A gyengeségből erőt

BALOGH-ZILA TEODÓRA

Zavarba jött, egyáltalán nem számított kitüntetésre – mondja Mikos Borbála, a Bethesda Gyermekkórház orvosigazgatója, akinek munkáját május 20-án Dizseri Tamás Szeretetszolgálati díjjal ismertek el. A főorvossal egy kórházi szobában arról beszélgettünk, hogyan talált kiutat a magányból, mi indította önkéntes segítségnyújtásra, és hogyan valósult meg fiatalkori álma: a test és lélek kínjain egyszerre segítő betegellátás.

„Tartozunk pedig mi, az erősek, hogy az erőtlenek erőtlenségét hordozzuk, és ne mi magunknak kedveskedjünk.” (Róm 15,1) Ez az ige olvasható a plaketten, amelyet a Dizseri-díjjal együtt átvett. Erős embernek tartja magát? Inkább nyughatatlan vagyok, aki keresi a megoldásokat, és sokszor bizonytalanodik el abban, hogy a jó utat választotta-e végül. Ez a gyönyörű bibliai idézet mélyen megérintett. Személyes tapasztalatom, hogy amikor mások gyengeségeit hordozom, az úgynevezett gyengéktől sok erőt és hitet kapok. Azzal, hogy elfogadják, amit éppen nekik adni tudok, elfogadnak engem is, a szeretetemet és a személyiségemet, pedig ez nem is olyan egyszerű feladat. Sokszor nagyon nehéz engedni, hogy mások szeressenek. De az sem könnyű, hogy ne erőltessük az emberekre a szeretetünket, ha ők azt tolakodásnak érzik.

Magyarlakon töltött gyermekkorára biztos, védett bölcsőként emlékezik. Mit hozott onnan? Olyanfajta szeretetet, amely kötelezettséget ró rám. Szüleim és testvéreim nem erőből tettek jót, természetesen, az életükből fakadt mások iránti odaadásuk, szelíd alázatuk minta volt számomra. Nem tudatosan döntöttem el, hogy én is úgy szeretnék élni, mint ők, de mindig előttem van, amit gyermekkoromban láttam. A kis falunkban burokban nőttem fel, meghitt családi életünkről azt hittem, ilyen a nagyvilág is. Kilépve onnan sokszor éreztem magam árvának. Olyan nagy változás volt, amikor Debrecenbe kerültem, a számomra lélektelennek tűnő nagyvárosba, hogy haza akartam menni. Érdekes, hogy a Jóisten milyen adalékokat ad: aztán mégis Debrecen lett a második bölcsőm.

Egyszer azt mondta: „A megpróbáltatások megtanítanak az élet tiszteletére.” Nem mondhatom, hogy a sorsom fájdalmas pontjain tudatosan tanultam meg az élet értékét és lényegét. Engem a megpróbáltatások mindig sokkhatásként értek. Azt gondolom, a gondviselés által kaptam csak esélyt, hogy egy-egy ilyen helyzetből kiutat találjak, és ne összetörjek, összeomoljak. Szerető testvéreim és családjuk oltalmában, fiam féltésében, öcsém édesapánk higgadt és bölcs nyugalmát továbbőrző közelségében visszatalálok ma is a megnyugváshoz. Mindig kaptam új utat és erőt, hitet is az elinduláshoz. Volt olyan időszak is, amikor elértem, amit szerettem volna, és ez magabiztosságnál többet eredményezett: büszkeséget, önfejűséget. Amikor az ember úgy gondolja, hogy neki minden sikerül, az veszélyes út, mert nem veszi észre mások érzéseit, és ő maga sem mutatja ki a sajátjait. Ez a munkatársaim számára lehetett nehéz, de soha nem emlegették vissza. Amikor Miskolcon a megyei kórház gyermekaneszteziológiai és intenzívterápiás osztályának vezetője lettem, egyszer csak ráeszméltem arra, hogy elmagányosodtam, izolálódtam. Feltettem a kérdést, hogy jól végzem-e a rám bízott feladatot. Hosszabb tanulási folyamat volt, mire beláttam, hogy közösségben élünk, ahol minden tag ugyanolyan fontos, teljesen függetlenül az aktuális pozíciójától.

DIZSERI-DÍJ

Május 20-án, tizenhetedik alkalommal adták át a Dizseri Tamás Szeretetszolgálati díjat. A kitüntetéssel minden évben olyan személyt vagy közösséget ismernek el, aki a Bethesda-kórházat újraalapító főigazgató lelkületével, példamutatóan szolgálja a beteg, elesett emberek ügyét, egyszerre gyógyítva szeretettel azok testét és lelkét. A Hold utcai református gyülekezet templomában tartott díjátadón, ahol mások mellett Balog Zoltán püspök, a gyülekezet lelkipásztora szólt az egybegyűltekhez, igei bevezetővel Pásztor Dániel püspök szolgált, laudációt Molnár János, egyházunk Zsinatának presbiteri elnöke mondott. Mint elhangzott, Mikos Borbála, a Bethesda Református Gyermekkórház orvosigazgatója szervezőmunkája mellett, a gyermek-intenzívellátásban, a krónikus betegek otthoni lélegeztetési rendszerének kialakításában, a Magyar Református Szeretetszolgálat orvoscsoportjának tagjaként, valamint más önkéntes munkáiban is szeretetet sugározva és felkészülten áll helyt.

Az életében voltak olyan pontok, amelyek a kiégés irányába billenthették volna, mégis más irányt vett az élete. Mit gondol, ez miért történt így? Nem tudatosan indultam el új irányokba. Úgy gondolom, ennek a kulcsa az, hogy honnan és kitől kaptam az utamat. Soha nem határoztam el, hogy ebből vagy abból elég, elfáradtam, keresek mást. Amikor mélypontra kerültem, mindig jöttek a lehetőségek. Ilyen volt például amikor felkértek, társuljak a gyermekrohamkocsi mentőcsoportjába. Köztük megtapasztalhattam, mit jelent a bajtársiasság. Ugyanígy volt, amikor váratlan felkérést kaptam daganatos gyermekek táboroztatására. Vagy amikor

már a Bethesdában dolgoztam, Velkey György főigazgató úr rám bízta a betegbiztonsági és minőségügyi ellátás feladatait. Ez vadonatúj terület volt számomra, a kezdeti kudarcok ellenére nagy örömmel töltött el, hogy megismerhettem ezt a kivételes tudományt. Ezután jött a tanulás, és az oktató, kreatív munka az egészségügyi menedzserképző-központban. Végül pedig a génterápia, amely újdonság volt a gerincvelői izomsorvadás kezelésében. Hálás vagyok, hogy ezt a Bethesda alkalmazhatta először Magyarországon.

Egy utat nem említett. Haitiig kellett utaznia ahhoz, hogy viszszanyerje a hitét? 2010-ben volt a haiti földrengés, több százezer áldozattal. Éppen lelki mélyponton voltam, amikor egyik vasárnap hajnalban a rádiót hallgatva értesültem a katasztrófáról. Egy pillanat alatt átfutott rajtam a gondolat: „Vannak nálad sokkal nagyobb terheket viselő, szenvedő emberek, menj ki, nézd meg őket, a saját terheid eltörpülnek ezekhez képest.” A szokásos hétfői megbeszélésen Velkey igazgató úr jelezte, a Magyar Református Szeretetszolgálat önkéntes egészségügyi csoportot indít Haitire, akinek lenne kedve menni, szóljon. Az értekezlet végén csak mellékesen mondtam neki, hogy esetleg elmegyek, ha szükség van rám. Mivel sosem vettem részt önkéntesakcióban, nem voltak speciális képzéseim, oltásaim még annyira sem, nem gondoltam, hogy benne leszek a csapatban. Szerdán jött a telefon: örülnének nekem a Szeretetszolgálat csapatában, még nincsen gyermekorvosuk, számítanak rám.

Mit tapasztalt, mit látott ott? Csodát éltem át. A vörös zónába érkeztünk meg, ahol a legsúlyosabbak voltak a károk. Már a segítők nemzetközi tömegének látványa megdöbbentett. Nagy összetartást tapasztaltam: ugyanazért küzdöttünk, nem volt többé rangbeli különbség, csak a lényeg számított, hogy megtegyünk mindent, amit csak tudunk. A legmeghatóbb az volt, hogy mekkora hálával fogadták a helyiek a segítséget. Pedig tudtuk, közel sem adunk annyit, amennyi otthoni körülmények között módunkban állna. Ha valami szomorúság ér, befelé fordulok, nem tudok mosolyogni. Ők, miközben a házuk romjai közt jártak, képesek voltak rá. A legmegrázóbb pedig az volt, ahogyan vasárnap útnak indultak a templomba. Haitin átélhettem, mit jelent a hit. Annak emléke, hogy ilyen mélységekből is újra lehet indulni, örökre bennem marad.

Hazatérve aztán sokfelé vállalt önkéntesmunkát. Ez az út volt az első mérföldkő, amely a lelkemben változást hozott. A kiküldetés után néhány ismerősöm azt mondta: nem kell ahhoz messzire utazni, hogy nyomorúságot találj, itthon is létezik Haiti. Ezek a mondatok akkor fájtak, de már rájöttem, nagy igazság volt bennük. Talán ezek hatására kerültem kapcsolatba később a cigánymisszióval, jutottam el a már említett daganatos gyerekekhez, a tahitótfalui árvízhez és Kárpátaljára is. „Amikor túlvagyunk a sürgős beavatkozáson, tudatosul bennem, hogy ez a kisgyerek életveszélyben van, és óriási megpróbáltatást élhet át ő és a szülei. Hitet, erőt, türelmet kell önteni beléjük, de őszintének is kell lenni.”

2012-ben konyhai munkára jelentkezett a drogmisszió nyári táborába. Hogy egy főorvos negyven fő ebédjét készítse, szokatlan látvány. Az, hogy valaki főorvos, csupán pozíció, nem maga az ember. Ez minden más tisztséggel is így van. Amikor Budapestre jöttem, kerestem a lehetőségeket az önkéntességre. Ez is felülről jött sugallat volt. Így találtam rá a drogmissziós irodára. A vezető, Victorné Erdős Eszter felvett a levelezőlistájukra. Amikor az egyik csendeshetükre szakácsot kerestek, egyből éreztem, hogy mennem kell, így kértem egy hét szabadságot, és elutaztam Hejcére. A résztvevők távolságtartással fogadtak, meg kellett nyerni a szeretetüket, amely azért volt nagy érték, mert ki kellett érdemelni. Ennek első megható megnyilvánulása az volt, amikor az egyik fiú elővette a gitárját, és azt mondta: „Látom, könnyes a szemed. Mit szeretnél hallani? Elgitározom neked.” A hét végén volt, aki egy kőre festette, hogy köszönöm, másikuk keresztet faragott.

Amikor átvette a Dizseri-díjat, a munkaközösségének mondott köszönetet. Emlékszik arra, amikor először belépett a Bethesdába? Velkey igazgató úrhoz régi szakmai és baráti kapcsolat fűz, sokszor találkoztunk szakmai fórumokon. Amikor meghívott a Bethesda intenzív osztályára, éppen úgy alakult a személyes sorsom, hogy éreztem: a felkérés egyben üzenet odafentről. Mielőtt azonban válaszoltam volna, eljöttem a kollégákhoz néhány napra, hogy lássam, hogyan folyik itt a munka. Nem szerettem volna, hogy bárki úgy érezze, előrelépési lehetőséget veszek el tőle. Mindnyájukkal beszélgettem, végül ez alapján dőlt el, hogy itt a helyem. Sok segítséget kaptam már akkor is tőlük: az ideköltözésemben, a lakáskeresésben. Végül 2009. január elsején már mint osztályvezető léptem be a Bethesdába.

Velkey György elmondta, hogy fiatalabb korukban sokszor beszélgettek arról, jó lenne olyan ellátásban dolgozni, ahol a betegeknek a lelkére is odafigyelnek. Ez lenne a Bethesda? Számomra igen, ez a Bethesda.

Nehéz elképzelni, hogy az intenzív osztályon krízishelyzetben a betegek lelkével is van idő törődni. Azt tapasztaltam az elmúlt negyven év alatt, hogy közvetlen életveszély esetén mellőzni kell az érzelmeket, minden egyes másodpercen múlhat a gyermek élete. Koncentráltan és gyorsan kell cselekedni. Viszont utána eljön a pillanat, amikor a lélek magához tér – és ez különös érzés. Számomra mindig kicsit megsemmisülés is egyben: amikor túlvagyunk a sürgős beavatkozáson, tudatosul bennem, hogy ez a kisgyerek életveszélyben van, és óriási megpróbáltatást élhet át ő és a szülei. Hitet, erőt, türelmet kell önteni beléjük, de őszintének is kell lenni. Erről so-