„…ha jól mosogatok, akkor jó lelkész leszek?”

ILLÉNYI ÉVA

Református lelkész, a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthonának alapítója és vezetője, drogpreventor, szupervízor, coach: Erdős Eszter harminc éve tart egyéni és csoportos foglalkozásokat, küzd a nehéz sorba kerülő emberek testi-lelki meggyógyulásáért a ráckeresztúri rehabilitációs központban. Ezt sokan tudják róla, de én szerettem volna kicsit jobban megismerni Erdős Esztert, az embert.

Kezdjük talán a családdal. Azt már tudjuk, hogy keresztyén családba született: erőskezű, otthon „nadrágot viselő” anyával, egy kevésbé erős apával és diplomás testvérekkel. Valóban keresztyén családban nőttem fel, de rossz családi légkörben. Nyolcéves koromban gépelt sokszorosított papírokról olvastam igéket, misszionárius történeteket olyan romantikus helyekről, mint Afrika, India. Akkor el is döntöttem, hogy ha nagy leszek, misszionárius leszek… Azután 18 évesen egy balatonszéplaki ifjúsági táborban megtértem. Itt jöttem rá arra, hogy hazaérkeztem, mindig is ezt akartam: Istenhez tartozni, őt szolgálni.

Több helyen is nyilatkozta, hogy a teológián „otthonra” lelt. Mit nem kapott meg a családban, amit a teológusok között igen? A mi generációnk szülei még rengeteget dolgoztak. Nem volt autó, meg online rendelés, lehúztak nyolc órát, utána mostak, takarítottak, bevásároltak, főztek. És mivel én hányódtam, egyik suliból a másikba, ezért mindig szorongásos gyerek voltam, nehezen tudtam barátokra szert tenni. Igazából tényleg a teológián éreztem ugyanazt, amit a megtérésemkor: hogy hazaértem. Ott hozzám hasonló, keresztyén gondolkodású fiatalok voltak, akikkel hamar összemelegedtünk, rengeteg jó beszélgetésünk volt az élet dolgairól.

Igaz, hogy a teológiáról is el kellett mennie? Hadd pontosítsak: nem véglegesen rúgtak ki a teológiáról, egy évig mosogatnom kellett a konyhán azzal, hogy ha ott rendes leszek, akkor visszavesznek. Én ezt már akkor is viccesnek találtam, talán be is szóltam: „Ha jól mosogatok, akkor jó lelkész leszek?” Furcsa, de ott még a konyhai munka is nagyon szép volt. Akkor jöttem rá, hogy milyen sok barátom van, akik megvártak munka után, együtt mentünk lógni. A barátaim nem fordultak el tőlem, sőt…

…sőt, talán még büszkék is voltak önre. Fiatal korában sokat kallódott ön is a Moszkva téren. Végül 24 évesen indította el a bibliaórákat, amelyekre a kábítószeres haverok kezdtek el járni. Hogyan sikerült őket bibliai gondolatokkal megszólítani? 1984-ben, amikor kezdtük a Kallódó Missziót, az egyháziasságban volt egy kis vagányság, más volt a megítélése, mint most. És tudjuk, hogy a drogos szubkultúrában mindig volt egyfajta értelmiségi ellenzékiség. Talán ezzel is magyarázható, hogy nagyon gyorsan, pár hét alatt sokan lettünk; volt, hogy 30-40-en szorongtunk abban a kis helyiségben a fasori lelkészi hivatalban, rövid időn belül kevés lett a heti egy alkalom. Beszélgettünk az Igéről, gitároztunk, énekeltünk, kézen fogva mondtuk a Miatyánkot. Voltak csak beszélgetős-teázós napok, ma úgy neveznénk, hogy szabad interakciós csoportok, akkor ezt a kifejezést még nem ismertük. A végén már mindennap ezzel foglalkoztam, nagyon rendes főnököm volt, az esperes úr, támogatott ebben. Aztán az évek során drogterápiás otthonok, drogkonzultációs irodák, prevenciós szolgálat, akkreditált továbbképzések jöttek létre, becsszó: Isten segítségével.

Hogyhogy nem nyúlt ön is a kábítószerekhez? Nem közösítették ki azzal, hogy nem elég vagány? Akkor azt mondtam, hogy tudok én hülye lenni szer nélkül is. És valóban tudtam, volt, hogy az asztalon táncoltam vagy üvöltöttem a pesti éjszakában. Ma már tudjuk, hogy

„…ha jól mosogatok, akkor jó lelkész leszek?”

„A szerhasználat elleni küzdelem legfontosabb bástyája mégiscsak a jól működő család, ezt követi az iskolai szeretetteljes légkör.”

genetikailag is van erre hajlamosító tényező. Az én személyiségem más, nem azt mondom, hogy jobb, mert sok dologban rosszabb vagyok, mint a drogosok, egyszerűen engem nem „hív” a kábítószer. Én egy somlói galuskának nehezebben tudok ellenállni, mint egy pohár sörnek vagy egy füves ciginek. Bevallom, egyszer drogoztam. Spanyolországban voltunk házibuliban teológus barátokkal, és ott a hasis ment körbe. Én is kipróbáltam, de nem éreztem semmit. Láttam, hogy a többiek le vannak lazulva. Én ezt ma is elmondom a továbbképzéseken, hogy a drogozás nem csak kémia. A drog, a kémia és a személyiség, ezek együtt adják a flash-t. A drogosoktól tudjuk, hogy van, aki rákészül, főleg a hallucinogénekre, megtervezi, hogy ő „utazni” fog. Mivel én kontrolláltam magam és nem tudtam ellazulni, ezért nem éreztem semmit az anyagtól, még a fejem sem fájdult meg. Viszont együtt kell éreznünk azokkal az embertársainkkal, akiknek másképp van felépítve a szervezetük vagy a személyiségük, és könnyebben elcsúsznak.

Említette, hogy szorongott és szorong ma is. Talán ezt mindannyian ismerjük. Mivel tudja ezt oldani? Vagy ezzel együtt kell élnünk? Én ezt az utóbbit képviselem, és a klienseknek is azt mondom: fogadd el, hogy szorongsz, mert nem az a bátor, aki nem fél. Bátor az, aki fél, és mégis mer. Fogadjuk el önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, úgy kell berendezni az életet, hogy ezt valamiképpen be kell kalkulálni. El kell fogadni, hogy néha hebegünk-habogunk, abban a pillanatban például, amikor nem tudunk jól improvizálni.

A többágú rehabilitációs intézetekben sokféle sorssal találkozott. Nem félt az agressziótól? Nem mondta soha, hogy „na jó, ez már nekem is sok”? A rehabon volt már kétszeres gyilkos is. Olyannal, aki egy embert ölt, minden évben találkozunk. Sőt, a legtöbb kliensünk rendszeresen verekedett az utcán, mielőtt hozzánk került. Egyetlenegy ilyen rossz élményem van. Húszéves, agresszív félcigány kislány volt, közel állt hozzám. Egyszer nagyon kifordult önmagából, semmilyen előzménye nem volt annak, hogy ellenem akar fordulni. Egy boxergyűrűvel támadott, mondta, hogy pépesre ver és megöl. Én annyira megrémültem, hogy futottam a fasori templomtól át a Király utcán, ott beugrottam egy lépcsőházba, de észrevett. Valahogy továbbfutottam. Az Astoria hotelben már könyörögtem, hogy hadd telefonálhassak haza, és akkor a bátyám értem jött motorral. Valószínűleg olyan anyagot használt, amitől nem tudta, mit csinál. Ez volt az egyetlen. A rehabon átéljük, hogy amilyen a mosdó, olyan a törölköző. Ha mi szeretettel fordulunk hozzájuk, nagy valószínűséggel ők is tisztelettudóak maradnak.

Újságíróként, illetve drogpreventorként magam is megkaptam már, hogy miként beszélhetek drogokról, ha soha nem hasz-

ÖNKÉNTES LEHETŐSÉGEK A DROGMISSZIÓBAN

Szerhasználó tinik rehabilitációja címmel konferenciát szervez a Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Missziójának Fiatalkorúak Rehabilitációs Otthona szeptember 14-én Ráckeresztúron. Lesz csoportfoglalkozás-bemutató, művészetterápiás megközelítés, „élő könyvtár” – felépülőben lévő klienseik és kollégák beszélnek életükről. Szó lesz arról is, hogy milyen önkéntes lehetőségek vannak a református drogmisszióban. A konferenciára védettségi igazolvány birtokában lehet regisztrálni. Bővebben a Tini Rehab – Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonának Facebook-oldalán.

náltam azokat. Az én válaszom az szokott lenni, hogy a színész, aki gyilkost játszik, nem öldökléssel készül a szerepére. Ön mit mondana egy ilyen kérdésre? Azt, hogy a kábítószermegelőzés nem a drogokról szól. Ez olyan, mint amikor vitaminokkal erősítjük az immunrendszerünket. Mi azokat a lelki vitaminokat adjuk, amelyek szükségesek a személyiségfejlődéshez. A mai fiatalok sokszor azért drogoznak, mert nem ütésállóak. Gondoljunk az ükanyáinkra, nagyanyáinkra, ők mennyit szenvedtek, és bírták. Nem minden problémának van megoldása. Sőt, Jung azt mondja, hogy az igazi problémáknak nincs megoldása, azokat csak elhordozni lehet, és elfogadni az életet olyannak, amilyen. És persze a másik oldal is fontos, hogy tudunk-e problémamegoldók lenni. Tudunk-e tenni azért, hogy valamit elérjünk, vagy csak várjuk a sült galambot. Az ütésállóság az egyik legnagyobb kincs, amit a család adhat, viszont a modern társadalmakban ez egyre nehezebb feladat elé állítja a szülőket. A szerhasználat elleni küzdelem legfontosabb bástyája mégiscsak a jól működő család, ezt követi az iskolai szeretetteljes légkör.

Azzal kezdtem a beszélgetést, hogy szeretném megismerni Erdős Esztert, mint embert, de nem tudunk elmenni a szakma mellett, hiszen Erdős Eszter maga a szakember. Mégis, szeretném, hogy a családról is beszéljünk. A gyerekeim civilek, aranyosak. Most születik az unokám, pár nap múlva nagymama leszek. Családtagként bánunk a kliensekkel is, az ünnepeket együtt töltjük, éppen ezért nagy családom van. Bevallom, rengeteg bánat van emberileg a szívemben, a misszióban mégis hálás és boldog vagyok, mert láthatom Isten munkáját.

Van-e bármi, amit megbánt? Miből merít erőt? Mindig mosolyog, most is. Én azt látom, azt gondolom, hogy jól van. Rengeteg dolgot megbántam az életemben. Nem tudtam mindig bölcs lenni. Példaképem nagyon sok van. Például az a lelkész házaspár, akikhez ifjúsági órára jártam, Pánczél Tivadar és felesége, Áci néni. Teréz anya a legnagyobb példaképem, ő nem a sikerorientált klientúrát kereste, hanem a haldoklókkal foglalkozott. Böjte Csaba atya is, aki az árva gyerekek megmentésére tette fel az életét, fantasztikus, hogy mindezt milyen hitelesen csinálja. A lelkészek és a kollegáim között is sok példaképem van, sőt, a kliensek között is, hiszen az életük legnehezebb harcából győztesen tudtak kijönni, ezért nagyon tisztelem őket. Mondhatom, hogy egy kicsit minden ember a példaképem. Úgy vagyok, mint Pál apostol: „a bűnösök között az első én vagyok”. Mindig kevesebbnek érzem magam más emberek társaságában, mert azt látom, milyen jó a személyiségük, milyen jól tudnak beszélni, milyen sok jót tettek.

Sokan önt tartják példaképnek. Nem véletlen, hogy 2019ben Női példakép lett, a Szuper WMN-díj civil kategóriájának győztese. (Díj a bátor nőknek, akik egész életükkel „példát mutatnak mindannyiunknak kurázsiból és igazságérzetből”, és akik „rendíthetetlen lelkesedéssel, elképesztő erőkkel” állnak ki mások jogaiért, lehetőségeiért.) Nem tudok elmenni amellett, hogy kormányok jöttek-mentek, Erdős Eszter tette a dolgát. Támogatták és elismerték a munkáját innen is, onnan is. Ez keveseknek adatik meg. Hogyan sikerült ezt elérni? Ezt én sem tudom. (Mosolyog – a szerk.) Lehet, hogy azért, mert a drogtéma, az olyan periférikus. Arra is büszke vagyok, hogy a református egyház akkor kezdte a drogmissziót, amikor szó nem volt még finanszírozásról. Ráckeresztúron 1987 februárjában úgy indult el a drogterápiás otthon, hogy csak tíz évvel később, 1997-ben fogadta be az OEP (Országos Egészségbiztosítási Pénztár) mint kórházat. Az egyház az összes részlegünket úgy indította el, hogy még nem volt normatíva. És arra is büszke vagyok, hogy most is van olyan drogprevenciós részlegünk, ahol nincs állami hozzájárulás. Nyilván nem baj, ha valaki a finanszírozásból él, pénz nélkül ugye nehéz várat építeni. Csak azt szeretném érzékeltetni, hogy miközben sok gyengesége miatt sokszor bántják az egyházat, azért lássuk meg azt is, hogy az egyház szép dolgokat is tudott és tud tenni. Odaállt annak idején is és most is egy olyan szolgálat mellé, amely például a nyolcvanas években még egyáltalán nem volt trendi.

Sokat halljuk ma, hogy az egyháznak nehéz a dolga a fiatalok megszólításában. Kevés a fiatal a gyülekezetekben, nem tudják szűkíteni a távolságot a generációk között. Erdős Eszternek ez is sikerül. A rehabilitációs intézetekben a függők nagy része megtér, hívő ember lesz. Mi az a plusz, amit ön bele tud tenni ebbe a kapcsolatépítésbe? Én egyáltalán nem vagyok „superwoman”, sok mindent elrontottam az életemben, a mai napig vannak olyan elhatározásaim, amelyekben végül alulmaradok; de ha tudok másoknak segíteni, az egyedül Isten érdeme. Amivel mi lefegyverezzük a fiatalokat, az egyrészt az őszinteségünk, mi vállaljuk önmagunkat: tudunk beszélni a gyengeségeinkről, a harcainkról, a bűneinkről is. Én ezt nem receptként mondom, csak azt mondom el, hogy nálunk szerintem mitől működik. A másik, amire hangsúlyt fektetünk, hogy nem mi prédikálunk. Az istentiszteleten tíz percnél többet soha nem beszélek, de még az is interaktív. Lehetőséget adunk a híveknek, hogy a saját hitükről vagy a saját hitre jutási vágyukról – mert lehet, hogy még csak szeretnének hinni – beszéljenek. Ezek a bizonyságtételek a megtérést segítik. Ha gyülekezeti lelkész lennék, akkor a mai eszemmel erre törekednék: megpróbálnám úgy alakítani a légkört, hogy a gyülekezeti tagjaim aktívabban tudjanak bekapcsolódni a szolgálatba, de nemcsak akkor, amikor árkot kell ásni vagy le kell kaszálni a füvet, hanem akkor is, amikor lelki-szellemi dolgokról van szó.  FOTÓ: