Page 1

Serdián Miklós György

MAGYARISZTÁN, HEPPISZTÁN


Serdián Miklós György MAGYARISZTÁN, HEPPISZTÁN


Serdián Miklós György

MAGYARISZTÁN, HEPPISZTÁN

Editio Plurilingua Budapest


MAGYARISZTÁN, HEPPISZTÁN © Serdián Miklós György © EPL | BUD | HU | EU | 2019 | 3 ISBN 978 615 5461 22 4 | press ISBN 978 615 5461 33 0 | pdf Printed in Hungary


Ibrahim Ibrahimovics Ibrahim Ibrahimovics nyugágyakat adott bérbe a Keleti Parton, a Nagy Pocsolya másik oldalán. Minden van, mondta sejtelmes mosollyal. Mivel a vállalkozását nem támogatta a kutya se, a kereslet szabta meg a kínálatot. Ez itt most valóban egy szép történet lesz. Csak jót mondunk. A kilátástalanság, a nyomor és a pökhendi kis pöcsök szócséplése nem érdekel senkit. Úgy csillog-villog minden, mint Bollywoodban, az álomgyárban, Made in India. Az Ezeregy éjszaka meséit is mi találtuk ki. Lúzerisztánról is csak jót mondunk, vagy semmit, folytatta kisimult arccal. Ibrahim Ibrahimovicsnak nem az volt a dolga, hogy gondterhelt legyen. Sütött a nap. Reggeltől estig nézte a tengert, és még pénzt is keresett vele. A homok jót tett a talpának, az árnyék lehűtötte a vágyait. Kértem tőle egy kávét, hogy egy időre elmenjen. ••• Elnéztem keletre a víz felett, és máris a Nagy Magyar Állatkertben ültem, a kellemes kilátástalanságban. Rendeltem egy 5


Desperados-t, egy Reményvesztetteket, aminek a helyiek szerint itt volt a világpremierje. Az új francia sört nemrég találták ki a szürke eminenciások világszolgái. Innen Pestországból már könnyű volt elfelejteni a Tisza-holtágat, ahol őserdő nőtt a víz alatt, mert a természetvédelmisek nem engedélyezték a meder kotrását. Jó nekik, már alulról szagolják a kaktuszt, mondta Kusián. Kiknek?, kérdeztem. A menekülteknek délről, válaszolta. Mi abban a jó, ha szomjan haltak a sivatagban? Talán a hiénáknak akartak örömet szerezni? Vagy a keselyűk belébe szánják a testüket az utolsó leheletükkel együtt?, kérdeztem tovább, de erre már nem válaszolt. ••• Megérkezett Ibrahim Ibrahimovics a kávéval. Tánclépésekkel közeledett, és mennyei nyugalom ült a piros baseballsapkája alatt, de fél szemmel a homokban vonuló, átlátszó anyagba tekert női testet nézte. A Keleti Part csak a kívülállóknak tűnt unalmasnak, most éppen egy ősz hajú ember gurult le a kerekesszékében a parkolóba. Kiterítette maga elé az otthonról hozott trikóit. Nem sietett sehová. Várta, hogy megszáradjanak. A nap mindenkire egyformán sütött. A felhők és a hullámok soha nem voltak egyformák.

6


A kalauz jós Emlékszel a kalauzra?, kérdezte Ibrahim Ibrahimovics. Ő volt az, akinek az emlékére a Fondue bárban ittunk?, kérdeztem vissza a megszokott formában, mert Pestország egyik részén ez volt a divat. Róla beszélek. A 49-es villamoson, aminek az ajtaja még vasráccsal záródott, csuklóból megjósolta, hogy Reichet fel fogják akasztatni, válaszolta. A kis kopasz gazemberre gondolt, aki szép kis időt töltött el egy déli börtönben, de nem eleget ahhoz, hogy a bosszúállás ördöge elfelejtse. Reichet addig ütötték-verték a jó elvtársak, amíg elhitte nekik, hogy csak viccelnek. Beismert mindent. Még azt is bevallotta, amit nem kellett volna, mert bízott a párt szavában. Majdcsak lesz valahogy. Eddig is a kib... kom... pártért éltem, mondogatta magában. Most is sikerülni fog, biztatta K. János, a koponya, aki, mint minden jó elvtárs, ki-be járt a börtönökbe. Hol lakóként, hol látogatóban. Hajad szála se görbül. Csak azt kell mondanod, nem árulod el a népet, a pártot és a vezért. Vágj hozzá ájtatos képet, mondta rezzenéstelen arccal. Reich a bíróság előtt felmondta a leckét. A műhiba az életébe került. 7


Azt csak nem lehetett felróni neki, hogy a testvére pártszolgálatos volt. Mást kellett kitalálni, mondta ki a végszót Kusián. Újra ittunk a látó kalauzra és a rózsaszín jövőképre, mert ez állt a meghívón. Dühöngött bennünk a remény, hogy nem vergődünk tovább a béka segge alatt. Magyarok leszünk, szabadok leszünk, sok pénzünk lesz, ihaj-csuhaj, nem dolgozunk, nem tanulunk, nem kell nekünk education. Ittunk. Ki többet, ki kevesebbet töltött magába, de ettől nem lett jobb. A társaság szétszéledt. Beköszöntött a pacalarcúak kora. What next? What’s going on?, kérdeztem Kusiánt. Detto, ugyanaz. Szarajevó az első felvonás, a másodikat hazai terepen játsszák. Aztán kezdődik minden elölről, mondta. Nem volt nehéz megfejteni a képletet: az oroszok Budimpestát lőtték szét, az ortodox atyafiaik fél Boszniát. Közös balkáni sors, gondoltam, és megdobbant a szívem. Szokatlan szél fújt. A szövetségesek a magasból leküldtek egy adag hamszint, hogy legyünk hálásak a Nagy Testvér jéghideg ízvilágának, amit a perui indiánoktól loptak, és élvezzük a szaunaköröket egy szál középsőben a mesebeli gyógyfürdő alagsorában. Nyugodj meg. Heppisztánban minden jó lesz. Most még nem az, de „türelem rózsát terem”. Elmegyünk délre, és küldünk haza egy hagymaszagú képeslapot. A tramtrainre is érvényes lesz a jegyünk. Addigra úgyis összekötik a jeruzsálemi villamosvonallal, mondta Kusián, és hunyorított. Okey, it’s just fine, rendben, fincsi, gondoltam. A szálakat már rég összekötözték a tárgyalóasztal alatt. Nyűgös voltam. Sűrű lett a levegő Törpisztánban. Menj csak szépen fel egy szusszanásra Gül Baba türbéjéhez, biztattam magam. Ha az ötleteid nem bírják a hegymenetet, lemaradnak, és a nemzeti 8


úthengerek besimítják őket a betonba. Hangosan nem mondtam ki semmit, mert abból bajom lehetett volna: Heppisztánban a házmesterek soha nem alszanak. Meddig kell még dagonyázni ebben a majzeszben, mesében?, kérdeztem Kusiánt. Amíg utol nem ér a lelked. Nyugodj meg, az első kikötőben ott fog várni, válaszolta, és nem tévedett. Egy szürke katamaránon csillagos-csíkos zászló lengedezett a szubtrópusi szélben. Az oldalára pálmafák körvonalai voltak felfestve. Szélturbinája is volt, ugyanolyan kicsiben, mint ami Burgenlandban ellepi a tájat. Talán ennek a csodahajónak a tulajdonosa is csak két szárazföld között érzi jól magát, gondoltam, mert eszembe jutottak azok az idők, amikor én is egy kényelmetlen ülésbe préselve, monoton zajban, és két kontinens között, óránként nyolcszázzal a felhők fölött repülve néztem üres tekintettel magam elé. Az eredmény nagyszerű volt: nem voltam sehol. Még mindig nem unod magad?, kérdezte Kusián. Kicsit fáj, válaszoltam. Fáradtnak tűnsz. Pihenésre van szükséged. Felébresztelek, ha meghozták Goldberget, mondta. Ki az a Goldberg?, kérdeztem, de Kusián már nem volt sehol. Kulcsra zártam az ajtót, és lelakatoltam a vasrácsot, aztán lelefeküdtem aludni. Tudtam, hogy ma sem lesznek álmaim. Reggeltől estig bennük éltem. Türkménbasi viszont valóság volt.

9


Türkménbasi Kusiánnal letelepedtünk egy dombra, ahonnan kényelmesen ráláttunk a Nagy Magyar Állatkertre. A folyó kanyarulatánál, a fák között sápadt kazárok meditáltak törökülésben, és az előénekesük éppen a Mi vagyunk a Nyugat bástyája című örökzöldet kántálta. Egy szemüveges, szakállas ember hos�szú köpenyben nyenyerén játszott hozzá, a többiek a ritmust verték rongyokba csavart husángokkal. Elbújtak, mondta halkan Kusián. Félnek?, kérdeztem. Csak önmaguktól és a turáni átoktól, de csak megszokásból, válaszolta. Akkor miért nem üvöltenek? Azt is fognak, mondta baljósan. A zenészek terepszínű egyenruhában voltak, íjakkal, nyilakkal és Kalasnyikovokkal felszerelve, mert ha futni kellett, akkor hátrafelé nyilaztak, és aki nem bírta az erőltetett menetet, azt tarkón lőtték. Biztosra mentek. Dróttal összekötözték múmiába, de előbb a kezét és a lábát. Ügyeltek arra is, hogy az áldozatot arccal lefelé temessék el, és kackiás sírdombot is kanyarítottak neki, elvégre nem voltak állatok. Jól tudták, hogy a halottaktól jobban kell félni, mint az élőktől. ••• 10


Nesze neked, kutyafi, azt kapod, amit érdemelsz, áldjon-verjen sors keze, itt maradsz a zsíros kőfejtőben. Mossuk együtt a lavórban a kezeinket, egymásét is, meg bioszappannal és mélylélekben, mert ha nem mossuk, jön a tatár, beléd is eresztek egy sorozatot, ha közeledsz, azt se mondom, állj vagy lövök, dumm-dumm, kelepelte az egyik bokorugró, mert tele volt a kapcájától a bocskoráig mindene. Tagadta ugyan, de rettenetesen félt a Füttyentőstől, aki soha nem tréfál. Csak a magad nevében beszélj. Én nem mosom más kezét, nemhogy a sajátomat. A híveimét se nem mosom. Uff. Mossa nekik az a jó édes anyukájuk. Az nőből van. Fakanalas meg arra való. Acsarkodunk maskarába’, csurilla cseppen gatyába, burgum-irgum vérleves, itt a macska farka is enyves, himihumi Heppisztán, mondta el a táltos a szabadon választott varázsátkot, és az utolsó szó jogán meghúzta a butykost. Pfujj pohár, nem magyar. A kulacs a kóser!, üvöltötte. Mocska farka, mizé? Mit mondott?, kérdeztem, mert ekkora távolságból csak azt hallottam meg, amit akartam. Kusián mereven figyelt a folytatásra. Az meg mi, drága mesterem?, kérdezte a színjátékban szereplő dadogós törzszászlós, aki mindenre képes volt ötszáz eurónak megfelelő helyi pénzért, amit az államkincstár havi lebontásban utalt neki, nehogy hirtelen meggazdagodjon, és ötletei támadjanak. Rámás csizmások, szőrös agyúak, bolyhos farkúak, jön az ördögök tánca: bombajiadó!, élcelődött Türkménbasi. A-ha, értem, mondta alázatosan a beszédhibás törzszászlós. Vigyázz, tisztelegj. Nem értesz te Pferdeschwanz, lófarok, semmit. Ha sokat röfögsz, áthelyeztetlek a keleti határszélre, 11


az ugar egyre, és ha ez se elég, mész vissza szart lapátolni a disznóhizlaldába, berregte elégedetten Türkménbasi, aki ilyenkor nagyon meghatódott önmagától, és lélekben felvette a magas sarkú cipőjét, amiben nőtt tíz centit, és mennybe emelkedett. Igenis, köszönöm, jelentem, értem, bokrétás smiley, mondta alázatosan a törzszászlós, akinek még nem volt fedőneve. ••• Legyen a seggarc neve Lúzer, javasoltam. Jó, tőlem legyen akármi. Lézer, vagy zsúrfiú, vagy csicska. Ebben a gennyes játszmában az nyer, aki jól helyezkedik. Ez már nem a régi game, amiben a magyarok a japekkel együtt megszívták. Tudod, mit mondott Jamamoto generális? Az amerikai hadseregtől nem félek. Detroittól annál inkább. Magyarul kalap szarnak tartotta a brigádot, de a nehézgépgyárakban verejtékező proletároktól reszketett a vén reakciós, mondta Kusián. A-ha. Akkor ott nem voltak magyarok!, csörrentett közbe Türkménbasi. Pontosan hallotta, amiről beszéltünk, mert a besúgói mindenhol ott voltak. Mi ezt úgy játsszuk a kocsmában, hogy mindig a magyarok nyernek, mondta egy bárgyú alak, aki álmában is Türkménbasinak énekelt és tapsolt. Nem oda Buda. Ha gáz van, visszavonulunk Ghánába, a bányába, és elénekeljük a szocialista vájárok indulóját, üvöltötte Türkménbasi. Jaj de jó, halihó, irány Kongó, kiáltott fel a bal szélen egy maroknyi kazár. 12


Ugandába megyünk! Mégse. Uganda foglalt, üvöltötte Türk­ ménbasi. Kongóba akarunk menni. Ott szeretik a magyarokat, kiáltották néhányan bágyadtan. Nem! Kongó a belgáké. Azok még a kisgyerekek kezét is levágták csuklóból, ha nem szedték elég gyorsan a gyapotot. Oda nem megyünk, huhogta fejhangon Türkménbasi. ••• Te, ebben az állatkertben mindenki csak üvöltve tud beszélni?, kérdeztem Kusiánt, ami valójában nem is kérdés volt, és nem is volt vicces. A dombra, ahonnan a lapályt néztük, időközben egy díszpáholyt rendeztek be a tiszteletünkre. A minibár tele volt csípős kolbásszal és jéghideg kadarkával, amire csupa nagybetűvel ráírták, hogy hungarikum, bár a vak is látta, hogy a sárga lötty nem barna cukros víz a Nagy Pocsolya másik oldaláról. Kusián egykedvűen intett a rendező felé, aki golyóálló üveg mögött állt, és ezt a förtelmes katyvaszt irányította. ••• Könyörgöm, menjünk a gyémántcsiszolók után, kotnyeleskedett Pöci, Türkménbasi ikertestvére, aki kisgyerek korában egy dunántúli faluban élt, és színes köveket gyűjtött a patak medréből. Nem megyünk. Kuss. Maradunk. Kuss. Mert itt mi vagyunk az urak, nálunk a szemétdomb is hazai, a szar is Made in Hungary, kiáltotta el magát Türkménbasi. 13


Rakétafelhő! Vakond!, üvöltötte el magát a transzilvániai látó. Friendly fire lesz, buddy?, kérdezte Türkménbasi. Da tovarishchi, jesz szőr, bumm-bumm, és dumm-dumm golyóval lőnek, mert nekik mindent lehet, erősítette meg a táv­ csöves. Fedezékbe! Mindenki ássa be magát nyakig a földbe, adta ki a parancsot Türkménbasi. Az nem jó, főnök. Ha jönnek a japánok, célba lődöznek a buksi fejünkre. A csájnízokkal is, akarom mondani a kínai foglyaikkal is ezt csinálták, hebegte Pöci. A-ha. Laposkúszás. Ha mondom, a-ha, akkor kúsztok. Amikor mondom, hogy right now, akkor. Amikor mondom, hogy egy-kettő, most, akkor. Se előbb, se később. „Egy a jelszó a béke, harcba boldog jövőért megyünk, egy nagy cél érdekében tör előre ifjú seregünk”, szóval tesókáim, a jelszó „magyar mocsok”, ez a menekülőútvonal titkos rövidítése: magyar mocs-ári ok-osösvény. A magyart megjegyzitek magatoknak, a mocskot a mocsárról, és az okost a norvég olajkoronáról, mert mi okosan más pénzén építettük meg az utat a lápon át, mondta bölcsen Türkménbasi. O-kos, igen, az okostelefonon is látjuk, kiabálták kórusban a harcosok. A táltos elnézett a semmibe. Jön az atom, jön az atom, nyávogta egy szakszolgálatos, aki a mérhetetlen világlátást még a dédnagyanyjától hallotta. Ihaj-csuhaj. Kapunk segélyt!, rikoltotta el magát Pöci. A németektől vagy az amerikaiaktól?, kérdezték kórusban az élelmes kazárok és az agyafúrt heppisztániak. A hetvenhetedik ukrán fronttól kaptok hátulról mellbe akkorát, hogy hosszú időre rendben lesz a nemi életetek, mondta tömören a transzilvániai látó. 14


Meddig?, kérdezte újra Pöci, akinek titkos vágya az volt, hogy kibékítse egymással a helyi bal- és jobboldalt, és összekötő legyen a világ hivatalos előimádkozói között. Annak Allah a megmondhatója, válaszolta Türkménbasi. Allah, OK, de mi lesz a pályatársaival?, heveskedtek az új elvtársak az első sorban. Kérdezzétek meg a rabbit. Ti is jobban jártok vele, meg én is. Ő csak közelebb áll a szívetekhez, de az enyémhez is. Ezzel meg egyenesen bebetonozom magam az all you can eat falafel falodába, vetette közbe egy másik hang, akinek a rokonságát magyarok és kazárok karöltve nagy becsben tartották, mert olyan sokat lopott a rendszerváltásnak nevezett zavarosban. A rabbink nem is olyan régen még itt volt, három és fél másodperce még láttam, mondta egy vékony hang. Talán elszelelt. De sebaj, vagyunk itt elegen, akik lelkesek. Mindent megcsinálunk a havi fixért. Kalasnyikov. Kancsuka. Köszörüljétek meg a szerszámokat. Szedjétek elő az ijesztőrudakat a ládából, szóljatok a kibucnyik szépasszonynak a lézejkajddal, hogy jöjjön elő a csillagok hábojújából. Szóljatok a hüllőfejű haverjainak is, hogy küldjék gyojsan a helikoptejt a gépágyút kezelő kis hejceggel. Egy kékvérű bőven elég nekünk. Ez itten kérem nem Vietnam. Ez az ugar. Minden gyilkot rakjatok gúlába. Ha megáldják valamiért valakik, akkor győzni fogunk, ha meg eltűntek mind, akkor bedugjuk mindenünket a szent fazekainkba, és átmegyünk alfába. Ott talán nem pörkölik meg varkocsunkat a vad más vallású ázsiai hordák, és az ismeretlen haverjaik haverjainak a haverjai, hadarta Türkménbasi. 15


Há mer mér izé? Mi netalántán nem européerek vagyunk?, nyihogták kórusban bájvigyorral a képükön a délkeleti heppisztániak, akik egy órája igazoltak át a másik táborból, mert itt most jobban fizettek. Minden úgy történt, ahogy a transzilvániai látó megjósolta. A parancs az parancs! Aki röfög, azt levágjuk, mint lófarkas török a népet a Pilisben, kiáltotta hetykén Türkménbasi. Yes, Sir!, hujjogták kórusban a heppisztániak, és az égen feltűnt egy baljós árnyék, ami egy pillanatra eltakarta a napot. Csak angolul volt rá felírva, hogy Liberator. Nesztek, gyökerek, azt kapjátok, amit érdemeltek, itt van nektek a Felszabadító, mondta baljósan a táltos, és eleresztette a gatyamadzagjához láncolt ködköpő komondort. A gépből egy napszemüveges félanalfabéta fehér kihajintott néhány lejárt húskonzervet, és bemutatott egy méretes fuck­ ot, amit még a heppisztániaknak se kellett lefordítani.

16


Art Market Mohambé Egy ilyen fuckkal ingyen lehetett bemenni az összes művészeti vásárra, de inkább csak az Art Market Mohambére. Ebben az évben még nem fizettek a látogatóknak, de a szervezők már felvetették, hogy legyen free sör és virsli mustárral. Akkor majd özönlenek a világfájdalomban kérődző és állig feketébe öltözött arcok a kócerájba. Ma még egy érdeklődőre tíz kiállító, és még egyszer annyi egyenruhás muki jutott. A bejáratnál a Friends of Hungary pultjánál egy native speaker hölgynéni megerősítette, hogy a kormány fizeti őket. Melyik kormány?, kérdeztem a mellettem álló, neve elhallgatását kérő személyt. Szükség van barátokra. Heppisztán ellenségei nem alszanak, válaszolta a hölgynéni helyett egy rúzsozott nő. A kiállítók mind egy szálig keletiek voltak: heppisztániak és közel-keleti szövetségeseik. Máshonnan nem jött senki. Jól érezték magukat egymás között. Szerintük elegen voltak, és minden rendben volt így is. •••

17


Mi újság?, tettem fel a kérdést két utcával arrébb. Az, amiből nem lehetett baj, válaszolta a mesterfodrász, aki egy bevásárlóközpontban fogadta az ügyfeleit, és a síkos semmi szélén szidalmazta a kormányt, az adóhivatalt meg mindent és mindenkit, amiből nem lehetett baja. Bár én is ilyen lennék, gondoltam. Már rég csörgetnék nekem is az adag állami kitüntetést. Tesó lehetnék a brancsban, tömhetném a fejemet káposztás tésztával az egyik unzer­ gyerek kifőzdéjében, ahová egy arctalan ember meghívott egy kötetlen beszélgetéssel egybekötött ebédre, amit a végén én fizettem. Rágj és nyelj, magyar ember evés közben nem beszél, mondta egy láthatatlan hang a sarokból. Igazán nagyokat a diktatúrában lehetett szakítani, siránkoztam. A tőkét a hülyék döntötték. A gógyisok hazavitték, morogta Kusián. Nem haragudott rájuk, megvetette őket. Kicsit későn jöttünk rá, mondtam. Mit akart?, kérdezte Kusián. Kikérdezni, hogy arrafelé hogyan lehet megfejni az aranyborjút. Dühömben leszóltam az autóját, hogy jó régi. Kétéves lehetett. Kora délután egy bájgúnárral kávéztam, aki egy tejporos szimpláért akart lenyúlni vagyont érő rajzokat. Nagyon megsajnáltam az átlátszó fejét, folytattam.

18


Kovászos uborka és klezmer A trópuson nincs kovászos uborka. Ezért nincs klezmer, mondta tiszta magyarsággal a jól táplált hegedűs, akit a Nagy Testvér küldött vissza Heppisztánba, hogy a gyökereit kutassa. Délelőttönként kovászos uborkára vadászott az egyik piacon Mohambén, és mindenről volt véleménye. Jóról és rosszról egyaránt. De főleg a rosszról. A hely szelleme megigézte. Miután beköltözött az egyik peremkerületbe, megtanult nyüszíteni. Lettek vesszőparipái, amiket használati utasítással együtt kapott meg a fülesektől, akik egy személyben a súgói is voltak. A lecke a következőket tartalmazta. Az első a sértettség volt. A második a gőg. A harmadik, hogy szolgálj. A negyedik a besszervisszerej, azaz: mindent jobban tudni másoknál. Az ötödik a görcsös megfelelési kényszer. A hatodik a lesajnálás. A hetedik szünetet jelentett. Eztán jött a vicc. Leszáll az angyal, és megkérdezi az embert, hogy mit szeretne, ha teljesíti három kívánságát. Pénzt, válaszolja az ember. Rendben, mondja az angyal, és odaad neki egy feneketlen zsákot, tele aranyakkal. Vár egy kicsit, és megkérdezi az 19


embertől, hogy mi a másik két kívánsága. Nincs, válaszolja az ember. Ezen megveszünk mindent. A hungarus feelinget akkoriban még ingyen adták, a 21. századra azonban másként döntöttek a befektetők. A hegedűsnek volt saját helyi hallgatósága, de mások előtt sem tétlenkedett. Ha lehetőség nyílt rá, vadul szidta a környezetét. Máskor finoman fűszerezte a mantrákat. Csak an�nyit levegőztetett meg a másság lesajnálásából és a bűntudatkeltésből, amennyi nem ment az üzlet rovására. Mert ez bizony egy kegyetlen világ volt. A színfalak mögött ott állt mindig a menedzser, aki mindent hallott, vesébe látott, és a túllihegőket úgy kivágta a showbusinessből, hogy a fél világfalu belesüketült a csattanásukba. Erre inni kell. Legalább egy cortaditót, mondtam. Hol?, kérdezte Kusián. A belvárosban, ahol egészséges magyar arcok kubai kávét főznek kenyai−indonéz keverékből. Londontownban ezzel a kehes sztorival körberöhögnék a gazdáikat meg őket is, morogtam. Azok pénzt keresnek a hátukon, ezeknek meg jó így is. Ezek mindent kibírnak, mondta Kusián, és belenézett a lenyugvó napba.

20


Negyvenkilenc Akkoriban szerencsés csillagzat alatt bolyongott a lelkem, mert még nem voltam a környéken. ••• Ezerkilencszáznegyvenhétben a vájt fülűek és a patkányszimatúak már tudták, hogy mi fog történni Heppisztánban. Egy szó, mint száz, ragaszkodom hozzá, hogy még nem éltem, és legjobb tudomásom szerint nem is készültem újjászületni. Az anyám se ismerte az apámat, aki a későbbi esti mesékben, amiket rezzenéstelen arccal kellett végighallgatnom a társbérletben, egy szarrágó állat volt, sztrapacskát zabált a fehérre festett konyhaasztalnál, és köteg pénzeket számolt nyálas ujjakkal. A viszontválaszban anyám egy ostoba liba volt. Ezt a vasárnapi ebédekhez kaptam, amiket a másik nagyanyám főzött. További kelet-európai adalékként megkaptam, hogy az anyám már kefélt az esküvő előtt. Ki tudja, hányszor és kivel. Talán még négerekkel is. De ez jó esetben lelki hab volt a vasfüggöny mögött, mert a szocialista lányok-asszonyok akkoriban még nem álmodoztak kapucsínó gyerekről. 21


Ezerkilencszáznegyvennyolcban már jó néhányan kereket oldottak, és a határ nyugati oldaláról figyelték az óhaza sorsának beteljesedését. Akik maradtak, a kivárásra játszottak. Lapítottak, ha nem telepítették ki őket a városból a heppisztáni puszták egyikébe, vagy nem dobták ki őket az államvédelmisek az ötödik emeletről, ami könnyen előfordulhatott a párt védelmében. Ezerkilencszáznegyvenkilencben mindennek vége lett. Felragyogott a korábbi házmesterek napja, a tömbbizalmik barna cipőben rótták az utcákat. Beköszöntött a kilátástalanság kora.

22


Isten mindig megbocsát Isten mindig megbocsát, az emberek néha, de az idő soha, mondta három sör után a másik énem, de néha már két sör után is ehhez hasonló szellemességet hozott elő magából. A részeges sofőrrel az Elefántosban ültünk, ami egy kereskedelmi központ udvarában volt. A tulajdonos Dél-Amerikában született, és megjárt egy közel-keleti katonaságot is, ahol kitanult egy szakmát: ingatlanfejlesztő lett. A-ha. Voltak lányok meg fiúk is. Több fiú, mint lány. Meg mindenféle fortélyokra szert lehetett tenni: telefonok lehallgatására vagy nyakak kitörésére, gondoltam. A folytatással nem fárasztottam magam. A kereskedelmi központ mélygarázsából luxusautók hajtottak ki. Egyik a másik után. Tömve népi demokratikus kínaiakkal. Néztem az arcukat. Ők is néztek: mereven előre, bele a semmibe. Csak tudják, hogy mit keresnek itt ennyien. Vagy azt se tudják, hogy jönnek-e vagy mennek. Szorgalmasak. Hangyatudatúak. Lekörözik az egyistenhívőket. De hisz köztük is vannak keresztények. Őket csak szeretjük, nem?, kérdeztem. Mindenféle ember van közöttük is, válaszolta Kusián. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Van ilyen is meg olyan is. A szótár­ 23


író rabbi fia se követte a hagyományt. Polgári foglalkozást választott magának: bevándorlási szakember lett. Embercsempész!, nyomatékosított a házmesterünk a tenyerét diszkréten a szája elé tartva, és személyiségi jogokra hivatkozva a neve elhallgatását kérte. Hogy a rabbi forog-e a sírjában, azt csak a transzilvániai látó tudja, ha akarja tudni. De a szentesi vajákos asszony is tudja. Ha akarja, ha nem, akkor is tudja, mondtam. Nem csúsztatunk. Az unzergyerek letelepedési kötvényekkel házal. Ügyes. Szabálykövető. Betartja a törvényt. Nem a zöldhatáron kísérgeti gumicsizmában a nincstelen menekülteket, és hamis útleveleket sem árul. Barátai vannak, itt is meg ott is. Vidéki politikusok és még kétesebb alakok. Nem nagyon lehet különbséget tenni köztük. Reggel az egyik maszkjukkal ébrednek, este a másikkal fekszenek, mondta Kusián.

24


Spájer Hajrá Heppisztán, köszöntöttük negédes műmosollyal a házmestert. Én is mutyisztáni szép napot kívánok. Nézzenek csak ide. A tramtraint is ezzel fogják pucolni, üdvözölt bennünket sunyi vigyorral, és büszkén megpaskolta a hódszőrből készült seprűjét. Alattomos kis ingyenbesúgó, gondoltam mély magyarsággal, és a könyökömmel oldalba böktem Spájert. Ez volt a megbeszélt jel, hogy menjünk át a hídon a folyó másik oldalára, fel a dombra, ahonnan a kilátás pazar volt, és pénzt se kértek érte. Ha arra jár egy magyar nábob a helikopterével, feldobunk neki egy Korán-idézetet, csak hogy tudja, milyen lesz az elszámoltatás, mondtam. Menjünk, mondta Spájer, és kéjesen belerúgott egy kupac félkemény teveszarba. Ez a jóféle sivatagi biomassza honnan kerül ide?, kérdezte, és a cipőjére ragadt anyagot vizsgálta. Sokkoló történet. A te idegeid nem bírnák, válaszoltam. A-ha, válaszolta Spájer a japán költőt utánozva, aki Patterson, New Jersey-ben éppen nem a gyökereit kereste. Adtunk egymásnak egy hírös ötöst, ami eredetiben egy langyos kéz25


fogás lett volna, mert magyar terméknek – Made in Hungary – álmodta meg egy kopasz állambiztonsági ember a tévében. A jenkik innen nyalták. A humorista a régi időkben, két szál cigarettával megkent egy korrupt pártszolgálatost, és úgy átugrott a gettó falán, mint a szöcske. Meg se állt az ugarig, és a háború befejezéséig ott bujkált. Szép magyar történet, és a vége is jó, csettintett elismerően Spájer. Imádta a heppisztáni sztorikat. Vigyorogtunk, pacsiztunk, volt csíz, volt újra gimmi fájv. Vártam, hogy erre most mit talál ki, mert arról volt ismert, hogy minden sikertörténetet átszerkeszt. Te még a világon se voltál, amikor a mi rebbénk megevett reggelire egy üveg jóféle német ruszlit, amitől hatalmas fényesség támadt körülötte, és ha valamelyik hitbuzgó tanonc rázendített, hogy korog a gyomra, annak leosztott egy eszméletlen kokit. Soha nem tévesztette el. Mindig a bűnös fejére csapott le a nagy szőrös keze. Áldott jó ember volt, mindenki sorsát a szívén viselte, még a szolgalelkűekét is. Akkora lelke volt, hogy a frufrus féregnek is jutott hely benne. Még a frufrus féregnek is, annak is jutott hely a rabbitok szívében?, kérdezte a házmesterünk, és a kisujjával elegánsan tisztogatni kezdte a harmadik fülét. Sok dolgunk van, nem érünk rá, sietünk, gyakoroljuk az angolt, egy fontos ember érkezik, hadarta Spájer, de mielőtt elkezdtek ömleni a kérdések, biccentettünk, és menekülőre fogtuk. 26


Jó érzés volt végigmenni a folyóparton, át a hídon, fel az egyik kanyargós kis utcán, majd egy meredek lépcsőn. Éreztük, ahogy az emberek megbámulnak bennünket, mert vörösre izzadt a fejünk és lihegtünk, mert Heppisztánban bárkinek lehetett vörös feje, és liheghetett is. Egy fény kísért bennünket. A dervis sírjához igyekeztünk, hogy erőt merítsünk a szent ember szelleméből, ahol egy királyka várt ránk. A házmester betegesen kíváncsi, mondtam Spájernek. Fél, hogy lemarad valamiről, és ha nem tud arról a valamiről, akkor biztos lemarad valamiről. De ha tud róla, talán hasznot húz belőle, válaszolta. Szerinted a királyka is a másik oldalról harcol?, kérdeztem. A-ha!, válaszolta Spájer sejtelmesen, a japán költőt utánozva. Kinek énekel? Hármas vagy ötös? A három H-nak dolgozik? A Happy Hungary Hírügynökség beépített madara, vagy a Five Eyesnak fütyül?, kérdeztem. A-ha!, mondta Spájer még titokzatosabban. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de nem akartam feszíteni a húrt, mert a végén egyik éjjel ismeretlenek kopognak az ablakon, és bedobnak egy szottyos görögdinnyét, ami ketyeg. Régimódi történet. Miért kopognának?, kérdezte egy láthatatlan hang. Miért ne, demokrácia van!, válaszolta helyettem Spájer. A királyka szaporán verdesett a szárnyaival, és záporoztak belőle a kérdések: Ki volt az első hősi halott, akit bankrablók öltek meg a régi-új országban? Ki fújta meg először a töltött káposztát a legészakibb termelőszövetkezetben? Hány szeme van egy oroszlánnak a sivatagi hadgyakorlaton? Mi az ere27


deti neve az iratmásoló műmájernek, akit lecsuktak harminc évre, mert főállásban kém volt, de a mellékesét lelkiismereti okokból, ugyanebben a műfajban, a másik hazai csapatnál kereste meg? Utolsó kérdés, a legnehezebb. Ki látogatott kétszázkilencven évvel ezelőtt Pozsonyba, ami akkor még éppen hogy csak a szlovákok fővárosa volt, nem? Ehhez kapsz egy kis segítséget. 1728-ban történt, és egy írástudó francia nemesről van szó, mondta. A robotkirályka most hirtelen elhallgatott, és a távollátó szemével a frissen összeállított vegyes párost nézte: Jucit és Ivánkát, akik mindig mindent megtettek azért, hogy az utcán felismerjék őket az emberek. Most is küldetésben voltak. Egy videokonferenciára kaptak megbízást. Azt hitték, hogy ha ők nem látják a királykát, ami most kolibrinek álcázta magát, akkor a kolibri se látja őket, és az árnyékukban lépkedő démonokat.

28


Házmesterország Innen ki ezért, ki meg azért távozott örökre. Ki az örök vadászmezőre költözött, ami épp Brooklynban kapott helyet, ki meg egy csöcsös sikszével lépett le ismeretlen helyre. Meglehet, ennek a történetnek is csak a fele igaz, mert a benne szereplő egyes számú versenyző egy idő után vis�szajött. Igaz, dobozban hozták, de legalább ingyen. A hullaszállítás benne volt a jegy árában. Kényelmesen utazott egy műanyag dobozban, ami a hátsó sorok fölött kapott helyet. Amikor viharzónába került a gép, az alatta ülők dupla gyomorkeserűt kaptak. A kettes számú versenyző tényleg köd előtte-köd utánát játszott. Ő volt Ion, a román tengerészgyalogos, aki Cluj-Napocán született János néven és a Vattababa szomszédjaként, de róla még szó lesz. Rebi a sors örvénylésében Juci szomszédja lett. Ugyanabban a házban vettek lakást. A városnak azon a részén, ahol a szerényebb anyagi helyzetű visszatelepülők gyülekeztek. Nem az összetartozás édes érzése adta meg a hangot: valami kézzelfogható és keservesen más. Az a bizonyos, ami magyarul p-vel kezdődik és z-vel végződik, a közepén pedig az ego áll, magyarul: én. A helyes megfejtés a pénz. 29


A környék jó volt, de aki tehette, ide se jött, vagy ha jobbra fordult a bankszámlája, azonnal elszelelt. Rebi újra férjhez ment. Egy román tengerészgyalogoshoz, akit Popa Singernek hívtak, ami persze álnév volt. Olcsón jutott hozzá: Haitin vette egy fekete csalótól két üveg rumért. A hajós ember egy idő után angolosan távozott. Úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Rebi jóakarói szerint legalább nem egy maláj kurvával tűnt el, hanem egy néger nővel, aki – erre összegyűlt a nyál a pletykafészkek szájában – keresztény volt. A román tengerészgyalogos fehér egyenruhában, feketén csillogó szemekkel esküdött örök hűséget a kikötőben, és azonnal nemzett egy fiúgyermeket Rebinek. A gyerek kilenc hónapra rá világra jött, és két nevet is kapott, hogy később egészen fiatalon az egyik szemet szemért, fogat fogért felvonásban bevégezze földi pályafutását. Juci ilyenkor csámcsogva áldotta a sorsát, hogy nem Rebinek hívták. De Sárinak sem. Neki nem kellett pelenkát mosnia, ami veszteséges üzlet volt, amióta a pelenkát kitalálták. ••• Jelei voltak ugyan, hogy a gyerek – az apja után – lökött lesz. Már az óvodában egyenruhában akart menetelni. De ez csak a kezdet volt. Később, az első sivatagi éleslövészeten felfalt egy békésen sütkérező skorpiócsaládot, aminek a puszta látványától minden épelméjű tevehajcsár szaltózott volna egyet. Ő meg hamm, bekapta mindet, papaskorpiót, mamaskorpiót és a gyerekskorpiókat. A felettesei elismerően nyilatkoztak a túlélőképességéről, amit később egy katonai szakdolgozat láb30


jegyzetében is megemlítettek. A szóbeli dicsérethez negyven nap szabadságot és egy örökös belépőt kapott az ország összes múzeumába. Hét hideglelős hajcsár csapkodja meg a farhátadat, ha még egyszer rosszat merészelsz álmodni Rebiről vagy Sáriról, üvöltötte a hangorkán, amire minden ázsiai némber felriadt. Éppen egy nemzetbiztonsági szakértő nyilatkozott a rádióban. Magyar, román és szerb idő szerint éjféltől a hatóságok megfigyelik, innentől kezdve... ööö... megfigyelik. Megfigyelik... ööö... a hatóságok megfigyelik... Majd megfigyeltetlek én téged, feljelentelek Jánosnál, ha nem hagysz aludni, dühöngött Juci. Hausmeisterland, yes, it is your land, yes, it is my land, o-oh sweet homeland, énekelte a Házmesterország nevű kórus a másik hivatalos adón. Juci nagyot csapott a kereső gombjára. A harmadik adón sem voltak meglepetések. Egy fizetett telefonáló azt javasolta délmagyar hangsúllyal, hogy rabosítsanak minden magyar állampolgárt, aki nem tapsol vigyázzállásban a lelátó alagsorában. A külföldieket meg nemre, etnikai-vallási hovatartozásra és bőrszínre való tekintet nélkül utasítsák ki Heppisztánból. Most melyik csapatnak kell itt drukkolni? Teljesen egyformák: kutyaütők, mondta hibátlan világangolsággal egy roma fiatalember. Az óriásplakáton a háta mögött évszámok álltak, semmi más. 1938–2018 1919–2019

31


Vattababa A főtanácsadó helyeslően bólintott, és a hasán pihentette az ujjait. Puha volt mindene: az arca, az ujjai és a rossz nyelvek szerint a gerince is. A szülei életrevaló gyereknek klónozták. Az anyukája cukorfalatnak hívta, nem hájfejű tetűnek, és az apja, amikor érezte a vizeletén a változások üvöltő szelét az elcsatolt országrészben, átküldte a határon egy diplomata-útlevéllel a zsebében, és két fedett fizetéssel két különböző bankszámlán. Vattababa kiköpött Israel Iz volt, a sziget kedvence. Úgy hasonlítottak egymásra, mint két hímes tojás. Az orvosok szerint ugyanaz lehetett a bajuk is, valami pszichó, mert megállás nélkül zabáltak mindketten. Vattababa a kolozsvári szalonnába tekert húspogácsáért élt-halt, polentával gazdagon. Ha megkapta az adagját egy lavórban, akkor magyarosan, románosan és zsidósan úgy megtömte magát, hogy alig tudott megmozdulni. Lélekben ilyenkor felcammogott a magasföldszintre, ahol a kormányközeli fizetéséből vett májkrója és az újdonsült házija várta a kedvenc pacallevesével. A látványtól boldog zsírfény terült szét az arcán, és már a következő estebéden járt az esze. 32


Vattababát hivatalosan mindig öt vagy hat szögből vették a kamerák. Most egyenes adásban egy rózsaszín műbőr szófán melengette a combjait. Jobbján egy fiatalos színésznő hevert, aki tiszta erőből belekarolt, és a felfújtjait is belenyomta Vattababa oldalbordájába, akinek az önbizalom izzadság formájában csorgott le a fejéről. Csillogott a szeme, mert bizsergett neki a lógó has alatti részen valami, amit vizelés közben nem látott. Kedves honfitársaim, a haza érdeke azt kívánja, hogy az idegenek maradjanak otthon. Ü-hüm... ha nincs pénzük. A kormány úgy döntött, hogy akik nem tudnak beilleszkedni közénk, azok nemkívánatos személyek Heppisztánban, mondta krákogva Vattababa, és a képernyőt teljes szélességben kitöltötte az arca. Hi, is it 1938?, kérdezte egy hasbeszélő hekker a délmagyar zsúrfiú hangját utánozva. Nejn! Niksz nojncénhundertdrejundahcig. Akarom mondani, ahtunddreijcig, és az eleje marad a nyakatekerészetnek. 2018-at írunk. Jövőre 2019-et! Utána 2020-at! Utána 2021-et. Utána vége. Jön a vízözön, hadarta, de itt megakadt. A műsorvezető idegesen rángatózni kezdett, és a technikusok felé kacsingatott, hogy csináljanak valamit. A hekker most Svarc hangján beszélt. Húzd rá, roma úr! Azt játszd el, hogy „Fucking Brumi Maci”. Csuhajja. Nekünk, édes komám, minden mindegy, mi mindent túlélünk. Már lábszagunk sincs. Német hónaljspray-t használunk. A szánk se büdös. Akarom mondani, nem érződik a képernyőn keresztül. Ha meg fentről beszélünk lefelé, akkor a szájszagot elfújja a szél, és a testőreink távol tartják tőlünk a népet. Holott mi szeretjük az egyszerű embereket. Jó messziről persze. Mert el33


viselhetetlenek a siránkozásukkal. Mindig kitalálnak valamit, hogy bosszantsanak minket. Nem akarnak új adókat fizetni, ünnepnapokon füttykoncertet adnak, és kerülik a munkát. Utáljátok az ellenségeinket, mert mi is utáljuk őket. Ha sokan utáljuk őket, győzni fogunk, és minden jó lesz. Néhány csórót azért a közelünkbe engedünk, de a PR-os előre megmondja nekik, hogy szépen kell mosolyogni, és áldást kell mondani ránk. A hátunk mögött se tanácsos hegyeset köpni a nevünk hallatán, mert a megfigyelőink mindenhol ott vannak. Mert ez itt a mi hazánk: Heppisztán, Mutyisztán, Bratyisztán, Lúzerisztán. Itt Kádárisztán óta ugyanazok a poloskák élnek, és ha valakit elkapnak a rendőreink, az bele is halhat egy kis letartóztatásba. De vannak ám sokkal finomabb módszereink is. A hangmérnök fojtott nevetést próbált bejátszani, de a hekker túljárt az eszén. Először a főtanácsadó, aztán a délmagyar zsúrfiú, végül Türkménbasi hangját utánozva szórta a vitriolos megjegyzéseit. Ki kellett kapcsolni a rendszert. Névsorolvasás, mondta éneklő hangon a délmagyar zsúrfiú, aki húsz évvel ezelőtt még kávét szolgált fel a túlsúlyos polgármester irodájában. Otthon a tükör előtt gyakorolt, úgyhogy egész szépen törte a nagyvárosi beszédet. Első körben azokat a szellemi atyáinkat sorolom fel, akiket szívesen látunk köreinkben. Ők voltak akkoriban a támogatottak, mert helyesen döntöttek, és a Varsói Szerződésre szavaztak. (Viharos tapsot és éljenzést játszott be a gép.) Nagy becsben tartjuk őket. Ők a magyar történelem ábécésorrendben, mert itt nálunk az elsőkből lesznek az elsők, és utolsókból az utolsók. Heppisztánban nincs kegyelem. Döfés sincs, úgyis leamortizálja magát, és beledöglik a kilátástalanságba. Az alattvalók, akarom mondani ellenségek meg lássák, hogy mi34


lyen véget ér az, aki nem énekli szépen teli torokból, hogy „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére”. A Heppisztán Nagydíjra esélyes csapat tagjai, mert csak egy csapat játszik, a következők, olvasta fel kenetteljesen a listát. Első: Askenázy Ali, második: Braun Bendegúz, harmadik: Dunkel Dudu, negyedik: Gold Gábor, Grau Gábor, Grün Gábor és Klejn Gábor, az elmaradhatatlan befutóval, aki nem más, mint a szeretett showmanünk: Grósz Gábor. De a nyertesek sora ezzel még nem ért véget. További versenyzők is értékes ajándékokkal térhetnek haza: Hell Hugó, Rót Rezső, Svarc Sámuel, aki a barátainak egyszerűen „a Gyuri”. A fődíjat Kón Károly kapja megosztva a barátnőjével, Kuki nénivel, lánykori nevén Eijzen Esztivel. Viharos taps. A zsűri tagjai a következők voltak: Veisz Viktor, Mejer Mózes, alias Jólvolt és Jólvan János, és Gutman úr, az egyik tengerentúli páholy kiküldöttje. Az elmaradhatatlan háttérember a katolikus egyetemen végzett pártbizalmi, Göndör, aki a legfőbb tanácsadó nagy tisztelője. Szakmai életrajzában olvasható, hogy Amerikában még tót volt, de visszamagyarosodott. A Kárpát-medence fővárosába feladattal érkezett. Szlovák állampolgárként jött, európai fizetésért, a „Big Brother 1984” demokráciaprogram keretében. Az ugaron élő népeknek kellett előadásokat tartania arról, hogyan kell másként gondolkozni. Alánoknak, avaroknak, besenyőknek, jászoknak, kunoknak és a gepidáknak, akikből vagy maradt valami, vagy nem maradt írmagjuk se. Ő volt az, aki meghozta az örömhírt. Felkérem Johnny urat, a házi majmunkat, aki a mi kutyánk kölyke, és a Majmok bolygója főstatisztájának magyar hangja, hogy mutassa be a mélyen tisztelt hallgatóságnak a nagydíjakat ábécésorrendben, mondta. 35


Yani majom vagyok, és elmondhatom, hogy az előttem szólóval egyszer egy ágyban aludtunk a katonaságnál. Lábtól fejnek persze, mutatkozott be. Én fogom felolvasni a díjakat. Az első három díj egy-egy szeretetcsomag, amiben lesz barhesz, córesz és macesz. De ez négy, vetette közbe a műsorvezető. Gratulálunk. Ön megértette a kormányzati kommunikációs stratégia lényegét. A ráadás díj egy belépő a „Macesz, avagy a szabadság mámora” kiállításra. Egy álomvilágba. A B kategóriás nyertesek zsírpapírba csomagolt verseskötetet kapnak, kelepelte Yani. Nekünk pénz kell, nem verszeszkotet meg Fucking Brumi Maci, üvöltötték a vesztesek. Csillagok, csillagok, szépen rádzsogjatoook, hangzott fel. Egy magyarab gazdasági menekült énekelte a dalt, amit a hekker bejátszott. Yani, alias János úgy tett, mint aki nem hallja a siránkozást, és a druszájával együtt elnézett a semmibe. A C kategóriás veszteseknek is tartogattunk egy kis meglepetést. Köszönjük a részvételüket ebben az új nemzeti szerencsejátékban, amiben az nyer, aki eddig is nyert: Ali Papa, Bubu Baba és az ikertestvére, Nyali Baba, a színmagyar kedélybetegek társaságának elnökjelöltje, és az örök Álmos bácsi, akit nem érdekel a halmozottan hátrányos helyzetűek nyafogása. Viva Hungária! Mi nem kapunk díjat?, kérdezte Tomi, a dadogós törzs­ zászlós. Ti is kaptok, lesz minden, válaszolta Yani. Aranyesőt, aranyesőt, énekelte egy ősmagyar dalárda, mert a hekkert még nem tudták semlegesíteni. 36


Tik meg kik a bánatok vagytok?, kérdezték egymástól gyanakodva a tanácsadók, akik eddig háromlábú székeken egyensúlyoztak, és Yani szereplését figyelték a rózsaszín kerevet mögül. A színésznő közben elszelelt Vattababa mellől, mert fellépése volt egy zárt körű rendezvényen. A rendszer áldozatai vagyunk, válaszolták síri hangon az énekkarból a bátrabbak. Igen, igen. A magyarok, akik versenyen kívül indultak, különdíjban részesülnek. Ők a következők: Haddzsi Pista, alias Szemkinyomós Pötyi ellenségei. Előd, akit kihajintottak az első sorból, Kurszán, Kalán, Kölcse, a két Ká, Kupián és Kusián, akik magyarok, és nem örmények, mert bejutottak az Oxford World History döntőjébe, és egy-egy szócikkel szerepelnek, valamint Galgóci Vérbulcsú, Nagy- és Kis-Tétény, Töhötöm Hurka, Töhötöm Pulyka dupla méreggel, Turul, a Gyula, Turul, a Zombor, és Turul, a Maglód. De itt aztán vége van az ácsingózásnak. Itt elállt az aranyeső, mondta Yani egy vidéki Casanova mézes mosolyával.

37


Szivarüzlet Piacplaccon Mindent megengedhettem magamnak, egy senki voltam, írta az emigrációs naplójában egy lengyel, aki olyan jól menedzselte magát, hogy világhírű lett. Viktor H. ugyanezzel a teljesítménnyel nem kapott babérokat. A lengyelek ügyesebbek ma is: filmet csinálnak az apácák megerőszakolásáról, és francia pénzek ütik a markukat. A magyarok igyekeznek lépést tartani, de a cigánybiznisznél nem jutnak tovább, még német pénzen sem. A románoknak semmi se megy. Hiába csinálnak mindenféle bűnkutató intézetet, nem lesznek a globalista média kedvencei a múltfeldolgozásukkal. A sor végén a horvátok kullognak. Örülnek, ha jut nekik egy háborús bűnös, és ha nagy szerencséjük van, talán Isztriát egy kicsit megpiszkálják az olaszok. Az igazi lúzerek az albánok. Békés népség: Teréz anya, spirituális iszlám, a hangos kisebbségiek meg maguktól elmentek. Miért?, kérdeztem. Azért, amiért Szingapúrba se mentek, válaszolta Kusián. Erre el kell szívni egy jó szivart, javasoltam. Menj el a trafikomba. A város legjobb dohányboltja, mondta Yani azzal a sima képpel, amit minden reggel beállított magának. ••• 38


Piacplacc egyetlen szivarboltja a lakótelepen volt, egy néhai brit alattvaló áruházával szemben, aminek a szomszédjában egy német alapítvány vegyeskereskedése működött. Egy házzal arrébb egy nyomulós holland csapat árult. Nem kaptak hajba ezen a koncon. Se itt, se a másvilágon. Mindannyiuknak jutott elég fizetőképes heppisztáni. ••• Szivar van?, kérdezte laposan a petyhüdt kopasz idegen, aki a magánrepülőgépén érkezett, és egy lecsapolt mocsár helyén szállt le. Van! Dominikai, mondta fakó mosollyal az eladólány, és egy skatulyából elővett néhány kiszáradt gyökeret, aminek köze nem volt a szivarhoz. Julieta van? Julika, Julcsa?, élcelődött a kopasz, aki egy háborús bűnösre hasonlított. Most éppen nincs, válaszolta a lány. Churchill csak van?!, kérdezte a potenciális vevő. Elfogyott. Sokan kiülnek a panel erkélyére szivarozni. Nézik a raktáráruházak mögött lenyugvó napkorongot, válaszolta a lány. Boldog ország, gondolta a kopasz, lárvamosollyal a képén. Tetszett neki a lány, hogy ilyen folyékonyan hazudik. Ezek itt most a barátaink, vagy még mindig az ellenségeink?, motyogta magában a lelkében mélyen rögzült pökhendiséggel. Később, a felhők fölött repülve, úton hazafelé a szigetre a kopasz a következőket mondta tollba a titkárának: Ezeknek itt fogalmuk sincs a szivarról, a demokráciát messziről ugatják, legyen az aktájuk neve: Mutyisztán-Lúzerisztán. 39


Hagymaszagú képeslap Piacplaccról a tramtrainnel átmentem egy közeli városba, ahol feltalálták a hagymaszagú képeslapot. Elsőnek a Puli­ tzer-jogutódok kaptak belőle. A zamatos levelezőlapokat helyben adták fel, Jeruzsálemben pecsételték le, és Washingtonban láttamozták. A legelső hátulján ez a szöveg állt: Üdvözlet Lúzerisztánba. Békés lapulevelet kívánok Yaninak és a klónjainak. Kevesebb azesz pónemet és sok-sok zohárt a csókosoknak. Aláírás: Musztafa Gyanús nekem ez a fickó, ü-hüm, akarom mondani, ez az idegenbe szakadt hazánkfia. Ha magyarab, azért fogjuk megfigyelni, ha álnéven ír, akkor azért kell kivizsgálnunk az ügyet. Ha rejtjeles üzenetet küldött, azt csak egy jávai táncos tudja megfejteni. Riadóztassátok Richmant, akarom mondani, a Józsit, mondta az ezredes. Attól, hogy ott ropta, még nem Mata Hari, kotnyeleskedett Geller, akit azzal a feladattal küldtek ki Lipóciából a Nagy Földre, és onnan vissza Heppisztánba, hogy mindig ugyanabban a kórusban énekeljen. 40


Valami bűzlik Jordániában, ráncolta össze a homlokát az ezredes. Arab is lehet magyar, okoskodott Geller. Negyven fekvőtámasz, mondta fojtott dühvel az ezredes, mert ő nem ott nőtt fel, ahonnan Gellert küldték.

41


Héber szótár a faluházban János bokrétás álmaiban a tramtrain vonalát meghosszabbította a holtágig, ahol a faluháznál volt a főmegálló. Héber szótár van?, kérdeztem a könyvtárosnőtől. Állományba vettük, válaszolta lakonikusan. Eddig sokan kölcsönözték ki? Itt csak azt kérik, ami a tévében jön. Pedig elég használtnak tűnik, jegyeztem meg. Így küldték. Egy alapítványtól jött az elosztóba, onnan meg ide. A többi faluház is kapott héber szótárt? Nem tudom. Melyik alapítvány küldte? Nem emlékszem. Olyan sok könyvet küldenek?, kérdeztem. A könyvtárosnő arcára most már kiült a gyanakvás. A pecsétekből és a beragasztott címkékből kiderült, hogy a szótárt egy amerikás spekuláns alapítványa osztotta le, és a néhai közéleti rabbi kiadója is kaphatott érte némi pénzt. Vagy így, vagy úgy. Krisztus koporsóját se őrizték ingyen, mondogatta a katolikus nagyanyám, akkor a jiddis szavak magyar gyűj42


tője miért szerkesszen puszira és nyomtasson a saját pénzén, és vigye a motyót batyuban. Az alapítvány küldött mást is?, kérdeztem. Nem tudom, válaszolta a könyvtárosnő. Mindegy, találtam egy könyvet ugyanazzal a pecséttel. Abban a németeket zsűrizték a győztesek. Azt is ugyanaz az alapítvány adományozta a központnak, mondtam mosolyogva. A könyvtárosnő szenvtelen arccal nézett, a néhány közmunkás munkát színlelve hallgatózott. Szeretnének más könyvet is kapni Németországról? Engedélyt kell kérni hozzá, válaszolta. Kitől? A központtól. Az hol van? A városban, válaszolta. Korán van? A Korán? Nincs. Szeretnének? Mi nem rendelhetünk, csak a központ engedélyével, vagy ha az olvasók kérik. Az iszlámról van könyv?, kérdeztem. Az Ezeregy éjszaka meséi megvan. Arabból fordították?, kérdeztem. Azt én nem tudom, de van egy újdonságunk: a címére emlékszem, de még nem olvastam. Mi a címe? Fátyol nélkül könnyebb futni. Ez is olyan témájú. Folytatása is lesz? Azt mondták, lesz, mert nagyon viszik. Kik? 43


A sikerlistára is felkerült. Melyik sikerlistára? Nem tudom. Kik állítják össze a sikerlistát? Nem tudom, mondta. ••• A héber szótárban a könyvtári jelzet fordítva volt beragasztva.

44


Svarc Belefáradtam a hosszú utazásba a tramtrainen, a Deep South-arcokba, a gyökerekkel töltött szivarboltba, és a faluház könyvtárába. Délről visszamentem Pestországba, mert ott voltam otthon, vagy ott se, de akkor is odavalósi voltam. ••• Pokoli szelek fújtak minden kontinensen és az óceánok felett, Budán és a faluban, ahol az utókornak építkeztek. A reggelek egyre borúsabbak voltak. Már azok se tudták, hogy mit hoz a holnap, akik havi fizetésért mások sorsát tervezték. Csak abban reménykedhettek, hogy a tulajdonosok emberei gondolkodnak majd helyettük. A szegényeken hatalmas bizonytalanság vett erőt, mert féltek a jövőtől, amire az arcátlanság és a pökhendiség egyre sötétebb árnyékot vetett. Igazán azok féltek a következő felvonástól, akik a fogukat hagyhatták ott ebben a játszmában, mert az arcukat és a lelküket vitték vásárra. Annyira ostobák azért nem voltak, hogy ne gondoljanak üres óráikban az elszámoltatásra. A talpnyalók reszkettek a legjobban. Sejtették, mi vár rájuk, ha kiveszik a gazdáik kezéből azt a kábítószert, 45


amit a világ minden nyelvén hatalomnak hívnak. Mehetnek új urakat keresni maguknak, akik nem biztos, hogy igényt tartanak majd a szolgáltatásaikra. ••• Svarc átült az északnyugati sarokba, ahonnan foghatta a sötétben dolgozó barátai kódolt üzeneteit. Te frufrus féreg, szólította meg egy régi elvtárs hangja, aki most éppen egy békából beszélt. Svarc emlékezett, hogy kit súgtak be együtt, amikor a hírnévért és a pénzért tülekedtek a pártház előszobájában. Érezte, hogy nem áll jól a szénája, és mélyen beleszagolt a nyakában lógó amulettbe, amiben a szárított zalai mágiát tartotta. Ez segít, ez segíteni fog, ez majd segít rajtam, mondogatta. Már bőven mindegy lehetett volna neki, hogy egyszer csődbe megy az üzlete, hisz eddig mindenből nyertesen szállt ki: átvészelte a kemény és a puha diktatúrát, megúszta a forradalmat és szabadságharcot, alámerült az átkos végnapjaiban, besúgott mindenkit mindenkinek, pénzért és kedvtelésből, és élete végére kultúros lett. Féreg volt, és mászott: fel a szamárlétrán. Neked ennyi volt. Vége a süketelésednek. A kerületi szemetes úgy elvisz, mint egy kuka meleg szart, brekegte az elvtárs. ••• Rohantam a fény felé, nehogy visszarántsanak a csótányok szellemei. Legszívesebben újra elmentem volna innen Heppisztánból, legalább egy kis időre, de egy hang azt súg46


ta, hogy nézzek vissza. Hátranéztem: megérte. Az emberek egymástól karnyújtásnyira, nyitott szemmel aludtak, és kijelzőket bámultak. Szirupot nyalogattak, és rózsaszín ködöt szívtak. Nem szóltak egy szót sem, mert a gondolatrendőrség éberen figyelt, és minden kimondott szavukat ellenük lehetett felhasználni. A bokrokból könnyen azonosítható szagok áradtak: hajléktalanok és kutyák ürüléke, gyorséttermi ételmaradékok bűze, amit a környékbeli jóléti kamaszok dobáltak szanaszét. Nekik ennyiből állt a lázadás. ••• Egy ismerős besúgó ült a park közepén. Rám várt. Úgy tett, mint aki véletlenül lebzsel itt, és csak azért mélyed a lelki gyakorlatos könyvébe, mert nincs jobb dolga. Szemben vele egy szőkített nő mozgatta a lábait a köztéri izomerősítőn. Egyszer-egyszer kanyarban odasandított a gyerekére, de többnyire azt nézte, hogy ki nézi őt. A besúgó zsebre gyűrte a könyvet, és tájékoztatott az istenképéről, ami nem egyezett a főnöke elképzelésével. Nem kérdeztem, de elárulta az eredményt: azonnali hatállyal elbocsátották az állásából. Ha a fele igaz, már az se jó, gondoltam, és megnyugtattam, hogy legközelebb akár őrizetbe is vehetik ilyesmiért. Azonnal megértette. Az arckifejezése sem változott meg, és ideges sem lett. Tudod, a Türkménbasinak nem csak a bankárok mondják meg, hogy mit csináljon. Ennél sokkal egyszerűbb a dolga. Ha jó vezető, akkor törzsi kapcsolatai vannak minden irányban. Van őskeresztény rokona, vannak vérszerződései, és vannak bombabiztos szövetségesei, akik vigyáznak rá. Egy ilyen népnemzeti figurának tök 47


mindegy, hogy melyik ugarról fúj a szél, mondtam. Helyeselt. Aztán a MÖPECS (Magyar Összművészeti Pecsenyesütő) állófogadását elevenítettük fel, ahol – fényárban úszó termekben – birkapörkölttel etették az állami művészeket. Pacalt nem kaptak. Azt csak a zárt körű rendezvényeken, Svarc bennfen­ teseinek szolgáltak fel. ••• Barátaim! Ma szavazni fogunk! Ma szavazunk, igen, mondta Svarc, és az utolsó szónál felemelte a hangját, hogy a süketebb állami művészek is hallják, hogy mire gondoltak azok, akik megmondták neki, hogy mit mondjon. Rövid hatásszünetet tartott, majd mély lélegzetet vett. Leesett, megcsörrent és felzúgott a taps. Minden szempár az emelvényre meredt, ahol Svarc állt egy fényfallal a háta mögött, és négy színmagyar művésszel a jobb oldalán. A fő helyen egy áporodott kishivatalnok szagát árasztó, puhány fickó merevedett, aki igyekezett távol tartani magát egy ferde frizurás nő aurájától. Kis buzi spicli, mondta az egyik krákogó művész félhangosan, amire a nő meglebbentette a feketére kent haját, ami alatt a nagyobbik fülét tartotta. Karagyorgye Black George, ü-hüm, sutyorogta Svarc negé­ desen, mert hadilábon állt az idegen nyelvekkel. A bal kezével pedig, hogy mindenki lássa a pecsétgyűrűjét, fogta a mikrofont. Az állami művészek és a kultúrcsinovnyikok egymással versengve, lapos pillantásokkal méregették a fal mellett csatasorba állított zászlókat. Legtöbbjük rutinosan a semmibe meredt, ahogy a diktatúrában begyakorolták. Ebből nem 48


származhatott bajuk. Volt idejük megszokni, hogy a hatalom nem tréfál. Fél életükben párttitkárok kezéből ették a vajas zsömléiket, de Türkménbasi személyzete se azért etette őket, hogy ország-világot világmegváltó ötletekkel szórjanak tele. Most azonban nem pénzt osztottak, most dolgozni kellett: szavazni. Bólogatni arra, amiért a fizetésüket kapták. Mert állami művésznek állami fizetés járt. Nem volt bonyolult feladat: igennel kellett szavazni. Így minden művész igennel szavazott, ahogy Svarc előre megüzente. Ravioli a szakállasoknak fenntartott sorban ült, és feltűnési viszketegségét leküzdve egyre közelebb húzódott a vészkijárathoz. Nem tudni, mikor jönnek vissza, mondta, és jót derült magában. Zsírpárnás arca fénylett az izzadságtól. Egy nagy, frissen mosott fehér zsebkendővel megtörölte a homlokát, ami üzenet volt, hogy megadja magát, és ha kell, megmutatja a barna nyelvét. Először jó erősen jobbra nézett, aztán egy kicsit balra nézett, hogy lássák az igyekezetét. A háta mögött korrupt hintáslegénynek és kétkulacsos gurgulázónak hívták, ami cseppet sem zavarta, mert amit csinált, az jól jövedelmezett. Ma őszintén fogunk beszélni. Veszélyben a haza, kezdte Svarc, és megforgatta a mutatóujján a dupla fenekű gyűrűt, aminek az egyik rekeszében egy képzelt patkány bal felső kettese, a másik titkos fiókjában pedig egy megszentelt gyémánt lapult, amit Bécsben vett egy magyar származású osztrák nagymester boltjában. Ő volt a Kontaktperson, és Schwarz néven kellett bemutatkoznia. Amikor az ékszerész kétséget kizáróan megbizonyosodott, hogy Schwarz valójában ugyanaz a Svarc, és a megfelelő személy a megfelelő helyen, akkor elővett egy parókás patkányt, aminek piros 49


filctollal Made in China felirat volt a homlokára írva, és ha meghúzták a farkát, zalai hagymás rostélyost böfögött fel. Amikor Svarc visszatért a vasfüggöny mögé, szörnyen kellett törnie a fejét, hogy milyen jelentést írjon, amiből később nem származik baja. Negyven éve történt, sóhajtott fel magában Svarc. Köhintett egyet, majd savós szemeivel belenézett az első sorban ülő művészek életébe. A lényeg a folyamatosság és a hajózási irány megtartása, mert ez a mi kötelességünk, mondta ki a magyar igazság első felét, de nem tudta folytatni, mert felzúdult az Amúri partizánok dalára hangszerelt tapsvihar. Csattogtasd csak a bokádat. Az egész életed mellébeszélésről szólt, még a meséidet is loptad. Hol az álellenségeidtől, hol azoktól, akik megbíztak benned. Lánykorodban a lavórban paskoltad a vizet, meg a Balatonon egy ótvaros csónak fenekén szoptál, te féreg, gondolta rezzenéstelen arccal a szakállas Marcsella. Tehette, mert a pódiumon ült, és az volt a feladata, hogy gondolatátvitellel befolyásolja Svarc döntéseit. Esze ágában sem volt elfoglalni a helyét. A kifizetődőbb megoldást választotta: hagyta Svarcot főni a saját levében, és közben hazavitt minden mozdíthatót. Néhány állami művész palotaforradalomban gondolkodott, és úgy kergette ezt a balga álmot, mint egész életében a hírnevet és a gazdagságot. Nektek itt nem terem babér. Nix és semmi, rien ne va plus, senki többet harmadszor, ahogy a költő mondja, kuncogott magában Feldner Kitti, barátainak csak Luka néni, aki régebben maga is költő volt, aztán költőfeleség lett, majd egy kis költő mamméja. Luka néni jól kijött mindenkivel, akiből hasznot húzott, sőt a másik oldallal is megfelelő kapcsolatot ápolt, és csak 50


azért nem ült az emelvényen, mert ha egy pillanatra elmegy a pénztártól, akkor elfoglalják a helyét. A féltehetségű Parmezán is ott lebzselt az első sorban, és erősen sandított a cash­ re, a kápéra. Bár nem volt annyira keresztény, mint Svarc, a Nagy Magyar Állatkertbe, amit Kusiánnal néztünk a dombról, tiszteletjegyet kapott. Parmezán a fekete magas nyakú pulóver számlájára írható áporodott kisugárzása miatt kapta ezt a nevet. A kortársak a hónaljszagára kötöttek fogadásokat. Luka néni, alias Feldner Kitti figyelte mindkettőjük – Svarc és Parmezán – arcát, és azon törte a gombafrizurás skalpja alatti részt, hogy milyen furfanggal ossza szét a pályázati pénzeket a rokonai között. A férje jutott eszébe, aki időközben a MÖPECS főpincére lett, és a cinkelt kártyákkal, amiket előző este méretes családi házuk melegében leosztott neki, minden tétet vitt. Feldner Kitti jól tudta, hogy a pénzesőnek egyszer vége szakad, mert páros lábbal rúgják majd ki. Nemcsak őt, hanem az egész féltehetségű brigádot, ha a Türkménbasi elmegy, mert jól megszedte magát. Érezte, hogy palotástul együtt repülnek. Elölről egy kicsit, oldalról közepeset, és hátulról hatalmasat löknek rajtuk. Az a biztos, ami bent van a zsákban, mondta a holt költőnek, és elégedetten rendezte volna az arcvonásait, de a rángatózásán a világ minden pénze sem segített. Abból, ami eddig bejött, kellemesen eléldegélünk, mert sose halunk meg, és jut is, marad is. A szöszi gyereknek sok jut, a testvéreinek egy kicsi, és az unokák unokáinak valamennyi, hátha költő lesz belőlük, ízlelgette a gondolatot könnybe lábadt szemmel. Hogy neked milyen gyorsan sikerül mindig a pénznél kikötni. Nesze-nosza versfaragás. Számító lúdtalpas banya. 51


Tik meg faszarcú senkiháziak, mondta a békába költözött hang a másik világból, mert belelátott a költőnő fejébe. Te, nézd csak, hogy kapkod lélegzet után a trotty, sziszegte egy süket művész, és Svarc felé bökött a gyógyászati segédeszközével, aminek a nyelén rovásírással a következő szöveg állt: ó, fortocska, te drága, ó, te bunkócska, csókolom a drága kis kacsóit. Ezután heppisztáni virtussal megkocogtatta a másik költő agylemezét, amivel jelezte, hogy szünet következik. ••• Egy csoport művész az előcsarnokban gyűlt össze, ahová a híres teremőr, aki munkaidőben regényeket írt, kitett egy kartonlapot, amin kusza betűkkel ez állt: MACESZ (Magyar Celebek Szövetsége). Svarc beosztottjai nem győztek mindenkitől bocsánatot kérni. A házi plakátos sebtiben átírta a betűket, és felvette érte a honoráriumot euróban, mert legalább ebben a műfajban naprakész volt a tudása. Az új politikai életérzés: a három T (tiltott, tűrt, támogatott) helyet adott a demokrácia három T-jének, a talpnyalók – a legújabb gyökérszótárban talpisták –, tehetségtelenek és társaik gyülekezetének. ••• Hosszú szünet után folytatódott az előadás. Itt van a nyakunkon 2016, nyomatékosított Svarc, akit elnök úrnak kellett szólítani, különben nem osztott le. A támadhatatlan időmeghatározással azt akarta mondani, hogy ebből még minden 52


lehet, akár 1936 is. Akkor eljön a mi időnk, helyeselt csücsörítve a ferde hajú nő, aki meg volt győződve róla, hogy a tésztaarcú teherautó-sofőr róla énekelt az If I were a carpenter and you were a lady-ben, mert hisz a nevét is kimondta. ••• Ravioli kiosont a konyhásokhoz. Félóránként ennie kellett, hogy bírja a terhelést. Egy adag kalapos tésztát kérek, mondta a fehér sombrerója alól. Bocsánat, uram, de nem értem. Mit parancsol?, kérdezte a pincérlány gépiesen. Egy nagy tányér spagetti al pestót kérek, és a kalapomat a tányér mellé teszem az asztalra, élcelődött Ravioli. Csak farfalle van, penne és Gittel−Schwarz-féle metélt, mondta nevetve a lány, mert tetszett neki a temetőbogarak között feltűnt, jól táplált magyaros arc. Ravioli minden volt, csak jókedvű nem, de úgy tett, mintha kutya lenne. Nem hányna epét hajnalban, és nem kéne naponta négyszer zuhanyoznia, hogy ne érződjön rajta, ami az oldalazásban ráragadt. Nagyszerű. Dupla adagot kérek mindenből, és még egy kicsit ide a környezetbarát zacskómba, amit hazaviszek a fekete macskámnak, tette hozzá, és kacsintott hármat. Amit kapott, becsomagoltatta műanyag dobozokba, mert azokat is ingyen adták az állami művészeknek. Ebben nem ismert tréfát. A tésztahalommal és egy tál szósszal leült az egyik asztalhoz, amin egy könyv hevert. Szándékosan hagyhatták ott, mert ebben a világban sincsenek véletlenek. Utazás a koponyám körül volt a címe. Fellapozta az előszónál, amiben valaki aláhúzott néhány dolgot. 53


Bár azt hiszem, világosan megmagyaráztam, miért írom meg ezt a regényt, most mégis bevallom: soha nem szántam volna magam rá, ha egy órával ezelőtt nem olvasok az egyik szélsőjobboldali lapban egy széljegyzetet, mely azzal vádol, hogy betegségemmel s a hírneves agysebész budapesti látogatásával reklámot csináltatok magamnak. Olcsó dolog volna szerényen arra kérni a széljegyzet íróját, szíveskedjék az én stockholmi utamat operációval együtt végigcsinálni, annak ellenőrzése céljából, vajon reklámbefektetésnek elég gazdaságos-e? Egy ilyen vádra kétféleképpen lehet válaszolni. Vagy úgy, hogy észre se veszem, és egyetlen szóra sem méltatom, vagy pedig egy egész kötettel. Mint látjuk, az utóbbit választottam. Budapest, 1936 Te Frigyeském, Karinthykám, barátocskám, te nem nagyon tömnéd itt a majmot, mert tégedet bizony nem nagyon szenvedhetnének itt a MÖPECS köreiben, mondta magában, és jót derült a saját viccén. ••• A művészek izgatottan készülődtek az utazásra. Örültek, mint 3D-s majmok a műanyag répának, és fülig ért a szájuk, hogy újra átélhetik gyerekkoruk felhőtlen gondtalanságát: újra alumíniumkanállal ehetik a tökfőzeléket barnás-zsíros pörkölt levével a tetején. Az építőtáborban ingyen volt a mál54


naszörp is. A zsebpénz megmaradt, amit anya adott. Mert csak anya volt. Apáról azt kellett mondani a szomszédoknak, hogy eltűnt a fronton, és nem Hévízen, az iszappakolás alatt döglik egy barnás bőrű, buja nővel. Az állami művészkaraván a mediterrán Heppisztán felé vette útját, ahová szerencsésen megérkezett. Senki sem halt meg útközben, bár minden feltétel megvolt hozzá. Az idegenvezető művészdoktor ritkán tüntette ki magát ilyen fárasztó szerepben, mert a munkát többnyire meghagyta azoknak, akik valami módon függtek tőle. Csak a nevét íratta oda a beszámolók címoldalára. Csupa nagybetűvel szerette. Előre óhajtotta a professzort, hátra kérte a liberális művészetből szerzett egyetemi címét. A térre kalauzolta a társaságot, ahová most éppen egy hatalmas műanyag lovat állítottak fel. Valami talján ötlete nyomán öntötték újra. A túlméretezett patást Európa levitézlett kulturális fővárosának álmossága lebegte körül, és minden látogatóra jutott legalább két egykedvű biztonsági ember. A zsinagóga épületében használt ruhát árultak, a polgármesteri hivatal földszintjén egy helyi újgazdag könyvesboltja tátongott az ürességtől, és a kormányhivatal pincéjében edzőtermet alakított ki egy pártközeli vállalkozó. Ha a helyes oldalról közelítjük meg, akkor minden rendben volt a városban: a halmozottan hátrányos helyzetűek is szabadon használhatták a fertőtlenített közterületet. A tér bal oldalán, a katolikus templommá átalakított mecset előtt egy fekete trikós alak énekelte a saját szerzeményét: egy kormányellenes dalt, aminek nem volt se füle, se farka, de legalább szidott valakit. 55


Késő délutánra a tér kiürült. A művészek nagy része hivatalos látogatást tett az egyik kocsmában, hogy alkohol formájában utántöltse a vidámságot, aminek az államilag szervezett program alatt erősen esett a szintje. Svarc, Göndör és Kirschner öcsi, a zselézett barista a tér szélén álltak, és ferdén néztek. Másképp nem tudtak. Ez volt a sorskönyvükben megírva. Kivártak. Saját szemükkel akartak meggyőződni, hogy valóban hátat fordítok nekik. A Magyar Mocsár Autóbuszjárat hamarosan indul, mondta be a hangosbeszélő. Kérjük, fokozottan vigyázzanak a lelki épségükre, a járatokon idegen démonok utaznak. Kérjük az utazóközönséget, hogy kizárólag fokhagymaport vigyenek fel a fedélzetre. Egyéb lények használata kizárólag szelleműzésre engedélyezett. Átkokat szórni szabad. Szidalmazni azt, aki nincs jelen, kívánatos. A politikailag nem korrekt vicceket kérjük mellőzni, mert ez büntetőfeljelentést vonhat maga után. Ha valaki gyanúsat észlel, és nem jelenti, rabosítható. Maceszt lehet bevinni?, kérdezte a pótkerékből egy másságot kedvelő művész. Neked lehet, súgtam oda, mert senki sem válaszolt a kérdésére, és megsajnáltam. A busznál kezdődött a Balkán-életfilozófia és a polgárosodó magyarok tülekedése. A néprajzos nagyasszony utat könyökölt magának a legkedvesebb ómagyar siralmával a hóna alatt, miközben egy másik nem-ember (némber) vad rikácsolásba kezdett, hogy neki joga van elsőként felszállni. Szentképpel a nyakában nyomult a lépcső felé. Majdnem két évszázad magyar történelem voltak, párhuzamos életrajzzal, szattyánbőr csomagolásban. 56


Aki a kilencvenkilencet megéri, az normális esetben süket, és már csak a saját hangjára kíváncsi. Aki ennél is idősebb, azt csak a nagydíj érdekli, amihez pénz jár. Nem hagyja befolyásolni magát senkitől, talán kivétel ez alól a MACESZ (Magyar Celebek Szövetsége) szervezőbizottsága. Eresszetek felszállni, szipirtyók, nekem rokkantnyugdíjas igazolványom van, nem a pénz fontos, üvöltötte vörös fejjel az egyik alkoholista művész. A másik úrhölgyet a saját Mercédeszével hozta ide a hízásra hajlamos fia, akinek szintén volt egy Mercédesze, mert a családi tanács kimondta, hogy nem sikkes egy Mercédesszel járni, és nem nyerő csórónak lenni. A fuvaros téblábolt még egy kicsit, mert tisztelte a hagyományt: ácsorgott és köszönt néhányszor, hogy nos, akkor viszontlátásra, és nem ment el. Ki tudja, hátha leesik valami. Néhány alapítványi dollár a képeskönyvgyűjteménye gyarapítására. Mert rendes katolikus gyerekként szorgalmasan gyűjtötte a pénzt, és a második világháborús sötét emlékeket. A veszteseket vette célkeresztbe, akiket nagyon kellett gyűlölni. Ha beengedték egy társaságba, akkor kéjesen mutogatta a képeket. Ha kérték rá, ha nem. Egy idő után már csak oda engedték be, ahol mindenkinek volt egy ilyen gyűjteménye. Aztán oda se hívták többet, mert megunták a bambaságát. Az autóbusz műszaki okok miatt késéssel indul. Kérjük megértésüket, és köszönjük a türelmüket, mondta be egy természetes női hang. Nagy baj van. Nem működik a gép. Vége a világnak, mondtam magamban, és gyalog elindultam a mocsár irányába. A hátizsákom nehéz volt. Egy Ady-összest és két Karinthykötetet vittem magammal démonűzőnek. 57


Nem sokat kellett várnom. Az éhes szellemek hamarosan megjelentek az egyik útszéli pocsolyában. Némán lebegtek a sáros víztükörben; Svarc, Göndör, Parmezán, Feldner Kitti, a barista Kirschner egy politikus rokonával a vállán, és a többiek. Ravioli a háttérben bujkált. A kutyám felvonyított, és borzolódott a hátán a szőr. El akart rohanni. Egészséges ösztönlény volt, azonnal érezte a földöntúli bűzt. Menjünk innen. Visszafelé majd megállunk. Hátha addig elmennek vissza. Oda, ahonnan jöttek, súgtam neki, mire teli pofával röhögni kezdett. Majd bolondok lesznek elmenni innen. Ez a hazájuk, válaszolta, és hunyorított a bal szemével. Olyan volt az egész, mint az elcsépelt viccben, amiben a kis bélféreg titokban kimászik megnézni a nagyvilágot, majd visszamászik az anyjához, és lelkendezve elmondja, hogy látta az üde virágokat, érezte a friss szagokat, élvezte a nap melegét. Aztán felteszi a következő kérdést: Anya, de mi miért vagyunk itt ebben a fertelmes bűzben, és ebben a fekete lukban? Erre az anyja csak ennyit válaszol: Mert ez itt a mi hazánk. Érezzétek jól magatokat, gondoltam. Az orrfacsaró szag, amit a démonok árasztottak, követett bennünket. A kutya megmorogta a következő iszapos pocsolyát is. Azt hitte, hogy Blackwater-zsoldosok elkárhozott lelkei lebegnek egy képzeletbeli feneketlen tóban, és nem fekete ruhába bújt, beszari magyarisztániakat látnak lelki szemei. ••• Feldner Kitti, alias Luka néni eközben sem tétlenkedett: KOJOT márkanéven családi pizzát szabadalmaztatott. 58


A márkanév egy mozaikszó volt: a saját keresztnevének a kezdőbetűje, K, OJ és OT, két szigorúan titkos név rövidítése. De hogy a nyugdíjas magyar népléleknek eszébe se jusson a gyanú árnyékán köszörülni a nyelvét, az első tekercselt tésztát a polgármester tiszteletére sütötte. Pozoli, mert ez volt az ügyeletes korrupt hivatalnok neve, élt-halt a Keresztapa című filmért, és különös ismertetőjele volt: mindig mindent megúszott. Az egyik bizottságával, amiben kizárólag a beosztottjai ültek, megalapíttatta az Oboás Törpe-díjat a szöszi költő és baráti köre számára. Az első helyezett egy antikolt Johnny Cash-lemezborítót kapott, amiben a készpénz volt. Ennek egy részét illett feltűnésmentesen visszaadni. A díjat gyerek kapta, mert a barátai egyhangúlag megszavazták, miközben ő kivonult a vécére, mert el akarta kerülni az összeférhetetlenséget, hogy a szöszi gyerek után már nem lesz költészet. Pozoli nem vitte túlzásba az adakozást, elvégre neki is volt hova suvasztani a betevőt. A fűtés drága volt a zöldövezeti villában, és a műpatak sem ingyen csörgedezett a lépcsőházban. Az MB 180-ast is fenn kellett tartani, meg le kellett cserélni. A benzint se adták ingyen. Még neki sem. A társadalmi helyzete miatt Magyarisztán nem engedte, hogy kerékpárral járjon dolgozni. Ő egy kerületi polgármester volt a balkáni Párizsban, és nem holland miniszter. Amikor Feldner Kitti ünnepélyesen átadta Pozolinak az első KOJOT-tekercstésztát, a versrádióból felzendült a szegény falusi kántor fiának a hangja: A vers most is tisztán, szép reményekkel dúsítva száll fel a kék magyar égbe. Minden olyan, mint régen: szép és kelet-európai. Tejföllel és mázzal, szóképekkel és virágnyelven megfogalmazott üzenettel, hogy 59


jó a hizlalda, elvakaródzunk benne. A vezetőink jó elvtársak, de most uraknak hívjuk őket. Kicsit egyenlőbbek nálunk, a testvéreik se ugyanazok, és az ő szabadságuk a mentelmi jog. Néha löknek nekünk is egy cudar koncot. Feldner Kitti arcára kiült egy meghatározhatatlan mosoly, mert olyan jól hazudott, mint az a más vallású, aki beállt musz­ limnak, hogy a szultán ne csináljon belőle szeletelt mártírt. A költészeti díj és az ingyenpizza szagára a szomszéd megyéből is odaözönlöttek a hétpróbás heppisztániak, és eljött hétszáz lovas hintón a sámánnő, és a közösségi bankár szeretője a lakótelepről, és a hetvenhetedik megyéből is eljött a főtapsoló. Nincs is annyi megye. Még én is kevesebbet alapítottam, kiáltotta egy hang a másik világból. ••• Hátha ezt is megúszom, motyogta Svarc, és az óceánra gondolt. Nem sok időt töltött el a nagy vízen, és azt a keveset is konyhalányként szolgálta le. Menj haza, te hullarabló. Ezzel a képlékeny gerinccel még viszed valamire, mondta neki a kapitány, és két markos legény kidobta partközelben, nem messze az egyik koszos kikötőtől. ••• A hullámokból kibukkant Svarc biliben fazonra nyírt hajszerkezete. Ebben nem ismert tréfát. Évtizedek óta milliméter pontossággal, vonalzóval egyenesre nyírta a frufruját. Ősz haja a koponyájára simult. Olyan volt, mint a gyógylikőrrek60


lámban a nevetős fuldokló, aki előtt egy hasas üveg úszott. A kapitány nézte egy darabig, a matrózok fogadásokat kötöttek, hogy nem éli túl a kiképzést. De Svarc tempósan közelített a szárazföldhöz. A lemenő nap fényében műanyag halálfejre hasonlított, amit a gringók a mexikói halottak ünnepéből nyaltak a Halloweenjukhoz. Amikor felébredt, és az elméje már visszavonhatatlanul megbillent a pénztől és a hatalomtól, az egyik múzeumba a Parókás Házmestert akarta beültetni komisszárnak. Átves�szük!, mondta finom erőszakossággal. Te leszel az igazgató. De először nagytakarítás. Érted!, sutyorogta kéjesen. A hívatlan vendéget az igazgatónő fogadta. Jelenleg két kiállításunk van. Az egyik a Hi Heppistan, a másik a Pacalikum. Így. A Hi Heppistan (Helló, Heppisztán) több videoinstallációból állt, és a Black-holding mutatta be a legújabb termékeit. A képeken keresztény zsoldosok jobbra áttal köszönték meg az ajándékba kapott golyóálló hamburgereket és a bakancsokat. Szépen belemosolyogtak a gömbkamerákba. CEO Black, a holding névadó tulajdonosa is kényszeresen vicsorgott a ragadozószerű állkapcsával. Volt oka rá: végre megszabadult a selejtes árutól. A túracipőkbe nem izzadt bele a harcosok lába, és a Made in Vietnam feliratot átfestették egy másik baráti ország nevére, ahol a Black-csoport a zászlókat varratta. Sok zászló kellett, mert a nemzeti lobogó fogyóeszköz volt. A koporsókat is zászlókkal takarták le. A cég reklámfilmjében egy kalózkendős bérgyilkos jelent meg, aki egy tisztáson állt a gondolataiba mélyedve. Macondo mellett épp agyonlőtt egy Don Juan nevű nincstelen földmű61


vest, mert azt hitte, hogy a nyakában lógó 7.82-es töltényhüvelyben tartja a varázserejét. Vagy egy kis fehér por van nála, amit így ingyen elvehet tőle, hisz már nem lesz szüksége rá, mert halott lesz. Gal Gaga, a kiképzőtiszt is figyelmeztette: Ha a két szeme között trafálod el, akkor biztos nem robbantja fel magát. A kigyúrt fejkendős megsimogatta az M16-osát, mert az ország nem szerepelt a birodalmi tiltólistán. További kedvcsináló képsorok jöttek. Két ázsiai legény kapaszkodott a túlsúlyos fegyverbe. Ketten együtt voltak talán harminc­ évesek, de az ő hazájuk is baráti ország volt. Közelebbi nem jött át a lényükről összevágott hírfolyamból. Nem az volt a cél, hogy a nézők megszeressék őket. Bűzlöttek a bűntől, maguk voltak a két lábon járó fertő. Vágás következett, új jelenet. A következő művészvideón egy kelet-afrikai szorongatta a világ legjobb támadó gépkarabélyát. Nem azért volt sovány, mert éhezett, hisz annyi fényt ehetett, amennyi belefért, és sáska is jutott a döngölt agyagpadlóra. Vágás kettő. Hosszú képsorok következtek. Megjelent minden baj oka: a temérdek Kalasnyikovval megtűzdelt Russian Desert. Harmadik vágásnak és végkifejletként, hogy a műértőnek ne legyenek kétségei, egy rongyokba burkolódzott alak leborulást végzett a sivatagban leterített imaszőnyegen. Mert hol terítse le az imaszőnyegét, ha egyszer a mecsetét rommá bombázták. Egy csokoládéból készült AK−47-est mutatott a kamera. A tárlatvezetés végén az igazgatónő ránézett a cipőjére, amiből a Parókás Házmester megértette, hogy gyorsan takarodjon el.

62


Goldziher és Goldberg Ma levelet kaptam a Public Library (New Ulm, Minn., U. S.) könyvtárosától „opened by Censor” jelzéssel. 135 napig tartott, amíg a levél ideért. A könyvtár aláírt fényképemet kéri a rovargyűjteménye számára. Goldziher Ignác: Napló, 1916. augusztus 19. A kilenccsillagos szállodának álcázott szanatórium mesterséges homokdűnék között, egy barátságos kis sivatagban volt elrejtve. A tulajdonosok az Öböl-beli gazdag arabok idegein táncoltak a plusz egy csillaggal, de semmi komolyabb vitájuk nem volt egymással, mert a szegényeket egyformán utálták. A szanatóriumhoz vezető egyetlen betonúton a hadsereg páncélosai járőröztek, és a számítógépközpont rendszergazdája olyan tűzfalat varázsolt, amin a múlt században ragadt hírszerző szolgálatok a legszebb álmaikban sem tudtak áthatolni. Itt jó pénzért reggeltől estig bolondnak adhatta ki magát bárki. Nem volt olcsó mulatság. A diszkréciót garantálta az igazgatótanács, és mivel a kiadatási egyezményt errefelé nem ismerték, és a valós tulajdonosok kilétét homály fedte, minden fizetővendéget szeretettel vártak: adócsalókat, fedett ügynököket, bérgyilkosokat, diktátorokat és szakértőket, 63


akiket egy időre kivontak a forgalomból. Valamiért nem dolgozhattak tovább. Vagy az idegeik nem bírták, vagy az ellencsapat beígérte nekik a fekete démon látogatását, aki mindig egyes szám harmadik személyben beszélt, és nem ismert tréfát. Az első kérdése, ha egyáltalán kérdezett, többnyire így hangzott: Te-te-te, hogy is hívnak, öcsém? Emlékszel, amikor megkaptad a bőröndöt a pénzzel? Mert ha nem emlékszel, akkor a fekete démon, aki itt ül a fülem mögött, kilövi az agyadat a fejedből, de előtte letépi a fejbőrödet a pofádtól a sarudig, és végig kell nézned, ahogy megeszi a farkaskutyádat. A többit képzeld bátran hozzá. ••• A szerencse most sem hagyott el. Behoztak a szobámba egy érdekes fickót, akit óvatosan lefektettek a másik ágyra. Az ápolónők kitörő örömmel fogadták. Az ilyesmi ragadós. Ha jó a hangulat, akkor talán megkezel engem is az egyik nővér, gondoltam. Neked sikerült az élet. Ilyen névvel csak nyertes lehetsz. Amikor a biztonsági ember kiment az ajtón, Goldberg elkezdett rángatózni, mert megszállta a szokásos japán démon. Néhány másodpercen belül megjelent két szubszaharai lány a százkilósok klubjából, mire Goldberg szó nélkül bevette a gyógyszerét. Salomka, szomszédka, mondta bambán. Helóka, Salomka, válaszoltam. Nem Salomkának hívnak, az a Slomó kisfia. Miki vagyok. De hívjál csak Goldbergnek, vagy inkább Goldnak. Tudod, 64


Amerikában a finom embereknek nincs hosszú nevük. Nem kell a sok áhremmel terhelt díszkör. Goldberg válaszolt, és nem kérdezett vissza, ahogy ez nálunk Lipóciában szokás. Ebből arra következtettem, hogy valóban nem idevalósi, jó esetben innen származott el még születése előtt. De mielőtt feleslegesen tovább agyaltam volna, Goldberg elkezdett egy kedves kis történetet a rebbe jórcejtjéről, és a haverokról a stetlben, akik beolvadtak, és úgy felzabálta őket a mindenevő city, hogy hírük se maradt. Ekkor meghallottam Goldberg háta mögül a japán lányt, aki portugálul énekelt: Oh, meu amigo Goldberg, o, meu amigo Changi Ban Changi Ban. A japán lány ezután megismételte a dalt tökéletes múlt századi arizonai angolsággal: Oh, meu amigo Charlie, oh, meu amigo Charlie Brown, Charlie Bro-o-wn. Te milyen hangszeren játszol?, kérdeztem a japán lánytól. Minden hangszeren játszik. Nálunk dolgozott a támaszponton, ahonnan a tenger alatti piramisokat figyeltük, és a csodafegyvert kipróbáltuk, válaszolta a lány helyett Goldberg. Aztán remegni kezdett, és elmondta a következő történetet. ••• 65


Goldberg nyakában egy japán lány ült anyaszült meztelenül. A combja be volt kenve hennával, és kezében egy észak-szudáni vízilóbőr korbácsot szorongatott, amivel rózsaszínre verte Goldberg párnás seggét. Goldberg nem kérette magát, olyan gyorsan szedte a lábait, amennyire a lelógó hasa engedte. Száguldott fel a szent hegyre, és izzadt, mint a ló. A szent hegy nevét elfelejtette, és az összes létező szent hely is kiment az emlékezetéből, annyira igyekezett túlélni a nemzeti vágtát. Mert most rajta csattant az ostor, neki kellett helytállnia a többiek búbánatos találmányaiért. Hiroshima, Nagasaki, let’s go buddy, üvöltötte a japán lány. Nix ferstehen, hehen, jehen, zihálta Goldberg. Je-hen, je-hen. Csak a jen! Mindig csak a jen! Most is csak a pénz jár az eszedben. Arra fáj a fogad, te kis uzsorás. Emlékszel arra a szép nagy bombicskura? Emlékszel, hogy mit találtatok ki a protestáns cimboráiddal?, suttogta kéjes hangon a japán lányba bújt démon, és a szamurájkardjával megemelte Goldberg heréit. Ajvé córesz, Goldberg tökeit nem levágni, please, üvöltötte Goldberg, mert kínjában azt se tudta, hogy fiú-e az East Side-ról vagy lány Bronxból, aki álmában románul káromkodik és jiddisül gondolkozik, mert Mike Gold regényében volt főhős, és magyarul már csak a mamme tudott. Futás, pajtikám! Ha nem szeded a lábad, akkor hipphopp, odaadlak valamelyik jezsuita szerzetes lelkének, akit pár száz éve megsütöttünk, de nem ettünk meg reggelire. Az úgy kitépi belőled a maradék kangörcsöt, hogy nem lesz több népdalverseny, ahol elhúzod a sikszék nótáját a nyamvadt szerszámoddal, sziszegte gúnyosan a démon, miközben kandzsi írásjeleket köpködött a négy égtáj felé. Goldberg nyakában egyre nehezebb lett a lány. Mindent! Csak azt ne. Csak azoknak ne adj oda, csak a jezsuitáknak ne, könyörgött Goldberg, 66


és kisangyalként szedte a lábait. Akkor odaadlak az unzer­ gyerekeknek, és elmondom rólad, hogy áruló vagy. Velem lehet beszélni. Ha azoktól is reszketsz, akkor kissa massa, you are my rabszolga, suhogtatta meg kéjesen a korbácsot a japán lányba bújt démon. Ne! Csak azoknak ne adj oda, üvöltötte Goldberg. A vízilóbőr korbácsot és a szamurájkardot még megúszhatom, de a többiek kezelését még nem élte túl senki, futott át az agyán. Akkor ki a bánatnak adjalak oda, kérdezte buja mosollyal a démon. Goldberg megesküdött mindenre, hogy ha ezt a művészfilmet élve megússza, és a japán lány nem csinál rántottát a tojásaiból, akkor olyan szép nádfedeles parasztházat épít a Balaton-felvidéken, hogy a másik főkántor is eltátja a száját. Ünnepélyesen megfogadta, hogy nem dobat le soha többé senkire atombombát, és átkokat se szór, és minden ismerősével bedobatja a pökhendiségét a szelektív hulladékba. ••• Eresszetek ki. Mindent megígérek, üvöltötte Goldberg, amikor elmúlt a nyugtató hatása. Hiszen szabad vagy. Csak ne hagyd, hogy az éhes szellemek elvegyék tőled a fogadalmaidat, mondtam neki, mire mély álomba merült. Nem bírta el a tudata, gondoltam. Az egyik bölcs láma jutott eszembe. Újra rám köszöntött a magány, újra rám telepedett valami régi történet. Néztem a felhők vonulását. Ha ez így megy tovább, akkor ugyanaz történik, ami nyolcvan évvel ezelőtt: kidől a bili. Már most büdös van, és te csak ülsz a deszkán, ami kínai, és nem fából van. Arra gondolsz, hogy jó lenne 67


megúszni, és a felfuvalkodott senkiháziakat elküldeni. Menjetek Isten hírével. Ha a vízben jégtáblák úsznak, nem gond, kaptok fókazsírt. Hipp-hopp, ugorjatok, szarjancsik! Schirilla-emlékcsobbanás. Mohács után a senki földjén kihalásznak benneteket a partizánok. ••• Az egyik bambuszszéken én ültem, a másikon Goldziher. Mindent felírtál?, kérdeztem. Ha a naplómra gondolsz, nem, válaszolta fanyar mosollyal. Mit nem? Azt, hogy Magyarországon új állatfajtákat fognak felfedezni. Sokat?, kérdeztem. Igen. A frufrus férget és más lényeket. Elhatalmasodott rajtad az üldözési mánia, vagy ennyire utálod a postásokat és a könyvtárosokat? Nem utálom őket. Pontosabban fogalmazva, vannak, akik nálam jobban gyűlölik a birodalmi ügynökséget, ahol összefutnak a szálak. Rég volt. 1916-ot írtunk, amikor a háborút elvesztettük. Szóval vesztesek lettünk megint?, kérdeztem. Nem. Barátok. Sorstársak?, kérdeztem tovább. Annyira azért nem. Szövetségesek, válaszolta Goldziher. Szövetségesek. Ezt ma már mindenki tudja. Tegnap délelőtt egy kopaszra nyírt parasztgyereket láttam, aki térdig állva a Tiszában ezt mondta: Éljen Amerika. Ilyenkor még hideg a víz. Talán ezt akarta mondani?, kérdezte Goldziher. 68


Az apja bambán vigyorgott. Arra gondolt, hogy az ő fiából is lehet még katona. A tyúkok nyaka után az ellenség torkát vágja el. Megmondják neki, hogy ki a bad guy. A zsoldot pontosan fizetik, az állami temetés ingyen lesz számára is. A tanyán százkét tv-csatornát lehetett fogni, de megnyugtatlak, a lurkó soha nem hallotta a neved. De arról se tudhatott, hogy ugyanaz fog történni: a Hazafias Törvényre hivatkozva bárkit bíróság elé állítottak. A-ha, mondta Goldziher elgondolkozva. De tudod mit, most elmesélek neked egy vidámabb történetet, mondtam. Egyszer a hentesnél kértem fél kiló zsírszalámit. Meglengette a bárdját, és vidáman ezt válaszolta: Csak pacal van. Vettem májas hurkát, és mert úrnak született, adott ingyencsontot a kutyának. Elhatároztam, hogy a tiszteletére megalapítom a Pacalikumot. Ha nem sikerül felépíteni Heppisztán déli részén, amit a környék hangadói egymás között csak a világ közepének hívnak, akkor legalább lélekben. Később fagylaltot ettünk Goldziherrel egy gyárkémény árnyékában. Mert itt minden volt. A fiatalok nyakig tetoválva bicikliztek. Fogatlan szikár melósok. Büszke helyi szépségek, szénfeketére festett copffal, aminek a vége a nyerget verdeste. A nyár végtelennek tűnt, de mindig vége lett. A rendőrök új terepjárókat kaptak, és tiszta ruhába bújtatták őket. Teller Aranka, ha megivott egy pálinkát vagy kettőt – de itt abbahagyta, mert erős jellem volt –, ezt a leckét mondta fel: Ez itt Heppisztán, és Piacplacc a világ közepe. Nix Central Europe. A-ha, gondoltam, de nem mertem kimondani, mert akkor csípős megjegyzéseket tett volna.

69


Beköszöntött az ősz. Napi száz e-mail után másként láttam a világot. Zuhogott, és a délelőttök elsötétültek, csak a monitor színe maradt változatlan. Tervek helyett feladatok jöttek. Fantáziadús emberek helyett sértett lények jelentek meg, akiknek félresiklott valami az életükben. Nem találták a helyüket az irányított szabadságban, ahol mindenki napi huszonnégy órát vájkálhatott a világhálón, de igazán nem volt tétje semminek, mert senki sem halt éhen. Volt fagyasztott pizza és porleves rogyásig. A gulyásporból készült levest is egy kazár találta fel?, kérdezte Goldziher. Nem. A japán démon egyik rokona, aki jobban örült, ha a kollégák nem mentek el klozetpapírra írt üzeneteket olvasgatni, és szépen ottmaradtak a futószalagjuk mellett, válaszoltam.

70


Ben Aladár Móric Nagy Didier nem rajongott a heppisztániakért. Ben Aladárt különösen nem kedvelte, és a nevét szándékosan Ben Al-Adarnak írta, hogy minden jóérzésű olvasó rögtön valami másra is gondoljon. Mondjuk egy arabra, akit nem csak azért lehet utálni, mert gazdag. Nagy Didier értett a szakmájához. Tudta, hogy kiről mit illik terjeszteni, és suttogó propagandából doktorátust is szerezhetett volna, de ez még nem volt külön tantárgy abban a szakiskolában, ahol felkészítették a terepmunkára. Amikor jelentéseket írt a különleges ügyosztálynak, a másolatokat elmentette több helyre, hogy a megfelelő pillanatban elővegye, a neveket és a helyszíneket eltorzítsa, a jegyzőkönyvet átszerkessze, és az ily módon felismerhetetlenné tett történetet eladja az irodalmi lapoknak. Ezek veszélytelenek voltak, és a besúgó írók már csak egymást olvasták. Nagy Didier Ben Aladár életéből is többszörös hasznot húzott. A nagy-heppisztáni gróf memoárjait először az államkincstár fizette ki számára, másodszor egy nagy szélsőjobboldali pártkasszából kapott érte pénzt, harmadszorra az éppen zajló emlékév bizottsága vette meg az anyagot, hogy agyonhallgassa, mert a vezetőség óhaja az volt, hogy ne jelenjen meg a heppisztániak nemzeti érzékenységét sértő mű. 71


Amit Nagy Didier más csatornákon keresztül kiszivárogtatott, olaj volt a tűzre. A Hét magyarista és a gyarmatosító című táncos vígopera díszelőadására meghirdetett ellenzéki tiltakozást a rendőrség nem engedélyezte. A rajzfilm vetítését sem, amiben Benio, a dugóember sombreróban csiripelve rohangászott: a láthatatlan, de hosszú kezek határozatlan időre levették a világhálóról, ahogy levettek mást is, ami nem tetszett nekik. Benio világpolgár volt, és a szabadság fáklyahordozója legalább négy kontinensen, ha hinni lehet a honlapnak, amit Ben Aladár leszármazottai tartottak fenn, de hogy valójában ki fizette, azt hétpecsétes titok lengte körül. Nem kellett tudnia senkinek, és nem működött még az üzenőfala sem. Ő a mi emberünk, vér-visegrádi, k-eu-i nemes. Hőst csinálunk belőle. Vonyítani fognak a gyarmatokon, hét kontinensen. Ő lesz az új heppisztáni Superman, szabadalmaztatjuk. Ebből nem lehet bajunk, mondta Svarc, aki az emlékbizottság első társelnöke is volt. A munkatársai hevesen bólogattak, mert ha nem, ugrott a fizetésemelés, vagy volt-nincs nyugdíjas állás. Ah, frransziaaa. Holt nyelv, amit a kutya se vesz komolyan. Senki se tanulja már a vilá-á-gon-ö, mondta Svarc egyik szakállas és májfoltos beosztottja affektálva, akinek nagy volt a mellénye. Túl volt egy gyomorvérzésen, ami rádöbbentette, hogy tanácsos lesz abbahagynia a borok, a gyógysörök és a gyorsítók vedelését. Nagy Didier-nek fogalma sem volt arról, hogy van ugar Heppisztánban, és van egy gittegylet, amit Magyar Összművészeti Pecsenyesütőnek (MÖPECS) hívnak. Folytatta, ahol 72


abbahagyta, és ezt írta be a jelentésébe: Ben Aladár a sziget északkeleti részén egy apró földnyelvnek volt a királya. Halála olyan volt, mint az élete. Egy jelentéktelen csetepatéban, amiben ő volt az egyetlen halott, agyoncsapták. Ben Aladárt, akit a k-eu-i területek északi részén Beniónak, délen, Heppisztánban Mórickának hívtak. Sok viccben szerepelt, mert nekünk mindenről mindig ugyanaz jutott az eszünkbe. Móricka minden volt: francia ezredes, az oroszok ellen lázadozók egyik vezetője, osztrák katonatiszt, később gróf, még később nemzetközi kalandor, és mert valamiből élni kellett, tisztességes foglalkozást keresett magának: rabszolga-kereskedő és seftes lett. Ezt a Nagy Didier-t kihagyjuk a múltfeldolgozásból, mondta Svarcnak Vattababa, aki cuppogós háttérfizetésért főtanácsadó volt a MÖPECS-ben, és tudott olvasni. Ellentmond a nemzeti romantikának, a népléleknek, a hivatalos álláspontnak, tette hozzá a titkár, aki Svarcról jelentett. ••• A kultúrcsinovnyikok egyre hangosabban, egymás szavába vágva locsogtak a hét szilvafa árnyékáról, a szívszaggató heppisztáni világfájdalomról, a förtelmes unalomról, és a meg nem kapott, bár szörnyen megérdemelt babérokról. Móricka jó ember volt, nem lebzselt, elszegődött bérgyilkosnak a fejlett világba. A sors szeszélyes örvényei francia királyi zsoldba vetették, és a kevély hajózási miniszter is beadta a derekát, elküldte Mórickát, a mindenre hajlandó k-eu-i világeuropéert egy afrikai szigetre, hogy alapítson telepet. 73


Ez csak ugródeszka lesz, innen majd rátelepszünk a langyosan tengődő bennszülöttekre, teletömjük a hajóinkat mindenféle földi javakkal, és a zsebünket grafittal, mondta a tengerészeti hivatalnok. Móricka, a gátlástalan kalandor kitanulta a beadható meséket, és olykor egy hordó rummal is megsegítette a tervét. Nem tagadható érdeme a kíváncsisága hajtotta bátorsága: elsőként hajózta át a Csendes-óceán északi részét, a brit hajóskapitánnyá avanzsált Cook és a jezsuitáknál kikupált francia gróf, La Pérouse előtt, aki elegánsan eltűnt, vagy eltüntették ugyanott, valahol a Csendes-óceánon. De kezdjük az elején. Beniót a lengyel eseményekben való közreműködéséért az oroszok a tőlük telhető leghumánusabb megoldással száműzték Szibériába, ahonnan egy nagy adag vakmerőséggel és még több szerencsével elmenekült. Ötletes módon, hogy érdekessé tegye magát későbbi munkaadói számára, titkos orosz terveket is begyűjtött a tarisznyájába, és ezeket később – nem ingyen persze – felajánlotta a franciáknak. Úgy tűnik, Benio nem szerette meg az oroszokat, ami érthető volt az ő helyzetében, főleg a szibériai beutaló után. Később mindenfélét kitalált róluk hálája jeléül, hogy csak deportálták, és nem ölték meg azonnal. A titkos orosz tervek, amikkel Benio házalt, annyira voltak valódiak, mint Nagy Péter Emlékiratai és Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei, bár ettől még bőven lehetett bennük igazság. A francia udvar egy pillanatig sem kételkedett az iratok értékében, sőt kapóra jött a jó családból való visegrádi személy, aki keményen bizonygatta, hogy kész kiszolgálni a frankofón lepelbe bújtatott gyarmatosító ördögöt. 74


Ben Aladár, alias Móricka egy szakmai úton meglátogatta az öccsét Haitin, aki egészen véletlenül szintén francia zsoldban terjesztette az európai kultúrát. Keményen küzdött, hogy a helyieket rábírja a birodalom szeretetére és pénztárcájának tömködésére. Ha szükség volt rá, móresre tanította a bennszülötteket. Az eredmény ismeretes. Haitin kiirtották az indián őslakosokat, hogy a helyükre behurcolt néger rabszolgák később fellázadjanak, és a bevált recept szerint minden fehéret megöljenek. De itt még nem tartunk. Coming soon. Ben Aladár ezután tett egy kanyart északra, de arrafelé nem igazán voltak kíváncsiak rá, mert ebből a fajtából annyi özönlött be naponta, amennyivel ki lehet irtani minden indiánt, és később meg lehet nyerni a polgárháborút. Visszatérve Afrikába újabb csodálatos jelentéseket küldött a törzsi előkelők behódolásáról, akik a népüket is magukkal rántották a kétes kimenetelű történetbe. Egy szuszra elmondta a lényeget, hogy minden afrikáner leghőbb vágya, hogy behódoljon a francia királynak. A jó hírért cserébe katonákat, hajókat, árut és pénzt kért. Egyre többet, és még annál is többet. Még egyszer, utoljára sikerült meglovagolnia a francia felsőbbrendűségi érzést. Állítólag kétmilliót vert el, és a halálba vitt legalább háromszáz fehér keresztény önkéntest. A legyilkolt feketékről nem készült kimutatás. Minek pazarolni a papírt?, gondolták a korabeli környezetbarát naplóírók, akik kivétel nélkül fehér keresztények voltak. A szigetlakók, akiket Benio eladott rabszolgának, és a falvak lakói, akikre egy francia bűnöző segítségével rágyújtotta a házaikat, nem könnyezték meg.

75


Arany Miki-emlékév Go tell Mike Gold, Ernest Hemingway says he should go fuck himself. Ernest Hemingway New Yorkban, az East Side egyik kávéházában ültem. Az asztalon az Arany Miki-emlékév kézirata feküdt. Ez volt a megbeszélt jel, de a rabbi nem jött el a megbeszélt találkozóra. A bőröndjeit csomagolta, hogy visszatérjen Heppisztánba, mert egy jó állással, és sok szomjas lélekkel kecsegtették. A rebbe Esztert küldte maga helyett, aki nagy csomag papírt hozott magával egy reklámtáskában, amit feltűnésmentesen letett a mellettem álló székre. Eszter Izsák bácsi regényében egyszer már meghalt, de különben sem volt szüksége alakoskodásra. Rögtön a tárgyra tért. Ez itt egy kézirat. Egy angol cím, három magyar fordítás, és zárójelben a vörös csillag, ami a partizánok sírkövén áll a horvát temetőkben, mondta. A bárpultnál egy afroamerikai úriember ült fényesre kefélt bokacsizmában, ami legalább 300 dollárba került. Nem volt nehéz kitalálni, hogy miből él. 76


Olvass fel hangosan néhány mondatot, kérte Eszter. A New York-i East Side akkoriban a rosszhírű lányok negyede volt (blabla), ... a demokrata párt üzleti vezetése alatt. A zsidók az európai pogromok elől menekültek ide imádsággal, hálaadással és jámbor hittel, az új Egyiptomból az új ígéret földjére. (Folyt. 2–3. o.) Már megint a siránkozás, de ha a fele igaz, az is rémes, gondoltam, mert nem tudtam, hogy ennél sokkal rosszabb vár rám. A hellyel nem volt gond, mert más helyen is van Keleti pályaudvar, ami nem a legjobb hely, és Nyugati Part, ami még annyira se kellemes, de mi most itt ültünk a biztonsági kamerák látóterében a béke szigetén, és egy seggel csak egy lovon akartunk ülni. A munkamenet első része: Izsák bácsi könyvét leporolni. Kuplerájok mindenhol vannak a világon, ez nem akkora ügy. Bangkokban is vannak, ahová egy élelmes afroamerikai tiszthelyettes ezt a szórakozási lehetőséget álmodta meg a vietnami harctéren tevékenykedő, a háborús bűntettektől sem visszariadó bajtársainak. A Tammany Hall lerágott csont a demokrata párt üzletpolitikájával együtt, amiben a becsület utolsó szikrája is kialszik. Lapoztam, és az afroamerikai irányába néztem, de a széke már üresen állt. Nigger, a vezérünk megtanított almát lopni... a kocsikról. Döglött macskát dobtunk be a kínai mosodába. Aztán Nigger új játékot ajánlott: az utcalányok ingerlését. (...) Ez alkalommal sikerült Nigger 77


terve. – Rohadt amerikai szemét, kitaposom a beleteket! – üvöltötte. Vinnyogott, mint a megmérgezett macska, és rázta az öklét. (Folyt. 5. o.) A Nigger is zsidó volt?, kérdeztem Esztert. Bólintott, hogy igen. A rohadt amerikai szemét nem volt különösebben izgalmas. Nyakig ültünk benne. Amikor Izsák nagybácsikám, teljes nevén Gránics I. Izsák – azaz Gránicsi Izsák, ahogy az amerikás magyar jegyző írta a nevét akkoriban, amikor Erdély még nem volt Románia – meghalt, pénz helyett ezt a kéziratot hagyta rám, mondta Eszter unottan. A vaskos papírkötegen ez állt kézírással: Gránics I. Izsák Zsidók, ha nincs pénzük Zsidók pénz nélkül Szegény zsidók Mennyi rendes zsidó, és nincs semmijük, motyogtam megrendülten. De legalább van arcuk, emberek, vonta le a következtetést Eszter. Izsák bácsi két regényt írt az életéről. A lelkemre kötötte, hogy ebből a másodikból vagy világsikert csinálok, vagy semmit, és nem jelenhet meg. A környékünkön lakott egy csodarabbi, aki a tanítványaival gyönyörűen énekelt egy magyar népdalt, de hozzá nem mertem fordulni, mert Izsák nagybácsi hangoskodott a kommunizmusról, hogy az milyen jó lesz, ha legyőzik a reakciósokat, meg az összes Jézus-hívőt. Tudod, a rabbik nem szeretik az ilyesmit. 78


Megvan. Ez a magyarázat, hogy miért nem jött el a rabbi, gondoltam. Biztos nem tetszett neki a könyv, ami a világforradalomról meg a marxista Messiásról szólt. Izsák nagybácsi is vak lett, ha Moszkvára terelődött a szó, meg a szovjet csapatokra, ahogy bevonultak 1956-ban. Akkor sem tágított, vonalas bolsevik maradt, és szépen megdicsérte a tankosokat egy vezércikkben, mondta Eszter. Ahhoz, hogy megértsem, miért felesleges kiadni Izsák bácsi második regényét, el kellett olvasnom az első könyvét. A jegyzeteket a sorok közé írtam, és a gyomorforgató részeket sem lapoztam át. Érdekelt, hogy mi az, ami megtörtént a zsidókkal, akiknek nem volt pénzük, és mi az, ami ma is megtörténhet a zsidókkal, ha szegények. Egy kivágott újságcikk volt a kézirat lapjai között, amiből az is kiderült, hogy Izsák bácsinak fogalma se volt Európáról. Ez nem igazán gond. Marx is megmondta, hogy a pénznek nincs szaga, a zsidók is először emberek, és a magyarok is zsidók. Az amerikai zsidó író New Yorkban születik, és Kaliforniában hal meg. A magyar író meg szöszög, és affektálva beszéli a nagyváros nyelvét. Szegeden, Szekszárdon vagy Szegváron (ez a szöszögista magyarázata – a szerk.) látja meg a bokrétás eget, és Pesten hal meg díjesőben. A Pannónia utcában, vagy egy másik utcában, ami a Pannónia utcával párhuzamos, vagy arra merőleges. Az elhajlókat kiveti magából a gettó, folytatta Eszter. Harry, a nyilvánosház tulajdonosa szerint Amerika csodálatos ország. Tényleg csodálatos ország. Sok pénzt lehet itt keresni, de előbb meg kell tanulni angolul. Ez az, amit én mindig mondok a zsi79


dóknak: tanuljatok angolul, legyetek amerikaiak. (Folyt. 20−21. o.) Lapoztam, valami derűsebb részre vágytam. A főhősnek a vénkisasszony tanítónő megmossa a száját, mert rondán beszél. Pontosabban átkozódik, ami vidám is lehetne, de Izsák bácsinál dráma kerekedik belőle. A mese olyan megható, hogy jelen időben érzem magam. A szappanevés undorító. Szüleim azonban csak azért tiltakoztak ellene, mert a szappant disznózsírból csinálják, és nem kóser. Valójában disznóhúst etettek velem, hogy bűnt kövessek el a mózesi törvény ellen. Panaszt tettek az igazgatónál. Te nyakas, haragos aggszűz, te buta széperkölcsű, fantázia nélküli elnyomó, milyen kín lehetett számodra, neked, te időnek előtti antiszemita, zsidónegyedben tanítani! (Folyt. 27. o.) Reménykedtem, hogy a kis Izsákot a szülei ezután elviszik egy elmeorvosi vizsgálatra. Szegény nyomorultnak mindenről ugyanaz jut az eszébe. Kiköpött Móricka, mint a pesti viccben. De a könyvben sajnos nem így történik. Rémmesék következnek korrupt rendőrökről, a grundról, ahol förtelmes dolgok történtek, és a lóvasútról, ami először csak elgázolta, aztán le is tépte Joey Cohen, alias Kón Józsika fejét, amit később jóindulatú járókelők hoznak vissza valahonnan a távolból. Beköszöntött a hosszú, forró nyár, és az egyik kocsis bakkecskéje sört ivott reggelire, persze a gazdájával együtt. De durvább dolgok is előkerülnek: pedofilok, kokainisták, gyil80


kosok, írek, olaszok, poloskák és a túlélésért küzdő macskák. Ömlik a szenny. Dühöng a nyomor. Szegény zsidók, gondoltam. És Izsák bácsi is ezt gondolja, mert úgy elszalad a zsidó iskolából, hogy a fülénél fogva kell visszacibálni, és szép szavakkal elmondani neki, hogy ez rengeteg pénzbe kerül. Megérti a szép szavakat. A pénzdémon mellé ráadásnak kap egy történetet, hogy Isten teremtette a világot, és mindent Ő teremtett. Ez imponál neki. A zsugori Fyfka elcsépelt kínlódását átugrottam. A kalandor Mendel története szórakoztatóbb volt. Mendel valaha matróz volt. A bal karjára vasmacskát tetováltatott. A tetoválás a zsidóknál tilos. A testet a jó Istennek úgy kell visszaadni, ahogy azt megteremtette. Mendel evett disznóhúst is minden félelem nélkül, és más olyan dolgot is csinált, ami a zsidóknak tilos. Egy téli napon aztán egy utolsó nagy gazsággal koronázta a bűneit. A Bowery-n bejárta az összes missziós állomást, és mindegyiknél egymás után megkereszteltette magát. Ezért pénzt kapott, zsákszámra krumplit, ruhát, kisebb-nagyobb munkákat is adtak neki, és megígérték, hogy megtanítják trombitálni. Anyám elszörnyedt, amikor megtudta, hogy a nálunk raktározott krumplit milyen módon szerezte meg. – Azonnal ki a házamból ezzel a keresztény krumplival – mondta. – Nem minden krumpli egyformán jó? – kérdezte ravaszul Mendel. – Nem! A lelket egy zsák krumpliért eladni és 81


megkeresztelkedni, az bűn. Mendel! Anyád Magyarországon belehalna, ha megtudná. – Hogy tudná meg? Majd megmondom neki? – tiltakozott Mendel. – Ki mondja azt, hogy én meg vagyok keresztelve? Nincs az a pénz, amiért feladnám a zsidóságom, csak azért csinálom az egészet, hogy túléljem. Ezek a keresztények, hogy az ... verje meg őket, annyira belevadultak a zsidók megkeresztelésébe, hogy még fizetnek is érte egy keveset. Mit csinálok én? Beugratom őket. Hagyom, hogy megkereszteljenek. Közben meg egész idő alatt azt mondom magamban, az ördög vigyen el benneteket, az ördög vigye a bálványaitokat, az ördög vigye a szentelt vizeteket! Ha készen vannak, fogom a krumplimat, és megyek. Én ugyanaz a Mendel vagyok, aki voltam, zsidó a zsidók közül. Szóval ezek itt jó zsidó krumplik. De többet nem hagyom megkeresztelni magam, azt megígérem. Anyám összezavarodott, de mivel ő is szerette Mendelt, hallgatott. Mendelnek vörös haja volt, kék szeme és derűs arca. Erős volt és vidám. Az East Side-i dohos lakásba egy vakmerő élet szikráit hozta. A zsidóknak tetszett, hogy Mendelnek sikerült becsapnia az amerikaiakat. A zsidóknak tetszett az is, hogy sokszor igazi amerikainak nézték, holott jiddisül beszélt, és hű maradt a fajtájához. (Folyt. 68. o.) A minden hájjal megkent Mendelt Magyarországon Mandelnak hívták, és az óhazában a mai napig jó egészségnek örvendenek a rokonai. A világ nagyot változott. Újra kellemes zsidónak lenni, a klezmer reneszánszát éli. Már annak a 82


mamménak se hasad meg a szíve a fájdalomtól, akinek a fiából Muhammad Cohen lesz. Az új keresztes háborúban pedig vállvetve küzdenek keresztények és zsidók. Heppisztán is az új ígéret földje lett. Lapoztam. Léna egy sötét téli napon érkezik meg a történelmi Magyarországról, mert egy ilyen cudar helyről csakis egy sötét téli napon lehet New Yorkba érkezni. Léna pirospozsgás parasztképe duzzad az egészségtől, aztán egy gyárba megy dolgozni, amitől, mint minden normális magyar vagy zsidó lány, megbetegszik, és megveteti magának a kottákat és dalszövegeket. Léna hamar megtanul angolul. Az egyik dal egy rabbi lányáról szólt, aki beleszeretett egy keresztény fiúba – még csak nem is lányba, de ez már a 21. század lenne, itt még nem tartunk –, sőt feleségül is ment hozzá. A porig sújtott apa elvégezte, amit a szörnyű zsidó hagyomány előír: a temetési szertartást a lánya felett. Ezután az apa belehalt fájdalmába, és a lánya is belehalt ugyanebbe a mély zsidó fájdalomba. Újra lapoznom kellett. Izsák bácsi, aki hol önmaga, hol a saját ősének árnyéka, szintén megbetegszik. A főhős nem maradhat ki semmi rosszból. A beteghez elhívják Axelrod doktort, aki nemcsak zsidó, de orvos is. Később elhívják Baba Simát, a javasasszonyt, aki talán zsidó és talán román is, meg talán cigány, és egy kicsit magyar is. A tudományát, ami ráolvasásból és a gyógynövények ismeretéből állt, egy híres cadiktól tanulta. Ezzel az érvvel már senki nem tud mit kezdeni: a beteg meggyógyul. A család örömében elmegy gombászni Bronxba, ahol Izsák bácsi mamájának mindenről Magyarország jut az eszébe. ••• 83


Felnéztem a könyvből. A bárszéken újra ott terpeszkedett az afroamerikai úriember a méregdrága bokacsizmájában. Megnyugodtam, és olvastam tovább a kéziratot. Anyám sohasem szokta meg a cipőt. Magyarországi szülőfalujában csak ritkán volt cipő a lábán, és képtelen volt belátni, hogy Amerikában miért kell cipőt felvenni. Kemény volt az élete. Tízéves korától nem ismert mást, csak a munkát. Akkor meghalt az apja. Amikor tizennyolc éves lett, a rokonai összegyűjtöttek hetvenöt forintot, és a család utolsó reményeként kiküldték Amerikába, hogy dolgozzon, és pénzt küldjön a testvéreinek. Az utazás az Óceánon mély benyomást tett rá. Tizenhét napot töltött a piszkos fedélközön, és nem evett mást, csak heringet és krumplit, mert a hajón nem volt kóser koszt. Amerikában egy étteremben szereztek munkát neki a rokonok, ahol a büdös, zsíros konyhában egy rongyos zsákon aludt, és a munkaidő reggel öttől éjfélig tartott. – Tiszta szerencse, hogy életben maradtam. Amerika jó ország, de nem a szegényeknek. Ha a Messiás Amerikába jön, akkor egy szép autón jöjjön. Ha gyalogosan érkezik, akkor az emberek azt fogják hinni róla, hogy ő is csak egy szegény bevándorló. Akkor elmehet tányért mosogatni egy étterembe – mondta egyszer. (...) Anyám a keresztényekkel elfogult volt. –  Hetvenhét fekete év essen beléjük! – mondta villámló szemekkel. – Úgy laknak, mint a disznók. 84


Tönkretették a világot. (...) Apám a kedvenc jiddis újságját olvasta, és felkiáltott, hogy hatalmas vasúti szerencsétlenség történt, sok áldozattal. – Vannak zsidók a halottak közt? – kérdezte anyám. – Nincsenek. Csupa keresztény – válaszolta az apám. Anyám megkönnyebbülten sóhajtott fel. Vis�szament a konyhába, és a dolog már nem érdekelte. A keresztények nem voltak emberek a számára, csupán elvont dolgok. A nagy ellenség, akitől fél az ember, akit gyűlöl, és akit átkozhat. (Folyt. 142−151. o.) Értem én, de akkor a mama miért segített minden keresztény szomszédján?, tettem fel a kérdést. Eszter legyintett, hogy hülyeség az egész, és siessek, mert mennie kell. Nem kérdeztem meg, hova siet, vissza a másik világba, amit otthagyott, vagy újjászületni. A Buffallo Billre hasonlító Messiás sem rémisztett meg, mert több borzalom már nem jöhetett annál, ami eddig kibuggyant Izsák bácsi feneketlen fantáziával megtoldott élettörténetéből. De jött! A nagy olvasztótégely rettenete, az osztályharc, ahol a zsidó tulajdonos megbízásából – a sztrájktanyán – két olasz és egy ír rendőr agyba-főbe veri Izsák bácsi legkedvesebb nénikéjét, Lénát. Mint gyerek hallottam a világ szinte valamennyi nyelvét. Németek, lengyelek, oroszok, örmények, írek, kínaiak és mindenféle népek éltek közöttünk, zsidók között. Egyszer apám egy négert hozott haza. –  Ne ijedj meg – mondta az anyámnak –, ez a fekete közülünk való. Képzeld, ugyanúgy imádkozik 85


héberül, mint mi. A vacsora után az idegen nyersen kijelentette, hogy ő jobb zsidó valamennyi jelenlévőnél. (Folyt. 152−153. o.) Lapoztam. Izsák bácsi regényében az afroamerikai másságot néger zsidónak hívták, és amikor befejezte, akkor bejött a képbe a cigányok című történet. Őket nem kellett annyira utálni, mint a keresztényeket, mert színes szoknyában tűztáncoltak, módszeresen loptak, és úgy dobták a falatokat a purdéknak, mintha kutyák lennének. Ezután a kínaiak kerültek sorra Izsák bácsi szocialista realizmusában, akik játékbarlangot és ópiumtanyát üzemeltettek. Amikor eltűntek, egy mezítelen női hullát hagytak maguk után. A lány öngyilkos lett, mert több patkánymérget evett, mint amit kibírt a szervezete. A helyzet megkoronázása az volt, hogy még egy bolond amerikai nő is lakott a környéken. Lapoztam. Valamikor indiánok laktak az East Side-on, aztán jöttek a hollandok, az angolok és az írek, utánuk a németek, az olaszok és a zsidók. (Folyt. 157−166. o.) Lapoztam. A zsidók szalonképesek lettek. Akik pedig azóta jöttek, már lehetetlen felsorolni. A világ ki fogja köpni Amerikát, mondta Eszter, és nem az egész kontinensre gondolt. Soha többé nem láttam, és azóta se tettem be a lábamat New Yorkba.

86


Vissza Ázsiába Falafel Feri is azt énekli, hogy húzzunk el innen, mert nem jó a hely, mondtam. Ki a bánat énekli itt mit?, kérdezte Kusián. Ez csak az álneve. A rendes művészneve Jihad Joe, és ő is magyar. Otthon Fischer Dudunak hívták. Azt énekli, hogy „hagyjuk itt az országot”, mondtam Kusiánnak. A menedzsere megmondta neki, hogyan kell jól énekelni. Amúgy honnan akarsz elmenni, te szerencsétlen, amikor nem vagy sehol?, kérdezte dühösen. Magam se tudom, mit akarok, mondtam. Már összecsomagoltam, ami megnyugtatott. Délre készültem, és beleláttam még a saját lelkembe is. Babonából köptem egyet mind a négy égtáj felé, és búcsút intettem a heppisztániaknak, akik egyszerre szartak be, ha arról volt szó. Jövök veled, mondta Kusián. Gyere. De egyet árulj el, hogy tudnak ezek itt ilyen kevés pénzért ennyi segget kinyalni? Miért nem mennek el egy szigetre, Thaiföldre?, kérdeztem. Mert gyávák, és jó esetben egy egyirányú vonatjegyre van pénzük Koszovóba, válaszolta Kusián, és ásított. Menjünk vissza Ázsiába, mondtam. Minek? Már ott vagyunk, üvöltött fel Kusián. 87


A vipisták és a graffiti A VIP-vendégek egy kör alakú díszteremben egy futószalagon ültek, mert így 360 fokban látták a várost. Az emelvényen Türkménbasi mellett Pöci és a Kis Herceg foglaltak helyet ikreknek öltözve. A hátuk mögött csillagszóróval a jobbjukban főleg belföldi barátok feszengtek. A karzaton megyei vipisták várták a pofavizit végét jelző viharos tapsot, és az állófogadás kezdetét bejelentő harangszót. Előbb meg kell nézni a kiállítást, súgta a vendégek fülébe Svarc, aki a háznagy szerepében mutatkozott. Ki ez a frufrus féreg?, kérdezte a kopasz Julieta, akinek a szájában egy nyálasra rágott Churchill lógott. Álruhában volt. Most a Piacplacc melletti tanyavilágból utazott fel a nagy faluba egy heppisztáni nábob Bentley-jében, és csak átszállt Mohambén, mielőtt hazautazott Londontownba. Piss off Julieta! Tűnj el!, súgta oda neki a buttler, aki most is az üzleti ügyeivel volt elfoglalva. Egy pestbudai plázába is bebérelte magát a harmadik világban gyártott konzervszarával. Megérintette a lelkét a svéd bútorbajnok üzletpolitikája: a karmester én vagyok, a félrabszolgák Made in China, ti meg, birka népség, a fogyasztók, mondta fel a leckét, és valóban szart árult. FOS (Fine Old Shit), ez állt a csomagoláson, és a 88


heppisztániak boldogan vásárolták. A Made in China felirat nem érdekelte őket. A-ha, mondta Julieta, és fontolóra vette, hogy megmérgezteti a buttlert. Háborús bűnösökkel nem tárgyalok, sziszegte pökhendien a komornyik, mire két-három markos pártkatona leszprézte, és kivezette a teremből. Agyára ment a jólét, állapította meg az ügyeletes orvos. ••• Nem. Csak nem bírja a hazudós fajtáját. Művészlélek, mondta Kusián. Ismeritek a történetet, hogy a művészt egy évre lecsukták, mert felfestett a falra két disznót. Az egyik oldalára ráírta, hogy F., a másikra meg R. A járókelők megcsodálták a művet, és arra gondoltak, hogy a két sertés Fidel és Raúl. Miután a művészt kiengedték a börtönből, készített egy új graffitit, amin ez állt: SE FUE. Elment. Az állambiztonsági kultúremberek a forradalom történelmi vezérére gondoltak. A művész közvagyon rongálásáért egy hónapot kapott. Mi milyen graffitit csináljunk?, kérdeztem. Heppisztánban? Minek?, kérdezett vissza Kusián.

89


Magyar mocsok Moslék-ország, hajh, cudar ország, Hajh, Hortobágy, zsír-szívű rém; Hajh, Átok-város, Redves-ugar: Piszok-hazám, mit kapaszkodsz belém? Fekete vizeken jöttem én. Vagyok a nyugati sirály −: De magyarnak köpött ki a föld Moslék-ország a nyakamon ül Engemet Moslék-ország örökölt: Nyöszörög a hájszagú föld. (K. és A.) A vers soha nem jelent meg angol fordításban, és a shithole country (pöcegödör ország) még nem volt politikailag korrekt.

90


Rokonok és haverok: h21 Arany Miki: Mike Gold azesz pónem: pimasz alak (jiddis) barhesz, córesz, macesz: kalács, baj és kovásztalan kenyérféle Ben Aladár: rabszolga-kereskedő, zsoldos, korát megelőzve a V4 reklámarca cadik: csodatévő zsidó bölcs Füttyentős: a halál neve Tarjányban (saját gyűjtés, Erzsike néni) Gold, Mike: kommunista aktivista, Made in USA, egy mára elfeledett sikerkönyv írója Göndör: visszamagyarosodott tót atyafi (szlovák) Herceg: Ray Ban napszemüvegben taxit is vezet, átváltozóművész h21: Lipót-Alsó, 21 magyar szöveg, Határ-Breviárium, A fájdalom kövei és az új hungarusok Ibrahim Ibrahimovics: általában az önmagának adott álnéven mutatkozik be K. és A.: Karinthy Frigyes: Ady Endre: Moslék-ország királyka: sárga fejű királyka és tüzes fejű királyka, a legkisebb magyar madár 91


Karagyorgye: Black George, Svarc egyik fedőneve kilenccsillagos szálloda: a Burdzs Al-Arab nyolccsillagos hotel, és ez a legtöbb Kusián: magyar vezérbe szorult örmény szellem Mohambé: Budapest, B város (jiddis) Piacplacc: világváros délen Pöci: Türkménbasi dublőre, a Kis Herceg (l. Karinthy Frigyes: Így írtok ti – Bródy Sándor), Albin (óangol, fehér) és vasutas megfelelője Allbahn doktor, aki mélyrepülésre készül Popa Singer: regényhős egy francia gyarmatról Svarc : fekete (schwarz, német), a frufrus féreg Türkménbasi: kiöregedett labdajátékos Yani: János, Piacplacc reklámarca zohár: fény (héber) zsúrfiú: délmagyar arc

92


Tartalom Ibrahim Ibrahimovics............................................................... 5 A kalauz jós................................................................................. 7 Türkménbasi............................................................................. 10 Art Market Mohambé............................................................. 17 Kovászos uborka és klezmer................................................... 19 Negyvenkilenc.......................................................................... 21 Isten mindig megbocsát.......................................................... 23 Spájer.......................................................................................... 25 Házmesterország...................................................................... 29 Vattababa................................................................................... 32 Szivarüzlet Piacplaccon........................................................... 38 Hagymaszagú képeslap........................................................... 40 Héber szótár a faluházban...................................................... 42 Svarc........................................................................................... 45 Goldziher és Goldberg............................................................. 63 Ben Aladár Móric..................................................................... 71 Arany Miki-emlékév................................................................ 76 Vissza Ázsiába.......................................................................... 87 A vipisták és a graffiti.............................................................. 88 Magyar mocsok........................................................................ 90 Rokonok és haverok: h21......................................................... 91

93


editio plurilingua | budapest | hungary | europe epl.bud.hu.eu@gmail.com & digital presence

Tรกmogatรณ: Nemzeti Kulturรกlis Alap


„Hadd ugassanak, hadd ugassanak!” Karinthy Frigyes: Ady Endre: Moslék-ország

Magyarisztán, Heppisztán  
Magyarisztán, Heppisztán  
Advertisement