Azért nincs még végünk

Az elmúlt hetek szárazságában a fák erőlködve próbáltak zöldülni kertünkben, a kihajtott friss levelek szomorkásan üldögéltek az ágakon, a máskor hatalmas, dús orgonavirágok alig nyíltak ki, máris megjelent rajtuk a „rozsda”, mintha a szokásos nedvdús, harmatos tavaszt valaki szóval tartotta volna útközben. A nagy hordók, amelyekben az esővizet szoktuk gyűjteni, üresen tátogatták a szájukat, fel kellett szerelnünk a locsolótömlőt, így adni inni a virágoknak és a kisebb bokroknak. Aztán nagy sokára megérkezett az eső, de szinte csak a port verte fel. Megpróbálkozott még egy-két kisebb rohammal, de a szomjúság alig enyhült, a nagy megkönnyebbülés továbbra sem jött el. Megbolondult az időjárás, mondogatjuk már sok éve, utalva a klímaváltozásra, a környezetszennyezés hatásaira, az ember önző, pusztító viselkedésére a természetben.

Az ezen a témán elgondolkodók, véleményüket megfogalmazók többnyire két táborra oszlanak. Az egyik azt mondja, hogy ez mindig is így volt, nézzük csak meg a régi híreket, akkor is akadt mindenféle: vihar, árvíz, tornádó, borzongató hideg nyáron, strandolásra csábító novemberek – nem újdonság mindez, ne tessék túlaggódni a dolgokat. A másik vélekedés szerint a huszonnegyedik órában járunk, és a katasztrófák, a szélsőséges időjárás előszele a végnek.

Lehet, hogy az Úr kezdi megelégelni, amit művelünk, és közbeszól? Először csak integet: „Itt vagyok, ember, figyelj már ide! Ne szaladj az orrod után, beszéld meg velem a dolgaidat, én tudom, hogy neked mi a jó, hiszen én alkottalak téged. Nélkülem a vesztedbe rohansz.” Aztán int: szép szóval, majd ha annak nincsen foganatja, keményebben fogalmaz, mint a szülő, amikor a gyermeke „süketnek tetteti magát”. Mint az apa, aki látja, hogy a fia olyan fára mászik fel, amelyikről le fog esni. Az a fa korhadt, a fele sem tréfa, azonnal tessék lejönni! Sírás lesz a vége, vagy még rosszabb is történhet. De a fiú csak mászik felfelé nevetve: „Tudom, mit csinálok, hagyjál békén!”

Isten kérlel, int, figyelmeztet minket: bármilyen magasra mászol is önerődből, leeshetsz, nyakad szegheted, mert nem hallgattál rám. Ilyen intések lehetnek akár a természet ijesztő változásai, a katasztrófák, járványok is. De „szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma” (JSir 3,22). Egyen-egyenként, korlátozott eszközeinkkel globális változásokat nem tudunk elérni, nem fordíthatjuk vissza a környezetszenynyezést, a klímaváltozást, de nem is a mi felelősségünk az, amit „nagyban” művelnek. Nekünk a magunk területén kell tennünk, elgondolkodnunk és a változásért Istenhez könyörögnünk. Meghallgatnunk, hogy mit mond rólunk, egyes emberekről, hogy milyen célja van velünk, miként lehetünk engedelmes, elégedett, boldog gyermekei.

Erős, viharos szélre ébredtünk az egyik reggelen, aggódva néztem, hogy vajon most éppen mit repít át hozzánk a szomszédból, kell-e majd hullámlemezekkel a hó nom alatt becsengetnem hoz zájuk, hogy visszaszolgáltassam a kerti bódéjuk da rabjait. Van valami ijesztő a szélviharban, a kiszámíthatatlan lökésekben és a kiszolgáltatottságban, ahogyan nem tehetünk ellene semmit, legfeljebb bebújunk a szobába, és reménykedünk, hogy a fejünk felett a tetőcserepek a helyükön maradnak. „Fú a szél, zúg a szél, zúgását hallgatod, de meg nem foghatod, honnan jő, s merre tér” – mondja az ismert ének. Nem érthetjük, Isten mit miért tesz, csak sejthetjük, belepillanthatunk tetteibe az Igén és életünk történésein keresztül. Egyvalami biztos, mégpedig az, hogy minden, amit ő velünk, az életünkkel tervez, a javunkra szolgál: „Istennek Lelke ma újjászül tégedet, bár meg nem értheted elméddel őt soha.”

Ő nem a régit akarja javítgatni, hanem újat teremteni bennük. És ehhez néha szigorú atyának kell lennie. Kérlel, figyelmeztet, int, hogy forduljunk vissza az önpusztító kalandjainkból. Sosem késő ezt megtenni, hiszen ő tárt karokkal vár a fa alatt.

JEZSOVICZKI NOÉMI

A szerző újságíró, a Reformátusok Lapja munkatársa