2 minute read

Istenünk, újíts meg bennünket! (Zsolt 80,4)

LITERÁTY ZOLTÁN

A szerző érdligeti lelkipásztor, egyetemi docens Életünket különböző erőterek versengése kíséri végig. Hol egyik, hol másik kerekedik felül, és úgy tűnik, a harc a végtelenbe tart. Mindegyik ellenerő a megújulás és a tökéletesség ígéretével érkezik, majd győzelmét követően hosszabb-rövidebb idő után már őt kell legyőzni és megújítani. Ez a világ rendje.

Advertisement

De nem az Isten országának a rendje. S mi, hívő emberek várunk arra a napra, amikor Isten az egész teremtettséget megújítja, azaz „újjászüli”. Ígéretünk van rá, hogy Krisztus visszatér közénk, elfoglalja az őt megillető és méltó helyét, a dicsőség trónját. Övé a végső győzelem, és a megújult világban ez nyilvánvalóvá is lesz. Az Újszövetség szövege (Mt 19,28) itt filozófiai terminust használ a „megújult világ” kifejezésre. Ez a palingenesia, amely szó szerint és a Károli-fordítás alapján is azt jelenti: újjászületés.

1956. november 4-én a magyar forradalmi erőkre külső ellenerő támadt, és győzedelmeskedett is. E külső ellenerő megújulást ígért...

Az ország a forradalom két hetét leszámítva nem lett szabad – Nagy Imre miniszterelnök mellett sok más mártír, bebörtönzöttek tömegei és emigráltak százezrei is bizonyítják e tényt –, de ebben a néhány hétben a magyar társadalom mégis megtapasztalt valamit: a megújulás lehetőségét és valóságát. Megdöbbentő, de nyolc év elegendőnek bizonyult, hogy az úgynevezett hosszú ötvenes évek alatt az egyház úgy vágyjon a megújulásra, mint éhező ember egy falat kenyérre. 1956. november 4-ét három jelentős esemény előzte meg a feszültségekkel terhelt református egyházban. Az egyház hitvalló közössége a Barmeni Hitvallás alapján Hitvalló Nyilatkozatot fogalmazott meg és fordított le több nyelvre. Ebben kifejezték egyet nem értésüket a „hivatalos” tanítással és az antidemokratikus gyakorlatokkal. Ennek köszönhetően a budapesti teológia centenáriumi ünnepségére (1955) és a galyatetői Egyházak Világtanácsára (1956) érkező külföldi vendégek tudomására jutott a magyarországi egyházak valós helyzete. Sőt, egy harmadik tény is meghatározta a folyamatokat. Pap László korabeli püspökhelyettes kieszközölte, hogy a galyatetői konferencián Ravasz László is kifejthesse álláspontját az egyház helyzetéről. Ravasz a Memorandum a református egyház helyzetéről 1956 nyarán című írásában foglalta össze meglátásait és javaslatait. Ezen előjelek után már szinte érthető módon a forradalom napjaiban olyan elsöprő erő szabadult fel a református egyházban is, hogy a szinte irányítás nélkül maradt református egyház a megújulás útjára lépett.

November 1-én megalakult az Országos Intézőbizottság, amelynek célja az volt, hogy a törvényes tisztújításig elvezesse az egyházat. Az intézőbizottság élére Ravasz Lászlót kérték fel, aki el is vállalta azt. Ennek köszönhetően indult meg az a mozgalom, amely jóval túlélte mind az '56-os forradalom napjait, mind annak november 4-i leverését. A Református Megújulási Mozgalom céljait Ravasz László november 13-án tette közzé körlevél formájában, amire az 1200 gyülekezetből csaknem 900 adott presbitériumi határozattal megerősített választ. A megújulási mozgalom még két hónapon át – igaz, egyre nehezebbé váló körülmények között – folytatta munkáját. S bár ezt a mozgalmat (is) ellehetetlenítették végül, munkája nem bizonyult hiábavalónak. A református egyház gyülekezeteinek túlnyomó többsége kifejezte igényét és vágyát az egyedül csak Isten Igéjén alapuló, autonóm működésre, illetve a szabad vallásgyakorlásra.

Tudjuk, hogy a következő három évtizedben ez ugyan nem adatott meg neki, víziójában mégis ott hordozta annak a megújulásnak nem csupán reformátori – semper reformanda – kényszerét, de a Szentírásból vett ígéretét is, miszerint az erőterek dominanciáiból mindannyian a győztes Krisztus erőterébe, a véglegesen megújult (újjászült) és örökkévaló országába léphetünk. Ugyanakkor a református egyház jelen generációjára is felelősségül hagyja, hogy szüntelenül könyörögjön a zsoltáros szavával: „Istenünk, újíts meg bennünket! Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!” 

„...nyolc év elegendőnek bizonyult, hogy az úgynevezett hosszú ötvenes évek alatt az egyház úgy vágyjon a megújulásra, mint éhező ember egy falat kenyérre.”

This article is from: