| CSENDES PERCEK |
KARSAY ESZTER
Egyre többet halljuk, talán mondogatjuk magunk is, hogy belefáradtunk a koronavírus-járványba, az attól való félelembe. Nem lehet a nap huszonnégy órájában félni és aggódni. Nem lehet állandó visszafogottságban, csökkentett üzemmódban élni. Mégsem élhetünk úgy, ahogyan korábban, mintha nem lenne veszély. Marad az alattomos, tudat alatti szorongás. Az első hullám idején kívülről szabályozott minket a meghirdetett veszélyhelyzet. Az talán könnyebbnek tűnt, mert lehetett hibáztatni, szidni valakit a felülről hozott gyülekezési korlátozások, szabályok miatt. Most viszont nagyrészt ránk van bízva, miénk a felelősség. Nem tiltja senki, hogy munkába járjunk, találkozzunk, üdüljünk, szórakozzunk. Az egyén szabadságára és felelősségére van bízva, ki hogyan él. Csak a maszkviselés kötelező a zárt terekben, utazás közben, a távolságtartás és fertőtlenítés elmulasztása nem büntetett esemény. Saját józan eszünkre, belátásunkra van bízva a fertőzés elleni védekezés, magunk dönthetünk arról, hogy mit teszünk és mit nem. Elfáradtunk, mert az állandó készültség fárasztó. Pedig a neheze még most jön. Hogyan készülünk rá? Hittel vagy fatalista megadással? Tagadva még a lehetőségét is, hogy minket érinthetne, lekicsinyelve, lekezelve a veszély nagyságát? Pánikszerű rettegéssel vagy mániás pótcselekvésekkel? Az elfáradás, kifáradás minden vonalon elérhet minket, nemcsak a munka területén, hanem a kapcsolataink dinamikájában és minőségében, a gyülekezeti életünkben is. Kiégésnek nevezzük azt a folyamatot, amikor az érdeklődésünk csökken, unottan és rutinosan élünk, elerőtlenedünk, sőt rosszkedvűen, indulatos kitörésekkel támadjuk környezetünket. Ha ezt a lelkiállapotot, ennek a folyamatnak a jeleit észrevesszük, sürgősen keresnünk kell rá gyógymódot, mielőtt egészen elfogy az erőnk és kiürülünk. A természettudomány szerint azok az élőlények és egyedek maradnak fenn, amelyek alkalmazkodni tudnak a változó körülményekhez. A lélektan ezzel kapcsolatban tanítja az úgynevezett reziliencia képességét, a rugalmas alkalmazkodást, amely tanulható, fejleszthető. Amikor egy váratlan krízisben a korábbi megoldások nem működnek, arra kényszerülünk, hogy új utakat keressünk. Szélsőségekbe tévedve megpróbálhatjuk a lehetetlent: magunk akarunk irányítani és befolyásolni mindent. Ebben kiég az ember, mert kudarcot vall. A másik szélsőség – amely az előbbi következménye is lehet –, hogy kétségbeesésünkben tehetetlennek érezzük magunkat, mindent Istenre hárítunk, mivel semmit sem tehetünk. Alázat és reménység kell a józan hithez. (Folytatjuk)
IMÁDKOZZUNK!
Mélyből fel Álmok, szilánkok, / emlékek, múlt. Nélküled minden / semmibe hullt. De mégis, a fejem / felemelem. Én Istenem, / én jó Istenem, szeretetedért / esedezem! Ámen. HAJDÚ ZOLTÁN LEVENTE
A HETI BIBLIAI RÉSZHEZ
A hárem ura az ország királya Az apja ellen lázadó Absolon megfogadta tapasztalt tanácsadója javaslatát, sátrat állított a palota tetején, és bement Dávid otthon hagyott másodfeleségeihez „egész Izráel szeme láttára” (2Sám 16,21–22). A mai olvasó elcsodálkozik: egy lázadás kellős közepén Absolonnak és a legtapasztaltabb tanácsadónak épp az asszonyokon járt az esze? Ennyire meg akarták szégyeníteni Dávidot? A válasz az ókori politikai erőviszonyokban rejlik. A poligámiát elfogadó társadalmakban a sok feleség a vagyon és a tekintély szimbóluma volt, luxus, amit csak nagyon kevesen engedhettek meg maguknak. Dávidnak már Hebrónban hat felesége volt (2Sám 3,2–5), számuk Jeruzsálemben tovább emelkedett (2Sám 5,13). Ezt követően a Szentírás az uralkodók tekintélyes háremeiről számol be, Roboám esetében tizennyolc feleségről és hatvan ágyasról tudunk, ami a többi uralkodó háreménél lényegesen nagyobb szám, de ezt is elhomályosítja Salamon felfoghatatlan gazdagsága, amely ezer asszonyban öltött testet (2Krón 11,21; 1Kir 11,3). Mindez azonban nem a túlfűtött szenvedélyekről, hanem a politikáról szólt. Az ókori keleten ha egy király azt akarta, hogy komolyan vegyék, szövetségeseket keresett. Egy-egy sikerrel nyélbe ütött nemzetközi szerződés hosszú időre biztosítani tudta a békét és biztonságot, és ezeket királyi házassággal pecsételték meg. Dávid tehát Jeruzsálem elfoglalása után feleségül vett néhány jebúszi nőt, ők erős köteléket teremtettek a város és az uralkodó között. Egyiptomi hatásra meghonosodott kánaáni szokás szerint ők nem hagyhatták el a várost, de könnyen lehet, hogy a palota területét sem; az, hogy a menekülő király magával vigye őket, fel sem merülhetett. Absolon lépésének messzemenő politikai következménye volt: a hárem ura a város királya lett, ahogy Dávid is ilyen szimbolikus lépéssel került végképp Saul örökébe (2Sám 12,8). HODOSSY-TAKÁCS ELŐD 2020. október 18.
Reformátusok Lapja 17
