Kettesben lenni önmagunkkal

ILLÉNYI ÉVA

Kazinczy-érmet szerzett a Szép Magyar Beszéd Versenyen, többször volt a Kárpát-medencei Kossuth-szónokverseny különdíjasa, 2009-ben a zsűri neki ítélte a Magyar Rádió által felajánlott, a legszebben beszélő versenyzőnek járó különdíjat. Ma nyelvész, egyetemi oktató, református kántor, rádióbemondó és televíziós műsorvezető. 2018 novembere óta az ELTE Tanító- és Óvóképző Karának adjunktusa, 2019 szeptemberétől a Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszék vezetője. Pölcz Ádámmal egyebek mellett egyházzenéről, a szókincsfejlesztés lehetőségeiről és a jó pedagógus ismérveiről beszélgettünk.

Kettesben lenni önmagunkkal

Még el sem érte a krisztusi kort, mégis nehéz felsorolni, mi mindent csinált már és hány titulussal rendelkezik. Tanult brácsázni, citerázni, de zongorázni, énekelni is több alkalommal hallhattuk. Most pedig épp kántorokat képez a Baár–Madas Református Gimnáziumban. Hogyan kerül kapcsolatba egy nyelvművelő a kántorképzéssel? Zenei tanulmányaimat a dunavarsányi zeneiskolában kezdtem, majd a bugyi Beleznay János Református Általános Iskola művészeti tagozatán folytattam, ahol tíz évig tanultam zongorázni. A lelkészünk figyelt fel arra, hogy egészen jól „nyomkodom” a billentyűket, talán utánpótlást is látott bennem. Tőle kaptam az első olyan kottagyűjteményemet – egy harmónium-orgona letétgyűjteményt –, amelyet később a kántorképzőben aktívan használtam. A Dunamelléki Református Egyházkerület kántorképzőjébe tizenöt évesen, a lelkipásztorom és az édesanyám javaslatára kerültem. Ez olyan jól sikerült, hogy a 2010-es kántorvizsga után 2012-ben meghívást kaptam a tanári karba, és azóta szinte minden nyaramat velük töltöm.

Mit tanult a kántorképzésből? Egyrészt óriási kitartást. Ha csak arra gondolok, amikor orgonálni tanultam: az embernek ilyenkor együtt mozog keze-lába, figyeli a kottát és még énekelnie is kell – az összehangolás nagy munka volt, amelyhez kitartás kellett. Emellett alázatot is tanultam. Hatalmas felelősség annak a közösségnek a szolgálatára készülni, amely kinevelt minket. A harmadik elsajátított tulajdonság a határozottság, a vezetői képesség. Kántorként határozottnak kell lennem az orgonálásban. A gyülekezet zenei életét azzal tudom formálni, ahogyan én magam viszonyulok a billentyűzéshez, az énekléshez. Lelkes zenekedvelőként és több kórus tagjaként az együtt zenélés nagyon közel áll hozzám – a kántorképzőben bőven kivehetem a részem ebből.

A minap egy zenetudóssal beszélgettünk, aki szerint egyházzenei oktatásunk mélyrepülésben van. Ön hogy látja, mennyire lehet bevonzani a fiatalokat ebbe a műfajba? Miért legyen valaki kántor? A kántorképző tanfolyam népszerűsége évek óta töretlen, ötven-hatvan hallgatónk is van egy-egy képzésen, és azt is észrevettem, hogy egyre fiatalabb tanulóink is vannak. Idén a legidősebb végzősünk hetvenhét éves, a legfiatalabb résztvevőnk pedig tizenhárom, de korábban tízéves hallgatónk is volt már. A jelentkezők intenzív, háromhetes képzésen vesznek részt. Van, akinek reggel hat órától este tízig tart a napja, sokszor utána is hallani még zenélést. Délelőtt általában csoportos foglalkozásokon vesznek részt a növendékek: gyülekezeti éneket, szolfézst és zeneelméletet, zenetörténetet, himnológiát tanulnak. A végzősöknek orgonaismeret-órájuk is van. Késő délután kóruspróba van, készülünk a vasárnapi szolgálatokra és a záró hangversenyekre.

Aki jelentkezik, az tudja már, hogy később hol fog kántorkodni? A többség úgy jön, hogy van gyülekezeti motiváló háttere: a lelkész biztatja, vagy volt már valaki a közösségéből nálunk, aki beszélt neki a képzésről, és felkeltette az érdeklődését. Előfordul, hogy valaki magával hozza a testvérét vagy a barátját. Arra is volt példa, hogy egy diákunk tizenöt évvel ezelőtt eljutott ugyan az utolsó előtti évfolyamig, családalapítás és a munkája miatt azonban nem tudta folytatni a tanfolyamot – idén azonban eljött, hogy befejezze a képzőt. Ez a tanfolyam nemcsak tanulási lehetőség, hanem közösségépítésként is szolgál. Megható látni, ahogyan az idősebb résztvevők foglalkoznak a gyerekekkel és együtt tanulják velük az énekeket, vagy ahogyan a fiatalabb diákok magyarázzák az idősebbeknek a szolfézst. Számítanak egymásra. Most, a pandémia után kifejezetten érzékelhető a kamaszok részéről, hogy szükségük van a közösségre.

A genfi zsoltárok nyelvezetéről is tartott már előadást. Dallamviláguk a megírásuk idejében tulajdonképpen „popzenének” számított, ma viszont idegenül hathat. Egyházunk most megújítja énekeskönyvét. Mit gondol, hogyan lehetne a zsoltárok üzenetét még befogadhatóbbá tenni hívők és nem hívők számára egyaránt? Az új énekeskönyv – amennyire lehet – próbál ökumenikus lenni, felekezetközi egyeztetések is zajlottak ugyanis egyes énekek egységes dallam- és szövegvilágáról. Az általunk jól ismert, a fiatalok által gyakran kissé szomorúnak, régiesnek tartott genfi zsoltárok mellett beválogattak olyan énekeket is, amelyeket éveken keresztül futtattak a gyülekezetekben, a közösségek szerették, a fiatalok is énekelték őket. Azokkal a dallamokkal, amelyek népének jellegűen énekelhetők, külső embereket is meg lehet fogni. Ezeket lehet zongorával, gitárral vagy más népszerűbbnek vélt hangszerrel is kísérni. Évekig énekvezető voltam az otthoni gyülekezetünkben, a Refiszben is voltam billentyűs és énekes. Figyeltünk arra, hogy olyan énekeket válasszunk, amelyek zeneileg összetettebbek és bibliai verseken alapulnak.

Nagyon fiatalon lett az ELTE Tanító- és Óvóképző Karának adjunktusa, majd a Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszék tanszékvezetője. Még most sem érte el a krisztusi kort. Valahol úgy fogalmazott, hogy a jelenlegi poroszos iskolától el kellene jutnunk végre a motiváló iskolához. Ön mivel motiválja a diákokat?

„Óriási felelősség, ha az ember annak a közösségnek a szolgálatára készül, amely kinevelte őt.”

A tanár alapvetően a saját személyiségével motivál. Úgy látom, ha szilárd személyiségünk van, amelyet a hallgatók komolyan vehetőnek és – urambocsá’ – még szórakoztatónak is ítélnek, akkor elfogadják. Én nyelvtant tanítok, és hát valljuk be, erről senkinek sem az ugrik be elsőként, hogy mennyire izgalmas tantárgy: mondatokat elemzünk, elemeikre bontjuk a szavakat, képző, jel, rag, hangtan… Muszáj ezt a száraznak ható témát feldobnom. Amikor bemegyek a tanterembe, érzem az alakítható légkört. Nem értek egyet azzal, hogy nem szabad dühösnek vagy mérgesnek lennem, ha azt tapasztalom, hogy fegyelmezetlenül viszonyulnak a munkához. Meglátásom szerint felnőtt embereket is nyugodtan fegyelmezhetünk a munka komolyságának megőrzése érdekében. Előfordult már, hogy felemeltem a hangomat. Azonban ha valakiben meglátom a tehetség pici csíráját – például fogékony a nyelvtani kérdésekre, vagy szépen ejti a hangokat és még meg is érti azt, amit olvas –, akkor „megcsípem magamnak”, és versenyeken indítom őket.

Közelebb tud kerülni a diákokhoz, mint egy idősebb profeszszor? Huszonöt éves voltam, amikor elkezdtem oktatni az ELTE-n. Úgy éreztem, hogy az akkor tizenkilenc-húsz éves hallgatókkal könnyebben megértetem magam: a filmeket, amelyeket ők szerettek, jó eséllyel én is láttam, a zenéket, amelyeket hallgattak, én is hallgattam, a gondokkal, amelyekkel ők küzdöttek, nemrég én is megküzdöttem. A kis korkülönbség hozzásegített, hogy jobban értsem az ő világukat.

A Mark my professor oldalon – ahol online lehet értékelni az oktatókat – a többség pozitívan nyilatkozik önről. Hadd idézzek egy véleményt: „Ha lehetne, hat csillagot adnék. A legjobb tanár az egyetemen, csak jót tudok mondani róla. Kiváló, lehengerlő személyiséggel és nagy szaktudással.” Ki vagy mi motiválja önt? Ezek a vélemények elég motiválók. Emberként igyekszem viszonyulni hozzájuk. Elsősorban tanár, pedagógus vagyok, és csak másodsorban nyelvész. Igyekszem rugalmasan kezelni a hallgatók kéréseit, különösen most, a járvány idején. Az a jelszavam, hogy mindent megoldunk – a határokat kijelölve.

Ha már szóba jött a digitális világ: az online tér nagyban befolyásolja a nyelvhasználatunkat, a társas kapcsolatainkat. Messengeren beszéljük meg a munkahelyi ügyeket – ezt az interjút is így szerveztük meg –, sokan online udvarolnak. Mennyire veszélyezteti ez az anyanyelvünket? Amikor megjelentek az új technikai eszközök, megjelent az SMS- és a chatnyelv, sokan megkongatták a vészharangot. Aztán teltek-múltak az évek, és rájöttünk, hogy ez csak egy része a nyelvhasználatnak. Hiszen ugyanúgy megmaradnak a hivatalos iratok, a szóbeliség, esetleg a kézzel írott műfajok. Vagyis elfogadtuk, hogy ez új nyelvhasználati csatorna, amellyel kezdeni kell valamit. A tanárok sokszor szembesülnek azzal, hogy meg kell értetniük

a diákokkal, mikor milyen nyelvi színteret kell használniuk. Chatnyelv például az okostelefonon van, de más a nyelvhasználat, amikor fogalmazást kell írni, figyelve a helyesírásra. Előbbit nem véletlenül mondják „írott beszélt nyelvnek” is a rengeteg emotikon és rövidítés miatt. A kettő teljesen más műfaj.

A diákok, sőt mi, újságírók is sokkal nehezebben fogunk tollat. Tudjuk, hogy önnek fontos a szépírás, a kézírás. Magamon is tapasztalom, hogy amikor tollat kell fognom, érzem, a mozdulat kezd elsatnyulni, nem annyira gördülékeny már a kézírásom. Éppen a beszélgetésünk előtt írtam meg a kántorképző okleveleinek fejlécét, és nem mozdult úgy a kezem, ahogy szerettem volna. Édesanyám tanítónő, és ő is azt mondja, hogy már nem az igazi a kisiskolások ceruzafogása, tollfogása, motorikus készsége. Nehéz őket a kézírásra szoktatni, mert az ujjaik az okostelefon billentyűjéhez, a két hüvelyk ujjas íráshoz vannak szokva.

Doktori disszertációjának a címe: A nyelvművelés retorikai gyökerei. Ha most rádióban beszélgetnénk, talán sokan felismernék a hangját, hiszen bemondóként, rádiós és televíziós műsorvezetőként is dolgozik. A retorika az egyházi életben is kulcsfontosságú. Az olvasás csökkenésével viszont a szókincs is változik. Miként fejlesztheti a fiatal az egyházi szókincsét, ha nem olvas egyházi történeteket? Az olvasás a kulcs. Az ember úgy jut tárgyi és nyelvi tudáshoz, ha olvas: szépirodalmat, sajtót, akár ismeretterjesztő vagy tudományos műveket. Én magam is úgy építettem a szókincsemet, hogy sokat olvastam. Ezt nem lehet megkerülni. Természetesen az is fontos, hogy az ember használja a nyelvet akár írásban, akár szóban, attól lesz valaki jó nyilatkozó vagy jó szónok, ha élőben is használja a nyelvet. Ezenkívül az is rengeteget segíthet a diáknak, a hallgatónak, ha egy megtanult szöveget megfelelő módon, megfelelő hangsúlyozással, értelmezve elmond vagy felolvas az osztály előtt. Ezek kipróbált módszerek. Én is így tanultam, és azt is mondhatom, hogy igyekeztem ilyen helyzetek elé állítani magam.

Ha rossz a rétor vagy a prédikátor, könnyen elfordul a hallgatóság az adott témától – ez óriási felelősség. A prédikációk is rengeteget számítanak az egyházi szókincsbővítésnél. Ha valaki hétről hétre ott ül az istentiszteleten, akkor bizonyos idő elteltével elsajátítja a szószékről elhangzó szókincset. Megtanul olyan kifejezéseket, mint az ágenda, a zsoltár, a doxológia, a Szentháromság dicsérete. Vannak olyan szavak, amelyeket leginkább a templomban hall az ember, szókincsének egy részét a hitvallásból gyűjtötte.

Mindemellett ír is: eddig egy önálló kötete jelent meg Ragyogva tűz a napsugár címmel, és több tanulmány társszerkesztője. Mikor jut idő némi feltöltődésre? Azért tudok többfelé dolgozni, mert szakítok időt a feltöltődésre: inspiráló zenét hallgatok, olvasok két fejezetet a sorban következő könyvből, vagy egyszerűen kimegyek a természetbe, és hallgatom a madarakat. Nekem ez nem semmittevés, hanem az élethez, a munkához szükséges elemi feltöltődés. Az nem működne, ha állandóan új dolgokon pörögnék, mert akkor biztosan nem lennék produktív. Egy megírt tanulmány után például megjutalmazom magam: megeszem egy fagylaltot, kiülök a Duna-partra, nézem a hajókat. Csak úgy vagyok. Ezt nevezem meditációnak. A köznyelv szerint nem csinálok semmit – valójában aktívan dolgozom magamon, hogy feltöltődjek. Mindenkinek érdemes lenne megélnie – ha nem is naponta, csak egy-egy zsúfolt időszak után –, hogy milyen önmagával kettesben lennie.

Egyik mottója: „Ne szeresd az álmot, hogy ne légy szegény; nyisd fel a te szemeidet, és megelégszel kenyérrel.” (Péld 20,13, Károli-ford.) Egyszer valaki vissza is kérdezett, hogy hogy értem azt, hogy „ne szeresd az álmot”. Ne szeressek aludni? Nem. Ne álmodozz, ne szeress bele a saját álmaidba, mert akkor kergetni fogod őket, és folyamatosan azon fogsz pörögni. „…hogy ne légy szegény…” – ha semmit sem csinálsz, elfogy körülötted a levegő, anyagi és szellemi értelemben egyaránt. „…nyisd fel a te szemeidet, és megelégszel kenyérrel” – ébredj fel, állj két lábbal a földön, nézd meg, hogy mid van, és abból próbálj meg dolgozni. Ez a két sor önismereti esszencia. Ezt a naptáramba is felírtam, hogy naponta emlékeztessen: arra építhetek, ami a szemem előtt van ebben a világban. A többit, ami a nem e világi kapcsolattal van meg, magamban és az egyházi közösségben élem meg, és feltöltődve továbbadom a világnak. 

FOTÓ: SEBESTYÉN LÁSZLÓ

ÚJ KÖTET

Az interjú elkészülte után jelent meg Pölcz Ádám A nyelvművelés retorikai gyökerei című kötete, amely az ókori retorikától napjainkig fogja át a nyelvművelés történetét. A könyv fejezetei hosszú ívet rajzolnak föl Arisztotelésztől a középkoron és a reneszánszon át a 16–19. századi magyarországi szerzőkig, sőt a 20. század modern retorikusaiig, folyamatosan kutatva azokat a kapcsolódási pontokat, amelyeken keresztül eljutunk korunk nyelvműveléséig, a nyelvi ismeretterjesztésig. Az összegyűjtött anyagból az is felismerhetővé válik, hogy a retorikai hagyomány a nyelvművelésben körbeért: a stílusközpontú nyelvművelésben pontosan azok a stíluserények (illőség, világosság, nyelvhelyesség, ékesség) ismerhetők fel, amelyek az ókori stíluselméletekben is megvoltak.