Page 26

Rongy­sző­nyeg Kré­ta­kör Szín­ház, Tasnádi Ist­ván — Schil­ling Ár­pád: Hazámhazám — Taigetosz cse­cse­mő­ott­hon II. Balkon 2002/12

• Fő­v á­r o­si Nagy­cir­k usz, Bu­da­p est • 2002. ok­t ó­b er 23.

A Nagy­cir­kusz­ban, a ma­g yar tör­té­ne­lem leg­utób­bi for­ra­dal­má­nak ün­ne­pén, az ün­ne­pi mű­sor­nak is te­kint­he­tő elő­adás nyi­tó­ké­pe­ként be­hoz­nak tar­gon­cán a po­rond­ra egy ló­fejmasz­kot vi­se­lő, fe­hér le­pe­dő­be te­kert nőt, hogy ki­ha­sít­sák a szí­vét. Majd e nem túl szív­ de­rí­tő kez­det so­rán egy Mikiegér —, ka­kas- orosz­lán-trió te­vé­keny köz­re­mű­kö­dé­sé­vel — is­me­rős tör­té­nel­mi fel­ál­lás — még egy med­ve is meg­dug­ja. Ezu­tán egy va­ló­szí­nű­leg a Fe­dél nél­kül cí­mű lap­ból ki­ol­ló­zott ver­set éne­kel: „más­ra nem, csak haj­lék­ra vá­g yom”. Vá­gó­híd és ne­mi erő­szak — ez vár­ja a haj­lék­ta­lan fe­hér lo­vat. Íme, a hon­fog­la­lás millenniumi ün­ne­pe­i­re szánt szán­dé­ko­san blasz­fém vá­lasz, al­le­gó­ria ’56-ra. A ló ko­po­ nyá­ja az elő­adás to­váb­bi ré­szé­ben ha­tal­mi erek­lye — mint­egy szent­ko­ro­na vagy tör­zsi szim­bó­lum — egy mí­tosz­ban, amely­ben a 1989-től el­telt ti­zen­há­rom évün­ket

Krétakör Színház Hazámhazám – Taigetosz csecsemőotthon II. © Fotók: Tóth Mária

24

nem di­a­dal­me­net­ként, de nem is há­nyat ­ta­tás­ ként lát­juk, ha­nem egy bar­bár és pri­mi­tív élet- és ural­ko­dá­si tech­ni­kák­kal túl­élés­re ját­szó kö­zös­ség ka­pá­ló­zá­sa­ként. A nyá­ri, zsámbéki előbemutatón elő­re meg­ren­de­ zett bot­rány­ból is ki­de­rült már, így az oda­ér­ke­ző kö­zön­ség jól sej­tet­te, hogy az elő­adás ra­di­ká­li­san pá­tosz­men­tes lesz. A min­den­ko­ri po­li­ti­kai ha­ta­lom szá­má­ra meg­ha­tá­ro­zó fo­gal­mak­hoz: Is­ten, ha­za, csa­lád, him­nusz, hon­fog­la­lás stb., „szent­ség­te­ len” kéz­zel fog hoz­zá­nyúl­ni. Vagy leg­alább­is nem a meg­szo­kott, szin­te érint­he­tet­len ko­re­og­rá­fi­á­jú szer­tar­tá­so­kat fog­ják a „ha­zá­val” vagy an­nak ön­de­ fi­ní­ci­ó­já­hoz le­gi­ti­mi­tást nyúj­tó ha­g yo­má­nya­i­val kap­cso­la­to­san vég­re­haj­ta­ni. A Schil­ling Ár­pád kö­ré cso­por­to­sult tár­su­lat nem ké­ri szá­mon raj­tunk az ezek­hez a rí­tu­sok­hoz il­lő, za­var­ba ej­tő­en emel­ke­ dett ér­zel­me­ket, sőt meg­sza­ba­dít tő­lük. A him­nusz pél­dá­ul ugyan­csak egy haj­lék­ta­lan ver­se, is­mét­lő­dő ref­rén­je a kö­vet­ke­ző: „En­ged­je­tek min­ket is a fa­zék­ hoz, hogy ne tar­toz­zunk hol­nap a ga­zok­hoz.” ”In memoriam Hofi” — ezt nyom­tat­ták az elő­ adás cí­me mel­lé, te­hát az ő né­ző­pont­já­val kí­ván dek­la­rál­tan azo­no­sul­ni a Kré­ta­kör. Ők is a „va­la­ki kö­zü­lünk be­szél”-po­zí­ci­ó­ból akar­nak meg­szó­lal­ni, ahogy ezt a kő­bá­nyai kabarémunkás is tet­te. Hofit év ­ti­ze­d­e­ken ke­resz­tül a nagy kö­zös­ség fog­lal­koz­ tat­ta, ez a tá­gabb be­le­he­lye­zett­ség, ami vi­szont a ka­ba­ré-mű­faj sa­ját­já­é­nak is te­kint­he­tő, s amit ott­ho­nos egy­sze­r ű­ség­gel kö­ze­lí­tett meg. A Kré­ta­ kör pro­duk­ci­ó­ja is kö­vet­ke­ze­te­sen ki­ke­rü­li a ma­gas mű­vé­szet fö­lé­nyé­ből táp­lál­ko­zó, le­eresz­ke­dő meg­fo­gal­ma­zást, a kí­vü­lál­lók ra­ci­o­ná­lis te­kin­te­ té­vel va­ló fel­mé­rést, ehe­lyett bát­ran nyúl a pro­li mű­fa­jok­hoz, min­den­hez, ami pro­fán és ba­ná­lis: haj­lék­ta­la­nok vagy ama­tő­rök ver­se­i­hez, cir­kusz­hoz (bo­hóc­tré­fá­hoz), ka­ba­ré­hoz, vicchez, mi­vel ezek kí­nos­sá­guk­kal, da­ra­bos­sá­guk­kal, ke­re­set­len­sé­gük­ kel ele­mi köz­lés­vá­g yat hor­doz­nak. Raj­tuk ma­rad a ne­héz szü­lés iz­zad­ság­sza­ga, a ki­kín­ló­dott­ság, míg egy bri­li­áns szín­pa­di-kul­tú­rá­val és mű­gond­dal lét­ re­ho­zott szö­veg, vers, elő­adás csak a for­mák irán­t fel­kel­tett fi­g ye­lem­mel vál­ta­na ki el­is­me­rést. A Hazámhazámban a bár­ki szá­má­ra könnyen fel­ skic­cel­he­tő, commedia dell’artét idé­ző­en le­egy­ sze­rű­sí­tett kon­tú­rú nép­me­sei fi­gu­rák — Jan­csi és Ju­lis­ka, szegényember, hu­szár — fö­lé törzs­fő­nök­ként vi­sel­ke­dő ve­zé­rek ren­de­lőd­nek. Ne­vük, önál­ló sze­ mé­lyi­sé­gük nincs, elvrendszereik alap­ján kü­lön­böz­ nek csak (ugyan­azok pe­pi­tá­ban): a pirosat, fe­hé­ret és zöl­det egyet­len do­log moz­gat­ja marionettbábuszerűen: a ha­ta­lom meg­ra­ga­dá­sa. Az eu­ro­ pé­er pe­dig zEUsszá, fő­is­ten­né eme­lő­dik, meg­vál­tó életmintákkal je­lent­ke­zik, hit­té­rí­tő­ként osz­to­gat­ja a chipset, óv­szert, a NA­TO-je­les dísz­tár­csát és a pszi­chés re­gu­lá­kat, és ál­ta­lá­ban dü­hödt csa­ló­dott­ ság­gal tá­vo­zik. A ba­dar törzs­től el­té­rő mi­nő­sé­get kép­vi­sel, mert kí­vü­lál­ló a Továrissal együtt. A da­rab nem ab­ból az ön­saj­nál­ta­tó, ön­mar­can­go­ló kon­cep­ ci­ó­ból in­dul ki, hogy vesz­te­sek­ből és győz­te­sek­ből áll a vi­lág, és ők az alul­ma­rad­tak né­ző­pont­ját kép­ vi­se­lik. Egy anyag­ból van itt ez az egész gyü­le­vész ba­gázs: tag­jai egyé­ní­tett, de cson­tig le­csu­pa­szí­tott szö­ve­ge­ik­kel in­kább bábfigurákhoz, mint élő em­be­ rek­hez ha­son­lí­ta­nak. A szí­né­szek a ha­g yo­má­nyos sze­rep­épí­tés he­lyett szi­tu­á­ci­ók ki­dol­go­zá­sá­val, imp­ ro­vi­zá­ci­ók­kal fog­lal­koz­tak hó­na­po­kig, a zsámbéki előbemutató 13+1 je­le­ne­té­ben alig-alig volt elő­re rög­zí­tett szö­veg. Ép­pen ezért nem is le­het ki­emel­ ke­dő ala­kí­tás­ról, vagy erő­sebb, gyen­gébb je­len­ lét­ről be­szél­ni a szí­né­szek kap­csán. A Kré­ta­kör új tag­jai (Mucsi Zol­tán, Scherer Pé­ter, Csá­k á­nyi

2 0 1 3 / 1 0

Helmeczi Hédi

Balkon_2013_10  

Contemporary Art Magazine, Budapest

Balkon_2013_10  

Contemporary Art Magazine, Budapest

Advertisement