Imádság a stadionban és adás előtt a stúdióban

ULICZA TAMÁS

Melyik csapatot segíti győzelemre Isten, ha mindkét szurkolótábor imádkozik? A futball-Európa-bajnokságról, hit és sport kapcsolatáról, valamint a nemzeti érzésekről beszélgettünk két református sportriporterrel. Berkesi Judit az M4 Sport csatorna ismert arca, Fekete Zsuzsa pedig az első nő volt Magyarországon, aki televízióban közvetített futballmérkőzéseket.

BERKESI JUDIT: Jó együtt megélni azt, hogy magyarok vagyunk

Az elmúlt hetekben Magyarország az Eb lázában égett, milyen volt ezt „belülről” végignézni? A 2016-os franciaországi Eb-n, amikor hosszú idő után ott lehettünk egy kontinenstornán, testközelből láttam a válogatott szereplését. Utána nehezen tudtam elképzelni, hogy ezt még lehet fokozni. Később, amikor már tudatosult bennünk, hogy társrendezőként hazai közönség előtt léphetünk pályára, azt mondtam, hogy ez biztosan még különlegesebb lesz, és az is volt. Mert így, hogy Budapesten lehetett két magyar mérkőzés, az energia, amely 2016-ban Franciaországban és itthon megvolt, térben és időben egyesült, a két helyszín eggyé vált. Az itthoni légkör még csak fokozta azt a különlegességet, amelyet öt évvel ezelőtt már átélhettünk.

Nőként milyen ebben a közegben dolgozni? Bocsánat, hogy ezt mondom, de szerintem ezen már túl vagyunk. Én erre már elmondtam a magam válaszait. Abban bízom, hogy az, hogy egy nő beszél a sportról, vagy hogy egy nő sportol, hála Istennek már egy jó ideje nem kérdés. Úgy szívesen válaszolok, hogy sportriporterként hogyan éltem meg. Ahogyan egy futballista életében, úgy a sportriporterében is egyedi az ilyen esemény. Valószínűleg nem lesz az életünkben sok olyan lehetőség, hogy hazai rendezésű labdarúgó-Európa-bajnokságon dolgozhatunk, amelyen a magyar válogatott is ott van. Hálás szívvel indultam neki ennek a két hétnek, amíg a válogatott szerepelt az Eb-n, mert mi is érezzük ennek a súlyát. Ezek azok a sportesemények, amelyek megismételhetetlenek, amelyektől mi is többé válunk – az élményeket tekintve mindenképpen.

Hogyan jelenik meg a munkájában az, hogy keresztyén? Miben segíti önt? Alapvetően az életemet segíti, tehát a munkámat is. Sok mindenért hálás vagyok a Jóistennek, akár a munkahelyi feladatokért is, amelyeket kapok. Ezeket nem gondolom magától értetődőnek, sem a saját érdememnek, hanem ajándékoknak, amelyekkel próbálok élni. Ez olyan szempontból fontos hozzáállás, hogy az ember jobban érzi ezeknek a súlyát, és ez talán még motiváltabbá tesz. Mivel az egész életemben van egy ilyen biztos fundamentum, így ez a munkámra is kihat. Adás előtt, amikor még nem látszódom a képernyőn, és már csak néhány másodperc van hátra, szeretek mondani egy rövid imát. Így szoktam az Úrnak ajánlani a feladataimat, és remélem, hogy abban is örömét tudja lelni, ha az ember olyan munkát végez, amely egyébként alapvetően a szórakozásról szól. De szerintem ebben is jelen van a Jóisten.

Megfér egymással a keresztyén hit és a sport versengő szelleme? A családunkban a gyermekek kérdezték meg egyszer, hogy ha mindkét oldalon imádkoznak a játékosok, akkor kinek kedvez Isten? Nem tudtam hirtelen erre választ adni, mert annyira frappáns és őszinte kérdés, amilyeneket általában a gyerekek fel tudnak tenni. Eszembe jutott ennek kapcsán Lázár Ervin Foci című novellája, amelyben a gyermek azt kérdezi édesapjától, hogy Isten szokott-e focizni, és ha igen, beállna-e a magyar válogatottba öt percre? Igen, szerintem megfér, még nem is gondoltam az ellenkezőjére. Úgy vélem, mindenképpen megfér a hit az alázatos, tisztességes és szívvel-lélekkel végzett munkában, legyen az élsport, tanári, vagy éppen kétkezi munka. Magában a sportban teljes mértékben jelen lehet a hit, és egyáltalán nem gondolom ezt elvetendőnek, mert akkor nem is szívesen végezném a munkám. A sportnak erős közösségformáló ereje van, nézzük meg a magyar meccseket, amelyek erősítenek bennünket. Emellett egyénileg is példát mutatnak sportolók, az életutak, amelyeket bejárnak. Sokszor nagy megélt nehézségek után adnak erőt mindenkinek. Most épp Balczó András jut eszembe, aki azt mondta, hogy érezte nem egyedül fut, és nem magáért fut, amikor az öttusában ehhez a számhoz érkezett egy hazai rendezésű világbajnokságon. Akkor érezte meg azt a katarzist, hogy ez a sport jóval többről szól, mintsem hogy az ember egyedül legyőzi a határait. Tehát mindenképpen érzek benne valami sokkal többet, mint számokat meg statisztikákat, amelyek egyébként meghatározzák egy sportoló életét.

„Adás előtt, amikor még nem látszódom a képernyőn, és már csak néhány másodperc van hátra, szeretek mondani egy rövid imát.”

Láthattuk, hogy az Eb-nek igen erős közösségformáló ereje van. De vajon ez csak időleges, vagy esetleg van arra lehetőség egy sok szempontból megosztott országban, egymás iránt sokszor közömbös emberek között, hogy a „falak” ha le nem dőlnek is, de esetleg leereszkednek? Én még hiszek abban, hogy a sport az egyik utolsó olyan közeg, ahol mindegy, hogy ki honnan jön, a lényeg, hogy együtt szurkoljunk a mieinknek. Erről nem tudok reprezentatív felmérést mutatni, de sok sportszerető ember van körülöttem, és közöttük ezt tapasztalom. A sportban tényleg van olyan egységes összekapaszkodás és nemzeti érzés, amely tiszta. Van most egy reklámszöveg, amely engem nagyon megragadott, így hangzik: mások csak egy csapatot látnak bennük, mi magunkat. Szerintem a sportnak pont ez a lényege, hogy azok egy kicsit mi vagyunk. Mert ismerjük egy-egy játékos történetét, a csapatot, azonosulunk velük. Remélem, hogy akár a sport, akár a sportolók teljesítménye tud a megosztottságon változtatni. Nem vagyok teljesen idealista, de azt gondolom, ez még tényleg olyan közeg, ahol jó együtt lenni, jó együtt szurkolni, és jó együtt megélni azt, hogy magyarok vagyunk.

Július másodika a sportújságírók napja, ennek kapcsán mit üzenne az elődöknek, a jelenlegi kollégáknak vagy azoknak, akik jelenleg az iskolapadban gondolkoznak azon, hogy ezt a pályát válasszák? Az elődöknek talán már nem üzennék, inkább az övéiket fogadom én is szívesen. Nem vagyok üzengetős típus, de amikor fiatalabbak megkeresnek, hogy érdekli őket ez a pálya, akkor mindig azt szoktam mondani, hogy az egyik legfontosabb, hogy szeresse a sportot. Legyen a sportnak olyan szegmense, amelyet átlagon felül ismer akár azért, mert űzte, akár azért, mert követi. Emellett viszont fontos, hogy miként közelít a sportolókhoz, sportvezetőkhöz, bárkihez, akivel beszélgetni kell. Ez érzékeny és intuitív műfaj, amelyben sokszor nehéz megmondani, hogy kivel hogyan kell beszélgetni, néha egészen különleges érzelmi helyzetekben és állapotokban. Másrészt szerintem a sportriporter is éppen attól lehet jó, ami nem a sportból ered: például hogy milyen jellem, hogyan viselkedik, hogyan beszél. A tudása, szókincse vagy akár improvizációs készsége. Például Hajdú B. István kollégám azoktól a finom humoros megjegyzésektől különleges, amelyeket nem lehet megtanulni. A dolgok nagy része nem tanulható, viszont megtapasztalható: közel kell lenni a sportolókhoz, meg kell ismerni őket. Én sportolóközpontú vagyok, fontosnak tartom, hogy ne felejtsük el: ezek az események nem rólunk szólnak, hanem róluk. A mi feladatunk, hogy helyesen és hitelesen helyezzük őket előtérbe.  FOTÓ: M4 SPORT

FEKETE ZSUZSA:

Hihetetlen erő van a nemzeti imádság közös éneklésében

Kidobhatjuk az összes olyan viccet, amelyben a magyar válogatott sosem ver meg senkit. Ilyen hosszú „éhezés” után futballszurkolóként milyen érzés, hogy kiderült: 2016 nem egyedi eset volt? Hihetetlen közösségi élményt kaptunk, talán a berlini fal ledöntésekor és a rendszerváltáskor éreztem hasonló eufóriát a társadalomban a nyolcvanas évek végén. Bár szigorúan sportszakmailag nem beszélhetünk sikerről, hiszen a magyar válogatott nem jutott tovább, de az, hogy az egész országot végigperzselte a fociláz, és az, hogy szerethető magyar válogatottat láthattunk, amely helyt tudott állni a szakértők által is halálcsoportnak nevezett F-csoportban, hatalmas fegyvertény. Világsztárok ellen játszottunk, egy-egy játékos, például a francia Mbappé értéke magasabb, mint az egész magyar válogatotté szőröstül-bőröstül, buszostul. Büszke vagyok, mert a portugálok ellen elveszített első meccs után nem jött a sokak által jósolt „nemzethalál”, hanem megrázta magát a csapat, és felállt. A világbajnok franciák és a jóval erősebb németek ellen az Európa-bajnokság legnagyobb meglepetését hoztuk úgy, hogy a németeknek kellett izgulni azért, hogy legalább döntetlent érjenek el ellenünk. Az egész Eb-n összesen talán tíz percet voltunk hátrányban.

Mit gondol, ez csak azoknak jelent valamit, akik követik a focit, vagy most több embert is el tudott érni? Meg lehet élni a hazaszeretetet a labdarúgáson keresztül is? Azt érzem, hogy néhány hétre kicsit mindenki szurkolóvá vált, még azokat is megérintette a magyar válogatott bátor, hősies harca a futballóriások ellen, akik nem kedvelik különösebben a labdarúgást. A sport igazán alkalmas arra, hogy átérezhessük, mi a nemzet és a haza. A magyar válogatottat nem feltétlenül azért szeretjük, mert kiemelkedően teljesít, vagy mert mindig legyőzi az ellenfeleit, hanem azért, mert a miénk. Ide tartozunk, a magyar nemzethez. A foci kiváló eszköz, hogy ezt a közösséget megéljük. Az első hazaszeretet-emlékem engem is egy magyarválogatott-mecscshez köt, pontosan emlékszem, milyen volt, amikor először megéreztem, hogy büszke vagyok a magyarságomra.

Ha már arról beszélünk, mit adhat a futball általában: önnek mit adott, mit ad a futball szeretete, amit máshol nem vagy nehezebben kaphatott volna meg? Először is megadta a valahová tartozás érzését, a közösséget, majd később a hivatásomat, hiszen a foci szeretete miatt lettem újságíró. Hétéves korom óta járok rendszeresen mecscsre, szinte minden Diósgyőr-meccsen ott vagyok a lelátón. Nem tudom elképzelni az életem foci nélkül. Az, hogy idén Magyarországon Európa-bajnokságot rendezhettünk, és a Puskás Arénában több mint ötvenezren énekeltük együtt a Himnuszt, valami olyan hátborzongatóan gyönyörű élmény, amelyet nehéz bármihez hasonlítani. Micsoda hihetetlen erő van a nemzeti imádság közös éneklésében! Már ezért az egy élményért is megérte volna megrendezni ezt a futballtornát, és az a bátorság, ahogy a magyar csapat focizott, a mi Európa-bajnokságunk koronája. Köntös László, a dunántúli reformátusok korábbi lelkészi főjegyzője fogalmazta meg az egyik posztjában, hogy egy kis nemzet nagy napjait élhettük meg. A nehéz időkben ez adhat segítséget és tartást nekünk, és ez nem csak a focira értendő.

Segíthet egy futballjátékosnak a hit a pályán? Miben jobb a hívő labdarúgó? A hit nemcsak a sportban segít, hanem az élet minden területén. A fociban is megtanít elviselni a kudarcokat, és azt is, hogy ne szálljunk el magunktól, hogyha jól fut a szekér. Persze sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy amikor két nemzet csapata kifut a pályára, és a lelátón húszezer ember azért fohászkodik, hogy az egyik csapat nyerjen, húszezer meg azért, hogy a másik, akkor kinek az imáját hallgatja meg az Isten. Bevallom, még mindig keresem a választ. Azt azonban látom, hogy sok játékos vállalja a hitét, a katolikusok keresztet vetnek, amikor pályára lépnek vagy gólt szereznek, és ez nemcsak valami babonaság, hanem tényleg kérik az erőt fentről, és képesek hálát adni. A szabályozás szerint egy jó ideje már büntetik, ha valaki a gólörömnél leveszi a mezét. Korábban több keresztyén focista viselt a meze alatt „I love Jesus” feliratú pólót, és ha gólt szereztek, lekapták a mezüket, így mutatva a kamerának és a nézőknek a feliratot. Ezt már nem tehetik meg, de még nem tilos az ég felé mutatni a gólörömnél. de megakadályozta a „futballkarrieremet”, amikor kiderült, hogy lány vagyok. Abban az időben pedig még nem volt női futball. Hála Istennek, azt látom, hogy egyre több nő jár focimeccsre, mi például anyukámmal és a lányommal járunk, és tagjai vagyunk a Diósgyőri Női Szurkolói Klubnak. Korábban dolgoztam a DVTK-nál sajtófőnökként, sőt még biztonsági igazgatóként is, mert rengeteget foglalkoztam a szurkolókkal, értem a lelküket, hiszen közülük való vagyok. Ott voltam az első ultracsoport alakulásánál, ismerem a huligánokat, tudom, hogyan gondolkodnak. Hiszem, hogy őket is csak szeretettel lehet kezelni, az erővel semmire nem megyünk. Évek óta tapasztalható a patthelyzet a futballvezetés és a keménymag között. Vajon miért nem tudják megoldani? Sportújságíróként is többet kellett letennem az asztalra, hogy befogadjon a zárt, hagyományosan a férfiak által dominált közeg, hiszen sokaknak furcsa volt, hogy egy nő tudósít focimeccsről. Húsz éve ez még kuriózum volt. Néhányan még azt is megkérdőjelezték, hogy képes vagyok-e felismerni, mi az a les. Talán némi elismerése a munkámnak, hogy a Magyar Sportújságíró Szövetség elnökségi tagjának is beválasztottak, ha pedig a Diósgyőrről van szó, a mai napig is engem hívnak fel a kollégák.

Mi a helyzet a politikai vitákkal az Európa-bajnokság körül? Számos politikai megnyilatkozás övezte a foci Eb-t, például hogy a müncheni aréna a magyarok elleni meccsen szivárványos kivilágítást kap, tiltakozásul a magyarországi úgynevezett pedofiltörvény miatt. A magyar válogatott csodálatos, hősies játéka azonban elnémította a politikai felhangokat, hiszen úgy játszott a csapat, hogy mindenki a futballteljesítményünkről beszélt. Aki látta két gólszerzőnket, Fiola Attilát és Schäfer Andrást sírni a meccsek után, valami olyan emberit tapasztalhatott meg, ami egészen más dimenzió. Felemelő és tiszta. Ráadásul Marco Rossi személyében olyan kapitányunk van, aki olaszként büszke a magyarságra. Az a szeretet és egység, amely most körülöleli a magyar labdarúgást, hatalmas kincs.

„Ebben a megosztott és átpolitizált társadalomban a magyar válogatott képes volt világraszóló teljesítményt nyújtani, egységet teremteni, és ha csak pillanatokra is, de felemelte ezt a kis nemzetet.”

Még ma is furcsa lehet sokaknak, ha valaki nőként lesz nagy futballszurkoló. Ön ráadásul még sportújságíró is lett. Gyerekkoromban sokat fociztam a fiúkkal. Kilencévesen le is akartak igazolni, mert ügyesen mozogtam a pályán a labdával, Gondolja, hogy ez az egység kitarthat és esetleg a magyar társadalomra is kihathat, vagy azért ennyire ne ugorjunk előre? Nem látok előre, inkább csak remélem, hogy lehet hosszú távú hatása, mindenesetre ebben a megosztott és átpolitizált társadalomban a magyar válogatott képes volt világraszóló teljesítményt nyújtani, egységet teremteni, és ha csak pillanatokra is, de felemelte ezt a kis nemzetet.  FOTÓ: BAZÁNTH IVOLA