Page 1

Ópium Valamikor, az ember történetének kezdetén, amikor az ember megszerezte és megőrizte magának a villámoktól elhódított tüzet, majd amikor megtanulta a kovakő használatát, akkoriban az ég felé, az ismeretlen felé szálló füstgomolyagok a primitív embert elbűvölték, és elvetették a mítoszok termékeny magvát… Thaiföld és Burma sziklás hegyvidékein volt a Szellemek Hegye, a máktej démoni mágiájának, varázsának rejtélyes birodalma. Időszámításunk előtt, közel háromezer évvel a mai hegyi lakók, a karen és a meo törzsek ősei véres csatákat vívtak tűzhelyük védelmében, hiszen nekik az égbolton, az erdőn és az ópium játszi füstjén kívül semmi mást nem nyújtott az élet. Valamikor, nagyon-nagyon régen, ezen a vidéken született meg az ópium költőien szép legendája… "Járhatatlan hegyek között rejtőzött Nin álomhercegnő palotája. Ide tévedt be egyszer egy fiatal harcos. A hercegnő megajándékozta egy öleléssel, s így ízlelte meg az igazi szerelem csodálatos gyönyöreit. Amikor szerelmi bódulatából feleszmélt, egyedül találta magát a vad hegyek között. Nem emlékezett rá, hogy hogyan került a hercegnő karjai közé, csak az ölelés csodás szépségére, valamint arra a rejtett ösvényre, mely a palotához vezette. Szíve az ösvény felé vonzotta, mégsem mert újra elindulni rajta. Félt, hogy útját nem koronázza siker. Hazatért hát, s bár egyre gyötörte magát, hogy ne gondoljon többé a hercegnőre, gondolatai mégis mindig körülötte forogtak. Egyre szomorúbb lett, és ekkor elhatározta, hogy feleséget keres magának. Így is lett, megházasodott, de gondolatai változatlanul a hercegnőhöz szálltak. Egy hajnalon szörnyű álmot látott, a titokzatos hegyi palota leégett! Ugyanakkor távoli hangot hallott: "Ne veszítsd el a reményedet! A romok alatt megleled a szeretett nő szívét, egy gyönyörű áttetsző követ. Keresd meg, és újra teljesül a csoda!" A harcos így is tett. Meglelte az álmában látott követ, hazavitte, s valóban megtörtént a csoda, házában minden éjszaka a kicsiny kő átváltozott álmai hercegnőjévé, s megajándékozta őt a sokszor megálmodott gyönyörrel. Egyszer azonban megleste a felesége, s rájött a féltve őrzött titokra... Egy napon, amikor a harcos távol volt, megragadta a követ, s úgy dobta ki a kunyhóból, hogy az ezernyi apró darabra tört. Ezek az apró kis kődarabkák azon nyomban parányi magvakká változtak, bekerültek a földbe, s mire a harcos visszatért, a magvakból különös virágok, a mák virágai nőttek ki…. Egyik éjjel újból megjelent a hercegnő, de ezúttal utoljára, s ezt a tanácsot adta: "Ha enyhíteni akarod fájdalmadat, ha meg akarod őrizni egykori boldogságunk emlékét, akkor gyűjtsd össze a mák virágából kicsorduló nedvet, szippantsd fel, szívemből fakad az, s egy múló pillanatra újra átélheted szerelmünk gyönyöreit…" Egy másik legenda szerint az ópium azután jelent meg a földön, hogy Buddha -álmának elűzésére- kitépte és a földre hullatta szempilláit. Ezekből nőttek ki a mákvirágok. (Ezt a hivők feltétel nélkül elhiszik, noha az ópium termesztése idősebb a buddhizmusnál.) Hol van hát vége a legendának, és hol kezdődik az ópium igaz története? Nehéz volna ezt megmondani. Egy bizonyos, az ember megismerte az apró kis máktokot, ez évszázadokon át adott enyhülést sok-sok földi kínra, de ugyanakkor hallatlan szerencsétlenséget is zúdított az emberek millióira. Az ősi mondák szerint a kultikus célokat szolgáló növényeket, elkészítési módjukat az istenek fedték fel a kiválasztott halandók (papok, varázslók) előtt. Így nyújtva ki segítő kezüket, hogy kiemeljék az embereket a hétköznapok gondjaiból, s az álom és az extázis világának segítségével közelebb vigyék őket az éghez, az istenek világához… Valamennyi kábítószerként használatos növény, de különösen a máktej, útjának kezdetét sok tekintetben még ma is homály fedi. Sem a mák tejnedve, sem más gyógynövényből készített varázsszer esetében még utalást sem találunk arra, hogy hogyan is ismerték fel hatásukat. Azt sem tudjuk, hogyan ismerték meg helyes, tehát hatékony formában történő elkészítésük módját, hogyan ismerték fel veszélyeiket, hogyan találtak rá a helyes adagolásra… Mai tudásunk szerint a legvalószínűbb, hogy ösztönösen, tapasztalati úton jutottak el a különböző szerekhez, az állatok szokásait is figyelve. Ezeknek a növényeknek a megismerése egyáltalán nem kis dolog. Biztos, hogy kitűnő megfigyelőképesség, jó logikai készség kellett hozzá.


Gondoljunk csak arra, hogy mai tudásunk szerint, a Földön előforduló kb. 500 ezer féle növény közül csak kb. 150 tartalmaz bódító, kábító anyagot! Egy bizonyos, kezdetben, sőt sokszor még évszázadokon keresztül is, a babonák szertefoszlásáig és a gyógyászat első, tudományos elemeinek a megjelenéséig, valamennyi drogot empirikusan, sokszor tényleges hatásuk ismerete nélkül használták a gyógyításban! Az ópium történetében az az érdekes, (de ez a meg állapítás minden természetes és mesterséges úton előállított ópiumszármazékra is érvényes), hogy mindegyik előbb volt gyógyszer, s csak később lett kábítószer. Ez a megkülönböztetés természetesen új keletű, hiszen kábítószer fogalma viszonylag fiatal… Már a legősibb írásos emlékek is gyógyszerként említik. Az ópiumnak tehát két arca van, s ezért két története, a gyógyszeré és a kábítószeré. Nézzük meg e kettős funkció tükrében először az ópiumot, majd azokat a származékait, amelyek (akárcsak az ópium maga) kábítószerekként is elterjedtek. "Mit sem ér az orvos ópium nélkül" Nézzük először a gyógyszer történetét, de előbb néhány szót kell szólnunk arról, mi volt elterjedésének az oka. Erre egyetlen szóval felelhetünk, a fájdalom. Amióta csak ember él a földön, azóta ismeri a fájdalmat és megkísérel úrrá lenni rajta. A fájdalmat, amelyről Albert Schweitzer így írt: "A fájdalommal örök barátságban vagyunk, hűséges kísérőnk a bölcsőtől a sírig." A fájdalom elleni küzdelem ma is tart, pedig a ma orvosának a betegségekről való ismeretei, tudása és nem utolsósorban gyógyszerkincse az évezredek során óriásit fejlődött. A fájdalomérzést még ma sem tudjuk pontosan meghatározni. Azt azonban ismerjük, hogyan váltódik ki, hogyan vezetődik. Tudjuk azt is, hogy a fájdalom, döntő fontosságú inger, amely jelzi, hogy belülről vagy a külvilág felől veszély fenyegeti a szervezetet. A fájdalmat már a legrégibb időkben is megpróbálták a primitív népek varázslói, boszorkányai, gyógyítással is foglalkozó papjai csillapítani. Egyszerre használtak növényi főzeteket és varázslatot, azaz betegeiket gyógyszerrel és szuggesztióval kezelték. A gyógynövények közül általában a beléndeket, a mandragórát, a fehér ürömöt és a borókát használták. Ezek rendelkeztek valamiféle bódító, nyugtató, altató hatással ugyan, de egyik sem csillapította a fájdalmat… A fájdalomcsillapító gyógyszerek történetét tehát az ópium, pontosabban a máktej fájdalomcsillapító hatásának megismerésétől számíthatjuk. Kisázsióból került át Egyiptomba, ahol a XII. dinasztia uralkodásának idején terjedt el. Persze a vallási töltet itt sem maradt el, a papok szerint Thot isten tanította meg őket a máktej kinyerésére. Az első valódi fájdalomcsillapítóról szóló írásos utalást, az Ebers-féle papirusztekercset 1873-ban találták meg. Csakhamar megállapították keletkezésének idejét (i. e. kb. 1500-ban), és megfejtették a szövegét is. A papiruszon több mint 700 növényi eredetű gyógyszer szerepelt, s majd mindegyik összetevői között szerepelt az ópium is. A régi görögöknél az első időkben varázsszer volt, s nem gyógyszer, a mák gubóját a Halál isten szimbólumának tekintették, erre utalnak az i. e. 1400 körüli időkből származó kis szobrocskák. Egyes vélemények szerint azonban nem egyiptomi eredetű a mák titkának megfejtése, hanem az asszírok ismerték fel legelőbb gyógyító hatását. A gyógyítás istennőjét ábrázoló, több mint 3 ezer éves szobor fejét három máktok díszítette, jeléül annak, hogy a régiek az ópiumot mindenható gyógyszernek tartották. Az ókor legnagyobb orvosa, Hippokratész még nem ismerte az ópiumot, de a következő évszázadok görög és római orvosai már széles körben használják, sőt felismerik a gyógyászatban hasznosítható egyéb hatásait is. Ekkortájt kapja a máktej ma is ismert nevét, az ópiumot (a szó görög eredetű, és nedvet jelent.) A máktej és a fájdalom közötti kapcsolatra utal perzsa elnevezése, teriak-nak, vagyis ellenméregnek nevezték, mert a fájdalmat méregnek tekintették. Az első orvos, aki mák nedvének előállításáról és gyógyszerként történő alkalmazásáról írt, Theofrasztosz görög orvos volt, Arisztotelész tanítványa, az i. e. 4. században. Az i. e. 1. század körül már több római természettudós és orvos (pl. Plinius, Celsus) munkáiban


olvashatunk részletes összefoglalást a máktejre vonatkozó, szinte valamennyi korabeli ismeretekről. Kínába Perzsián keresztül juttatták el az ópiumot arab orvosok. Erre utal arab eredetű kínai neve, az o-fu-yung. Az ópiumot már az i. e. 1. században keletkezett kínai gyógyszerkönyvek említik, s évszázadokon keresztül használják is a kínai orvosok. Leírják euforizáló hatását is, de érdekes módon mindaddig megmaradt gyógyszernek, míg Kína a maga elzárkózottságában élt. A gyógyszerként használatos ópiumot azonban sosem szívták, mindig csak szájon át vették be. Az euforizáló hatás így lassabban s kisebb intenzitással jelentkezik, mintha szívnák. Ez az orvosi magyarázata annak, hogy gyógyszer maradt évszázadokon át. Több ezer évvel ezelőtt kezdték alkalmazni Sumérfában (a mai Irakban), innen terjedt át Egyiptomba, Perzsiába, Indiába és Ázsia más részeibe, onnan pedig a görögök közvetítésével Európába. I. sz. 970 körül egy kínai orvosi tanácsadóban, a Kaj pao-pen-caóban már kifejezetten fájdalomcsillapításra alkalmas szerként említik, de leírják, hogy az ópium (másik kínai nevén: ing-cu-shu) altatószerként is adható. Indiában, ahol a sebészet történetét az i. e. 550-es években élt Susruta munkásságától számítják, már nagyon régen ismerték és használták az ópiumot, más növényekkel együtt. A középkor legjelentősebb receptgyűjteménye a 12. században készült Antidotarium Nicolai volt. Az ebben levő 140 recept közül több mint 40-ben fontos alkotóelem volt az ópium. Az európai orvostudományban Paracelsus volt az, aki a 16. században az ópium fájdalomcsillapító hatását szinte mindenek fölött állónak tartotta. Így írt róla: "Van egy csodálatos hatású szerem, én Laudanumnak (latin: dicsérendő) nevezem, mert ez mindenek felett áll, ha enyhíteni kell a haldokló szenvedéseit." Európában a 17. századtól kezdve az uralkodó fájdalomcsillapító gyógyszer az ópium lett, háttérbe szorítva az addig, vagyis Paracelsus fellépéséig vele egyenrangúnak tartott burgonyafélék alkaloidjait (atropint, hioszciamint, szkopolamint stb). Így hát Európában nemzedékről nemzedékre terjedt az ópium használata, hogy enyhítse a szenvedők kínjait. Sajnos az is igaz, hogy a vele visszaélőket romlásba, pusztulásba taszította. Találóan írta a század első évtizedeiben egy francia gyógyszertanász: "A Heszperidák kertjében élő sárkány elbukott, de megszámlálhatatlan ember bukott vele együtt." (Vergilius ugyanis Aeneas című híres eposzában úgy írja le a sárkány pusztulását a Heszperidák kertjében, hogy a százfejű szörnyeteget a templom papnője ölte meg, ópiumot keverve ételébe.) Csak nagyon kevés orvos ismerte fel a fenyegető veszélyeket. Már a régi görög orvosok között is voltak, akik óvtak az ópium kritika nélküli adásától. Így az i. e. 5. században Diagórász, majd kétszáz évvel később Erisztratész figyelmeztette orvostársait, hogy óvakodjanak az ópiumtól, s ne használják altatónak. Sőt a római orvosok előtt is ismert volt az ópium túladagolás veszélye. Az ópium olyannyira elterjedt a 17. századi Európában, oly sokra tartották és használták, hogy a kor egyik legnagyobb, mai mércével mérve is nagy orvos egyénisége, Thomas Sydenham, (akit a modern belgyógyászat egyik megalapozójának tekintenek), így írt "Mit sem ér az orvos ópium nélkül..." Más világrészeken még rosszabb volt a helyzet, meg még korlátlanabbul, mai szemmel nézve kritikátlanabbul alkalmazták. Így pl. Perzsiában elhízás ellen, Indiában pedig a mocsárláz gyógyítására rendelték. Európában John Jones angol orvos az elsők közé tartozott, aki óvott az ópium felelőtlen adásától. Így ír 1701-ben: "Az ópium hirtelen elhagyása hosszú időn át tartó szedés után elviselhetetlen szorongást, lelki depressziót okoz, és néhány nap leforgása alatt nyomorúságos halálhoz vezet." S bár e találó megfigyelés után sem tiltotta az ópium használatát, azt azonban nagyon határozottan leszögezte: "Nem a narkotikumba van a hiba, hanem az emberben." Azt persze nehéz volna megmondani, hogy ezt a megállapítását hogyan értette? Valóban ismerte-e, hogy milyen nagy egyéni eltérés tapasztalható az egyes emberek gyógyszerekkel szembeni tűrőképessége között, vagy pedig azokra gondolt, akik betegségük elmúltával is rabjai maradtak az ópiumnak? A 18. század második felében már főbb orvos leírta hogy az ópium lassan ölő méreg. Veszélyét nem a lelki függőség kialakulásában és annak káros következményeiben látták, ezt még nem


ismerték fel, hanem "csak" a hosszú ideig tartó szedés szervezetet leromboló hatásában. Ezért helytelenítették, hogy az ópiumot túlságosan gyakran rendelik olyan esetekben is lázcsillapításra, fájdalomcsillapításra, amikor az felesleges mert ilyenkor a beteg állapotát ez sokkal inkább súlyosbítja, semmint javítja. Morpheus isten itala Az ópium gyógyászati alkalmazásában fordulópontot, sőt bátran mondhatjuk, forradalmat jelentett, amikor 1806-ban, egy kis német városkában, Padebornban, a Hofapotheke tulajdonosa, Friedrich Wilhelm Adam Sertürner gyógyszerész előállította a máktokból az ópium fő hatóanyagát, egy rendkívül erős fájdalomcsillapító és bódító hatású szert. Ez volt az első alkaloid! Mivel az altató hatást tartotta elsődlegesnek, ezért az anyagot 1811-ben, a jó álmok istene, Morpheus után morfiumnak nevezte el. (A morfiumot ma már -természetes úton- a száraz máktokból közvetlenül vonják ki. Az eljárás kidolgozása egy magyar gyógyszerész, Kabay János nevéhez fűződik, ő alapította a Tiszavasvári Alkaloida gyógyszergyárat is.) 1817-ben már részletesen megismerik a morfium különböző tulajdonságait állatkísérletekben, majd mind nagyobb és nagyobb teret kap a gyógyításban is. Ebben az is nagy szerepet játszik, hogy előállítják a szöveteket helyileg nem izgató, vízben oldódó morfiumsókat, Gabriel Pravaz francia orvos pedig elkészíti a róla elnevezett fecskendőt, s egy angol orvos már nemcsak szájon át, hanem a bőr alá fecskendez gyógyszereket. Az évszázad nagy háborúi (a porosz-francia és a krími háború), a sebesültek ezrei önként sugallják az ötletet, hogy a szenvedések enyhítésére alkalmazzák a morfiuminjekciót. E célra valóban sokkal hatásosabb volt, mint a szájon át beadott gyógyszer. Ez nemcsak a hatás erősségére vonatkozott, hanem időben is sokkal előbb jelentkezett az injekció hatása. Hamarosan kiderült azonban az is, hogy a hozzászokás veszélye is nagyobb. Tetézte a bajokat, hogy egyes orvosok, nem ismerve még a morfium hatását, azt hitték, hogy őket nem kerítheti hatalmába a kábítószer. A szerencsétlenségben csak az volt a szerencse, hogy a morfinista értelmi képessége (az egyre romló testi állapot ellenére) évekig változatlanul megmarad. Így a sokszor akaratlanul morfinistákká lett emberek akaratvilága is csak lassan szűkült be. Ezért ha idejében kerültek elvonókúrára, az legtöbbször sikeres volt. Az orvosok régen tudták, hogy az ópium hatása összetett, csillapítja a fájdalmat, oldja a simaizmok görcsét, van altató hatása, sőt bizonyos esetekben és bizonyos értelemben izgató hatása is. Sertürner csak az első lépést tette meg az úton. Ahogy a gyógyszerészet, a kémia fejlődött, úgy gyarapodtak az ismeretek is. Hamarosan kiderült, hogy az ópiumnak 25 alkaloidja van, Ezek hatása (gyógyszertani szempontból) nagyon is eltérő. Az ópiumszármazékok között a legerősebb fájdalomcsillapító és altató hatása a morfiumnak van. Érdekes, hogy a hasmenést gátló hatás az egész ópiumé, de ez akkor is megmarad, ha az ópiumtinktúrából kivonják a morfiumot. Az ópium hasmenést csillapító-szüntető hatása természetesen nem a hasmenés okát szünteti meg (ezért ma már erre a célra is csak ritkábban használják), hanem lelassítja a kórosan meggyorsult, s így a hasmenést okozó bélmozgást… A morfium már kis adagban csökkenti a nagyagy fájdalomingerekkel szembeni érzékenységét anélkül, hogy befolyásolná a perifériás idegek vezetési képességét, sebességét vagy az idegvégződések (a receptorok) érzékenységét, észlelő képességét (ezért nem használták műtéti érzéstelenítésre). A heveny fájdalom csillapítására adott egy-két morfiuminjekció után, az erős fájdalmak elmúltával, a beteg nem igényli tovább a morfiumot. Más a helyzet akkor, ha valamilyen oknál fogva hosszabb időn át adják, akkor gyorsan kifejlődhet a szenvedély, a függőség. Ezért amióta a gyógyszerkémia fejlettsége lehetővé tette új vegyületek előállítását, ismert régi anyagok kémiai szerkezetének megváltoztatását, a kutatók arra törekedtek, hogy olyan ópiumszármazékokat állítsanak elő, melyek fájdalomcsillapító hatása eléri vagy esetleg meg is haladja a morfiumét, de a megszokást, testi-lelki függőséget kialakító hatása gyengébb. Sajnálatos módon az egyik első vegyület, a mind a mai napig az egyik legveszélyesebb kábítószerré vált heroin volt.


Amikor 1898-ban felfedezték, nagy reményeket fűztek hozzá. Nem is annyira fájdalomcsillapítónak szánták, hanem - mivel kitűnő köhögéscsillapítónak bizonyult, az asztma, az idült hörghurut és a tuberkulózis gyógyításában kezdték kiterjedten alkalmazni, nyugtató hatása miatt pedig a kedélybetegségek kezelésére. Az új szer iránti lelkesedést még fokozta, amikor kiderült, hogy alkalmas a morfiumelvonó kúra szereként is. De már a századforduló első éveiben rájöttek arra, hogy éppen a heroin az, amelyhez a szervezet a leggyorsabban hozzászokik, és a heroinistákat még a morfinistáknál is nehezebb kezelni. Néhány év múlva azután minden országban betiltották, és gyártását szigorúan ellenőrzött körülmények között, kis mennyiségben, kizárólag kísérleti célra engedélyezik alkalmazását. Ma már gyógyszerként a világon sehol nem használják. Sajnos kábítószerként annál gyakrabban. De ez már az ópium kettős arculatának másik története, a kábítószerek világa. Az ópium, mint kábítószer Valószínűleg Törökországban használták először kábítószerként, ha nem is teljesen a mai értelemben véve. Ennek oka az volt, hogy Mohamed próféta az igazhivőknek megtiltotta a bor fogyasztását, s a mámorkeresők az ópiummal kárpótolták magukat. Így terjedt el az ópiumevés. Egy francia utazó, Belon, már 1546-ban megírta: "A törökök békében-háborúban egyaránt rendszeresen esznek ópiumot, hogy a veszélyeket, nehéz helyzeteket könnyebben elviseljék, átvészeljék." Egy másik utazó, az egykori kurucból, Bercsényi Miklós kapitányából francia tábornokká és diplomatává lett Tott báró is rikító színekkel ecsetelte a konstantinápolyi piactéren látottakat: "Az ópiumadagjukra várakozók szófájukon feküsznek, s összekuporodva várják szükségleteik kielégítését." Samuel Crumpe angol orvos így írt az iszlámvallás és az ópiumszívás közötti oki összefüggésről: "Az az igazság, hogy a világon mindenütt a mohamedán vallású népek szoktak rá az ópiumra... Ennek oka abban rejlik, hogy a muzulmán vallás előírásai tiltják a bor és más részegítő italok fogyasztását." Jean Chardin, a 17. század híres utazóinak egyike pedig ezeket írta: "Azok a perzsák, akik hozzászoktak ennek a gyógyszernek a rendszeres fogyasztásához (az ópium a 16-17. században vált gyógyszerből kábítószerré), egy idő után már nem tudnak élni nélküle. Az ópium iránti vágy lelki depressziót idéz elő náluk. Kegyetlen sóvárgás és szellemi gyengeség tükröződik az arcukon. A törökök például nyíltan hangoztatják, hogy ők bizony már nem tudnának meglenni ópium nélkül, hacsak borral nem helyettesíthetnék. Ám ha ezt mégis megkísérlik, csalódottan tapasztalják, hogy a szeszes ital koránt sincs akkora hatással rájuk, mint az ópium." Az 1800-as évek végén egy híres perzsa költő-filozófus, Abu I-Quasem Yazdi így írt: "A keleti hagyományokon nevelkedett művelt ember számára a maga belső világa a fontos egyedül, a külső realitás elhanyagolható látszat." Ezért az európai utazók többnyire úgy képzelték, hogy végeredményben az ópiumevés sem egyéb, mint a keleti ember egyik szokása, tehát egyfajta egzotikum. Hozzátartozik a kelethez, mint a felkelő nap, a barna vagy a sárga arcbőr, a szemlélődő életmód, a Buddha-ülés és a fehér emberétől elütő más szokások. Királyi szokás Az 1526-os év India történelmében is tragikus fordulatot hozott. Ebben az évben bukott el a panipati csatában az utolsó delhi szultán. A győztes Baber megalapította a nagy mongol birodalmat, de mivel maga is, családja is az ópium rabja volt, a királyi szokás elterjesztette az addig csak gyógyszerként alkalmazott, de könnyen hozzáférhető olcsó anyagot, előbb a nemesek azután a nép kőzött is. A leghatalmasabb mogul, a Nagy Akbar azután állami monopóliummá tette az ópium termesztését és eladását. Az is maradt évszázadokon át egészen a mogul birodalom bukásáig, nem csekély jövedelemmel gyarapítva az államkincstárt. Ebben az időben vált szokássá a lakosság körében, hogy napjában egyszer-kétszer ópiumos vizet igyanak vagy lenyeljenek egykét ópiumpilulát. Igaz, nem a mongol uralkodók honosították meg a máktermesztést, illetve nem ők ismertették meg India lakosaival az ópiumot. Feltételezhetően a macedóniai világhódítónak, Nagy Sándornak a seregei hozták be, de az biztos, hogy amikor a ghaznai arab szultánok


elfoglalták Indiát s meg alapították ott a Delhi Szultanátust, meghonosítottál a mák termesztését is. Az angolok elég korán felismerték, hogy a túlzott ópiumfogyasztásnak vannak bizonyos veszélyei, ezért Indiában, tehát a saját területükön hamarabb korlátozták az ópiumfogyasztást, mint ahogy később (inkább kényszerből, semmint meggyőződésből) csökkentették az exportot. India első főkormányzója, Warren Hastings már 1735-ben kifejtette, hogy az ópium nem létszükséglet, hanem ártalmas luxuscikk. Az ópiumtermesztés és kereskedelem előbb patnai kereskedők kezére került, s tőlük vette át azt a jól jövedelmező üzletágat a Keletindiai Társaság, majd pedig a Brit-Indiai Kormány. Az ópiumkereskedelem tehát virágzott. De lassan felébredt Anglia és a világ lelkiismerete is. Komolyabb intézkedéseket azonban (a közvélemény nyomására) csak a század végén hoztak. Bár sokan igen határozottan követelték, hogy a kormány tiltsa meg az ópiummák termesztését (ópiummáknak nevezik a keleten honos, az európaiénál nagyobb ópiumtartalmú mákfajtákat), erre mégsem voltak hajlandók, csak arra, hogy egy Királyi Vizsgáló Bizottságot küldjenek ki a kérdés tanulmányozására. Végleges állásfoglalásukat a bizottság jelentésétől tették függővé. S mindenki legnagyobb meglepetésére a bizottság nem jutott egyértelműen arra a következtetésre, hogy az ópium termesztését meg kellene tiltani. Ez a határozatlanság ma, majdnem hihetetlenül hangzik, de mégsem vádolhatjuk a bizottság tagjait lelkiismeretlenséggel. Egyrészt akkoriban még nem álltak a bizottság rendelkezésére olyan egyértelmű, meggyőző adatok az idült ópiumfogyasztás következményeit illetően, mint akár csak 50-60 évvel később. Másrészt, s talán inkább ez okozott zavart, Indiában az ópiumnak, mint gyógyszernek komoly, mélyen gyökerező hagyományai voltak. Ezeknek a hagyományoknak egyenes következményeként, továbbá a szociális elmaradottság, tudatlanság miatt is, még a 19. századi Indiában sem lehetett éles határvonalat húzni az ópium terápiás és nem terápiás alkalmazása között. Így mindenki legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy a fogyasztók legnagyobb létszámú csoportját a csecsemők és a négy éven aluli gyerekek alkotják. A magyarázat nagyon egyszerű, a lakosság zöme szegény volt, egészségtelen körülmények között élt, s egészségtelenül táplálkozott. Ennek egyenes következménye volt, különösen trópusi viszonyok között, a gyakori hasmenéses megbetegedés. Orvos nemigen volt, s ha volt is, a szegények úgysem tudták volna megfizetni. Így a síró, hasmenéses vagy fájdalomról panaszkodó, aludni sem tudó kisgyerekek egyetlen hatásos gyógyszere az ópium volt… A másik nagy csoportba a "korosabb" férfiak tartoztak. (A korosabb jelző ne tévesszen meg bennünket, mert abban az időben (a nagy tekintélyű Királyi Bizottság jelentése az 1885. évben kelt) a 40 évesek már korosnak számítottak.) Ezek a férfiak úgy szedték az ópiumot, mint ahogyan ma szedik az idős emberek a vitaminokat, ásványi sókat és erősítőket tartalmazó gyógyszereket, az ún. geriátriumokat. S bár kis adagban, de rendszeresen szedték az ópiumot (nem szívták!). Így az ópium mértékletes használata elfedte, vagy inkább elmosta a használat és a visszaélés közötti határt. A bizottság jelentése tehát a kormány ópiumpolitikáját támasztotta alá, s nem az Ópiumellenes Liga vagy a közvélemény követelését. A kormány mégis úgy döntött, hogy a sajátjuknak tekintett Indiában óvatosan de csökkenti az ópiumfogyasztást. Ehhez szerencsés kézzel nyúlt hozzá, mert felismerte, hogy Indiában, ahol azért az ópiumfogyasztás mértéke kezdett hasonlítani az európai szeszesital-fogyasztás elterjedtségéhez tiltó intézkedésekkel nem érhetnek célt. A fokozatos csökkentés módszere mellett döntöttek tehát. Sikerüli is ily módon jelentősen visszaszorítani az ópiumfogyasztást, de a végső harcot a függetlenség elnyerése után az indiai kormány vívta meg, az egyes tagállamok 1956 után sorra elrendelték az ópiumot fogyasztók nyilvántartását, orvosi bizottságokat hoznak létre, s ezekre bízzák a havi ópiumadag megállapítását, irányelveket adnak az orvosoknak, hogyan és milyen mértékben csökkentsék az ópiumadagokat. Az eredmények, amint azt az indiai kormány egyik régebbi statisztikai kimutatása is igazolja, valóban látványosak voltak. És még egy adat, ötven év alatt a felhasznált ópium mennyisége évi


500 tonnáról 5 tonnára csökkent! A nagy robbanás Egészen másként alakultak a dolgok Kínában. Ott a 19. század végén az ország felnőtt lakosságának 30-40 százaléka az ópium rabja volt. Hogyan jutottak el idáig? Erre ma, amikor tudjuk, hogy a toxikománia elsősorban társadalmi probléma, könnyű magyarázatot adni. Kína népe a 19. században próbált véglegesen megszabadulni a gyűlölt mandzsu uralkodóktól és nemesektől. A lázadások, felkelések sorra elbuktak, s a baj tetézéseként megjelentek az európaiak is, akiket a nép hamarosan még jobban meggyűlölt, mint a mandzsukat. Jött az ópiumháború, majd a boxerlázadás, amelyet szintén levertek ugyan, de közben a központi hatalom felbomlott, helyébe különböző titkos társaságok vagy egyszerűen a nagy rablóbandák vezérei léptek. Az eredmény nem volt kétséges, az ország amúgy is rossz gazdasági helyzete tovább romlott, a nép éhínséggel küszködön. Egyetlen vigasza maradt, az ópium… Bár a kínaiak nagy szerepet játszottak az ópium szívás elterjesztésében, nem ők találták fel. Az "érdem" a hollandoké. A hollandok Jáva szigetének elfoglalás után, 1600 körül nemcsak a dohánnyal és a pipázással ismerkedtek meg, hanem véletlenül arra is rájöttek, hogyha a pipadohányhoz ópiumot kevernek, az fokozza a dohányzás élvezetét. Ehhez járult még egy tévhit is, azt gondolták, hogy az ópium véd a maláriától… Az ópiumszívás lassan, veszélyesnek még egyáltalán nem mondható mértékben terjedt. Mindaddig, míg az ópium élvezete nem vált tilossá, lényegében abból ált az ópiumfogyasztás, hogy igen sokan (s ezek sokkal inkább a tehetősebbek, mint a nincstelenek soraiból kerültek ki) esténként elszívtak egy-egy pipányi ópiumot. Bizonyos, hogy ezekben az emberekben is kifejlődött a hozzászokás, de még nem olyan mértékben hogy munkájukban, családi életükben zavart okozott volna. A nagy robbanás időszaka a Ming dinasztia uralkodásának végére, a 17. századra esett. A Ming császárok a dohányzás elterjedését akarták megakadályozni tűzzel-vassal, akárcsak számos európai államban is, s nem nagyon törődtek a veszélytelennek tartott ópiummal. Az ópiumszívás ellen először Jüen Cseng császár lépet fel szigorúan, száz bambuszbot-ütésre és száműzetést ítélte azokat, akik ópiumot szívtak vagy akiknél ópium pipát találtak. Azokat pedig, akik "tiszteletre méltó családok fiait ópiumszívásra csábították", megfojtatta. Ekkorra azonban már annyira romlott az ország helyzete, oly mostohává váltak az életkörülmények, hogy az ópiumszívás rohamosan terjedt, de most már a legnyomorúságosabb körülmények között élők körében. Arra persze nem gondoltak a szerencsétlenek, hogy az ópiumra költött pénz még tovább fokozza nincstelenségüket, nyomorukat. (Csak 1906-ban sikerült szigorú intézkedésekkel felszámolni az addig szabadon, majdhogynem állami jóváhagyással történő ópiumtermesztést és kereskedelmet, eltekintve az ópiumháborút kiváltó, tiszavirág életű tilalmi időszakokról.) Kínában a 19. század közepén az ópiumszívók számát már 10-12 millióra becsülték. Ez a szám nemhogy csökkent volna, de inkább növekedett a század végére, a 20. század elejére. Bizonyos célzatosan megírt, sokszor szenzációhajhász útirajzoknak, útikönyveknek köszönhetően a Kínáról alkotott hagyományos képhez szinte elválaszthatatlanul hozzátartozott az ópiumbarlang képe, ahol csonttá-bőrré soványodott emberek fekszenek kábultan a piszkos priccseken, s elerőtlenedett kezükből kihull az ópiumpipa. A század elején azután más magyarázatok is születtek. A legnépszerűbb szerint az európai és a kínai életfilozófia közötti eltérésben rejtik az ópiumélvezet elterjedésének oka. Ez látszólag meg is magyarázott mindent. A híres francia író, André Gide pl. ezt írja: "Meg kérdeztem egy kínait, hogy mi tette rá a legnagyobb benyomást, európai utazása során? Ezt válaszolta: "Európában főként a fáradtság, a bánat és a gond kifejezés láttam minden arcon". S még hozzáfűzte: "Önök jártasak valamennyi művészetben, kivéve a legegyszerűbben, abban, hogy hogyan kell boldognak lenni…" Felvetődik a kérdés, hogy miért terjedtek el Európában a kábítószerek? Ennek okaira már részben


utaltunk. Annyit azonban még szeretnénk hozzáfűzni elsősorban a kábító, euforizáló szerek vonatkozásában (Európában ezek terjedtek el elsőként), hogy amióta ember él a földön, mindig voltak és mindig lesznek szenvedésnek összetettebb, bonyolultabb formái. Hiszen a testi szenvedésekhez, a fizikai fájdalmakhoz gyakran társulnak lelki problémák is. Ezek akár együttesen, akár külön-külön is szorongást, feszültséget idézhetnek elő. A belső feszültséget azután gyakran kíséri testi-lelki fáradtság, kimerültség, amit még fokoz a rohanás, az embernek önmaga erejével történő, sokszor értelmetlen visszaélése. Ha most ilyen körülmények között egy gyengébb lelkierejű ember valami oknál fogva kábító, fájdalomcsillapító gyógyszert kap, amivel az nemcsak fájdalmait enyhíti, hanem fájdalomcsillapító hatásánál fogva lelki panaszait is, akkor (ha orvosa, környezete nem vigyáz eléggé) könnyen válhat a kábítószer rabjává. Csandu Ahhoz, hogy az ópiumszívás széles körben elterjedhessen, már szükség volt bizonyos kémiai ismeretekre is. A nyers ópium ugyanis nem nagyon alkalmas szívásra. Megszületett hát a csandu, az ópiumszívásra alkalmas, aromás, jól formázható, gyúrható alakja. Ez elég bonyolult módon és hosszú ideig készül. Így válik az alig gyúrható, füstölésre alkalmatlan, semmiféle aromával nem rendelkező nyers ópiumból csandu. És még valami, a hosszas eljárás során néhány ópiumalkaloid szétesik, de a massza morfiumtartalma az eredeti közel kétszeresére nő. Ezért is veszélyesebb az ópiumszívás, mint az ópiumevés. A csandut kis golyócskává gyúrva helyezik az ópiumpipa fejébe, majd meggyújtják. Az ópiumszívó, megfelelő mennyiségű füst leszívása után gyorsan elalszik, és eljut az áhított álmok színes birodalmába. Az ébredés már kevésbé kellemes, legtöbbször depressziós állapot jelentkezik, de nem ez a legnagyobb ár, amit az álmok világába tett gyakori utazásért fizetni kell. Készítsünk számvetést, mi hát az ár, amelyet az ópium és a morfium, heroin adta múló boldogságért, álomért fizetni kell? Az átlagos ópiumszívó naponta 10 grammnyi csandut szív el, de kivételesen akár 30-40 grammot is. A heveny mérgezéstől az éveken át tartó, rendszeres ópiumszívás megvédi. A keleti emberek nem tudni miért, de lassabban jutnak el a "végállomáshoz", mint a európaiak, akiknél már néhány évi rendszeres ópiumszívás is teljes testi-lelki leromláshoz vezet… Amikor kellő felkészültséggel kezdték elemezni a csandu hatását, hamar megdőlt az a korábbi feltételezés, hogy a "csodás" hatásokat a csanduban levő, abból az izzítás hatására felszabaduló morfium okozná. Kiderült ugyanis, hogy egy ópiumpipányi csanduban viszonylag kevés morfium van (a legjobb minőségű ópium morfiumtartalma 10 százalék körül mozog). A bódító hatásban tehát még más alkaloidok is szerepet játszanak. Vannak országok (pl.Törökország, Irán), ahol sohasem szívták, hanem ették az ópiumot. A kezdeti adag az ópiumevőknél viszonylag csekély, napi 0,03-0,12 gramm, de ez az adag az idők folyamán elérheti a napi több grammot is! Az európai országokban és az USA-ban is sokkal inkább az evés, mint a szívás terjedt el. Az ópium elfogyasztása után (mindaddig, amíg a narkomániás ember csak kis mennyiségeknél tart) egy rövid ideig tartó, jó érzésekkel teli, gond nélküli bódulat alakul ki. Ebben az állapotban gyorsan váltják egymást a kellemes, színes gondolatok, s a bódult ember lelki szeme előtt az egész világ bearanyozódik. Ha azonban a megevett mennyiség nagyobb, akkor az ópiumevő éppúgy elalszik, mint az ópiumszívó. Az ópiumélvezőt hajtja a vágy, hogy ilyen módon meneküljön a valóságtól, ne kelljen szembenéznie vele, ne kelljen azzal fáradnia, hogy a sokszor valóban nehéz problémákat a maga erejéből vagy mások segítségével megoldja. Sokszor éppen a környezet közömbössége, segítőkészségének hiánya miatt nyúl a droghoz, hogy segítségével mintegy kilépjen a jelenből. Megpróbál, noha sokszor maga is tudja, hogy csak ideig-óráig sikerül, az ópiumbódulatban mindent elfelejteni, s közben egyre lejjebb sodorja a vak szenvedély a lejtőn. Eleinte csak nem akarja, később már valóban nem tudja, nem képes észrevenni, hogy nemcsak


magával nem törődik, de teljesen elvész, közömbös lesz számára a társadalom, majd nagyon hamar a családja is. Ebből az állapotból azonban még van menekvés, gyógyulás, az elvonókúra. Ide kívánkozik az a tévhit (s ez mint látni fogjuk néhány más kábítószernél is vissza-visszatér), hogy az ópium fokozza, segíti a nemi potenciát, a nemi teljesítményeket. Ez egyszerűen nem igaz. Mi hát a valóság, hogyan született, honnan táplálkozik ez a hiedelem? Az való igaz, hogy az első időben az ópium használatával meg lehet hosszabbítani a közösülés időtartamát, azaz késleltetni az orgazmust is, az ejakulációt is. De amilyen arányban növekszik a rendszeresen fogyasztott ópiummennyiség, olyan mértékben húzódik el egyre inkább a beteljesülés pillanata. S ez már sokkal inkább kínos, semmint kellemes. Végül egyszerűen el marad egészen… Kialakul egy teljesen aszexuális állapot az ópium rabja az ópium segítségével kasztrálta önmagát. S mindezt úgy tette, hogy maga sem veszi észre mi is történt vele. Míg a valóságban az ópium teljesen kiölte a szexuális élményekre való törekvést, addig - írja a perzsa költő-filozófus Yazdi - a nemi aktust, az ópiummámorban megálmodott paradicsombeli lányoktól kapott csókok helyettesítik. A végállomás az esetek többségében a teljes testi leromlás. Ez olyan mértékű, hogy valósággal csont és bőr lesz az egykor jó megjelenésű, jó erőben levő emberből. Ilyen állapotban szervezete semmiféle fertőzésnek nem tud ellenállni, s egy olyan közönséges, jelentéktelen fertőzés okozta betegség is, amellyel egy nem narkomániás ember szervezete könnyedén megbirkózik, számára halálos kimenetelű. De az sem ritka kivétel, hogy egy zavart pillanatában öngyilkosságot követ el, s ez tesz pontot az ópium rabjának életére. Joggal írják róla a régi arab orvosok, hogy az ópium mindent gyógyít, saját magán kívül!

Morfium Amikor Sertürner 1806-ban előállította, illetve kivonta az ópium fő hatóanyagát, a morfiumot, azonnal felkeltette az orvosok figyelmét. Ez az érdeklődés még fokozódott, amikor sikerült injekciós készítmény formájában is előállítani. Csakhamar kiderült, hogy - különösen injekcióban adva - fájdalomcsillapító, köhögéscsillapító és altató hatása sokszorosan felülmúlja az ópiumét. Az első időkben csak az új gyógyszer csodálatos hatásainak örültek. A morfium segítségével szinte pillanatokon belül lehetett olyan erős fájdalmakat csillapítani, olyan kínokat enyhíteni, melyeket azelőtt szinte elképzelhetetlennek tartottak (nem véletlen tehát, hogy a veszélyekre csak később figyeltek fel). Kiderült az is, hogy a morfium a krónikus ópiummérgezésben is nagy szerepet játszik. Mutatja ezt az is, hogy a krónikus ópium és morfiummérgezés között gyakorlatilag alig van különbség. Ha valamilyen okból az orvos szükségesnek látja, hogy betege morfiumot kapjon, akkor egy labilis idegállapotú, túl ingerlékeny, ideges, kiegyensúlyozatlan embernek néha már néhány injekció után kialakulhat a boldogság, a sérthetetlenség érzése, megfeledkezik a jelen nehézségeiről, saját kínzó, belső nyugtalanságáról. Egyszóval kialakul az eufória. A morfium hatására a félénk bátornak érzi magát, a kishitű megtelik önbizalommal, a tétovázó úgy érzi, hogy feltöltődött energiával. Gondolatai is felszabadultakká válnak, s eufórikus állapotában még érzelmi és hangulati életét is kellemes észlelések színezik. Nem csoda hát, hogy panaszai, fájdalmai elmúltával is egyre inkább állandósul benne morfium iránti vágy! A morfium azonban nagyon gyorsan beépül a sejtek anyagcsere-folyamataiba, olyannyira, hogy a sejtek számára éppen olyan nélkülözhetetlenné válik, mint a víz vagy a só… A fenyegető morfiummegszokás kialakulásának első jele, hogy a beteg akkor is azt állítja, hogy panaszát csak a morfium szünteti meg, amikor már állapota orvosilag nem indokolja. Ekkor kell az orvosnak nagyon odafigyelnie, és segítenie. Ha a beteg nem kapja meg a kért morfiumot, már elvonási tüneteket mutatkoznak. Elsőként makacs álmatlanság gyötri, melyhez erős belső nyugtalanság társul. A beteg nem találja a helyét, mind idegesebb, ingerlékenyebb lesz, kis


izomrángások sok tapasztalhatók, romlik a koncentráló készsége, szétszórttá válik, feledékeny lesz. Gyakori a hasmenés a szívdobogás, az izzadás, a könnyezés, félelemérzése támad, impotencia alakul ki. A legrosszabb azonban az a (pontosan nem körülírható) rossz érzés, belső kényelmetlenség, amely a beteget, a legnagyobb kétségek közé taszítja, hacsak meg nem kapja az oly annyira áhított morfiumot. Ez a kétségbeesett, reménytelennek érzett kínzó állapot olyan fokú lehet, hogy a morfinista sokszor nem lát más kiutat maga előtt, ha nem tudja megszerezni morfiumát, mint az öngyilkosságot. Így érthető, de nem menthető, hogy mindent elkövet azért, hogy morfiumhoz jusson. Először legálisan, azután ha nem megy másként, hát csalással, lopással, betöréssel. Ezen az úton haladva egyre nagyobb és nagyobb adagokat ad be magának attól való félelmében, hogy a már vázolt rossz testi-lelki állapotba kerül. Ezért akkora adagokat ad be magának, amekkorára a valóságban nem is volna szüksége, de félelmében túlzott biztonságra törekszik. Ezt az állapotot nevezik a "luxusfelhasználás" stádiumának. Az csak a kisebb baj (ha egyáltalán lehet rangsorolni), hogy már olyan adagoknál tart, amekkora adagok egy átlag embert azonnal megölnének. A nagyobbik baj az, hogy amikor a morfinista ezt a stádiumot elérte, akkor már idejének és egyre fogyó energiájának legnagyobb részét a morfium megszerzésére kell fordítania. Mit tettek régebben? Először némi hazugság ára megpróbálták megszerezni kezelőorvosuktól az áhított receptet. Ez természetesen nem ment a végtelenségig, mert még a legtúlterheltebb vagy a leglágyszívűbb orvos is előbb-utóbb gyanút fogott, s megtagadta a recept kiadását. Sőt megkísérelte leszoktatni a beteget a morfiumról vagy az állítólagos súlyos panaszok miatt kórházba utalta. A beteg pedig mindent akart, csak ezt nem, hiszen jól tudta (ekkor még értelmi képességeinek birtokában volt), hogy ott pillanatok alatt lelepleződik. Így hát új, őt nem ismerő orvosnál próbálkozott, eleinte sikerrel. Lassan azonban mindenünnen kikopott, hiszen az orvos csak ránézett, s tudta, hogy az elmondott panaszok mögött nem valós betegség, hanem csupán a morfium iránti leküzdhetetlen vágy húzódik meg. A következő lépés a recepthamisítás volt. Enne enyhébb változatánál, még csak a felírt mennyiségeket hamisította meg, de később már az egész vényt. Mi az ellenőrzés állami rendje nem alakult ki, egyes országokban kedvelt volt a telefontrükk. A morfinista addig hívott fel orvosokat, míg olyant nem talált, aki nem tartózkodott otthon. Akkor ennek a nevében felhívott egy gyógyszertárat, bemondta a receptet, majd nemsokára, mint a "beteg" megjelent a gyógyszerért. Amióta azonban a hatósági szabályozások az ilyenfajta lehetőségeket megszüntették, az áhított méreg beszerzésére csak a feketepiac marad. S minthogy ehhez mind több és több, rendes úton már nem előteremthető pénzre van szükség, a morfinista már jellembelileg is megváltozik. Lassan kialakul az erkölcsi összeomlás, a morfinista megbízhatatlan lesz, hazudozik, eleinte csak a morfium vonatkozásában, később az élet minden területén is. Majd mindinkább elhanyagolja családját, munkáját. Életének nincs más célja, csak a morfium megszerzése! S furcsa, önigazoló vagy inkább önigazolást kereső logikával családtagjainak, munkatársainak magatartását vádolja azért, hogy ide jutott. Mi jellemzi a morfium rabját? Elsősorban ingerlékeny, lehangolt és depressziós. Emberkerülő lesz, s közömbös önmagával és környezetével szemben. Nem veszi észre, hogy ördögi körbe került, mindazzal fokozott mértékben kell, helyesebben, kellene szembenéznie, ami elől menekült. Nem lát maga előtt más kiutat, mint folytatni az önbecsapást, mind többször és többször nyúlni a morfiumos fecskendő után. Már csak ez az egy érdekli, mert azt hiszi, kizárólag így viselhető el számára az élet. Lassanként teljesen beszűkül akaratvilága, mivel csak egyet akar, megszerezni az áhított boldogság egyetlen eszközét, a morfiumot. De nemcsak akarata gyengül mindinkább, lelki élete más téren is beszűkül, egyre fogy önbizalma, kötelességtudása, csökken intelligenciája, könnyelmű, hanyag lesz, s nemegyszer válik belőle bűnöző, mert csak így tudja megszerezni a hőn áhított drogot. Gyakran azonban az út a tébolydában végződik. Ami a testi tüneteket illeti, azok nagyon hasonlítanak az ópiumnál leírtakhoz. A morfinista teljesen elhagyja magát, fizikai állapota olyan arányban romlik, amilyen mértékben nő


drogszükséglete. Feltűnően sápadt, igen sovány, álmatlanságban szenved, fogai kiesnek, haja hullik. Ahogyan romlik a fizikai állapot úgy csökken szervezetének ellenállása is a fertőzésekkel szemben. Egyre gyengül, gyakran érik izzadási rohamok, megbetegszik a gyomor-bél rendszere, szívkoszorúér-görcsök is gyötrik, s egyre súlyosbodnak a zavarok a szexuális élet terén is. S ez utóbbi egyre rontja már mindinkább csak nyomokban fellelhető önbizalmat férfiaknál, nőknél egyaránt. Meg kell jegyezni még, hogy ezek a tünetek sokkal hamarabb és súlyosabb formában jelentkeznek, ha valaki egy személyben morfinista és alkoholista is! A felsorolt testi-lelki leromláshoz társul még két súlyosbító tényező, ha ugyan még ilyenről lehet beszélni. A morfinista mind kevesebbet törődik külsejével, elhanyagolt, ápolatlan lesz, ennek következtében mind gyakrabban támad bőrfertőzése is. Másrészt a morfiuminjekciót legtöbbször a szükséges sterilitási szabályok legelemibb követelményeinek betartása nélkül adják be, s így az injekciók helyén gennyes fekélyek keletkeznek. Végül már a morfium sem hozza meg a várva várt belső harmóniát, elmaradnak a színes álmok is, s a morfium már csak a morfiumhiány okozta, testi kínokat tudja enyhíteni ideig-óráig. A morfinista is úgy fejezi be életét, ahogyan az ópiumélvező, a teljes testi leromlottságban egy jelentéktelen fertőzés okozta betegség végez vele, öngyilkos lesz vagy az elmeosztályon tengeti öntudatlan létét. Szerencsére van visszaút is, az elvonókúra, mely természetesen csakis erre berendezett intézetekben végezhető. A kúra nem könnyű, de biztosan eredményes akkor, ha a betegben megvan az akarat. Az elvonókúrára jelentkező betegek közös jellemvonása, hogy levertek, bizalmatlanok, ijesztően soványak, szinte hihetetlenül elhanyagoltak, piszkosak, amellett állandóan fáznak, alig mozognak, a mosdástól a szó fizikai értelmében irtóznak. Ahogyan azonban haladnak a gyógyulást hozó sikeres elvonás útján, úgy tűnnek el fokról fokra az említett tünetek. Az ópiumistáknál az elvonókúra átlagos ideje négy hét, morfinistáknál valamivel több, hat-nyolc hét. Ennyi idő alatt az elvonókúra sikeresen befejeződik, hogy mennyire lesz tartós az eredmény, az már az intézeti kezeléstől független, nagyon sok tényezőn múlik. Elsősorban az egyén és környezete kapcsolatán. Pontosabban attól, mennyi segítséget kap a gyógyult ember, hogy régi, rossz kapcsolatait felszámolhassa, mennyire sikerül új, tartalmas emberi kapcsolatokat kiépítenie Ez dönti el, hogy a lassú, de biztos testi-lelki tönkremenés, a halál felé haladó ember meg tud-e állni a végzetes úton. Ez egyébként azonos probléma minden kábítószer esetében, azzal a különbséggel, hogy nem mindegyik okoz a lelki megszokás mellett még testi megszokást is, hiszen ez külön nehézségek forrása. A morfium előállítást egy magyar, Kabay János találmánya forradalmasította, amikor is kidolgozta, hogy hogyan lehet mákszalmából, nem pedig zöld gubóból, jó hatásfokkal kivonni az alkaloidákat. Mellesleg 1929-ben egy gyárat is alapított, mely neve Alkaloida Vegyészeti Gyár Rt. volt, még ma is jelentős részét a világ legális morfinjának itt állítják elő (kb. 10 %).

Heroin Az angol hatóságok e század harmincas éveiben, a jelentéktelen kis halászfaluból milliós nagyvárossá vált Hongkongban (miután már 1910-ben bezáratták az ópiumbarlangokat) ugyanolyan módon akarták visszaszorítani az ópiumfogyasztást, amint azt annak idején Indiában tették, fokozatosan csökkentették az évi ópium behozatalt. Nem számoltak azonban a csempészekkel és a feketekereskedelemmel… A sors iróniája ugyanis, hogy éppen a csempészek elleni harc segítette elő a kábító fájdalomcsillapítók legveszélyesebbjének, a morfiumszármazék heroinnak az elterjedését. Hamarosan kiderült ugyanis, hogy a heroin kisebb problémát okoz csempésznek és fogyasztónak egyaránt. A csempészeknek azért, mert nincs olyan jellegzetes szaga, mint az ópiumnak, és sokkal


kisebb, tizedannyi helyet foglal el csak. Emellett az ópiumszívók is szívesebben tértek át a heroinra, mert a korábban használt ópiummennyiségnek a tized vagy akár a huszadrészével is fedezni tudták napi drogszükségletüket. Így a heroin kiszorította az ópiumot. Gyors elterjedéséhez hozzájárult az is, hogy az (eleinte heroint morfiumot és koffeint tartalmazó) úgynevezett "vörös pirula" jóval olcsóbb volt, mint a csandu. Később azután a pirulát kiszorította a tiszta heroin. A heroin a szervezetbe jutva rendkívül gyorsan hat. A kialakuló állapot ismerős, megszűnik a belső feszültség, s túláradó önbizalom, eufória foglalja el a helyét. Ebben tehát a másik két szerhez viszonyítva nincs különbség. Más azonban a hatás időtartama, míg az ópium vagy a morfium hatása kb. tíz óráig is eltart, addig a heroiné csak három órán keresztül. Az igazán tragikus különbség azonban abban van, hogy a heroin után vágy (mind a testi, mind a lelki függőség következményeként) a leghatalmasabb valamennyi ópiumszármazék közül… Egy heroinista így írt önmagáról: "A heroin hatására az ember gyáva, szemtelen és szégyentelen lesz. Mindent, még a halálos veszedelmet is vállaltam, csakhogy meglegyen a napi heroin adagom. A nők sem érdekelnek, irtózom tőlük. Csak egyetlen dolog érdekes ma már számomra az egész világon, a heroin…!" Pakisztánban, ahol a heroin nagyon nagymértékben elterjedt, a karacsi kórház kábítószer-elvonó osztályán egy beteg, aki önként jelentkezett az elvonókúrára, ezt mondta: "Hat gyerekem van, egy hajózási társaság mérnöke vagyok. Ópiummal kezdtem, végül a heroinnal végeztem. Nehézségem van az állásom megtartásával, ezért jelentkeztem elvonókúrára, hiszen az állásomra szükségem van, már csak azért is, mert gyermekeim még tanulnak. Szükségem van az állásra, pénzre, hogy etessem, neveljem gyermekeimet", s miközben ezeket mondta, felnőtt férfi létére sírt. Sokan úgy váltak a heroin rabjává, hogy előtte már más kábítószert is megpróbáltak, úgy találták azonban, hogy a legteljesebb kielégülést a heroin adja számukra, vagy a terjesztők keverték hozzá enyhébb szerekhez, hogy a függőség gyorsan kialakuljon. Amikor az agyukban eléri, a heroin okozta mámor (a "heroin flash") a tetőpontját, úgy érzik, a világ megszűnt számukra létezni, fekete-fehér víziók veszik körül őket, s a valóságot a nirvána, álmaik birodalma foglalja el. A heroinisták intelligenciája csak lassan-lassan csökken, de a jellemük hamar megváltozik, gyorsan elvész helyes erkölcsi és szociális érzékük, magatartásuk. S jóllehet kábult és éber állapotukban egyaránt sokat beszélnek a szexualitásról, a valóságban, életükben a heroin helyettesíti a nemi életet. Gyakorlatilag aszexuális lényekké válnak. Miként az ópiumnál is írtuk, a heroin rendszeres használata is az önkasztrálás legbiztosabb módszere. A rövid ideig tartó heroin mámort hosszas depresszió követi. Ez olyan kellemetlen, rossz érzés, hogy a heroinista megfogadja, soha többé nem él a heroin mámorral. Sajnos ez az elhatározása semeddig sem tart. Rövidesen ismét vágyik arra, hogy átélje a néhány perces bódulatot. S azután minden megy tovább feltartóztathatatlanul a tragédia felé. A hozzászokás nagyon hamar kialakul. Ennek első következménye, akárcsak az ópiumnál és a morfiumnál, hogy az alkalmi élvezetből a heroin mámor lesz élete értelme, célja. S ebből egyedül, orvosi segítség nélkül már nem tud szabadulni. Ha elhagyja a mérget, akkor a többi ópiumszármazék elhagyásakor jelentkező panaszoknál sokkal súlyosabb, kínzóbb tünetek mutatkoznak, kegyetlen viszketés, könnyezés orrcsöpögés, hasmenés, kínzó-fájdalmas görcsök, általában elviselhetetlennek érzett testi szenvedés. Szervezete annyira hozzászokott a heroinhoz, hogy jóformát már a halálos adag sem váltaná ki a kezdetben megismert boldogító mámort. Ezért a heroinista úgy érzi, hogy már nem is erre van szüksége, hanem csakis azért kell bármi áron megszereznie az újabb adag heroint, hogy megmeneküljön az őrjítő-kínzó elvonási tünetektől. A heroinista azonban nemcsak a méregnek lesz rabja, hanem függő helyzetbe kerül a kábítószerkereskedők leglelkiismeretlenebb fajtájától, a heroin kereskedőtől is. Kizárólag tőlük tudja megkapni a heroint, ők pedig könyörtelenül kizsákmányolják áldozataikat, nagy részük a busás haszonért, kisebb részük azért, mert maguk is heroinisták, s a heroin eladásával tudják csak megszerezni a számukra is nélkülözhetetlen drog mennyiséget. Ezért a heroin nemcsak azért a legveszedelmesebb morfiumszármazék, mert a legnagyobb a


függőség tőle, hanem azért is, mert a legnagyobb anyagi áldozatot követeli meg rabjaitól. A testi károsodások megjelenéséig, s az ismerős végállomásig, vagyis a szervezet fizikai és lelki értelemben vett csődjéig aránylag hosszú idő telik el. De a kép teljességéhez, a heroin veszélyességéhez még hozzátartozik, hogy az elvonási tünetek súlyosabbak, nehezebben leküzdhetők, mint az ópium vagy morfiumszenvedély eseteiben, s ezért az elvonókúra is lényegesen gyötrelmesebb a beteg számára. A heroin fogyasztás formái igen változatosak, különösen keleten. A kezdők (nemcsak keleten, hanem világszerte) dohánnyal keverve cigarettában szívják. Pontosabban, a kis heroin golyócskákat a cigaretta végében helyezik el, ezt nevezik "firing the ack-ack gun"-nak; géppuskasorozatnak. Egyszerre több kis golyócskát tesznek a cigarettába, s hátrahajtott fejjel, hogy a golyócskák ki ne essenek, a cigarettát függőleges helyzetben tartva szívják a heroint. A kezdők másik szokása, a cigarettát heroin porba mártják szívás előtt. Hongkongban egy sajátos eljárást találtak ki, s ennek jellegzetes kínai elnevezést is adtak: sárkányeregetés. Ilyenkor a heroin szemcséket, barbitonnal keverve, alumíniumfóliába csomagolják, és gyertyával melegítik. A felszálló füstöt kis bambusz vagy papírcsövecskén át szívják be. A füst a sztaniollemezkét fel-le mozgatja, s ez a felszálló füstnek olyasféle alakot kölcsönöz, amely a régi mitológiák kínai sárkányára emlékeztet. Ha el akarják kerülni a heroin ilyenfajta szívási módjából elkerülhetetlenül adódó veszteséget, akkor a heroint egy gyufaskatulyába rejtve égetik el, s innen szívják fel az említett csövecskékkel a füstöt. Ezt, a sajátságos szájmozgás miatt, szájharmonikázásnak nevezik. Később azután, hogy minél kevesebb anyag menjen veszendőbe és minél előbb beálljon a várt hatás, már injekcióban adják be maguknak. Eleinte csak a bőr alá, majd még gyorsabban akarják elérni a mámort, s áttérnek az érpályába történő (vénás) adásra. A junkie-k körében is ez terjedt el, mivel csak rossz minőségű, erősen hígított áruhoz jutnak, amely a szájon át bevéve teljesen hatástalan. Ezek az injekciók természetesen házilag készülnek, egyszerűen úgy, hogy a heroin port közvetlenül a beadás előtt vízben feloldják. S még talán az a kisebb veszély, hogy a heroin port egyszerűen közönséges csapvízben oldják fel, s egy szemcseppentőre szerelt injekciós tű segítségével adják be. A sokkalta nagyobb veszély a túladagolásból eredő halálos "lövet". Ennek oka lehet egyszerűen az, hogy a különböző, de ismeretlen mértékű hígítások miatt gyakorlatilag semmiféle megbízható adagolás nem lehetséges. A heroinista maga sem tudja pontosan, hogy mennyi heroint is oldott fel. Csak azt tudja, mennyit adott neki az árus, hiszen ő a heroint kiadagolva, kis tasakokban veszi meg, s nyilvánvaló, hogy az árus nem patikamérlegen mérte ki. Sokszor azonban maga az árus sem tudja, hogy a valóságban mennyi heroin is van a neki kiadagolt csomagocskában. Csak azt tudja, hogy neki mennyit mondtak! Így azután, ha egyszer véletlenül (a szokástól eltérően) az adag valóban a jelzett mennyiségű heroint tartalmazza, azaz ha a szerencsétlent kivételesen nem csapják be, akkor ez az injekció könnyen utolsó lehet! Sok heroinista lelte már így a halálát, amikor felbukkant a piacon egy új terjesztő, a korábbinál tisztább szerrel. Az ópiumszármazékokat, mint fájdalomcsillapítókat az orvostudomány nem nélkülözhette és sok esetben ma sem nélkülözheti. Bár nagyon sok szintetikus morfiumszármazékot sikerült előállítani, s majd mindegyiket valamilyen célra fel is használja az orvostudomány (némelyiket fájdalomcsillapítóként, másokat a műtéti érzéstelenítés során), de olyat még ez ideig nem sikerült találni, amelyik ha a morfiumnál kisebb mértékben is, de ne okozzon megszokást. Közülük említésre méltó a heroinnál enyhébb kábítószer, a metadon. Van ugyanis egy kórházi elvonókúrás módszer heroinistáknál (akiknél, mint említettük, az elvonás igen nehéz feladat) vagy morfinistáknál, amelynek során a heroint, illetve a morfiumot metadonnal helyettesítik. A metadon elvonása ugyanis lényegesen könnyebb, mivel elvonási tünetei kevésbé kínzók, mint a heroiné vagy a morfiumé… Ha orvosi szemmel, a beteggel foglalkozó, fájdalmait enyhíteni akaró orvos szemével nézzük, hogy mit is jelentettek az ópium és származékai az emberiségnek, akkor azt kell mondanunk,


hogy nagyon sokat. Felfedezésük és alkalmazásuk az orvostudomány oldaláról nézve az emberi tudás diadala volt. Ugyanakkor úgy járt vele az emberiség, mint amikor valaki kellő körültekintés nélkül szabadítja ki a szellemet a palackból. Ebben az esetben nem egyedül a jó szellem szabadult ki, hanem vele együtt a rossz is, amelyik a tragédiák egész sorozatát indította el. Senki sem gondolhatta, hogy a palackban nemcsak az enyhet adó gyógyszer szelleme van bezárva, hanem egy veszélyes kábítószeré is. Időbe telt, míg orvos és beteg megtalálta a határokat, az adás és az igény közötti helyes mértéket. Amíg erre nem figyelt fel orvos, beteg és a társadalom, addig a gyógyszer testet-lelket uraló, pusztulásba taszító méreg is volt. Végül idézzük a híres magyar utazónak, Ligeti Lajosnak 1900-ban írt megrázó sorát. Akkoriban a fő veszélyt még az ópium jelentette: "Az ópiumszívó megfeledkezik mindenről, nem érez semmi fájdalmat, se testit, sem lelkit. De mint minden mámor, az ópium is az idegeket tépi, rombolja, s rá fáradtság, apátia következik. Az igazi veszedelem a következő mámor utáni szenvedélyes vágy. Ilyen kielégületlenségi időben rongy, roncs, szánalmas báb az ópium bolondja, a józan ész törvényei többé nem érvényesek számára, eltékozolja vagyonát, vagy ha már semmije sincs, habozás nélkül letér az egyenes útról, hogy ezen szenvedélyét kielégíthesse."

Kokain Pitigrillinek, az 1920-as évek divatos írójának nagy sikerű kalandos-romantikus regénye volt a Kokain. A történet egy újságíróról szól, aki Párizsba kerülve két méreggel ismerkedik meg, a nőkkel és a kokainnal… Mindkettő végzetes volt a számára, az egzisztenciájába került. Ezt a regényt akarta megfilmesíteni a nálunk is jól ismert filmrendező, Fassbinder. Ebben a filmben akarta bemutatni, milyen válaszút elé kerülhet egy ember, akinek tiszta öntudattal, szabad akarattal kell eldöntenie, hogy vajon az életet megrövidítő, de azt intenzívebbé tevő kokain mellett vagy ellen dönt. A film azonban sosem készült el. Hogy miért? Erre a müncheni államügyészség hivatalos jelentése ad feleletet: "1983. június 10-én holtan találták müncheni lakásán Werner Fassbinder filmrendezőt. A halál oka az együtt bevett, túl nagy adag kokain és barbiturat altató volt." Ismét egy értelmetlen, céltalan halál. A gyárilag készített kokain elsősorban az USA-ban terjedt el, s onnan indult hódító útjára Európába. Ma már sajnos egyformán kedvelt mindkét világrészen. Amerikai népszerűségének okát egy kábítószer-kutatással foglalkozó szakember abban látja, hogy a kokain a "pezsgő" a kábítószerek között, s tipikus amerikai drog Az ára azonban a pezsgőénél is magasabb… A kokain rabjai között sok színész is van. Szerencsére élményeik sokszor egészen meglepők, egészen mások, mint amit kíváncsiságból vártak élvezői. Egy ismert amerikai filmsztár így mesélte el élményeit: "Teljesen nyugodtan, magabiztosan állsz a kamera előtt, úgy érzed, minden pillantásod, gesztusod nagyszerűen "ül", de a valóság egészen más. Mindez csak a fejedben, képzeletedben van így, valójában az arcod merev, nem jön ki egy hang sem a szádon... Szörnyű, nincs rá más kifejezés!" Azt, hogy a kábítószer-kereskedelem jó üzlet, már a ópiumnál és származékainál is láttuk. Nos a kokain esetében sem hagy maga után semmi kívánnivalót az üzleti oldala. A közel két méter magasra megnövő cserjét elsősorban Bolíviában és Peruban termesztik, s ott készül a fogyasztásra még nemigen alkalmas, szürkésfehér színű kokainbázis is. Ennek végleges tisztítása, feldolgozása Kolumbiában történik, ott készül el a végzetes "fehér hó". S hogy hol az üzlet? 1 kilogramm kokalevél ára alig több mint két dollár. Ennyi kokalevélből annyi kokain készül, amennyinek az eladási ára a lánc végén már ezer dollár! Különben nincs a világon még egy kábítószer, amelyiket olyan sokféle módon alkalmaznának, mint a kokaint. Adják injekcióban a bőr alá, isszák, legtöbbször borba elkeverve, rágják a levelét, sőt a kokainbázist is, elkészítik pasztának, s azt bedörzsölik a foghúsba, a hímvesszőbe, a hüvely


nyálkahártyájába, szívják dohánnyal elkeverve, de leginkább az orron keresztül szippantják fel, erre a célra díszes kivitelű kanalakat használnak. De nézzük a gyökereket. A kokain is, akárcsak a többi kábítószer, valamikor kultikus célokat szolgált Dél-Amerikában. Csak a spanyol hódítás után lépett ki a kultikus keretekből, és vált az évszázadok során az egyik legelterjedtebb kábítószerré. Hogy hogyan? Érdekes történet, s érdemes megismerkedni vele. Az Inkák kincse A legenda szerint valamikor nagyon-nagyon régen, a Yunga törzsbeli indiánok nagy bűnt követtek el, felgyújtották az erdőket. Khum isten irtózatos haragra gerjedt, és elhatározta, hogy szigorúan megbünteti őket. Márpedig nemcsak a gyújtogatásért, hanem az is, mert az égő erdőkből felszálló füst, korom, temérdek pernye, beszennyezte makulátlan fehérségű palotáit, a mai Bolívia két nagy hegycsúcsát, az Illimanit a Mururatát. Khum úgy határozott, hogy a Titicaca-tó partján levő várost elszigeteli az élelmiszertermelő vidékektől, ily módon éhezésre ítéli az egész lakosságot. Az indiánok így nomád életmódra kényszerültek. Ismeretlen tájakon át vándoroltak, mindaddig, míg rá nem bukkantak egy furcsa, sosem látott növényre. Más táplálék híján elkezdték a levelét rágni, és láss csodát, ismét erőre kaptak, elmúlt az éhségük és a fáradtságuk, s így sikerült újra eljutniuk termékeny vidékre. Az időközben megbékült Khum, a villámlás, mennydörgés a hó ura, adta hát a pusztulástól megmentő, mennyei növényt, a Yunga indiánoknak… Más mondák szerint az inkák birodalma felett őrködő Napisten ajándékozta meg a földi helytartóját, az uralkodó Inkát a kokacserjével, pontosabban annak titkával. Mert a koka (a korabeli írások szerint) jóllakatja az éhezőket, erőt ad a fáradtaknak, feledteti a boldogtalanokkal bánatukat. Bár történelmi adatok arra vallanak, hogy már inka birodalom megalapítása előtt is termesztették vagy inkább termett, a kokacserje, a Cuzco völgyében alapított inka birodalom urai, hatalmuk biztosítása érdekében a növény isteni eredetét hirdették. Már inkább a valóság, mint a mondák világába tartozik, hogy a mai Peru területére, tehát arra a vidékre, ahol a 14. században az inka nemzetség vezetésével kecsua törzsek megalapították az inka birodalmat, hatodik Inka, Roca hozta be a mai Kolumbia területéről egy utazása során. A kokacserjét termő vidékeken a növényt szentnek tartották, s elsősorban az inka birodalomban, főként kultikus célokat szolgált. A növény termesztését, használatát a papok szabályozták, az uralkodóval egyetértésben. Így (a drákói intézkedések miatt) a koka élvezete az inkák korában majdhogynem csak a papok és a nemesek kiváltsága volt. A cserje levelét isteni tulajdonságokkal ruházták fel. A spanyol hódítók leírásaiból tudjuk, hogy a koka kiemelkedő helyet foglalt el az ott élő indián törzsek mitológiájában, de mindennapi életében is. Ezt egyébként az abból a korból származó szobrok, templomdíszítések is bizonyítják. A koka ültetését, aratását vallási ceremóniák kísérték. Azt az embert pedig, aki a tilalom ellenére termesztette vagy a növényt világi célra használta, szigorúan büntették. S hogy mit jelentett az inka birodalomban a szigorú büntetés, nos arra elég egyetlen példa, aki rosszul lépett a vallási ceremóniák során a kultikus táncban, az halállal bűnhődött… II. Fülöp király rendelete A spanyol konkvisztádoroknak a 16. század elején sikerült meghódítaniuk a mesés gazdagságú Perut, amelynek területén volt a hatalmas, csaknem fél Dél-Amerikára kiterjedő, inka birodalom központja. A kincsek elrablásával és az indiánok rabszolgamunkára kényszerítésével egy időben, a hódítók felszámolták az inka birodalom társadalmi szerkezetét. Emellett, elsősorban a hittérítők, mindent elkövettek, hogy a kokacserje vallási szimbólum jellege megszűnjön. Mindezek következtében a növény most már büntetés nélkül hozzáférhető volt a nép számára. Így az Andok vidékén élő indiánok, akik a világ legrosszabbul táplált emberei közé tartoztak, elsősorban a mostoha természeti viszonyok miatt, hamar felismerték, hogy korábban tiltott növény segítségével megkönnyíthet életüket, munkájukat. Valóban, a kokalevél rágása döntően a munkavégzéssel függött össze. Jól mutatja ezt, hogy a nők körében csak kivételesen akadt


kokalevél rágó, s ha például katonai szolgálatuk teljesítésére, a síkságra kerültek, ott nem rágták az éhségérzetet is elnyomó levelet, hiszen katonaságnál erre nem volt szükségük… Hogyan is rágták az indiánok a kokalevelet? Itt kell megemlíteni, hogy Dél-Amerika trópusi, száraz meleg éghajlata alatt kb. 200 féle Erythroxylon-fajta nővény közül csak kettőnek a levele tartalmaz kokaint. Ezek fényes, zöld színű leveleit mindig valamiféle alkáliás vegyhatású anyaggal, pl. mésszel, kagylóhéjjal együtt rágták. A mész, a növényi hamu, a kagylóhéj hozzáadásának az a magyarázata, hogy elősegíti a levelekben a hatóanyag, a kokain felszabadulását. Azt azonban hogy erre hogyan jöttek rá, nem tudjuk még ma sem… De már az óperui kisplasztikákon, primitív rajzokon felismerhetők a jellegzetes edénykék, amelyből a meszet vagy a hasonló anyagokat vitték magukkal a kokalevelet tartalmazó zacskók mellett. A mészporral behintett, kesernyés ízű levelek rágás tehát szüntette az indiánok éhségét, szomjúságát, könnyített a nehéz munka végzésén, s ha csak éltek, de nem éltek vissza vele, életüket elviselhetővé, olykor boldoggá is tette. A hódító spanyolok is hamar rájöttek erre. Ezé már II. Fülöp spanyol király elrendelte, hogy az ezüstbányákban dolgozó indiánoknak adjanak rendszeresen kokalevelet! Az évszázados kokakultusz fennmaradt a keresztény korban is. Így a bányászok azt tartották, hogy az istenek megkönnyítik a föld mélyében rejlő gazdag kincsek megtalálását, felszínre hozatalát, és elhárítják a szerencsétlenségeket, ha megérzik a koka szagát. Ezért a perui bányászok sok helyütt még ma is, mielőtt leszállnának a tárnába, összerágott kokalevélgombócot köpnek a földre. De nemcsak a bányászok, hanem a földeken dolgozók is el-elrágtak néhány levelet, naponta kb. 40-50 grammnyit. A koka felfrissítette őket, elvette éhségérzetüket, megnövelte teljesítőképességüket. Az első európai, aki a különös növényre felfigyelt, nem orvos volt, hanem író, a spanyol Thomas Ortiz. Ő írta le egyik úti beszámolójában, hogy "az indiánok egy bizonyos cserje levelét rágják, majszolják, ettől élénkké, vidámmá válnak, és fogaik zöldre színeződnek". Sőt egy spanyol jezsuita szerzetes 1787-ben azt javasolta, hogy terjesszék el Európában is a kokalevél rágását (a tea és a dohány helyett) a nehéz munkát végző emberek körében. Néhány évvel később, 1793ban pedig egy spanyol orvos ajánlotta a koka élvezetét, s javaslatát a spanyol tengerészetben meg is valósították, éppúgy hozzátartozott a hosszú útra induló hajók felszereléséhez, mint a kétszersült. A kokalevél ezen hatásáról a Pillangó című regényben is olvashattál, az egyik szökés közben használták, hogy fáradtság nélkül tudjanak messze elfutni. A COQUERÓK Az első ember, aki orvosi szemmel nézte, és tudományos alapossággal feldolgozta a kokalevél rágást, minden valószínűség szerint egy német orvos, Pöppig volt. 1836-ban jelent meg délamerikai útinaplója. Ebben leírta, hogy a perui fennsík lakói (a sajátos földrajzi és éghajlati viszonyok miatt) melankóliára, szomorúságra hajlamosak. Ettől a rossz hangulattól igyekeznek menekülni a kokalevél segítségével. Szó szerint ezt írta (egyébként ez a leírás a lélektani megfigyelés egyik remekműve) "Soha nem sikerült még egyetlen coquerót* sem leszoktatni szenvedélyéről (*kokalevelet mértéktelenül élvezőket). Bármilyen nélkülözést kell kiállnia is miatta, a koka már minden örömének forrása. Hatására elmúlik bánata, és egyébként lusta fantáziája ilyenkor olyan képeket varázsol eléje, amelyeket egyébként sohasem látna." "A coquero hamarosan alkalmatlanná válik minden komoly feladatra, és kiszolgáltatottabb rabja szenvedélyének, mint a legmegrögzöttebb alkoholista. Mivel a növény varázsereje csak úgy élvezhető teljes mértékben, ha a mindennapi élet zaja és mozgása nem zavarja azt, a coquero (ha a bódulat szükségét érzi) legszívesebben magányos, sötét helyre vagy az erdőbe vonul. Bármilyen félelmetes is az éjszakai őserdő, a coquero nyugodtan fekszik a kiválasztott fa lombja alatt, és semmiféle vihar, zivatar, de még a jaguárok üvöltése sem képes megzavarni mámorát." "Általában két nap múlva, beesett szemmel, sápadtan, remegő lábbal tér vissza falujába. Peruban szomorú történeteket mesélnek a legjobb családokból származó fiatal emberekről, akik egyszer, kíváncsiságból megkóstolták a kokalevelet, és ettől kezdve elvesztek a civilizált élet számára.


Mintha rossz varázslat ragadta volna el őket, soha többé nem tértek vissza városukba, az emberek közé." A jó megfigyelő Pöppig leírta a testi romlás tüneteit is: "Először egy ártalmatlannak tűnő emésztési zavar jelentkezik, amelyet csakhamar súlyos székrekedés követ. A következő tünet az egyre inkább állandósuló fejfájás és az arcbőr sárgás elszíneződése, ami azonban elég hamar s elég gyakran sápadt-fehérré válik. Kínzó éhségérzet és teljes étvágytalanság váltakozik egymással. Később végtagfájdalmak és hasvízkór alakul ki, s néhány éven belül elérkezik a vég, a teljes legyengülés, amely elpusztítja a coquerót." Hasonlóképpen írt egy svájci utazó, Johann Jakob von Tschudi is 1839-ben: "Az idült kokainista szaga kellemetlen, lehelete bűzös, ajka sápadt, fogazata rossz, zöldesen elszíneződött, szájszögletében undorító, feketés hab látható. A coquero járása bizonytalan, bőre petyhüdt, szűrkés-sárga színű, fénytelen szeme karikás, ajka remeg, beszédje összefüggéstelen, egész lénye eltompult, apátiás. Jelleme gyanakvó, megbízhatatlan és alattomos lett. Sokkal öregebbnek látszik koránál, s mire tényleg megöregszik, teljesen elbutul." Ettől, mint majd látni fogjuk, kissé eltér a mai kokainista képe. 1859-ben egy olasz orvos, Paolo Mantegazza, kokalevél rágással végzett önkísérletről számolt be: "A kokalevél íze erősen keserű. Néhány gramm elrágása után olyan érzésem volt, mintha bőséges ebédet ettem volna végig. Néhány nap után azonban számban és torkomban erős égő érzés jelentkezett, amelyet kínzó szomjúság kísért. Lázasnak éreztem magam, de amikor megmértem a testhőmérsékletemet, az normális volt. Erős szívdobogásom volt, fülem zúgott." Érdekes módon csak ekkor alakultak ki a lelki jelenségek. Szellemi horizontja (mint írja) kitágult, addig ismeretlen erő töltötte el. Ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy folytonosan mozogjon, majd a túlzott mozgékonyságot teljes merevség követte, megelégedett nyugalom kíséretében. Öntudata egyetlen pillanatra sem borult el, eltekintve a különleges álmokkal tarkított alvás idejétől. Ő is, akárcsak a 19. század sok orvosa, a kokalevél rágását inkább hasznosnak, semmint ártalmasnak tartotta, és csak a túlzott fogyasztásától óvott. A kokalevél mértéktelen fogyasztásának következményeit már láttuk. De sem az idézett leírásokban, sem másoknál nem olvasható, hogy ez az elmondottakon túlmenően olyanfajta izgatottságot, izgalmi állapotot, vagy éppen brutalitást váltott volna ki a coqueróból mint amilyen a gyárilag előállított kokain mértéktelen élvezete során tapasztalható. A magyarázat nagyon egyszerű, a kokalevél rágásakor sosem jut annyi kokain a szervezetbe, mint tiszta kokain fogyasztásakor. Az elrágásakor felszabaduló anyag egy része ugyanis elbomlik az emésztés során, másfelől a gyomor és az emésztőrendszer tűrőképessége is határt szab a levél rágásának. Ezen kívül a kokainista nem is elégszik meg olyan kevéssel, mint a hegylakók… A gyógyászatban Hogyan jutott el az emberiség a kokalevél rágásától a tiszta kokainig? A már említett svájci utazó, Tschudi arra is felfigyelt, hogy a koka levelének fájdalomcsillapító hatása is van. Mindezek után megindult a kutatómunka a növényben levő hatóanyag megtalálására, hogy azután beépíthessék az akkoriban bizony még elég szegényes gyógyszerkincsbe. A kokalevél alkaloidját Albert Niemann göttingai vegyész izolálta, s erről 1860-ban számolt be. Tíz évvel később, egy másik vegyésznek, Richard Willstatternek sikerült mesterséges úton is előállítania, ezért a felfedezéséért Nobel-díjat kapott. Nem sokkal ezután a kokain is megkezdte az új gyógyszerek szokott diadalútját. Jóformán minden idült betegségben adták, mint erősítő vagy nyugtatő szert. Sőt, 1883-ban, egy német katonaorvos, Aschenbrandt, aki olvasott a délamerikai indiánok kokafogyasztásáról, a kimerült katonáknak híg kokainoldatot adott. Beszámolója szerint maga is meglepődött, hogy a katonák, ha átmeneti, rövid időre is, de újra reaktiválódtak. Ez a beszámoló keltette fel a fiatal Sigmund Freud figyelmét, aki éppen olyan gyógyszert keresett, amellyel a szegényes körülmények között élő betegein segíthetett volna. Saját magán is kipróbálta (pontosabban, három éven át szedte, persze igen kis adagban), sőt barátainak és még menyasszonyának is ajánlotta. Egy tragikus eset azután felnyitotta a szemét, s


attól kezdve az egyik legnagyobb ellenzője lett a kokainnak. Az történt ugyanis, hogy egyik barátját kokain segítségével akarta kigyógyítani morfinizmusából, de barátja rabja lett a kokainnak, és túladagolás következtében meghalt… A kokainnal kapcsolatos csodavárás sugallta 1886-ban egy amerikai drug-store tulajdonosának azt az ötletet, hogy kokaintartalmú üdítő italt gyártson. S bármennyire hihetetlen is, de a mai napig is világszert közkedvelt Coca-Cola 1903-ig valódi kokaint tartalmazott! Azóta csak olyan kokalevelekkel ízesítik, színezik, amelyekből a kokaint előzőleg vegyi úton kivonták. (A Coca-Cola nevében levő Cola szónak nincs semmi köze az afrikai kóladióhoz, amelynek pedig a dióhoz nincs semmi köze. Odoard Lopez 1591-ben fedezte fel a mai Libéria és Kamerun területén ezt az ott honos trópusi növényt. A 6-15 méterre megnövő fa a forró, nedves, árnyékos vidéket kedveli. A termés magját Lopez tévesen kóladiónak nevezte el. A magot megmossák, majd napon megszárítják. A frissen fogyasztott mag, élénkítő hatású, az ott élő bennszülöttek számára kb. olyan jelentőségű, mint az európaiaknál a kávé vagy a kis mennyiségű alkohol fogyasztása.) Viszonylag hosszú időbe telt, míg helyi érzéstelenítő hatását jobban megismerték, s a gyógyászat szolgálatába állították. Mantegazza már említett megfigyelése alapján adták gyomorfájdalmak esetében, de itt nem nagyon váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Később egy vegyész leírja, hogy a kokainoldat kesernyés ízű, s megemlíti, hogy nyelvének az a része, amelyikhez a kokainoldat hozzáért, elzsibbadt. Erre sem igen figyeltek fel. A fordulat akkor következett be, amikor Freud, aki akkoriban a bécsi Allgemeines Krankenhausban dolgozott, felhívta a szer nyálkahártya-érzéstelenítő hatására szemészbarátja, Koller Ágoston figyelmét. Ez indította Kollert arra, hogy kipróbálja a kokainoldatot szemészeti műtéteknél. Fáradozását 1884-ben siker koronázta, s ezzel nagymértékben elősegítette a szemészet fejlődését. Kevesebb szerencséje volt Karl Ludwig Schleich német sebésznek, aki konyhasóoldattal hígított kokainoldattal általános sebészeti műtéteket végzett, vagyis kidolgozta a helyi érzéstelenítés ma is használatos módját. Amikor azonban 1892-ben a német Sebész Társaság nagygyűlésén beszámolt módszeréről, egyszerűen senki sem hitt neki. Tíz évnek kellett eltelnie, míg egy másik sebésznek, Mikulicz Radeczkynak sikerült elfogadtatnia az eljárást, amely az óta is nélkülözhetetlen a sebészetben, de más műtétes szakmákban is. Abban, hogy a helyi érzéstelenítés a műtéti beavatkozások nélkülözhetetlen részévé vált, a kémikusoknak és a farmakológusoknak jutott a főszerep. Ők, akárcsak az ópiátok esetében, keresték azt a szintetikus származékot, amelyik teljes értékű a fájdalomcsillapítás terén, de nem okoz függőséget. E téren siker koronázta a kutatók fáradozásait, 1904-ben fedezték fel a novokaint amelyet azóta még számos, a kokainnal hatásában teljesen egyenértékű, de terápiás adagban káros hatást nem mutató szerek követték. A hatása A kokain mint kábítószer a központi idegrendszer túlingerlése útján hat. Ezt különösen jól lehet látni heveny mérgezésekben, vagyis ha az adag a kelleténél nagyobb volt, de még nem halálos. A beteg rendkívül izgatott lesz, félelemmel telik el minden és mindenki iránt, zavarttá válik. Pulzusa erősen felgyorsul, légzés szabálytalan lesz. Hányinger, hányás, hasi görcsök, hidegrázás, láz színezi a képet. Azután delírium alakul ki, test szerte keletkeznek görcsök, majd eszméletvesztés, végül légzésbénulásban beáll a halál. Egy ismert amerikai ideggyógyász azt mondta, hogy a kokain hatására a nagyagy olyan lesz, mint egy túlterhelt telefonközpont, amelyik már nem képes többé feldolgozni, értékelni a beérkező impulzusokat, ínformációkat. Amikor valaki először nyúl a kokainhoz, élménye mindennek mondhatók, csak kellemesnek nem. Olyan tünetek tapasztalhatók, mint pl. szívtáji nyomás, kéz, és izomremegés, sápadtság, hidegérzés. A várt eufória csak később jelentkezik. A kokainista kizárólag az eufóriát keresi, s közben maga sem veszi észre, mennyire megváltozik a természete a kokainmámorban, a szokottnál beszédesebb lesz, gondolatai csaponganak, vidámabb lesz, okosabbnak érzi magát, úgy


érzi, mintha eltávolodna a világtól, a mindennapok gondjaitól. Majd ahogy egyre többször nyúl a fehér hóhoz, egyre kísérik az eufóriát lelki tünetek. Eleinte ezek a kísérő látomások, érzékcsalódások kellemesek. De a hallucinációk egyre inkább terhesek lesznek, kínzóvá vagy (ahogyan sok kokainista elmondta) szörnyűvé válnak, néha kifejezetten borzasztóvá. Ekkor már nem ritkák a delíriumos (a részegséghez hasonló) jellegű kényszermozgások sem. Lassan azután az eufória helyett csak a kokainista által nem érzékelt kellemetlen, valamint a kokainistára és környezetére egyaránt veszélyes benyomások uralják a képet, tudatzavar, a külvilágnak hallucinációktól meghamisított mása, nagyfokú "motoros" aktivitás, amelyek átmennek a környezettel szembeni agresszióba. Ez utóbbi oka, hogy nagyon gyakran alakulnak ki, sokszor egészen korán is, tehát még akkor, amikor az áhított eufória bekövetkezik, paranoiás (üldöztetéses téveszmés) reakciók. Ezek mind jobban elhatalmasodnak, a kokainistának az az érzése, hogy összeesküdtek ellene, és üldözik. Ebben az állapotban igen hajlamos erőszakos cselekedetekre, bűncselekményekre. De hiába gyötri állandó rettegés, tehetetlenségi érzés, álmatlanság, ezek sem képesek attól visszatartani, hogy a múló, rövid ideig tartó mámorra vágyva ne nyúljon ismét és ismét a kokain után. A hozzászokás lépcsõi A kokainhoz való hozzászokás több lépcsőben alakul ki. Az első fokon még csak a szabadidő kellemes eltöltése a cél. Sokakat emellett, az tévhit vezet a kokainisták közé, hogy azt hiszik, rossz szexuális életük jobb lesz. Az igaz, hogy eleinte (ha teljesítmény nem is, de) az élmények színessége, intenzitása növekszik. Később ez is megváltozik. Csak a szexuális élmények iránti vágy s nem a valós teljesítmény növekszik. Ez nem csoda, mert a látszólagos teljesítményfokozódás sem volt valós, csak a gátlások megszűnésén alapult. A krónikus kokainistának (az okát nem tudjuk) átrendeződik a szexuális élete. A férfiak nagyon hamar impotensek lesznek, s vágyaik beteljesülése elmarad. Az is nagyon gyakori, hogy a kokainista homoszexuális lesz. Hogy ennek mi az oka, azt pontosan tudjuk. Egyes ideggyógyászok nézete szerint, csak a gátlások kikapcsolódása hozza felszínre az egyénben korábban is meglevő, lappangó homoszexualitást, mások szerint, tiszta agyi kokainhatásról van szó. Egy biztos (s ez a megfigyelés az utóbbi magyarázatot támasztja alá), hogyha a kokainista felhagy a kokainélvezettet, szexuális élete újból rendeződik. A nemi ingert fokozó hatása (hangsúlyozzuk csak az első két-három kokainfogyasztás alkalmával) jelentkezik, s nagyon rövid ideig, kb. háromnegyed-egy órán át tart. Utána erős fizikai fáradtság vesz erőt rajta, mely teljesen elnyomja, a kezdeti fokozott cselekvés vágyat. Később már ezt a kezdeti pozitív hatást sem mutatja a drog, s a csodára váró a képzeletében éli át azt, amit a valóságban tenni szeretett volna. Nőknél ritkábban fordul elő, hogy a szexuálisélettel kapcsolatos problémák, zavarok miatt válnak a kábítószer rabjává. Hiszen náluk, ha megvan a szükséges érzelmi kapcsolat, nincs fizikai akadálya a nemi életnek. Egyes nők mégis akkor és azért nyúlnak kábítószerhez (legtöbbször kokainhoz, ritkábban LSD-hez), ha érzelmi, lelki kapcsolat nélkül akarnak rendszeres nemi életet élni. A kábítószertől azt várják, hogy segítségével legyőzzék természetes gátlásaikat. Ez sikerül ugyan, de az ár, amit érte fizetnek, épp oly nagy, mint a férfiak esetében, megindulnak a testi-lelki pusztuláshoz vezető lejtőn. A második lépcsőben, már többé-kevésbé szabályos időközökben, mint doppingszert szedik, hogy emelje teljesítményüket vagy javítsa rossz hangulatukat. Ez már az az út, amelyen haladva (hacsak valami nem jön közbe) az alkalmi kokainélvezőből megrögzött kokainista lesz. A "valami" lehet az, hogy olyan rossz, kellemetlen a kokainmámort követő másnaposság, hogy egyeseket ez tart vissza. Ebben az állapotban p1. igen sokan okoznak autóbalesetet. Emiatt az USA rendőrsége több helyen bevezette "a narkós másnapos szondázást", és ilyen esetben a büntetés sokkal súlyosabb, mint az ittas állapotban elkövetett cselekményeknél. Sajnos ugyanakkor az sem ritkaság, hogy ebben a másnapos állapotban, amelyben a testi rosszulléten kívül a lelki állapot is romlik (önvád, elégedetlenség önmagával szemben), a kezdő


kokainista is öngyilkosságot kísérel meg, egyes statisztikák szerint 9 %-uk! A harmadik stádiumban a rendszeresen kokaint élvező már a megszokott nagy adagoktól sem kapja meg a várt, ismert hatást olyan mértékben és olyan időtartamra, mint ahogyan korábban megszokta. Ezen nem segít többé az adag emelése sem, mert már nincs befolyása a hatásra. Csak a mérgező tünetek lesznek mind erősebbek, hogy végül az esetek egy részében halál okozzanak. Ez a fajta halál gyakori a kokainisták között, mert az egyes adagokkal szembeni eltérések olyan sok tényezőtől függnek, annyira változik a tűrőképesség, még egy és ugyanazon embernél is, hogy a krónikus kokainistának ezzel a veszéllyel is számolnia kell. Orvosi szakkifejezéssel azt mondják, hogy kicsi a "terápiás szélessége", vagyis a hatékony és a halálos adag nagyon is közel van egymáshoz. Általában 10 milligramm kiváltja a várt hatást, de már egyszeri adagban 30 milligramm is halált okozhat. A kokainista is gyorsan lesoványodik, néhány hónap alatt akár 15-20 kg-ot vagy még többet is fogyhat. Ebben az állapotában már egyre hasonlóbbá válik coqueróhoz. Szinte szóról szóra megismételhetjük az ott mondottakat, járása bizonytalan, arcbőre sárgás-szürke, petyhüdt, szeme karikás, fénytelen, beszéde összefüggéstelen, apátia lesz úrrá rajta, s mindinkább romlanak szellemi képességei is. Az orron át való rendszeres szippantgatásnak ezen kívül van egy sajátságos elváltozása is, az állandó érzéstelenedés következményeképpen romlik a két orrüreget egymástól elválasztó porcos orrsövény vérkeringése, ezért kisebb-nagyobb területen elhal. Az elhalt területen pedig folytonossági hiány, magyarul lyuk keletkezik. Egy divatos hollywoodi plasztikai sebész kesernyésen jegyezte meg: "Régebben mellplasztikai műtéteket végeztünk, ma orrokat foltozunk." (Az orrsövényben levő lyukat ugyanis vékony ezüst vagy platina lemezzel zárják le.) A túladagolás veszélyei szinte meghatványozódnak, ha a kokaint valami más szerrel keverik. Az egyik kedvelt drog, a heroin. Az ilyen keverék különösen az USA-ban és Angliában népszerű, s a szép, majdnem költői "speed-ball trip" (gyors táncos utazás) nevet viseli. Ez a legveszélyesebb kombináció, a központi idegrendszerre ellentétesen ható két szer keveréke. A kokain izgató, a heroin inkább kábító-bódító hatású. A keverék igazán egyedülálló élményeket kínál. Legalábbis igencsak "vonzó" képet fest erről a speed-ball egyik rajongója: "Ha beadom a keveréket, olyan érzésem van, mintha egy 150 km-es sebességgel száguldó lift repítene fel az Empir State Building (a legmagasabb New York-i felhőkarcoló) tetejére, azután hírtelen elkapja valaki a felvonó kötelét…" A kokain, ellentétben az alkohollal vagy az ópiummal és származékaival, nem épül be a sejtek anyagcseréjébe, éppen ezért nem alakul ki testi függőség, így a megvonási tünetek is enyhébbek. A hirtelen elvonás tünetei tulajdonképpen leginkább a delírium trémensz tüneteire hasonlítanak. Maga a krízis nem más, mint az égető szükséglet (a kokainnal szembeni függőség) nagyon erős kirobbanása, bár ez is eltér kissé az ópiátoknál megismerttől. Az elvonási tünetek legszörnyűbbike a rohamokban jelentkező halálfélelem. A másik eltérő vonás az ópiátokkal szemben az, hogy különösen az első időben a kokainista nem kényszerül az adagot emelni, csak a bevétel gyakoriságát fokozza a kialakult ellenállhatatlan kényszer miatt. Az elmondottakat magyarázzák, hogy az elvonókúra során (azoktól a ritka esetektől eltekintve, amikor a kokain megvonása a keringés összeomlásával fenyeget) nem kell a betegnek kokaint adni, elegendők az élénkítő és nyugtatószerek. Sőt a legújabb eredmények szerint már a kokain mellékhatásainak is megtalálták az ellenszerét. A vizsgálatok során rájöttek arra, hogy a kokain felemészti a szervezet adrenalin tartalékait és felborítja a fiziológiai egyensúlyt. Ezt próbálják visszaállítani oly módon, hogy az adrenalint alkotó egyik fontos aminosav kivonatát (a tirozint) adják a betegnek B és C-vitaminnal együtt. Az eredmény, egy napon belül visszaáll a szervezet normális állapota. Az elvonókúra tartós sikere azonban itt is az utógondozástól, a beteggel való törődéstől függ...


Hasis A hasis élvezetről, több helyen lehet olvasni, pl. Dumas: Monte Cristo grófjában. Az indiai mondavilág szerint az istenek azért adták az embereknek a hasist tartalmazó kendert, hogy boldogságot, bátorságot és szexuális örömöt merítsenek e csodálatos növényből. Számos legenda él a nép ajkán, hogy hogyan került a földre a kender. Az egyik szerint két démon, Dewasz és Aszurasz, Visnu sugallatára hozzáfogott, hogy elkészítse az örökéletet adó italt. Egy hegy segítségével, amelyet Visnu földi alakja, egy teknősbéka hordott a hátán, a két démon habbá verte a Tej-óceánt. Miközben a vizet verték, a fehér habba belehullott Visnu néhány hajszála, s a hullámok egy csodálatos völgybe sodorták. Itt a hajszálakból különös növény sarjadt, aki csak megízlelte, nevetésre fakadt, még ha addig a világ legbánatosabb embere volt is. Egy másik monda szerint egyszer, nagyon régen, Maisur, a dervis az erdőben egy kobrakígyóval találkozott. Nagyon megbarátkozott az állattal, naponta kisétált hozzá, becézgette, dédelgette. Egy alkalommal nagyon fáradt volt, s ezt a kobra észrevette. Elhatározta, hogy viszonozza a dervis kedvességét. Így szólt hozzá: "Vakard meg a fejemet, s néhány szem magot találsz rajta. Vesd el őket, s ha kinő belőlük a növény, szedd le a leveleit." A dervis azonban tévedésből vízbe áztatta a leveleket, s ezt itta meg. Ettől olyan részeg lett, hogy se látott, se hallott… A kender és az ember közötti kapcsolat lehet vagy tízezer éves. Kezdete egybeesik a földművelés kezdeteivel. S körülbelül az óta vitáznak mind a mai napig, hogy a hasis mennyire ártalmas, veszélyes szer. "A hasis feltárja a paradicsomba vezető utat", dicséri az egyik. "Ellenkezőleg (így a másik), hasiscserjék szegélyezik a pokolba vezető utat." Régészeti és botanikai adatok alapján úgy vélik, hogy a kender (Cannabis sativa) őshazája Afganisztán-nak a Kaspi-tengertől délre fekvő területe volt, mások szerint a Bajkál-tó környéke. Az biztos azonban, h az ember nagyon hamar felfedezte sokoldalú, számára kedvező tulajdonságait. Kínában már több mint ezer éve kultiválják. Szárából rostot, majd abból vásznat, kötelet készítenek, magvából olajat állítanak elő. Azt is nagyon hamar felfedezték, hogy a növény egyes formáinak gyógyításra is felhasználható kábító hatásuk van. A kender kétlaki növény. Ezt már a híres botanikus császár, Shen-Nung leírta i. e. 2737-ben megjelent könyvében. Ma már azt is tudjuk, hogy a kender termős példányai, különösen az indiai kender (Cannabis, sativa var. indica) tartalmazza azokat a különböző érettségű gyantákat (kannabinol, tetrahidrokannabinol) amelyekből a hasis készül. Az emberre veszélyes pszichés hatásokért elsősorban ezek az anyagok a "felelősek". A kender hasistartalma attól függ, hogy milyen éghajlati, időjárási és földrajzi viszonyok között él a növény. Csak a trópusi, tehát a forró éghajlat alatt élő növényben van hasis. A legjelentősebb hasistartalmú az indiai és a dél-amerikai kender. Hasisgyantát azonban még az indiai kender sem egyenletesen, egyformán tartalmaz. Ez a magyarázata, hogy índiában, ahol talán a legelterjedtebb a hasis élvezete, a szakértők (a hasis gyantatartalmától függően) a növény, illetve a hasis három fajtáját különböztetik meg. Ez ad magyarázatot arra is, hogy a nemzetközi kábítószer-egyezmények hatálya alá csakis a hasisgyantát tartalmazó növényi részek esnek. Így a kenderlevél, ha nincs gyantatartalmú ágvégekkel keverve, Indiában, pl. ma is legálisan van forgalomban, mint élvezeti szer, amelyet főként teaként isznak. Talán nincs még egyetlen kábítószer, amelynek annyi neve és annyiféle elkészítési módja volna, mint hasisnak. Érdekes maga a növény is, s nem kevésbé érdekes a hasisélvezet története. Villantsunk fel belőle néhány epizódot. A hasis hatásáról szóló első írásos dokumentum Hérodotosz görög történetírótól származik az i. e. 5. századból. Művében először igen pontosan leírja magát növényt, majd beszámol a szkítáknál megfigyelt halotti ünnepségről. A kender összegyűjtött magvait egy sátorban levő izzított kőre szórták. Nemsokára a magvak füstölögni kezdtek, majd olyan sűrű gőz képződög mint a görög gőzfürdőkben. A szkíták azután a gőzt belélegezve örömteli kiáltozásba törtek ki. (Talán ezét nevezték el a görögök a kendert "kolobosznak", vagyis lármának.) De nemcsak halotti ünnepeken


használták a szkíták, hanem az istenek jóindulatának elnyerésére is rendeztek ilyenféle éjszakai szertartásokat. A kínaiak számára, akikhez már az új-kőkorszakban (i. e. 6000 évvel) elkerült, a kender az "isteni növényt" jelentette, értékes táplálékot, ruházati és halászhól alapanyagot, lámpaolajforrást és fontos orvosságot. Kínában mindig csak gyógyszerként használták! Alkalmazását i. e. 2737-ig csak a szájhagyomány szabályozta. Abban az évben, amikor Shen-Nung császár említett könyvében megjelent, már eléggé pontosan leírták adagolásának módját és javallatait. Az i. e. 15. századból azonban még a gyógyítás egy meglehetősen szokatlan módjáról vannak adatok. A növény vastagabb szárából egy vagy két, kígyóforma botot faragtak ki. Azután a beteget kivették az ágyából, és megverték az ágyat, hogy a betegséget okozó rossz szellem elmeneküljön onnan… Indiában az első időkben kizárólag arra használták, hogy megkönnyítse nehéz szövegek megtanulását. Ekkor még nem kábulatról, hanem transzcendens állapotról beszéltek. Hogy ezt a fogalmat és ennek tartalmát jobban megértsük, idézzük egy híres francia orientalista, Jean Herbert sorait, "A magas fokú ázsiai kultúrákban az önmegtartóztatásnak (gyakorlati és rituális okokból) csak az a célja, hogy azokat az energiákat, amelyeket a nemi aktusra fordítanának, magasabb szellemi tevékenységre használják fel." S hogy ez hogyan függ össze a hasissal? Azt később, amikor a hasis és a szexualitás kapcsolatával foglalkozunk, látni fogjuk… A különböző betegségek, illetve az azok gyógyítására szolgáló hasistartalmú gyógyszerek mellett a hasis volt a fő alkotóeleme az "örök életet" biztosító életelixírnek is. Ekkor azonban a hozzáértők már tudták, hogy a nagyobb adagot bevevők szeme előtt "démonok" jelennek meg, vagyis hallucinálnak. A szicíliai Diodórosz leírja, hogy Indiában, mielőtt a szerencsétlen özvegyeket az áldozati máglyához vezették volna, nagy adag gyorsan és biztosan ható hasissal készült itallal kábították el. Ezt későbbi korok tudósai is megerősítették. Még a 19. században is megtörtént Indiában, hogy a hasismámortól vallásos önkívületi állapotba került tomboló hivők tömegével vetették magukat a szent elefántok lábai vagy az istenszobrokat vivő kocsik kerekei alá. Az ily módon meghaltak számát 1806-ban húszezerre becsülték! Az i. sz. 9. századból származik egy iráni kézirat. Ebből kiderül, hogy Indiában vallási ünnepeken, elsősorban akkor, ha emberáldozatot akartak bemutatni az isteneknek, kultikus célokra is használták a hasist. E szokást az irániak is átvették. Így érték el, hogy a kiemelt áldozat vonakodás nélkül engedte magát feláldozni. Ez így "kedvesebb volt az isteneknek". Ezért adtak az áldozatnak nagy gonddal elkészített, hasistartalmú italt hosszú időn keresztül. Amikor eljött a áldozás napja, különösen erős, nagy hasisadagot kapott, hogy ne veszítse el a bátorságát, és önkívületi állapotában önként menjen az áldozati oltárhoz. Ott átvágták a nyakát, hogy vérét beigya a föld. A körülálló hivők pedig a még rángatózó testet kis darabokra szaggatták, hogy húsának egy darabját földjükbe temetve, jó aratást biztosítsanak maguknak, vagy elásták családi tűzhelyük alatt, hogy általa fenntartsák egész családjuk jólétét. Egy afrikai útleírásban olvastuk a következőket a hasisélvezet elterjesztéséről: "A háború után nagyon megnőtt Kalamba-Mukenge hatalma. Leigázta a környező népeket, hűségre kötelezte őket, és arra törekedett, hogy újonnan alapított birodalmát megszilárdítsa. Megvonta a törvényes határokat az enyém és a tiéd között, halállal büntette a gyilkosságot. Erővel terjesztette a nép között a keletről behozott riamba (hasis) kultuszt. Így a riambakultusz valamiféle államvallássá fejlődött, mert a király felismerte, hogy a vad, nomád balubákat, akik nem ismertek semmiféle rendet, fegyelmet, ezzel a szerrel meg lehet fékezni. A király parancsára összetörték a régi fétisek szobrait, s helyükbe, mint egyetlen varázsszert, minden ellen védő fétist, a riambát állították. Azokat, akik ily módon a hasis rabjai lettek, a Hasis Fiainak, Beni Riambának nevezték." A hasis, mint kábítószer akkor terjedt el az egész keleten, amikor az iszlám. Biztos, hogy ehhez nagymértékben hozzájárult a Korán alkoholtilalma. Az arab országokban már az i. sz. 8. században annyira elterjedt a hasissal való visszaélés, hogy megtiltották a használatát. Mindenkinek, aki a tilalmat megszegte, kitépték a fogait. Hogy ennek a tilalomnak nem volt nagy


eredménye, azt misem mutatja jobban, mint hogy 11. századi arab szerzők már ismét a hasis nagy elterjedtségéről adnak hírt. Ugyanakkor, s ez figyelemre méltó, egy arab botanikus, Ibn al-Bejtar leírja, hogy a hasis krónikus szedése következtében "az egyszerű emberek szelleme megzavarodik, és gyakran kapnak görcsös rohamokat". Egy híres régi arab gyógyszerkönyvben az áll, hogy a hasis az istenek legnagyobb ajándéka. Élénkíti a fantáziát, elmélyíti a gondolatokat, és élesíti az ítélőképességet. Tehát egyszerre van izgató és nyugtató hatása. De ha nem megfelelő módon adagolják, vagy visszaélnek a használatával, akkor gondolkodási zavarokat okozhat, széttöri az öntudatot, gyengíti a szív munkáját. A kábító, bódító növényt az előbb említett arab botanikus, Ibn al-Bejtar nevezte el "kasisat alfoquarának", a szegények gyógyfüvének. Szegényeken a fakírokat és a derviseket értette. A törökök és a perzsák "sararnak", azaz titoknak keresztelték el. De még számtalan elnevezés forog közszájon, így nevezik macubának, marsundnak, marihuánának, kifnek, daggának, s még sok más néven. Az ok rendkívül egyszerű, a hasistartalmú növényt sokféle formában használják. Szívják a magját és a levelét, különböző módon elkészítve eszik vagy issza a gyantáját, belekeverik édességbe vagy dohány közé stb. Az arab országokban például úgy készítik el, hogy a indiai kender ághegyeit letördelik, majd vajban és kevés vízben megfőzik. Lassú tűzön besűrítik, míg zöldes szín kenőcsforma alakot nem vesz fel. Magának a hasisnak igen kellemetlen a szaga, ezért egyes helyeken a hasis masszából befőttet készítnek, ezt dawameszknek nevezik. Ebben a hasison kívül cukor, különbőz fűszerek, és egyéb ízesítő anyagok vannak. Szokás volt a dawameszkbe kőrisbogárport is keverni, hogy növeljék a szexuális teljesítőképességet. Csak zárójelbe említjük meg, a kőrisbogár megszárított teste, a cantharis, helyileg izgató anyagot tartalmaz, mely a vizelet kiválasztáskor vesegyulladást okoz! Perzsiában egy rész hasislevél-port két rész vajjal addig pirítottak, míg barnás színű nem lett, s ezt fogyasztották. Dél-Amerikában pedig egy pohár tejjel vagy pálmalevélborral keverik el a hasislevél-port, és fűszerekkel, cukorral ízesítik. Iráni dervisek a hasis elkészítésének egy különleges módját dolgozták ki. A kender virágát ősszel, amikor a magok érési ideje van, 14 napig árnyékos helyen megszárítják. Azután egy finoman bolyhozott szőnyeg fölé tartott szita felett elmorzsolják. A szita rostáján áthullott finom ragadós port a szőnyegről összegyűjtik. Ezt a gyurmát azután vízben megfőzik, helyesebben felfőzik, mert a víz felületén összegyűlő anyagot fogyasztják. Az ezzel az eljárással készített drog hatása sokkal erősebb, mint a hagyományos módon elkészítetteké. Ebből már 0,2 gramm mennyiség elszívása igen erős bódulatot okoz. Amikor az 1200-as évek végén a Curzola-sziget mellett vívott csatában a genovai flotta vereséget mért a nagy rivális, Velence hadiflottájára, volt a velencei foglyok között egy idősebb előkelő nemes: Marco Polónak hívták. Három évet töltött fogságban. Számára ez nagy megpróbáltatás volt, de az emberiségnek szerencse. Ezek alatt az évek alatt mondta tollba ugyanis nagy, több mint 17 évig tartó keleti utazásainak történetét. Ebből értesült először a világ az asszaszinok titkáról is. Hogy kik voltak az asszaszinok, azt különösen a Szentföldön harcoló keresztes vitézek tudták. Ők nevezték el az asszaszinokat, a kender gyantaélvezőit hasisineknek (hasisembereknek), amely arabul orgyilkost jelent. Ez az elnevezés azért ragadt a hasisélvezőkre és később magára a hasisra, mert a mohamedán harcosokkal a hadvezérek kendergyanta-gőzt lélegeztettek be, hogy múljon halálfélelmük és felfokozódjék harckészségük, vérszomjuk… Az asszaszinok tehát mohamedán fanatikusok voltak, akik önmagukat fidávinak (önmagát feláldozni késznek) nevezték. E szekta alapítója a 11. században perzsa származású Haszán ibn Szabát volt. Korának összes hatalmi tényezőit rettegésben tartotta különféle avatási fokokra oszló hivőinek orgyilkos tőre. Hívői képzeletét kábító italokkal felcsigázva a Hegy Vénének (Sejk al dzsebel) nevezett nagymesterüknek, feltétlen engedelmességet esküdtek. Parancsára a legnagyobb veszélyek közt a legvakmerőbb gyilkosságokat követ el, még akkor és olyan körülmények között


is, ha tudták, hogy vakmerőségükért az életükkel fizetnek… Hogy bátorságukat valóban nemcsak a vallási fanatizmusuk kölcsönözte, arról Marco Polo elbeszéléseiből értesült először a világ. Íme: "Azt mesélik, hogy egyszer a Kaspi-tenger és a Földközi-tenger közötti hatalmas területen az öreg Hasszán ibn Szabah sejk uralkodott. Kegyetlen zsarnok volt, alattvalói mégsem hagyták el soha, odaadással szolgálták. Sikerült még Alamut bevehetetlen várát is meghódítania. Sokat kutatták titkát, hogyan tartja hatalmában az embereket, hiszen aki egyszer a szekta tagja lett, az mindhalálig hű maradt hozzá… Egy nap, így mesélik, megjelent udvarában egy erejéről és bátorságáról messze földön híres ifjú, s a sejk szolgálatába akart állni. Mielőtt új ura elé vezették volna, megvendégelték a palota kertjében, s ott hagyták, pihenje ki az út fáradalmait. Az ifjú mély, édes álomba merült. Érezte a paradicsom csodás illatait, megízlelte az isteni gyönyört… Határtalan boldogságából valami keserű érzés ébresztette fel. A paradicsom mintegy varázsütésre eltűnt, s az ifjú sóhajtozva epekedett utána. Egy hang szólalt meg a közelében, " Látod, fiatal barátom, az én kezemben van ennek az álombirodalomnak a kulcsa, melyből most hoztalak vissza… Ha máskor is el akarsz jutni ide, légy engedelmes, és kövess! Teljesítsd parancsaimat ellenkezés nélkül!" A Hegy Véne tudta, hogy újabb "hű katonát nyert." Marco Polo kileste a sejk titkát. Azzal bírta feltétlen engedelmességre alattvalóit, hogy erős hasisos italt itatott velük egy gyönyörű kertben, amely paradicsomi díszletként szolgált a kéjes álmokhoz. Senki sem tudta többé elfelejteni ezt az álomvilágot, s mindenki azt remélte, hogy hűségének jutalmául megismételheti ezt a csodálatos utazást. Polo azt is megírta, hogy a Hegy Vénének az uralmát a tatárok döntötték meg, hároméves harc után, 1242-ben (a hiteles történelmi adatok szerint azonban csak 1256-ban). Sokáig azt hitték, hogy ebben a történetben több van Polo fantáziájából, mint a valóságból. A későbbi idők történelemkutatásai azonban fényesen igazolták, hogy Polo ebben is a valóságot írta meg. Ebben a leírásban a történelmi tények mellett egy nagy és minden kábítószerre érvényes igazság is rejlik, a kábítószer-szenvedély irgalmatlanul bilincsbe veri azt, akit egyszer álomba ringatott. Európába az 1800-as évek elején jutott el, Napóleon Egyiptomot megjárt seregei hozták be. Az első időkben Európában is sok mindenre használatos gyógyszer volt, így köhögés és fájdalomcsillapító, gyógyították vele a asztmát, a reumát, a migrént, de itt csak fokozatosa lett belőle kábítószer. 1840-ben O' Shangnesy angol orvos nyomán kezdett járványszerűen elterjedni, elsősorban írók, költők, művészek körében. A hasis elterjedését azonban Európában egy szerencsés körülmény akadályozta. Nevezetesen az, hogy az európai éghajlati viszonyok alatt fejlődő kenderben nem képződik hasis. Hogy a kender hasistartalmát mennyire befolyásolják a földrajzi és a klimatikus viszonyok, azt misem mutatja jobban, minthogy a Mexikóval közvetlen szomszédos Texasban élő kenderfajtákban lényegesen kevesebb hasis, mint a mexikóiakéban… Dél-Amerikában már 1545-ben termeltek kendert, hamar felismerték kábító tulajdonságát. Különösen szegények körében volt népszerű, ezért "opío do popré-nak", a szegények ópiumának nevezték. Aggasztó méreteket azonban csak a 19. században öltött, amikor is a néger rabszolgák kőzött terjedt el viharos gyorsasággal. Mexikóban is már az 1540-es években rituális összejöveteleken, a kis kunyhókban szájról szájra járt az óriási, hasissal készített szivar. A közösen szívott bódító füsttől hallucináló gyülekezet az istenekhez fohászkodott, miközben a szent állatot, a leguánt vagy iguánát (egy kb. 1,5 méteres gyíkféle állatot) figyelte. Ami kor a füsttől kábult állat reszketve elnyúlt a földön, a emberek örömujjongásba törtek ki, az istenek meghallgatták az imáikat. De ez egyúttal azt is jelentette, abba kell hagyni a szertartást, vagyis a szívást is. A hasisélvezet olyan nagy mértékű volt, hogy 1550-ben Antonió Mendoza, az akkori mexikói alkirály rendelettel korlátozta a kender termesztését. Mexikóból indult el a hasis élvezetének egy új formája, a hasist (mai mexikói nevén, marihuánát) tartalmazó cigaretta. A marihuána elnevezés feltehetően onnan származik, hogy a kendert Mexikóban Maria Juanának nevezték. Vannak azonban, akik azt állítják, hogy a marihuána szó a


portugál mariguangóból ered. Ha ez valóban így van, akkor sokkal inkább illik a marihuána eredetének, mint a szinte költői hangzású, Maria Juana. A mariguango szó ugyanis magyarul mérget jelent. A marihuánás cigaretta különösen az Egyesült Államokban, majd az európai jóléti országokban terjedt el leginkább. (A marihuánás cigaretta USA-beli hippi beceneve egyébként "Lady Hamp" lett.) Az Egyesült Államokban már 1910 körül elterjedt, ahol az első világháború végéig még szesztilalom volt. A marihuánás cigaretta szívása nemcsak a felnőtteknek, hanem még a gyerekeknek is káros szenvedélye volt. A hasisizmus nyomában viszont járványszerűen elharapódzott a bűnözés. Kezdetben nem is nagyon figyeltek fel a szakértők a marihuánás cigarettára. A szívását korántsem tekintették olyan veszedelmesnek, mint a valódi kendergyanta fogyasztását. Ebből az ártalmatlannak tekintett marihuánás cigarettahullámból azután később súlyos problémák adódtak. A marihuána ugyanis nem minőségellenőrző laboratóriumokon át jutott el a fogyasztóhoz, hanem feketepiaci áru volt. Az áru egyharmada nem tartalmazott hatóanyagot (tetrahidrokannabinolt), a többi kétharmadé pedig igen változó volt: 0,01 és 2,5 % között mozgott attól függően, hogy a feldolgozás során milyen arányban használtak kisebb-nagyobb hasisgyanta-tartalmú növényi részeket. A tetrahidrokannabinollal végzett gyógyszertani és pszichiátriai kísérletekből azonban egyértelműen kiderült, hogy ez a vegyület rendkívül erősen pszichoaktív, hatásában igen közel áll az LSD-hez. Ezért a marihuánás cigaretta első szívásai után igencsak eltérők voltak az "eredmények", s ez sajnos számos fiatalt megtévesztett. Azt hitték, a felnőttek csak becsapják őket, amikor a marihuána veszélyeiről beszélnek. Ezért azután azt sem hitték el, amit a heroinról mondtak nekik, hiszen ők már kipróbálták a marihuánát, minden következmény nélkül. Így biztos, hogy az is csak mese, amit a heroinról mondanak. S hogy nem volt mese, azt már a heroinnál olvashattuk. S hogy az sem mese, amit a marihuánáról mondtak, azt majd a későbbiekben fogjuk látni. A marihuánán keresztül az út ugyanis elvezet a hasishoz, s ez már egy 5-15 %-ban tetrahidrokannabinolt tartalmazó méreg, amelynek fogyasztása sokakat juttatott már elmegyógyintézetbe… A hasisélvezet történetéhez és elterjedéséhez szorosan kapcsolódik a vízipipa. Perzsiában már 1606-ban tökéletes vízipipákat készítettek. A hasisszívó mindig arra törekszik, hogy a bódulat állapotát a lehető legkényelmesebb körülmények között töltse el. Ellentétben az ópiumszívóval, már a szívóeszköz elkészítését is nagy gonddal és szeretettel végzik. Öreg, gyakorlott hasisszívók különleges módszerrel készítik elő a vízipipát, különösen a pipafejet, a lulát. Komoly feladat, szinte ceremónia a nehéz perzsa vízipipába való dohányfajtának, a tumpekinek és a hasisnak az összekeverése, a tartóba való elhelyezése, s még számos egyéb apróság. Aki különösen kitűnik a lula elkészítésében, azt az egész társaság tisztelete övezi, s mindenki arra törekszik, hogy az ő pipájából szívhasson. A hasis szerelmesei általában nem szeretnek egyedül szívni, hanem kis, két-öt emberből álló csoportokat képeznek. Ha elkészült a vízipipa vagy megsodorták a nagy hasiscigarettát, akkor meggyújtják, és a pipa vagy a cigaretta körbejár. Mindenki egy mélyet szív belőle, és a füstöt oly sokáig tartja vissza tüdejében, míg csak a könnye ki nem csordul, vagy köhögési roham nem vesz erőt rajta. Egy vízipipa elszívása körülbelül 2-4 óráig tart. A bódulat már rendszerint az első szívás után kialakul. A bódult emberek társalognak, néha énekelnek, néha hangszeren játszanak, esetleg egyik-másik felkerekedik, és a kör közepén táncolni kezd. A táncot a többiek ritmusos tapssal kísérik. Az ilyen társaságban szigorú fegyelem uralkodik. A társaság legidősebb, vagy legerősebb tagja gondoskodik arról, hogy a hasis elosztása egyenlő arányban, és rendben történjen. Ha egy ilyen társaságba idegen kerül, mindent megtesznek, hogy őt is rászoktassák a hasis élvezetére. Ingyen adnak neki egy könnyű hasis cigarettát, bátorítják, hogy próbálja meg a szívást. Azért veszik rá az újonnan érkezettet a hasisszívásra, mert ily módon biztosak lehetnek abban, hogy az


illető nem árulja be őket. Az alábbi történet jól jellemzi az elmondottakat, de példája annak is, hogy hogyan terjed a hasis élvezet. A görög haditengerészet egyik kikötőjében, 1930-ban történt eset, hadbírósági tárgyalási anyagából idézünk részleteket. Egy tanú beszámolt arról, hogy haditengerészet fogházában, cellatársa, egy matróz arra kényszeríttette, hogy szívjon vele hasist. "Én eleget tettem a kérésnek, mert nem akartam, hogy a fogolytársam spiclinek gondoljon." Maga a matróz a bíróság előtt tagadta, hogy másokat is rá akart bírni a hasis szívására, azt azonban nem tagadta, hogy maga is hasis élvező. Erről így vallott, "Amikor öt nappal előtte a kikötőbe jöttem, megfigyeltem, hogy egyesek felmásznak a hegyre, s ott maradnak egy órát. Azután visszajönnek. Ez így ment napokon keresztül. Néhány nap múlva megismerkedtem eggyel közülük, aki bemutatott a többieknek. Egy nap én is felmentem utánuk a hegyre, és láttam, hogy egy és ugyanazon cigarettát szívják felváltva valamennyien. Amikor megláttak, elrejtették a cigarettát. Egy idő elteltével ismét elővették az óriási hasiscigarettát, és odaadták nekem is, próbáljam meg szívni. Kíváncsiságból megpróbáltam." A bíró kérdésére, hogy gyakran szívtak-e hasist, így felelt: "Valahányszor hasishoz jutottunk, szívtuk, de mást sosem." A heveny hasishatásnak a jellemzői azonosak ugyan, de az egyes esetek között vannak bizonyos különbségek. Például a szájon át bevett hasis hatása több mint egy óra után jelentkezik, míg a szívás során igen gyorsan, majdnem az első lélegzet után kialakul. A másik különbség, hogy a hasis okozta bódulat élményvilága felületesebb, futóbb, ha a hasist eszik. A szívásnál is vannak finomabb különbségek, amelyeket olyan körülmények határoznak meg, mint pl. a készítmény minősége vagy a szívás módja. Ugyanúgy szerepet játszik az adag mennyisége, de még inkább a hasist élvező személyiségszerkezete. Theophile Gautier, a híres francia író hasismámorának élményszerű leírása így hangzik: "Körös-körül óriási sziklák voltak, amelyekből hatalmas darabok zuhantak le, s amelyek színüket állandóan változtatták. Úgy tűnt, mintha egy kaleidoszkópot néznék. A másik pillanatban barátaimat láttam, megváltozott, félig ember, félig növény alakban… Máskor ezek a víziók sokkal bonyolultabbak, sokkal szokatlanabbak voltak. Milliárdnyi pillangó, suhogó, legyezőszerű szárnyakkal, egyenletes állandó zümmögéssel repült egy különös fényforrás körül." Baudelaire, a költő így írt: "Ujjhegyeimben könnyű hideg érzés jelentkezett, amely csakhamar annyira fokozódott, hogy úgy éreztem, mintha ujjaimat jéghideg vízzel telt edénybe merítettem volna... A hideg szinte kézzel fogható vált… egész valómat átjárta, olyannyira, hogy éreztem, szinte megfagynak a gondolataim is. Vagy talán sokkal inkább egy gondolkodó jégdarabnak hittem magamat, hiszen hatalmas jégdarabból faragott szobornak tűntem." Egy gyógyszerészhallgató így számolt be, "Szomszédaimnak feltűnt, hogy remegek a hidegtől… Majd hirtelen azt éreztem, hogy a fejembe nagy mennyiségű vér áramlik, a szívem hangosabban vert, koponyámban, fülemben erős zúgást hallottam. Fejemet hőhullám öntötte el, amit szinte láttam… Hirtelen rettenetes meleget éreztem, innom kellett, hogy ezt a hőséget oltsam." Lássunk néhány más önvallomást is. Egyikük így írja le, mit érzett: "Körülöttem minden idegen lett, és az emberek megváltoztak. A karmester, a pincér, a táncoló párok úgy tűntek előttem, mint egy tükörkabinet alakjai. Bennem valamennyi izomrostom nevetett, a testem kinevetett engem. Ez az állapot szörnyű volt, fájdalmas… A másik így írja le élményeit: "Ágyban feküdtem, s nem tudom, hogy mennyire voltam ébren, mennyire aludtam, s ha aludtam, akkor mennyi ideig. Hirtelen elkezdtem nevetni. Először úgy nevettem, mint mindenki, aki álmában sír vagy nevet, hang nélkül. Ez a nevetés azonban mind erősebb, hangosabb lett. Végül oly hangosan kellett felnevetnem, hogy felébredtem teljesen. Állapotomat nagyon kellemetlennek találtam, és saját magamat nevetségesnek. Szörnyű gondolat ötlött az eszembe, talán a hasis gyógyíthatatlan lelki-betegséget okozott? Ez a gondolat erősen nyugtalanított, de ennek ellenére csillapíthatatlanul tovább nevettem, egyszerűen lehetetlen volt a nevetést elnyomnom."


Kissé más az első hasisélvezet, körülményei titokzatosak, rejtelmesek. Ezek a körülmények és a jelen levő tapasztaltak viselkedése, nagymértékben befolyásolja az újonc viselkedését is. A drog hatása az esetek nagy részében különös benyomásokat idéz elő, és a hasisélvező furcsa élményeken megy keresztül. Ezekben a komplex élményekben elmosódnak az ÉN és a külvilág közötti határok is. Az ÉN azonosítja magát a tárgyakkal, egy fával, saját pipájával, a pipa füstjével. Úgy érzi, hogy nincs lelke, személyiségét elrabolták. A tárgyak életre kelnek vagy elvesztve szokott formájukat bizarr, színes alakot öltenek. A hasisbódulatban levő ember úgy érzi, mintha semmihez nem volna köze, saját magát és a látványt nevetségesnek, komikusnak találja. Csöndes, belső nevetés jelentkezik. Ez azonban egyre erősebbé válik, és hirtelen megmagyarázhatatlan okból nevetési rohamba tör ki. Ez a roham nem mindig kelt eufóriás hangulatot, gyakran éppen ellenkezőleg, diszfóriás hangulatnak, rossz testi-lelki állapotnak a kísérője. Egyetlen bizonyos, a nevetés jellemző a hasisélvezetre. Különösen érzékennyé válik a bódulatban levő ember a hangok és a zörejek iránt. Hallása élesebb és kifinomultabb lesz. Ezért leli örömét a zenehallgatásban és a táncban az a hasisélvező, akinek a bódulatban eufóriás érzése is támad. Az első hasisélvezést többnyire szédülés, a fejben nyomásérzés, elesésre való hajlam, álmosság kíséri. Ez utóbbi nemegyszer mély álomba megy át. A nyálkahártyák szárazak, a torokban égő érzés, köhögési inger, majd köhögés jelentkezik, szomjúságérzés, hányinger, hányás, erős szívdobogás támad. A kábult ember szeretne szabadulni ebből az állapotból. Ezek a kellemetlen tünetek akkor jelentkeznek erősen, sokszor hatványozottan, ha egyidejűleg szeszes italt is fogyasztott hozzá az újonc. Akkor még az a veszély is fenyeget, hogy a súlyos mérgezési tünetek mellett vagy akár azok hiányiban is olyan túladagolásból származó állapot alakul ki, amelyik akár halállal is végződhet. Ha az újonc első találkozása a hasissal nagyon kellemetlen körülmények között zajlott le, s számára nagy csalódást okozott, akkor szerencsésnek mondható, mert feltehetően egy életre hátat fordít a kábítószereknek. Egy 35 éves tanító egyszer megpróbálta a hasist. Szerencséje volt, nagyon rossz élményei maradtak vissza. Ezeket így írta le: "Az égő hasis szaga ellenérzést váltott ki belőlem, és hányinger gyötört. Kísérőm rábeszélésére mégsem hagytam abba a szívást, és csakhamar úgy éreztem, hogy szájam erősen kiszárad, és zúgás támadt a fülemben. Ekkor úgy tűnt, hogy a fejemben légüres tér keletkezett, a szomszédok hangját úgy érzékeltem, mint egy hangos kiabálást. Különböző színű, ragyogásokat láttam, nem tudtam felfogni a körülöttem zajló beszéd értelmét, és nem tudtam követni saját gondolataimat. Úgy éreztem, én két ÉN vagyok, akik közül az egyik áll, a másik fekszik… Egyidejűleg hirtelen nagy étvágyam lett, és szexuális vágyat éreztem, de mindezeket nagyon rövid ideig. A bódulat végén tagjaim elnehezültek, mintegy elhaltak, szempillámat is ólomsúly húzta le. Erősen elálmosodtam, és másnap reggelig egyfolytában aludtam. Amikor felébredtem, fejem nehéz volt, szájam száraz. Egyáltalán úgy éreztem magam, mintha mély részegség után ébredtem volna." Egy 21 éves férfi egymás után négy, marihuánás cigarettát szívott el. Megzavarodott, elvesztette tájékozódását térben és időben, pánikba esett. Nem tudott parancsolni kezének, lábának, s nem tudott megszólalni sem. A drog hatása alatt színes mintákat, foltokat látott a fehér falon. Három hétig nem mert marihuánát szívni. Akkor azonban olyan állapotba került, mint amikor a négy cigarettát elszívta. Ezek a panaszok főleg akkor jelentkeztek, amikor eljött az esti elalvás ideje. A félelmi krízisek mind gyakrabban gyötörték, eluralkodtak rajta, s mivel félt bevallani, hogy marihuánát szívott, szkizofrénia gyanúval utalták be egy klinikára. Ott az után hamar kiderült, hogy szó sincs valóságos elmebajról, és néhány heti kezelés után tünetmentesen távozott. Kevésbé szerencsések azok, akiknél az első találkozás kellemes körülmények között zajlik le. A testi kellemetlenségek nem hiányoznak ugyan itt sem, de enyhék, ugyanakkor a lelki élmények kifejezettebbek, teljességgel eltöltik az egyént. Itt nincs másról szó, mint egyszerű, tartalom nélküli eufóriás érzésről, amelyet vagy nevetésre való hajlam, nevetési roham kísér, vagy kellemes érzések, nyugalmas fél-alvó állapot, amelyben különös, kellemes álmok jelennek meg.


Ez a bódulatot kísérő eufóriás állapot általában csak a megszokás kialakulása után jelentkezik, s vidámság, nevetési kényszer jellemzi. Egyesek örömet lelnek a táncban, mozgásban, akár sétálásban is. Mások viszont teljesen visszahúzódva töltik a hasisbódulat idejét. Ami pedig a hasis hatását illeti a szexuális életre, itt sincs szó arról, hogy a valóságos szexuális képesség bármi módon is fokozódna. Az első néhány hasisélvezésnél még előfordulhat férfiaknál a nemi képesség valamelyes növekedése. Ebben is azonban inkább az játszik szerepet, hogy a drog hatására oldódik a feszültség, csökkennek a gátlások. Később azonban a hasis esetében is, akárcsak a kokainizmusban, a nemi vágy, a libidó emelkedik, de a közösülési képesség tüneményes gyorsasággal elvész. Másként kifejezve, a krónikus hasisélvezőnél az aktív szexuális tevékenységet a fantázia, az erotikus hallucinációk váltják fel, s ezzel együtt elvész a normális potencia. Általában hasismámorban a víziók nemritkán szexuális színezetűek. Ez is közrejátszik abban, hogy a hasisról az a hit terjedt el, hogy élvezőinek különleges szexuális élményt ad. A rendszeres hasisszívónak csak a képzeletében fokozódik a szexuálisképessége, tevékenysége, de a valóságban szexuális élményei a fantázia világára korlátozódnak. Ezek a fantáziaélmények is, akárcsak a jellembeli változások, nemcsak a bódulat idején jelentkeznek, hanem nappal is álmodnak róla, pontosabban, nappal is álmodják azt, amit a valóságban szeretnének. Ezt úgy próbálják realizálni, hogy álmaikat, fantáziaképeiket durva kifejezésekkel, rendkívül színesen, részletesen elmesélik egymásnak. Kivonat néhány elvonókúrán levő beteg kórlapjából: "Ez az egész egyszerűen komikus. Bármit lát is az ember, az egészen sajátságosan jelenik meg előtte, és nevetésre készteti. Így ha én a világot, ezt a világot nézem, ott minden mulatságosnak tűnik előttem, s elkezdek nevetni, nevetek és nevetek és nevetek." "Hasiskábulatban jó, ha az ember a szavait meggondolja, kimérten mondja ki. Sokáig gondolkozol, míg valamit kimondsz, nehogy elveszítsd a gondolataidat. Ha én hasiskábulatban vagyok, komoly vagyok. Lelkem tele van szépségekkel. Szívesen megyek a környékre sétálni, és álomvilágban ringatózom. Majd vidám hangulatom támad, megtelek örömmel, vidámsággal, sokat nevetek. Minden tárgy szépnek tűnik előttem. Jólesik énekelni, szórakozóhelyre vagy színházba menni." "A hasis komollyá tesz, a bódulatban nyugalmat akarok, ne beszéljenek hozzám, még csak körülöttem sem… de gondolatokat, sok gondolatot nem hoz nekem." Így emlékeznek vissza a betegek. Egyes hasisélvezők a kábulatban apatikusak, egykedvűek, aluszékonyak, esetleg depressziósak lesznek. Mások emlékeikkel foglalkoznak, elemzik önmagukat és viszonyukat a családjukhoz, életüket elhibázottnak látják, mélységesen sajnálják magukat. Megpróbálnak terveket készíteni, hogy hogyan is tudnának kijutni ebből a szomorú helyzetből. Nyugalomra vágynak, kerülnek minden mozgást, sokszor még nézni sem hajlandók, nem akarnak zenét hallgatni, csak szomorú gondolataikkal foglalkoznak. Feltűnő jelenség a gyors, váratlan változás a kábulatban levő ember kedélyében, a dolgok felfogásában vagy akár a magatartásában. Például egy hasismámorban levő ember, akár az egész idő alatt, látszólag boldog, vidám hangulatban van. Elengedi magát, énekel, táncol. Ebben az állapotban barátságosan, vidáman odaszól valakinek, de az nem reagál rá... Vagy cigarettával kínálja, amit az elhárít… Ez a tény, hogy a másik az ő tréfájával szemben közömbös maradt vagy a kínálását nem fogadta el, egyetlen pillanat alatt megváltoztatja vidám hangulatát, elkomorul, egyre inkább neheztel a másikra, és a reakció, ami erre jelentkezik, a legváratlanabb lehet. A kábulatban majdnem szabályszerűen támadhatnak téveszmék. "Ha egy ember elmegy melletted, azt már gyanúval, félelemmel veszed tudomásul. Ha két ember beszélget melletted a kocsmában, azt hiszed, rólad van szó." Ez a gyanúval vegyes félelem gyakran pánikszerű félelembe, dühbe vagy akár senkire és semmire sem tekintő agresszivitásba csaphat át. Kivonat egy kórlapból: "Ha valaki kis távolságban ment el mellettem, felugrottam, mert azt hittem, hogy bántani akar. Ha


állva maradt valaki mellettem, azt kérdeztem magamban, hogy miért nem megy tovább ez a gazember ? Pontosan az én közelemben kell megállnia és ijesztgetnie engem? Az után rájöttem, hogy ez az én bódulatomtól van, és tovább nem zavart, nem akartam tőle semmit. Hasisbódulatban félős vagyok, nem akarok harcolni, mert azt hiszem, hogy nem vagyok erre képes, gyáva leszek, elvesztem bátorságomat." Egy másik beteg elmondta, hogy amikor egy napon hasismámorban hazafelé tartott, lépteket hallott a háta mögött. Azonnal azt gondolta, hogy követik, és elkezdett rohanni, ahogyan csak bírt. Egyetlen gondolat uralkodott el benne, s ez a menekülés, a futás kényszere volt. Egy harmadik ezeket mondta: "A bódulatban én azonnal és mindig verekedni akarok. Olyankor mindent és mindenkit félreértek. Ha valaki elmegy a közelemben, és rám pillant, vagy éppen nevet, még akkor is, ha tisztán látom, hogy nem hozzám szól, nem engem nevet ki, olyan dühroham jön rám, hogy nem tudok magamon uralkodni. Elkezdem szidni, becsmérelni, és jószerével meg tudnám ölni. A hasis vaddá tesz." Mások elmondják, hogy hasisbódulatban védtelennek érzik magukat, és félnek a nevetségességtől: "Szégyellem magam, ha rólam beszélnek, mert azt hiszem, mindenki tudja, hogy hasisélvező vagyok. Hasisbódulatban, ha lemegyek az utcára, azt hiszem, az egész utca, minden ember engem néz, jóllehet ez nem így van. Nem dühös leszek, hanem szégyellem magam. Ha társaságban valaki leül mellém, nevet, hangosan beszél, azt hiszem rólam beszél, engem nevet ki." "A hasis megbénítja az agyamat. Órák hosszat nem vagyok képes gondolkodni. Nem értem, amit nekem mondanak. Ha valamit kérdeznek tőlem, bizonyos idő után én kérdezem őket, hogy vajon szóltak-e hozzám. Abban a pillanatban, amikor úgy érzem, hogy agyam megbénult, hirtelen magamba roskadok. Elfelejtem, hogy az agyam dolgozott. Valamit akarok mondani, de elfelejtem, hogy mit, hirtelen témát változtatok, azután váratlanul elhallgatok. Akihez szólok, egyszerűen képtelen megérteni a beszédemet." Hasismámorban a tárgyak tudomásulvétele erősen megváltozik, erősen zavart lesz. Így pl. kísérletek során derült ki, hogy a tárgyak nagysága is állandóan változik. Egy rendszeres hasisélvező elmondta, hogy előtte nemegyszer az utcán a vízcseppek oly nagynak tűntek hogy átugrotta őket, mert azt hitte, nagy tócsák. Vagy előfordult, hogy hosszabb ideig tartott a csap alá egy edényt, de elfelejtette kinyitni a csapot, s közben várta hogy az edény megteljen vízzel. Idézzünk még a kórlapokból: "Ha hasist veszek be, úgy tűnik, nem a földön járok, hanem úszom a levegőben. Oly könnyűnek és rugalmasnak érzem magam, mintha gumiból volnék. Vagy elindulok valahova, s elhatározom, hogy egy bizonyos pontig megyek. De egyszer csak rájövök, hogy messze elhagytam azt a helyet, ahova készültem. Egyszer pedig azt vettem észre, hogy bódulatomban a saját árnyékomat figyelem, ugyanakkor az volt az érzésem, hogy ide-oda hajladozok, süllyedek. Ez igen különös érzés volt." Annak az időszaknak a végén, amikor hozzászokás kezd kialakulni, már szubjektíve és objektíve is tapasztalhatók gondolkodási zavarok. Ekkor még a hasisélvező tisztában van azzal, hogy a kábulat időtartama alatt gondolkodási nehézségei vannak, de egyszerűen tudomásul veszi, hogy ebben az (általa) "elbutulásnak" nevezett szakaszban, a bódulat idején egyszerű feladatokat sem tud megoldani, gondolatai elkalandoznak, elveszti a beszéd fonalát, vagy egyszerűen nem tudja befejezni a mondatot. A krónikus hasismérgezésben, amikor már kialakul a hasistól való lelki függőség, a képet jellembeli változások uralják. Ezek nemcsak bódulatban észlelhetők, hanem az absztinencia egyre rövidülő időszakaiban is. A kép kezdetben igen változatos, gyerekesek lesznek, érzékenyek, ingerlékenyek, kötözködők, félelemmel telnek el, és sokan lesznek közülük emberkerülők. Hosszabb ideig, nagyobb hasisadaggal történő visszaélés után nemritkán olyan jellegzetes állapotok alakulnak ki, amelyek megfelelnek a heveny szellemi zavar képének, a beteg hirtelen elveszti a beszéd fonalát, nem tudja, miről kezdett beszélni, a percekkel előbb történtekre nem


emlékszik, s nemritkán térben és időben is tájékozatlanná válik. Ez az állapot különbőzik a bódulattól, és független a szervezetben levő hasis mennyiségétől. Egyaránt jelentkezhet nagy mennyiségű hasis élvezése után, de kisebb mennyiségek fogyasztása esetén is, vagy akár az absztinenciás időszakokban. A roham egészen hirtelen kezdődik, pl. egy beszélgetés során vagy séta közben. A roham a beteget meglepetésszerűen, villámcsapásként éri. Az éveken át tartó rendszeres hasisfogyasztás a szellemi tevékenységet nagymértékben rontja. Ez hasonlít az alkoholos demenciához (elbutuláshoz). Itt is arról van szó, hogy az agyi funkciók visszavonhatatlanul károsodnak, jellemző az érdeklődési terület fokozott beszűkülése, elbutulás, lustaság, egykedvűség, az ítélőképesség teljes elvesztése. A hasis esetében mégsem annyira a demencía uralja a képet, mint inkább a krónikus hasismérgezés már korábban leírt tünetei, elsősorban a jellembeli változások. Végül vessünk itt is egy pillantást a kérdés üzleti oldalára. A marihuánás cigarettát szívók, a hasist bármilyen formában élvezők ennél a kábítószernél is a több ezerszeres árát fizetik annak, amibe eredetileg került. Ezt a csempészárut is szinte minden lehetséges módon szállítják, tevén, teher és személyautón, hajón, repülőgépen, természetesen a legnagyobb titokban. Kifogyhatatlanok az ötletek, amelyek segítségével a csempészek célba akarják juttatni az árujukat. Például a hajók után kötik úgy, hogy a hajó a víz színe alatt vontatja be a megfelelően elkészített csomagot a kikötőbe, majd onnan búvárok hozzák felszínre. Máskor a nyílt tengeren, még az érintett ország felségvizein kívül gyorsnaszádokra rakodnak át, amelyek gyorsasága reményt nyújt arra, hogy kikerülik a parti őrség figyelmét. Ma már az sem tartozik a ritkaságok közé, hogy mivel nem sérülékeny, repülőgépről ejtőernyővel dobják le a küldeményt. Talán kissé nagyobb hangsúlyt kaptak a hasissal foglalkozó fejezetben a kórtörténeti kivonatok, a betegekkel kapcsolatos leírások. Ez nem volt véletlen. Azért tettük ezt, mert az Egyesült Államokban egyes pszichiáterek úgy vélik, hogyha a marihuánás cigarettát legálissá tennék, akkor ez mintegy kifogná a szelet a vitorlából, csökkentené az egyéb, általuk veszélyesebbnek tartott kábítószerek, elsősorban a heroin és az LSD használatát. Nos ez nem így van. Egyrészt láthattuk, hogy a hasis sem veszélytelenebb a többi kábítószereknél, legfeljebb lassabban jut el élvezője a végállomáshoz, mint pl. a heroin vagy az LSD rabja. Másrészt (és szerencsére) ezt vallja a pszichiáterek túlnyomó többsége is, az "ártatlan" marihuánás cigaretta a legveszélyesebb "beszálló" drog, mert megnyithatja az utat a "kemény" drogok felé.

Peyotl Nem sokkal Mexikó meghódítása után, 1538-ban, Új Hispánia fővárosában felavatták az indián "nemesség" fiai számára létesített főiskolát, a "Szent Keresztről elnevezett Császári Kollégiumot". A Spanyolországból érkezett tanárok között volt egy ferences rendi szerzetes, Bernardino Sahagún, aki azzal az elhatározással jött az egykori fővárosba, Tenochtitlanba, hogy nem csak tanítani fog, de tanulni is. Szándékát (ide értve az azték nyelv megtanulását is) valóra váltotta. Ennek egyik eredménye egy kultúrtörténeti szempontból igei nagy jelentőségű könyv, a Historia General de las cosas de Nueva Espana volt. Ez a 16. században megjeleni könyv, amelyet 1926-bari, Stuttgartban is kiadtak német fordításban, részletesen tárgyalja a mi szempontunkból fontos hallucinogén növényeket. Ebben a könyvben, amely ezeknek a növényeknek első, tudományos leírása, olvashatjuk a következőket "Az aztékok északi és északnyugati szomszédai, csicsimékek sok növény, gyökér hatását és gyógyító erejét ismerik. A Peyotl is ismert előttük." (A peyotl szó egyébként azték nyelven gyapjúszerűséget jelent. Azért kapthatta a növény ezt a nevet, mert a fején pamutszerű, fehér szálak találhatók.) "Az índiók számára a Peyotl olyan, mint nekünk a bor. Összejönnek valahol a mezőn, s éjjel-nappal táncolnak, majd végül sírásba törnek ki. Azt mondják, hogy a könnyek a szemüket tisztítják, amivel azt akarják kifejezni, hogy ismét visszanyerik józan


állapotukat." "Akik eszik vagy isszák a Peyotl növényt, azokban vidám látomásokat vált ki. A kábulat három napig tart, azután eltűnik. A csicsimékek gyakran nyúlnak a növényhez, mert az erősíti, harcra alkalmasabbá teszi őket, csillapítja éhségüket és szomjukat, s talizmánként védi őket a veszélyektől." A hallucinogének kis adagjaitól megnőtt az indiánok harci kedve, mert (írja Sahagún) ettől sebezhetetlennek vélték magukat, s azt hitték, hogy kilőtt nyilaik pontosan célba találnak. (Egyes történészek ezeknek az anyagoknak tulajdonítják, a többi között, azt a szívós ellenállást is, amelyet az indiánok a hódítók technikai fölényével szemben kifejtettek.) Sahagún jelentése felkeltette II. Fülöp spanyol király kíváncsiságát, és 1570-ben elküldte udvari orvosát Don Francisco Hernandezt, hogy ott növényeket gyűjtsön, s tanulmányozza hatásukat, alkalmazásukat. Ő is beszámolt az índiók Peyotl fogyasztásáról. Jelentésében azt is megírta, hogy a növény fogyasztása, ill. annak hatására az índiók előre látják a jövőt. Arról is beszámolt, hogy Peyotl-ból készült péppel dörzsölik be az índiók a fájó végtagjaikat. (Páter Ortega, még az első hódítókkal érkezett szerzetes, talán ezért is nevezte a Peyotl-t "ördöggyökérnek"). Térjünk vissza Sahagún könyvéhez. Szerinte az azték vezérek nemcsak az agavé bor (a pulke) és az agavé pálinka (tequila) túlzott fogyasztását büntették szigorúan, hanem a Peyotl és más hallucinogén hatású növények mértéktelen használatát is. Sahagún leír egy beszédet, amit egy azték uralkodó tartott a nép előtt: "Bárhol legyél is alattvaló, magad ne igyad e növényekből készített italokat. Ha betartod, nem fogsz erőszakos halállal kimúlni. De ne hidd, hogy otthonodban, titokban megteheted, mert a mi urunk ezt látni fogja és megbüntet érte. Ha mégis innál ilyen italokat, saját magad fogod felakasztani, vagy beleesel egy mély kútba. Ha meg kiderül, hogy ittál ilyen italt, törvény elé kerülsz, s ott halálra ítélnek, felakasztanak, megköveznek, vagy halálra korbácsolnak." A szigor okát, magyarázatát Sahagún nem írta le, de minden bizonnyal azért voltak ennyire szigorúak ezek a rendelkezések, mert egy katonaállamban, mint amilyen az aztékoké is volt, nem engedhették meg a katonáknak, hogy önkényesen fogyasszanak kábítószereket. Sahagún, Hernandez és mások is igen értékes megfigyelésekre tettek szert, de hogy mennyire tudtak a dolgok mélyére hatolni, mennyire tudtak egy-egy növényt megismerni, az attól függött, milyen jelentőséget tulajdonítottak az índiók az adott növénynek, vagyis mennyire őrizték annak titkát… Az ololiuquit vagy egyes daturaféleségeket például korántsem övezett olyan mélységes mély titok, mint a teotihuakan-t. Ez a magyarázata, hogy közel négy század telt el (az 1900-as évek közepéig), míg erről a titokról teljesen fellebbent a fátyol, azaz pontosan megismerték az összes növényt, azok hatóanyagait és az általuk okozott tüneteket. Az indiánok hite szerint a hallucinogéneket azért adták az istenek, hogy azok közvetítsenek az emberek és a természetfeletti erők között. A papok és a varázslók arra is használták ezeket a növényeket, hogy segítségükkel érintkezésbe lépjenek a halottakkal. Fontos döntés előtt a papok úgy folyamodtak az ololiuqui vagy a Peyotl használatához, mint valami csodaszerhez. Segítségükkel kerestek arra is választ, hogy egy eltűnt személy (pl. feleség) hol található meg. A sok hibás választ pedig azzal indokolták, hogy az előírt szertartást nem pontosan végezték el. A drogok további alkalmazási területe a gyógyászat volt. A feltevések szerint már a korai időkben volt egy külön orvosi rend, amelynek tagjai figyelemre méltó ismeretekkel rendelkeztek e téren is. Egyaránt használták diagnosztikus és terápiás célokra őket. A diagnosztikus célon azt kell érteni, hogy a drog által előidézett révületben mondták meg, hogy mi baja a betegnek… Gyógyítási célból pedig azért adták (pl. a Peyotl-t), hogy a beteg hangulatát javítsák, könnyebben szuggerálhassák vagy rávegyék a kor divatja szerinti undorító "gyógyszerek" bevételére. Arról azonban a papok sohasem beszéltek, hogy mint már korábban elmondtuk, hogy milyen fontos szerepet játszott egyik-másik növény (s ezeknek ismeretét övezte a legmélyebb titok) a világ egyik legvéresebb, legtöbb emberáldozattal járó vallásának a kialakulásában. (Egyedül az utolsó azték uralkodó, II. Montezuma új palotájának felavatásakor húszezer embert áldoztak fel!) Önként felvetődik a kérdés, hogy nincs-e valami összefüggés az ilyen véres vallási szertartások és


aközött, hogy az erős hallucinogén hatású növények a legnagyobb mennyiségben éppen ezen a területen találhatók? Meszkalin Testvérének, Peyotl-nak Nonorugami, a Nap Atyja növény alakot adott. Így került a földre a varázskaktusz, hogy (a tarahumara indiánok hite szerint) segítse az embereket. A valóság persze minden bizonnyal sokkal prózaibb, a tarahumarák előbb véletlenül felfedezték a kaktusz megízlelése során a kábító hatását, s csak azután csináltak a kaktuszból félistent. Az índiók a gyökere felett levágták a kaktusz leveleit, megszárították, s apró darabokra vágták. Ebből készítették a kábító italt, amelytől vagy borzalmas vízióik támadtak, vagy nevetőgörcsöt kaptak. A mámor két-három napig is tartott, de már Sahagún leírta, hogy az ital fogyasztása után a legtöbb esetben hányás, hányinger is jelentkezett. 1888 körül kezdett az indián rezervátumokból az Egyesült Államok fehér lakosai között elterjedni a Peyotl hatóanyagának, a meszkalinnak a fogyasztása Lewin angol vegyész ez idő tájt járt az USA-ban, és itt kapott nagyobb mennyiségű növényt kémiai vizsgálatra 1894-ben már sikerült e kaktuszféleség speciális hatóanyagát, a meszkalint kristályos, vegytiszta formában elállítani. Egy neves német farmakológus, Heffter önkísérletben bizonyosodott meg róla, hogy a Lewin által hozott kaktuszból készült kivonat nemcsak álmosító hatású, hanem érzékcsalódást, hallucinációkat is okoz. A titokzatos növény hatóanyagát 1934-ben mesterségesen is elállították. Mind a természetes, mind a szintetikus meszkalin egész csekély adagja mintegy húsz óráig tartó hallucinációkat eredményez eufóriaszerű állapotban. A meszkalin-mámoros ember csukott szemmel fekszik, mégis színes képeket lát, elveszti tér és időérzékét, és hasonló lelkiállapotba kerül, mint amilyen a szkizofréniásoké. Ezek a jelenségek a szer bevételétől számított 1-2 óra múlva jelentkeznek csupán, előtte fejfájás, émelygés, szédülés, szívdobogás, nagyfokú verejtékezés észlelhető. A meszkalin hatása alatt levő emberre jellemző, hogy megtartja emlékezőképességét és öntudatát. Kontaktust lehet vele létesíteni, bár nem szívesen, de válaszol a hozzá intézett kérdésekre. Azért nem szívesen, mert úgy érzi, ezzel megzavarják eufóriaszerű állapotát, jobban mondva az ahhoz csatlakozó hallucinációit. Többnyire vidám, de -igen gyakran minden ok és átmenet nélkülkínzó, félelemmel teli érzések törnek a felszínre. Ezért mondta egy pszichiáter, hogy a meszkalin szellemeket láttat. A hallucinációk gyakran egymásba folynak. Így előfordul, hogy a kábult ember egyszerre látja egy mozgás kezdetét és végét. de azt nem, ami a kettő között van. A látási hallucinációk, amelyeket még a plaszticitás is jellemez, sötét helyiségben gyakoribbak, erőteljesebbek, mint világosban. Érdekes és meg nem magyarázható tény, hogyha nem indián kap meszkalint, az ily módon kiváltott látási hallucinációk és emocionális élmények szorosan kapcsolódnak az indián valláshoz. Passuth László ír le, Találkoztam esőistennel című könyvében egy igen érdekes történetet, mely kitűnően szemlélteti a természetes és a kémiai úton előállított hallucinogén anyagok közötti mindmáig megmagyarázhatatlan hatástani kapcsolatot: "Másodszor is megnéztem ezt a kiállítást (a Mexikói Köztársaság 1962-ben, Rómában rendezett, a mexikói indián művészetet bemutató vándorkiállításról ír Passuth), akkor már a római egyetem pszicho-analitikai tanszékének professzorával, Emilio Servadió-val. Ő akkor egyes gombák és az LSD hallucinogén hatását tanulmányozta, gyógyítási célokra. A kísérletez akkor még eléggé az elején állt, s a professzor (orvosi segédlet mellett) önmagán is kipróbálta az eredetileg mexikói gombákból nyert, később szintetikus úton előállított szert, amelyről annyi szó esik. A professzor benyomásait az LSD-kísérlet alatt magnószalagi mondta. Amikor a kiállításnak ahhoz a részéhez értünk, melyben az indián kéziratok fakszimile példányait láthattuk, barátom megdöbbenten állapított meg, hogy ugyanezeket a színes, harcos figurákat látta révületében, mint amilyenek itt sokasodtak a hieroglifákon, anélkül, hogy valaha is foglalkozott volna azték maja írással, prekolumbián emlékekkel. Ugyanezt a benyomást egy másik barátom, Bercel Miklós is megerősítette, aki Kaliforniában nagy tekintélyű ideg és elmeprofesszor. Ő is látta (LSD-


önkísérletében) ugyanezeket az azték figurákat, mint római kartársa." Az előbbiekben említett Heffter német farmakológus meszkalinnal végzett önkísérletének eredményeiről így számolt be: "A szer bevétele után lefeküdtem egy elsötétített szobában, és lehunytam a szememet. Körülbelül kél órával később, a sötétség ellenére, különös élességgel jelentek meg előttem színes minták, képek. Ezek leginkább a keleti szőnyegek tarka mintázatához hasonlítottak. A képek pillanatonként változtak, mint egy tűzijáték figurái. Majd változott a kép, a háttér elsötétült, s előtte színes vonalak bokra villant fel. Majd újra változott a kép, csodálatos szép vidéket láttam, a növények, az épületek a legtündöklőbb színekben pompáztak. Bármennyire szerettem volna is egy-egy pontra koncentrálni, nem sikerült, mert a víziók pillanatonként változtak. A képek megjelenését zörejek, majd zene kísérte. Amikor a hanghallucinációk megjelentek a képen, a zene ütemére mozgó emberek is feltűntek. A szép, színes képek helyét sötéten ragyogó háttér foglalta el, amely előtt violaszínű vastag, gyökérszerű vonalak vagy talán inkább (magam sem tudom pontosan meghatározni) vérrel telt erekhez hasonló rajzolatok jelentek meg. A képek jellege ismét változott, hatalmas termeket láttam, amelyek falait festmények ékesítették, csodálatos drágakövekkel díszített kandelábereket láttam. Minden a helyén volt, kivéve a tetőt, ez hol a kép alján, hol az oldalán helyezkedett el. Amikor az elmozdult tetőre néztem, mindig szédülés, hányinger fogott el. Abban a pillanatban, hogy a szememet kinyitottam, a látomások semmivé foszlottak, de ha lehunytam, újra megjelentek. Nagyon jellegzetesnek tartottam, hogy időérzékemet teljesen elvesztettem, egyetlen perc egész órának tűnt. Ez az állapot kb. négy órán át tartott." Egy pszichiáter így számolt be önkísérletéről: "Egészen sajátos képviszonyok között láttam magamat teljes valómban. Egy heverőn feküdtem. Azután jött a semmi, egy teljesen üres tér, majd egy magányos szigeten voltam, felhőkbe burkolva. Úgy éreztem, nem hat rám a nehézségi erő. Majd a térben fantasztikus alakok tűntek fel a szemem előtt. Nagyon izgatott lettem, kicsit izzadtam, fáztam, és szinte állandóan csodálkoztam. Rettenetes feszültség vett erőt rajtam, úgy éreztem, hogy rám nehezedik minden dolgok lényege, a világegyetem összes gondja. Majd fantasztikus élmények bukkantak elő a semmiből. Mór stílusú épületek, kozmikus rendszerek és hasonló képek, amely mozogtak, közeledtek vagy távolodtak egymástól. Ez után minden ünnepélyesebbé vált, a kettős képek összeolvadtak, s ebben a pillanatban hirtelen kiszakadtam a csodálatos világból. Fogamat csikorgattam, kezem izzadt, szemem égett, úgy éreztem, testem minden izma elvált a testemtől. Egyre nyugtalanabb, kiegyensúlyozatlanabb lettem." Egy vegyész így ír önkísérletéről: "Töltőtollam hegye úgy tűnt számomra, mint egy keselyűnek a feje… A betűk egészen szemtelenül bámultak rám… Láttam egy kőoroszlán óriási lábát, éreztem talpa erejét és nyomását…" A szép új világ és még annyi sok más híres regér íróját, Aldous Huxley-t a kíváncsiság hajtotta, hogy legalább néhány órára bepillanthasson abba a belső világba, amelyről a több mint száz évvel korábban, William Blake versei és jövendölései, megejtő érzékletességgel adtak hírt. De azért is, mert mindig szegényesnek tartotta saját képzelőerejét. A szavak, még a legkifejezőbb költői szavak sem tudtak soha képeket felidézni a fejében. "Ha nagyon erőlködöm is csak valami halovány képet sikerül felidéznem a tegnap délután történtekből" - írja önmagáról. De mint a rajta végzett kísérletekről szóló tanulmányában kifejtette, az is érdekelte, hogy "noha már 70 éve foglalkoznak az orvosok a meszkalinnal, a rendelkezésre álló pszichológiai megfigyelések anyaga mégis meglehetősen ellentmondó". Majd így folytatja: "Kéznél voltam, meg kíváncsi is, így azután én lettem a tengerimalac. Az egyik napfényes reggelen lenyeltem néhány tized gramm meszkalint." A kábítószer nem tárt fel előtte új világot: "A drog hatására végbement változás egyáltalán nem volt forradalminak nevezhető… Aranyló fények lassú táncára lettem figyelmes…, később szürke alakzatok tömege tárult elém, közepükbe sápadt, kékes színű gömbök nyomultak fel és merültek el valami szilárd közegben… Egyetlen emberi arcot vagy alakot sem láttam, de állatét sem. Nem


láttam tájakat, mérhetetlen tereket, sem épületek varázsos megnövekedését és átváltozását, semmi olyasmit, amit drámainak vagy példátlannak lehetett volna mondani." A kísérlet alatti beszélgetéseket hangszalagra vették, innen tudjuk, hogy az író mit felelt az orvosnak kérdéseire. Így pl. arra a kérdésre, hogy kellemesnek érzi-e, amit észlel, így felelt: "Se nem kellemes, se nem kellemetlen. Mindent olyannak látok, amilyen, legfeljebb a polcokon levő könyvek színe ragyog feltűnő élénkséggel." Térérzése nem volt számára tudatos. Ez volt a helyzet időérzékével is. "Mintha bőven volna belőle" válaszolta az orvos kérdésére. A pillanatról az volt a benyomása, hogy végtelenül hosszú ideig tart, s az "örök jelen egy állandóan változó apokalipszisből épül fel". Huxley elmondotta még, hogy a meszkalin hatása alatt megromlott a tér és távolságérzékelése is. A tárgyakat két dimenzióban látta, tehát csak síkban. Perspektívaérzése olyanformán változott, mintha egy tájképet látott volna, ahol a festő a párhuzamos vonalak összetérítésével érzékelteti a térszerűséget. Így kelt a kép valóban térszerű, plasztikus hatást. A kábítószer hatása alatt a valóságnak csupán egyoldalú, eltorzult képét látta. Valamiféle kubista képet érzékelt a világból. Megváltozott a zenéhez fűződő élménye is. "És valaki bekapcsolta a lemezjátszót. Szívesen hallgattam… De az instrumentális zene most (szokatlan módon) hidegen hagyott. Ezért levették a zenekari muzsikát megszólaltató lemezt, és helyette egy madrigált tettek fel. A vokális zene, az emberi hangok hidat képeztek visszafelé, az emberek világába." Az elmondottakból is kitűnik, hogy legyen egy hallucináció bármilyen tündökletes, szemet-fület elkápráztató, sohasem ér fel a művészet nyújtotta élménnyel, még kevésbé adhatja meg a játék és a valóság dinamikus egységét. Nézzük meg hát ezeket a halucinogéneket közelebbről. Az eddig elmondottakból önként adódik, hogy először a természetes és a kémiai úton előállított növényi anyagokat tárgyaljuk, s azután a tisztán kémiai úton előállított hallucinogéneket, az LSD-t és társait.

Maszlag A legkisebb titok két, Mexikóban honos Datura-fajtára vonatkozott. Mivel az ebbe a növénycsaládba tartozókkal még találkozunk, érdemes és érdekes néhány szót szólni róluk általánosságban is. Valamennyi ilyen tulajdonságú növény közös neve, maszlag. A burgonyafélék családjába tartoznak, pontosabban abba a csoportba, melynek közös jellemzője, hogy virágaik este, napnyugta után nyílnak ki (innen kapták latin nevüket solanaceák). Mexikóban elsősorban a métely maszlag, a Datun innoxia használata terjedt el. Megismeréséhez egy legenda is fűződik: A régi-régi időkben élt a föld alatt egy fiú, A'neglakya (a zuni indiánok nyelvén ez a Datura innoxia neve) és egy lány, A'neglakyatsi-tsa. Gyakran feljöttek a föle színére, hosszú sétákat tettek, mindent megfigyeltek hogy visszatérésük után elmesélhessék anyjuknak, mit láttak. Ez valamiért nem tetszett a Napisten két ikerfiának. A két gyermek emellett elmesélte azt is az isten fiaknak, hogy ők képesek az embereket álomba ringatni, szellemeket láttatni velük, nyugtalan járkálásra késztetik őket, vagy éppen megadják egyeseknek azt a képességet, hogy megismerjék azt, aki lopott. Az isten fiak úgy vélték, a két gyerek túl sokat tud, ezért végleg el kell tűnniük a világból. Örökre száműzték őket a föld mélyébe. Azon a helyen, ahova örökös rabságra ítélve bezárták őket, különös, színes virágok nyíltak ki. Az indiánok a növényt elsősorban gyógyításra (fájdalomcsillapításra, szédülés ellen) és mágikusvallási célokra használták, s nem hallucinációk, látomások kiváltására. Amikor Hernandez leírta gyógyító hatását, pontosan felsorolta a túladagolásból adódó veszélyeket is. Fennmaradt egy sámán imája is, amelyet egy harcos érdekében intézett a Datura innoxiához: "Ez az ember iszik a nedvedből. Ajándékozd meg boldog élettel. Közöld vele, amit tudni akar." Egyes törzseknél szokás volt, hogy egyszer az életben adtak a tavaszi növényből (a nyárit mérgesnek tartották) a felnőtté válás küszöbén a fiúknak és a lányoknak. Elég nagy mennyiséget


itattak a fiatalokkal a növényből készített italból, úgyhogy azok 24 órás álomba zuhantak. Ha az álom során megláttak egy állatot, akkor ez az állat egy életen át őrizőjük, talizmánjuk lett. S természetesen ezt a fajta állatot életük során sosem volt szabad megölniük, mert akkor kihívják az istenek haragját. Egy másik, ugyancsak Mexikóban honos maszlagnak, a Datura tatulának a leveleit rágják vagy szívják (a növény indián neve: toloache). Bár hatása és alkalmazásának célja nagyjából azonos az előbbiével, annál sokkal veszélyesebb. Ennél a rendszeres fogyasztás eredménye teljes elbutulás. Ezeket a szerencsétleneket a yaqui indiánok - igen találóan - "huepsa mucsucsimnak", élőhalottaknak nevezik, mert elbutulva céltalanul bolyonganak a falvakban. Sajnos még ma sem ritka a növénnyel való élés, sem a visszaélés. Ha egy mexikói falusi orvoshoz elvisznek egy embert, aki nem tudja, hogy kicsoda, hogy hívják és ha a hozzátartozói azt állítják, hogy hirtelen vesztette el az emlékezőtehetségét, akkor az orvos elsősorban toloache mérgezésre gondol. Ez a kábult állapot négy hétig is eltart. Ha azonban ugyanaz az ember hosszabb időn át még továbbra is szedi a mérget, egész életére elveszti emlékezőtehetségét, s a falu bolondja lesz… S hogy Mexikón kívül még mire használnak egyes maszlagokat? Arról sok érdekeset megtudunk egy svájci néprajzkutató könyvéből. A század hatvanas éveiben nemcsak látott, hanem le is filmezett embereket, akiket maszlaggal tartósan megmérgeztek. Az egykori olasz gyarmaton, a mai Etiópiában, annak egy kis, a világtól elzárt részén, Kerenben élt. "A hausza mágusok (írja) ismernek egy olyan italt, amely megfosztja az embereket emlékezőtehetségüktől. Ez az anyag valószínűleg valamilyen maszlagféleség. A szerencsétlen áldozat nem tudja, hogy ki volt, mi volt, és azután új néven, hazájától távol, mint szolga, vagy mint a falu bolondja tengeti életét. A mágusok féltékeny asszonyoknak is adnak ilyen mérget, amellyel azok akár a saját férjüket, akár férjük ágyast megbüntethetik. 1963-ban Kerenben rábukkant el ilyen falu bolondjára. Hosszas nyomozással, kutatással sikerült kiderítenie, hogy valaha gazdag nemes volt, második felséget akart magához venni. Az első felesége attól való félelmében, hogy fölébe kerekedik a második asszony, egy hausza varázslótól szerzett szerrel elrabolta férje emlékezetét. Az asszony a porért ezüstékszerekkel fizetett, s a port a férje kávéjába keverte...

Psilocybe A Psilocybe mexicana nevű gomba ismerete a legféltettebben őrzött titkok közé tartozott. Az "isteni gombából" mézzel és kakaóval italt készítettek, s teonanakatl-nak, az istenek húsának nevezték. A gombáról, illetve a belőle készített ital hatásáról először a már említett spanyol orvos, Hernandez írt. Azért fogyasztották (írja) a teonanakatl-t, hogy istenekkel tudjanak beszélni, illetve azt tartották róla, hogy az ital fiatalít, javítja a látást és erősíti a szerelmet. Arról is hírt adott, hogy vigyázatlan vagy inkább mértéktelen fogyasztása öngyilkossághoz vezet. Nem is csoda, hogy a legtöbb indiánkunyhóban ma is megtalálható a gomba házi-oltára, s ha a javasember vagy a javasasszony az oltár előtt elégeti a csodálatos gombát, akkor a gőzöket belélegezve színes álmokat, többnyire vallásos tartalmú hallucinációkat lát. Ilyenkor Mária és más szentek jelennek meg előttük, s beszélnek is velük. Azt is tudták, hogy a víziók sötét helyiségben jelentkeznek. Noha a gombát mind a mai napig használták, használják, a titok megfejtése, csak 1955-ben sikerült, egy amatőr kutatónak… Egy amerikai bank alelnöke, Wasson és orvosnő felesége (egy protestáns hittérítő segítségével) részt vett egy szertartáson, ahol a szent gombát fogyasztották. Így írta le élményeit: "A javasasszony, a csine, kétszeres adagot evett a gombából, halkan dúdolt maga elé, míg csak transzba nem esett. Én is ettem a gombából, s csakhamar különös világban találtam magamat. Hasztalanul küzdöttem a drog hatása ellen, hogy tárgyilagos megfigyelő maradhassak. Először színes geometrikus minták jelentek meg előttem, amelyek hamarosan architektikus formákat


öltöttek. Ezután víziók következtek, melyek során csodálatos oszlopcsarnokokat, drágakővel díszített palotákat láttam, földöntúli ragyogásban. Csak, a mitológiából ismert lények vontatta, diadalkocsik tűntek fel, meseszerű pompában ragyogó tájakon. A lélek elvált testtől, a fantázia világában bolyongott, és ebben a fantasztikus világban a képek sokkal nagyobb hatással voltak rám és mélyebb benyomást tettek, mint a szokásos világban." A szertartás után Wassonék kértek a gombából, magukkal vitték, és átadták egyik barátjuknak, a híres francia gombaszakértőnek, Heim professzornak. Ő azután tudományos rendszerességgel vizsgálta önmagán a gomba központi idegrendszerre kifejtett hatását. Tapasztalatairól érzékletesen számolt be naplójában: "A mexikói hallucinogén gomba elfogyasztása után húsz perccel fénylő pontok, zöld, rózsaszín és piros pettyek jelennek meg, amikor lehunyom a szemem. Egy órával később írásom fekete tintája is pirosnak tűnik a papíron. Hőhullám önti el a testemet. Hőmérsékletem a szokásos 36,4 fok helyett 37,5 fok. Pulzusom szokottnál gyorsabban ver." "Azután hideget érzek belül. Valósággal reszketek. Meleg palackra van szükségem. Nyájas érzéseim támadlak, beszédes leszek. Csiklandozó vidámságomat hangos tréfálkozással fejezem ki. Sokára veszem észre csak, hogy egyedül vagyok. Ettől megnyugszom." "Ha becsukom a szemem, színes látomásaim kifejezettebbekké válnak, és szünet nélkül változnak, párhuzamosan futó szalagok, különböző formájú korongok. Ezek a formák pillanatok alatt eltűnnek, és átadják helyüket másfajta vízióknak. Tüneményes látvány jelenik meg előttem kékben, a közepe szem-formájú, mint némely lepke szárnyán a színes folt. Fölkel a nap. A való világ képe folyékonynak rémlik, és hullámzik, mint a tenger. Sehol egyetlen szilárd pont, minden mozog és átalakul. A tárgyak megkettőződnek, a könyveket is duplán látom. A szavak, amelyeket szögletes betűimmel szorosan egymás mellé írok, ugyancsak ziláltlak és zavarosnak látszanak." "Szédülés fog el, és ami még nem volt, betűim valóággal kidomborodnak. Megfájdul a fejem. Támolygok, testem oldalra húz, inog a föld a talpam alatt." "A belső hideg elmúlik. A felszínes melegérzés is megszűnik. Látásom ismét normális. Már csak egy kis fejfájás, egészen enyhe." Egy pszichiáter 1962-ben így számol be élményeiről: "Oaxaca állam egyik kis falujában, Huaulta de Jimenez-ben találkoztam a csinével, aki színes álmot kínált eladásra. Amikor ráálltam az alkura, bekísért e sötét kunyhóba, melyet egyetlen kis olajmécses pislákoló lángja világított meg csupán. Erre egy kevés kopálgyantát vetett, úgyhogy a helyiséget csakhamar a kopálgyanta jellegzetes, kellemes illata töltötte be. Ezután (megfelelő imák mormolása után) átadta a gombaadagomat. Lassan megettem, s bár íze kesernyés volt, mégsem volt kellemetlen. Lehunytam a szemem. Egy idő után a sötét háttér előtt színes (piros, kék, zöld, sárga) pontokat, vonalakat láttam felvillanni, mint egy szikrázó tűzijátékot. A csöndet idegen, ritmusos dallamok törték meg. Ugyanakkor hallottam, hogy a varázslónő vékony, halk, tiszta hangon hívja az isteneket és a szellemeket. Azután változott a fényjáték. A sötét háttér aranysárga lett, előtte fekete vonalakból szabálytalan, alaktalan ábrák rajzolódtak ki, melyek között aranysárga pettyek jelentek meg… Éreztem, hogy tagjaim elnehezülnek, pulzusom gyengül, szabálytalanná válik. Szájam kiszáradt, de nem éreztem szomjúságot... Ez a látomásokkal kevert, testi rosszulléttel kísért állapot kb. hat órán át tartott, majd álomtalan alvásba merültem." Az ősi vallásos szertartások emlékét őrző gombából azonban csak akkor sikerült a hatóanyagot vegytiszta formában előállítani, amikor Heim professzor Párizs környékén nagy mennyiségben kezdte termeszteni ezt a gombafajtát, s kellő mennyiségben bocsátotta a svájci Sandoz gyógyszergyár vegyészei rendelkezésére. Végül 1958-ban Hoffman-nak, a már akkor világhírű kémikusnak sikerült izolálnia a gomba hatóanyagát, amelyet a gomba tudományos, rendszertani neve után pszilocibin-nek neveztek el. Minthogy a rendelkezésére álló különböző leírásokból nem tudta a gomba hatását egyértelműen megítélni, ezért Hoffmann (mint írja) a kémiai kísérletek megkezdése előtt önkísérletet végzett. Erről így számolt be az önkísérlet során készült jegyzőkönyvében:


"Körülbelül egy fél óra múlva a külvilág lassan idegen lett számomra. Minden mexikói jelleget öltött. Mivel hallottam már, hogy ez a mexikói eredetű gomba saját hazáját idézi fel az emberben, igyekeztem úgy szemlélni a körülöttem levő világot, mint normál körülmények között. Ez azonban minden törekvésem, minden akaratom ellenére eredménytelen maradt. Akár nyitott, akár csukott szemmel, indián motívumokat, színeket láttam. Amikor a kísérletnél jelenlevő orvos hozzám hajolt, hogy a vérnyomásomat megmérje, számomra úgy tűnt, hogy azték áldozópap, és egyáltalán nem lettem volna meglepve, ha elővett volna egy obszidián kést, hogy elvágja a torkomat. Az volt a furcsa, hogy a helyzetet komolynak éreztem, mégis derültem azon, hogy hogyan lett kollégám német arcából tipikus indián ábrázat. A kábulat a tetőpontját a bevétel után kb. másfél óra után érte el. Hirtelen mintegy rohamszerűen formájukat és színüket változtató absztrakt képek tömege vonult el előttem. Kb. hat óráig tartott ez az álomszerű állapot. Én azonban nem tudtam megmondani, hogy mennyi idő telt el összesen. Amikor véget ért, úgy értékeltem, mint egy biztonságos és szerencsés visszatérést az idegen világból. A későbbi vizsgálatok az után kimutatták, hogy kis adag pszilocibin bevétele után 20-30 perc múlva kellemes, testi-lelki elernyedés következik be, de alig tapasztalhatók érzékcsalódások. Ha azonban az adag csak egy kicsit is nagyobb, akkor a lelki változások sokkal kifejezettebbek lesznek, tájékozatlanság térben és időben. Az éntudat kezd különválni a testtől, érzékcsalódások keletkeznek, és (ez keltette fel elsősorban a pszichiáterek érdeklődését) a múltból elfelejtettnek hitt emlékképek merülnek fel… Már az indiánok teonanakatl fogyasztásáról készült régi leírások kiemelik azonban, hogy a kezdeti kellemes hangulatot követő ébredést a csömör érzete jellemzi. Természetesen azt is vizsgálták a kutatók, hogy vajon tiltó rendelkezéseken kívül nem volt-e más oka is annak, hogy az índiók nem lettek a gomba rabjai. Sokan arra a következtetésre jutottak, hogy igen, volt más ok is. Az índiók az esős évszakban rendszeresen (de mértékkel) ettek a gombából ugyan, de a végletes és végzetes rászokástól megóvta őket az, hogy életmódjuk merőben más, mint a fehér embereké. Náluk a gomba vagy akár a többi hallucinogén anyag nem a mindennapok előli menekülés eszköze volt, hanem kizárólag a vallási kultuszé, illetve a gyógyításé. Sőt az indián papok, varázslók megfigyelhették, hogy a gomba fogyasztása genetikai ártalmakat is okozhat. Csakis ezzel magyarázhatjuk azt a tilalmat, hogy a termékeny korban levő házaspárok öt napnál rövidebb időközben nem fogyaszthatták a gombát… Noha a pszilocibin a központi idegrendszer műkődélében fontos szerepet játszó ingerületátvivő anyaggal, a szerotonin-nal áll kémiailag közeli rokonságban, gyógyszertani hatásaiban mégis az LSD-hez hasonlít nagyon. Pupillatágulatot, hidegérzést, hőemelkedést, szapora pulzust okoz. A pszilocibinnal végzett kémiai vizsgálatok vezettek végső fokon az LSD, s a vele (mind hatásukban, mind kémiai szerkezetükben) rokon egyéb szintetikus kémiai anyagok előállításához.

LSD A középkor kezdetén volt egy szörnyű betegség, a betegnek elhaltak az ujjai, a kezén is, a lábán is. Ezt a betegséget nevezték a Szent Antal tüzének. A betegnek egyetlen reménye, egy zarándokút volt Egyiptomba, Szent Antal sírjához. Ma már tudjuk, hogy a rozs kalászain élősködő gomba, az anyarozs, és az anyarozzsal fertőzött gabona lisztje okozta a betegséget. Az anyarozsból a modern kémiai és gyógyszertani kutatások igen fontos és értékes gyógyszeranyagát állították elő (pl. méhvérzést csillapító, migrénellenes szer). Egészen természetes törekvés volt hát, hogy megkísérelték (abban a reményben, hogy újabb, hatásosabb készítményekhez jutnak) mind újabb és újabb, tisztán kémiai úton előállított vegyületek vizsgálatát. A kémiai kutatások alapjául az a felismerés szolgált, hogy a természetes anyarozs-alkaloidok alap-építőköve, a lizergsav, könnyen volt más molekulákhoz kapcsolható. Így készítette el az egyik nagy gyógyszergyár, laboratóriumában, 1938-ban a már említett Hoffmann a lizergsav


egyik származékát, a lizergsav-dietilamidot (amelyet az óta a szer kezdőbetűiből rövidítve csupán LSD-nek jelölnek). A szokásos állatkísérletekben az új vegyület nem mutatott olyan hatást, ami miatt érdemesnek látszott volna vele behatóbban foglalkozni, így hát félretették. Ekkor még senki sem tudta, hogy egy olyan vegyület született meg, amelyiknek az emberi tudatra szinte fantasztikus hatása lesz. Ez csak teljesen véletlenül, 1943-ban derült ki. Ebben az évben Hoffmann a lizergsav-dietilamidtartarát előállításával foglalkozott. Eközben egy sajátságos, az átmeneti elmezavarhoz hasonló, rövid ideig tartó kábulatszerű állapotba került, amit valamiféle mérgezésnek tartott. Akkor még nem tudta pontosan, hogy melyik anyag váltotta ki ezt. Naplójában azonban pontosan leírta az átélteket: "1943. április 16-án délután, amikor ezen a témán dolgoztam, idegesnek éreztem magam. A fejemet nem tudtam forgatni, ezért korábban mentem haza a laboratóriumból. Lefeküdtem, és csakhamar delíriumos állapotba jutottam, amelyben különös ingerekkel teli víziókat láttam. Mivel bántott a fény, lehunyt szemmel feküdtem, és így fantasztikus arcokat láttam. Ezek élénk színekben kaleidoszkópszerűen váltakoztak előttem. Két óra múlva a delírium elmúlt." "Megpróbáltam rájönni, hogy mi történt a laboratóriumban. Amikor visszamentem, megvizsgáltam a berendezést, s azt találtam, hogy azon valami kis repedés volt. Feltételeztem, hogy lizergsav-dietilamid-tartarát gőzöket lélegeztem be. Elhatároztam, hogy önkísérletet fogok végezni, annak tisztázására, hogy felfedezésem igaz-e. Nagyon keveset vettem be belőle." A bevétel után ezt jegyezte le: "Enyhe szédülési érzés, izgatottság, a koncentráció képességének hiánya, látási zavarok és leküzdhetetlen nevetési inger. Írása ezután már olvashatatlan lett. Megkérte egyik kollégáját, hogy kísérje őt haza. Mivel háborús idők voltak, kerékpárral ment. Csakhamar úgy tűnt előtte az egész világ, mint egy elvarázsolt kastély tükörterme. Azt hitte, hogy nem halad előre, holott (mint kollégája utóbb elmesélte) rendkívül gyorsan hajtott. Otthon lefeküdt, írásra képtelen volt, s csak utólag rekonstruálta emlékezetből benyomásait. Erősen szédült, torz képeket látott maga előtt, az őt körülvevő kollégák arca groteszkül kifestett maszknak tűnt számára. Izgatottság és aluszékonyság váltogatta egymást, hidegérzés és egyes testrészeinek váltakozó bénulása jelentkezett. Szájában fémes ízt érzett, torka kiszáradt, úgy érezte, megfullad. Néha úgy tetszett, hogy kívülről szemléli saját magát, érthetetlen szavakat mormolva éppen kiabál. Jóllehet hat óra múlva lényegesen jobban érezte magát, de körülötte még sok minden hullámzott. A tárgyak arányai is állandóan változtak. A színek kellemetlenné váltak, bennük furcsa kék és zöld színek domináltak. Ha viszont lehunyta szemét, újra megjelentek az állandóan változó fantasztikus képek. Különös volt, hogy a hangok hatására megváltozott a képek színe. Minden hang, minden zörej egy olyan színes képet váltott ki, amelyik a hangnak megfelelt. Az éjszakát alvással töltötte, teljesen magához tért, de nagyon fáradtan ébredt. Így született meg az LSD! Az LSD majd mindegyik érzékszerv működésében súlyos zavarokat okoz, akárcsak a pszichés funkciókban is. Pupillatágulat, szapora pulzus és a vércukorszint emelkedése tapasztalható. Egy óra múlva színes, látási hallucinációk, félelmetes víziók jelentkeznek, a személyiség elvesztése vagy széthasadása, az időben és a térben való tájékozatlanság, majd erős izgatottság támadt. Igen gyakori, hogy LSD hatására az ember önmagát kívülről szemléli. Ez utóbbi jelenséget, vizsgálatai alapján egy pszichiáter így jellemezte: "A vizsgált egészséges önkéntesek úgy érezték, hogy önmaguk mellett állnak és saját magukat szemlélik." Ezek a hatások nagyon hasonlatosak azokhoz, amelyet pl. a hasis, a meszkalin vagy általában a pszichotrop drogok csoportjába tartozó legtöbb anyag kivált. Csak éppen az LSD hatásai mindnél súlyosabbak, hosszabban tartanak. Ezen kívül, míg meszkalinból elég tetemes mennyiségre van szükség a hallucinációk kiváltásához, addig az LSD-ből a gramm ezredrészének egyötöde, elég hasonló lelkiállapot kiváltásához. Különösen veszélyes a méhen belüli magzatra, ha terhes nő szedi, a magzat csaknem mindig, súlyos agyi fejlődési zavarral születik meg (vízfejűséggel vagy teljesen fejletlen agyvelővel). Gyógyszertani hatásának a lényege, hogy az agykéregben megbontja a mozgató (ideg, izom) és az érzékelő funkciók közötti egyensúlyt.


Az első időkben, miután megállapították, hogy számottevő terápiás javallata nemigen van, s inkább kutatási, semmint gyógyítási célra lesz használható, nem sokat törődtek vele. Annál is kevésbé, mert a kísérletek során kiderült, hogy a klasszikus értelemben véve nem mérgező, s hozzászokást sem okoz. Azután, a század 60-as éveiben bekövetkezett a robbanás. Megkönnyítette ezt az is, hogy éppen a már elmondottak miatt semmi nem indokolta a szigorú ellenőrzést, hiszen úgy gondolták, szedése nem jár különösebb veszélyekkel… A lavina nem is magával az LSD-vel indult meg, hanem a meszkalin-nal. 1960-ban egy Timothy Leary nevű amerikai pszichológus mexikói utazása során megismerkedett a pszilocibin hallucinogén, elsősorban vallási hallucinációkat okozó hatásával. Majd hazatérve megismerkedett az LSD-vel is. Attól kezdve annak prófétája lett, a szó szoros értelmében. Nemcsak lelki űrutazást ígért követőinek, hanem arról is biztosította őket, hogy az LSD segítségével újból megtalálhatják Istent, s jobban, békességben és békésebben fognak élni. Ez még a pszilocibin vonatkozásában sem áll, pedig az (nem tudni, miért) elsősorban valóban vallásos hallucinációkat okoz, de semmiképpen nem igaz LSD esetében. Leary mindenesetre létrehozott egy vallási közösséget, amelyet IF-IF-nek nevezett (International Foundation for Internal Freedom, vagyis Nemzetközi Szervezet a Belső Békességért). A szervezet hamarosan feloszlott ugyan, de addigra már (elsősorban az USA-ban) elszabadult a pokol. Az LSD leginkább a fiatalok körében terjedt vihar gyorsasággal. Egyes pszichiáterek szerint azért, mert fiatalok között igen sokan érezték magukat, magukra hagyottnak, sokan pedig hajlamosak a misztikumra a befelé fordulásra. Ha ezekben a problémás időszakokban nincs mellettük a család vagy másvalaki, aki tud és akar is szilárd támaszt, segítséget nyújtani, akkor nyúlnak a kábítószerhez. Ehhez járul még természetesen a lélektani adottságaik miatti, kíváncsi és kísérletezésre hajlamosak tábora. Ha azonban egy biztosan egészséges lelkű fiatal, csak kíváncsiságból, egyszer megpróbálja az "utazást'', "tripet", abból (szerencsére) nemigen lesz az LSD rabja. Az ilyenek nem igénylik a mesterségesen előállított, kémiai szerekkel kiváltott álomvilágot. Ellenkezőleg, hátrányosnak, terhesnek érzik. Más a helyzet, ha a kipróbáló ember beteg, neurotikus vagy éppen beteg pszichéjű. De szívesen keresnek vigaszt az LSD-ben azok a fiatalok is, akik tanulmányaik során csődöt mondtak, s szégyellik, hogy nem alkalmasak annak a főiskolának vagy egyetemnek az elvégzésére, melyre vágyakoztak. Az LSD-re való rászokás a fiatalokat egyre negativisztikusabbá, egyre antiszociálisabbá teszi, mindinkább eltávolítja őket családjuktól, egyre inkább elhanyagolják munkájukat. Az Egyesült Államokban mindennapos jelenség, hogy a hippiként békére, nyugalomra, csendre vágyók elkezdenek kábítószert fogyasztani, és a kezdetben ártalmatlan, piszkos, nagy szakállú fiatalokból néhány hét leforgása alatt, zavart elméjű, nemi erőszakot, gyilkosságot elkövető bűnözők lesznek. Az LSD-ről tudni kell azt is, hogy a hallucinációk, a víziók nemritkán az utolsó adag bevétele után hetekkel is jelentkezhetnek. Egy orvosi szaklap közölte a következő esetet: "1969 nyarán egy fiatalember, akit ezzel kapcsolatban utaltak be az idegklinikára, kb. 8 nappal az utolsó LSDadag bevétele után a nagyvárosi forgalomban az úttesten hirtelen hatalmas bikát látott meg maga, illetve kocsija előtt. Az utolsó pillanatban félrerántotta a kormányt, autója felszaladt a járdára, s szerencse, hogy sem ő nem sérült meg, se nem ütött el egyetlen gyalogost sem..." A rendszeres LSD-szedés másik veszélye, hogy a drog hatása alatt nem gondolják át a bódulatban, hogy mit cselekszenek. Az LSD rabjai között különösen gyakori a szerencsétlenség és az öngyilkosság, valamint a kábulatban bekövetkezett halálos baleset. A leggyakoribb az ablakból való kizuhanás vagy kilépés. Sokan azt hiszik, tudnak a vízen járni (holott még úszni sem tudnak), kilépnek, pl. a hajóról vagy a csónakból, s megfulladnak. Mások azt képzelik, puszta kézzel meg tudnak állítani egy autót vagy vonatot. Tévhitükért ők is az életükkel fizetnek... Egyesek azt hiszik, tudnak repülni, s teljes nyugalommal lépnek ki a felhőkarcoló ablakán. Mindez és még sok más (pl. gyilkolási vágy, pszichózisok kialakulása) azután véget


vetett az LSD-próféták által festett szép világnak. Nyilvánvaló lett mindenki előtt, hogy nem személyiségjavító vagy tudatkiszélesítő szerről van szó, hanem az egyénre és a társadalomra egyaránt veszélyes, alattomos méregről. Az LSD-nek egyetlen "kedvező" tulajdonsága van csak. Lelki függőség (a szó klasszikus értelmében, ahogyan azt a többi kábítószernél láttuk) nem alakul ki, csak a tolerancia, de az viszont rendkívül gyorsan. Ez pedig valamiféle önszabályozásra kényszeríti az LSD hívét. Néhány "utazás" után már rendkívül nagy adagok sem váltják ki a hallucinációkat, így a rendszeres LSD-élvezők is kénytelenek hosszabb-rövidebb szüneteket tartani. Ez a kényszerszünet pedig (amely ahhoz szükséges, hogy a tolerancia javuljon, az LSD-hatást ismét élvezni tudják, az erősebb egyéniségeket hozzásegítheti, hogy aránylag könnyen felhagyhassanak káros, önpusztító szenvedélyükkel. Ezzel szemben az LSD-t naponta nagy adagban szedő toxikomán, aki már nem is az élvezetet keresi, hanem csak konokul mérgezi magát, már súlyos pszichopata. Sokszor elmondtuk, hogy a kábítószerek többsége nem megy át semmiféle minőségellenőrzésen. Ez a helyzet az LSD esetében is. Erről még azt is tudnunk kell, hogy viszonylag könnyen lehet előállítani, de az áru legtöbbször szennyezett. Ugyanis az anyag nedvesség és hő hatására könnyen bomlik. Ezek a bomlástermékek nem változtatják meg az LSD tulajdonságait. Egy valamit azonban igen, a színét. Minél több az áruban a bomlástermék, annál színesebb. A tapasztalt narkós az ilyen anyagról már nem hiszi el, hogy igazi LSD-t akarnak neki eladni. Ezért a zugkereskedők, akik pontosan tudják, hogy egy új árut mindig könnyebb eladni, mint a régit, a különböző színű anyagokat a feketepiacon "új" áruként adják el, természetesen más néven (pl. Acid vagy Microdot). DMT, STP Az LSD iránti igényt kihasználva a lelkiismeretlen kábítószer-kereskedők egyre újabb "agytágító", hallucinogén szereket dobtak a piacra. Ezek úgy kerültek az utcára, hogy vagy a tudományos célra előállított kísérleti anyagokat "koppintották le", vagy lelkiismeretlen vegyészek tudatosan állítottak elő a nagy üzlet reményében hallucinációkat keltő kémiai anyagokat. Ilyen pl. az STP, amelyiknek "zseniális" felfedezőjét azóta is buzgón keresi a rendőrség… Az új szerek közé tartozik a szervezet építőköveit alkotó fehérjékhez nagyon hasonló szerkezetű anyag, a dimetiltriptamin, rövidítve, DMT. Hatása jellegzetes LSD-hatás, de csak rövid ideig tart. Az igen erős, színes víziók, hallucinációk a szer injekcióban történő beadása után már nagyon hamar jelentkeznek. Ezeket a tüneteket erős lelki reakció kíséri. Az időtartam mellett azonban más, sokkal nagyobb különbség is van, a vérnyomást sokkal erősebben süllyeszti, és nagyfokú mozgászavart, mozgáskényszert is kivált. A DMT hatása alatt álló ember mozgása olyan, mintha nem is egy, hanem egyszerre két, súlyos mozgászavarral járó idegbetegségben szenvedne. Erről persze hallgat a reklám. A kábítószer kereskedők csak azt emelik ki, hogy az új csodaszer hatása csupán néhány óráig tart így egy kis varázslatot bárki könnyűszerrel beiktathat napi programjába. Hiszen nem kell fél, olykor egész napokat is eltölteni akár egy beatnikközösségben, akár egy elmeorvos "gyámsága" alatt, mint az LSD-utazás után. A legújabb találmány, az STP, a természetben nem ismert anyag, a dimetoxi-metil-amfetamin. Ezért eredeti rövidítése DOM volt. Kémiai szerkezetét tekintve inkább a szekalin-hoz hasonlít. Az STP a "Scientifically Treated Petroleum" (szakavatottan kezelt petróleum) gúnynév kezdőbetűiből született. A szer hatása kisebb adagban inkább a meszkalin-éhoz hasonló, de nagy adagban egyértelműen LSD-hatást mutat. Annyi az eltérés. hogy hatása jóval meghaladja időben az LSD-hatás idő tartamát, ez az idő akár 24-48 óra is lehet… Végül néhány szót a hallucinogének és a szexualitás egymáshoz való viszonyáról. Ellentétben a szenzációs riportokkal, a szexualitás és az erotika csak alárendelt szerepet játszik ezeknek a drogoknak az élvezetében is. A valóság helyét itt is az elképzelések, az álmok foglalják el. Amerikai pszichiátereknek egyébként az a véleményük a már említett Leary-ról, az első számú prófétáról, hogy a túlságosan sok "elmélyülés", no meg a túl sok LSD-fogyasztás megárthatott


neki, mert viselkedésében már észlelhetők bizonyos személyiségváltozásra utaló tünetek (ezeket a véleményeket jó néhány évvel ezelőtt írták). Ez megfigyelhető volt egyes kijelentéseiben, de egész emberi magatartásában is. Így írt Leary önmagáról: "Túlságosan sikeres a működésem. Már most történelmi figura vagyok. Úgy érzem magam, mintha V. György király képe lennék a falon." Timothy Leary különben már az LSD-t is korszerűtlennek tartotta. Szerinte a jövő nem a kábítószereké, hanem az elektromos agystimulátor-é. Egy-két évtized kell még csak, és az ember a fejére szerelt készüléken megnyom egy gombot, és máris a "hetedik mennyországban" találja magát... Önkéntelenül ide kívánkozik az a történelmi tény, hogy ezt a kérdést mindenféle elektromos készülék alkalmazása nélkül, 1888-ban, a szudáni függetlenségi háború vezére, Mahdi egy nádszállal már megoldotta. Nagy csaták után néhány, hasisbódulatban levő fanatikus hívét elásta, nem túl mélyen a földbe, s hogy levegőt kapjanak, egy nádszálat tett a szájukba. Ide vezette azután a kétkedőket, akik saját fülükkel hallhatták, amint "elesett" társaik beszámolnak nekik a "hetedik mennyországról", ahová bátorságuk jutalmául bejutottak. A gondos Mahdinak azután nem volt más dolga, minthogy ugyancsak gondosan kihúzgálja a nádszálakat, a halottak ugyanis nem beszélnek… A CIA is kiemelt figyelemmel tekintett az LSD-re. Kulcs szerepet kapott ez a szer, a titkos "agymosási" (átprogramozási) kísérleteikben. (Pszichés betegeket olyan klinikára utaltak a beépített orvosok, ahol a beteg tudtán, és beleegyezésén kívül folytak a kísérletek. Ill. prostituáltakat kényszeríttetek arra, hogy a "kuncsafttal" titokban LSD-t itassanak, amint a szobába lépett. Ezután a prosti rögtön távozott, és a CIA pszichiáterei vizsgálták a férfin, a szer által kiváltott hatásokat /szintén annak tudtán, és beleegyezésén kívül/. A programot akkor állították le, amikor megtudták, hogy a Szovjetunióban is "hegyekben áll" az LSD. Így nem lehetnek elsők az LSD bevetésével. Az is szerepelt a tervek között, hogy az ellenséges katonákat LSD segítségével teszik harcképtelenné… A titkos kísérletek kiszivárogtak, és óriási botrány lett belőle…)

A KAWA-KAWA A kawa-kawa, (a kábító bors), a borsfajták családjába tartozó cserje. Új-Guineában és a Csendesóceán egyes vidékein, szigetein honos. Az ott élő népek a növény gyökérhajtásaiból kábító italt állítottak elő. Európában gyógyszerként használták, gyulladáscsökkentésre, fertőtlenítésre. A szigetlakók még ma is nagy mennyiségben exportálják a kábító italt azokra a szigetekre, ahol nem terem meg a növény (és persze maguk is bőségesen fogyasztják). Készítése évszázadok óta mit sem változott, s igen figyelemreméltó. Nyilvános szertartás során meghámozzák és feldarabolják. Azután az összegyűlt asszonyok és gyerekek finom péppé rágják. Ezt énekszóval, ritmikus testmozgással, tapssal kísérik. A megrágott anyagot, amelyből semmit sem szabad lenyelni, egy nagy tálba összegyűjtik, vízzel hígítják, s addig hagyják állni, míg az oldhatatlan részek le nem ülepednek. Az így készült ital kávébarna színű. Ezt azután kókuszdióhéjból készült ivóedényből isszák. A növény hatóanyagai, egy gyantaféleség és egy kavain-nak nevezett alkaloid. A hatás az elfogyasztott mennyiségtől függ, kis mennyiség után az ívó erősebbnek érzi magát, nagyobb teljesítményekre képesnek, frissebbnek. Étvágya megnő. Ha nagyobb mennyiséget ivott, akkor ezt az állapotot eufória követi. Boldogabbnak, megelégedettebbnek érzi magát. Azután mindinkább elhatalmasodik rajta a fáradtságérzés, s lassan többórás álomba merül. Ez alatt, de nem minden esetben, színes álmok jelentkezhetnek. Az ébredés többnyire nyugodt, nincsenek kellemetlen tünetek. Hányás, rosszullét csak nagy adagok elfogyasztása után következik be. A rendszeres fogyasztás képe már korántsem ilyen idillikus, kialakul a szenvedély, és megjelennek a súlyos fizikai tünetek, lesoványodás, szemgyulladás, látásromlás, kézremegés, majd kialakulnak a pszichés zavarok is… Érdekes megfigyelést tettek vegyészek, ha kémiai úton állították elő a növény vizes kivonatát, az


gyakorlatilag hatástalan volt! Csak akkor hatott, ha a kémiai úton nyert vizes oldathoz emberi nyálat adtak!!! Úgy látszik tehát, hogy a növényben levő gyanta és alkaloid gyors és hatékony erjedéséhez az emberi nyálban levő enzimek szükségesek. Íme újabb példa a természeti népek jó megfigyelőképességére… AZ IBOGAIN Afrikában, a pigmeusok egy iboga nevű növényt használtak kultikus célokra. Ennek kábító hatása tette lehetővé számukra, hogy érintkezésbe léphessenek a törzs halott őseivel. Nem csoda hát, hogy egy ilyen fontos növényt egy isten, Zame ye Mebege (a teremtők között az utolsó) adta nekik, igaz, nem mindennapi módon. Történt egyszer, hogy az isten megpillantotta a fán a pigmeus Bitamut, aki éppen gyümölcsöt szedett. Az isten akaratából Bitamu leesett a fáról, és meghalt. Zame magához vette a lelkét, s azután levágta a halott kisujjait a kezéről is, a lábáról is. Ezeket elföldelte az erdő különböző pontjain, s ezekből nőttek ki az iboga-cserjék… A növény hatóanyaga, az ibogain, hatásában kb. azonos az ololiuquival. Régen is csak kultikus célokra alkalmazták, de használata ma is kiirthatatlanul hozzátartozik a Közép-Afrika nyugati részein élő népek életéhez. A HAOMA vagy SZOMA A haoma a hinduknál szent növénynek vagy inkább az abból készült italnak a neve, egyszersmind így hívják a Zendaveszta egyik istenségét is. A régi hindu irodalomban szoma alakban fordul elő, mint az istenek szent itala. Egyesek úgy vélik, hogy ezek a képzetek azokba az időkbe nyúlnak vissza, amikor a hinduk és az irániak egy népet alkottak. A növény állítólag Indra istennő kedvenc eledele volt, s tőle kapta varázserejét. A növény nedvéből úgy készítik az italt, hogy előbb tejjel feleresztik, majd liszttel elkeverik, s így teszik ki erjedni. A véda-himnuszok szerint egészen olyan szerepet játszott, mint a bor. Egyébként egyaránt szolgált kultikus és orvosi célokat is. A MASZLAGFELÉK Bár a maszlagfélék lényegesen kisebb szerepet játszottak, mint mondjuk az ópium vagy a hasis, ugyancsak ismertek voltak ősidőktől kezdve. Használták is őket, mint bódító szereket mind az öt földrészen. Közöttük sok, ma is ismert, sőt gyógyszerként is használatos alapanyagot adó növény van, mint pl. az atropint adó farkascseresznye vagy a mandragóra. A középkorban azonban egészen más szerepet játszottak, fő össze tevői voltak a boszorkánykenőcsöknek és a szerelmi bájitaloknak. Persze ilyen "fontos" szerepre csak a nagy körültekintéssel összegyűjtött növények voltak alkalmasak. Így pl. csak az a mandragóra lehetett hatásos, amelyet éjjel az akasztott ember lába alól szedtek… (Az már csak külön érdekessége a dolognak, hogy ugyanebbe a növénytani csoportba tartozik a burgonya és a paradicsom is) A bódító anyagokat tartalmazó maszlagfélék több fajta növényi hatóanyagot tartalmaznak. Ettől függően mások lesznek az adott növényre jellemző bódulat tünetei vagy a rendszeres használatát követő késői következmények. Így a szkopolamint tartalmazók nagyobb adagja zavartságot, hallucinációkat, kábultságot, részegségheg hasonló állapotot, izomgyengeséget, csaknem teljes mozdulatlanságot okoz. Az ilyen ember nehezen beszél és nyel, torka száraz, pupillája tág, pulzusa szapora. Majd mély álomba zuhan, amelyből másnap kábultan fejfájással ébred, és semmire nem emlékszik… A farkascseresznye vagy maszlagos nadragulya (Atropa belladonna) levelei és gyökerei gyógyszeralapanyagok, de bogyója mérges. Az olasz nők kozmetika célra használták, innen a bella donna (szépasszony) elnevezés. Az atropin hatására torok és szájszárazság, nyelés képtelenség, nagy szomjúság, rekedtség támad. A pulzus igen szapora. Csakhamar egyre fokozódó izgatottság jelentkezik, élénk beszéd, nevető


és sírórohamok, táncolás, hallucinációk, az öntudat elhomályosodik majd őrjöngés, és görcsrohamok alakulnak ki. Ezt mély álom követi, melyből lassú az ébredés. A maszlagfélék tudatra gyakorolt káros hatását már korábban említettük… A SZERECSENDIÓ A szerecsendiót is ősidők óta használják fűszernek és gyógyszernek Európában és, Ázsiában is. Sőt volt egy időszak, amikor az amerikai nők nagy előszeretettel használták magzatelhajtásra, de eredmény nélkül… Gyógyszernek adták fájdalomcsillapításra, nyugtatónak (Indiában ma is használják erre a célra), a malájok elmebetegséget gyógyítottak vele, de már a középkorban felfigyeltek mellékhatásaira, központi idegrendszeri tüneteket (izgatottságot), szívdobogást, a testhőmérséklet süllyedését okozták nagyobb adagok, sőt olykor delíriumot is. Indiában ezért shaundának, narkotikus gyümölcsnek nevezték. Újabban keringenek róla olyan történetek, hogy az USA-ban egyetemista és beatnik-körökben mint hallucinogén anyagot szedik. Egy pszichiáter az információszerzés eléggé eredeti útját választotta, hirdetés útján keresett egyetemi kollégiumokban olyan diákokat, akik erre a célra kipróbálják a szerecsendiót. Nem sokan jelentkeztek, s közöttük alig volt olyan, akin jelentkezett volna valamilyen hallucinogénszerű állapot… Az egyik hallgató elmondta, hogy több grammnyi, porrá őrölt szerecsendiót lenyelve melegérzése támadt a gyomrában, és izzadni kezdett. Később elálmosodott, lefeküdt, s ekkor úgy tetszett, furcsa alakzatok imbolyognak körülötte, majd elaludt. Amikor hét óra múlva felébredt, szédült, fejfájása volt, hosszabb ideig nem látott, torka kiszáradt, amit a víz sem enyhített. Két óra múlva ismét álmos lett, és transzszerű állapotba került. Ekkor azt képzelte, hogy teste és végtagjai külön-külön lebegnek. Egy másik diák a bevétel után két órával négy pohár sört is megivott egy kocsmában. Ez után háromnegyed órával szokatlan hatást észlelt. Kezdett dezorientált lenni, folyton beszélt, de úgy tűnt, mintha más beszélne. Kábultan elkezdett mászkálni, és belekötött az emberekbe, mire kidobták a kocsmából. Mivel azt hitte. hogy a kocsmáros kábította el, erőnek erejével vissza akart menni, mire rendőrt hívtak, aki bekísérte az őrszobára. Egy napig teljesen zavart volt, s azt hitte, ki fogják végezni. Egy nap múlva rendbejött, és elengedték a rendőrségről. A KATH A jemeni és az etiópiai népek szenvedélyesen rágják a kath levelét. Szájukban szinte állandóan ott van a kath-gombóc, s ettől apatikusak, aluszékonyak. Ha a megszokottnál nagyobb adagot vesznek be, különösen, ha nagy ünnepeiken, pl. valamiféle alkoholtartalmú itallal vagy más kábító hatású növénnyel együtt fogyasztják, apátiájuk őrjöngésbe csap át. A kath-ot általában az élénkítő szerek csoportjába sorolják. Ez nem egészen helyes, mert ma már biztosan tudjuk, hogy igen kifejezett hallucinogén hatása is van. A növény kissé keserű ízű leveleit kell megrágni. Hatására nem kellemetlen gyengeségérzés, ugyanakkor szellemi frissesség keletkezik. Ez szomjúságérzéssel jár, ezért a kath-élvező sok vizet iszik. Hosszabb ideig történő kath-fogyasztás után hatása hasonlítani kezd az alkohol hatásához, végül kábulatot okoz. Az ébredő kedvetlen, vitára, harcra hajlamos, és elhárít minden irányítási kísérletet. Rendszeres fogyasztása során álomvilágba kerül a kath élvezője, elveszti kapcsolatát a környező reális világgal. Mindinkább apatikus, antiszociális lénnyé válik. Gyanakvó lesz, majd összeférhetetlen, s idővel állandó szorongás, rettegés lesz úrrá rajta. Képtelen lesz a koncentrálásra, hazudozó lesz, és mindinkább elbutul. Munkaképessége egyre csökken, s lassanként terhes lesz a családjának. Eritreában (Etiópia) a kath-leveleket mézzel, Tanzániában cukorral készítik el. Arábia egyes részein a szárított leveleket dohánnyal keverve szívják. Rendszeres használatakor a fizikai funkciók egy bizonyos idő után lankadnak, ugyanakkor a kath-evő mind nyugtalanabb lesz, s egyre kevésbé tud aludni. A nagyagyfélteke állandó izgalma miatt károsodnak a környéki szervi


funkciók. Gyakori az étvágytalanság, a szívpanaszok, az idegrendszeri és az anyagcserezavarok. A benzpropamin-hoz hasonló mérget tartalmazó kath károsítja a fogakat, gyomor- és májbetegségeket okozhat, sőt elősegítheti hipertónia kialakulását és agyvérzés bekövetkeztét is. Az arab területeken szégyen, ha egy férfi nőtlen marad. Ezért feltűnő hogy Jemenben sok a nőtlen fiatal férfi. Egy kutató kiderítette, hogy azok az emberek, akik sok kath-ot esznek, kerülik a szexuális életet. Ehhez járul még az is, hogy (különösen a szegényebbek) nem tudják előteremteni a házassághoz szükséges anyagi eszközöket, mert mindenüket a kath-ra költik. A kath-tal is ugyanaz a helyzet, mint a kenderrel, a bódító hatású hatóanyag csak a forróégöv alatti növényben képződik. Éppen ezért figyelmeztető jelnek kell tekintenünk az angol The Sunday Times egyik riporterének nemrég megjelent leleplező cikkét, miszerint Londonban már illegálisan forgalomba kerül kath. A riportert egy ilyen kath-árus így csábítgat "Nem bánja meg, ha szán 5 fontot egy utazáshoz szükséges kath-kötegre. Ha ugyanis elrágcsálta, úgy érzi majd, hogy minden feladatot könnyen megold. A BÉTEL Utolsónak hagytuk az Indiában, Jáva szigetén és a több trópusi vidéken honos bételt. A növénynek Areca-pálmának) egyaránt fogyasztják a leveleit termésének, a bételdiónak a porát. A bétel már átmenet az élvezeti szerek és a drogok között. Egyes esetekben, nagy adagokban, a környéki idegrendszerre kiváltott, korábban is ismert mellékhatásai mellett vagy inkább azokhoz kapcsolódva jelentkezhetnek súlyos, központi idegrendszeri hatások. A levelekből teát főznek (ez a felhasználási forma kevésbé terjedt el), a dió porát pedig lassan elrágják. A dió festékanyagot, növényi zsírt és kis mennyiségben egy alkaloidot, az arekolint tartalmazza. Nincs kábító vagy hallucinogén hatása, inkább a vegetatív idegrendszer paraszimpatikus területeit izgatja. Ennek megfelelően szűkíti a pupillát, fokozza a hörgő és gyomor, bél rendszer izomzatának tónusát, zavarja a szív működését is. Emellett könnyezést, nyálfolyást idéz elő, s fokozza a gyomornedv-elválasztást is. A bételdiót evők maguktól rájöttek, hogyha a diót kevés mésszel együtt rágják, akkor íze, illata kellemesebb lesz. A század elején végzett kémiai vizsgálatai kiderítették, hogy mész, tehát alkália jelenlétében, egyrészt gyorsabban szabadul fel az arekolin, másrészt a hatását erőteljesebbé teszi. Az első fogyasztás legtöbbször éppen olyan kellemetlen, mint az első dohányzás, izzadás, hányinger, hányás, szédülés kíséri. Később megszokják, s a kellemetlen tünetek helyett, mérsékelt fogyasztás mellett, kellemesnek mondható enyhe stimuláló-nyugtató hatás jelentkezik. A bételrágónak (akit elszíneződött fogairól, köpetéről könnyű felismerni) kedélye, közérzete jó, alig ingerelhető, s alig csökken a munkaképessége. A visszaélés azonban itt sem veszélytelen, mert súlyos következményekkel jár, a fogak meglazulnak, majd kihullanak. Az egész szájnyálkahártya és a nyelv sötétkéken elszíneződik. Az elszíneződött területen és a nyelőcsőben rosszindulatú daganatok képződnek.

Vizsgálat Érdekes kérdés, vajon kik és hogyan határozzák meg, hogy melyik szer minősüljön kábítószernek ? Szakértői vizsgálat alapján javasolja a Egészségügyi Világszervezet megfelelő bizottsága, hogy a kérdéses szer felkerüljön-e a kábítószerlistára vagy nem, majd az ENSZ Kábítószer Bizottsága dönt erről. Az erre a listára felvett gyógyszerek nemzetközi forgalmazását államközi egyezményekbe foglalják, s minden egyes országban (ha kisebb-nagyobb eltéréssel is) szigorú előírások szabályozzák rendelhetőségüket és gyógyszertári forgalmazásukat. Általában minden olyan gyógyszerrel, amelyiknek kémiai szerkezete vagy a gyógyszertani vizsgálatok során megismert hatásmechanizmusa alapján feltételezhető, hogy gyógyszerrel szemben hozzászokás vagy megszokás alakulhat ki, az Egészségügyi Világszervezet által kijelölt néhány intézetben (az egész világon csak néhány ilyen intézet van) igen alapos, célzott


vizsgálatok történnek. Először állatkísérletekben (laboratóriumi állatokon, majd majmokon), végül önkéntes embereken végzett vizsgálatok alapján állapítják meg, hogy az adott szer okoz-e hozzászokást, megszokást. Minden egyes új gyógyszer bevezetését évekig tartó, nagyon gondosan ellenőrzött vizsgálatok egész sora előzi meg. Ezek során meggyőződnek az új szer hatékonyságáról és ártalmatlanságáról. Előfordulhat azonban, hogy csak éveken át tartó, széles körű alkalmazása során vetődik fel olyan gyanú, hogy az új gyógyszerrel szemben kifejlődhet megszokás, hozzászokás, noha ilyen gyanú sem a gyógyszer kémiai szerkezete vagy hatásmechanizmusa alapján nem volt várható. Ekkor az adott gyógyszer forgalmazási engedélyét az ország egészségügyi hatóságai felfüggesztik. Ezután elvégzik ezzel a szerrel is a szükséges vizsgálatokat, amelyek alapján eldöntik, hogy vajon korlátozás nélkül tartható-e gyógyszertári forgalomban a kérdéses gyógyszer. Az egyik kijelölt intézet Amerikában, Lexingtonban van. Az itt alkalmazott és mindenütt használt módszer (de talán azért is, mert itt foglalkoztak először önkénteseken ilyen irányú vizsgálatokkal) Lexington-tesztnek nevezik. A megszokás kialakulásának állatkísérletes vizsgálat rendkívül egyszerű, azt vizsgálják, hogy egy bizonyos adaggal kiváltott hatás (fájdalomcsillapítás, altatás nyugtatás) eléréséhez kell-e emelni vagy sem a vizsgál gyógyszer adagját, ha azt az állat hosszú időn át, rendszeresen kapja. A testi függőség kialakulásának vizsgálatára alkalmazott egyik állatkísérlet során patkányoknak vagy más állatoknak három héten át, egyre emelkedő adagban adnak) pl. morfiumot. Ezután hirtelen beszüntetik a morfiun adását, s figyelik, hogyan reagálnak erre az állatok. Milyen tünetek, elváltozások jelentkeznek az állatokon (pl. sikoltozás, hasmenés, bélgörcsök, szemtünetek nyugtalanság), amelyek visszafejlődnek, megszűnnek, akkor, ha az állatnak újból adják a kérdéses gyógyszert (a mi esetünkben a morfiumot). A testi függőség jelei, tünetei gyógyszerként, állatfajonként és természetesen a kezelés időtartamától függően is változnak. Így pl. kutyán a morfiummal szemben kifejlődő testi függőség nagyfokú izgalmi állapot kialakulásában nyilvánul meg. Majmokon (még mindig a morfiumnál maradva) az elvonási tünetek köze ugyanolyanok, mint az embernél, kezdetben ásítozás könnyezés, izzadás, nyugtalanság. Ezt követően (ha az állat nem kapja meg a szokott adagját) izomremegés, a belső szervek görcse, zavartság, végül pedig légszomj és a keringés összeomlása következik be. A morfium veszélyes voltára utalnak azok az értékes kísérletek, amelyeket nem élő állattal, hanem az állatok boncolása után kivett és megfelelő kísérletes elrendezéssel életben tartott szervdarabokon, és szövetkultúrákon végeztek. Ha patkányban morfiummal szemben függőséget alakítottak ki, akkor az állatból kivett béldarabon is mutatkoztak a jellemző görcsök, ha a béldarabot olyan folyadékba helyezték, amely nem tartalmazott morfiumot. Szövetkultúrákban pedig, amelyek tápanyagához rendszeresen adtak morfiumot, a sejtek elpusztultak, ha megszüntették a morfium adagolását! Ezeken a drámai jeleken túlmenően az állatok egész életvitelében, szokásaiban is változás állott be a rendszeres morfiumadás során, illetőleg annak elvonása után. Így pl. mennyiségében is, időritmusában is nagymértékben megváltozott a kialakult táplálék, és folyadékfelvétel. Mondanunk sem kell, hogy nem az állat javára. A túlélő állatoknál csak kb. 40-50 nappal az elvonás után rendeződött a táplálékfelvétel rendje. Bonyolult technikai berendezéseket igénylő, nagyon érdekes kísérletekben vizsgálják állatokon a pszichés (függőségi) kialakulását. Bizonyítottnak látszik, hogy ilyen állapot akkor jön létre, ha a kérdéses gyógyszer a központi idegrendszer egyik sajátos működési rendszerét, az úgynevezett "jutalmazó központot" hozza izgalmi állapotba. Patkány, illetve majom gyomrába vagy egyik visszerébe állandó katétert kötnek be. Hosszú, rugalmas, hajlékony cső segítségével a katétert összekapcsolják a ketrec falára erősített, a vizsgálandó anyaggal telt, és egy adagolópumpával ellátott tartállyal. A ketrecben elhelyezett emelőkar segítségével (ha arra rálép az állat) a pumpa egy adag gyógyszert fecskendez be az állatba. Az egész elrendezés olyan, hogy az állatnak szabad


mozgása van a ketrecben. Az ellenőrzésnek különböző módjai vannak, így mérhetik, hányszor nyomja le az állat egy nagyobb időegység (pl. 12 vagy 24 óra) alatt az emelőt, mérhetik az elhasznált oldat mennyiségét, kombinálhatják a kettőt stb. Az ilyen vizsgálatokból nemcsak a lelki függőség kialakulására kapnak megbízható, nagy vonalakban az emberre is érvényes adatokat a kutatók, hanem arra vonatkozólag is, hogy a szenvedély milyen gyorsan alakul ki és milyen mértékű. Így pl. majmoknál ez kokainra szemben olyan fokú, hogy az állat mindaddig pumpálja magába a kokaint, amíg csak el nem veszti az eszmélettét. Ha magához tér, azonnal folytatja, s ha csak ki nem ürítik a tartályt, úgy az állat a gyógyszer túladagolásával szabályosan öngyilkosságot követ el… Más kísérletekkel a kábítószernek a magatartásra, megtanult cselekmények gyakorlására kifejtett hatása vizsgálják. Az egyik ilyen módszer, hogy olyan majmot, amelyiknél már kialakult, pl. a morfiummal szemben a testi függőség, megtanítanak arra, hogy csak akkor jut ivóvízhez és táplálékhoz, ha az emelőt lenyomja. Ezt a tevékenységet regisztrálják. Amikor az emelő használatában szabályos ritmikusság alakult ki, akkor következik a kísérlet második része. Hangjelzés után az állat nem élelmet kap, az emelő megnyomására, hanem olyan gyógyszert, amelyik csakhamar felfüggeszti a morfium hatását. Így perceken belül kialakulnak a számára kellemetlen, kínzó elvonási tünetek, nyálfolyás, hányinger, hányás. Az állat ezt hamar megtanulja, s természetesen azonnal elengedi az emelőt. Az orvostudományban, a kísérletes kutatómunkában a Pavlov által bevezetett feltételes reflexek kialakításával végezhető vizsgálatok értéke ebben a kísérletben is fényesen beigazolódott. Ezek és az ezekhez hasonló állatkísérletek eléggé időigényesek. Ezért a kutatók kidolgoztak egy gyorsabb (igaz, csak majmokon használható) vizsgálóeljárást. Meghatározzák a vizsgálandó anyag halálos adagját és azt az adagot, amelynek a hatására az állat farka függőleges tartást vesz fel, mert a majmok az ópiumszármazékok hatására felemelik a farkukat. Minél nagyobb a két adag közötti különbség, annál nagyobb valószínűséggel alakul ki függőség a vizsgált anyaggal szemben… Az állatkísérletekből természetesen egyértelműen és véglegesen nem lehet arra következtetni, elsősorban az időtényező vonatkozásában, hogy az eredmény azonos lesz az embernél is. Hiszen a többi között az embernek saját akarata, ítélőképessége van, hatnak rá környezeti, társadalmi hatások, s ezek mind az ellen dolgoznak, hogy a kábítószerek rabjává váljon. Mivel azonban a kábítószerek jelentős része, megfelelő feltételek között és megfelelő adagban gyógyszer is lehet, elkerülhetetlen, hogy ne történjenek emberen is vizsgálatok. Itt is több módszert használnak. Az egyik a kérdőíves. Ennél az adott gyógyszer hatására bekövetkezett, pszichés változásokat vizsgálják. Olyan kérdéseket tesznek fel, amelyekre az adott válaszok jellemzők a kábítószerek fő hatástani csoportjához tartozó szerekkel visszaélőkön végzett megfigyelések eredményeivel A válaszokat pontrendszer segítségével értékelik. A kutatók régi törekvése, hogy olyan anyagokat találjanak, amelyeknek fájdalomcsillapító hatása erősebb de euforizáló hatása gyengébb, mint a morfiumé. Ezért mind gyakrabban fordul elő, hogy a vizsgált új anyag káros hatása lényegesen gyengébb, mint a morfiumé ugyanakkor fájdalomcsillapító hatása jó. Ezt azonban pontosan kell ismerni, hiszen ez dönti el, hogy az adott anyagból lesz-e gyógyszer, s ha igen, hogyan kell rendelhetőségét szabályozni, adagolását előírni. Ezért az elvonási tünetek mértékének a regisztrálására is kidolgoztak egy pontrendszerrel könnyen, és jól értékelhető kérdőívet. Az emberen történő vizsgálatok ma előírt menete, négy lépcsőben történik: 1. Az eufóriás hatás vizsgálata: morfinistáknak emelkedő adagban, morfium helyett az új gyógyszer adják. Ha az első, viszonylag kis adagoknál nem jelentkezik eufória, akkor mindaddig emelik az adagot, amíg, ezt veszély nélkül tehetik, vagyis amíg nem jelentkeznek mellékhatások, pl. a légzés vagy a keringés változása, központi idegrendszeri tünetek stb.) 2. Az elvonási tünetekre kifejtett hatást úgy nézik, hogy (előzetes beleegyezésük után) súlyos morfinistáktól hirtelen elvonják a morfiumot. Azután kezdik adagolni a vizsgálandó szert, és a


skála segítségével folyamatosan vizsgálják, változnak-e az elvonási tünetek. 3. Morfinista betegnél meghatározzák azt a minimális morfiumadagot, amelynek adásakor még nem jelentkeznek elvonási tünetek. Ezt az után megpróbálják az új szerrel is elérni úgy, hogy azzal helyettesítik a morfiumot. 4. Nagyon megbízható, de mind a beteget, mind a kutatókat nagyon igénybe vevő, időrabló vizsgálat a következő. Olyan morfinistáknál, akik már legalább három hónapja vagy még régebben nem szednek morfiumot, elkezdik rendszeresen adagolni (a várható terápiás mennyiségben) az új gyógyszert 3-7 hónapon át. Pontosan figyelik, kialakulnak-e a megszokásra, függőségre utaló jelek, természetesen abban a pillanatban leállítják a gyógyszer adását, ha igen. Látjuk tehát, hogy milyen gondos, alapos, minden részletre kiterjedő vizsgálatok eredménye alapján döntenek arról, hogy egy új gyógyszer kábítószernek minősüljön-e vagy nem. A tudomány ma még nem tud határozott, egyértelmű magyarázatot adni arra, hogyan alakul ki a függőség. A kutatások folynak azonban, hiszen ha erre a mechanizmusra fény derül, akkor egyszerűbb, könnyebb lesz az elvonókúrák végzése is. Egyelőre azonban csak feltevések, jóllehet már kísérletes vizsgálatokkal alátámasztott feltevések vannak. Gyakran találkozhatunk azzal a szemlélettel, amely egyenlőséget tesz alkoholfogyasztás és a kábítószer élvezet közé. Ez a szemlélet nemcsak helytelen, de káros is, mivel a kettő sem elterjedtségében, sem hatásaiban, sem veszélyességében nem mérhető össze. Köztudott, hogy hazánk az egy főre jutó alkoholfogyasztás tekintetében a világranglista igen előkelő helyén áll. Szerencsére a kábítószerek elterjedtsége sokkal kisebb szintű, bár erőteljesen növekvő tendenciát mutat. Ha e kétfajta mámorkeltés hatásmechanizmusát vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy az alkohol és a kábítószer egy bizonyos stádiumig ugyanabba az irányba hat. Az agysejtek átmenetileg működésképtelen állapotba kerülnek, az ember megszabadul a kritikai ébrenléttől és ezáltal, minden könnyűnek és vidámnak tűnik. A kábítószerek hatása azonban túlnő ezen a szinten. Nem áll meg a kritikai központ kikapcsolásánál, hanem "virtustáncra" készteti az agyat. Az ópiumtartalmú kábítószerek pl. meggátolnak mindenfajta fizikai cselekedetet. Másodlagos hatásai pedig annyira bódítók, hogy a legagresszívabb embert is visszatartják az erőszakos cselekvésektől, s az eleinte ernyedt semmittevés lesz úrrá rajta. A szellemi konfliktusok megoldottnak tűnnek, fásultság vesz erőt az emberen. Hogy az ópiummámor mennyire különbözik az alkoholmámortól, azt dr. J. D. Richard igen találóan fogalmazta meg: "Az alkoholista részeg lesz, hazamegy és megveri a feleségét. Aki ópiumtartalmú kábítószert fogyaszt, jól érzi magát, hazamegy, és a felesége veri meg őt." A kokain hatása már egészen más. Egy bizonyos adagig serkenti a szellemet és a testet, fokozza a magabiztosságot és a bátorságot. Sőt a maximális stimuláló pontján túl szorongásos, paranoid állapot alakul ki Ebben a félelmi állapotban már gyakoriak az erőszakos cselekedetek. Ha az alkoholt a hasissal hasonlítjuk össze, megint csak különbözőséget állapíthatunk meg. Míg az alkohol gyorsan csökkenti a mozgások magas szintű koordinációjáért felelős kisagyi idegműködést, és ezáltal a részeg ember nem képes tudatos, összerendezett mozgásra, addig a marihuána nem vált ki ilyen gyors romlást a mozgáskoordinációban. Ezzel szemben a szer hatására a fogyasztója a mámoros állapotban sokkal könnyebben fogadja be az idegen befolyást, tehát irányíthatóvá válik. Érdekes jelenséggel találkozunk, ha a hasis hatásait vizsgáljuk. Mindannyiunk által jól ismert jelenség a részeg ember másnapossága. Ez nem más, mint a szervezet intelme. Az alkoholmámorban megbénított agysejtek, amikor újra akcióképessé válnak, szinte óvják a szervezetet az esemény megismétlődésétől. A hasis esetében ez az intelem előre elhangzik. A gyorsan felszívódó szer még a bódult állapot kialakulása előtt igen gyakran figyelmezteti a szervezetet. A védekező reakciók, az émelygés, szédülés, fájdalmak, nemegyszer már a tulajdonképpeni hasismámor előtt jelentkeznek a kábítószer-élvezőn. Az alkoholizmus és a drogélvezet összehasonlításában figyelembe kell venni azt a jelentős különbséget, hogy az alkoholfüggőség kialakulásához hosszú idő szükséges. Ezen az úton még


időben meg lehet állni, és vissza lehet fordulni. A drogfüggőségnél sokkal tragikusabb a helyzet. Egyes fajtáknál (pl. a heroinnál) már néhány alkalom is elegendő a végzetes függőség kialakulásához! Végül még megemlíthetjük, hogy míg az alkoholfogyasztást és még az alkoholizmust is bizonyos fokig a társadalom elfogadja, addig a drogélvezetet, felismerve mérhetetlen veszélyeit, minden civilizált társadalom elítéli és tiltja.

Kßbsz  
Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you