Issuu on Google+

Lackfi János AZ ELEFÁNT REGGELIJE A kiselefánt meglehetősen korgó gyomorral ébredt. Nem csoda, mert kicsike lévén csak a földön caplathatott és kajtathatott, nem érte el a magasabb ágakat, sem az azokon puffadozva csúfolkodó nagy papaya-gömböket, mangódudorokat és lógó banánorrokat. Kész szerencse, hogy voltak szülei és volt csordája, és ha szépen megkérlelte egyik-másik hatalmas felnőtt példányt, nagy szuszogva tépdestek neki egy kupacra való ízletes ennivalót. Most azonban egyetlen felnőtt sem akadt a közelben, ki tudja, merre járnak! Kiselefántunk szeretett későn kelni, és egy szemernyi kedve nem volt a többiek után kutakodni. Enni akart, de rögtön! Ha valamivel ostobácskább lett volna, hát nem mondom, benne lenne a slamasztikában, ám ez a kiselefánt – mondtam már nektek? – inkább furfangos észjárású jószág. Szerencséjére a lomb is éppen megzörren fölötte, ő pedig egy majompopót vesz észre magasan a feje felett. Hohó, ez aztán popóra, vagyis inkább kapóra jön! A kiselefánt ormányával megmarkol egy kis homokot, és feldobja a lomb közé, pontosan becélozva az ott üldögélő majom popóját: piff, paff, puff! – Hé, ki dobál? Azonnal hagyd abba! – azzal a kis majom nagy dühösen megmarkol egy közeli ágat, lekapkodja róla gyönyörű, érett gyümölcsöket, és piff, paff, puff, mindet éppen oda csapja, ahonnan talán egy másik majom pimaszkodik vele. Fülelni kezd, de néma csend van, sehol semmi… – Mi a csuda lehetett ez? – gondolja, és piff, paff, puff, a biztonság kedvéért odagéppisztolyoz még néhány érett gyümölcslövedéket, ahol a láthatatlan bosszantógépet sejti. Újra fülelni kezd – megint semmi! – A kutyafáját, pontosabban a majomfáját! – mérgeskedik, ám ekkor mégis figyelmes lesz valamire. A fa alól jóízű szörcsögés és csámcsogás hallatszik. A lombok közt kilesve aztán mindent megért. – Aha, megéred a pénzedet, te disznófülű! – Nem is vagyok disznófülű, hanem elefántfülű – méltatlankodik két csámcsogás közt a kiselefánt –, ja, és kösz a kaját, tudod, földszintes vagyok én ezekhez a magasan lévő ágakhoz, és ha a nagyok nem segítenek… – Majd adok én neked kaját! Nesze, és tudod kivel szórakozzál! – mérgeskedett a majom, azzal pif, paf, puf, újból megsorozta a kiselefántot egy adag gyümölccsel. – Kösz, ez is nagyon ízletes, de lassan elég lesz, mert már majdnem jóllaktam – kapdosta el az újabb küldeményt az ormányos. – Ó, te mamlasz, ez is ízlik? – pukkancskodott a majom, azzal ráugrott az elefánt fejére, és nagy lelkesen bokszolni kezdte a koponyáját. – Hé, a fejem nem játszótér – unta meg a kiselefánt, és ormányával, paff, akkorát sózott a majomra, hogy az elrepült, mint egy ágyúgolyó, és egy ágon kötött ki, fejjel lefelé, a lábával kapaszkodva. – Hú, haver, ez szuper! A legjobb vidámpark! – himbálózott a majom fülig érő szájjal, majd még vagy tízszer kikunyerálta, hogy a kiselefánt ormányával kiröpítse őt a világűrbe. A legutolsó alkalommal azonban, reccs, letörött az ág alatta, és a majom a homokban találta magát. Ez még nem lett volna baj, csakhogy odalenn olyasmit látott, ami cseppet sem tetszett neki. – Sservuss, majomka, sserintem nagysserű étkezsésst bisstosítass nekem, ezss cssodálatoss – sziszegte a pápaszemes kígyó, aki szintén nem reggelizett még, és ó, jaj, a majomhús a kedvencei közé tartozott. – Kiselefánt, ments meg! – rikkantotta a majom rémületében. – Miért is? – legyezgette magát fülével a fülig mangó-maszatos ormányos. – Mert mostantól minden áldott nap én fogok gondoskodni a reggelidről. Jó lesz így?


A kiselefánt elvigyorodott, és odadübörögve odakocogott vagy éppen kocogva odadübörgött hozzájuk. Ez tulajdonképpen mindegy, a lényeg, hogy döngött is, kocogott is egyszerre. A kígyó kényelmetlenül tekergett, a maga részéről egyáltalán nem kedvelte ezt az otromba földrengést. – Rendben, majom, de aztán el ne felejtsd, mit ígértél! Kígyó, mondd csak, voltál te már masninak való lapos szalag, vagy éppen csinos bőrnyakkendő? – Egyik sszem, sszoszem – vallotta be zavartan a hüllő. – Tudod, hogy csinosan festenél valakinek a nyakában vagy hajában? Ha gondolod, segíthetek, szívesen laposra taposlak! – Ó, igasszán kedvessz, de nem sszüksszégesz. Éssz igasszából a majomhússzt ssze kívánom ceppet sszem – jegyezte meg fanyarul a kígyó, és villámgyorsan becsusszant a bozótba. Attól fogva a kiselefántnak nem volt gondja a reggelire, a majom minden reggel ledobált neki egy jó halom gyümölcsöt, ő pedig hálából ormányával szívesen feltaslizta a közeli fák tetejére, és a bőrnyakkendőnek való kígyóktól is megvédte barátját, mert ekkorra, talán mondani sem kell, a nagy cserekereskedelemben elég jól összebarátkoztak.


FÜSTMESE A füst köhögve mászott fölfelé az öreg kéményben. Többször is meg kellett állnia, zsörtölődve, derekát fájlalva gubancolódott meg gomolygott egy darabig, csak aztán folytatta az útját. Alighanem megint levegő ment a tüdejébe. Pár hónapja még sufni volt, igaz, annak is öreg, ócska, utóbb ajtaja is bedőlt, teteje is beázott. Rétegelt lemez falai felhólyagosodtak, mint nyáron az emberek leégett háta, a föld közelében meg kirojtosodtak, mint egy indiános típusú farmernadrág alja. Nem is nagyon lepődött meg, épp csak felszisszent, mikor a gazda nekiesett, és felaprította mindenestül. Nagy forgolódva már csak azon mesterkedett, hogy földre zuhanó darabjai minél kevésbé üssék meg magukat. Úgy kuksolt aztán, nagy kupac aprított fa képében az új sufni sarkában, várta, hogy alaposan kiszáradjon, hogy jöjjenek a hidegek, és ismét csak a gazda hasznára lehessen. – Tudod, amúgy is untam már – mesélte a fiatal sufninak, aki nem hurrogta le ugyan, de nem nagyon szenvedhette az öreg okoskodásait, és tüntetőleg kifelé nézett az ablakán, várta, hogy megjelenjen a gazda, belépjen és a satupadon gyaluljon kicsit, vagy éppen beverjen pár szöget a gerendákba, s felakasszon rájuk egy-két ott kallódó szerszámot. – Tudod, amúgy is untam már – kezdte újra, mert látta, hogy a fiatal sufninak máshol jár az esze, nem csoda, erős fából van kiszabva, csak úgy bűzölög a friss festéstől, ilyen korában bizony az öreg sufni sem igen hallgatta meg, amit a szuvas csontú vénemberek összefecsegnek. – Tudod, amúgy is untam már – fogott bele harmadszor, végtére is ideje aztán van bőven, s már a fiatal sufni sem reménykedett benne, hogy legalább a kislányok kiszaladnak hozzá a kert végébe, babákat hoznak, rongyokat, kosarakat és csapkodják az ajtót, vagy énekelgetnek bebugyolált kicsinyeiknek. – … szóval untam már, hogy mindenem folyton elnehezedik, falaim úgy felszívták az összes esőt, mintha csak szivacsból lettem volna, ilyenkor úgy húzott lefelé az anyaföld, majd összerogytam, s ha egy kicsi szélnek sikerült átfurakodnia a csontjaim közt, rögtön panaszosan nyekeregni kezdtem. Azon izgultam, nehogy még végül belém költözzön a szú, mert akkor egész éjszaka nem tudok aludni a percegéstől, ráadásul be sem jutok a házba tűzifának, hanem gyorsan eltüzelnek a kertben, füstömet pedig szertekapkodja az első bolondos fuvallat. Mennyire más hideg télen forró, bodros gomolyagként, elegánsan kilibbenni egy hosszú kéménykürtőn. Mintha csak szivarozna az a ház, és én lennék kövér virzsíniája illatos füstje! – az öreg sufni jó részletesen mesélt, mert látta, hogy a fiatal elfelejt kifelé bámulni ablakszemével, és mintha elmélázna a hallottakon. – Jól van, öreg, mondd csak, ami a lelkedet nyomja, ha téged elvisznek, attól fogva úgyis csak a szél huhogását hallgatom majd – törődött bele. – Meg a fülesbaglyokét – világosította fel az öreg. – Meg a denevérek vinnyogását – toldotta meg a fiatal. – Meg a macskákét, úgy rínak, mint a kitett kisgyerekek – tódította az öreg. – No meg a sün pöfögését – hümmögött a fiatal. – Akár egy mini gőzmozdony – ecsetelte az öreg. – No meg a kutyák kórusa – fordította a szót a fiatal. – Ide-oda pattog a hangjuk a völgyben, mint a labda – morfondírozott az öreg. Még egy sereg rejtélyes hangot megvitattak, mígnem egy mélykék őszi estén eljött az első begyújtás ideje. Pár nap alatt áthordták az öreget a kandallóba, ahol a rosszkedvű tűz szépen elmajszolta a korhadt gerendák, pudvás oldalfalak darabjait. Elégedetlenül pattogott közben, egy öreg bajuszkefével vörhenyes bajszát pödörgette, csak úgy cirregtek belőle a szikrák. Állítólag valamelyik rokona mennydörgős mennykő volt az égi udvarnál, ezért aztán ő csupán az első osztályú tűzifát kedvelte, a többiről meg az volt a sommás véleménye, hogy mind kóbor tüzeknek való, hitvány eledel.


Mérgesen, felibe-harmadába nyammogta hát el az öreg sufni anyagát, így aztán az a szegény ritkás, kesze-kusza füstként caplatott a kémény négyszögletű kijárata felé, melyen már néhány kíváncsi, korai csillag is be-bekukkantott hunyorogva. Mikor végül feltornázta magát a kémény peremére, egész megszédült örömében. Mindig is erre vágyott, beülni a levegő csúszdájába, megindulni lefelé, és hatalmas hálóként szétterülve lassan megülepedni a tetőkön, a faágak villáiban, a nedvességtől náthás, csöpögős fényű villanyoszlopokon. No meg persze másokkal találkozni közben. Egy varjú röptében kitépett a füstből egy kis gomolyagnyit, és csőrével ügyesen, pillanatok alatt, koromfekete lélekmelegítőt kötött belőle a párjának. Aztán egy óvatlan mozdulatot tett, és a fekete mellényke lepottyant a földre. Egy szállására igyekvő egérke máris felkapta, s nagyon megörült neki, gondolta, lesz mibe pólyálgatnia ezer kicsinyét. Cikázva futott, nehogy egy korán kelő bagoly lecsaphasson rá, de amilyen szeles volt, nem nézett a lába elé, felbukfencezett, a habkönnyű ruha pedig kiröppent a kezéből. Apró szélfióka vette kezelésbe, maga előtt rugdosta, mint kisfiúk a frissen hullott vadgesztenyét, mindaddig, míg a szél-anyuka fülön nem csípte s mérgesen vissza nem lódította őt a fészekbe. Veszélyes ám a kisebbfajta szélnek odakinn kódorogni késő este! Most egy autó jött arra, a füst-pamatka felragadt a recés kerékre, s addig pörgött-forgott, míg a karosszéria icipici résén be nem jutott az utastérbe. A hátsó ülésen orrát az ablakra tapasztva, az üvegre párát fúvogatva, a párarétegbe ábrákat rajzolgatva egy kisfiú üldögélt, hazafelé számolgatta a házakat. Egyszer csak szimatolni kezdett, és bár kicsit szörcsögött is hozzá, hiszen nem mindig fújta ki rendesen az orrát, valami finomat érzett, és elmosolyodott. – De jó kis füstszag, mindjárt itt a tél – mondta, az öreg füst pedig boldogan bújt meg a kicsi orrüregben.


HÓFOLTMESE Olvadt a hó, sütött a nap, vagyishogy éppen fordítva: sütött a nap, olvadt a hó, ugyanis nem olvadt volna, ha nincs előbb napsütés. A feketerigó kiszemelte magának az egyik utolsó hófoltot, odaröppent, és a tetején illegett-billegett, csőrével-lábával beletúrt, mint valami kásába, fötörte jobbra-balra, csak úgy röpdösött és sziporkázott a sok csillám. Jó volt még utoljára megmártózni ebben a száraz vízben, amely csiklandozta, frissítette, finoman benedvesítette a tollait. Már most arra gondolt, milyen jó lesz majd száradni, pislogni a napon, ringatózva valamelyik egészen vékony és rugalmas ágacska végén, az új kölyökrügyek közt, melyek kíváncsian kidugták már zöld fejecskéjüket itt is, ott is a napvilágra. Aztán játékból kitalálta, hogy a hófolt alatt nagy kövér pajor rejtőzik, s most másik három éhenkórász rigótársával együtt versenyt ásnak utána: aki megtalálja, az felröppenhet vele a fészer tetejére, és istenesen belakmározik a szűkös téli napok után. Kotort hát, mint a güzü, mint a motolla, mint a cséphadaró, vagy mint egy megvadult fúrógép. – Hé, ne olyan hevesen, jusson holnapra is… A rigó csodálkozva nézett föl, senkit se látott, csak a szél szaladgált kergén fütyörészve, meg az ágak bólogattak, mintha tudnának valami okosat. – Elárulnád, hogy ki a csuda vagy, és hol talállak? – szólalt meg végül. – El hát, te szélkelep, én vagyok a hófolt. Itt vagyok alattad, most lyuggatod teljesen széjjel a hasamat.. – Jézusom, nagyon fáj? – ugrott félre ijedten a rigó, mert sok mindent lehetett rá mondani, de hogy ne lenne jó szíve, azt éppenséggel nem. – Fájni nem fáj, de ha így folytatod, hamar elfogyok. – Ne haragudj, nem tudtam. – szabadkozott a rigó. – Nem tesz semmit, turkálj nyugodtan! – bátorította a hófolt. – A világért se, magam sem örülnék, ha valaki a hasamban vájkálna! – Az nem ugyanaz. Mondjuk inkább mintha picit megnyesnék valamelyik tolladat. Az azért más, mintha megkopasztanának… – Másnak már. Tényleg nem fáj? – Nem igazán. Olyan, mint mikor a tollaidat borzolja a szél. – Az tényleg nem vészes. Majd óvatos leszek. – Pompás. Az a lényeg, hogy ne nagyon szórd le rólam a havat. Máskülönben magam is kíváncsi vagyok, mi van alattam. – Alattad? – hökkent meg a rigó. – Igen, amikor a testvéreimmel lehullottam, valamit betemettünk, de későn érkeztem, már nem láttam, mi az. Nekik meg nem lehet hinni, az egyik azt mondta, kismozdony, a másik azt, hogy műanyag teknőc, a harmadik meg, hogy befőttesüveg fedője. – Ami azt illeti, gyerekek laknak itt, úgyhogy ezek közül bármelyik lehet. – Egy biztos –, tette hozzá a hófolt –az a valami piros. Ebben mind egyetértettek. – Ezen ne múljék –, vidult fel a rigó – ásatásban olyan profi vagyok, mint egy okleveles régész. Azzal neki is látott, és roppant óvatosan addig szurkálta a havat, míg egyszer csak valami kemény koppant a csőre alatt. – Hurrá! – csillant egyet örömében a hófolt – Ezt az egyet akartam még tudni, mielőtt elolvadok! – Elolvadsz? – szomorodott el a rigó, arra gondolva, milyen nehéz barátot találni, s most tessék, ezt a friss barátját is elveszti majd. – Fel a fejjel, hé, csak az égbe megyek fel. Ha látsz egy felhőt, integess neki, lehet, hogy én vagyok. Nagyot nem tévedhetsz, az összes a testvérem. A rigó erre a gondolatra virgoncabban ásott tovább, és a lelet, egy csillogó kis homokozó vödör, hamarosan vigyorin állt a napon.


– Hú, de erős ez a fény. Rémes melegem van – törölgette a hófolt gyöngyöző homlokát. – De ennek a vödörnek örülök. Milyen szép piros! Jól mutat a fehér szoknyám közepében. – Igen, és ha elolvadsz, itt marad nekem, és gyűjti az esővizet. Így sose fogy ki az innivalóm. És mindig eszembe juttat téged. – Röppent fel izgatottan a rigó. – Mire visszajössz, lehet, hogy már nem leszek itt – kiáltott utána a hófolt. – De ne feledd, csak nézz fel az égre!


LACKFI JÁNOS KÖVÉR LAJOS ÉS SOVÁNY LACI Volt egyszer egy kövér ember. Úgy is hívták: Kövér Lajos. Roppant étvágyú ember volt ez a Lajos. Ha elment a közértbe, mindig öt kiló kenyeret vett, és abból két veknit el is rágcsált hazafelé. És ha elment a közértbe, mindig öt rúd párizsit vett, és abból kettőt el is majszolt hazafelé. És ha elment a közértbe, mindig öt liter tejet vett, és abból kettőt el is kortyolt hazafelé. Ez a Kövér Lajos kövér ember volt, akkora karosszék kellett neki, mint egy hajó. És olyan kövér, hogy akkora ágyban fért csak el, mint egy repülő. És olyan kövér, hogy nem ehetett kisebb asztalról, mint egy ház. Mert ha annál kisebb és gyengébb asztalról evett, hát elég volt rákönyökölnie, és reccs!, az asztallábak elroppantak, mint a hurkapálcikák. És ha annál kisebb székre ült, reccs!, nem maradt más az egészből, mint egy kis gyaluforgács. És ha annál kisebb ágyba feküdt, reccs!, nem maradt más belőle, mint egy kupac fűrészpor. Az utcát, ahol lakott, róla nevezték el. Mégpedig azért, mert szinte az egész utcában nem élt senki más, csak ő, Kövér Lajos. Egy idő után kiküldtek két utca-elnevezőt, két hórihorgas, nyiszlett embert, és azok bejárták az egész utcát, hogy valami éppen ráillő nevet találjanak neki, de azok bármerre jártak, csak Kövér Lajost találták. Mert hiszen, mint már mondtam, Kövér Lajos élt az utcában majdnem mindenütt. Így aztán az elnevezők végül elnevezték az egész utcát Kövér Lajos utcának. Ekkoriban, vagyis az utca elnevezése után nem sokkal, amikor már a vadonatúj táblákat is kirakták, Kövér Lajos szívesen elnézegette volna azokat közértbe menet, meg közértből jövet, ám ekkorra már Lajos a sok tejtől, kenyértől, párizsitól egészen feldagadt, és egyik reggel észrevette, hogy már lépni se tud. Az egyik lábát még csak előre tudta tenni, de a másikkal már nem volt képes az egyiket megelőzni. Vagyis az egyik lába útjában volt a másiknak. A másik meg az egyiknek. Lerogyott hát a székébe, és nem ment sehová. Vagy lefogy, gondolta, vagy itthon marad. Vagy úgy fogy le, hogy közben itthon marad. De aztán hiányozni kezdett neki az öt kilócska kenyér, az öt rudacska párizsi, meg az öt dobozka tej. Szerencsére volt egy szomszédja, Sovány Laci, aki meghallotta a szólongatást, és szíves-örömest elhozta neki a tejet-kenyeret-párizsit. Ez a Laci olyan sovány volt, nem okozott neki gondot a járás. De még a futás, az ugrálás, a bukfencezés és a fejenállás sem. Csak éppen ezeket kicsit ritkábban csinálta. Mikor először nem ment az ágybabújás, Lajos nagyon megijedt. Egy székben mégsem lehet aludni. Másodszor akkor ijedt meg, amikor Laci felajánlotta, hogy segít. Jaj, mondta Kövér Lajos, még a végén megszakadsz. És akkor ki hoz nekem kenyeret, párizsit és tejet? Tényleg: hogy is tudna egy ilyen sovány ember egy olyan kövérnek segíteni? Bizony úgy, hogy Laci a sok cipekedéstől egészen megizmosodott. Meg is mutatta Lajosnak a csupasz karját: csak úgy ugrándozott rajta a kisbéka-izom. Bizony olyan kemény volt az, mint a pannonhalmi templom oszlopa alját támasztó kőbéka. Laci napról napra ügyesebben emelte, taszajtotta, döccentette Lajost, mintha csak Lajos napról napra könnyebbedne, pedig erről szó sem volt. Mire Laci bevetette az ágyat, Lajos hintaszéke éppen utolsót billent, akár egy partra ért hajó. Laci szépen zoknit cserélt, és mamuszt húzott Lajos lábára. Közben olyan kedvesen tartotta a hatalmas csülköket, mintha egy-egy kölyökfókát fogna az ölében. Kövér Lajos szobája viszont szépen elkoszosodott. A porcicák szépen megerősödtek, bandákba gyűltek, porpárducoknak, portigriseknek vagy éppen pororoszlánoknak nézte volna őket az ember. Kövér Lajos valahányszor meglátott egy ilyen óriási porkandúrt, bánatosan elsóhajtotta magát, a porcica pedig erre fellibbent és sebesen odébb iszkolt. Az újabb és újabb porcicák addig hengergőztek Kövér Lajos sóhajtásaiban, míg meg nem szedték magukat, és mind szép kövérre nem híztak. Sovány Laci is szerette a tisztaságot, és egy ideig összeráncolt szemöldökkel nézte az egyre terebélyesedő porállatkertet, de hát az ember nem kezd csak úgy söprögetni a más háza táján. Egy


idő múltán aztán engedélyt kért és kapott, úgyhogy dudorászva szépen körbesöpörte Lajos hintaszékét. Ha a porcicák hangot is kiadnának, olyan éktelen nyivákolás, vinnyogás, nyervogás tört volna ki, hogy okvetlenül mindketten belesüketülnek. Laci utána felállította Lajost, arrébb tolta a hintaszéket, és az alatt is elsöpört. Közben persze fél kezével tartotta a barátját, ügyelve rá, nehogy elessen. Mert ha nem mondtam is, barátok voltak már, hiszen az ember még maga sem szívesen öltözik fel, magánál se szívesen takarít ki, ha pedig ezt másnak és másnál csinálja, aki egy árva fillért nem fizet neki ezért, az az illető alighanem a barátja annak a másik illetőnek.


KÖVÉR LAJOS BÍRJA CÉRNÁVAL Kövér Lajos egyik este szobájába lépve hiába próbálta felkapcsolni a villanyt. Nofene, gondolta, kiégett. Kénytelen lesz sötétben odatapogatózni az ágyához, holnap meg majd megkér valakit, hogy cserélje ki azt az átkozott körtét, mert egy sámlira felmászni, nos, arra Lajos nem lett volna képes. Aztán halálra rémült, amikor a vaksötétben egyszeriben csillagszórók gyulladtak, és harsány énekszó zendült. Brummogó és dörmögő súlyemelőhangok dalolták, hogy BÓLDOG SZŰŰŰLÍÍÍNAAAPOOOT!, a kíséretet pedig három roppant tehetséges fiatal sportember adta, három jókora tangóharmonikával birkózva. Kövér Lajos meghatottan pillantotta meg barátait, az egész díszes kompániát, akik zsúfolásig megtöltötték szobáját, és elkezdték őt ölelgetni, majd a plafon felé dobálni. Lajos behunyta a szemét, és habkönnyű kismadár pontosabban nagymadár volt, amely ide-oda röppen a faágak között. Mikor a madarat szép óvatosan letették a földre, és visszavedlett kerti óriássá, egy tejszínhabos tortát pillantott meg, tetején pontosan annyi gyertyaszállal, ahány éves volt éppen. Hát hiszen még a legnagyobb darab emberek is csak születnek valamikor, és anyukájuknak a szüléshez éppúgy elég egyetlen nap, mint bárki más esetében. Vagyis évi egyszer nekik is van születésnapjuk. Lajosnak egészen ki is ment a fejéből, hogy éppen ma van a napja! Na de hát éppen azért vannak a barátok, hogy az ilyesmit fejben tartsák. Kövér Lajos annak rendje-módja szerint elfújta mind a harmincöt gyertyát, s felgyulladt a lámpa is, melyből a kis ravaszok a meglepetés kedvéért csavarták ki a körtét. Az ünnepelt most egy apró dobozkát pillantott meg az asztalon. Kérdőleg a legközelebb állókra pillantott, akik viszont bátorítólag pillantottak vissza rá. Lajos kibontotta a dobozkát, melyből egy gombolyag kék fonal került elő. – Zokninak való, ugye? – fordult barátai felé – Nagyon szép ajándék, köszönöm. – Nem nyert, de azért alakul – barkochbázott vele a barátja, Sovány Laci, és közben alig tudta palástolni vigyorát. Lajos szemügyre vette a gombolyagot, és ekkor látta, hogy annak sehol sincs ám vége. Lefut az asztalról a földre, átszalad a szobán, és eltűnik az ajtó mögött. A születésnapos elkezdte felgombolygatni a fonalat, és szépen követte annak útját. Márpedig a fonal bírta cérnával, kiment az udvarra, onnan meg az utcára. Kövér Lajos ballagott a nyomában, végig a Kövér Lajos utcán. A kék fonal pedig fogta magát, és besurrant egy kapun, melynek bádog szárnyaira piros festékkel ezt mázolták: VIGYÁZZ! AUTÓ KIHAJTÁS! Vagyis az udvaron talán autókat ültetett el valaki, most meg locsolgatja őket, és várja, hogy kihajtsanak, mint valami virág. Ez persze nem egészen igaz, bár az ott lakó Karcsi bácsi keze alatt bizony kivirulnak az autók, és még a kehesebbje is olyan szépen hajt ki a kapun, mint egy friss virágszál. Karcsi bácsi bizony autószerelő, de akkor mit keres nála Kövér Lajos, akinek tudvalevőleg nincs autója? Az udvaron középütt felnyitott motorháztetővel egy öreg autó állt, és két pipaszárvékony, munkásnadrágos, öreg láb lógott ki alóla. – Megjöttünk, Karcsi bá! – kurjantott Sovány Laci. – Gyövök má! – gurgulázta egy hang az autó motorján keresztül. – Csak meghúzom az ellenanyát! Kövér Lajos pedig észrevette, hogy a kezében lévő fonál a kert sarkában álló, ponyvával letakart valamihez vezet. Az autó alól zörögve, szájában parázsló csikkel, ősz hajában szénaszálakkal Karcsi bá kászálódott elő. Olajfoltos tenyere helyett csuklóját nyújtotta kézszorításra. – Tifteletem – dünnyögte, szája sarkába szorítva a csikket – na, kérem fépen, itt a fóbanforgó járgány! Azzal mint egy bűvész, a ponyva alól egy nagyméretű, csillogó-villogó háromkerekű biciklit varázsolt elő. – Nahát! – ámult el Kövér Lajos, és sorra ölelgette teli szájjal vigyorgó barátait. Aztán Karcsi bához fordult:


– Kipróbálhatom? – Hát perfe, avért fináltuk – hunyorgott az öreg. A barátok szépen letelepedtek a körben álldogáló autók motorhéztetőire, lökhárítóira, és kedvtelve nézték Kövér Lajost, aki, mint egy kisgyerek, triciklijével fel-alá száguldozott az udvaron. Végül csapzottan, kifáradva odahajtott Karcsi bához. Töviről hegyire kikérdezte az öreget a járművet illetőleg. A szakikám egy hatalmas, öreg amerikai autó alvázát és egy terepjáró kerekeit használta fel, hogy a kerékpár biztosan elbírja Kövér Lajos nem mindennapi súlyát. Amúgy meg minden alkatrész, az első csapszegtől az utolsó fogaskerékig más és más masinából származik, úgyhogy a sok vasdarab együttvéve ezer meg ezer kilométert megtehetett már a világ legkülönbözőbb pontjain. Lajos csak ült a triciklijén, nézte a kezében lévő kék gombolyagot, és arra gondolt, hogy ebből lesz a legszebb szülinapi zokni, amit életében kapott. Magában ünnepélyesen megfogadta, hogy akárhányszor lyukadjon is ki, mindig megstoppolja újra.


KÖVÉR LAJOS ARANYKEZE Kövér Lajos és barátja, Sovány Laci építkezéseken adogatták a téglát, és hogy az életük ne legyen unalmas, egyszer elkezdtek célba dobálgatni téglatörmelékkel egy ott ásítozó, horpadt, rozsdás vashordóba. Egyet dobott az egyik, egyet a másik. Unaloműzőnek szánták a dolgot, míg újra nem kezdődik a munka, de vérbeli szenvedély lett belőle. Sietősen falták be uzsonnájukat, és máris siettek kedvenc hordójukhoz. Nagy, bakancsos léptekkel lemérték a tíz lépés távolságot, és kezdődhetett a dobálózás. Először sorra mellépotyogtak a lövedékek, aztán mind gyakrabban kondult a hordó gyomra, akkorákat szólt, mint a nagyharang. Eleinte egy-egy erősebb találattól feldőlt a hordó, és össze-vissza hempergett a földön, talpra kellett állítani. Aztán a hasas vasbödön meg se moccant, hiszen egyre jobban megtelt kőnehéz kövekkel. Mikor először telt meg csordultig, Lajos és Laci nagyon el is csodálkoztak. Nosza, kiborították a törmeléket, odébb görgették a bödönt, felállították tíz lépéssel messzebb. Lajos kivételes tégladobáló tehetségnek bizonyult! Akárhányszor képes volt betalálni abba a nyavalyás hordóba, pedig annak a szája egy centivel sem lett tágabb az elmúlt időkben. A többiek nemigen tudták tartani vele a lépést. Próbálták ellesni tőle a jól repülő tégladarabok formáját, de Lajos a legváltozatosabb négyszögekkel, félkörökkel, Afrika-forma, Amerika-forma, Ázsia-forma maradványokkal is eredményes volt. Próbálták ellesni lábtartását, fejtartását, kéztartását, de Lajos lassan szinte már nem tudott úgy dobni, hogy be ne találjon. Ha valaha rendeztek volna Rozsdás Hordóba Törött Tégladarabokkal Dobálási Világbajnokságot, Kövér Lajos alighanem megnyeri, de legalábbis rögtön bekerül a nemzetközi élvonalba. Ilyen versenyeket ugyan nem rendeznek, Lajosnak egy szép napon mégis alkalma nyílt bemutatni tudományát. Éppen ebédidő volt, Lajos és Laci nagyban döngették a hordót a tégladarabokkal. Lajos örült, hogy ormótlanul nagydarab ember létére végre ő lehet a legjobb valamiben, és Laci is örült, hogy barátja ormótlanul nagydarab ember létére végre a legjobb lehet valamiben. – Ohó! – hallatszott ekkor egy ismerős hang. Kicsit mindnyájan megrettentek, amikor megpillantották Felle Kálmánt, a mindig mosolygós, de nagyon igazságos építésvezetőt, aki egy ideje figyelte játékukat. Bizony, a dobálózásba belefeledkezve észre sem vették, hogy már öt perce vége az ebédszünetnek. Lesütött szemmel, bocsánatot motyogva igyekeztek volna a helyükre. Eszük ágában sem volt ujjat húzni a főnökkel. – Folytassátok csak! – kiáltotta Felle Kálmán – Sőt, versenyt hirdetek. Mi legyen a nyeremény? – Egy rekesz málnaszörp! – vágta rá habozás nélkül Lajos. Sört mondott igazából, de hát az hogy hangzana egy mesében? – Rendben – állt rá Kálmán. – Lássuk a medvét! A többi munkás megvonta a vállát, úgysem volt sok esélyük Lajos ellen, így aztán mindegy is, mi a nyeremény. A verseny szele mégiscsak megcsapta őket, mert a legtöbben felsorakoztak a tízlépéses vonalra, mondván, legalább szerencsét próbálnak, abból baj nem lehet. Szép sorban ki is potyogtak a versenyből, melyet Felle Kálmán roppant izgalommal figyelt. Ötvenegynél Sovány Laci is mellétrafált, és Kövér Lajos egyedül maradt a porondon. – Nahát – tapsolt Felle Kálmán –, Lajos, ha eljutsz százig, a tiéd még egy rekesz! Lajos elvigyorodott, és gyors egymásutánban beszórt a vasbödönbe még ötven nagyobb sittdarabot. – Százegy! – fordult a Főnök felé – Ennyi elég lesz? – Attól függ. – mosolygott rendületlenül Kálmán – Ha elmész százötvenig, kapsz egy harmadik rekesszel is. Lajos még csak nem is tűnt fáradtnak: trükközni kezdett, pörgött-forgott, a téglák furfangos csavart szaltóval pottyantak a hordóba, vagy sivítva szálltak az ég felé, majd bombaként csapódtak a célba. Néha háttal állva, máskor a háta mögül talált be, és most már a legmérgesebb


munkások is tapssal köszöntöttek minden dobást. Nem lehetett nem tapsolni, nem füttyentgetni, nem ujjongani. A százötvenedik után Lajos lihegve fordult Kálmánhoz: – Nos? – Kétszáz? – vonta össze szemöldökét az építésvezető. – Újabb rekesz? – Hát persze! – vágta rá komolyan Felle. És sikerült. A kétszázegyedik tégladarab megpattant a már csaknem teli hordó peremén, némi töprengés után úgy döntött, hogy Kövér Lajosnak ennyi dicsőség éppen elég lesz mára, azzal leszédült a földre. A kőművesek nem bírtak magukkal, odarohantak Kövér Lajoshoz, és feldobálták a levegőbe, mint egy igazi győztest, egy igazi világbajnokot, és ha jobban belegondolunk, az is volt a maga módján. Lehet, hogy azért is dobálták annyira, mert tudták, hogy Lajos aranyszívű ember, és a három rekesz (hogy is mondjam) málnasörből alighanem nekik is jut majd. Felle Kálmán vörösre tapsolt kezével szorongatta Kövér Lajos téglaporvörös kezét: – Nahát, Lajos, hiszen neked aranykezed van!


KÖVÉR LAJOS ÉS AZ ELLENŐR Kaller Béla, a jegyellenőr, nagyon szeretett mesélni. Éppen ezért, mikor látta, hogy Kövér Lajosnak nincs buszjegye, vagyishogy nagyon jó kis jegye van, csak éppen érvénytelen, szóval Kaller Béla fogta magát, letelepedett egy ülésre, és elmagyarázta, mi lenne a világgal, ha mindenki nekilátna, és kétszer vagy egyenesen háromszor akarna utazni, mégpedig mindösszesen egyetlen jeggyel. Ugyebár akkor pontosan kétszer annyi utas venné igénybe a buszokat, villamosokat, mint most. Ha kétszer vagy egyenesen háromszor annyian vannak a buszon, mint amennyien már most is alig férnek el, az eredmény napnál világosabb: tolongás, tülekedés, egymás tyúkszemén lépkedés. A szokatlan tehertől a villamosok és a buszok, mi több, a trolibuszok rugózása is megroggyanna, a derék járművek úgy nyögnének és sóhajtoznának, mint valami derékzsábás öregurak. A sok nyögdécselő, derekát fájlaló, lumbágós, rozoga tömegközlekedési járgány szépen sorban beadná a kulcsot, járványszerűen (sőt, járgányszerűen) mind lerobbannának úton-útfélen, és csak úgy öntenék a járdára a sok átkozódó, síró-rívó, öklét rázva fenyegetőző utast. Minden tele lenne elszállítatlan utazóközönséggel, tolonganának fel-alá, és tanácstalanul néznék egymás mákpöttyös fogát, szagolgatnák egymás mákosodó haját. Nemrég még, ugye, ott utaztak egymás fülében, orrában, gallérjában, most meg, ugye, hogyan tovább? Legalábbis így fontolkodott Kaller Béla jegyellenőr. Ő voltaképpen egy nagyítóüveghez hasonlított. Jóból, rosszból egyaránt megpróbálta kihozni a legtöbbet. Ha egy almafa alatt ácsorgott, és az ágról lehullott egy alma, Kaller Béla lelki szemei előtt rögtön az összes ágon lévő összes alma elkezdett lefelé zuhogni és záporozni, és már látta is, amint kék-zöld foltokkal borítottan jajgat a hatalmas kupac alól, mely maga alá temette. Ha egy kisfiú hógolyót hajított el a hegy tetején, Béla nyakát behúzva futásnak eredt, mert képzeletében már ott görgött a lavina, mely gigászi gombócként maga alá tekerte a bokrokat, fákat, házakat, és gyümölcsöt cepelő óriás sündisznóként hátán hurcolta az egész világot, beleértve a rettegő Kaller Bélát is. Ha talált az utcán egy csilingelő kétforintost, egyre kémlelte az eget, mintha azt várná, mikor kezdenek onnan szemerkélni, potyogni, majd egyre nagyobb fürtökben zuhogni a fényes pénzdarabok. Mint mikor a szőlőszemeket öntik a puttonyból a kádba. Mint mikor a félkarú rablóból csörömpölve árad kifelé az apró. Ha Kaller Béla egy nyávogó kismacskát pillantott meg a járdaszigeten, körbenézett, vajon nem mocorognak-e már a bokrok, nem potyog-e az ereszekről, mint megannyi hópamacska, sok öklömnyi, puha kismacska. Ez a csoda kivételesen valóban megtörtént, nem csak Kaller Béla fantáziájának terméke volt: a fű megmozdult, a bokrok megzördültek, és mint megannyi foltos, pöttyös, mákos vagy szénnel pettyegetett vattagumó, sok-sok macskakölyök került elő, eladdig, hogy aznap Kaller Béla összes zsebe tele lett velük, külső és belső zsebek, farzsebek és oldalzsebek egyaránt. És amikor a visszafelé tartó járaton zsebébe nyúlt a karszalagjáért, hogy ellenőrizhesse, van-e az utasoknak jegye, egy nyivákoló szőrgombóc akadt a kezébe, úgyhogy komoly és erélyes fellépése teljesen hatását vesztette. Amint a karszalag után kotorászva valamennyi zsebét kiürítette, a sok ingyenélő potyautas csak mosolygott a zsebeiből előkerülő számtalan macskakölyök láttán, és kénytelen-kelletlen maga Kaller Béla is egyfolytában mosolygott, mégpedig szigorú szakmájához korántsem illő, agyalágyult mosollyal, minthogy ezen nem lehetett nem mosolyogni. Kaller Béla bűvészhez hasonlított, akinek mutatványa mindig sikerül, és amihez csak hozzáér, az macskává változik. És aranybetűs napja lett ez minden potyázónak, akik valósággal körbefogták, tiszteletkörbe ölelték Kaller Bélát, és áhítattal adogatták egymásnak a félig kinyílt szemű, csipás kis kölyökmacskákat, ámuldozva, hogy ni, ennek a füle körül milyen édes monokli van, ez a másik mintha tintába lépett volna, ez a harmadik mintha az orra környékét mártotta volna bele valamibe, és vándoroltak a szürke, fekete, fehér, foltos, mákos kismacskák, és hemperegtek és nyüszögtek az emberek markában, és csodálkoztak ezen a kézből kézbe utazáson egy másik


utazás, a mozgó autóbusz belsejében. És a potyázók, akiknek jegye ugyan nem volt, jóságtól túlcsorduló szíve viszont igen, gratuláltak Kaller Bélának, mintha csak éppen apuka lett volna belőle hirtelen, számtalan árva kis poronty tiszteletreméltó apukája, és erre a gondolatra Kaller Béla szemérmesen lesütötte a tekintetét, és állapotbeli kötelességéről megfeledkezve bezsebelte a gratulációkat, és elfelejtette kérni a jegyeket és bérleteket. Kövér Lajos ámulva hallgatta a mesét, és remélte, hogy közben Kaller Béla az ő jegyéről is elfeledkezett.


Lackfi János