Trianon és a magyar reformátusság

Közismert, 1920. június 4-én írták alá a történelmi Magyarország feldarabolását véglegesítő trianoni békeszerződést. Azóta is soroljuk a veszteségeket. A Trianon100 program történeti kutatásai végre lehetővé teszik a pontos szembesülést. Ennek az írásnak a célja a Trianon-dosszié református szempontú megnyitása, s egy legalább részleges lelki számvetés készítése. Ez természetesen nem lehet csak a veszteségek sorolása, hanem a jó reménység jegyében kell történnie!

Az első világháborúig a magyar református egyház nagyszerű lendületben volt. Az iskolarendszere a kor szintjén jó képzést adott, a középiskolák és a felsőoktatás pedig elitnek számítottak. Olyan intézmények voltak ezek, amelyeket eleink a legnehezebb időkben is önmaguk megterhelésével tartottak fenn, s amelyek tanult keresztyén emberfők tízezreit nevelték Istennek, egyháznak, hazának.

Népünk iránti rendkívüli felelősségének tudatában egyházunk olyan területeken is missziói munkába kezdett, ahol történelmileg kevés református élt. Így alakított gyülekezetet és szórványgon- dozó központot Eperjesen és Nyitrán, amelyek szolgálata Bártfára, Lőcsére, Trencsénbe is elhatott. A tanulni és dolgozni oda költöző reformátusok örömmel csatlakoztak ezekhez a közösségekhez. De több tucat horvátországi községben alakult gyülekezet a magyar vasutasok, bányászok, földmunkások, napszámosok lelki életének szervezésére. Református eklézsia virágzott Horvátország fővárosában, Zágrábban.

Ma már meglepőnek hathat, de magyar református közösségek és iskolák létesültek Bukarestben, Brailában, Ploestiben, Galacban, mert sok székely atyánkfia ügyes famunkásként vagy más mesterséggel Óromániában kereste meg a betevőt, s magával vitte családját is.

Fiumében, a Magyar Királyság tengeri kikötővárosában is dinamikus gyülekezet élt. Feltalálták magukat az olasz és horvát többségű városban, közösségi helyiséget, parókiát béreltek, lelkipásztort hívtak. Ahogyan számuk és erejük nőtt, sürgették a Dunántúli Egyházkerületet, hogy válhassanak önállóvá. És lőn: 1912től anyaegyházzá váltak. 1913-tól már saját templom építését tervezték, s telek iránti kérelmük a podesta (Fiume városvezetőjének olasz címe) asztalán volt. A kivándoroltak életének követésére és lelki vezetésére lelkipásztorok vállaltak szolgálatot az Egyesült Államokban. A gyülekezetek adták a keretet a „kitántorgók” istentiszteletei mellett a cserkészetnek, a vasárnapi iskolának, a dalárdáknak, még az önsegélyező pénztáraiknak is. Ezt a szép fejlődést vágta ketté a területvesztés. anyagi vagy erkölcsi elesettséget. A felébredt lelkészek a pasztoráció régi és új módszereit állították nyájuk szolgálatába. Az előbb említett egyházi lendület legfontosabb tényezője az ébredés volt. Utólag világosodik ki, hogy Urunk így készítette lelkileg a nagy veszteségre az ő népét, hogy amikor majd bekövetkezik, helyt tudjon állni a szétdaraboltságban is.

Éppen a tanulságok levonása és a helyes okulás végett nem hallgathatunk azonban a bűnökről és az elhibázott döntésekről sem. A felvilágosodás túlhajtott istenellenes eszmei áramlatai behatoltak először a nyugati protestáns egyetemi világba, majd onnan a 19. század második felében a magyar református felsőoktatásba is. Egyre liberálisabb, a Bibliát a csodáktól megfosztó, az embert mint folyamatosan haladó és jobbuló lényt a középpontba helyező szellemben folyt a teológiai képzés a honi akadémiákon is. Nagyon művelt, tájékozott, a világra nagy kitekintésű fiatal lelkészek végeztek ezeken, de sok esetben élő keresztyén hit nélkül. Szinte világi értelmiségiek lettek. Nem csoda, ha megritkultak a kátémagyarázatos istentiszteletek (pedig az 1646. évi szatmárnémeti zsinat ez irányú határozatát senki nem vonta vissza), kiüresedtek a hittanórák, amelyek pedig a színvonalas keresztyén nevelés fontos pillérei. Az ilyen szemléletben nevelt presbitériumok sokszor tehernek érezték az iskolák fenntartását, hiszen félreértették azok küldetését. Erdélyben és a Felvidéken 1885 és 1910 között csaknem félszáz ilyen népiskolát adtak át az egyházközségek a magyar államnak. Ünnepelték a saját bölcsességüket, mert az intézményi célvagyon náluk maradt. Nem tudták, mit cselekszenek. 1920 után az ilyen egykori református iskolák román és csehszlovák állami iskolákká változtak, csak az utódállam nyelvén tudó és tanító tanerőkkel. S bizony, színmagyar településeken az államnyelven kellett (volna) tanulniuk a gyerekeknek. De legalább ekkora baj volt, ha a nyelvhatáron vagy éppen nemzetiségi környezetben a magyar szóra tanításból esett ki az iskola. Tegyük hozzá, a vagyon is elveszett, mert Románia és Csehszlovákia földreform címén a gyülekezeti földek majdnem egészét elkonfiskálta.

Az egyházi lendület legfontosabb tényezője az ébredés volt. Utólag világosodik ki, hogy Urunk így készítette lelkileg a nagy veszteségre az ő népét, hogy amikor majd bekövetkezik, helyt tudjon állni a szétdaraboltságban is.

Isten irgalma azonban munkálkodik minden időben. Támasztott olyan pásztorokat, akik bibliás, imádságos, élő keresztyén hitükkel mások életére is olyan bizonyságtevő hatással voltak, hogy azután lelkészek, tanítók, értelmiségiek, iparosok és földművesek találtak rá Jézus Krisztusra, aki nem távoli eszmény, hanem személyes Megváltó és az isteni szeretet legmélyebb kifejeződése. A Szabó Aladár nevével fémjelzett ébredési hullám az egész akkori országot átjárta. Sok-sok gyülekezetet elevenített meg, az evangélizációkon valóban tömegek adták át az életüket Krisztusnak, s lettek a modern gyülekezeti élet motorjaivá és zászlóvivőivé. Bibliakörök, imaközösségek, karitatív egyesületek alakultak, amelyek meglátták és enyhíteni akarták mind a lelki éhséget, mind az

A mennyei irgalmasság a trianoni sokk után sem maradt el. Csonka-Magyarország nem tudott kellő erővel az elszakadtak segítségére lenni, de a tragédia hősöket és hőskölteményeket szült. Tanítók, lelkészek, tanárok, kétkezi emberek, akik helyben maradtak, keresztyéni türelemmel viselték a saját és közösségi terheiket, csendesen dacoltak az elnyomással, s magyar imádságra tanították gyermekeiket. Megannyi presbiter, akinek az apja még átadta az iskolát az államnak, amely így már az utódállam érdekeit szolgálta, most saját magát megadóztatva, a két kezével épített új iskolát, árvaházat, ahol a lélekmentés folyhatott. A neveket felsorolni lehetetlen, ám az Élet Könyvében bizonyára szerepelnek. Akárcsak a református földbirtokosok, akik a vagyonukat és kapcsolataikat mozgósítva próbáltak az ilyen törekvések fölé védőernyőt teríteni. Közülük kiemelkedett gróf Wass Albert (1932-től az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka), aki a királyi gárdaezredben együtt szolgált regáti bojárokkal, s hol barátilag, hol önmagát porig alázva igyekezett engedélyt kijárni iskolaépítéshez, templomjavításhoz, hitéleti egyesületek alapításához. Ezek a példák mutatják, az Istent szeretőknek minden (még a nyomorúság is) javukra szolgál. Évfordulós számvetésünkhöz tartozik a 2004. december 5-i népszavazás. Az akkori magyar kormány szégyenszemre az anyaországi és az elszakított magyarság közjogi egyesítése ellen agitált. A népszavazás eredménytelensége és üzenete nagy sebet ütött a határon túliak lelkén. Azonban mondhatjuk Józseffel: „Ti gonoszt gondoltatok rólam, de Isten azt jóra fordította.” A nemzet állami támogatás nélkül önmaga gyógyításába kezdett. Megannyi testvérgyülekezeti, testvéregyházmegyei, testvériskolai kapcsolat született, s vált a valóban testvéri szeretet élő kifejezésévé. A szemünk előtt, mi több, velünk és általunk valósult meg, hogy a magyar Bibliák, könyvszállítmányok, gyógyszerek és sok más segítség áramlott a határokon át. Gyülekezeti csoportok keresték fel egymást, és együtt Istennek hálát adva ünnepelték, hogy a Teremtő egy nemzetbe és egyháztestbe hívott el bennünket.

Amit Trianon szétszakított, végül a nemzet intézményesen is újra összefűzte: 2010-ben a Magyar Országgyűlés június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította, hogy amit az értelmi szerzők a szétdarabolásunkra fabrikáltak Párizsban, végre összekössön bennünket. Ezért Istené a dicsőség, a mienk pedig a feladat, hogy a magyar–magyar kapcsolatokat személyes és közösségi tartalommal töltsük meg.  KIS LÁSZLÓ PÉCSVÁRADI LELKIPÁSZTOR  FOTÓ: KALOCSAI RICHÁRD