| CSENDES PERCEK |
KARSAY ESZTER
Az érzelmekről nem gyakran beszélünk, vagy ha mégis, akkor csak érintőlegesen. Személyes érzelmi életünkbe nem szívesen engedünk betekintést, nem adjuk ki magunkat, nehogy mások visszaéljenek vele. De szükség van arra, hogy kifejezhessük a mély belső átéléseket, akár jók, akár negatívak, néhány ember, barát előtt, akikben bízunk. Jó volna, ha egyházi körben, a gyülekezetben felszabadultan örülhetnénk vagy őszintén sírhatnánk is, ha úgy érezzük, átélve azt, hogy a testvéri közösségben megosztott öröm sokszorozódik, a kimondott bánat pedig könnyebbül. Az intimitásnak ezt a légkörét lehetne építeni, fejleszteni kisebb közösségben. Baj, ha valaki nem meri örömét megmutatni, mert irigykednek rá, vagy rejtegeti a könnyeit, mert mások zavarba jönnek tőle. Elmagányosodunk. Jézus is kifejezett érzelmeket. Indulatokat is mutatott, meglepő kifakadást, amikor például a megdicsőülés hegyéről visszatérve ott találta tehetetlen tanítványait egy beteg, holdkóros fiúval és apjával. Hallva a vitát, hogy nem tudták meggyógyítani, azt mondta: „Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket?” (Mt 17,17) Szenvedést jelentett Jézusnak az értetlenség és hitetlenség. Nem türelmetlenség, egyéni sérelem vagy fáradtság volt ez, hanem az Isten ügyéért érzett féltés és felindulás. Hiszen korábban kiküldte a tizenkettőt Izráel elveszett népéhez, és akkor felhatalmazást adott nekik, hogy a tisztátalan lelkeket kiűzzék és a betegeket gyógyítsák. A másik ilyen jelenet a templomtisztítás alkalma volt (21,12). Noha egyértelműen Jézus prófétai tette volt, mégis benne volt az ő személye szenvedélyes fájdalma és szeretete is. Jézus jajmondásai nem egyszerű panaszok, amilyeneket mi szoktunk mondani, vagy lamentálás, mint a zsoltárok panaszdalai, nem is ítélethirdetések voltak a farizeusokkal és írástudókkal szemben, akik ellenségesen viselkedtek vele, hanem nagy, leleplező kijelentések. Annak kifejezése, hogy Jézus a Mindenható ajándékát hozta népének: jelenlétét és gyógyítását, de ők nem fogadták el, nem kellett nekik, elutasították. Bár voltak néhányan, akik érdeklődtek Jézus tanítása iránt, egyéni beszélgetéseket is akartak folytatni vele, többségük ellene fordult, gyűlölte őt, halálba küldte. A jajmondások után fölsóhajt Jézus Jeruzsálem miatt. A virágvasárnapi király, akit a sokaság ujjongva üdvözölt, nem örül, hanem siratja a várost, amikor szeme elé tárul látványa. Akkor is népét és vallási vezetőit siratja, akik nem ismerték fel a békességre vezető utat (Lk 19,41–44).
IMÁDKOZZUNK!
Zákeus (Lukács 19,1–10) Kicsi vagyok, Jézus, egy a legkisebbek közül, ott a tömegben, Jerikóban. És szeretnék jól helyezkedni, magamat neked megmutatni, de magamtól nem tudom, hogy az a jó hely hol van, ahol én elég vagyok neked. Ahol elégedett lehetek magammal.
De te emberi-mennyei szavaddal szólsz, és már megyek is, lépek, indulok feléd. Magam mögött hagyva mindent, amiről azt hittem, én vagyok. Mert most már tudom, hogy nekem megmentő kegyelmed épp elég. Ámen. HAJDÚ ZOLTÁN LEVENTE
A HETI BIBLIAI RÉSZHEZ
Nagyszombat Jézus Krisztus szenvedésének, kereszthalálának hetét az Úr temetésének és sírban nyugvásának elbeszélése zárja az evangéliumokban. Arimátiai József, a nagytanács Isten országát váró tagja elkérte Pilátustól Jézus testét (Mk 15,43). Ez a derék és igaz férfiú olyan, sziklába vágott sírboltba helyezte a megtört testet, amelyben „még soha senki sem feküdt” (Lk 23,53). Lukács hangsúlyozza még: „Szombaton azonban pihentek a parancsolat szerint.” (Lk 23,56) János bizonyságtétele szerint is fontos, hogy egy eddig senki által nem használt, új sírba helyezték Jézust, a temetéssel siettek a szombati páskaünnep miatt (Jn 19,41–42). Máté kiemeli, hogy az Arimátiából való József Jézus tanítványa és gazdag ember volt (Mt 27,57). Az Úr testét méltóképpen felkészítette a temetésre, majd a saját új, sziklába vágatott sírjába helyezte Jézust. Hangsúlyos, hogy a „sír bejáratához egy nagy követ hengerített” (Mt 27,60). Ez a kő a szombati nyugalomnap egyik fontos szereplője. A főpapok és a farizeusok még halálában is hamis vádakkal illetik Jézust, miszerint a tanítványok ellopják Jézus testét, hogy azt állíthassák: harmadnapra feltámadott az Úr. Pilátus nem volt hajlandó őrséget állítani a sírhoz. Ezért a főpapok és farizeusok „elmentek, lepecsételték a követ, és őrséggel őriztették a sírt” (Mt 27,66). Az indulatok nem nyugodtak szombaton, a teremtés hetedik napján sem. A nagyheti szenvedések a teremtés hetének visszáját mutatják meg: az ember ítélkezik az Isten Fia felett, a szombatnap forrongó indulatokkal teli kényszeres pihenővé lett. Ennek szimbóluma a lepecsételt kő. Jézus még halálában is megtartja az Úr parancsolatát, hogy a harmadik napra a feltört pecsét, az elhengerített kő legyen a feltámadás bizonyosságává. „Nincsen itt, mert feltámadt!” (Mt 28,6) PAP FERENC 2022. április 10.
Reformátusok Lapja 15