| INTERJÚ |
A gyengeségből erőt BALOGH-ZILA TEODÓRA
Zavarba jött, egyáltalán nem számított kitüntetésre – mondja Mikos Borbála, a Bethesda Gyermekkórház orvosigazgatója, akinek munkáját május 20-án Dizseri Tamás Szeretetszolgálati díjjal ismertek el. A főorvossal egy kórházi szobában arról beszélgettünk, hogyan talált kiutat a magányból, mi indította önkéntes segítségnyújtásra, és hogyan valósult meg fiatalkori álma: a test és lélek kínjain egyszerre segítő betegellátás.
„Tartozunk pedig mi, az erősek, hogy az erőtlenek erőtlenségét hordozzuk, és ne mi magunknak kedveskedjünk.” (Róm 15,1) Ez az ige olvasható a plaketten, amelyet a Dizseri-díjjal együtt átvett. Erős embernek tartja magát? Inkább nyughatatlan vagyok, aki keresi a megoldásokat, és sokszor bizonytalanodik el abban, hogy a jó utat választotta-e végül. Ez a gyönyörű bibliai idézet mélyen megérintett. Személyes tapasztalatom, hogy amikor mások gyengeségeit hordozom, az úgynevezett gyengéktől sok erőt és hitet kapok. Azzal, hogy elfogadják, amit éppen nekik adni tudok, elfogadnak engem is, a szeretetemet és a személyiségemet, pedig ez nem is olyan egyszerű feladat. Sokszor nagyon nehéz engedni, hogy mások szeressenek. De az sem könnyű, hogy ne erőltessük az emberekre a szeretetünket, ha ők azt tolakodásnak érzik.
DIZSERI-DÍJ Május 20-án, tizenhetedik alkalommal adták át a Dizseri Tamás Szeretetszolgálati díjat. A kitüntetéssel minden évben olyan személyt vagy közösséget ismernek el, aki a Bethesda-kórházat újraalapító főigazgató lelkületével, példamutatóan szolgálja a beteg, elesett emberek ügyét, egyszerre gyógyítva szeretettel azok testét és lelkét. A Hold utcai református gyülekezet templomában tartott díjátadón, ahol mások mellett Balog Zoltán püspök, a gyülekezet lelkipásztora szólt az egybegyűltekhez, igei bevezetővel Pásztor Dániel püspök szolgált, laudációt Molnár János, egyházunk Zsinatának presbiteri elnöke mondott. Mint elhangzott, Mikos Borbála, a Bethesda Református Gyermekkórház orvosigazgatója szervezőmunkája mellett, a gyermek-intenzívellátásban, a krónikus betegek otthoni lélegeztetési rendszerének kialakításában, a Magyar Református Szeretetszolgálat orvoscsoportjának tagjaként, valamint más önkéntes munkáiban is szeretetet sugározva és felkészülten áll helyt.
Magyarlakon töltött gyermekkorára biztos, védett bölcsőként emlékezik. Mit hozott onnan? Olyanfajta szeretetet, amely kötelezettséget ró rám. Szüleim és testvéreim nem erőből tettek jót, természetesen, az életükből fakadt mások iránti odaadásuk, szelíd alázatuk minta volt számomra. Nem tudatosan döntöttem el, hogy én is úgy szeretnék élni, mint ők, de mindig előttem van, amit gyermekkoromban láttam. A kis falunkban burokban nőttem fel, meghitt családi életünkről azt hittem, ilyen a nagyvilág is. Kilépve onnan sokszor éreztem magam árvának. Olyan nagy változás volt, amikor Debrecenbe kerültem, a számomra lélektelennek tűnő nagyvárosba, hogy haza akartam menni. Érdekes, hogy a Jóisten milyen adalékokat ad: aztán mégis Debrecen lett a második bölcsőm.
volna, és ez magabiztosságnál többet eredményezett: büszkeséget, önfejűséget. Amikor az ember úgy gondolja, hogy neki minden sikerül, az veszélyes út, mert nem veszi észre mások érzéseit, és ő maga sem mutatja ki a sajátjait. Ez a munkatársaim számára lehetett nehéz, de soha nem emlegették vissza. Amikor Miskolcon a megyei kórház gyermekaneszteziológiai és intenzívterápiás osztályának vezetője lettem, egyszer csak ráeszméltem arra, hogy elmagányosodtam, izolálódtam. Feltettem a kérdést, hogy jól végzem-e a rám bízott feladatot. Hosszabb tanulási folyamat volt, mire beláttam, hogy közösségben élünk, ahol minden tag ugyanolyan fontos, teljesen függetlenül az aktuális pozíciójától.
Egyszer azt mondta: „A megpróbáltatások megtanítanak az élet tiszteletére.” Nem mondhatom, hogy a sorsom fájdalmas pontjain tudatosan tanultam meg az élet értékét és lényegét. Engem a megpróbáltatások mindig sokkhatásként értek. Azt gondolom, a gondviselés által kaptam csak esélyt, hogy egy-egy ilyen helyzetből kiutat találjak, és ne összetörjek, összeomoljak. Szerető testvéreim és családjuk oltalmában, fiam féltésében, öcsém édesapánk higgadt és bölcs nyugalmát továbbőrző közelségében visszatalálok ma is a megnyugváshoz. Mindig kaptam új utat és erőt, hitet is az elinduláshoz. Volt olyan időszak is, amikor elértem, amit szerettem
Az életében voltak olyan pontok, amelyek a kiégés irányába billenthették volna, mégis más irányt vett az élete. Mit gondol, ez miért történt így? Nem tudatosan indultam el új irányokba. Úgy gondolom, ennek a kulcsa az, hogy honnan és kitől kaptam az utamat. Soha nem határoztam el, hogy ebből vagy abból elég, elfáradtam, keresek mást. Amikor mélypontra kerültem, mindig jöttek a lehetőségek. Ilyen volt például amikor felkértek, társuljak a gyermekrohamkocsi mentőcsoportjába. Köztük megtapasztalhattam, mit jelent a bajtársiasság. Ugyanígy volt, amikor váratlan felkérést kaptam daganatos gyermekek táboroztatására. Vagy amikor 2021. május 30.
Reformátusok Lapja 23
