Beszélő kannák

Lenyűgözve álltunk néhány nappal a május végi kiállításmegnyitó előtt, amikor egy szakmai szimpóziumon egyenként vehettük kézbe azt a kilenc darab oszlopdíszes úrvacsorai kannát és két poharat, amelyek a debreceni Kollégium múzeumának időszaki tárlatán csodálhatók meg idén október 31ig. A 17–18. századi debreceni református ötvösművészet csúcsteljesítményeinek számító edények díszítései Salamon temploma ószövetségi leírásaira emlékeztetnek, esetleg az új, mennyei Jeruzsálem megjövendölt templomának oszlopait jelenítik meg.

„Éppen ez a profán és szakrális határt mindkét oldalról átjárni képes gondolkodás tette lehetővé, hogy ne váljanak bálványozhatóvá a tárgyaink. Ami pedig azt a reformátori meggyőződést erősítette, hogy nemcsak a vasárnapnak, hanem egész életünknek kell istentiszteletnek lennie.”

A református tárgyi kultúra kutatóit felvillanyozta, hogy először látható együtt a gazdagon ékesített, aranyozott ezüsttárgyak sorozata: a debreceni Nagytemplomban és Kistemplomban, valamint Hajdúböszörményben és a Nemzeti Múzeumban őrzött klenódiumok. Ám számomra az volt a legmegdöbbentőbb, hogy az úrasztali kannák beszéltek hozzám. Hiszen amikor egyenként kinyitogattam a leveles vagy indás díszítésű, bimbós, tobozos vagy sárkányfejes fogókkal ellátott fedeleket, azok belső oldalán effajta vésett feliratokat olvashattam:

„Engem csináltatott a Debretzeni Ecclesiában az Úrnak asztalára, Istennek nevének tisztességére az Tekintetes és Nagyságos albesi Zólyomi Dávid, az Erdélyi Fejedelemnek ő Nagyságának (…) fő kapitánya (…) in anno Domini 1631.”

Egy másik, fél évszázaddal később készült úrasztali boroskanna ekképpen szólalt meg:

„Engem csináltottak magok költségekre, Isten nevének tisztességére az debreceni Kistemplomban lévő Úrnak asztalára (…) nagybányai Fazekas Péter istenfélő feleségével, Ombodi Erzsébettel, legyek azért az Úrnak szenteltetett, fiúról fiúra, anno Domini 1684.”

E kijelentések tehetik egyértelművé, hogy miért véljük a református egyházművészet sákramentumokhoz kötődő tárgyait igehirdetésnek. Sőt, e példák esetében bizonyságtételnek is. Hiszen nemcsak ezek által dicsőíthetjük Istent, hanem a díszítések, feliratok révén maguk a tárgyak közvetlenül is ké- pessé válhatnak erre. Ekképpen lehetséges, hogy a művészien megformált református tárgyaink és templomaink nem „fennhéjázóak” és „fényűzőek” lesznek, ahogyan attól az 1567. februári debreceni zsinat, valamint az ott elfogadott II. Helvét Hitvallás XXII. fejezete óv minket. Sokkal inkább „igaz ékességűek”, hiszen mindezt „nem az elefántcsont, az arany és a drágakő adja, hanem a templomba járó emberek igazlelkűsége, kegyessége és erényei”. A hitvallásunk nyomán a liturgikus eszközeinket sem önmagukban tekintjük szent tárgyaknak, hanem éppen a szakrális használatuk, az úrvacsora és a keresztség kiszolgáltatásában elfoglalt szerepük teheti egyértelművé funkciójuk különleges értékét.

Megújuló múzeumaink – Kolozsvártól Sárospatakon, Debrecenen és Budapesten át Kecskemétig és Pápáig – egyre világosabban megfogalmazott üzenettel és egyre magasabb színvonalon képesek megjeleníteni ezt az összetett református művészeti és kegyességi felfogást. Ám az egyházművészeti múzeumoknak az is a sajátossága, hogy kiemelik az eredeti közegükből a tárgyakat, ekképpen háttérbe szorul liturgikus funkciójuk, és erősebb figyelmet kap esztétikai értékük. Isten dicsőségére mutat ez a gazdagság. A templomoknak adományozó főurak és nemesek, polgárok és gazdálkodók azonban időnként a figyelemfelkeltő egyediségre is törekedtek. A 17. században ugyanis valódi kuriózumnak számítottak például azok az ezüstbe foglalt úrvacsorai kelyhek, amelyek az egzotikus kókuszdió kivájt héjából készültek: Pápán két ilyet is megcsodálhatunk, valamint híres a szilágysági Kraszna gyülekezetének klenódiuma. Persze, az is gyakran előfordult a református hagyományban, főképpen a 18. században, hogy az egyházközségek feleslegessé vált vagy sérült liturgikus tárgyait nem őrizgették tovább a ládák mélyén, hanem kiselejtezték, eladták azokat.

Éppen ez a profán és szakrális határt mindkét oldalról átjárni képes gondolkodás tette lehetővé, hogy ne váljanak bálványozhatóvá a tárgyaink. Ami pedig azt a reformátori meggyőződést erősítette, hogy nemcsak a vasárnapnak, hanem egész életünknek kell istentiszteletnek lennie. Úgy vélem, hogy a reformatio vitae-hez, mindennapjaink megszenteléséhez jelentős mértékben járulhatnak hozzá egyházi múzeumaink pompás kiállításai. Legyen része nyári programjainknak ezek felkeresése! 