Gyógyulni csak együtt tudunk

FARKAS ZSUZSANNA

Sok évvel ezelőtt írtam néhány gondolatot az 1956-os forradalomról. Volt, aki megkérdezte, mit tudhatok valamiről, amit nem éltem át. Teljesen jogos a kérdés, hiszen valójában semmit, nincsenek saját emlékeim – de azért is lettem újságíró, hogy ne hagyjak feledésbe merülni olyan történeteket, amelyeket egykor elmondani sem volt szabad. Régi és újabb történeteinken, emlékeinken keresztül kapcsolódunk egymáshoz, így ér össze múlt és jelen, így találkozunk időn és téren át – és talán így tanulunk is.

Különös jelentősége van ennek, ha az elmúlt századra gondolunk, ha szóba kerülnek elfeledett emberi sorsok, titkolt tragédiák – erre emlékeztet minden februárban a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Természetesen saját emlékem erről az időszakról sincs, de részemmé vált a múlt, nagyszüleim történetein és olykor hosszú csendjein keresztül. Az életem kitörölhetetlen részei lettek olyan évtizedek, amelyeket nem is éltem át, és az a tudat, hogy vannak olyan rendszerek, amelyeknek nem lehetnek győztesei, csakis áldozatai. És mivel vannak közös sebeink, gyógyulni is csak együtt tudunk – idén februárban pedig leginkább ezért idéztem fel a huszadik század második felének eseményeit.

Többször került mostanában fókuszba a Vas utca 2/c alatti épület, amely megannyi generáció számára az Ódry Színpadot jelentette, míg korábbi fiataloknak a Keresztyén Ifjúsági Egyesület közadakozásból felépült székházát, egyúttal templomot. Az épületet egy törvény értelmében végül a Színház- és Filmművészeti Egyetem kapta meg tavaly szeptemberben, de számomra ez a folyamat mégsem a végső döntés miatt fontos. Azt már többször bizonyította a történelem, hogy a különböző, kisebb vagy nagyobb közösségeket ért igazságtalanságok hosszú időre képesek traumatizálni teljes generációkat, ezért jogos igény a kárpótlás, a jóvátétel, annak elismerése, hogy indokolt a fájdalom.

A Vas utcai épület kapcsán azonban felmerül a kérdés, mi a helyzet azokkal a helyszínekkel, amelyek azóta más közösségek otthonaivá, találkozási pontjaivá váltak. Kinél van az igazság? Azoknál, akik azt mondják, egy egykori templomnak és keresztyén székháznak az egyháznál van a helye, vagy azoknál, akik a művészek mellett állva azt kérik, hogy tekintettel az elmúlt évtizedekre maradjon színház az épület? Ha szeretném visszakapni a családom régi otthonát, amelyet egykor elvett az állam, nekem van igazam, vagy azoknak, akik arra hivatkoznának, hogy ők élik ott az életüket, szintén generációk emlékei kötik oda őket? Eddigi tapasztalatom azt mutatja, vagy mindenkinek igaza van, vagy senkinek, de ezekben a történetekben, ennyi eltelt év után, nincs egyetlen, mindent elsöprő igazság.

Ugyanakkor ebben a folyamatban van egy harmadik hang is: azoké, akik azt mondják, hogy „nem az én dolgom”. Sokszor érzem azt én is, hogy könynyebb kívül maradni, külső szemlélőként figyelni az eseményeket, és hálát adni, hogy nem velem történnek, nem nekem kell döntenem. Azonban az egyre több megismert történet arra figyelmeztet, hogy ez csak illúzió: ha egy közösség része vagyok, közöm van mindenhez, ami a tagjaival kapcsolatos. Meghatároznak a megélt emlékeim és az a múlt is, amellyel személyesen sohasem találkoztam. Vannak sebek, amelyek fájdalma személyes, de olyanok is, amelyek a családomé, egyházamé vagy a nemzetemé. És vannak sebek, amelyeket én magam ejtettem, ahogy olyanok is, amelyeket az egyházam vagy nemzetem. Ha gyógyulni szeretnénk, érdemes az utóbbiak vizsgálatával kezdeni.

„Amikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna” – emlékeztet Martin Niemöller németországi protestáns teológus híres idézete az egymás iránti felelősségünkre. Arra, hogy hívőként tükröt kell tartanunk a társadalmunk és önmagunk elé is. Arra, hogy nem az én igazságom az, ami számít, hanem Isten igazsága. Mi nem tudjuk begyógyítani sem a ma, sem a tegnap, sem az elmúlt évszázadok sebeit, de ő igen.