A tanító

Elment Szűcs Ferenc. Hitvese, gyermekei, unokái, népes rokonsága, szeretett gyülekezetei, egyeteme, pályatársai, tisztelői, barátai gyászolják. Lelkipásztor volt élete végéig, szolgált spirituálisként, azután óraadó lett a budapesti teológián, egyetemi gyülekezetet szervezett, professzori kinevezést kapott, dékánként, majd rektorként vezette a Károli Gáspár Református Egyetemet, tudóstestületek és bizottságok elnöke, valamint zsinati tag volt több alkalommal, és ki tudja, még hány megbízatása, azokkal pedig mennyi munkája volt! Szép írásai, tanulmányai, könyvei tanúsítják. És szomorúan gyászolják tanítványai. Mert tanító volt. Habár a mai közhasználat a tanító szón alsósokat oktatót ért, jól tudjuk, hogy tanára ugyan több tucatnyi is lehet, tanítója alig-alig akad az embernek. Az igazi hagyományban tanítón az elemi ismeretek átadóját értjük, aki meghatározó készségekkel készít fel bármiféle tudás és tudomány elsajátítására. Ezért tanítónak nevezzük felsőfokon azt, és a leginkább azt, aki feltárja a legfontosabbat: az istenismeret és az önismeret sokszálú, titokzatos és boldogító összefüggéseit.

Szűcs Ferenc volt az első tanítóm. Bátorság kellett-e annak idején, hogy féltucatnyian, másodharmadéves diákként tudásvággyal a szívünkben kijárjunk a fiatal és tehetséges pomázi lelkészhez dogmatikát tanulni? Vajon lázongó elégedetlenkedők voltunk csupán, vagy jó tanítványoknak is bizonyultunk? Erre a kérdésre ő nem kereste a választ, hanem felkészült minden órára, pontos és szép megfogalmazásokkal, továbbvezető kérdésekkel, a régi és új tudósok közül bemutatva a legérdemesebbeket, ekként megtanítva az anyaszentegyház mellőzhetetlen szolgálatára, a potestas docendire: a tanítás hatalmára. Így tett a legutóbbi időkig, professzor emeritusként is. A vizsgán, ha kellett – és sokszor kellett –, elmondta a dadogó diák helyett is a feleletet, hiszen tanító volt a vizsga végéig is. Sosem szegte kedvét a változó idők zavaros csapongása, az újdonságokkal tetszelgő szellemi spekulánsok tülekedése vagy szeretett egyháza gyakori vergődése az innen-onnan támasztott hitelességi mértékek csapdái között – tanított mindhalálig.

Életfordító történetei közül sosem feledte elmesélni, hogy miképpen találta meg ő is az első tanítóját, aki a nyiladozó értelmű kiskamasz kezébe súlyos tartalmú könyveket adott, mit sem tartva attól, hogy kihűl benne az érdeklődés. Akinek nyitva a szíve, annak Isten megnyitja az elméjét is. Így tett ő is minden tanítványával, aki beiratkozott a Krisztus iskolájába, tudva, hogy ott tanulni élethosszig tartó kegyelmes lehetőség. Aki hisz, az megérti az üdvösségre hívó Isten minden tettét és szavát.

Most, ebben a szorongó időben megvárta még az örök élet vasárnapját, és aztán ment el közülünk, mert örök életre várunk mind. Ez lett az utolsó feladványa? De hiszen ezt a szent váradalmat tanította folyton: várni a prófétás ígéretek teljesítésére, várni az Ige testet öltésére, várni Jézusra, várni a golgotai elégtételre, várni a feltámasztásra, várni a Lélek kiáradására, várni a Szentháromság színről színre látására – ez az egyetlen, örök lecke. Hálásak vagyunk Istennek, hogy tiszta elméjű, józan és bölcs tanítót kaptunk Szűcs Ferencben. Meggyászoljuk, és együtt sírunk az őt siratókkal. És várunk a boldog feltámadásra mind.

Bogárdi Szabó István