudó férfi 16 és 60 év között jelenjen meg a vásártéren - mai, illetve korábbi autóbusz pályaudvar területén - igazolás kiadása végett. Volt ki csak sebtében, kis cipőben vagy papucsban „szaladt” ki amennyiben közel lakott. Férjem - Kávrán István - édesapja akkor a krisztusi kort taposta,

hiszen 33 éves volt. Foglalkozását nézve mester kőműves aki ebből és a családi gazdálkodásból tartotta el az övéit. A vásártéren több száz ember gyűlt össze, de az igazolás kiadása még váratott magára annyira, hogy el is maradt.

Az összeírást vezető szovjet katonák azt a tájékoztatást adták, hogy majd Ercsiben kerül rá sor. Az összeterelt embereket ötösével sorba állították, majd megindították a menetet Százhalombatta-Ercsi felé, majd onnan Baja irányába. Akkor már nem volt kérdés hová, merre visz az útjuk... A „Malenkij robot” fogságába estek, az út vége valahol az orosz tajga, a nagy Szovjetunió. A kényszermunka még meg sem fordulhatott a fejükben, hiszen az alig ruházatuk és az éhség volt a legnagyobb „gondjuk” a folyamatos hóban menetelésben. A túlélők visszaemlékezéseiből tudjuk - akik között volt rokon, közeli ismerős utcabeli mint Deffent István, Kokics Pál, Kovács Béla, Kuhár János, Pájer Ferenc, Eszes Vendel, Krizsák István - embertelen körülmények között, nap-nap után ázva, fázva, éhesen, ivóvíz nélkül hajtották őket tovább a gyűjtőtáborokba. Alig kaptak enni, jó esetben az is csak egy darab kenyér volt, de a víz hiánya gyötörte legyengült testüket leginkább. Haladtukban, sokszor a pocsolyákból hasalva szürcsölték az összegyűlt vizet, vagy koszos hólével csillapították szomjukat. Nem csoda, hogy a hideg és az éhség tizedelte őket már az út során is. A testi fájdalom mellett talán a szívük és lelkük fájdalma lehetett nagyobb, hiszen a bizonytalanba mentek, úgy, hogy csak a remény maradt... Látják-e viszont szeretteiket, a szüleiket, testvéreiket, a feleségüket vagy a gyermeküket? Hazavárták, mindig is hazavárták, hiszen egy édesanya, egy megtört feleség, aki a kicsi fiával szinte alig élt családként, természetes, hogy hazavárja a fiút a férjet, aki csak elment otthonról egy téli reggel... Férjem nem ismerhette az édesapját, nem ismerhette a mosolyát, nem tudott è


4 vele játszani kisfiúként, nem tudta kimondani a szót, APA, mert nem volt kinek... Elvették tőle a lehetőséget, csak álmaiban élt, és él ma is az édesapja... ” * Úgy gondolom, kései krónikásként bár­mit írok, meg sem közelíti azokét, mint akik átélték a bor­zalmakat. A most következőkben a tárnoki Nagy István Naplójából olvashatnak idézeteket. Pista bácsi alig másfél hónapja távozott az élők sorából. Visszaemlékezései tükrözik az eseményeket, amit át kellett élniük. „Jött egy fullajtár és közölte a hangosbemondón: 16-18-ig külön, 18-45-ig külön, 45-60ig egy másik csoport. A 18-45 éves csoportot ötös sorokba állították, majd jöttek a géppisztolyos davajok (davaj: oroszul gyerünk, gyorsan. Állandóan ezt kiabálták.) közrefogtak és elhajtottak Ercsibe, ahol egy istállóba tereltek bennünket. Az elhajtott állatok helyén, azon a koszos szalmán kínlódtuk át az éjszakát. Másnap délelőtt átvittek egy házhoz és lenyírtak kopaszra.” „Sötétedésre értünk Cecére ahol egy juhhodályba tereltek, amin se ajtó sem ablak. Reggel ébresztő után leengedtek csoportonként egy mocsaras-nádas szélére és ott lehetett mosakodni és vizet inni, ha fel tudtad törni a jeget. Az istálló mellett ott volt az urasági magtár, ott voltak a kondérok amikbe főzték a zsizsikes takarmányborsót. Ócska katonacsajkába merték a 3 dl levest... Reggel Dunaföldváron keresztül Baja irányába hajtottak bennünket.” „Itt voltunk egy hétig majd vasárnap reggel riadó, beraktak a vagonba és irány Temesvár. Bajától Temesvárig négy nap volt az út. 50 embert raktak egy vagonba, amiben nem volt más csak a vagon alja. Az élelmezés három darabka száraz kenyér és írd és mondd kettő deka szalonna két napra. Ivóvíz semmi.” „Csütörtökön megérkeztünk Temesvár­ ra. A halottakat csak ott szedték ki a vagonból. A szerelvényen 12 halott volt. Összedobálták őket mint a fahasábokat, majd vitték a tömegsírba.”

SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR „A sok megfázás, tetű miatt felütötte fejét a vérhas meg a flekktífusz. (Kiütéssekkel, magas lázzal jár.) Ezután kezdték szortírozni a tömeget. Kit innen egyenesen a Szovjetunióba, minket meg vis�szahoztak Szegedre a Csillag börtönbe, vagy mellette lévő fonógyárba.” Nagy István, akinek a naplójából idéztünk, később 9 évet töltött a Gulágon.

Bauer Istvánné visszaemlékezése: „1945. január 8-án kellett jelentkezni a még Battán lévő férfiaknak, hogy papírt fognak kapni. Érdről Bajára majd Temesvárra hajtották az ilyen galád mó­don összefogott embereket. Temesváron kiütött a tífusz. A még nem beteg embereket visszahajtották Szegedre. A reptéren dolgoztak, a Csillag börtönben voltak beszállásolva, ahol a puszta kövön aludtak. Kővári Istvánné (Mándé néni) tehervonat tetején utazva háromszor ment Szegedre, hogy nevelt fiának, Kővári Lászlónak ennivalót vigyen. Szegedi emberek megengedték, hogy náluk főzzön.

Ifj. Bauer János akkor már nagyon beteg volt. Megkérte Mándé nénit, főzzön neki nudlit de mire készen lett már csak négy darabot tudott megenni belőle. Hazajőve Mándé néni értesítette ifj. Bauer János édesanyját, Amál nénit, aki Szegedre utazva már halva találta a fiát. A nyakán lévő műtéti hegről ismerte fel, csont és bőrré volt lefogyva.” A történetek majd hetven év távlatából is élénken élnek a családok emlékezetében. Érdekes módon valamennyi emlékező az „elhajtották” szót használta. Ez nem volt véletlen, hiszen ezeket az embereket szó szerint, mint az állatokat hajtották végig az úton a rabságuk felé. Akiket kérdeztem szinte valamennyi családban történtek tragédiák. Nagyon fontos, hogy ezek az emberi történetek megmaradjanak, mert a történelemkönyvek a hadvezérekről, a tábornokokról, a csaták színhelyéről szólnak. A mi történeteink azokról az egyszerű hétköznapi emberekről, családokról szól – mindegy milyen nemzet fia –, akiknek a háború megváltoztatta, esetenként derékba törte az életüket. Megmaradt bennem egy történet: valamikor a háború alatt tűzszünetkor egymás mellé kerültek ellenséges oldalon harcoló katonák a fronton, az egyik erdőben. Cigarettát cseréltek, beszélgettek ahogy tudtak, aztán elváltak. A tűzparancs miatt egymás ellen kellett fordulniuk. Aki mindezt elmesélte nekem, annak még több évtizeddel a háború után is lelkiismeret-furdalása volt: szembekerült azzal a katonával, akivel előtte barátkozott. Szembe, de nemcsak vele, a puskájával is. Tudta, az marad életben aki gyorsabb, és lőtt. Ezt a másik katona is tudta. Fiatal fiú volt, akinek a családja hamarosan megkapta az értesítést... * Emlékezzünk most méltón rájuk, azokra, akik ottmaradtak a harctéren, a fogolytáborokban és a Gulágokon.  Jankovits Márta


SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR

5

Rólunk szól...

A Magyar Kultúra Napján Ritkán írunk magunkról de most úgy döntöttünk, örömünket megosztjuk olvasóinkkal. A Kalendárium 2014 nagy sikert aratott egész Százhalombattán. Először a Kszellmann Flóra Dunafüredi Közösségi Házban mutattuk be a kiadványt a nyugdíjas klub rendezvényén. Kicsit féltem, hogy fogadják majd, de Margitka, a klub vezetője szeretettel ajánlott bennünket. Volt alkalmam elmondani, miért tartottuk fontosnak az újság és a Kalendárium kiadását. Munkánk nem a pénzről szól, mert nincs benne, hanem jónéhány ember önzetlen munkájáról. Aki nemrégen költözött az Óvárosba, ezáltal érezze otthonosabban magát egy közösség tagjaként. Sokan kérték, hogy hozzájuthassanak havonta a Százhalom újsághoz is, ami egyenlőre 900 példányban jelenik meg Óvárosban, de nagyon reméljük, a példányszám nőni fog, mert a város többi részében is sokan szeretnének hozzájutni. Arra már ma is van lehetőség, hogy elektronikus formában elküldjük a korábbi példányokat. Sokan éltek ezzel a lehetőséggel olyanok, akik elköltöztek, de ma is battainak érzik magukat. *

A Hamvas Béla Városi Könyvtár nem először, de reméljük nem is utoljára adott helyet munkánk bemutatására, amit itt is nagyon köszönünk. A napokban olvastam, hogy az országban egyre csökken a könyvtárak látogatottsága, de nem így Százhalombattán. Évről-évre emelkedik a könyvtárba járók száma amit még emel a sokféle program gyermeknek és felnőtteknek is. Nem győzöm elégszer leírni ahol csak lehet, hogy a könyvtár vezetője, Tóthné Kurán Julianna és munkatársai évek óta segítik munkánkat hellyel, idővel, körülményekkel. Jó ott lenni. * Az Olajipari Műszaki ­Nyugdíjasok Egye­sülete, az OMNYI klubnapja volt a következő bemutatónk színhelye a Zenál­kó Etel Közösségi Házban. A Százhalom újság tavaly szeptemberi számában már hírt adtunk róluk. Érdeklődve hallgatták a Kalendárium 2014 ajánlását. Köszönjük, hogy lehetőséget adtak a bemutatkozásra. * Január 23-án az Óvárosi Nyugdíjas Klubban Bálint Ilona, a klub vezetője és a tagok érdeklődéssel hallgatták Sinka László alpolgármester úr újévi jókívánságait, és a Kalendárium 2014 kiadványunkhoz fűzött ajánlásait.

* 2014. január 25-én 16 órakor került sor a Kalendárium 2014 „hivatalos” bemutatójára a Zenálkó Etel Közösségi Házban. A Magyar Kultúra Napi rendez-

A Magyar Kultúra Napi rendezvény megnyitóját Szél Pál, az önkormányzati szakbizottság elnöke tartotta

vényekhez az Óváros is szeretett volna kapcsolódni. A bemutatót összekapcsoltuk László Bandy képzőművész SZAK Súdiós tanítványai képeinek kiállításával. Nagy örömünkre sokan voltak kíváncsiak a rendezvényre. Százhalom Hagyományőrző Kör Faluvédő Egylet

Közlemény! A Százhalombattai Faluvédő Egylet rendkívüli közgyűlé­ sét 2014. február 6-án 16 órakor tartja a Matrica Múzeumban. A Faluvédő Egylet vezetősége


6

SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR

Vendégségben a szerb közösségnél

Karácsonytól vízkeresztig Esteledik. A karácsony fényei látszanak az utcán, állok a kapuban, majd jelzem a megérkezésemet. Sportosan öltözött fiatalember nyit kaput. - Üdvözlöm… azaz szia! – hangzott szinte egyszerre a válasz. Igmándi Zorán, a százhalombattai Szerb Nemzetiségi Önkormányzat elnökének komolysága mögött ott volt a fiatalos lendület. - Már vártalak! Megköszöntem a fogadtatást, azután hellyel kínált. Bevallom, tele voltam kíváncsisággal, hiszen az ortodox egyház szerint újév első napjaiban jártam nála. Az asztalon száraz tölgyfalevelek voltak egy tálban, a szobából pedig a felöltöztetett fenyő fényei villogtak. Megkeresésem apropója a katolikus és ortodox vallás karácsonyi hagyományainak összehasonlítása volt, illetve együtt értékeltük az elmúlt évet. Kérem, olvassák szeretettel. - Mi a különbség az ortodox és a katolikus vallás karácsonyi hagyománya között? Mikor tartjátok a karácsonyt és a szilvesztert? - Karácsony január 6-án, szilveszter pedig 13-án van. Ez abból fakad, hogy a szerbek naptári ünnepei a nyugati keresztényekhez képest két héttel eltolódnak, mert a szerb ortodox egyház nem tért át a Gergely-naptárra, változatlanul a Julianus-naptárat használja. A karácsonyi ünnepkört az egyházi előírások által szabályozott böjti időszak vezeti be, amelyben minden zsíros ételtől megtartóztatjuk magukat, és szigorúan csak olajon főtt leveseket, tésztát, halat fogyaszthatunk az ünnep ideje alatt. például: gyümölcssaláták, halászlé, mákos guba, diós tészta. Amíg a katolikus egyháznál ilyenkor a húsfogyasztás kerül előtérbe. Szenteste (Badnji dan) reggelén a családfő kimegy az erdőbe fiatal tölgyfaágért (Badnjak), amit este bevisz a házba, mézzel beken, búzaszemekkel meghint; ez pogány eredetű, de ma már a fiatal Krisztust szimbolizáló jelkép jelzi a karácsonyi ünnepek kezdetét. Ez régebben olyan nagy fadarab kellett, hogy legyen, amely a karácsonyestét követő napon is égett. Ma már egy gallyal helyettesítik. Öt óra tájban a harang megszólalása jelzi a Szenteste (Badnje veče) beköszöntét. A házigazda feladata ilyenkor a szalma bevitele, amiből a lakás minden helyiségébe tettek – jelezvén, hogy készen állnak Jézust házukba fogadni. Mivel úgymond vegyes házasság a szüleimé, ezért mindkét hagyománynak megfe-

lelően készülünk, ez az jelenti, hogy állítunk fenyőfát. A szerb házakban eredetileg nem szokás karácsonyfát állítani, hanem tölgyfa ágat visznek a házakba, lakásokba. - Most már értem a tölgyfaleveleket az asztalon! – nyugtáztam. Majd megfogalmazódott a kérdésem is. - Ti is szórtok szét szalmát a lakásban?

- Már nem, az asztalt szoktuk díszíteni. - Az ajándékozás hogy történik? - Ugyanúgy, mint nálatok. - Édesapád katolikus, megtartjátok a katolikus rend szerint is az ünnepeket? - Nem, mi már nem. Amíg édesapám szülei, a családja élt, addig igen. Ma már nem. - Lehet tudni, mennyi szerb család él az Óvárosban, és abból mennyi a vegyes házasság? - Harmincöt családról van szó, és körülbelül 95 %-a vegyes házasság. Visszatérve az ünnepekre, a szilveszter teljesen ugyanaz, mint a katolikusoknál, külön nem ünnepeljük meg csak újévi misével, mivel január 13. általában munkanapra esik, ezért nehezebb megünnepelni. Vannak tradicionális szerb szilveszteri helyszínek, mint Ráckeve, Pomáz. A mi közösségünk nem tud ezekkel konkurálni, mi inkább pótszilvesztert szoktunk tartani. Azonban a szomszéd településeken most annyira sok nemzetiségi program, esemény van, hogy nem tudjuk a pótszilvesztert megtartani. Ezért egyeztetve a „szomszédbeliekkel” úgy döntöttünk, hogy helyette március 1-jén tartunk egy Nemzetiségi estet, bált, amit a főtéri rendezvényközpontban fogunk megtartani. A környékbéli települések szerb közössé-

gei fognak eljönni, terveink szerint több zenekar fog fellépni, hogy minél színesebb legyen az este. - Hány vendégre, látogatóra számítasz? - Úgy 280-320 főre! - Látom, van mindig programod, nem unatkozol. Szereted csinálni? - Pörögni kell azt biztos… szeretem csinálni, és sok segítséget kapok a többi képviselőtől, Rácz Vesznától, Radován Milántól és Radován Györgytől. - Hány tagja van a nemzetiségi önkormányzatnak? - Most négyen vagyunk, az előző ciklusban volt egy törvényi változás, előtte 5 fős volt a tagság. A jelenlegi választási szabályok szerint, ha előzetesen nem regisztráltatja magát 100 fő szerb a nemzetiségi listán, akkor már csak 3 fős lehet az őket képviselő önkormányzat. - Hogyan zártátok az előző évet? Gazdasági szempontok és programok tekintetében. - Alapvetően 3 pilléren működünk gazdaságilag és a programjainkat nézve is. A legnagyobb tétel a városi támogatás, ez a teljes bevételünk 70 %-a, ami körülbelül 1,8 millió forint, az iskolabusz költségeivel együtt, utána az állami támogatás a bevételünk 30 %-a, ami körülbelül 440 ezer forint. A harmadik, a pályázatokon elnyert összegek. Ez utóbbi inkább csak a programok megvalósításához nyerhetők el, míg az állami és önkormányzati támogatás a működés költségeit támogatja. A fő szempont működésünk során a vallás, hiszen a hagyományainkat és a kultúránkat a valláson keresztül tudjuk megőrizni. A második szoros része az elsőnek, ez pedig nem más mint a kultúra. A harmadik pedig a sport. Külön nagy hangsúlyt fektetünk a gyermekek nyelvoktatására is, éppen ezért iskolabuszt üzemeltetünk. - Milyen korú gyermekeknek? - Óvodásokat, általános iskolásokat és gim­nazistákat szállíttatunk minden nap Budapestre egy kéttannyelvű iskolába, ahol anyanyelvi szinten tanulnak. - Hány gyermeket érint? - Hét százhalombattai, két tárnoki gyermek és egy nevelő jár minden nap a busszal. A busz a Szerb Országos Nemzetiségi Önkormányzat tulajdona, de az üzembentartók mi vagyunk. A busz üzemanyag költségére kapunk támogatást Százhalombatta Önkormányzatától. - Milyen programokkal zártátok az évet, milyen programok előtt álltok?


SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR - Január 27-én van Szent Száva ünnepe, ez a szerbek egyik legjelentősebb ünnepe. Ekkor az önálló szerb ortodox egyházi szervezet középkori megalapítójára, Nemanja István fiára, Szent Szávára emlékeznek. Akkor a gyerekek adnak egy kis műsort a szerb klubban, utána közös vacsora elfogyasztása történik a szülőkkel. Február 14-én a szerb állam alapítását szoktuk megünnepelni. Ez is kiemelt ünnep. Utána van a húsvét. A karácsony és a

szilveszter a dátumban eltér, de a húsvét 4-5 évenként úgy jön ki, hogy együtt ünnepeljük a katolikusokkal. Ezt követően szokott lenni a szeptember 21-i óvárosi Szerb búcsú. S a legutolsó programjaink december 19-e Szent Miklós napja, ami a katolikus naptár szerint december 6. Ezt követően pedig az anyák napja van, amit mindig a katolikus szenteste utáni vasárnap tartunk, ami tavaly december 29-re jött ki. Ilyenkor a gyerekek műsort adnak az anyukáknak, illetve a lányoknak, és a férfitagok pedig ebéddel készülnek a nők tiszteletére. - Említetted a sportot, van a nemzetiségi önkormányzatnak bármilyen sportcsapata? - Igen, van egy futballcsapatunk, amelyen keresztül tartjuk a kapcsolatot az anyaországgal. Különböző eseményekre járunk. Klubunk nincs, csak egy helyi amatőr kispályás focicsapat, amivel el tudunk bárhol indulni, mint nemzetiségi amatőr csapat. Tavaly alakult meg egy kulturális és sportegyesület az egyházon keresztül és van egy egyházi kórusunk is, amelyeknek fenntartásához megnyílt előttünk különböző pályázati lehetőség. - Hány pályázatot nyertetek az elmúlt évben? - Egy pályázatot, a szerb búcsú költségeinek 50 %-át pályázatból nyertük. Már az idei búcsú költségeire is pályázat útján tudunk biztosítani valamennyi összeget. Pályáztunk még egy anyaországi látogatásra is, de az

7 nem sikerült, viszont tavalyelőtt a polgármester úr a saját keretéből támogatta a látogatást, idén már nem akartuk még egyszer ezzel terhelni. - Mely anyaországi településekkel tartjátok a kapcsolatot? Van testvérvárosa az önkormányzatotoknak? - Sajnos nincs, már felmerült több ízben, még az előző önkormányzati vezetésnél, de ez olyan anyagi költségekkel jár, hogy ezt csak úgy tudjuk felvállalni, ha városi szinten vállaljuk fel. Nem tudjuk azt a minőségi testvárosi kapcsolatot ápolni, ahogy azt szeretnénk, így nem tudjuk vállalni. - A nemzetiségi önkormányzat hány főt képvisel? - Harmincöt családot, kb. 130-140 főt képviselünk. - Milyen tervei vannak az önkormányzatnak a jövőre vonatkozóan? - Az első legnagyobb terv a március 1-jei Nemzetiségi Est megszervezése lesz, a másik, ami már 3 éve színesíti a Battai Napokat, az ökomenikus futball torna, amit Szabó Zoltán önkormányzati képviselő, egyházügyi tanácsnok szervezett meg minden évben. Ilyenkor az összes felekezet együtt focizik, és mindig nagyon jól szokott sikerülni. Ezt szeretnénk kiszélesíteni. Focizhatnánk akár a polgármesteri hivatallal, vagy más szervezetekkel együtt is. - A nagy városi rendezvényeken részt vesztek? - A Summerfesten igen! Minden 2-3 évben jönnek szerb táncosok, olyankor mindig mi szállásoljuk el őket. Ilyen volt a tavalyi év. - Milyen időközönként üléseztek? - Kéthavonta. - Megkeresnek benneteket érdekképviselettel, lakossági problémákkal? - Egyéni problémákkal nem, inkább közös-

ségi problémákkal, és inkább a gyermekes szülők keresnek meg. Egyébként, ha valakinek speciális problémája van, amit mi a magunk szintjén nem tudunk orvosolni, akkor az óvárosi képviselőhöz, Pátkai Zsolthoz fordulunk, akivel nagyon jó kapcsolatot ápolunk, úgy, mint Sinka László alpolgármesterrel is. Jut eszembe, hogy a tavasz folyamán itt volt a magyarországi szerb nagykövet és konzul, Sinka úr volt a delegáció vezetője, és minket is bevontak az eseménybe. Az egész napos látogatás során sokat beszélgettünk, ami azért is fontos, mert lehetőséget látunk arra, hogy ki tudjuk szélesíteni a kulturális és gazdasági kapcsolatokat határon innen és határon túl is. - Szerb klub hogyan működik? Bármilyen közösség betérhet, mindig nyitva van? - Nincs nyitva, a szerb papnál van a kulcs, mert az egyház tulajdona. Bérbe vehető egy jelképes összegért, amivel élnek is az emberek. A szerb közösség pedig ingyen veheti igénybe, ahol lehet csocsózni, kártyázni, tévézni, sakkozni, vagy akár pinpongozni. - Civil szervezetekkel való együttműködésetek van? - Még nincs, de tervezzük, hogy együttműködünk azokkal a civilekkel, akik ugyanolyan értékeket, kultúrát képviselnek, mint a szerb közösség.

*

S közben hazaérkeztek Zorán szülei. Igmán­ di Ferencet régebb óta ismerem a Faluvédő Egyleten keresztül. Éppen befejeztük Zoránnal a riportot. Feri bácsi üdvözöl, majd kikísér a kapuig s közben mesél… - Holnap jön a pap, mert vízkereszt lesz, megáldja a házat! – mondja vidáman… s nekem ez furcsa, hisz január 17-ét írtunk. Majd integetve követ tekintetével…  KM


8

SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR

Beszélő kövek

A birodalom hagyatéka Százhalombatta igazán színes és gazdag a különböző régi korok feltárási eredményeiben, mi azonban most egy rövidebb, de mindenképpen nagy horderejű történelmi korszakról beszélünk Marcellus Mihály íróval, aki eddigi regényeiben Pannónia római-kori életébe enged bepillantást. – Ha a római kor százhalombattai emlékei és azok hatásai érdekelnek bennünket, akkor a legelejéről kell kezdenünk. Hogyan, mikor és miért érkeztek ide a rómaiak? – Erre az egyszerűnek tűnő kérdésre könyveket is megtöltő információkat lehetne mesélni, de röviden próbálom ös�szefoglalni. Augustus császár az időszámí-

– jól bevált forgatókönyv szerint – megérkezik a katonaság is. Az első században még kisebb települések, helyőrségek, polgári vicusok épülnek, ám a századvégen, Domitianus, majd később Trajanus dák háborúi ráirányítják a figyelmet a pannoniai határra, amely valójában maga a Duna vonala. Ekkor indul el a Duna parti cö-

tásunk tájékán már provinciának nevezte a pannon vidéket, annak ellenére, hogy alig volt tényszerű ismerete e vidék nagyságáról, kiterjedéséről, vagy a benne élőről. A Pannonia titulus is onnan ered, hogy e terület egyik déli törzse, a pannonok, voltak legközelebb Itáliához, ezért kapta e tartomány ezt a nevet. De a római terjeszkedési politikára jellemző, hogy alig telik el néhány évtized, először kereskedők érkeznek az új tartományba, mint általában, hogy a helyi népekkel gazdasági kapcsolatot létesítsenek, majd ezután

löperődök szisztematikus építése. Ennek a határvédő tervnek az eredménye többek között a Százhalombatta dunafüredi részén álló, kb. 150x155 méteres, szinte négyzet alapterületű katonai palánktábor, amit csak jó pár évtized múltán, a markomann háborúk második felében láttak el kőfalakkal és házakkal az ide vezényelt, zömében mórokból, észak-afrikaiakból álló cohors tagjai. Ezt az egyik falazóelembe került bélyeg nyomán ismerjük, ugyanis a téglabélyegen cohors milliaria Maurorum név olvasható. A limes-

út, mint általában mindenütt a Duna jobb partja mentén, itt is átment a táboron. E castellum körüli polgári településen a katonák családjai éltek, mint mindenütt máshol a birodalomban. – Kik és hogyan fogadták a hódítókat? – Pannonia lakossága eléggé vegyes volt akkoriban. A bronzkori népek csoportjai után a vaskori Hallstatt-kultúra népei is nyomot hagytak a vidéken, e népeknek éppen itt, Százhalombattán is ismerjük a maradványait. Őket a késő vaskori La Téne kultúra uralkodó csoportja, a kelták igázták le, s uralták a környéket. E vasfelhasználásban igazán magas szintet elérő népcsoport egyik törzse volt az eravisc, latinosan eraviscus nemzet, amely a Dunakanyartól és a Pilis hegységtől a Duna mentén nagyjából Szekszárd környékéig lakta a vidéket. E kelta ajkú népség „fogadta” a római hódítókat. Különös módon nem igazán történt ellenállás, és az asszimiláció igen zökkenőmentesen ment végbe. Ez köszönhető egyrészt a római gyarmatosító politikának, amely őrizkedett a nagy nyomástól a meghódítottakkal szemben s éppen ezért bizonyos fokú szabadságot engedett nekik. Másfelől Róma mindig adott is valamit a hódítás mellett, jelesül gazdasági előnyöket, kultúrát stb. Néhány éve megjelent egyik könyvemben, az Aquincum farkasa című kötetben fejtegetem ennek a gyors asszimilációnak az okait. Mindenesetre például az aquincumi ásatások során előkerült sírköveken is jól látszik, hogy az eraviscusok életmódja nagyon gyorsan alkalmazkodik az új rendhez. Sőt, korabeli latin leírások arról is árulkodnak, hogy Aquincum, Matrica és a Danuviusmenti vidék latinokat megelőző lakói, az eraviscusok a római hadsereg híresen jó lovasai, erős katonái lettek. – Jó volna visszamenni a történelmi múltba és titokban meglesni egy ilyen tábor, vagy római város életét. Vagyon hogyan épültek ezek, milyen szisztéma szerint jött létre Róma egy-egy katonai tábora, települése?


SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR – Nem ismeretlen előttünk a római mérnöki tudás, a városépítés szisztémája. A rómaiak szerették a szépet maguk körül, ezért általában igényesen hozták létre a telepeiket is. Természetesen a szépség mellett a biztonság és a gazdaságos helykihasználás is szerepet játszott a város helyének kijelölésében. Hagyományosan meghatározták a belterületet, amit pomeriumnak neveztek, amit a római hagyomány szerinti, szent ekevassal történő liturgikus határkijelölési ceremónia keretében végeztek el. E területen, a „szent barázdákon” belül épülhetett a város, amely egymást keresztező, egyenes utcák sorából állt, középen fórummal, vallási- és közigazgatási központtal, piactérrel, s alatta többnyire csatornahálózattal (nyilván ezzel kezdődött a városépítés). Az utazó számára kön�nyebbséget jelentett, hogy a birodalom bármely provinciájában hasonlóképpen jöttek létre a települések, így általában az érkező mindenütt „otthon” érezhette magát, s azonnal tudta, hogy hol találhatja a hivatalokat, vagy a közfürdőt, bármit, amit éppen keres. Az építkezés zömében rabszolgákkal történt, ám jó mesterember nélkül nemigen állhattak volna fenn a máig látható falak. Még egy érdekesség: Róma legionariusai nemcsak a harctéren magaslottak ki, hanem az építkezések során is, hiszen az erődöket, sőt, sok esetben a városokat és az utakat vagy hidakat is erős, tapasztalt katona-kezek építették, ugyanis minden római katonának volt szakmája, amit alkalmazhatott az ilyen feladatok elvégzésére. Nem beszélve arról, hogy már akkor, kétezer évvel ezelőtt is nagyon hatékony műszaki alakulatok is léteztek a seregben. A castrumok, az erődök építése sem jelentett bonyodalmakat; ezek is keresztutcák hálózatából álltak, középütt a principia nevű tiszti épülettel, a katonaszentéllyel. Magát a tábort is a decumanus és a cardo nevű, egymást keresztező főutca osztotta négy részre (ahogyan a polgári városokat is), s e negyedeken belül helyezkedtek el a katonasátrak, a raktárak, az istállók, sőt, esetenként a valetudinarium elnevezésű kórházak is. A gazdag leletanyagból látható, hogy ez Százhalombattán sem történt másként. Az erőd ugyan nem tartozott a nagyobb castrumok sorába, de az itt feltárt fürdőrom is azt jelzi, hogy

9 „territorium Matricensis” nem volt kis jelentőségű település. – Említette a légiósokat, aki hidat is építettek. Battán van egy híd, amely a Római híd nevet viseli. Elképzelhető, hogy a rómaiak hagyták ránk? – Kötve hiszem, hogy az a híd valóban római kori, illetve római kezek által épített. Az azonban nem zárható ki,

kaszának krónikája, jelesül a szarmaták elleni küzdelem. A kérdésére válaszolva: igen, a Marcus Aurelius Pannoniában trilógia második részében, a Pannon című regény (amely még ez évben megjelenik) egyik fejezetében mindenképpen szerepelni fog Matrica. Engedje meg, hogy ezt ajándékként adjam Önöknek és a kedves olvasóiknak, továbbá minden battai la-

hogy a kövek, amelyeket talán a XVIII. században e híd alapjaihoz használtak, ókori eredetűek. S mint ilyenek, értékesek. Tehát bármely kor készítménye is a híd, érdemes arra, hogy a városuk egyik kincse legyen. Hiszen minden értékes, ami a múltunkról árulkodik. – Készül olyan regényt írni, amelyben az ókori Százhalombatta is szerepet kap? – Egy trilógián dolgozom, amelynek az alcíme: Marcus Aurelius Pannóniában. Ennek az első része novemberben jelent meg, Északi vihar címmel. Ez a terjedelmes, sokszereplős regény a mintegy tizennégy évet átölelő dunai háborúk, más néven a markomann háborúk első hat évét mutatja be, benne természetesen a fellelhető összes történelmi ténnyel, amit erről ismerhetünk, továbbá, Marcus Aurelius alakjával, aki – ez az egyik lényege a regénynek! – uralkodásának tizenkilenc esztendejéből nyolcat itt töltött a pannon katonai táborokban, s még az Elmélkedések című nagy sikerű filozófiai munkáját is ezen a környéken írta. Ez igen nagy büszkeségre adhatna okot nekünk. E történet következő részét írom most, ami egyben a háború középső sza-

kosnak, aki büszke az ókori örökségünkre. Hiszen a múlt ismerete segít megérteni, kik vagyunk, és gazdagabbá lehetünk, ha tiszteljük az ősök hagyatékát.

PM

Marcellus Mihály sikeres író. Kilenc könyve jelent meg eddig, bár első könyvével csak 13 évvel ezelőtt jelentkezett, de fél éven belül három könyve is megjelent. Írt misztikus thrillereket, sci-fit, 2011-ben pedig új arcát ismerhette meg az olvasó közönség: történelmi regények írásába kezd, amelyek a római-kori Pannóniában játszódnak. A Pannonia Romanum regénysorozat az ókori Pannóniában játszódik, minden esetben megtörtént eseményeket dolgoz fel, a történetek érdekesek, emellett hitelesen mutatják be a rómaiak által lakott ókori Dunántúl életét. A veterán, valamint Aquincum farkasa – A kelta szív című regényei a nyolc évfolyamos gimnáziumi kerettantervben ajánlott olvasmányként szerepelnek. Legutóbb megjelent könyve az Északi vihar című nagyregény, amely Marcus Aurelius korában játszódik, a Pannónia földjén folytatott háborúkról szól.


10

SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR

Távolba futó utak

Amerikai anzix Amikor lapunk munkatársa, Szegedi­ nácz Anna tavaly novemberben amerikai útját tervezte, többször megígértettük vele, hogy nem feledkezik meg rólunk. Ma már alig hiszem, hogy a világ bármely pontjáról hírt küldeni haza nagy gondot okozna. Most már láthatják, Las Vegas sem kivétel. Szerettem volna tőlünk távol élő gyermekeimet karácsonykor megölelni, együtt lenni velük. Ezzel mostanában egyre több szülő szembesül, akiknek családtagjai munka, megélhetés vagy tanulás miatt kerültek külföldre. Az utazás bár hosszú, de problémamentes volt. December 6-án reggel 8.15-kor szálltunk fel Ferihegyen, 10 órakor már a londoni Heathrow repülőtéren landolt a gépünk. De csak délután 3.50-kor utazhattam tovább Vegasba egy Boeinggel. A kilenc órás időeltolódás miatt még ugyanazon a napon, az ottani idő szerint este 6.20-ra érkeztem meg, amikor otthon már másnap hajnali három óra volt. Anita és Attila mindketten vártak. Én boldog voltam, hogy megölelhettem őket. Las Vegas dél felé lejtő hatalmas völgyben helyezkedik el, meseszép hegyekkel övezve. A nagy utak Észak-Dél, Nyugat-Kelet irányúak. A sztrádák Észak-Nyugaton és Észak-Keleten érkeznek a városhoz, majd Dél felé haladva összeérnek, hogy aztán ismét Nyugat és Kelet felé vegyék az irányt. A tágas terekben az utak szélesek, többsávosak, a közlekedés egyszerű. A korábbi városrészek - City of Las Vegas, Summerlin, North Las Vegas, Henderson és Boulder City - gyors növekedés miatt összenöttek, és ma az egész várost Las Vegasként ismeri a világ. A Centrumban van a vendéglátás központja - a legtöbb impozáns hotel -, amely oly gazdaggá tette ezt a várost. A városi bevételeket itt nagyszerűen forditották a város fejlesztésére, amely nemcsak az utak, sztrádák minőségében, de a város egész külcsinében fellelhető. A korszerű, szép lakóparkok mellett sajnos itt is megjelenik az utóbbi időben a zsúfoltság, mert egyre kisebb területeken épitenek egyre több házat. Vannak egyedi épitésű házakból álló lakóparkok is, de jellemző az újabbakra, hogy 4-5 féle házat épitenek csupán. Az előző helyen - ahol a gyermekeim laktak - hangulatos sétáló ösvények voltak a házak között, de a mostaniban szinte csak aszfalt van a közlekedésre. Viszont Summerlinben sok sétára alkalmas park található. A hegyekből leömlő

vizet nemcsak hatalmas kibetonozott völgyekben vezetik le és át a városon, de több olyan sétány is van, ahol parkokká alakitották ezeket - játszóterekkel, padokkal -, és a viz a legmélyebb pontokon, durvább köveken folyhat le. A város vizellátását a Colorádó biz­tositja, de nagy a viztakarékosság. A fákat, cserjéket, virágokat csöpögtetős módszerrel locsolják. A pázsitfelületeket különböző nagyságú és szinű kövekkel, kavicsokkal váltották ki, nagyon izlésesen. Összegyűjtik és hasznositják locsolásra a hegyekből lefolyó esővizet, hóolvadékot, és ebből táplálják a város igen szép tavait is. Visszatérve a lakóparkokra: a közterületeket - mindent, ami a lakáson kívül van - közös költségekből gondozzák - a lakók

diszitik fel, és a közterekben megjelenik a karácsonyi hangulatot adó fenyők sokasága. Az itteni szállodákban óriási a vendégforgalom. Országos programokkal is gazdagitják Vegas egyébként sem unalmas látványosságait, mint a Rodeó fesztivál: a Cowboy Xmas. A vegasi magyarok a református templomban ünnepelték meg december 22-én este Jézus születésének napját. Szilvia és Ágnes két aranyos fiatal magyar asszony - készitette fel a gyerekeket egy kis betlehemes műsorral, melyet az istentisztelet előtt adtak elő. Utána az épület közösségi részében jöttek össze egy kis beszélgetésre, batyus evés-ivásra, ahogyan ezt mindig is teszik. A családok fenyőfát állitanak otthon. Az ajándékokat becsomagolva a fák alá teszik,

csak a lakás belső tereiért felelősek. Minden kondominiumban vannak közösségi terek: úszómedence, jakuzi, edzőterem és a legtöbben sétányok is. Mindegyiknek saját neve van, és magas fal övezi. A bejáratok lehetnek szabadok, kapuval zártak vagy biztonsági őrökkel is védettek. A középületek: intézmények, cégek irodái, kereskedelmi célú épületek, templomok külön terekben - együtt - helyezkednek el. Ipari területe kevés, ezek is inkább szolgáltató vagy raktár jellegűek. A néhány épitőipari termelőüzem a városon kívül található. Vegas igazán szép, élhető város, ahol még a sztrádák, utak fölötti beton hidakat is izlésesen diszitik, s ugyanez mondható el az utak szegélyeiről is, sok államnak jó példát mutatva. A karácsony az USA-ban december elején kezdődik. A házakat gazdagon fényekkel

amikor megvásárolták azokat. December 24én este barátokkal, családtagokkal jönnek össze egy kis csevegésre, vacsorára, ahogyan mi is barátoknál töltöttük a szent estét. Ajándékozás családi körben másnap reggel van csak. Ki-ki anyagi lehetősége és érdemei szerint részesül ebből. Bár a munkahelyek és a kereskedelem szünnapot tart, a vendéglátás fogadja azokat, akik nem akarnak otthon sütni-főzni, hanem egy kis karácsonyi kiruccanással szeretnék megünnepelni ezt a napot. A szilveszter Las Vegasban ugyanolyan zajos, mint máshol. Lezárják a Belvárost az utcán ünneplő tömeg számára. Nagy a vidámság itt és az éttermekben is. Éjfélkor legalább 1015 helyen gyönyörködhetnek a vendégek a tüzijátékokban, melyeket részben a hotelok tetejéről inditanak el, hogy felhőtlen vidámsággal búcsúztassák az óévet, és induljon az új esztendő. Szegedinácz Anna


SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR

11

Gyermekjátékok télen Sohasem unatkoztunk. Amikor leesett az első hó, már vettük is elő a szánkókat és mentünk a Kis Gyormába szánkózni. Akkor még nem volt ennyi autó és legfeljebb a lovas kocsikra kellett odafigyelni, nehogy alácsússzunk, ha leértünk a Fő utcára. A kicsik Bula bácsi házától, a nagyobbak magasabbról indultak lefelé. Hóembert épitettünk az udvarokban, iskolaudvarban. Szemének szájának szén, orrának sárgarépa, fejére rossz lábas vagy fazék, kezébe seprő minden háznál akadt. Ha többen voltunk, hócsatáztunk, fakutyáztunk - már akinek volt -, csúszkáltunk. Felsős voltam, amikor az egyik karácsonyra Pesten dolgozó testvéreim korcsolyát hoztak nekem. A fiúknak általában volt, de kevés lány örülhetett annak. Ősszel és télen a Duna vizállása ala­cso­ nyabbb volt. A partját ismertük, amikor befagyott a folyó, a szélén a jégtáblák között mindig akadt sima felület, ahol korizni lehetett. A bakancsra kellett felerősiteni. Még ritkaságszámba ment, ha valaki korcsolyacipőt kapott. Aztán ha átfáztunk hazamentünk és a meleg lakásban folytattuk valamilyen játékkal. Voltak épitőjátékaink, amiket a környezetünkben található anyagokkal, tárgyakkal játszottuk. Épitettünk kukoricacsutkából, képeslapokból, kártyából várat.

Ujjainkra, botra hurkoltuk. Drótból keretet készitettünk virágformára, majd színes cérnát hurkoltunk rá. Kötni, horgolni tanultunk, amikor már nagyobbacskák lettünk. Készitettünk kiskutyát, babaruhát. Ha volt otthon varrógép, babaruhát varrtunk, ha nem akkor kézzel. Szerettünk papirt hajtogatni. Virág, lánc készült belőle, de csákó, hajó is. Volt egy versike is hozzá: „Tulipánból paprika, paprikából Jancsika, Jancsikából kisvirág, kisvirágból tulipán”. A technikát eltanultuk egymástól. Szinesceruza, festék minden iskolásnak volt. Mindenféléket rajzoltunk, festettünk piros sziveket, készitettünk ollóval csipketeritőt papirból. Varrtunk babát, bohócot, rongylabdát. Drága mulatság volt a gyöngyfűzés. Ha karácsonyra kifestőkönyvet kaptunk, kiszineztük, vagy kifestettük. Mindenkinek volt emlékkönyve, abba verset irtunk és kézügyességünktől függően rajzoltunk, festettünk is bele. Az én emlékkönyvembe a legszebb képet Muci készitette. Ha nem voltunk egyedül, testvérrel, barátnővel szerepjátékokat játszottunk. Sütöttünkfőztünk - ha volt kis edényünk -, készitettünk anyával laskát. Játszottunk papás-mamást, iskolást, boltosat vagy orvosost. Elképzeltük, milyenek leszünk, ha megnövünk. Társasjátékaink is voltak, számosak.

Rengeteg kézügyességet, kreativitást fejlesztő játékunk volt. Képeslapokból dobozt, kukoricaszárból hegedűt, malmot csináltunk. Fúrtunk, faragtunk virágtámaszokat, ostorszárát, bodzából köpőcsövet - búzaszemet fújtunk ki rajta. Cérnát, fonalat sokféleképpen használtuk.

Gombfoci - nemcsak fiúknak -, malmozás babbal, marokkó hurkapálcával, sakkoztunk, dominóztunk. Az első üzletben vett társasjátékunk a „Ki nevet a végén” volt. Aztán, ha meguntuk az egyhelyben ülést, először kezeinkkel pacsiztunk. A kisebbek sámlin lovagoltak, a nagyok székkel.

Ha már kellően átmelegedtünk, a lecke is készen volt, akkor irány az udvar, az utca és a Duna-part. A legszebb élmény mégis az volt télen, ha már nagy volt a hó, apám befogta a lovakat - Mirzát és Buját - a nagyszánkóba és meglátogattuk unokatestvéreimet, akik akkor az Újtelepen laktak. Este sokat beszélgettünk, szomszédoltunk anyával, vagy hozzánk jöttek át valamelyik szomszédból.

A lányos házaknál - igy nálunk is - volt tollfosztás a téli estéken. Utána teával, befőttel vendégeltük meg a segitőket. Szerettem olvasni. Kaptam mesekönyveket Kácser Mihály unokabátyámtól, aki már felnőttként az Állami Könyvterjesztő Vállaltnál dolgozott. A rajzokat mindig kiszineztem. Később könyvtárba jártam és faltam a könyveket, mint a többi hozzám hasonló bakfis lány. Apám nagy mesélő volt, de történeteit az életből, az életéből meritette. Jártak hozzá beszélgetni barátai, a szomszédok, de nem volt ritka vendég Perjés Béla plébános sem. Szivesen hallgattam beszélgetéseiket és sokat megtudtam az életről, ami akkor körülvett bennünket. SzA A gyermekjátékok gyűjtésében múlhatatlan érdemei vannak Szabó Katica gyermekkori barátnőmnek, mert bizony én elfelejtettem már játékaink nagyobb részét, de az ő csodálatos emlékező tehetsége szerencsére megőrizte azokat.


12

SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR

A messziről jött ember – Apóka meséi II.

Emlékek otthonról - Déva a magyarság szempontjából szórványvidék, de ott is megtaláltuk a magyar közösséget 1969-89-ig. Déván nem volt önálló magyar szinház, de voltak bérletes előadások. A hét erdélyi magyar szinház, ha nem is mind, de négy öt eljött hozzánk. Minden évben megrendeztük - azokban a nehéz években is Déva legszebb vendéglőjében a magyar bált, Csárdás Est cimmel. Büszkén mondom, tiz évig én is benne voltam a szervező bizottságban. Már novemberben elkezdtük szervezni. Valakinél összejöttünk egy kis beszélgetésre és megszerveztük. Bálokat rendeztünk a csángó telepen is. Ez nagyon zárt közösség volt még akkor is, 1989-ben. Az 1890-1910-es években telepitették ki őket Bukovinából. Nem fogadtak be a társaságukba nem csángó embert. Volt szinjátszó csoportjuk, saját kultúrotthonuk. Csak az övék volt. Talán bennünket a feleségemmel fogadtak be először, mint városi embert. Szindarabokat adtunk elő, bált rendeztünk, iskolai előadásokat a gyerekeknek. Minden ősszel iró-olvasó találkozókat. Nagy örömömre szolgált, hogy megismerkedhettem olyan emberekkel, mint Sütő András. Együtt poharaztunk. Kányádi Sándor, Szemlér Ferenc, Beke György, Domokos Géza - a Kriterion könyvkiadó igazgatója. Csodálatos ember volt. Magyar nyelvterületen nem volt párja. Romániában tizennyolc kisebbségi nyelven jelentetett meg könyveket. A világon két magyar opera van. Egy Budapesten és egy Kolozsváron. Büszkék vagyunk rá. Református teológia is kettő van. Egy Budapesten, a másik Kolozsváron. Magyar nyelvű a nagyenyedi Bethlen Gábor középiskola. A ’60-as években a „testvériség nevében” egyesitették a magyar és román iskolákat. Nagyenyed mégis meg tudott maradni független iskolának, mert olyan tanárai voltak, hogy meg tudták akadályozni és megakadályozták. Persze ott is szűkülnek a lehetőségek,

nincs gyermekanyag. Egész Erdélyből toboroznak diákokat és alig tudnak meglenni. Amikor Lehel fiam középiskolába került, magyar részleg nyilt. Azt mondták fél osztály lesz román, fél magyar. Csak a magyart, biológiát, természetrajzot, éneket oktatták magyarul. A szülői bizottság elnöke voltam. Azt

gatóhoz, majd levelet irtunk Bukarestbe. Hogy nagyobb nyomatékot adjunk az ügynek, néhány kollegával is alá irattam az erőműben. Az egyik munkatársam figyelmeztetett, hogy a vállalatnál hivatalosan lévő szekus érdeklődött utánam. Tudtam csak a levél miatt lehet. Nem azt reklamáltuk, amit a tanterv

mondtam, harcoljuk ki, hogy az egész osztály magyar legyen. Végigjártuk a szamárlétrát - iskolaigazgató, helyi, majd megyei tanfelügyelet -, mindenhol elutasitó választ kaptunk. Megkerestem Bukarestben a „Hét” főszerkesztő helyettesét, aki osztálytársam és jó barátom volt. Domokos Gézához továbbitotta a levelet, aki ősszel eljött hozzánk iró-olvasó találkozóra. Ott megkerestem. Felhivta a figyelmemet, hogy vannak jogaink és azt ki is kell harcolni. De arra nagyon vigyázni kell, hogy azok, akik elmennek reklamálni, politikailag és a munkahelyen is feddhetetlenek legyenek. Ne legyen mibe belekötni. Ezt azután igy csináltuk. Óvodában is meglett a magyar csoport, iskolában a magyar osztály. Kiharcoltuk a törvény adta jogainkat. Iskolaügyben volt egy kellemetlen epizód. A kisebbik fiam ötödik osztályos volt. Tizenhárom tantárgyat tanult. Hetet románul tanitottak. Elmentem az iskolaigaz-

szerint románul kellett oktatni, hanem azt, amit magyarul lehet. Aznap délután felkerestem. Elmondtam neki, hogy mit tettem, mit irtam a levélben és ha kivánja a másolatát elhozom és leforditom neki. Feltettem a kérdést: Ha egy idegen országban élne és nem Romániában és szeretné a gyermekét románnak nevelni és ehhez fennállnak a jogok, mégis valaki kiskirályként nem tartja be, nem ugyanazt csinálná-e, mint én? - Igen, én is ezt tenném. A probléma ott van, hogy maga aláirás gyűjtésbe kezdett és ez már felbujtásnak számit. Azt a mai román törvények X évig terjedő szabadságvesztéssel büntetik. De nyugodjon meg, nem lesz belőle ügy. - Nem is lett. * Eljöttünk Déváról. 1989-ben szomorú sors várt a szekusokra. Két év múlva összetalálkoztam vele, már civil emberként. Úgy közeledett hozzám, mint jó barát. Csak azt mondhatom, akkor emberként járt el velem.


SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR Battán jó kollegákkal dolgoztam együtt, szép lakásban laktam és egy új világot kellett felépiteni. Az akkori román törvények szerint 70 kg-os csomagot, maximum 15 000 lej értékben lehetett csak magunkkal hozni, személyenként. Ez akkor négyhavi fizetésnek megfelelő összeg volt. Az automata mosógép ára 6000 lej volt. Bútor - hálószoba, konyha, nappali 15-20 000 lej. A korábbi törvények szerint annyi bútort lehetett áthozni, ahány szoba és konyha volt. A mennyisége nem számitott. Tárgyakat is korlátlanul lehetett kihozni. 1989. szeptember 6-án már meg volt rendelve a szállitás, de megváltoztak a vámtörvények és megszigoritották, erősen korlátozták a kihozható mennyiséget és értéket. Már minden be volt csomagolva. Úgy gondoltuk, mint sokan mások, többet hozunk magunkkal, azt értékesitjük majd, hogy legyen a kezdéshez pénzünk, amig munkát találunk és lesz keresetünk. Beszereztünk ezért gyönyörű bútorokat. Mivel a gazdaságban és az ellátásban fejadagok voltak, sok utánjárásba került, amig a szükséges dolgokat megszereztük. Korábban el lehetett hozni bármennyi könyvet. Amit át akartunk hozni, el kellett vinni a helyi múzeumba, ahol átnézték - nincs-e tiltó listán -, és ha szabad utat kapott, belepecsételtek. Ez könyvenként három lejbe került. Egy liter tej ára akkor két lej volt. A barátok sokszor éjszakáig segitettek a csomagolásban. A dobozokba listát kellett irni, románul és magyarul, hogy mit tartalmaz. A beltartalomnak meg kellett egyezni a listával. Ha valamelyiket szúrópróbaszerűen kibontották és nem stimmelt, vissza is fordithatták az embert. Amikor már hajszálnyira voltunk az áttelepüléstől, mindentől féltünk. Féltünk, hogy minden kezdődik újra. El kellett döntenünk, megfelelve a vámtörvénynek, mit viszünk? Könyvet érték szerint, gyermekeknek ruhát? És ott volt a sok bútor, amit nem lehetett elhozni már. Volt egy bútor lerakat. Hónapokig jártam oda - román vezetője volt -, hogy szép bútorokat kapjak. Ösztönzőnek vittem egy kis valutát „Amo szappant, vagy kávét”. Amikor a barátainkhoz Magyarországra jöttünk ilyesmiket vittünk, ami ott

13 nem volt. Ez volt és túl kellett élni. És mindenki túlélte ezt a világot. Elmentem a boltvezetőhöz és azt mondtam neki: - Barátom! Eddig arra kértelek, hogy szerezz nekem szép bútorokat. Most arra kérlek, hogy add el! A munkatársai, akik ott voltak azt kérdezték. - Nem mész már Magyarországra? - Dehogynem, csak megváltoztak a vámtörvények. Szépen el kellett adni mindent, amit addig szereztünk. Tömbházban laktunk. Volt egy belső udvara. Minden be volt csomagolva előirás szerint. Kijött a vámos Piskiről - ott is meg kellett kenni a megfelelő embert, a megfelelő vámost. Mind szekusok voltak. Minden este nálunk vacsorázott, s nekem elő kellett teremteni a hozzávalót, amikor egy személy egy hónapra 60-70 dkg húst kaphatott. Nyáron kimentünk az erdőbe sütögetni. Nemcsak mi, mások is. A tűzre rátettük a rácsot, s amikor már jó volt a parázs megsütöttük rajta a kenyeret. Tettünk rá lekvárt. A tűz égett és meg volt az illúzió. Az ember mindent túlél, ha van remény. Mert akkor már volt, és van bennünk szeretet. Reményünk volt, hogy egyszer megszabadulunk. Emlékszem az utolsó sorbaállásra. Ez valamikor szeptember közepén lehetett.

is törtünk - nem szándékosan -, mert hátulról toltak bennünket. Mindenki dühös volt, de én csak mosolyogtam, mert tudtam, ez az utolsó sorba- állásom. Sokszor megkérdezik, van-e honvágyam? Megmondom, mi hiányzik nekem. Nem tudom, ez honvágy-e? A barátok hiányoznak. Hiányzik a táj. Negyvennégy évesen jöttem át. Nagy bátorság volt. Azon kívül, hogy a nyelv azonos volt, minden más. Annyira más volt itt minden. Mások voltak a baráti kapcsolatok is. Az ottaniak nem érdek barátságok voltak. Meglehet, hogy már ott is azok. De az én időmben nem voltak azok. Fiatalok voltunk. Sokat buliztunk, kártyáztunk, römiztünk, beszélgettünk, ha összejöttünk. Nem kellett akkor sütni-főzni egy találkozásért. Pattogatott kukoricát ettünk és vizet ittunk rá.

Ha hire ment a városban - mert futótűzként terjedt -, hogy valamelyik üzletbe szalonna vagy felvágott érkezett. A fél város oda rohant, mert nem mindegyikbe hoztak akkor. Dévának 60 000 lakosa volt. Irdatlan tömeg jött össze. Sokszor még vitrineket

nappal azután halt meg, hogy mi eljöttünk. A falu Marosvásárhelytől 34-35 kmre van a Maros völgyében. Az európai E 15-ös út vezet el ott, a folyó a falu mellett folyik. è

Ott maradt rokonok, barátok Van egy hetvennégy éves nővérem Kutyfalván. Évente kétszer-háromszor meglátogatjuk őt. A fia 45 évesen halt meg, hét évvel ezelőtt. Mi vagyunk a támasza. A szüleim meghaltak már. Édesanyám 1979-ben, édesapám 1989-ben két hó-


14 Mióta nyugdijban vagyok, a halottak napján hazamegyek. Találkozom gyermekkori barátaimmal. Van egy gyermekkori barátom, aki már többször meglátogatott Battán. Kérdezte tőlem a fiam? - Hány éve vagytok barátok? - 65 éve. Ha máshová is sodort bennünket a sors, a barátságunk megmaradt. Amikor gyermekek voltunk, nekünk egy 65 éves férfi az már öregembernek számitott. Ötévente rendezünk érettségi találkozót. Harminchárman érettségiztünk, nyolcan távoztak az élők sorából, de az idén még húszan ott voltunk. Emlékszem, amikor érettségiztünk volt egy 50 éves érettségi találkozó. Három öreg bácsi volt ott, kettő sétapálcával, a harmadik pedig egy görnyedt hátú öregember volt. Lehet, minket is igy láttak most a gyerekek? Ezekből az érzelmekből táplálkozni lehet. Az ember tudja, hogy van ott valaki, aki várja, hogy fölhivjam telefonon. Van egy osztálytársunk, aki Németországban él. Szinte hetente felhiv. Olyan, mintha csak tegnap váltunk volna el egymástól. Nekem itt is sok barátom van és büszke vagyok arra, hogy benyitnak a kapumon, az ajtómon. Szomorú, akinek nem nyitnak be soha. Nem is tudom, hogyan tudnak úgy élni? Kilenc éve vagyok nyugdijas. A gyermekeim minden vasárnap nálunk ebédelnek - a fiaim, menyeim, az unokáim. Van két fogadott és egy édes unokám. A gyerekek Apónak szólitanak. Senkitől sem hallottam, hogy igy szólitották volna meg a nagyszülőket. Amikor Dalmácska megszületett, megbeszéltük a feleségemmel, hogy Apónak és Anyónak szólittatjuk magunkat. Mondtam is az unokámnak, Dalmács­ kának: Kincsem, senki sincs az óvodában, akinek Apója és Anyója lenne. A faluba járt óvodába. Volt, hogy a szülők nem tudtak érte menni. Kérdezte az óvó néni tőle: - Dalmácska! Ki jön ma érted? - Azt mondta: - Az Apóka! - Az óvónő csodálkozott. - Ki jön érted? - Az Apóka! - Amikor megjelentem, már tudták, ki

SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR az Apóka. Ez úgy bevonult a köznyelvbe, hogy már a szomszédaim is Apókának szóli­ta­nak. Nemcsak az unokák, az unokák barátai is. Ennél nagyobb büszkeség nincs is számomra. A kisebbik fiam most 35 éves. Társa van, de gyermeke még nincs.

Gyermekkori emlékek, életünk - A nővérem másképpen emlékszik. Ő úgy élte meg, hogy nagyon szegény volt a családunk. Mi gyermekek valójában mind egyformák voltunk. Kimentünk az utcára játszani, és ha megéheztünk, egy szelet kenyeret kicsit megvizesitettünk, belemártottuk a cukorba. Mindenkinek az volt a kezében, nem szalámi volt rajta, hanem cukor vagy zsir. - Tavasszal, ha kimentünk a kertbe, ahogy a hagyma dugta ki a fejét, már lecsipkedtük a szárát. Nem C vitaminnal tömtek bennünket. Kertes házban laktunk. Édesapánk kertész volt. Faluhelyen minden gyermeknek meg volt a teendője. A négy éves már tudta, ha esni kezd az eső, be kell hajtani az ólba a kiscsirkéket, meg ne ázzanak, vagy el ne verje őket a jég. A nagyobbak fogták a talicskát és kimentek a mezőre zöldet hozni vagy muhart az állatoknak. Mindenkinek volt és megvolt a feladata. Belenevelődtünk a munkába. Lehet, hogy valaki 40-50 éves és elgondolja, gazdálkodni fog. Egy évnél tovább nem marad fenn. Csak az tud tehenet nevelni, akinek gyermekkorában bőrébe ivódott az állatok iránti szeretet. Felnőttként kevesen jutnak el oda, hogy megvalósithassák mindezt. A szüleim a termelőszövetkezetben dolgoztak napközben. Évközben nem volt más pénzjövedelem, csak amit eladtunk: tyúkot, tojást, más mezőgazdasági terményeket. 4-5 km-re tőlünk, a szomszédos Radnóton volt a heti piac. Szekerekkel vitték oda az árut. Palánta szezonban édesapám megállitott egy odatartó gazdát és megkérte, vigyék el ezt a gyermeket a piacra. Még nem voltam tiz éves, árultam a palántákat. Akkor még tele volt mézeskalácsot, játékokat - similabdát -, mindenféle ház-

tartáshoz szükséges dolgot árusitó bazárral is. Nagy kihivás volt - még most is jól emlékszem -, hogy ne vegyek magamnak valami vásárfiát. De semmit sem vettem. Azt akartam, örüljenek a szüleim annak, milyen ügyes ez a gyermek. Később sem vásároltam soha semmit. Ami nélkül meglehet az ember, nem muszáj megvenni. Ma is ezt mondom. Gyermekkoromban két dologra nagyon haragudtam. A zsidókra és a kakukkra. Volt, hogy a szüleim mentek piacra és a gyermek mindig vár valamit. Néha hoztak egy kis gumilabdát. Egyszer, amikor már régóta nem hoztak semmit, mondtam édesanyámnak: - Most sem kaptam semmit?! - Drága gyermekem, nem hoztam, mert verekedtek a zsidók - háritott anyám. Ők voltak a kereskedők, ők árultak a bazárban játékokat is. Persze ha verekedtek -gondoltam én -, akkor állt a piac, nem árultak, és az én édesanyám nem tudott nekem vásárfiát hozni. És úgy haragudtam rájuk, hogy mért pont akkor verekednek, ha az én édes szüleim is a piacon vannak. A kakukkra miért? Faluhelyen mindenki vágott télen disznót. De be kellett osztani a húsféleségeket. Meg volt a sorrend. Hamarabb a májasokat, véreseket, sajtot fogyasztottuk el. Aztán következtek sorban a szalonnák. A szalonnát csak akkor szabadott megkezdeni, ha már a kakukk megszólalt. Mikor volt ez? Hát tavasszal. Nagyon szerettem a szalonnát és úgy haragudtam a kakukkra, hogy mért nem szólal meg már? Nálunk a faluban minden szombaton kenyérsütés volt. Az az illat, ami belengte a falut felejthetetlen, utánozhatatlan. Mindenkinél volt sütőkemence. Amikor sütés közben kifolyt a kenyér egy kis része - mert késsel megvágták -, az volt a duc. Előbb megsült, mint a többi, le lehetett törni és odaadták a gyermekeknek. A serényebb asszonyok korábban fogtak hozzá a sütéshez. Ha kicsit meg volt égve a teteje, akkor az égett részt a kés fokával leverték róla. Mentem végig a falun és hallottam, hogyan verik a kenyeret az asszonyok. A család nagyságától függően 3-4 db, 4-5 kilós kenyeret sütöttek hetente egyszer.


SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR A megsült kenyereket letakarva, teknőben az ágy alatt tartottuk, ahol mindig hűvösebb volt. Lángost is sütöttek. Amit olajban sütnek az nem az. Amikor a kemencében még lángolt a tűz, a kenyértésztából egy laposra, kézzel kerekre nyújtott darabot a kemence előterébe tettek és megsütötték. Volt káposztával, túróval izesitett. Reggelire - früstükre - készült. Mindenkinek voltak juhai, mindenki maga készitette el a túrót, sajtot, ordát. Apám gazdaságában volt három tehén, 10-15 disznó. - Beszolgáltatás nálunk is volt. Az orda juhtejből készült. A tejet beoltották a szopós bárányok valamilyen váladékával. Mindig a stelázsin állt egy edényben. A sajtból visszamaradt savót felforralták és kicsapódott belőle még az a fehérje, amit mi ordának neveztünk. E nem volt édes, de nagyon szerettük. A kapros, ordás palacsinta volt a kedvencem. A gyermekek ilyenkor fülig ordások voltak. A maradék zöldes savót az állatokkal etették meg. A zöld savó és az orda keverékéből szokás volt adni a szomszédoknak is, ezt hivtuk zsendicének. Kicsit megcukroztuk nagyon finom volt. A sajtot 2-3 napra kitették száradni, majd ledarálták, túrót készitettek belőle. Amikor a szülők kint dolgoztak a mezőn, délben nem jöttek haza, ebédet kellett nekik vinni. A gyermek melegitette meg az ételt. Bennünket nem féltettek úgy a szülők, mint a mostaniak. Nem neveltek az életre, az életre nevelődtünk. Nem mondták, de minden mozdulatukban, minden cselekedetükben benne volt. Ez volt a minta. Édesanyámnak reggel el kellett inditani bennünket az iskolába, a többi feladata mellett. Az asszony kora reggel ellátta az apró jószágokat, aztán reggelit készitett. Utána kimentek a határba dolgozni, ahova mi vittük ki az ebédet. Nagyon szerettem az édesanyám mellett a konyhában serénykedni, főzöcskézni. Egyszer arra gondoltam, ne csak krumplilevest egyenek az én drága szüleim, meglepem őket valamivel. Sütök egy kis palacsintát. Bár figyeltem én, anyám hogyan csinálja, de nem emlékeztem az arányokra. A szomszédban

15 lakott egy nagynéném, anyám első unokatestvére. Átmentem hát hozzá és kérdeztem: - Anna nénje! Maga hogyan szokta csinálni a palacsintát? Kikérdeztem szegről-végről, mennyi tojás, liszt, tej kell hozzá? Hazamentem és ment mint a karikacsapás. Már volt egy tányérra való, amikor átjött a nagynéném. Kérdezte: - Mit csinálsz lelkem? Mert ott a gyermeket lelkemnek szólitották. - Tudtam, valamiben sántikálsz! Amikor kész volt megtöltöttem lekvárral és vittem az ebédet a kosárban. Megették a levest és megköszönték. Akkor elővettem a palacsintát. Hogy örültek a szüleim! De részemről az öröm, hogy örömet szerezhettem nekik. Tizenegy évesen piskótával leptem meg őket. Egyszerűen étkeztünk. Tavasszal a Gólya-szálláson mezei saláta volt. Apró kerek levele, sárga virága van. Csak amikor zsenge akkor jó, később megkeseredik. Főzött anyám saláta levest. Ti ezt nem ismeritek, nem készitetek ilyet. Felrakják vizbe a salátát, fokhagyma levelét, megfonnyasztják, majd behabarják. Mi igy mondjuk: feleresztik. Kedveltük a csalánlevest is. Amikor a növényen megjelenik 3-4-5 centis hajtás, kevés zsirral, vizzel, habarással készitjük. Sőt, levest készitettünk még a lucerna zsenge hajtásával is. Ezzel pótoltuk a tavaszi vitaminhiányt, bár akkor ezt nem tudtuk. Főztünk lucskos káposztát. - Ez nem főzelék, hanem leves -. Savanyú izű csorbákat, amit a románoktól vettünk át. Különösen másnaposság, lakodalom után esik nagyon jól. Tisztitja a gyomrot. Mindenféle zöldséget, húsokat raknak bele. Ciberével savanyitják. A ciberét búzakorpából cukorral erjesztették. Egy hétig kellett meleg helyen tartani. Természetes savanyitó anyag volt. Ezt használtuk, nem az ecetet. Más az ize. Bótba - boltba - csak petróleumért, gyufáért, sóért cukorért mentünk. Vaj, olaj volt otthon. Mindenki termelt napraforgót. Ősszel elvitték az olajprésbe. Hozták vissza a finom, illatos olajat, piritott, héjazott magot és a pogácsát az

állatoknak. Ez a napraforgó összepréselt olajos héja. A mostani olajnak nincs illata, ize. Annak volt. Vékonyan a kenyérre csurgattuk, megsóztuk, úgy ettük. Mindenki savanyitott káposztát, legalább 200 literes hordóban. Anyám készitett hagymatokányt puliszkával. Mellé savanyú káposztát ettünk. Néha rozsdás mártást oldalassal, kolbásszal, ugyancsak savanyú káposztával. Jól éltünk. Télen olyan hidegek voltak, hogy az ajtó melletti vizes vödör tetején jég volt. A pára lecsapódott, az ajtón belül jégcsapok nőttek. Anyámnak kis baltával kellett leverni, hogy ki tudjunk menni a házból. A tűzhelyen egész nap ott volt egy tégla, amit este édesanyám rongyba tekerve a lábunkhoz tett az ágyba, hogy át tudjunk melegedni. Amikor reggel felébredtünk olyan hideg volt a szobában, hogy megdermedt a leheletünk. Így élt mindenki és mi edzett emberek lettünk. Ahhoz, hogy az ember elviselje a viszontagságokat, ki kell tennie magát különböző megpróbáltatásoknak. Sokszor most is, öregember létemre, ha még nincs is olyan nagyon meleg, derékig levetkőzöm, ha kint dolgozom a kertben. Kérdik? - Nem fázol? - De fázom - mondom. - Ha fázol, miért nem öltözöl fel? - Hát sohasem edződöm meg és már ideje volna, hogy megedződjem - mondom. Egészséges, edzett gyermekek voltunk.  Szegedinácz Anna

(folytatjuk)

SZÁZHALOM Óvárosi Közösségi, Közéleti Folyóirat Meg­je­le­nik havonta Fe­le­lős ki­adó: Száz­ha­lom­bat­tai Fa­lu­vé­dő Egy­let, elnöke: Jankovits Már­ta Szerkeszti a szerkesztőbizottság. Postacím: 2440 Száz­ha­lom­bat­ta, Avar köz 2. Honlap: www.faluvedo.battanet.hu E-mail: faluvedoegylet@gmail.com Te­le­fon: 06-23/356-343 ISSN szám: 2060-2766 Nyomdai munkák: Hírhalom Kft., Százhalombatta


16

SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR

El Camino

Gyalogszerrel Szent Jakab útján

Mostanában egyre gyakrabban hallani, olvasni a Szent Jakab útról, a spanyolul El Caminonak nevezett zarándokok útjáról. A zarándoklat főleg a keresztényeknél a hit bizonyítását szolgálta, vagy vezeklést, valamilyen elkövetett bűnért. A gyógyulásban is reménykedtek az útra indulók. Nagyon sokan úgy indultak, hogy teljesítsenek egy fogadalmat. Ma már teljesen más célja is lehet a zarándokútnak, amiről majd olvashatnak a továbbiakban. A világon sokszáz zarándokhely létezik, a legkiemelkedőbb Mekka, ahova minden igazhitű muzulmánnak életében egyszer kötelező elmenni. A keresztény egyház ezt nem írja elő, de milliók zarándokolnak el évente a Guadalupei Szűzanyához Mexikóba, Rómába Szent Péter sírjához, Lourdes-be Franciaországba, a lengyelországi Czes­to­ chovába. Néhány éve a spanyolországi El Camino lett a zarándokok kedvelt úticélja. A legenda szerint Szent Jakab holttestét hajón hozták Jeruzsálemből Spanyolországba. Ott temették el, ahol most Santiago de Compostela található. Ide indult el 2013 ősz elején két házaspár Százhalombattáról. Ezt az utat már az évszázadok során híres zarándokok is megtették: többek között Assisi Szent Ferenc, Ferdinánd király és Izabella királynő, de Dante is. Régi barátságunkra való tekintettel Zsidákovits Sándornét, Katit faggatom hogyan érlelődött a gondolat, ami lássuk be nem mindennapos: egy több mint 800 kilométeres gyalogos zarándokút megtétele.

- Tizennyolc évig voltál a Pitypangos Óvoda vezető óvónője. Két éve, nagyon fiatalon vonultál nyugdíjba. Gondoltál-e akkor arra, hogy ezt az igazán erőt próbáló utat megtedd? - Igazából egyik kedvenc színésznőm, aki egyben író is, az amerikai Shirley MacLaine könyve, a Camino - a lélek utazása keltette fel bennem az érdeklődést még pár éve. Elolvastam többször is és egy idő után úgy éreztem engem is hív ez az út. Említettem a férjemnek, aki tavaly év elején egyszer csak azt mondta: Kati, idén megyünk az El Caminora. Már akkor kezdtük szervezni az utat. Mindent elolvastam a Caminoval kapcsolatosan: könyvet, böngésztem az interneten. Beszélgettünk azokkal a százhalombattai emberekkel, akik már megtették ezt az utat. Nekem külön szerencsém, hogy gyermekkori barátnőm az Atlanti óceán partján egy Fisterra nevű városban nyitott egy zarándok szállást, ahonnan a „0” kilométerkőtől számítják a visszafelé utat. Így aztán a legjobb helyről kaptuk a tanácsokat, mit, hogyan csináljunk. - Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen út előtt speciális felkészülés kell, hogy fizikailag, de lelkileg is bírjuk az utat, főként gyalogosan. Ehhez szeretni kell utazni. Ti hogyan készültetek? - Én egyrészt lelkiekben készültem fel, semmilyen edzést, távgyaloglást, semmit nem végeztem. Fejben is eldöntöttem, hogy lesz erőm hozzá. Megbeszéltük, hogy addig megyünk, ameddig örömünket leljük benne. Nem sportteljesítménynek, vagy turistaútnak gondoltuk. Csak akkor megyünk végig, ha egészségünk engedi, nem volt elköteleződés. Hittük, hogy nem történik semmi olyan, ami megszakíthatja akár itthon, akár kint az utat. Utazni mindig is szeretett a családunk.


SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR Gyermekeinkkel alig vártuk a nyarakat, hogy útra keljünk. Szinte minden nyáron mentünk. Európa sok országát bejártuk, de Spanyolországban még nem voltunk. Mi a francia utat választottuk, ami St. Jean Pied-de Portból indul, és Santiago de Composteláig tart, ami hivatalosan 800 kilométer. Lázas izgalommal teli készülődésben telt a tavaszunk, nyarunk. Jegyrendelések: repülő, vonat, szállás Madridban, az út napokra lebontott tervezése, ismerkedés vele, vásárlások, a technikai háttér megteremtése. Ezer, ezer apró, de fontos feladat. - Tapasztalatból tudom, ha az ember csak egy két hetes nyaralásra indul, főleg a nők képesek rengeteg holmit magukkal cipelni. Te hogy döntötted el, mit visztek magatokkal? - Erre is barátnőmtől kaptam nagyon jó tanácsokat. Azt mondta, hogy gondoljuk át, mire van szüksége az embernek naponta. Felkeléstől, lefekvésig. Tisztálkodó szerek, törölköző, egy melegebb pulóver, olyan nadrág ami térdnél cipzáras, papucs, 3 váltás fehérnemű, 3 póló, hálózsák, esőkabát, kalap mert hőség lesz még szeptemberben amikor mi indultunk. Ami nagyon fontos, orvosi segítséggel összeállítottunk egy gyógyszer csomagot. Bogárcsípés, láz, megfázás, leégés, kötszer baleset esetére. Élelmiszert nem érdemes, csak az első 2-3 napra, mert mindent kint is meg lehet kapni, nem elérhetetlen árakon. Vizet csak egy fél literes üvegben vittünk, mert az úton végig számtalan tiszta vizű forrás kínálta hűs vizét, de jó a vezetékes víz is. Bögrés levest vittünk pár tasakkal, és neszkávét, amihez csak forró víz kellett. A hátizsák csak olyan súlyú legyen, hogy aki viszi, a testsúlyának max. 10 %-a - mondta a barátnőm. Azt is tanácsolta, indulás előtt párszor pakoljunk ki és be, hogy az kerüljön elérhető helyre, ami gyakran kell. Ezt sajnos nem szívleltük meg, mert az indulás előtti napon pakoltunk be. no, meglett a böjtje, mert majd két hétbe került mire pontosan tudtuk mi hova kerüljön praktikusan a hátizsákba. Fontos, hogy a tisztálkodó szerekből is kis flakonokat vigyünk és mindenki csak a saját holmiját cipelje. Így indultunk útra a szomszédos házaspárral együtt. Madridig repülővel,

17 onnan Pamplonáig vonattal, majd bus�szal érkeztünk a kiinduló helyre. Ott a zarándok irodában jelentkeztünk, ahol regisztráltak bennünket, megkaptuk a zarándok útlevelet (Credensia) és egy igazi zarándokkagylót, a zarándok út jelét, amit mindenki a hátizsákjára tűz. Végig az úton ilyen kagyló jelzi a zarándokok útját. A legjobb időszak az április - május, vagy a szeptember - október.

Vannak egyházi, önkormányzati és privát szállások. A legdrágább a privát. Az egyházi és az önkormányzati zarándokszállásokat reggel 8-óráig el kell hagyni. Délután 1-3 órakor nyitnak ki újra. Éjjel 10-11 órakor bezárják. Mindig volt lehetőség ­tisztálkodásra, kimoshattuk a ruhánkat, főzhettünk is. Naponta tartottuk az itthoniakkal a kapcsolatot, hacsak egy e-mail erejéig is, hogy ne izguljanak értünk. Édesanyámat minden vasárnap, ahogy itthon is, felhívtam. Tudtam, hogy Ő aggódott a legjobban értünk. - Csak gyalogosan lehet zarándokútra menni? Kikkel találkoztatok? - Nem, amivel szeretnél. Van aki gyalogol, de lehet autóval, biciklivel, lóval is. Találkoztunk egy magyar házaspárral, ahol a férfi autóval ment, a felesége pedig gyalog. A legközelebbi szálláson

mindig bevárták egymást. Volt olyan, hogy egy asszony helyett a férje vitte mindkettőjük hátizsákját. Meg is jegyeztük a szomszédasszonyommal, miért jön az aki nem bírja el a saját csomagját. Ez hiba volt, amit nagyon hamar beláttunk. A férjem ébresztett rá, hogy honnan tudjuk miért nem bírta el az as�szony a csomagot? Lehet, hogy beteg, és igaza volt. Megtanultunk sok minden mellett azt is, hogy mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy van. A legfiatalabb zarándok, akivel találkoztunk, 19 éves volt, a legidősebb akit láttunk 90 éves. A bácsi asztmásan, légzőkészülékkel, a fia kíséretében zarándokolt ameddig bírt. Találkoztunk vak lánnyal, vagy éppen csípőproblémával küszködő lánnyal is. De az arcuk örömöt sugárzott. A világ minden részéről érkeztek zarándokok. Amerikából, Japánból, Új- Zé­landról, Amazóniából, Ausztráliából…Sok magyarral találkoztunk az úton. Volt egy emlékezetes eset: férjem választotta ki az útvonalat, egy nagyon nehéz, meredek, sziklás szakaszt. Amelyikről tudtuk, hogy a vége 1600 méter magas. A hőmérséklet is többször 38 fok volt az úton. Akkor egyszer haragudtam rá, hogy miért a legnehezebb utat választotta. Nagyon fájt mindenem, úgy éreztem nem nagyon bírom. Mikor felértünk a tetejére, ahogy ő mondta, „az Isten talpához”, csak magyarokat találtunk. An�nyira örültünk egymásnak, hogy minden fájdalmat, fáradságot elfelejtettem. Megosztoztunk az ennivalón. Mi adtunk süteményt, az ő körtéjüket ötfelé vágtuk azt ettük meg közösen. - Egy ilyen hosszú úton az embernek sok minden eszébe jut. Régi fájdalmak, emlékek, jó és rossz dolgok is. Te mi mindenre gondoltál a sok-sok kilométeren keresztül? - Amikor ez ember egy ilyen magaslatra megy fel, akkor csak azzal foglalkozik, hogy fizikailag bírja. Lépés lépés után. Figyelni kell, hova lépünk: kövek, gödrök, bizony hamar kimehet az ember bokája, ha nem figyel. A lapos utakon aztán van idő gondolkodni. Eszembe jutott a gyermekkorom, édesapám, a gyermekeim születése, a munkám. A gondolatok, mint a szél, jönnek-mennek. è


18 Van amelyik gondolat visszajön, és foglalkozni kell vele. De természetesen nagyon sok szép emléket felelevenítettünk a férjemmel. Minden reggel megköszöntem magamban, hogy itt lehetek, a férjemnek, hogy itt van velem, a lábamnak, hogy visz előre az úton, még a kedvenc bakancsomnak is, ami gond nélkül kiszolgált végig.

SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR Nem könnyű a monotónia tűrés sem. mindennap menni, cipelni a hátizsákot, a szálláson ki-bepakolni… stb. Az ember társakkal indul, de végül saját magának kell végigcsinálnia. Elviselni a hőséget, esőt, a fájdalmat. - Bizonyára nem egyedül vagyok, akinek eszébe jut a kérdés az előzmények után. Mégis miért vállaltátok a nehézségeket, mi volt az igaz ok?

SÉRELMEK A PSZICHIÁTRIÁN Ha Önnel vagy ismerősével, hozzátartozójával pszichiátriai kezelése során visszaélést követtek el, illetve ha tudomása van ilyen esetről (jogtalan beszállítás, szexuális zaklatás, bántalmazás, gyógyszer túladagolás stb.), írja meg panaszát a következő címre, vagy hívja az alábbi telefonszámot:

Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány - Amikor az ember elér egy életkort, úgy gondolja ismeri az embereket, a társát, saját magát és már nem igen tanulhat új dolgokat. Vagy igen? - Nagyon sok mindent tanultam, tapasztaltam. Már a bepakolásnál kiderült számomra, mennyi felesleges dologgal vesszük körül magunkat. Egyfajta krém is elég lenne, de nekünk ötféle van, és ez sok minden másra is vonatkozik. Megtanultunk lemondani a kényelemről. Tapasztalat, hogy pl. az áruházaknál is a bejárathoz legközelebb parkol mindenki, hogy még addig se kelljen gyalogolni. Pedig senkinek sem ártana. Tiszteletet a másik ember iránt, nem avatkozni a dolgába mert nem tudhatjuk mit miért csinál. Segíteni kell a másiknak, elfogadni a másik embert. Itt ha valaki leült pihenni csak megkérdeztük nem szorul-e segítségre és mentünk tovább. Beláttuk, hogy nem kell rohanni, mindig csak a saját tempónkban kell haladni. Eleinte zavart, hogy ha valaki megelőzött. Nem megszólni az embereket, ítéletet mondani róluk. Ilyenkor ismerjük meg önmagunkat. Otthon a napi rutin, a biztonság elfed sok tulajdonságot, de ilyen szokatlan helyzetekben jövünk rá, mire vagyunk képes, hogyan vélekedjünk dolgokról, helyzetekről.

- Az egyik helyen kérdőívet töltöttünk ki. Kíváncsiak voltak, ki miért indul el a zarándokútra. Ilyeneket tüntettek fel: val­lási, kulturális, történelmi ismeretek, sport­teljesítmény, spirituális okból, vagy, egyéb indítja útnak. Mi a sportteljesítményt, kulturális, történelmi okot és a spiritualizmust jelöltünk meg. - Milyen érzés volt az út végére érni? - Érdekes módon először valamilyen csalódottságot, ürességet éreztem, és azt, hogy vége va­lami nagyon fontos dolognak az életemben. Megkaptuk a zarándok oklevelünket, a Compostelát, mintegy igazolva, hogy végigcsináltuk a zarándoklatot. Ám azóta az úttal kapcsolatos érzések még mindig dolgoznak bennem. Mintha mégse lenne vége. Megcsináltam, megcsináltuk! Meglátogattuk a barátnőmet az óceán partján, megható találkozás volt. Santiago de Compostelában részt vettünk a zarándokmisén, amin naponta ezer zarándok vesz részt... Szerettem volna már a hazaérkezésük után az útról beszélgetni Katival, ám akkor azt mondta, még korai, fel kell dolgoznia a sok élményt. Most szívesen mesélt, örömmel, csillogó szemmel. Megmutatta, hogy minden napjáról írt naplót, leírta a gondolatait, érzéseit. Csak remélni merem, egyszer talán belenézhetek ebbe a naplóba. Jankovits Márta

Cím: 1461 Budapest, Pf.: 182. Telefon: 06 (1) 342-63-55, 06-70-330-5384 E-mail: info@cchr.hu Weboldal: www.emberijogok.hu Minden információt bizalmasan kezelünk!

Felhívás!

Pszichiátriai szerek viselkedési problémákra? Ha gyermeke „tanulási problémára” vagy „viselkedési rendellenesség” miatt pszichiátriai szereket szed, és úgy érzi, hogy a gyermek állapota semmit sem változott vagy rosszabbodott emiatt, keresse az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítványt. Az alapítványtól ingyenes tájékoztató kiadvány is kérhető a hiperaktivitás témájában. Cím: 1461 Budapest, Pf.: 182. Telefon: 06 (1) 342-63-55, 06-70-330-5384 E-mail: info@cchr.hu Weboldal: www.emberijogok.hu Minden információt bizalmasan kezelünk!


SZÁZHALOM • 2014. JANUÁR

19

Óvárosi farsangi családi nap és jelmezverseny 2014. február 22. szombat, 14:00 Zenálkó Etel Óvárosi Közösségi Ház Farsanghoz kapcsolódó programokkal és fánkkal várjuk az érdeklődőket. A jelmezversenyen családok közös jelmezzel vehetnek részt, a legötletesebb családokat értékes jutalomban részesítjük. belépődíj: családonként 500 Ft


Profile for Faluvédő Egylet Százhalombatta

Százhalom - 2014. január  

Százhalom - 2014. január  

Advertisement