Paradicsomi állapotok

Csütörtök este egy viharral érkezett meg az idei ősz. És hogy itt járt, nem csak én tudom, mert bár a hideg hamar elillant, a fények és az illatok már a régi szeptembereket idézik. Érzik ezt a paradicsomaink is: a termések még pirosak, de a levelek egyre inkább sárga színt öltenek – és én csak nézem őket csodálattal, ahogy teszem ezt március vége óta. Korábban kevéssé foglalkoztatott a balkonkertészet, de aztán, ahogy a világ fokozatosan bezárult, szerettem volna közelebb kerülni a természethez. Így történt, hogy a karantén harmadik hetében elültettünk néhány magot a fűtőtest feletti cserépbe, majd vártunk, arra gondolva, vajon mennyire lesz más az életünk, mire leszedhetjük az első érett termést. Aztán ez a négycserépnyi, hét tő paradicsom egyre inkább a remény szimbólumává vált számomra.

Tudtam, mi fog történni, mégis megdöbbentett, amikor a földből kibújtak az első zöld csírák, majd szárba szökkentek a növények. Ugyan gyámoltalannak és gyöngének tűntek, de amikor kikerültek a napra, gyorsan növekedésnek indultak, aztán átültetést átültetés követett, mert hamar kinőtték balkonládáikat. Közben a világ még mindig csak állt, nélkülünk teltek a napok, nélkülünk fakadtak a rügyek, és a szívem mélyén egyre többször szorongatott valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság. Aztán hiába találkozhattunk végre újra, mégsem köszöntött be az annyira várt békés korszak, ott maradtunk múlt és eljövendő határán. Ma, az egyre több megbetegedéssel járó második hullám árnyékából figyelve már tudom, hogy azért nem múlt el a bizonytalanság, mert nem az út végéhez értünk, csak egy pihenőhöz.

Miközben lassan felbomlik a megszokás, különleges horgonyként tartanak meg a paradicsomok: hiába jöttek szeles esték és esős reggelek, nem adták fel, tették a dolgukat, növekedtek, és a majdani szüret ígéretével bontottak leveleket. Megtanultuk, hogy hosszabb karóra és több vízre van szükségük, de azt is, hogy néha érdemes kicsit megmetszeni száraikat. Az igazat megvallva, szerettem volna siettetni őket, előbb azért aggódtam, miért nincsenek még virágaik, aztán azért, miért zöldek még mindig a termések. Néhány hete azonban magukra találtak és elkezdtek pirosodni, majd szeptember elején végre leszedhettük az első érett paradicsomot és felidéztük, mennyire hoszszú utat tettünk meg együtt: a növények a magtól a salátáig, mi pedig a tavaszi, teljes bezártságból a maszkkal takart hétköznapokig.

Az eltelt hónapok alatt nem hagytuk magunk mögött a vírust, ahogy reméltem, és nem garantálja semmi, hogy nem kell ismét bezárkóznunk, mégis sok dolog megváltozott. Minden logika ellenére abban bíztam, őszre túlleszünk a járványon, és az a furcsa, karanténba kényszerített élet csupán emlék lesz. Sok áprilisi estén imádkoztam azért, hogy hamar múljon el ez az egész, és folytatódjon az élet velünk együtt – de be kellett látnom, hogy amikor azt mondom, „legyen meg a te akaratod”, akkor elismerem, hogy Atyám jobban tudja.

Ő tudja, miért van erre szükségünk, és hogy mit tanulhatunk ebből az egészből – talán csak a paradicsomok ritmusát, talán még ennél is többet. A magam részéről azt, hogy ezek a növények túlmutatnak önmagukon, leginkább felfelé – és nem csak azért, mert némelyikük már magasabb, mint én. Növekedésüket figyelve mindinkább el tudtam fogadni, hogy a változás nem rossz dolog, és azt is, hogy a természet rendjénél nincs tökéletesebb. Ebbe a rendbe tartozom én is, ezen pedig nem tud változtatni sem vírushelyzet, sem bezártság, ezért már nem is tűnik olyan bizonytalannak a következő időszak. A paradicsomok pedig még mindig a reményről mesélnek, mert hiába integet feléjük az ősz, ismét új virágokat bontanak, és újra ígérik, hogy kerül még friss zöldség az asztalra. Ezt a csodás körforgást figyelve hiszem el, hogy a remény is képes velem maradni, és így hiszem azt is, hogy jön majd új tavasz, amikor új magokat vethetünk.

FARKAS ZSUZSANNA

A szerző újságíró, a reformatus.hu főszerkesztője