Issuu on Google+


(...) Richard törökülésben ült az ágyon, előtte, a paplan vékony redőibe süllyedve ott állt a doboz. Eleinte csak nézte, várta, hogy talán újra megszólítja, megköszöni, hogy nem hagyta ott, annak az átkozott háznak az árnyékában és talán megosztja vele a titkait anélkül, hogy ki kellene nyitnia. Mert, bár ezt sosem vallotta volna be senkinek, félt felkattintani a fedelet. Tartott tőle, hogy még lakozik benne egy lélek, vagy egy tucat (és a nevünk Légió!) és nem hitte, hogy több, természetfeletti élményt el tudna ma viselni, anélkül, hogy megőrülne. Így csak ült, fixírozta a dobozt, de a percek gyorsan futottak el mellette és a doboz hallgatott. Kibámult az ablakon. Tekintete elvándorolt a Winsdor utca fölött, túl a körforgalom csobogó szökőkútján, át a park fáinak koronája felett és a szélkakason állapodott meg. Az nem őt nézte, bár Richard korábban rá merte volna tenni a nyakát, hogy az épp úgy szuggerálja őt, mint ő a dobozt. De annak jelenleg más elfoglaltsága volt. Hol jobbra, hol balra fordult vékony vaspálcáján, tett egy fél fordulatot keletnek, egy negyedet nyugatnak, majd egy teljes kört járt be, minden egyes mozdulat után megállva egy-egy pillanatra. Olyan volt, mintha árgus szemekkel pásztázná a környéket. Mintha keresne valamit. Vagy valakit. Richard már nem tudta, hogy igaz volt-e mindaz, amit átélt, vagy csak túlhajszolt képzelete vetítette elé a tébolyult képeket. Csak agyának őrületbe hajló szüleménye lett volt ez az egész délelőtt, mely végül a háznál csúcsosodott ki? Csak álmodta volna az egészet? Hiszen olyan sokáig feküdt eszméletlenül a Lanky ház gyepén. Miért ne lehetett volna csak álom? – És a karmolások a hátadon? Azt is csak képzelted? – súgta józanabbik énje. Sután hátranyúlt és megérintette a rongyosra tépett póló alatti sebeket, mintha csak meg akarna bizonyosodni valódiságukról. Az érintés fájt. Felszisszent. – Akkor hát mégis igaz volt! – suttogta. Újra felébredt benne az érzés, mely nem engedett kiutat az életre kelt lidércnyomásból. – Ki kell mosni a sebeket – gondolta hirtelen. – Minél hamarabb. Ki tudja, mi volt annak a szörnyetegnek a körmei alatt. Majdnem bedőlt a hangnak. Majdnem elindult, hogy lemossa magáról a vért és a fájdalmakat. És nem is vágyott jobban másra, mint, hogy érezze a forró víz tűéles csapkodását a bőrén. Már érezte, ahogyan az izmok felkészülnek, a gépezet kezd bemelegedni, hogy a lábak és a kezek könnyedén lássák el feladatukat. Aztán rájött. Csak időhúzás lenne az egész, menekülés, hogy agya túlléphessen a sokkon, hogy kiürítse magát és álomszerű ködbe burkolva tegye még valószerűtlenebbé azt, ami történt. És akkor itt a vége. Akkor összepakol és elmegy, hátrahagyva minden titkot, minden furcsaságot, visszahúzza a rózsaszín függönyt, anélkül, hogy mögé nézett volna. – Talán ezt is kellene tennem – gondolta. – Hiszen mindig a legegyszerűbb választás a legjobb és annál jobbat nem is tudok most kitalálni, mint hogy el innen! És ha később megbánja, hogy elment? Ha egy életet kell úgy leélnie, hogy bánni fogja ezt a pillanatot, amikor teleszart gatyával menekült el innen és még csak azt sem tudta megmondani, hogy mi elől menekült? – Hiszen tudod te, hogy mi rémített meg! Ez nem is kérdés! – mondta a hang. – Szégyen a futás, de…


– Elég volt belőled! – vágott közbe és képzeletben rácsapta a fedelet erre a káráló, beszari énjére. Nem futhat el, most nem lehet gyáva. Ezt épp úgy nem engedheti meg magának, mint az önsajnálatot. Először a doboz van soron, minden más csak azután következik. Minden más várhat. Volt egy olyan érzése, hogy most kell belekukkantania, különben később már lesz lehetősége rá. S majd ha megcsodálta titkait, ha látta csodáit, majd akkor rendbeteszi magát és akkor talán hazamegy. – Már ha adhat neked bármit is – suttogta a józanság hangja elgondolkozva. – Mert ha a szélkakas hazudott… Richard keserűen nevetett fel. – Elég nagy baj, hogy már nincs egyetlen olyan énem sem, amelyik ne hinne ebben az őrültségben – gondolta és meglepő módon nagyon mulatságosnak tartotta ezt a kijelentést. – Jól van! Kezdjünk hozzá! – mondta az üres szobának. Óvatosan nyúlt a dobozért, közelebb húzta magához és kinyitotta. Hallotta, ahogy a mágneses zár halkan kattan, s várta a sóhajt, a Légiót de nem volt másik hang. Csak az apró kattanás. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt és feltárta a fedelet. A doboz mélyén tucatnyi fénykép pihent, a rázkódástól szétcsúsztak az egyik oldaltól a másikig, elnagyolt legyező mintában terülve szét a doboz alján. Egy ideig nézte őket, járatta szemét a megfakult képeken, majd értük nyúlt és kiemelte azokat. Összefogta a köteget és úgy rendezte össze, mint rendetlen kártyapaklit szokás, élére állítva, gyengéden a jobb térdének ütögette őket. A fotók egymás mögé csúsztak, s immár felkészültek, hogy sorra vehesse őket. Az elsőn egy kopaszodó, középkorú férfi állt. Markáns arcán kiütött a borosta, dús, sötét színű haja kócosan meredt a szélrózsa minden irányába. Széles vállai és izmos, szőrtelen felsőteste meztelen volt és izzadságtól gyöngyözött. Bal karjával egy csákányra támaszkodott, mosolyogva nézett a kamerába. Közvetlenül mögötte gödör tátogott, melyet több férfi vett körbe, volt aki ásóval, míg mások lapáttal mélyítették a leendő ház alapját. A kép jobb szélén téglák várakoztak türelmesen, hogy ők is sorra kerüljenek. Richard szótlanul nézte a fotót. Volt benne valami megfoghatatlan keserűség, amely átlépett a fakó papíron és a fiú szívébe költözött. Nem volt kétsége arról, hogy hol készült a kép. Itt, ezen a fényképen a régi Pennyville épül. Még nem volt sövénykerítés, ami elrejtse, mint szégyenletes titkot szokás, még nem háborgatta senki az itt letelepedőket, s ők mit sem tudtak arról, hogy mi vár majd itt rájuk. Ennek az ismeretlen férfinak az arcán boldog mosoly ragyogott, büszkeség és hit, mely talán később kihúnyt, de az is lehet, hogy bigott, vallásos elmebajba csapott át. De az a nap, amikor a kép készült, még reményteli volt, békességgel kecsegtetett és otthont ígért. Egy helyet, mely befogad mindekit, akit a világ kivetett magából. És azokat is, akik a világot vetették ki magukból. S mindezen érzések ragyogó keveréke ott volt ezen a régi fotón, mint ismeretlen, egzotikus fűszer. Richard két ujja közé csippentette és megfordította. Ha ez a hely ilyen sokat jelentett ennek a férfinak, akkor biztosan fűzött megjegyzést a képhez, de ha mást nem, legalább egy évszámot kanyaríntott a hátoldalra. Igaza volt. A fehér lapon, erőteljes, mégis darabos betűkkel ez állt: "Itt épül Pennyville! Áldott legyen a Sárkány!" Borzongás futott végig a fiú hátán, egy pillanatra ismét lángba borítva a sebeket. Újra elolvasta.


"Áldott legyen a Sárkány!" "Áldott legyen…" – Hát már akkor létezett? – suttogta Richard. – Hát már akkor tudták, hogy micsoda és mégis, önként követték ezt a szörnyeteget? A szélkakas felnevett a fejében. Dühödten dobta ki a hangot az elméjéből. Nem érezte úgy, hogy bármi keresnivalója is lenne most a gondolataiban. A képet a kupac aljára tette és rápillantott a következőre. A fotó egy fiatal nőt örökített meg. Szőke, hosszú haját szél lengette, babaarca, csakúgy, mint a férfié, mosolyba öltözött. Egy réten ült, körülötte kalászos füvek bólogattak, mintha fejet hajtanának szépsége előtt. A lány a fejét kissé oldalra döntve nézett a kamerába, szemében szerelem félreismerhetetlen tüze lobogott, arcára enyhe pírt festett az érzés, mintha kissé szégyellné magát szíve védtelenségéért. Kezében apró virágot tartott és épp beleszagolt, mikor a fotós a képet készítette. Richard ezt is megfordította és most sem csalódott. A hátoldalon egyetlen név állt az előzőhöz hasonló, darabos írással: "Emma" Egy pillanatra még visszafordította, hogy vethessen még egy pillantást a lány kedves arcára, s miközben nézte, azt a büszkeséget érezte, amit a férfi is érezhetett, mikor lencsevégre kapta kedvesét és amit nagyon sok férfi érez szerte a világon, ha egy ilyen szépséget birtokolhat: ez a gyönyörű nő az övé. Beverly jutott eszébe, az ő szerelme, az ő leendő asszonya, aki követi majd őt, bármerre is vigye az élet. Osztozni fog vele, jóban és rosszban, fádjalomban és örömben, boldogságban és szenvedésben. Vajon ennek a lánynak miből jutott ki több, míg élt? Milyen lapokat osztott neki a sors ezen az istentelen helyen? Hiszen olyan ártatlannak tűnt ezen a képen, olyan félénknek és gyöngének, mintha egy erősebb fuvallat is kettétörné. Vajon ő is ott volt, mikor Josef Lanky megkövetelte az áldozatot híveitől? Vajon ugyanez a szerelmes pillantás lobogott a szemében, miközben átvágta valaki torkát, hogy a Sárkány szomját olthassa az áldozata vérével? Emma nem felelt, csak nézte őt hatalmas szemeivel, ebbe a kedves és ártatlan pillanatba dermedve egészen az örökkévalóságig. És most a szélkakas is hallgatott. Richard a sor végére tette a fotót. A lány arca eltűnt a kupac alján. A harmadik képen emberek álltak a Lanky ház bejáratánál, nem messze attól a helytől, ahol Stella símult korábban a falhoz, hogy a házban lakó lélekkel beszélgethessen. Mind mosolyogtak, állukat feltartva, büszkén néztek a lencsébe egyszerű ruháikban. Csak egyikük, az első sor jobb szélén álló nő nézett oldalra és nyújtotta a kezét valaki felé, aki lemaradt a képről. – Egy elmaradt érintés – gondolta Richard. – Egy vágy, mely már sosem válik valóra. Nosztalgia fáradt, poros érzése lepte meg a fiút. Eszébe jutott a félig a padlóra lógó, penészbe öltözött paplan, melyet épp úgy hagyott el gazdája, mint ezeket az embereket az ő uruk. Magukra hagyta őket, engedte, hogy a falusiak lemészárolják kompániáját, akik követték őt messzi vidékekről, csak azért, hogy aztán kis idővel később itt szenvedjenek ki. A férfi jutott az eszébe, aki az első képen állt épülő házának alapjánál. Vajon az ő lelke élt ebben a dobozban és keltette életre a falon lógó bestiát? Vajon ő volt, aki hosszú éveken át élt a sárkányisten hideg üvegtekintetének figyelő ragyogásában? Vajon könnyű halála volt? Vagy sokat szenvedett? Újra végigjáratta szemét a képen. A kopaszodó férfit kereste és azonnal meg is találta. A hátsó sorban állt, középen, arcán ugyanaz a büszke mosoly, mint mikor a csákányra támaszkodott. Előtte Emma állt, vállán a férfi kezeivel.


A nők egyszerű szabású, fehér vászonruhát viseltek, melyet derekukon vékony fekete övvel fogtak össze, hajukban fekete szalag, lábaikon fekete cipő. A férfiak fehér ingben feszítettek, nyakukban a vékony nyakkendő fekete volt, csakúgy mint a cipő és a hozentráger, ami sötét színű panttalójukat tartotta. A kép hátulján, a már ismert kézírással a következő állt: "Mind együtt vagyunk! Áldott legyen a Sárkány!" – Vagyis majdnem mind – tette hozzá Richard gondolatban. – Valaki lemaradt a tablóról. A fotó a többi mögé került, s az újak szép sorban járultak Richard tekintete elé. A következő fényképen a kopaszodó férfi ült a házában, az egyik karosszékben. Szemben vele Emma, épp teáztak. Az asztalon, a csészék mellett néhány könyv hevert. Richard felismerte a fakó függönyt hátul, a kanapét a kandaló mellett. Mostmár biztos volt benne, hogy ez a két ember lakott a házban, melyben ma délelőtt majdnem meghalt a sárkányisten keze által. Újabb fotó következett, a férfi, ahogy füvet kaszált, nyakkendőtlenül, félig kigombolt ingben, az ujjakat feltűrve. Boltíves mellkasa napbarnítottan bukkant elő a feszes anyag fehérségéből. Kaszáján csinos rendben feküdtek a kalászok. A férfi télen, kucsmában, sálban. Kezében kést szorongatott, fehér köpenyét vér pettyezte. Mögötte a háttérben egy disznót zsigereltek. Körtánc a fa körül, a Lanky háznál, a medence mellett, szintén télen, a hó szikrázó fehérsége szinte lángolt a fakó papíron. Emma integetett kedvesének a kamera mögé. Boldog volt és szerelmes. A férfi egy fáklyával a kezében, meztelenül, társai gyűrűjében, valahol az erdő mélyén, kábán bámulva a földet, kezében kés, a pengéről vér csöpögött. Előtte egy hatalmas kőoltáron Emma feküdt, feje oldarabillentve, szeméből eltűnt az élet, szőke haja csapozottan tapadt a koponyájára. Néhány csalfa szál a nyakon tátongó sebbe ragadt és iszamos volt. Vér csurgott végig az oltár ujjnyi repedésein a föld felé. A lány karja élettelenül csüngött a talpazat mellett. A férfi, amint kutyapózban meghágott egy asszonyt. A nő kezei összekötve a háta mögött, arca fájdalmas kiáltásba torzult. A férfi a hosszú hajba kapott, a csuklója köré tekerve tépte, mintha kantár lenne, arcán hideg, kegyetlen élvezet. A férfi, amint egy tóban úszott, mely fölé úgy nyújtózott ki egy palló, mint csúfoldó gyermek nyelve. Majd másfajta fotók következtek. A méretük vagy az alakjuk nem változott, de színeik élénkek voltak és üdék, és annyira élesek, mintha most suhantak volna ki a legmodernebb nyomtató papírtálcájára. Érintésre simák voltak és felületükön fényes, átlátszó bevonat csillogott. Richardot a régi fényképalbumok selyempapírjára emlékeztette, melyek először elhomályosították a képeket, elnagyolták az alakokat és az arcokat, s az ember csak azután tudta meg kik rejtőznek a papír mögött, miután felhajtotta azt. – Fellebbent a függöny és már nincsenek titkok többé – gondolta szórakozottan. A régi, megsárgult fotókat maga mellé tette és nekikezdett, hogy végiglapozza a vadonatújnak látszókat. Az első fényképen egy kislány ült virágos csempén. A jobb lábát maga elé hajlította, míg a másikat kissé megfeszítve nyújtotta ki a fotós felé. Arcán mosoly, a nevetés öröme halvány ráncokat rajzolt a szája sarkába és vékony sávvá szűkült szemei köré. A néhány szál angyalszőke tincse borzosan meredt a nagyvilágba. Mögötte egy szekrény látszott, apró hátát ennek támaszotta. Kezében egy piros színű fakockát szorongatott.


Richard megfordította a képet. A hátoldalon, villámszerű, hegyes betűkkel a következő állt: "Megidézlek, hogy a jelenre vetítsd önmagad!" Richard összeszorított szemöldökkel bámult a különös sorra. Agya lázasan dolgozott, hogy összefüggést keressen a kislány mosolygós arca és a kegyetlen írásképpel felrótt mondat között, de hiába próbálkozott, hiába olvasta el újra és újra a parancsot, nem talált rá. Ismét megnézte a fotót, s valami különös jel után kutatott, bármi furcsaság megfelelt volna neki, ami értelmet ad a kapcsolatnak a gyermek és a mondat között. De a titok, tikok maradt. Végül feladta, s a talány, a fényképpel együtt az ágyra került a megsárgult testvérei közé. A következő fotón már felismert néhány részletet. Egy fiatal lány állt a Vadvirág Motel lépcsőjén, bal kezét a korláton nyugtatva, arcán a kislány mosolyával. Ám a ráncok már mélyebben voltak, mint a gyermekéi, szőke hajkoronája, mely ezúttal már majdnem a derekáig ért, egyenes volt és rendezett. Egyszerű, virágmintás ruhája a térde alatt végződött, a szoknya aljára vékony csipkét öltöttek. Az ablakokban muskátlik vöröslöttek, hatalmas virágaik gyönyörű kontrasztot állítottak a hófehér falak elé. A lány arcvonásai félúton voltak az egyszeri kisbaba és a majdnai nő arca között. Richardnak ismerős volt, de, akárcsak az előző talányt, ezt sem tudta megfejteni. A hátoldalon most is a kegyetlen betűk róttak fel egy különös sort: "Megidézlek, hogy elrejtsd a valóságot!" Richard már nem foglalkozott a rejtély megfejtésével, miután elolvasta, máris maga mellé tette a kupac tetejére. A harmadik fotón szintén a lány volt. A körforgalomnál állt, kezeivel a szökőkút betontányérjára támaszkodva, fejét félrebillentve mosolygott a kamerába, immár néhány évvel idősebben. Körülötte apró szivárványokat vetett a fröccsenő vizsugarakon megtörő fény. Ugyanazt a virágmintás ruhát viselte, s ugyanolyan gondtalannak látszott, mint az előző képen. A hátoldal most is egy mondatot rejtett: "Megidézlek, hogy segítsd utamat!" A fotó a többi tetejére került. A következő a Fő utcát mutatta. Richard a beállításból azt gyanította, hogy a képet a körforgalomból készítették. A bal oldalon látszott a pékség és a vegyesbolt, utóbbi előtt egy piros, oldtimer kabrió állt, majd az áruház következett és messze, apró pontként a fiú felfedezte Pennyville üdvözlőtábláját. Jobbról a házak sorakoztak a szépen gondozott kertekkel és valahol, a kép közepe táján egy kisfiú szaladt át az utcán, nyomában apró terrierjével. – A kezében piros labda volt! – suttogta Richard. A hideg úgy szánkázott a hátán, mint kisgyermek télen a szánkójával. De a jeges érintés ezúttal a szívébe is belemarkolt. Emlékezete lepergette érkezésének pillanatait, s az egész olyan volt, mintha a gépész többszörösére állította volna a vetítőgép lejátszását. Igen, emlékezett az autóra, a kisfiúra, aki kiszaladt elé és fékezésre késztette. Megrázta a fejét, mintha egy rossz látomást akarna elűzni. Visszanézett a képre, s a jobb sarokban ott volt a két babakocsis nő, csakúgy, mint néhány nappal ezelőtt, mikor befordult a Malom utcába, a Vadvirág Motel felé. A különbség csak annyi volt, hogy mikor ő megérkezett, a nők őt nézték bizalmatlan tekintettel, ám ezúttal, a fotón a kamerába mosolyogtak. De a mosolyuk mélyén ott bújkált valami természetellenes furcsaság. Mintha viaszfigurák lennének egy panoptikumban.


– Hogy kerültek ezek a képek abba a házba? – gondolta döbbenten, miközben megfordította. – Ki készítette őket és miért? Mit csinálnak ebben a dobozban a többi régiség mellett? Ennek a hátoldalára is felvéste parancsát az ismeretlen tulajdonos: "Megidézlek, hogy teremts új világot!" Ismét megrázta a fejét. A történet egyre jobban összekuszálódott a fejében, s egész lénye kívánta a normális világot maga köré. A hétköznapi, unalmas életet. Már csak egy fotó maradt. Ezt még megnézi, aztán befejezte. Az utolsó fénykép oda tért vissza, ahol az elsők készültek. Fakó papírjáról Stella mosolygott a távolba tekintve. Háttérben a Lanky házzal, egyszerű szabású menyasszonyi ruhában állt a gyepen, fején vadvirágból font koszorú, jobb kezében bokréta, melyet ugyanazokból a virágokból kötöttek, mint könnyed glóriáját. Bal keze egy férfi kezét fogta, aki fekete felöltőben állt a nő mellett, mely sokkal ízlésesebb volt, mint Stella, csipkéket és fodrokat nélkülözni kényszerülő, látszólag septiben összeöltött ruhája. A férj fején cilinder, de az arca nem látszott, vonalai szétfolytak a képen és ez csak még hátborzongatóbbá tette magas, robosztus alakját. Richard értetlenül bámulta a párt, pillantása rendre visszatért a nő arcára. – Stella lenne? Valóban ő lenne? – gondolta zavarodottan. Egyre nagyobb rémülettel vegyes kíváncsisággal vizsgálta a vonalakat az arcon, nézte a szemet, az orrot, hibát keresett az elméletében, egy sebhelyet, egy anyajegyet, mely elárulta volna, hogy téved. De tudta, ez is csak önámítás lenne. Elővette az előző, színes fotókat és szépen, időrend szerint egymás mellé fektette őket maga előtt. Ez végre fellebbentette a talány függönyét. Stella gyerekként, tinédzser lányként, fiatal nőként, menyasszonyként. – Dehát mit csinál ezeken a képeken? Hogyan…? Persze már tudta a választ, az egész okfejtés és értetlenkedés csupán józanságának utolsó előtti hangjai voltak, az akarat, hogy értelmet keressen a káoszban, hogy csak egyetlen vékonyka kis cölöpöt találjon, amibe belekapaszkodhat, mielőtt az őrület dagálya magával rántaná. De kár tagadni, hisz legbelül már tudta, érezte egy ideje. Nem áltathatja magát, ezzel kapcsolatban nem. Bármi más lehet képzelgés, álom, a sárkányistentől egészen a szélkakasig, de ez itt egy igazi bizonyíték volt, kézzel fogható és valós. Csak ült az ágyon, ölében a dobozzal és nézte Stella arcait, amiket a boldogság lágy fénye öltöztetett ünnepi díszbe és jeges rettenet markolt a szívébe. Ha ez mégis igaz, akkor van egy túlélő, aki elmenekült a támadás elől. Aztán visszatért ide, hogy előkészítse a Sárkány második eljövetelét. S a gondolat egyre sötétedett. A fiú elmélyében lassan éjfélre járt. Vajon neki is szánt valamilyen szerepet a nő ebben a rituáléban? Vajon az ő megérkezése indított el egy folyamatot, mely végül beteljesíti a vágyakat és szabadon engedi a házban raboskodó Lankyt? Ő lenne a katalizátor? A motor? Ő? És vajon a nő egyedül van? Újra átpörgette a képeket és kiemelte közölük a tablót. Végignézett az arcokon, ismerős vonásokat keresve. A babakocsis nőket, a pincért, Ricket. De egyikük sem volt rajta. Mindegyik arc ismeretlen volt. És a kinyújtott kéz kinek szól? Kit hív olyan reménytelenül, hogy csatlakozzon hozzájuk, hogy lépjen be a képbe? Stella lenne? Vagy ő az, aki invitál? Richard nem látta tisztán. Bárki is az, aki kezet nyújt vagy akinek a gesztus szól, sajnos lemaradt a képről. De vajon tényleg sajnálatos?


– Az emberek régen azt gondolták, hogy a fénykép elrabolja a lelket és a fotóba zárja azt. A gondolat friss, hűs szellőként suhant át a fején, belekapva a rettenet ködébe, felkavarva azt. Libabőr szánkázott végig a testén, s néhány dolog a helyére kattant. – Tényleg bezárták az emberek lelkét a képekbe? – elmélkedett, de ez már az érdeklődés hangja volt és nem rettegés szólt belőle. – És a versike a színes képek hátulján? Megfordította őket és összeolvasta a sorokat. – Megidézlek, hogy a jelenre vetítsd önmagad! Megidézlek, hogy elrejtsd a valóságot! Megidézlek, hogy segítsd utamat! Megidézlek, hogy teremts új világot! Majd továbbfűzte a gondolatot: – Be lehet zárni egy város lelkét a fényképekbe? Szemei elkerekedtek, de ezúttal nem a rettegéstől. – Micsoda sztori! – suttogta, s bár sejtette, hogy minden épeszű ember ezen a ponton gyulladna be végérvényesen, mégis érezte, hogy a félelme elszállt. Az író felébredt benne, elnyomott minden elővigyázatosságot, tolla lángot fogott a papíron és tudta, ezt a tüzet nem lehet eloltani. És talán meg sem akarja próbálni. Gondolatban már hallotta is: Tizen-akárhanyadik fejezet A nő türelmesen ült a ház előtt, tekintetét a bejáratra függesztve, a füvön, előtte múltjának emlékei feküdtek. A Hold ezüstös fénye csillogó aurát font alakja köré, vagy maga az asszony ragyogott az örömtől? Nehéz lett volna eldönteni. Talán a bőrén át párolgott a levegőbe öröme, mert végre véget értek a nélkülözés évei és ismét beköszönt a bőség. A ház meg-megreccsent, s időnként fények villantak fel az ablakai mögött, hogy aztán azonnal kialudjanak. Aztán a fotók is felvillantak a füvön. Az asszony mosollyal jutalamazott minden villanást, s izgalmában észre sem vette, hogy ujjai életre keltek és úgy játszottak egymással ölében, mintha csak ficánkoló halacskák lennének. Rövid csend következett, majd újabb reccsenések, villanások, aztán ismét elnémult a zaj. Kis idő múlva aztán újra elkezdődött, lejárt a ciklus, majd újraindult, s a köztes, néma pillanatok egyre csak rövidültek, míg végül a hangok egymásba fonódtak, fülsiketítő robajjá állva össze. A fények is egyesültek, elhalványították a Holdat, egészen a felhőkig nyújtóztak vékony sugaraik. Aztán a fényképek felvillantak, elhalványodtak, végül semmivé lettek. A hatalmas bejárati ajtó óriási robajjal hasadt végig keretében. A darabok egy ideig úgy függtek a zsanérvasakon, mint szuvas, elrohadt fogak, melyeket már csak egyetlen, picsinyke gyökér tart, majd kiszakadtak a keretből és a lépcsőkre zuhantak. A ház fényében egy férfi állt. Arcvonásai elmosódtak a fényáradatban. A nő felállt és elé sietett. Arcán boldog mosollyal üdvözlte kedvesét. – Isten hozott újra köztünk! – suttogta elérzékenyülten. A férfi a karjába zárta a nőt. A kis, árnyas parkból, ahol eddig türelmesen várakoztak hívei, zsongva harsant fel a hozsanna, mely egy rég halott nyelven szólt. De a férfi értette a szavakat: El kellett jönnöd, s te itt vagy! Áldott legyen a Sárkány! Téged a szívünk el sosem hagy! Áldott legyen a Sárkány!


Vártunk téged, s csak érted éltünk! Áldott legyen a Sárkány! Hisz te vagy fényünk, menedékünk! Áldott legyen a Sárkány! Richard vigyorgott, miközben a sorok rendre, egymás után jelentek meg a képzeletbeli szövegszerkesztő hasábjain. Olyan tisztán látta őket maga előtt, mint addig még soha és a kép is testet öltött, bár sokkal részletesebb, színesebb volt, mint ahogy maga a szöveg elmesélte azt. De mindez nem számított, hiszen ez csak egy gyors vázlat, egy válaszreakció egy hirtelen jött ingerre, az élmények könnyű, fanyar kicsapódása az elméjében. Nem tudta meddig tart ki ez a mámor, de azt sejtette, hogy arra nem elég, hogy huzamosabb ideig itt tartsa. Esetleg egy napot maradhatna még, maximum kettőt, de többet semmiképp. Ugyanis nincs érteleme. És már nem csak a furcsaságok miatt gondolta így. Azt nem hitte volna, hogy veszélyben lenne, bár igaz, hogy a vallásos bigottság sok mindenre képes, hogy valósnak hitt dogmáit bizonyítsa, de azért, ha kell, úgy érezte, el tud bánni egy öregasszonnyal. És különben is, lassacskán kimeríti a hely adta lehetőségeket. Ebben az útban ennyi volt, a bűvészcilinder hamarosan kiürül. Esetleg benézhet még a könyvtárba holnap, már csak ez az egy hely maradt, ami esetleg kecsegtethet még némi izgalommal, de nem hitte, hogy a doboznál érdekesebb vagy fontosabb dolgokat találna ott. Persze, elképzelhető, hogy újabb válaszokra bukkan, hiszen a romokhoz is csak szétnézni indult és tessék, micsoda kis kaland lett belőle. Igen, biztos, hogy ma vagy holnap bemegy. Már csak azt nem tudta, hogy mi legyen a fotókkal. Elvigye őket? Vagy hagyja itt? Vajon az ismeretlen férfinek élnek-e még itt rokonai? Emlékeztette magát, hogy este ne felejtse el ezt megkérdezni Ricktől. Hátha ő tud valamit. Elvégre ő ajánlotta a romos házat, nem? Aztán, ha kiderül, hogy nincs jogos örökös, akkor be velük a táskába. A belső oldalzsebben kényelmesen utaznak majd New Admintonig. A dobozra viszont nincs szüksége. Itt hagyja majd az asztalon, esetleg kanyarít mellé egy levelet, hogy ha akarják, vigyék vissza a romos ház penészes magányába. Hátha megnyugszik a sárkányisten. – Már ha be mernek menni oda – kuncogott magában. Félretette a fényképeket az ágyra és a biztonság kedvéért még egyszer szétnézett a dobozban. De az már felfedte titkai nagy részét. Csupán néhány kacat maradt még benne. Az egyik sarkában három, csecsemőköröm méretű, fekete kavics hevert. Jelentéktelennek tűntek. Megpróbált kivenni egyet, de az olyan apró volt, hogy alig tudta összecsippenteni a két ujjával. Mintha egy makacs morzsát akarna felvenni a padlóról. Végül sikerült. A színe szép volt, mély fekete. A szeme elé emelte, s a fény vidáman csillant háromszögletű alakján. Richard nem tudta eldönteni, hogy ez az eredeti formája, vagy valaki addig csiszolta, míg ez a forma elő nem bukkant belőle. Egyszer-kétszer még megforgatgatta, vésett jelet vagy írást keresett rajta, de mivel semmit sem talált, hanyagul dobta vissza a doboz mélyére. A kövecske halkan koppant a fán és gurult néhányat a fenéken. A köveken kívül egy darab, sárga papír hevert összecsavarva, egy fekete bársonygyűrűvel összefogva. A papír tépett szélei arról árulkodtak, hogy egy füzetből


vagy talán egy könyvből szakíthatták ki. Richard lefejtette róla a gyűrűt és kisimította. Három sor árválkodott rajta az ismeretlen férfi kézírásával: "Lelked a lelkemben, mint virág a réten, mint fűszál a réten," Ennyi volt. Semmi több. – Talán egy szerelmes vers, mely épp úgy befejezetlen maradt, mint a kettejük kapcsolata Emmával – gondolta Richard. Vajon miért kellett a lánynak meghalnia? És miért fotózták le? – Hogy a fényképbe zárják a lelkét – suttogta a józanság hangja a fejében titokzatosan és félve. Gondolatban emlékeztette magát, hogy otthon nézzen utána ennek a legendának. És szintén el kell olvasnia néhány könyvet ismert vallási szektákról. Talán Brian ebben is a segítségére lehet majd. Meg kell értenie, már amennyire lehetséges, az ehhez hasonló kommunák indítékait és viselkedését. Már ha vannak ilyenek. Összesodorta a papírlapot, ráhúzta a gyűrűt és engedte, hogy a papír addig tekeredjen, míg kényelmesen megfeszült bársonybéklyójában. A fényképekkel együtt visszatett mindent a dobozba és rákattintotta a fedelet. Halk, száraz cuppanás hallatszott, ahogy a mágnesek összezártak. Felállt az ágyról és a kincsesládikával a kezében a szekrényhez sétált. A harmadik polcra tette, közvetlenül a pólói mellé. Kinyújtóztatta magát. A mozdulatot apró, fájdalmas tűszúrások követték a hátában. – Na, most jött el az ideje kimosni a sebeket – mondta vidáman. Ezzel egy időben, ma először, megkordult a gyomra. A fürdés után ezt a hiányt is orvosolnia kell. Levetkőzött és derekán a törölközővel a zuhanyzóba ment. 4. Hálás volt a forró víz ellazító érintéséért, s a sűrű szappanozás közben szövögette tovább a Lanky ház saját értelmezésű történetét. Józansága örömmel kapaszkodott bele ebbe a cölöpbe, – melyre mindennél jobban vágyott –, s egyre hátrébb szorította az elméjében a délelőtt történéseit. Úgy érezte az sem baj, ha végleg eltűnnek a tudatalatti tekervényes folyosóiban. Ha szükség lesz rájuk, majd úgyis előkapja őket, hogy aztán átélve az élményt, hátborzongató sorok formájában éledjenek újra a papíron. De most nincs szükség rájuk, most nem kellenek. Hát le velük a sötétbe. Ebből a gondolatmenetből, mely elég mélyen zajlott az elméjében, Richard semmit sem fogott fel. Minden idegszála az új regény központi eseményi körül forgott, serényen szállítva a jobbnál jobb ötleteket, lassan kiásva az alapot, melyre ez a ház épül majd fel. S az olyan semmiségek, mint a sárkányisten karmai a hátában, vagy veszekedése a szélkakassal, lassan elhalványultak. Épp a habot mosta le magáról és gondolatai az első fejezet körül jártak, amikor valaki alig hallhatóan kopogott az ajtón. Először azt hitte, csak képzelődik. Hogy a történetének egy apró részlete valahogy megtalálta a kiutat a fantáziája sűrűjéből és átszökött a valóságba. Ekkor Rick szólalt meg a túloldalon. – Én vagyok az! Bejöhetek? Egy pillanatra összekeveredett benne a két világ, az itt és az ott, a kint és a bent. Először a hangot sem ismerte fel, mintha elcsúszott volna agyában egy retesz, mely eddig elhatárolta egymástól a képzeletet és a valóságot. Egyszerűen sem arcot, sem nevet nem tudott társítani a hanghoz.


– Richard? Minden rendben? Én vagyok! – majd kis szünet után, mintha megérezte volna a fiú pillanatnyi zavarát, hozzátette: – Rick. A név hallatán a retesz újra visszacsúszott a helyére. A világ ismét kitisztult és a dolgok a helyükre kerültek. – Richard? Hallasz? Az öreg hangja enyhe rémülettől feszesen pendült meg, mint egy éles és hirtelen akkord egy hegedűn. – Persze. Minden oké! – szólt ki, túlkiabálva a csobogó víz zaját. Az ajtó résnyire nyílt. A férfi arca jelent meg benne. – Hallod, ne hozd rám a frászt! Bejöhetek? Nem vagy szégyellős? – kérdezte. A fiú nem emlékezett rá, hogy már összetegeződtek volna, de talán nem is volt olyan lényeges. Hiszen néhány másodperccel ezelőtt arról sem volt fogalma, hogy ki szólongatja az ajtó másik oldaláról. Mindenesetre ha az öreg tegezi őt, akkor ezt felhatalmazásnak veszi, hogy ő is így tegyen. – Nem, dehogy is. Gyere már! – mondta. – Nekem úgy tűnik, inkább te vagy szégyellős. – tette hozzá gondolatban, mikor meglátta a halványpiros pírt az öreg két orcáján. – Bár az is igaz, hogy inkább előtted vagyok meztelen, minthogy Stella kukkoljon! – kuncogott magában. Egy pillanatra belémart a felismerés. – A fenébe! – gondolta. – Nem ellenőriztem le a lyukat! Tekintete a tükör alatti kis nyílásra siklott, de nem volt oka az aggodalomra. A rágó még mindig ott volt a falban, olyan hófehéren világított, mint szájban a vadonatúj tömés. – Jól van! – bólintott elégedetten. – Tessék? – kérdezett vissza Rick, aki mostanra belépett az ajtón és épp bezárta azt maga mögött. Botja, mely eddig hűséges kísérőjének bizonyult, ezúttal nem volt vele. És úgy tűnt, nincs is rá szüksége. A tartása mintha jobb lett volna, egészségesebb. Richard agyában most egy másik retesz csúszott el, s az abból előszálló hang légió azt suttogta, valami nincs rendben. Az öreg látogátása váratlan volt és nem csak, hogy Richardhoz nem jött fel korábban, de a fiú még a motel közelében sem látta eddig napközben. Mindig csak az alkonyattal bukkant fel, mint egy vámpír. – Valami történni fog – suttogta az újdonsült hang balsejtelmesen. – Rossz előérzetem van. Valami nincs rendben. – Vagy talán eddig nem volt rendben és csak most kerül minden a helyére? Mindenesetre Rick kíváncsivá tette. – Semmi, csak magamban beszéltem – válaszolt és vékonyabb sugárra állította a csapokat. – Gyorsan befejezem a fürdést. – Persze, csak nyugodtan – vágta rá azonnal Rick. Nem ment túl közel, megállt az első mosdókagylónál, hogy némi privát teret hagyjon a fiúnak. Tekintetével a helyiséget pásztázta, mintha felmérné annak állapotát. – Képzeld, ma elmentem a romokhoz – mondta váratlanul Richard. Önmagát is meglepte azzal, hogy csak úgy kibukott belőle a mondat. Erős késztetést érzett, hogy beszámoljon mindenről a férfinak. De vajon tényleg beszélnie kell róla? Hinni fog neki, ha elmondja a teljes igazságot? Viszont, ha már belekezdett, miért ne fejezné be a történetet? Elkezdte lemosni magáról a maradék habot. – Nem kis titkokat rejteget ez a város. Elég jó kis sztorik vannak itt. Bár sok minden kusza még, de azért egy-két talányt már megfejtettem – vigyorgott. – Nem is hittem volna, hogy ennyire hasznos lesz ez a kis kirándulás.


Megdörzsölte az arcát, s közben a száján át kifújta a levegőt. A víz apró ívekben, bugyborékolva fröcskölt szét a levegőben. A szappan habjai már a lábánál forogtak a lefolyó körül, mint apró örvények, s a láthatatlan buborékok hangtalanul pukkantak el, majd szánkáztak alá a mélybe. Az öreg nem válaszolt. Már nem a falakat nézte, tekintete Richardéba ágyazódott. Mintha szuggerálta volna, hogy hallgasson már el és hagyja, hogy elmondja, amiért idejött. A fiú elzárta a csapokat. Kilépett a zuhanyzóból, a törölközőért nyúlt és szárítkozni kezdett. – Miről van szó? – kérdezte és tett néhány lépést az öreg felé. – Nos… – kezdte Rick és látszott rajta, hogy nem igazán tudja, hogy kezdjen hozzá. Olyan volt, mint egy iskolás, akit felállítottak feleni, s bár tudja, hogy készült, most mégis két dolog között vacilál, mert nem tudja pontosan melyik a helyes válasz. Richard türelmesen várt. Megtörölte az arcát, a nyakát és épp a füleihez kezdett hozzá. – Van néhány dolog, amiről beszélnünk kell – mondta végül a férfi. – Talán már sokkal korábban el kellett volna mondanom őket, de most jött el az ideje, hogy hinni fogsz nekem. Azt akarom, hogy nagyon figyelj rám, rendben? – Na, ez kezd érdekes lenni – mondta Richard és válaszként bólintott. Az öreg felsóhajtott. – Oké. Szóval voltál a romoknál. – Aha. – És találkoztál az őrrel, nem igaz? A fiú éppen a haját szárította, keze megállt a levegőben, összeráncolt szemöldökkel meredt a férfira. – Tessék? Rick egy pillanatra elhallgatott, mintha fülelne. Ismét olyan volt, mint a kisiskolás, aki ezúttal arra vár, hogy osztálytársai súgjanak neki, akár csak egyetlen szót, ami megindítja a többi armadáját. Aztán valószínűleg megkapta a válasz, mert így folytatta: – A sárkányisten. Így nevezed, nem igaz? Láttam a karmolásokat a hátadon. A fiú zavarodottan rázta meg a fejét. Úgy elvarázsolta a doboz és a kincsei, a regény kezdődő kitárulkozása, hogy a sebekről teljesen megfeletkezett. – Mi…? Mi van? – kérdezte. Nyugalmába újra bekúszott a félelem, mint egy vaskos, éhes óriáskígyó. – Elmondom, legalábbis egy részét. Annyit, amennyi épp elég ahhoz, hogy elmenj innen. Rövid szünetet tartott, mintha még ő maga sem tudná, hogy mennyit áruljon el. – Stella elmondta, hogy láttad őt, mikor Joseffel beszélgetett. – Micsoda? Mi a… – Várj, hagyd, hogy végigmondjam. Látta, hogy nálad van a doboz – felsóhajtott. – Richard! Nem hozhattad volna ki onnan. Az őrnek nem lett volna szabad engednie. – Hát te is benne vagy? – gondolta döbbenten a fiú. – Az egyetlen ember, aki normálisnak tűnt ebben az őrültekházában… De nem szólt közbe. Megbénította a felismerés. – Azért vagyok itt, hogy Stella elvihesse a dobozt. – Most viccelsz? A tény, hogy elveszti a kincsesládikát, amiért majdnem az életét adta, feloldotta bénultáságát.


Hogy ellopja a nő, azt, amiért megharcolt? Na, nem! Hiszen az az ő jussa. Megérdemli. – Nem engedem! – mondta és már indult volna, de az öreg hangjában és szemében csillanó erő és elszántság megállította. – De igen! Engeded! – Hogyan? De… Miért? Miért csinálod ezt? – Richard, te olyan fiatal vagy még! Látszik, hogy boldog életed volt és érthető, hogy nem ismered azokat az árnyakat, amelyek a holdfény árnyékában születtek. De higyj nekem, én láttam őket. És Lankyt is! Sok évtizede állok itt őrt, várva a megváltásra, de elég volt ebből az egész értelmetlen zagyvaságból. Túl sok vér folyt már itt egyetlen emberért, túl sok volt a halál, tudod? Rendes srácnak tartalak és segíteni akarok neked. Talán meg fogom bánni, hogy fecsegtem, dehát… Keserűen felnevett. – Tudod, nagyon régóta nem találkoztam mással. És valahol, ott benned, mintha magamat látnám, mielőtt ez az egész őrület magába szippantott volna. Hosszú évtizedek teltek el és rajtad kívül nem járt itt senki. És őszintén elegem van abból, hogy Stellán, Lankyn, azon a két izomagyún és a professzoron kívül nincs más társaságom itt. Nem akarom, hogy te is itt végezd. Nem akarom, hogy te is elkövetsd a régi hibáimat. – Nincs társaságod? És a többi ember, aki itt él? – Ők nem igaziak – legyintett az öreg türelmetlenül. – Nagyon régen meghaltak már. Emlékek csupán, Stella emlékei, ez az egész, nyomorult város az ő múljának az emléke, az életnek, amit Lanky előtt élt és te csak azért látod őket, mert ő azt akarta, hogy lásd! – Azt a kurva mindenit Rick! Te hallod magad? Mi a büdös francról beszélsz? Dacára mindannak, amit átélt itt, úgy tűnt, még mindig ragaszkodik épelméjűségéhez és ez megnyugtatta. Mégis, ettől függetlenül felrémlett előtte a színes fotók élénksége, s fényes bevonatuk. – Stella múltjának emléke ez a város – gondolta. – Ezek szerint, tényleg bele lehet zárni egy város lelkét a fotókba! Mostmár dühös is volt. Tudta, hogy ez az érzés nem valódi, csupán a félelme gerjeszti, egy hatalmas, vakító lobbanás, mielőtt a téboly átölelné és magáévá tenné. Mégis képtelen volt visszatartani. A lidércnyomás egyre szűkebb lett körülötte, egyre tömörebb és egyre inkább körbezárta; falai már nagyon közel húzódtak hozzá. Ha ez így megy tovább, biztosan összeroppantják. – Figyelj ide! – folytatta Rick. – Elég titok bújik meg itt és egyik-másik sokkal kegyetlenebb, mint gondolnád. Azt hiszed rájöttél a dolgok nyitjára, hogy fellebbentetted a fátylat, mert láttál néhány régi fényképet és olvastál egy kezdetleges imát, de ne felejtsd el, ez itt nem Kansas többé és te olyan távol vagy az igazságtól, mint mérges szömörce a wc papírtól. Hidd el, vannak dolgok, amiket jobb nem bolygatni és te már így is sokkal jobban belemásztál ebbe az egészbe, mint kellett volna. El kell menned innen! Addig, amíg lehet! Stella most zavarodott, mert kisiklattad a kis tervét, amit Lankyvel eszeltek ki. Most szétszórt, nem figyel. Most megléphetsz. Egy percet sem szabad veszítened! Richard döbbenten állt a férfi előtt. Csak nézte az enyhén véreres szemeket, móka után kutatva a férfi tekintete mögött. Átverést sejtett az egészben, hiszen nem is lehet ez más, csupán egy hatalmas vicc, mely bár halálra rémítette, de mégis, el kell ismerni, hogy istenetelenül remek tréfa. – Gyerünk, röhögd már el magad, te nyomorult vénember! – gondolta magában elkeseredve. – Kacagj fel és aztán nevess ki, amiért ilyen marha voltam, hogy


bedőltem neked. Rajta, hahotázz már az Isten verjen meg! Akár még fotót is csinálhatsz rólam és kiakaszthatod a motel hírdetőtáblájára, hogy az összes vendégnek megmutasd, hogy beszarattál. Nem érdekel! Csak röhögj már az istenedet! De Rick arca komoly maradt. Sőt úgy tűnt, mintha soha többé nem tudna mosolyogni. Csak állt ott rendíthetetlenül és Richard olyannak látta, mint egy apát, aki, ha kell, nem szégyenli helyretenni rossz útra tért fiát, hiába lett ő öreg és a fiú felnőtt. A saját apjára gondolt, aki már nem lehetett itt vele, aki annyi mindenből kimaradt az életében. De a tettben rá ismert. Valószínűleg ő sem szégyellné helyretenni Richardot, ha arról lenne szó. – De nem ilyen-e minden apa? – gondolta, aztán elméje tótágast állva, további kérdéseket dobott fel, amolyan Penyville-i stílusban. Vajon apja, visszanyúlva a túlvilágról nem ezt az öregembert használja-e eszközeként, hogy ismét a jó irányba terelje őt? Úgy mozgatja, akár egy kézre húzható bábot, hogy magához térítse és elkergesse innen? Persze, el akart ő menni, nem is olyan régen hanyatt-homlok rohant volna a Toyotához, faképnél hagyva mindent és mindenkit ebben a poros és élettelen kisvárosban, de más az, mikor az ember saját maga dönt a sorsa felől és más az, amikor meg akarják mondani neki, hogy mit tegyen, hogy mi a jó neki. És különben is, ha tényleg elfogadja ezt a vérlázító ostobaságot, hogy az apja beszél Ricken keresztül, hát akkor húzzon vissza oda, ahonnan jött. Ha eddig nem érdekelte a fia sorsa, ha eddig nem bukkant fel kísérteni, nos akkor ezután se tegye. – Úgy van apa! Baszódj meg! – gondolta mérgesen és a dac olyan erővel tört fel benne, mint forró gejzír a kövek közül. – Nem Rick. Nem megyek sehova. Legalábbis egyelőre nem! A gúny maróbb volt, mint amilyennek tervezte, savas íze a nyelvén maradt és csak most vette észre, hogy szájpadlása olyan száraz lett, mint a tapló. Az öreg nem válaszolt, állta a fiú dacos tekintetét és Richard egy pillanatra azt gondolta, hogy mindjárt pofon vágja. Gondolatban már érezte is arcán az ütést, hallotta a csattanást, mely majd a fülében visszhangzik tovább, akár a harang kongása. De Rick nem mozdult, az arc egyedül maradt képzelt fájdalmában és ettől olyan magányos volt, mint a kéz, mely kinyúlt a kép jobb széle felé a kommuna tablóján. – Hát jó – szólalt meg végül Rick. – Akkor mit akarsz csinálni? – Nem is tudom. Mondjuk, megnézem a könyvtárat. – mondta Richard. Meg akarta tartani dactól duzzadó, lekezelő kölyökhangját, de mielőtt észrevette volna, a férfi nyugodt, mégis elszánt hangja már le is szerelte a próbálkozását. – Bármit is teszek, ő irányít – gondolta a fiú. – Milyen kibaszott marhaság ez az egész. – Rendben van – egyezett bele az öreg. – Ha még nem állt fel eléggé a szőr a hátadon ettől a várostól, akkor menj. Nézd meg! Én pedig segítek neked. Elmondom, hogy mit kell keresned, hogy hol találod meg a lényeget, de csak akkor, ha megígéred, hogy este elmész. Ahogy Stella kiteszi innen a lábát összepakolsz és lelépsz. Megértetted? – Megint ez a kibaszottul okoskodó apa stílus! – gondolta a fiú, de mérgének már nem volt ereje. A csatában elvesztette tűhegyes, vékony fogait. – Másfelől az üzlet eléggé előnyösnek mondható. Richard gondolkodott egy kicsit, bár maga sem értette miért. Az öreg kulcsot kínált egy ajtóhoz, amelyen alig várta, hogy beléphessen, holott eddig nem is tudott arról, hogy létezik. De a megérzése ezúttal sem csalta meg. Csakugyan rejtőzik még itt feltárandó titok. Mégis, most, hogy a mérge elpárolgott, úgy gondolta, talán az előző ajánlat sokkal észszerűbb lenne. Végülis, ha gyorsan befejezi a töröklözést, néhány perc alatt


felöltözhet, összepakolhat és aztán tíz perc sem kell, hogy fellélegezve búcsút intsen Pennyvillnek egyszer és mindenkorra. – Fenébe az észszerűséggel! – gondolta. Eddig sem volt itt valami sok belőle, hát mi értelme lenne akkor pont most? Van valami abban a könyvtárban. És ő látni akarja mi az. – Igen. Megegyeztünk – mondta végül. Az öreg felsóhajtott. Láthatóan megkönnyebült. A győzelem eloszlatott néhány ráncot aggódó arcán. – Jó. Akkor elmondom, mit kell tenned. Richard figyelmesen hallgatta végig az utasításokat. Egyszerűek voltak, akár egy félkegyelmű is megjegyezte volna őket első hallásra, de az öreg, a biztonság kedvéért visszamondatta vele. Majd miután minden stimmelt, elégedetten bólintott, jó utat kívánt és magára hagyta a fiút. Richard még állt egy pillanatig, azt a helyet bámulva, ahol korábban Rick állt és agyának folyosóin két szó pattogott végig, elnyomva minden más gondolatot: Válaszok-irattár! Válaszok-irattár! Sietve fejezte be a szárítkozást. S miközben törölközővel a derekán visszament a szobájába már az sem érdekelte, hogy Stella elvitte a dobozt. A "válaszok-irattár" duett gyönyörű áriát zengett a fejében és zenéje sokkal izgalmasabbnak hangzott, mint néhány furcsa fénykép. (...)


A lanky ház halott_részlet