A kegyelem a legfontosabb

„Amikor döntést kell hozni, akkor sem félek, nem a bizonytalanság uralkodik bennem, mert tudom, hogy ő segít megtenni a helyes lépést.”

HEGEDŰS BENCE

Évszázados családi birtokon gazdálkodik Somodi Ferenc, de korábban más irányt is vehetett volna a kecskeméti református gyülekezet presbiterének élete. A folyamatosan fejlesztett családi gazdaságot, amely jelenleg főként a német és az osztrák piacra termel, négy évvel ezelőtt az ország legszebb birtokának választották. A gazdálkodó minden döntését Istenre bízza, és hiszi, hogy egy haja szála sem görbülhet az Úr akarata nélkül.

Családja több generáció óta gazdálkodik ugyanazon a területen Kecskemét mellett. Mi a története a birtoknak?

Nagyszüleim és az ő szüleik is középbirtokosok voltak ezen a területen, nagyapámék kilencen voltak testvérek, így a környéken több gazdaság is volt, amely a családhoz tartozott. Többek között a nagyapai nagybátyám birtoka is, innen egy kilométerre, ahol annak idején megalakult a helyi téesz úgy, hogy a gazdaságát elvették tőle, ő pedig eltűnt, azóta sem tudunk róla semmit. A kilenc testvérből a háború után, a kommunizmus alatt egyedül nagyapám maradt meg itt, aki továbbra is mezőgazdasággal foglalkozott, immár annak a téesznek főkertészeként, amely az egykori családi birtokon működött. Miután nyugdíjba vonult, elhatározta, hogy pontosítja a régóta kutatott családfáját. A Kecskeméti Református Egyházközség anyakönyveiben és a kecskeméti levéltárban talált feljegyzések alapján 1720-ig tudta visszavezetni a család történetét. A dokumentumokból kiderült, hogy legalább azóta ezen a területen gazdálkodtak az őseim és mindig volt egy Somodi Ferenc köztük.

Hogyan lett újra Somodi-birtok a téeszből?

A rendszerváltás után visszakaptuk a földek egy részét. Azért is vágtam bele, mert egyedül én maradtam a Somodiak közül, és szerettem volna gazdálkodni. Úgy volt, hogy édesapámmal együtt vágunk bele, akinek nagy álma volt, hogy ezeken a családi tulajdonba visszakerült földeken gazdálkodjon. Ám nyugdíjba vonulása után agyvérzést kapott, és fél oldalára lebénult. Jó kedélyű maradt, áldott, jó természete nem engedte, hogy panaszkodjon. Így, betegen fizikailag nem tudott mellettem állni, de egészen az idén bekövetkezett haláláig ellátott a tanácsaival és támogatott. Apránként, huszonhárom év alatt épült ki a birtok. A semmiből indultunk, egy traktorunk sem volt, csak a szűz szántóföld. Kezdetben szénabálán aludtam kint, a boltban pedig évekig nem vettem kiflit, mert drágább volt, mint a kenyér. Mit jelent önnek a folytonosság? Nagyon sok erőt adott. Sokat gondolkozom azon, hogy mi minden változhatott azóta, milyen lehetett itt minden több száz évvel ezelőtt. Harminchektáros terület van a tanya körül, és egy kerítés alatt van minden. Amikor kimegyek a gyümölcsösbe, tudom, hogy vannak területek, talajfoltok, amelyek jobb minőségűek, és vannak gyengébbek. Ez már háromszáz évvel ezelőtt is ilyen volt, és az én szép- és ükapám is tudta jól, hogy itt kicsit jobban kell figyelni a talajra, ott kicsit kevésbé. Ez biztosan nem változott, és jó érzés, hogy ha másban nem is, ebben a földben ott van az a múlt, amelyet ők is átéltek, és ugyanúgy éltek itt, ahogy én most a családommal. A házat is próbáltam olyan stílusban felépíteni, és az életvitelünk is hasonló. Nálunk három generáció él még egy fedél alatt.

Az új ház a régi alapjaira épült? Igen, a régiről van is egy fénykép valahol. Nagy, tornácos parasztház volt, de a hatvanas években ráépítettek egy, az akkori kornak megfelelő részt. Azt elbontottuk, és hasonló stílusú, tornácos házat építettünk helyette a régi alapjaira. Azt nem tudni, hogy a régi ház mikor épült, de a 2011-es bontáskor előkerült egy gerenda, amelybe az ükapám a saját kezével faragta bele azt, hogy „Eppult 1847”. Édesapám, bár saját szemével addig sosem látta, tudott róla. Mondta is, hogy lesz majd egy gerenda, amelybe bele van faragva egy évszám. Ezt megőriztük, és azóta is a ház része.

Mi változott az elmúlt háromszáz évben a birtokon? Elég sok minden. A háború előtt hagyományos gazdálkodás folyt a területen, de volt gyümölcsös is. Ilyen értelemben is megvan a folytonosság. De ma már specializálódni kell valamire, és én a gyümölcsöket választottam, ezt tanultam az egyetemen is.

Van esetleg a területen olyan gyümölcsfa, amelyet még a felmenői ültettek?

Gyümölcsfa nincs, de van egy nagyon öreg akácfánk. Nem tudjuk, hogy hány éves, de biztosan velünk van már jó néhány generáció óta.

Mi terem a tanya körüli harminc hektáron? Almával kezdtem, majd kiegészült körtével, kajszival és szilvával. Most már a legnagyobb területen szilvát termesztünk.

Mi lesz a gyümölcsök sorsa? A nyári gyümölcsökkel kizárólag exportra dolgozunk, a német és az osztrák piacra szállítunk. Az almával és a körtével az Európai Unió Iskolagyümölcs programjában veszek részt. Ennek keretében huszonkétezer gyereknek tudunk egy-egy almát vagy körtét adni naponta. Az, hogy családi gazdálkodóként benne lehetek ebben a programban, óriási dolog egy olyan világban, ahol a multicégek uralják a piacot. Híve vagyok a családi gazdálkodási formának, szerintem többre lenne szükség, de sajnos a multik mindent bedarálnak. Több ezer hektáron gazdálkodnak, és egy ember él jól belőle. Az én harminchektáros gazdaságom nyolcszáz tonna gyümölcsöt is terem. Ebből bőven meg tud élni egy család. Igazából nem kell nagy területet birtokolni. Amikor látom a nagybirtokokat, sokszor sajnálom, hogy milyen sok családtól veszik el a lehetőséget. Mennyivel jobb lenne, ha olyan típusú lenne a vidék, mint amilyen régen volt. De ez sajnos hosszú időre megváltozott Magyarországon is.

Hogy alakult az idei gyümölcstermés? Ez már sorban a második olyan esztendő, amikor nincs teljes évünk, mert tavasszal jelentős volt a fagykár, de a szilvatermés így is elég jól alakul. Szerencsés növény, valahogy mindig el tud lavírozni. Szűk fél termés van most szilvából, és idén meglehetősen jó az ár és a kereslet is. Nekem csak a németországi piac számít, ahol most épp hiány van. Nekünk ezek a jó évek. Persze van olyan év is, amikor túltermelés van a piacon, és ekkor nehezebb az értékesítés. Olyankor számítanak a régi kapcsolatok és az állandó vevők. Jelenleg a németországi Lidlnek vagyok az egyik beszállítója. Építettem egy válogatócsarnokot a hűtőház mellé. Innen úgy megy ki az áru, ahogy a polcon látni: tálcán, hálóban, vonalkóddal. Sok év munkája volt idáig eljutni.

2017-ben az ország legszebb birtokának választották a családi gazdaságot. Mit kell tudni erről a versenyről? Abban az évben rendezték meg először. Úgy neveztek be rá, hogy nem is tudtam róla, amíg meg nem jelent a birtokon a zsűri. Hét kategória van, ezeken belül három döntőbe jutóra szűkül a verseny, hozzájuk megy ki a negyven-ötven fős zsűri, hogy meghatározott szempontrendszer alapján pontozza a gazdaságot. A díjátadón kihirdetik az egyes kategóriák nyerteseit, majd közülük választják ki a verseny győztesét. Az első évben én nyertem a gyümölcs- és szőlőtermesztő kategóriában, és az én birtokom nyerte el a Magyarország Legszebb Birtoka címet is. Hogyan élte meg ezt a győzelmet? Jó érzés volt, édesapámat is nagy örömmel töltötte el. Az viszont ennél fontosabb, hogy ezek a versenyek felhívják a figyelmet a mezőgazdaság fontosságára. A városi embernek sajnos már nem sok fogalma van arról, hogyan kerül az étel az asztalára. Azért is fontos a megméretés, mert ilyenkor kiderül, hogy igenis vannak Magyarországon is olyan példaértékű gazdaságok, amelyek megérdemelnek egy kis figyelmet. Nem magamat akarom ebben sem előre helyezni, mert mindig az Úristené a dicsőség, ezt a győzelmet sem magamnak köszönhetem. Ám amikor a kollégák ismerik el az embert, az jóleső érzés. Emellett sok embert megismerhettem, és a verseny számos barátságot is hozott, ami a legjobb hozadék. Azóta már tagja vagyok a zsűrinek is.

Folytatódik a családi hagyomány húsz-harminc év múlva, amikor szögre akasztja a metszőollót? Szeretném, ha folytatódna, de nagyon nehéz azt mondani, hogy biztosan így lesz. Van egy lányom és két fiam, de nem akarom egyikőjükre sem ráerőltetni. Viszont a fiaim szívesen jönnek ki velem, főleg a kisebbiken látom ezt. A traktorosom

jegyezte meg, hogy amelyik gyerek szeret ilyen koszos lenni, abból még lesz valami ebben a szakmában.

Kevesen tudják, hogy korábban a természetfotózás is foglalkoztatta, több versenyen is indult, számos elismerés között ott találjuk. Az Év Európai Természetfotósa versenyen 2012ben elnyerte az első díjat Ember és természet kategóriában, 2009-ben pedig a Magyar Sajtófotó pályázaton a Természet és tudomány kategóriában az év legjobb vidéki fotóriporterének választották. Ma már kevesebbet foglalkozom a fotózással, elsősorban azért, mert én még hagyományos technikára, filmre, diára kezdtem el fényképezni, ezzel is értem el a legnagyobb sikereim. A digitális fotózás hozta teljesen más „versenyhelyzet”, az utólagos manipulálhatóság miatt számomra a fényképezés kicsit elvesztette a varázsát. Persze ha túrázom, vagy utazom valahová, most is fényképezek, sőt e köré szervezek mindent: bármerre járok, úgy tervezem meg az útjaimat, hogy valamelyik nemzeti parkban eltölthessek hosszabb vagy rövidebb időt. A természet iránti rajongásom ugyanaz, mint régen, az Úristen teremtő erejére itt tudok leginkább rácsodálkozni. Egyszerűen csak kevesebbet fotózom. A fényképészetet felváltotta a természet megfigyelése, egyfajta természetbúvárkodássá alakult át ez bennem.

Rendszeresen jótékonykodik, adományoz. Miért fontos, hogy adjon? Úgy gondolom, hogy így sem adok eleget. Hiszem, hogy az Úristen csak azért áldott meg többel, mert abból dolgunk adni. Viszont nehéz felelősséggel, jó helyre adni.

2000 óta presbitere a Kecskeméti Református Egyházközségnek. Milyen feladatai vannak? A kecskeméti gyülekezetben nőttem fel, bár itt, Ménteleken is van önálló református közösség, ahová apai nagyapámék is tartoztak. Anyai nagyszüleim kecskemétiek voltak, anyai nagyapám ebben az egyházközségben volt presbiter. Szeretnék aktívabb lenni a gyülekezetben, de életemnek ebben az időszakában ezt nehéz megoldanom. A gyülekezet gazdasági bizottságának vagyok a tagja, ezenkívül általános feladataim vannak.

Biztosan korán kel, és későn fekszik. Mikor jut ideje az elcsendesedésre? Reggel négy és öt óra között kelek, este pedig tíz-tizenegy óráig is kint vagyok a hűtőházban. Bár ebben a szakmában a tél és a nyár nagyon elválik, egész évben van munka. Nyáron a betakarítás, most éppen a szilvaszüret, télen pedig fut az iskolaalma-program, megy a metszések és a következő év megtervezése. Elcsendesedni akkor tudok leginkább, ha magam vagyok kint. Leginkább az este a megnyugvás ideje. Ilyenkor élem meg az Istennel közeli kapcsolatom. Tegnap este is nagyon tele volt a fejem, így miután elmentek az emberek, beültem az autóba, és kimentem a Peszéri-erdőbe. Jártam egyet, és imádkoztam. Nekem ez az az idő, amikor befelé tudok fordulni és Istenre figyelni.

Érezte-e valaha munkáján Isten áldását? Mindig. Áldás volt a kezdésen, amikor tényleg a nulláról indultunk. Szerintem az Úristen előtt dolgunk az is, hogy a munkánkban tisztesen helyt álljunk, és ő megsegít. Talán éppen ezért éreztem az mindig, hogy velem van az Úr, és ezért nem féltem semmitől. Megnyugtató érzés bízni az Úristenben és így végezni a munkámat. Amikor döntést kell hozni, akkor sem félek, nem a bizonytalanság uralkodik bennem, mert tudom, hogy ő segít megtenni a helyes lépést. Az Úristen az alapja az életemnek, és tudom, hogy egy hajam szála sem görbülhet, csak ha ő is úgy akarja. Van egy igém, amely végigkíséri az életemet. Ezt kaptam keresztelésemkor, és valamilyen „véletlen” folytán ezt kaptam konfirmációmra is: „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” (Ef 2,8, Károli-fordítás) Erre gondolok, amikor nehézségeim vannak. Egész életemnek ez a vezérfonala. Ez a kegyelem a