| REFORMÁTUS SZEMMEL |
BELLA VIOLETTA
Öt méteren A szerző győrszemerei lelkipásztor
Egyszer, még a járvány első hullámának vége felé a velünk szemben lévő sarkon lakó nővel éppen egyszerre indultunk sétálni a szántóföld felé. Nekem könnyű volt: akkor még csak magamra kendőztem a pár hónapost, mentem, ameddig jólesett, a fiam pedig jót durmolt a lépéseim ritmusára. Ő viszont két- és ötéves forma gyermekeivel és mindkettejük járgányaival próbált nekiindulni. Ameddig bezárta maga mögött a kaput – terelgetve befelé a kutyát, egyidejűleg maga mellett terelgetve a gyerekeket, hogy ki ne szaladjanak az útra –, láttam benne a művészi logisztikust, a zsonglőr anyát, akiknek mindenre van keze, ötlete és megoldása. Irigyeltem. Aztán öt métert sem tettek meg az első pofonig. A nagylány versenyfutásra invitálta a kistesót, aki nagy lelkesen nekiindult, majd a harmadik lépés után csattanósan hasra esett. Poros
„Mint az élet minden területén, itt is megvannak a lerövidítő utak: be lehet állni egy-egy iskola, módszer, életmód és nevelési elv zászlaja alá, amely majd helyettünk ad válaszokat.” könnycsíkok és nyöszörgés lett a vesztes jutalma. A felzaklatott anyuka, ahogy összevadászta egyik kezével a salakba borult kicsit, oda sem nézve, a másikkal képen törölte a lányt. Látszott szegényen, hogy nem sikerült utolérnie a történéseket. Az arcán még mindig a gyermeki lelkesedés ült, az ijedtségnek még nem volt ideje átvenni az uralmat a vonásai felett, de már az is kései lett volna, mert az anyja máris bűntudatot várt az újabb pofonként csattanó mondattal: „Ez a te hibád, miért kell mindig versenyezni? Most nézd meg, mit csináltál!” Ez az egész jelenet olyan kontrasztban volt az aranyesős napsütéses tavaszvégével, hogy teljesen belém égett. Vissza is fordultak. Jelentőséggel telt meg nekem az a megtett öt méter a kapuból a porfelhőig, amelyből kivackolódtak a jelenet végén. Az elején még jó fotótéma voltak, idilliek, összhangban, a végére pedig kis híján a gyámügy járt a fejemben. Olyan kézreeső volna jóízűen ítélkezni, és az orrunk alá morogni, hogy minek az ilyennek gyerek. Olyan játszi könnyedséggel tudnám a mozdulatokat, a mondatokat szételemezni, és nagyító alá venni, hány helyen vétett és hi-
bázott anyuka ezzel a helyzetkezeléssel. Ha nem motoszkálna bennem folyamatosan az: vajon én a magam öt méterén hol járok? Anyának lenni megható, kétségbeejtő, megtisztelő és megterhelő. A legtudatosabb utánaolvasót sem tudja felkészíteni senki és semmi arra, mennyi mindent fog érezni és megélni, ha egyszer gyermeke születik. És mint az élet minden területén, itt is megvannak a lerövidítő utak: be lehet állni egy-egy iskola, módszer, életmód és nevelési elv zászlaja alá, ami majd helyettünk ad válaszokat. Feszengős magabiztossággal ugyan, mert mindenki érzi, hogy nem lesz olyan előre legyártott válaszkészlet, amely minden esetre és minden szülő-gyerek párosra stimmelni fog. Minden kérdésre saját választ találni viszont valljuk be: megerőltető. Talán épp azért harsogják sokan olyan hangosan a válaszaikat, hogy ne kelljen meghallani a kérdéseket. Mert neveljük, de kinek és mire? Ki lesz ő majd? Mi Isten terve vele? Mi lesz az ő küldetése? Mit tehetek én ezért éppen a mai napon? És milyen lesz a világ addigra? Honnan tudhatnánk ezt most? Még azt sem tudhatjuk biztosan, melyik étel egészséges, hiszen csak amióta az eszemet tudom, számtalan trend és irányelv dőlt meg és vallott csúfos kudarcot. Szóval az anyaság – de hadd tágítsam a szülőségre – szembesít a határainkkal. Fizikailag is, szellemileg is, és lelkileg különösképpen. Olyan szívesen beszélnék végre anyákkal, akik nemcsak tanácsolnak, hanem akikkel át lehet élni ezt a korlátoltságot, és feloldódni abban, hogy mi a legjobb tudásunk szerint igyekszünk, de akármire jutunk is: Isten ott van. És amit nem tudunk, azt ő tudja. Kipótolja, átírja, kijavítja az emberi próbálkozást. Ezért merhetek szembenézni azzal, hogy egy-egy rosszabb napon én hol tartok a magam öt méterén. Nem istenének kell lennem ennek a gyereknek, hanem „csak” az anyjának. Ez pedig így már felszabadító. Ez így már hálaadásra indít. És ez így már ünnep lehet. Anyák napján nem szeretnék egy vitatható és megítélhető szülői teljesítményt sziruposan és egyoldalúan ünnepelni. Szeretném ünnepelni az Istent, aki amellett, hogy bevon a maga teremtő munkájába szülőként, nagyszülőként, keresztszülőként, örökbefogadóként vagy akár gyermektelenül is, a küldetés dandárját is magára vállalja. 2021. május 2.
Reformátusok Lapja
7
