Megtanultuk a leckét?

Istentisztelet Facebookon, megbeszélés Zoomon, vizsga a Google Meeten, baráti csevej Messengeren. Online platformok, amelyek közül tavaly ilyenkor jóval kevesebbet ismertünk, ma pedig már természetes a jelenlétük – pontosabban a mi jelenlétünk „rajtuk”. Hosszú és nehéz út vezetett eddig a természetességig, amelynek mérföldköveiből kirajzolódik egy teljes év minden változása.

Az az igazság, hogy nem is a bezártság első hónapjai voltak a legnehezebbek: valahogy sokkal mélyebben érint, hogy elérkezett 2021, egy negyed év el is repült belőle, és még mindig a járványhelyzetben élünk. Így a január és a február komoly mélypont volt számomra. Sok dolgot nem is tudok felidézni belőlük, csak azt, hogy vagy a munka, vagy a kapcsolattartás, vagy a tanulás miatt ültem a gép előtt, ahol aztán később filmet néztünk vagy zenét hallgattunk. Minden egyes napot ugyanolyannak éreztem – még úgy is, hogy néha ki tudtam mozdulni. Amikor elérkezett a március és vele a tavasz ígérete, eszembe jutott, milyen magabiztosan írtam le egy évvel ezelőtt, hogy mire vége lesz ennek az egésznek, már semmi sem lesz ugyanolyan, mint korábban. Ezt most is így gondolom, de fel kellett ismernem: nem számítottam rá, hogy ennyi ideig tart majd. Nem volt forgatókönyvem arra, hogy a következő tavasz is a négy fal között érhet. Pontosabban el sem tudtam képzelni, hogy ez egyáltalán lehetséges, és ezért lassan a motiváció és talán a remény is elfogyott.

Sokáig úgy éreztem, mindegyik nap, amelyet a járványhelyzet fogságában töltök, nyomtalanul hullik ki az életemből. Így peregtek a hetek, aztán a hónapok, majd egy teljes év – rengeteg változással, halállal, elkeseredéssel. Fontosnak tartom, hogy pozitívan gondolkodjak, de egy idő után magamnak is hazugság azt ismételgetni, hogy végül is minden rendben van. Az igazság az, hogy a vírus elvett tizenkét hosszú hónapot, terveket és találkozásokat. Emlékeztetett rá, hogy egyetlen pillanat alatt hullhat darabjaira és változhat meg bármi, amit biztosnak hittem. Naponta figyelmeztet, hogy az élet bármikor véget érhet – ezzel pedig meg kell küzdeni.

Ebben a küzdelemben vettem észre, hogy van másik oldala az éremnek: ez a helyzet rengeteg dologra tanított – a kérdés az, sikerült-e megtanulni a leckét. Sikerült túllátni az akadályokon, és felismerni, hogyan lehet fejlődés a nehézségből? Amikor kiderült, hogy talán az idei húsvétot sem tudjuk fizikailag is együtt ünnepelni a szeretteinkkel, az első szomorúság után eszembe jutott valami megnyugtató: ilyen már volt, tudjuk kezelni. Aztán a számítógép előtt töltött egyhangúságból kirángatott a tény, hogy akkor is tudtuk kezelni, amikor még nem volt ilyen. Hiába volt annyira ijesztő a tavaly tavasszal ránk szakadt állapot: amikor nem előre, hanem felfelé néztünk, látszott a következő lépés – és ez elegendőnek bizonyult. Így történt, hogy szépen lassan belerázódtunk az online platformok használatába. Ugyan nem mindig komfortosan, de lettek új napi rutinjaink. Az internet adta lehetőségeknek köszönhetően közösségek és generációk kerültek egymáshoz közelebb, határtalanná váltak gyülekezeti alkalmaink. Most már vannak megoldásaink és módszereink erre az egészre.

És hogy mi volt ebben a lecke? Bizonyára mindenkinek más, de közös volt benne a fejlődés lehetősége és az Istennel való kapcsolatunk személyessége. A legelső olyan istentiszteleten, amelyet teljesen egyedül néztem végig a telefonomról, nem éreztem a közösség erejét, nem éreztem, hogy egy klasszikus vasárnapi alkalom – de azt igen, hogy Isten előtt állok. Azt hiszem, megértettem valamit abból, hogy a történet vége mindig ez: kettesben maradunk az Úrral. De csak ebben a közös csendben lehet elgyászolni egy sohasem volt jövőt és a valóra válthatatlan álmokat. Az ilyen csendességeknek köszönhető, hogy most, tél és tavasz napsütötte határán a veszteség minden fájdalmával együtt úgy érzem, ha elérkezik az idő, képes leszek újat építeni a széthullott darabokból.

Farkas Zsuzsanna