Issuu on Google+

Búvópatak Polgári, kulturális és társadalmi havilap

Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a köveket kivájja: nincs különb nála. Lao-ce: Az út és erény könyve, részlet

Az emlékezés is áhítat Joós Ernő írása

A magányos úszkáló álmodozásai

3 4

Lukáts János elbeszélése

8

Egy nap Velencében

Lengyel János novellája

26

A vers- és prózaírásról

Szitányi György dolgozata

38

Szíria értékei Csorba Emánuel élménybeszámolója

42

A szarkavári Somssich família Nemes Gabriella tanulmánya

Képírás

47

Pusztai Zoltán versei

Korfu Csernák Máté fotója

2012. június–július – XI. évfolyam 6–7. szám

Ára: 680 Ft


Békanyálas vízben szigonyra ebihalat könnyűbúvár se tűz

növekvő harag vetíti villámait tükörképére

fullasztó hőségben hátunkon prózai púp az oxigénpalack

Szamáriából lóháton Rómába szamár se vágtat

kétségek között egyedül hánykódik egy magányos hullám

körben a körosztó egyenlőszárú kereszt de feszület soha

délibábot lát X Y farkasvakon tányérján este

miért is szólna nem érthetik sehogy nincs is rá szavuk

kutya kuruttyol a néhai némafilm minden hangja igaz

igen és nem között semlegesnemű lapon sehol egy árva das

keselyű tűnődik csilloghatna rajta pikkely is talán

hímnemű Hold öle fogadná nőnemű Nap fénymagjait ma is? Képírás – Pusztai Zoltán grafikája és versei

Tartalom Joós Ernő – Az emlékezés is áhítat Matyikó Sebestyén József – A gyermekkori kert Lukáts János – A magányos úszkáló álmodozásai Németh István Péter – A Kis Herceg a Balatonnál Lengyel János – Egy nap Velencében Nagy Zoltán Mihály – Leltár Nagy Zoltán Mihály – Vízió Bányai Tamás – Szegények egymás közt Laskai János – Áttűnés Madocsai Kinga – Ábel, a showman Pusztai Zoltán – Oly korban – Radnóti sorát idézve Petrozsényi Nagy Pál – Viktor és Viktória Pethő László Árpád – Hazafelé

3 3 4 7 8 11 12 14 15 16 17 24 25

Szitányi György – A vers- és a prózaírásról Kántás Balázs versei Bene Zoltán – Anya Sarusi Mihály – Kis almádi irodalomtörténet Pósa Zoltán – Az elveszett nemzedék közérzetregénye Szutrély Péter – Come Sunday! Drgács Gabriella – Ablak Sárfi N. Adrienn – Egyiptomi kendő Csorba Emanuel – Szíria értékei Nemes Gabriella – A szarkavári Somssich família Virágné Németh Anikó – Kunffy Lajos festőművészről Lengyel János – Elfogult monológ Pusztai Zoltán – Képírás

26 26 28 29 31 32 33 34 38 42 45 46 47


3. oldal

Búvópatak 2012. június –július

Joós Ernő

Az emlékezés is áhítat

A

Az élet avarja betakarja milliók szenvedését és csodák csodája, hogy még az elmúlásból is új élet fakad, s új generációk kelnek a hamuból, s ahogy Ady mondja: „Az élet élni akar, s ha Ma­g yarországra dobott ki valakit, annak százszorta inkább kell akarni.” Ha másképpen lenne, akkor életünk ferdítés és hazugság lenne. Kérdezzük tehát, mire érde­mes emlékezni? Dicsőségeinkre, szenvedéseink­re? Valamennyi a ferdítések örök forrása, pilla­natnyi fellángolások, elkeseredések terméke. Ha ez így van, akkor jobb lenne nem emlékezni. Takarja be az idő avarja a múltat, amelyből dicsőséget vagy keserűséget szüretelünk. Én már nem emlékezem hőstettekre. Ilyenek mindig gyanúsak. De emlékezem olyan gondolatokra, amelyekről eddig sosem szóltam, de amelyek gondolataimat táplálták, amelyek sosem bukkan­tak fel nyilvánosan írásaimban. Miért? Ezt is a titkok titka takarja. Vagy valljuk be, amelyekről magunk sem tudunk – ha csak nem utólag. Mivel a titoknak titokban kell maradnia, azért most egy különös fordulattal idézem ezt vissza, majdnem öntudatlanul, hogy ne zavarja az emlé­kezés szentélyét. De mindenhez ajtót kell nyitni, még most, ötven év távlatából is, az elfelejtett gondolatnak is, amelyen maguk a filozófusok is átléptek, mivel olyan misztikus. Érthetetlen je­lenségnek nem szabadna zavarnia a haladás szel­lemét, s ez lenne az, amit doktori értekezésemre hivatkozva – sok esztendő után – újból felvetek. S ez

Matyikó Sebestyén József

A gyermekkori kert

K

Fekete István emlékére

Kanászkirályok, harangszó-éjszakák, oly csontig hasító a csönd. Lepkék szivárványain röpül a nyár, virágagancsos bodzafeszület, megkoronázza töviseivel a bánat. Tündér-világok lüktetése a pengeéles, barbár parlagfüveken. Íme késre kés: szellemi sivatag e bábszínházas világ, végtelennek álmodott Énekek Éneke. Lepkék szivárványain röpül a nyár, mi vagyunk kék utak, horpadt bádogszentek. Jövőbe látó szemeid taván földalatti erdők éjszakája, megtartó helyváltoztatás. Lombzenéből a ballagó idő – hittel segítő fák emberi arca. Gölle: szavaid guruló ezüstje ragyog a röggé kövesedett berki csónakok nyíló barázdáiban, remélve, hogy kapok szívetekben egy virrasztó padot…

lenne az az elfelejtett gondolat, amit a mo­dern kor racionalizmusa elvetett, az intentio rei. Hogy ez a terminus mit is jelent, azt a mai kor gondolkodói már nem nagyon ismerik. A gondo­latok mérföldeket jártak be azóta, és sok minden mellett elmentek, ami valaha még meggondol­koztatta a filozófusokat. Hogy erről írásaimban magam is megfeledkeztem, annak oka van. Ez se nem szerénységből, se nem büszkeségből történt. Írásaim mindig e körül a gondolat körül mozog­tak – tudatosan és tudatlanul. Nem másra utal ez a terminus, mint a valóság egységére. De mi is a valóság? Erről talán a me­t afizika tudna valamit szólni. De ha próbáljuk megmagyarázni, mit is értünk ezen a kifejezé­sen, ezt így lehetne mondani: a valóság egysége, amely fölé kerül a kifejezés második része – intentio intellectus –, vagyis az, amit az értelem kiolvas abból, amit a valóság egysége elénk tesz. Tehát res, rei, dolog, az anyagi, a materiális létező. De hogy a materiális létezőnek legyen egy másik oldala, egy másik arca, arra manapság kevesen gondolnak, s ez lenne az, amit a közép­kor intentio-val jelölt. Ez a terminus manapság az akarattal van összekötve. De van-e a dolog­nak akarata? Ha a dolognak nincs tudata, a do­lognak nincs akarata sem. Akkor honnan jön az intentio? Itt bujkál a világ és az élet titka. Mer­jük ezt így nevezni, hogy még az érzéki világ is meg akarja magát mutatni. De még világosab­ban: az in­ten­ tio rei – a valóság egységére utal. Most már nem félek kijelenteni: a világunkból eltűnt a valóság egysége. Most már mondhatjuk, hogy a racionális tevékenységek felszámolták a szellemi tevékenységeknek azt a részét, ami a valóság egységét hordozza, s ami a komputer rendszerében nem talál helyet. S ez az emberség, a könyörület, a jóság, a szeretet, s mindazok az érzelmek, amelyek egy „emberi” világot fenntar­t anak. Itt említem első helyen a kegyelmet és a megbocsátást, a megbékülést. Mi más képezi a valóság egységét, amit a középkori terminussal kifejezve intentio rei-nek neveztünk? Számunkra ez képviseli a valóság egységét. S ez a gondolat vezérelte minden írásunkban gondolatainkat. Mi más lenne a becsület, a szépség, az újjászületés forrása, ha nem a valóság, amely minden lehető­séget magában hordoz. Részlet Joós Ernő: A gondolkodás áhítat című művéből. Sylvester János Könyvtár, Sárvár, 2004

Joós Ernő rövid életrajza Joós Ernő filozófus a Vas meg yei Uraiújfalun született 1923-ban. Egyetemi tanulmányait Budapesten kezdte, majd Grenoble-ban folytatta. A világháború után, tanulmányi célból, fölkereste Európa híres egyetemeit, s 1951-ben Kanadában telepedett le. A magyaron kívül angolul, franciául és németül írt, olvasott, tanított. A montreali Con­ cordia Egyetem nyugalmazott professzoraként a nyolcvanas-, kilencvenes években g yakran hazalátogatott. Ekkoriban jelent meg több könyve magyar nyelven is: A Szépről és a Jóról (Eötvös-füzetek, 1990), Isten és Lét (1991), Etikai tanulmányok (Aula, 1992), Vallás és fi­ lo­zófia (Ráday Kollégium, 1992), Füvészkönyv (Sylvester János Könyv­ tár, 1997). 2011. január 30-án elhunyt.


Búvópatak 2012. június –július

4. oldal

Lukáts János

A magányos úszkáló álmodozásai Belefogtam hát, s ami tőlem tellett, meg is tettem mindent, hogy sikerrel fejezzem be vállalkozásomat.

N

J. J. Rousseau: A magányos sétáló álmodozásai

Nem vagyok a bajnokok fajtájából való! Nem igyekszem a történeteket úgy alakítani, hogy mindig magamat tüntessem fel győztesnek. Ezen a legutóbbi megmérettetésen az 5247. helyet sikerült kivívnom, és ez határozott örömmel és megelégedéssel töltött el. Méghogy magányos…! Tízezer másik úszik és csapkod, prüsz­ köl és fröcsköl, előz meg és marad le körülöttem! És mégis magányos… Mi közöm hozzájuk, mindenki maga úszik, és mindenki magának úszik. Áldott Balaton, én neked úszom. Lehetnek százan vagy tízezren velem együtt, én akkor is veled vagyok kettesben. Én lenézek rád, te fölnézel rám, mindkettő erőt ad: néma szövetséget teremt közöttünk. És persze a háttérben Badacsony, a nagy öreg. Ővele másképp áll a helyzet: ő néz le énrám, én pedig őrá fel. De ettől a kapcsolatunk harmonikus: titkos cinkosság. Az ő hegyszíve dobog az én sikeremért, az én mellemet dagasztja a tudat, hogy az ő szeme előtt úszhatom. Verseny ez a javából! És micsoda verseny! Bajnokokkal, önjelölt ifjú delfinekkel, profi fókákkal? Ugyan…! Saját magammal! Látványosan kijelölt pálya: csónakok, vitorlások és jachtok horgonyoznak szép rendben, ők az öt kilométernél hosszabb pálya határkövei. Az imbolygó hajóorrok bólogatnak, és tisztelegni látszanak az előttük elúszóknak. Szamárság! Könnyed és vidám mindenki, az erő és a fiatalság ünnepe. Vagy egy ünnepi hétköznapja. Hogy a vízben ne legyen az elviselhetőnél nagyobb a tömeg, a parton kissé visszatartják az egybegyűlteket, úgy harmincasával engedik őket vízközelbe. Az izomkolosszusok még egy utolsót feszítenek duzzadó deltáikon, a torpedószabásúak lazítanak a rajt pillanatáig. A többi feszeng egymáshoz verődve, gyerekek idétlenkednek, felnőttek restelkednek. Afféle büszke restelkedés: mit keresek én itt a nagyra nőtt önbizalmammal, meg az aprócska tempókészségemmel. Aztán a megváltó időmérés, és indulhat a mezőny. Csobbanás és loccsanás: startfejesek és óvatos vízbe ereszkedések. – Az élre, az élre azonnal, itt hagyni ezt a szárazföldi bagázst! – és zúgnak előre a torpedószabásúak, a pörölycápák… – Okos ember ésszel úszik, beosztani a keveset, hogy kitartson végig! – így aztán hamar széthúzódik a mezőny. A parton a kísérők hada bizonyosan még az úszókénál is népesebb. Kendővel és újsággal integetnek, totálisan fölösleges stratégiai intelmeket üvöltenek a versenyzők után, elsősorban a saját szakértelmüket bizonyítandó. Ők szájjal már át is úszták a Tavat. Bezzeg mi, ott a vízben…!

Aztán elvonulnak, és a hajó indulásáig megisznak egy (két…) sört. Közben a saját hajdanvolt vízisportdiadalaikat, és a mai úszók gyarló képességeit ecsetelik. Ebből a távolságból máskor már visszaparancsol a vízirendőr. Most mellettünk kerreg a motorcsónak, fölöttünk kurrog a helikopter, a biztonságunkat vizslatják. Az úszó pedig tarkókat lát, meg tarka úszósapkákat. Különös perspektíva. Hátra senki kedvéért nem fordulok, hogy a szemébe nézzek. Úszik itt gyerek, diák, akik most kezdik a felkészülést a Nagy Versenypályára, közben sikerrel abszolválnak egy ilyen kis vízi viadalt. Felnőtt, aki a szárazföldön szerzett rutinját óvatosan kiterjeszti a nedvesebb közeg felé. És öreg, ami megmutatja (elsősorban persze magának), hogy azért még nem olyan öreg. Hogy mit csinál az úszó, amikor nem úszik? Mármint két úszás között, a hétköznapokon? Akármit is csinálhat, lehet kútfúró vagy vasgyúró, miniszter vagy püspök, laza erkölcsű gépíró vagy egyéb lókötő. De mindez kit érdekel, akkor egy másik csoport hasznos-haszontalan tagja! Itt úszni vagyunk együtt. A vízben más szabályok érvényesek, a víz, igen, a víz valójában demokratikus elem! Vörös bója táncol a vízen, kövéren hentereg, fiatalok pofozzák, amint elúsznak mellette. 1000 méter, maga az elegáns semmiség, hiszen „ennyit a bolond is tud”… Hátranézek lopva. – Hogy gyönyörködjem a tájban! – mondom magamnak, valójában biztatást várok, a megtett távolságot akarom felmérni. Elrémülök, szinte még a parton vagyunk, a mólón még látni az integető nagyokos szárazföldieket, szinte idehallik buzdító rikkantásuk. A part fái, a domboldal házai külön-külön kivehetők. Előttünk ellenben a párás messzeség, a túlpartból semmi. Pedig a hátunk mögött egy teljes kilométer! Enyhe szellő, hátulról ugyan, de mintha kissé jobbról taszigálna, éppen a Badacsony felől. Az öreg küldi, nyilván biztatás, személynek szóló segítség. Fülön legyint (mármint jobb fülön), aztán udvariasan beköszön a szájamba. De visz előre! És fölemel, az előttem úszónál magasabbra, egy pillanatra belátom a mezőnyt, a tarka tarkók özönét előttem és a bólogató hajók tisztelgő sorát oldalt. Aztán vége, mélyebbre kerültem a kék sapkásnál meg annál a tarkopasznál is. – Hullámvölgyben vagyok! – eszembe jut a lírai költő, aki ezt a mondatot ismételgetve halántékát szokta dörgölgetni és konyakját hajtogatni. Ez most valódi hullám valódi völgye, de én legföljebb egy korty Balaton-vizet kortyolok, azt sem előre megfontoltan. És már ki is láboltam a völgyből. – Hátára kapott a hullám! – eszembe jut a kisvállalkozó, aki ezt a mondatot ismételgetve markát szokta dörgölgetni és konyakját hajtogatni. Ez most valódi hullám valódi háta, de az én perspektívám most sem magasabb a halászcsónakok fenékdeszkájánál vagy a Johnson-motoros sport­ jachtok tőkesúlyánál. De mi itt most úszunk, együtt lírai költők és kisvállalkozók.


5. oldal Tanár úr (bizonnyal tornatanár) „terelgeti nyáját”, visongó diákjait választás elé állítja: innen még van visszaút (bocsánat: visszaúsz). A visongók egyelőre tovább úsznak. A vitorlásokról horgonyláncok és karvastag kötelek lógnak. Inkább „mihez tartás végett”, az orrban a csónakos (halász, jacht­gazda) hasal, együtt érzően néz le ránk. Mit nekünk baráti pillantás, ezerötszáznál az ember, a zöld bójahólyagot látva éppen csak kiemeli a fejét a vízből. Más ez a Balaton… A százformájú Próteusz ma a százegyedik arcát mutatja. A parti nádas néma bólogatása után, a felvetődő halak elsimult vízgyűrűje után –, ez más. A „ketten egyedül” örök cinkossága után, a csak önmagának tündöklő álomtó varázsa után –, ez más. Nagy és hangos versenypálya, de miért ne lehetne ilyen is. Belefér, kitelik tőle, semmit se von le a Tó kényes-kéjes selyemvizéből, sem mindenkinek kijáró aranyhídjából. Sőt, olyan kvalitású pálya ez, amelyben meg­ merítkezni és megmérkőzni akár tíz különböző nyelv is elküldi fiait-lányait. Bár itt a nyelvtudás kisebb értékű talizmán, mint ott kívül, a szárazföld forgatagában. Verseny a javából, több zajongással, mint meghallgatással, több látványossággal, mint rácsodálkozással. A parton hadibarakkok ügyintézésre, a vízen rohamcsónakok felvigyázásra, parton és vízen mindent beborító és magát mindenbe befészkelő hangzavar, a tömeges média tomboló jelenléte. A Balaton minderről nem tehet. Aki idejött közeli vagy távoli honból, ahol a Balatonnak még a nevét sem írják le hibátlanul, aki idejött babért aratni, vagy glóriát bezsebelni, teljesítési ív üres rubrikáját lepecsételtetni, vagy a tizenkét túrakerékpár, a százhúsz gumimatrac és a ki­ lenc­százhetven bézbólsapka egyikét elnyerni, az mit sem tud minderről. Az mit sem tud a nádasba rejtett horgászállás (ma­ gyarul: stég) körül megloccsanó hullámról, a parti füzek egyetértő bólogatásáról két nekik tetsző fiatal néma kézszorítása láttán, a jámboran hallgató csónak orrának felszegéséről a megrántott bot erőkifejtésekor. És mit sem tud arról a rettenetes felhőzsákról, amelyik ki szokott hasadni abban a pillanatban, amint a Káli-medencéből előrohan és rázuhan a Tóra, telve villámmal és jégesővel, telve korbácsoló, pöffös széllel, ezer permetcseppet szerteszóró esőfüggönnyel. És hány lépked fel a bajnokjelöltek közül a Bujdosók lépcsőjének sok száz fokán, hogy aztán megpihenjen a Rózsakő szíveket összeboronáló hajlatain. A Tó azonban bőkezű, aki célra szegzett szemmel és decibelek bűvöletébe ájult füllel közelít, titkon annak is a szívébe rejt valamit, ami majd csak a múló időben és az elcsöndesedés távolában fog kivirágzani. De ne szidjuk őket, mára magunk is közibük álltunk. Itt a kétezres bója… Akik szigorú erőbeosztással úsznak, és félszemmel mindig az intéseit figyelik, most megelégedéssel sóhajtanak fel: ez is megvan. Aztán tárgyilagosan teszik hozzá: alig több mint egy harmada. És az erőd: mennyi még? Van már, aki kiszállt. Aki nevetve mászik ki a hajóra, és int, hogy a partra vágyik. Úszott egy kicsit, elég volt. Aki haraggal mászik ki, ereje gyöngülésére vagy megfogyatkozott kitartására ürügyet mormol kérdezetlenül a hajósoknak: váratlan görcsről szól, a vizet hidegeli. A maradók előtt nehéz ezres áll: a középső. Szemközt kibontakozik a boglári toronygömb, ez a csábító látványosság, laza szerkezetén átvillan a fény. A szem nem látja, de a tudat tudja: jóval alatta, a Platán-parton, ott húzódik a cél. A valódi hívők és rajongók, a titkos imádók és az eljegyzett szerelmesek sosem hívják a Balatont Balatonnak. „A Tó” a neve a Tónak. Miként a Biblia népe sem merészelte nevén nevezni a megnevezhetetlent. Talán csak, ha egészen egyedül vannak, és a hívő (rajongó, imádó) a víz fölé hajol, hogy ked-

Búvópatak 2012. június –július veskedő hódolatát aznap századszor is lerója, igen, talán akkor súgja a hullámok közé, mint a szerelmes szerelmesének a szeme, szája, hajfürtje közé: „Szeretlek, Balaton!” A legoptimálisabb erőbeosztást, kiből mi telik. Elcsöndesedtek a visongók, talán meg is fogyatkoztak. Az úszósapkák kezdenek viselőjük személyéről vallani, a nedves hajfonatok meg a redőzött tarkók már eddig is árulkodtak. Az emberek újfajta osztályozását indítja meg agyam: átúszná – nem úszná át. Az értékek hirtelen átrendeződésnek indulnak. Aztán: ugyan, hiszen csak játék. Na, akkor: játszana – nem játszana. És a példaképek, az iskolakönyvek hivatkozottjai? Sose gondoltam rá (még jó!), vajon melyikük tudott úszni? És hány volt, aki a Balatonnak a közelében sem járt! Csokonai utazott erre, Somogyból Komáromba mentében át is kelt a szántódi réven, de bizonyosan dereglyén, kompon. – Óh, Tihannak rij­ jadó leánya, szállj ki szent hegyed közül! – sóhajtott fel, de talán még a gondolattól is megborzongott, hogy ő maga vízbe ereszkedjék. Vörösmarty úszott is, a Balatonnál is járt (szüreten), de hogy úszott-e a Balatonban, arról nem szól a fáma (vagyis a mindentudó utód, Eötvös Károly). Arany Karlsbádba járt gyógyvízre, a Balaton nem az ő vérmérsékletének való közeg volt. Infanterist Petőfi egyszer „átmente a vizet” a menetszázaddal (ha igaz), a szabadság és a magasság azért itt is megmutatkozhatott volna neki, talán a köd és a Marschbefehl gátolta őket az egymásra ismerésben. Babits úszott, Illyés úszott (mindketten dunántúliak), mindkét Karinthy úszott (pestiek), Szabó Lőrinc számára meghódítatlan maradt az őselem (észak-kelet-magyarországi). De ha Lőrinc startfejessel képes meghódítani a Balatont, ki írta volna meg A kisörsi nádas vagy A földvári mólón vízparti versremekeit? Erőim kifogyóban, nevezik holtpontnak, tréfálkoznak: „kicsúszik a lábunk alól a sámli” (de jó tréfa!). Valahol a felénél tartok, alig van, aki megelőz, alig van, akit megelőzök. Csak nem fáradt más is? És hol vannak a torpedók? Torpedók per-

S

CsB fotó


Búvópatak 2012. június –július sze vannak, ők más kategória. Ők nem számítanak! A hírekben persze csak ők számítanak. Torpedóék nem ellenfelek nekünk. Nekünk mi vagyunk az ellenfelek. Saját magunk. Egymást segítő és egymásért szorító ellenfelek. A szemem szinte könnybe lábad a vízben: a háromezres bója. „Ott lebeg a holnapi tengereken”, jön felém, itt bólogat előttem nagy pöffeszkedve, ott kókadozik magatehetetlenül immár a hátunk mögött. Uram Isten, a nagyobbik fele mögöttem. Mögöttünk, sebaj, fiúk-lányok, ez már a miénk! Ha most azonnal bele nem pusztulunk… Az agy azért lázasan dolgozik, százalékot számít, a nyomorúságosan lassú növekedést akarja átformálni vágtató diadalmenetté. Mellettem, a hajók tartókötelein egyesek megpihennek. Szabad, lehet, végső menedék. Nem, most még nem élek vele. Tavaly igen, de tavaly óta fiatalabb lettem egy évvel (de jó tréfa!), és hát, aztán gondolj a továbbindulás gyötrelmeire! Pedig jó társaság gyűlik össze a vitorlások oldalvizénél, kötélvégi barátságok meg jachtflörtök szövődnek. A szőlőcukor osztogatás még kötelesség, a házipálinka felajánlása azonban már dicsőség. És van, aki könnyedén elcsábul egy kígyózó vitorlás édenében. Megvetően elfordítom a fejemet, kiállnak, lemaradnak néhányan, hogy – mint mondják – erőre kapva majd visszaús�szák magukat közénk. Sose kerülnek többet elő, semmi esélyük, hogy az 5000 és az 5500 közötti, előkelő helyek valamelyikét megszerezzék, szégyenszemre meg kell majd elégedniük az 5501–6000. helyek valamelyikével. Így jár, aki – ugyebár – rossz vízi útra téved! Ráncosra ázott tenyerembe valamiféle görcs csak belopódzik, zárt kanalat formálni belőle már alig sikerül, hátúszásnál pedig a laza csuklómozdulat tűnik nevetséges kalimpálásnak. De senki sem nevet. Egy és háromnegyed órája úszunk, de ez nem medencebéli edzésadag, percenkénti elrugaszkodással, a part és a pályakötél közellétének tudatával. Már nehéz a hátrafordulás, minden mozdulat, amely a rutintól eltér, energiatékozlás. Mert abból van a legkevesebb. De megéri, hát hogyne érné meg. A part mögöttünk, a fecsegő móló már régen a semmibe tűnt, előttünk viszont lassan kibontakozik az Ígéret Földje. Most ijedek meg igazán! Most feladni? Mert erő és lendület már sehol. Már régen csak valami automatikus mozgás visz előre, amely mint ama békáé, Volta úr kísérleti asztalán. Persze, lehet, hogy feladom, de addig úszom még egy kicsit. Hová lett a kéksapkás, végig itt bókolt előttem, már percek óta nem látom. Óvatosan hátrasandítok, a kéksapkás meg a tarkopasz ott csimpaszkodnak, hátrafelé a harmadik vitorlás lépcsőjén, és szemezik a szőlőcukrot. A látvány erőt ad. Nekem…! Hol van már az idő, amikor a balatoni vitorlások hangzatos, romantikus neveket viseltek, hová tűntek a Gyöngyhalászok, a Viharmadarak, a Hajnalcsillagok. Ma mások a névadási szokások vitorláséknál. Ott pöffeszkednek a Manhattanek és az Admirálok, ott pipiskednek a Clarisse-ok és a Casanovák, ott csámpázik a Bütyök, a Sutyi. A vitorlás „csak egy hajó”, aligha ítélhető el tulajdonosa névkultúrája miatt. Elernyedő karom mégis a monoton tempózást választja, nem fordul segítségül Kishaverhez vagy Nagyfőnökhöz… Most szépen és szabályosan ússzunk, a tartalék-maradék utánpótlás is előkerül, hiszen itt van a gyönyörű hableány: a négyezres bója. Vagyis még ott! És valami baj lehet vele, nem akar közeledni, bizonyára elfelejtett úszni. Vagy galád módon húzzák előttünk, akár a mézesmadzagot? De úgyis elérlek, ebadta! (Ez az ebadta száz éve még középfokú káromlásnak számított, aztán áttessékelték a gyereknyelvbe, mára onnan is kikopott. Kár érte! Megtarthatnánk, például lomha bóják noszogatására.)

A

6. oldal Nagyszerű látvány a kibontakozó déli Balaton-part, a boglári hegy, a fonyódi hegy. A városka szögletes templomtornyán toronyóra. Ha azon meglátom az időt, nyert ügyem van. Egyelőre éppen csak a tornyot látom. Az utolsó teljes ezres, már abba is belekaptunk. Annyi van előttünk, mint amennyit keveselltünk az első hátranézéskor. Hű, de bonyolult! Akkor erőtől duzzadtunk. Így mondom, többes számban, hiszen ahányan itt vagyunk, együtt szeltük, úsztuk, evickéltük át a Nagy Vizet, együtt lassultunk, és az egymás előtti röstelkedés segített, hogy fel ne adjuk a versenyt. Most már ettől nem kell félni! Most már a vihar is partra fújna. De viharnak nyoma sincs. A sirályok méltatlankodva költöztek el egy napra a tömegjelenetek elől. Badacsony azért szemmel tart a távolból, a magasból. Majd éjszaka álmodom vele. Megszámlálom az úszófolyosó vitorlásait, tizenkettő még, akiket magam mögé kell utasítani. Mintha kötélen vonszolódnék előre a tucatnyi lomha gálya előtt. Talán már ők is fáradtak, alig mozdulnak. Szemem előtt vagy mögött fátyoloz vajon ez a köd? De most már akár behunyt szemmel is… A reformkor országjobbító buzgalmában ki akarta szárítani a Balatont, ezt a lápos nádvilágot, ezt a szúnyog- és kabócaparadicsomot. A Bach-korszak lomha bizalmatlansága és a passzív ellenállás aztán csak azért is megkímélte, soha áldottabb tunyaságot. Most kukoricaföldek között bolyonghatnék. A Badacsonyból azért vámot szedett az utókor, évtizedeken át kőbánya emésztette az ősi bazaltsziklákat. De ezekből a sziklákból épült a partvonal, a kikötők, a móló, amelyről vízbe vetettük magunkat, és talán még a boglári templomtorony is. Igen, az a szögletes, rajta a toronyóra, hihetetlen: fél hármat mutat. Vagyis: látom, hogy félhármat mutat. Miért is ne látnám, hiszen itt úszom szembe vele, ő tapintatosan följebb húzódott a domb oldalán, hogy messzebbről lássék. És a hajók? Miféle hajók, a vitorlások? Mögöttünk, a mes�szeségben! Csak a két remek záróbója, az ötezres, közöttük a széles vízikapu. Kettőszáz méter még, de a nyurgábbak már a talajjal kacérkodnak. Most kitör a versenyláz, elképesztő energiák bukkannak elő a semmiből, öles karcsapások, megkettőzött iram. – Röpülünk! – mondanám, ha mindez nem volna azért jókora túlzás. A közeli megérkezés szárnyakat ad. A kéksapkás itt prüszköl a nyomomban. Na, azt már nem! Ahogy torpedóék indultak, mi úgy érkezünk! És akkor egy váratlan botlás, de hiszen ez már a föld! Lábunk, amely két órán át a vízi életmódhoz alkalmazkodott, most nehezen veszi tudomásul a lépegető valóságot. A harsányak, akiket megkönnyebbüléssel hagytunk magunk mögött a túlparti mólón, hiánytalanul itt integetnek. Kendővel és újsággal, bömbölve az utolsó lépések fontosságáról. A parti lépcső tetején időmérés. Aztán kész… Ennyi volt, ihatsz meleg teát, rágcsálhatsz csokoládés kenyeret, pótold az elfogyott energiát. Járok és járok, képtelen vagyok megállni, lábam leállíthatatlanul dolgozik tovább, lassan visszaszokik a síkföldi kalandozásokhoz. A pólóosztó bódék körül zsúfoltság. Furakodás és lökdösődés. Kéksapkás már az élen tülekszik. A vízben jobban megvoltunk. A parton nem ismerjük egymást, kishaver… A hangszóró önmagát múlja felül percről percre az üvöltésben. Reklámok és sztárinterjúk lihegni is alig bírókkal. És tomboló diszkózene, brutalitás a dobhártya ellen. Hátranézek: Badacsony, segíts! A párázó tó fölött elém gördül a balatoni aranyhíd. –  Gyerekek, egészen megszáradtam. Gyerünk, ússzunk egyet…!


7. oldal

Búvópatak 2012. június –július

Németh István Péter

A Kis Herceg a Balatonnál Ha az ember barátságot köt egy csillaggal, csaknem úgy, mint a Kis Herceg megszelídíti a Rókát, minden este várja…

H

Kiss Benedek

Ha telente nem láttam a Szent György-hegytől a Balatont, azért tudva tudtam, hogy mindvégig ott volt, akárha bárány a dobozában. A hegyről pedig azt, hogy úgy rejtette vulkáni gyomrában a sárkányt, mint egy kalap az óriáskígyót. Kereshetem égen-földön a Balatont most, mindenütt ott van. Igen, az égen is. Hiszen a 2242-es Balaton nevű kisbolygót Kulin György fedezte fel 1936. október 13-án, s további három alkalommal sikerült lefényképeznie. Ott fenn sem mehetne sokáig az ember az orra után, akár a Kis Herceg B-612-es csillagocskáján, amin három picinke vulkán is található.

(Nem csoda, hogy a Kis Herceget a Badacsony, a Tóti és a Gulács a hazai tájra emlékeztette. Sajnos, az itteni embereknek a szőlőkapálás és a halászat mellett nem jutott idejük, hogy gondosan kipucolják e vulkánokat, így azok kialudtak.)

A Balaton nevű kisbolygó akkorka csak legföljebb, mint a lámpagyújtogatóé vagy a geográfusé. (Most nem Lóczy Lajosra gondolok persze, mert ő számon tartotta a virágokat is, no meg az ő nevét is kisbolygó viseli.) A Kis Herceg látta nagyapám házát, amely rőt bazaltból és rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátlik, tetején galambok. Látta a Balaton nevű tavat, a Jóisten örömkönnyét, amelynek színe alatt repülőgép roncsok alusznak. Ily titokzatos az örömkönnyek világa is. Szigligeten látta, amit nekem Parancs János mutatott meg még a régi kastély udvarán: egész rózsakertet. S szál rózsát – amiről egy Rilke nevű bácsival együtt azt tartotta, hogy tiszta és gyönyörű ellentmondás. A Kis Herceg aztán elkiáltotta a tihanyi Echónak: Légy a barátom, olyan egyedül vagyok! Egyedül vagyok… Egyedül vagyok… Egyedül vagyok… – felelte vissza Csokonai Vitéz Mihály. Azon a télen a zánkai erdőből jöttek be a rókák a gyermekvárosba. A felnőttek kaptányokat állítottak ellenük. Egészen a sínekig merészkedett az egyik. A nyugdíjas váltóőr még ma is látja és hallja azokat a gyerekeket,

Gí fotója


Búvópatak 2012. június –július akik az ablaküvegnek nyomva az orrukat akárha egy futballcsapatnak drukkoltak volna kórusban: H ajr á Balaton ! H ajr á Balaton ! Magam csak egyszer találkoztam a Kis Herceggel, 2001-ben, amikor a zánkai iskola tanáraként az állomásról jövet a Rókával is. „Ha nekem 53 percem lenne, elindulnék egy forrás felé.” Ennyit mondott csak. Másnap délelőtt kisétáltam az épületből. 1 lyukasóra meg 10 perc szünet, azaz 55 perc. Nekem is lett tehát 53 percem. A Csorsza-patak kiszáradt, holt medrében elindultam a forrás irányába – – –

8. oldal P.s.: Kérdés csak egy maradt bennem azóta is. Hogy miért látogatott el a Kis Herceg a Balaton nevű tótól a Balaton nevű kisbolygóra? Most rájöttem, annyi év után. Bizony, a naplementék miatt. Míg a Balaton nevű ded tengernél, ha Tapolcáról nézte, a Nap a lesencei hegyek fölött hanyatlott le, ha Boglárról, akkor a Badacsony mögött, ha Zamárdiból, akkor meg a füredi Tamás-hegy felé tartott lemenőben. Gyönyörű volt, és úgy sajnálta, hogy egyszerre nem láthatja mindet. Ám a Balaton nevű kisbolygón, tudjuk jól, annyiszor húzhatja odébb a székét, amennyiszer csak akarja. Akár a B-612-esen. Legalább 43-szor.

Lengyel János

Egy nap Velencében

A

Az autóbusz megérkezett Punta Sabbioniba. A helyi rendőrség emberei igazították útba a turistacsoportot. Néhány perces gyaloglás után pazar látvány tárult a kíváncsi szemek elé. Az Adriai-tenger e szegletének panorámája elbűvölte a messzi földről érkezett vándort. Még gyermekkorában volt szerencséje eljutni a Fekete-tengerhez, de ez most más volt, hiszen a kék vízen túl ott várta őt Velence ezeréves városa. Igazából, még most sem hitte el, hogy itt lehet. Itt, a nagybetűs Nyugaton. Most járt először az egykori szocialista blokkon kívül, és egyből Itália. A sokéves bezártság még mindig éreztette hatását. Ha az ember életét kézi vezérléssel irányítják, elfelejti, hogy önállóan is tud járni. Önmaga dönthet a sorsáról. A fiatalember kék szeme illett a tenger és az ég színéhez. A hajót sirályok csapata vette körül, zajos viháncolással köszöntötték a messziről érkezett vendégeket. Turista, nem szerette ezt a szót, mindig egy tejterméket juttatott az eszébe. „A többi túró” – hallotta felcsengeni a humorista jól ismert mondatát. A bohó madarak zökkentették ki gondolataiból. Izgatott emberek vették körül, bár a beszélgetésekből megtudta, hogy néhányan nem most járnak először a karnevál váro­ sában. A társa is volt már itt korábban, most a tájat filmezte. A Palazzo dello Brigioni előtt kötöttek ki. Hát mégis igaz, nem álmodik. Itt van Velencében! Történelmi pillanat volt ez a Kárpátok lábaitól érkezett utazó számára. A Vérke üzenetét hozta el. Később a félreeső lagúnákon átkelve, ismerős érzések kerítették hatalmába. A tengerparton tarka és lármás embertömeg hömpölygött. Ott volt a város, a karnevál színes forgataga. Képzeletében a csehszlovák popsztár perdült ki a mólóra, hogy előadja világslágerét. Ma már a rádióban sem szól. Csak irigyei emlegetik. Miközben a Keleti-Kárpátok szülötte, társával a tengerparti tömegen próbált meg átvergődni, a Szent Márk tér zajos kavalkádjában egyenes tartású férfi igyekezett a katedrális irányába. Öltözete a XVIII. század divatját tükrözte. Láthatóan keresett valakit, miközben lépten-nyomon beleütközött egy-egy álarcos alakba. Sok száz éve rója már az ódon sikátorokat,

campokat, a lagúnákon átívelő hidakat. Kétes hírneve megőrizte alakját az utókor számára, hogy méltó példája legyen a hivalkodó elvhajhászásnak. –  Signor Casanova! – szólította meg egy fekete ruhás férfi, aki festőkellékeket szorongatott a kezeiben. –  Á, Ön az signor Canaletto! Igazán nem panaszkodhat, most aztán akad éppen elég téma, amit vászonra vihet. Mit szól például ahhoz a csinos gésához? Ó, magyar nemes hölgyet lá­tok amott. –  Hát igen. De kinek kellenek ma már a festmények? Láthatja, hogy kamerával, fotómasinával, meg azzal a hordozható távbeszélővel örökítik meg a kedves pillanatokat. A festményeket száműzték a templomokba és a múzeumokba. –  Na, azért mégsem olyan elkeserítő a helyzet, kedves barátom. Hiszen jó ízlésű emberek ma is akadnak, akiket még mindig lenyűgözi az Ön ecsetkezelése. Apropó, kezelés. Ugye megbocsát? A következő pillanatban a tömeg már el is sodorta egymástól a két férfiút. Casanova egy vörös ruhás dáma nyomába szegődött, akinek ébenfekete hajfürtjei reneszánsz képkeretként szegélyezték latin angyalokat idéző arcát. A Szent Márk teret és a tengert összekötő Piazettára értek. A dózsepalota tatarozás alatt álló épülete vetett árnyékot a csehországi könyvtáros szándékaira. Még egyszer utoljára felbukkant a férfi vágyának tárgya, de a következő pillanatban örökre alámerült a nyüzsgő forgatagban. De szemei már egy újabb látványosságon akadtak meg, ezúttal szőke volt a tünemény. Társaival táblákra írott betűkkel adta tudtára a világnak: Európa 2010-es kulturális fővárosa – Pécs! –  Ah, ezek a magyarok. – jegyezte meg és kisétált a történetből. A tér másik oldaláról egyik régi haragosa figyelte dühtől eltorzult arccal, de a neje becsületén esett foltot már a legmodernebb tisztítószer sem tudja eltávolítani. Eközben a Kárpátok szülötte a Rio de Greci hídján átkelve az Arsenale felé vette útját. Valaha ez volt a köztársaság fegyverraktára, ma múzeum. A tengervíz sója megtette hatását,


9. oldal

Búvópatak 2012. június –július

Velence – Csernák Máté fotója

mint Mónika a magyar jó ízlésben. Számos ház pőrén, salétromos falakkal álldogált a csatornák szélén. Néhányuk akár Beregszászban is lehetne. Leginkább itt érezni az elmúlás áporodott illatát. A város haldoklik, az emberek menekülnek. Csak a turisták nem veszik észre. Zajos áradatként öntik el újra és újra Tengervárost. Az Arsenale bejáratánál alacsony férfi állt díszegyenruhában. Jobbját zubbonyába rejtve pózolt a vakuk fényárjában. A Canale delle Galeazze vízét kémlelte. Talán a dózse díszes ünnepi hajóját kereste, amit egykor katonái az ő parancsára küldtek a tengerfenékre. A hajóval szállt hullámsírba a több mint ezer évig virágzó köztársaság is. Ma már csak a falak maradtak, meg a hidak. A város maga. Dacolva idővel, tengerrel, zsarnokokkal, történelemmel, élő emlékműként kínálja fel magát az utazónak. Igaz, hogy a portéka már ódon és megviselt, de értékéből keveset vesztett. Újpesti Dózse. –  Így múlik el a világ dicsősége. – gondolta a fiatalember. Zajos társaság akasztotta meg gondolatmenetét. A vidám fickók között ismerősöket vélt felfedezni. A ruházat, a nyelv. Igen, csak a lovak hiányoznak. Anyanyelvén üdvözölte a keleties kinézetű férfiakat. Valahol Vereckénél már találkoztak korábban. Milyen furcsa, hogy sorsuk éppen itt keresztezte egymást újra. De hát bizonyos értelemben Attila hunjainak is szerepe van Velence megalapításában. Nem véletlenül találtak rá a Biennále melletti épület magyar mozaikjaira. Olyan ez, mint a genetikai kód, ami már akkor beleivódik az ember lényébe, amikor még nem is létezik. Hát létezik ilyen? A Biennále épülete gyerekzsivajtól volt hangos. Ezúttal az emberpalánták foglalták el a mozivászon csillagainak helyét. Mennyivel őszintébb arcok, nevetések. A természetesség bontotta le a Patyomkin színfalakat, hogy egy még színesebb fal épüljön fel a gyerekek képzeletéből. A színpadon pöttömnyi kislány verset szavalt. Ismeretlen szerző, ismeretlen előadó, is-

A

meretlen nyelv. Csak a belső fül érti szavát: Vízen ülő Velence, tengerkéklő szelence. Mesebeli tündérvár, itt lakik a karnevál. Virgonc lelkű lagúnák, ficánkoló gondolák. Templomok, az áhítat minden lelket átitat. Adriának tengere, Marco Polo szelleme. Vedlő falú paloták hordozzák a nagy csodát. Egy nap Velencében túl kevés, hogy mindent megnézhessen az emberfia. A Kárpátok szülötte és társa igyekezett a legtöbbet magába szívni a városból. Tüdejük megtelt a történelem áporodott illatával. Velence egyszerre ódon és lüktetően élő város. A turisták zajos áradata feltartóztathatatlanul hömpölygött a szűk utcákon, a lagúnákat átszelő hidakon. A tengerparton női táskákat árusító afrikaiak menekültek az Ar­ se­nale irányába, amikor a Doge palota felől felbukkant két csendőr. Carabinieri, ahogy errefelé nevezi őket a nyelvjárás. Az egyik lagúnán ringatózó bárkáról friss zöldségeket kínáltak az árusok. A tavernákból vidám énekszó szűrődött ki, Európa számos nyelvén. Az utcákon színes forgatag. Mindenki ünnepelt, elvégre karnevál volt. A karnevál volt, van és lesz. A karnevál maga Velence, az a város, ami a modern világ sás­ ka­hadának elméjében bevillan, ha meghallja – Venezia. Ez a nép karneválja, mert a gazdagok a paloták falai mögé húzódva adják át magukat az életörömöknek. Sok száz éve van ez így, az úr ritkán keveredik a pór néppel. Nem azért van vagyona, hogy ne saját kedvére formálja a világot, ami körülveszi. A fiatalember átkelt a Canal Grandén átívelő Rialto hídon. A vakító fényárban úszó kirakatok az ódon hidat is megszállták. Ahol valaha zöldséget, gyümölcsöt és más élelmiszert árultak, ma élelmes butikosok kínálják bóvlijukat. Megállt az egyik kirakatnál, ezernyi álarc és maszk. Arra gondolt, hogy már Velence sem emlékszik, hogy milyen is volt az eredeti arca. Az arc a lélek tükre. Tükörből pedig nem volt hiány. Tükröm-tükröm mond meg nékem? De az állandó zajban nem hallhatta a választ. Maradt a képzelet színesen bolyongó ecset-


Búvópatak 2012. június –július je, ami az elme zegzugos járatainak falára pingálja életképeit. Csak a valóságtól távol érzi igazán jól magát. Nincs tükör, amely szembesíti a süllyedő múlttal elenyésző jelennel. Fényképezőgép villanó vakuja taszította odább. Amott egy újabb templom, előtte tér. Zeneszó csalogat. Észre sem vette, amikor elment mellette egy göndör hajú magas férfi. Távol-keleti öltözéket viselt, mintha nem is jelmezben volna. Gondterhelt arccal igyekezett áttörni a tömegen. Valahol a kikötőben már várta egy gálya, s a messzi távolban Kambalik. A Canal Grande hátán egymást érték a gondolák és a va­ po­rettók. Karnevál ide vagy oda, a velenceiek élték a mindennapi életüket. Ők már megszokták a turisták hordáit. Kis túlzás, de elviselik, hiszen az általuk elköltött pénz Velence túlélését segíti. Ha van még egyáltalán segítség. Nemcsak a kíváncsi emberek, de a jó öreg Adria is azon van, hogy minél többet magával ragadjon a városból. Tengerváros végzete a tenger. Sós ízű ölelésének nyomai visszaköszönnek az épületek falairól. Fantagiro örökkön keresi elveszett Romuál­dó­ ját, miközben a világ összedől körötte. De a világ még ép, éppen önmaga körül forog. A gondolások már ritkán énekelnek. Külön kérnie kell az utasnak. A Rialto alatt kecses testű gondola siklik át, az evezős talján dalt énekel. A parton többen felszisszennek, bos�szúsan tekintenek a derék gályásra. Byron jól tudja miért, hiszen melyik velencei tűri el, hogy nápolyi dalt énekeljen a balga gondolás? Vidám hölgytársaság persze mindebből mit sem érzékel. Alámerültek az élvezetek lagúnájába emberi érzékkel. Pedig csínján kell bánni azzal a lagúnával! Az ember könnyen bemocskolja magát, aztán már csak vérző újbeggyel próbálja tisztára sikálni önérzetét. A becsület, mi gúzsba köt szegényt, s a gazdag mázos szavakkal oldja azt. A törvény örvénye nem húzza mélybe, ki jól ismeri. Hiszen ő alkotta, melyből álszent ének fakad, s adóztatja ki a sajtot a megszeppent hollótól. Panaszra tárja csőrét, s máris oda minden java. De a java még hátra van, a ravasz, máris füstté vált minden reménye. Pedig túlélő típus. Túl élő, mondja is a hatalom, s nyesegeti a rózsahimlő bimbaját. Bimm-bamm, bimm-bamm, kondulnak meg a Szent Márk-katedrális harangjai. Lélekharang vagy vészharang? Mindenkinek élete szerint. A mór megtette dolgát, és csendben távozik. Még csak észre sem veszik azok, akikért a harang szól. A harang haragosa a modernkor zsivajának. Mert a szólam egyre többször hazug, s nem csak az agresszív apa veri félresikerült gyermekét. Gyermekcipőben jár az, ki hitét másokba veti, akik viszont őt vetik meg. A fiatalember is felfigyelt a déli dallamokra, mik messze merészkedtek a Vezúv lankáitól. A kanyarban feltűnt a gondola, benne Albion jeles poétája. Felismerte. Oda is intett, de amaz nem vette észre. Önmagával volt elfoglalva, s tovaillant a líra ringató hátán. A gondola eltűnt, magával vitte a XIX. század sóhaját. –  Már a szolgái sem állnak szóba velem. – gondolta a göndör hajú és megvonta vállát. Vállvetve küzdötte át magát egy újabb álarcos társaságon. Társa a csillogó boltokat tényképezte. Kellenek az emlékek, zárjuk be a masinába, hogy otthon kinyitva gyönyörködhessünk, amikor körbe röpködnek a szobában. Elégedetten ves�szük készpénznek, hogy tudjuk, mi rejlik az álarcok mögött. Már az elsődleges is mögöttes szándék, önmagának ajándék. Az ember önző, ha másoknak segít, az is emberi. A kirakatokban Macskakirálylány és Macskakirályfi. De a szem sem legelhet időtlen, hiszen itt is van, ki lehúzza előtte a redőnyt. Odébb álltak, hiszen volt még éppen elég látnivaló. Látni, nemcsak nézni. Érezni, nemcsak vérezni. A gazdagság közepén éhezni. Étek, vétek. Vétkezni a semmiért. Étkezni az

A

10. oldal en­n i­ért. Mert nemcsak étekkel él az ember, de az étek kell. Bármi áron, ha az magas és úgysem tudjuk megfizetni. A létezés rögös, még Velencében is. A hajó a hullámok hátán döcög előre. A parton vének osztogatnak tanácsokat. –  Sose öregedjetek meg gyermekeim! Ezra Pound lépett ki az egyik palotából a tér másik oldalán. Egy idős hölgy panaszolta el, hogy a karnevál alatt nem tud aludni. –  A szépség sok nyűggel jár. – jegyezte meg az amerikai, wyomingi olasz kiejtéssel. Az öreg hölgy megcsóválta fejét, majd intett: –  Megint egy bolond külföldi. Szárazföldi patkányok megszállnak minket, s egyre kevesebb a földi. Az egyik palota előtt teherhordó bárka siklik a bejárat elé. Hátán zongorát cipel. Utasa komor arcú cilinderes úr. Fekete gondola, fekete zongora, fekete gondolat. Számára menedék Velence vendégszeretete, de mégis besúgók tekintete követi minden gondolatát. Veszélyes dolog gondolkodni, hol az emberi élet kevesek kiváltsága. A poroszok oroszok, németek végletek, elnyomnak népeket, s mindenek felett a Habsburgok lefittyedt gőgje trónol. Büntetlenül nem lehet soká büntetni bűntelenül élőket. A ménes lábán béklyó, de közelg már a valkűrök lovaglása. Paták alatt végzi a zsarnokság, s a szabadság lobogóját az Adria szele lengeti. A cilinderes úr arca komor, a várost megtöltő vidámság sem képes mozgásba hozni izmait. Vállán ősi teher, a Nibelungok kincse. A kékszemű még mindig a kirakatokat bámulta. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a négy testőr integet neki. Eh, csak valami duma feküdhette meg agyát. Túl sok volt ez már így ömlesztve. Kattogtak a bitek, John Lennon sem tudta volna követni a tempót. Keménykalapos öregúr lépett oda mellé. Ránézett, amaz udvariasan biccentett. Viszonozta. –  Először jár Velencében? –  Igen. Ennyire látszik? –  Nehogy megsértődjön, kedves magyar barátom! Csak láttam a szemében a rácsodálkozást az újra. –  Igen. Nagyon tetszik. De a felszín alatt valami végtelen szomorúságot érzek. Bár lehet, hogy ezt csak én látom így. –  Engem is megérintett már az elmúlás szele. –  De, honnét tudta, hogy magyar vagyok? A többség lengyelnek nevez. –  Nem fontos. Fiatal barátom, higgye el, hogy a látszat nem mindenkit tud megtéveszteni. Mint ahogy Velence sem. –  Ön is itt él, vagy netalán turista? –  Velence a második otthonom. Nemcsak a Bulden­bruk­kok­ nak van itt házuk. A fiatalember elgondolkodott, ismerősen csengett a név. A múlt paravánja mögül előlépett egy érzés. Keddenként a tv készülék előtt ülve nézi a mozgásba hozott regényt. Körbenézett, az öregúr nem volt sehol. Egyáltalán ott volt-e? Hiszen a magyaron kívül csak az oroszt beszéli. A keménykalapos férfi nem látszott orosznak, akkor meg milyen nyelven beszéltek? Hiszen magyar sem lehetett. –  Teljesen megbolondít ez a város. Körbetekintett. Nem látta a nőt. Csak nem vesztette el? Itt még telefonon sem tudja hívni. De nem. Jóleső érzéssel fedezte fel ismerős alakját az utca másik felén. Még mindig a kirakatokat fotózta. –  Hogy nem unja meg? – gondolta a kérdést. Elindult a nő irányába, de hamarosan megtorpant. Az egyik kirakat üvege mögött ismerős jelmezt pillantott meg. Harlekin volt az. Mellette pedig a Kaszás. Ez volt a legfényesebb kirakat. Elméje mégis elsötétült. Komor gondolatok furakodtak a közelébe a tömegen át. A kirakatot bámulta. Meglepődve vette észre, hogy valaki éhenkórász kárpátaljai írónak öltözött.


11. oldal

Búvópatak 2012. június –július

Nagy Zoltán Mihály

Leltár

P

Politúros csillogás. Tiszták a bútorok. Szépek. Biliárdasztal. A legújabb szerzemény. Zöld mezőben egyenlő szárú háromszög. Lakkozott léc tart fogva egyenlő szárú háromszögben szorosan összezsúfolt golyókat. A mező szélén dologtalanul heverésző dákók. Fejmagasságban sarokpolc. Szemrevalóan színes tévékészülék. A képernyőn Plutó kutya hadakozik soron következő mesefigura társával. A falakon kellemes barna alapszín. Lakályos nyugalmat áraszt. Ügyesen megkomponált aszimmetriában olajképek reprodukciói. Akvarellek. Nem túl sok, nem is kevés. Amennyi kell. Akkor hát: tökéletes berendezés? Fenét. Nincs vigasztalanabb látvány. Mint ez itt. A nagyteremnek titulált, üres ivó. Hitvány hétfő. Annak is a délelőttje. Gyér forgalom. Betéved olykor egy-egy atyafi, de futóvendégi minőségben. A feleshez, pohár sörhöz legfeljebb cigarettát kér, máris fizet. Rohan a dolga után. Nocsak. A Bodnárék lánykája. Félénk tekintettel bátorodik be. Harminc kopijkát szorongat a markában. Fagyira. –  Milyen legyen, Ilike? Málnás? Csokis? Epres? A kedves szóra fölengedni látszik a kislány riadtsága. Csilingelő hangon, fölcsillanó szemmel válaszol: –  Csokis. Az nagyon finom. Vicuska is szereti… –  Igen, csokis. A húgodnak is… Tegyem külön tölcsérbe? –  Hát… Ha lehet… –  Úgy teszünk, mintha lehetne, tessék! Ez a tiéd, és ez a Vicuskáé. –  Köszönöm, Öcsibácsi! De jaj… Csak két gömbre kaptam pénzt anyukámtól. Nem négyre… –  A többi ajándék. De csak akkor, ha mindig ilyen rendes kislány leszel! –  Ezt már a múltkor is tetszett mondani. És én megígértem. –  Persze. Mert szeretném, ha nem feledkeznél meg az ígéretedről. –  Á, dehogy! Mehetek? –  Menj, aranyoskám. Mosolyogni kell a boldogan elsiető lányka után. Annyira tiszta, lelket felüdítő teremtés. Ebben a fullasztó közegben… A légyriasztó szalagjai közt egy pillanatra visszadugja szőke fejecskéjét: –  Csókolom, Öcsibácsi! Hálát sugárzó, gyermekien nyílt tekintet. Örömtől édesen kisimult arcocska. A hang bársonyába csomagolt köszönet őszintesége: „Köszönöm, Öcsibácsi! Csókolom Öcsibácsi!”. Így, egybehangzón: Öcsibácsi. Ezért érdemes áldozni. Plusz két gömböcske fagylaltot. No igen, a jótettet harminc kopijkád bánja. Egye fene! Cserébe emlékezetesen szép élményben részesültél. Ez több. Ebből meg lehet élni holnapig. Ebben a sivár közegben. Különben is más a baj. A kupicák, pohár és korsó sörök nemigen fogynak. Meggondolandó, érdemes-e hétfőnként kinyitni. Legalábbis napközben. Mert este mindenképpen. Akkor jönnek a törzsvendégek. Szerencsés esetben tucatnyian. Igaz, minden kopijka számít. Szóval: mégis. Napközben is. Hadd vehessenek fagyit az Ilikék…

Meglebben, zizeg a szalagcsokor. Bébi Béci jön. A számára félretett kávézaccért. Nem hajtja oldalra a szalagokat. Hagyja, hogy végigcsússzanak a vállán, lyukas svájcisapkáján. Megáll a pult előtt. Köszön. Kezébe adod az előkészített csomagot. A fiú nem igyekszik. Idétlenül, bumfordian ácsorog. Szemlátomást abban reménykedik, cseppen-csurran számára némi itóka. Talán egy teljes pikoló világos, amit ő kissörnek nevez. Esetleg szűk szimpla valódi, zamatos, gőzölgősen forró kávé. Erőlteti a beszélgetést, Öcsibácsizik nyakra-főre. Mennyire más ez, mint az iménti csilingelés! Rekedt hang, sunyi tekintet, irritálóan fontoskodó, magvasnak szánt útszéli bölcsességek sokasága. Fecsegés. Idő kell hozzá, hogy elszontyolodva tudomásul vegye: semmi kedved a társalgáshoz vele. Rászánja magát, elmegy. Tétova, csoszogó léptekkel. Szerencsétlen. Ez aztán igazán az. Alig harmincéves. Nemcsak a veleszületett betegség, a rendszerváltozásnak nevezett nagy felfordulás áldozata. Az első létszámcsökkentéskor legelsőként az ő szűrét hajították kapun kívülre. A gépállomásról, ahol takarítóként dolgozott. Szó se róla, nagy buzgalommal. Mintha ő maga is tudta volna: erre a munkára alkalmas, csak erre. Akkoriban kis emberi tartás is volt benne. Igazi munkásnak hitte magát. Hogyne, hiszen overallja volt. Szép kék, éppen olyan, mint a gépjavítóknak, szerelőknek. És fizetést kapott. Keveset, de mégis. Most már semmit. Cselleng. Nem lenne szabad, de iszik. Rákapott. Ki tudja, mi lakik egy ilyen sérült lélekben? Hogyan viseli el a munkanélküliséget? Rokkantsági segélyét apró részletekben, előre kikunyerálja a postamesternőtől. Italra. Aztán egyszál hozzátartozója, anyja filléres nyugdíját. Megélhetnének a kertből. Jó nagy, a föld kövér. Termelhetnének zöldséget. Korait, eladásra. De Béci nem túrja a földet. Nem ért hozzá, nem is akarja. Az anyja meg nem bírja. Nyomorognak. Ha nem lenne az átkozott rossz természete, megkaphatná jó szívből a napi sörét, kávéját. Téli hidegben akár pohárka forralt bort. Csakhogy egyetlen korty szesz is túl sok neki. Kivetkőzteti önmagából. Elszemtelenedik. Hangoskodva kötekedik. Követelődzik. Vagy vigyorog. Ez a bamba vigyorgás elriasztja a vendégeket. Hát nem. Ezért nem. Elégedjen meg a kávézaccal. És próbálja beosztani a kevés pénzt, amihez időnként hozzájut. Te is ezt teszed. Mégis. Máris. Az örökség nagyobb része elment a felújításra. A berendezésre. Másik része hivatali költségekre, árubeszerzésre. Mindenek tetejébe az adó. Amit elodázni, részletekre bontani nem lehet. Ebben a szar helyzetben csakis Béci nélküli forgalommal remélhető némi haszon. Őt kellene valahogy elriasztani. Nem hagyni, hogy ő riassza el a fizetővendégeket. Mit művelt a minap is: beleszürcsölt a főerdész sörébe! Persze, hogy megundorodott a hatalmas szálfatermetű férfi. Ha hirtelen felindultságában nyakon vágja Bécit, tán azon nyomban kileheli a lelkét. De nem. Utálkozva, pár szitokszó közepette végigmérte a vigyorgó fiút és elment. A társaságával együtt. Négyen voltak. Azóta egyikük sem tette be ide a lábát. Nem. Így nem fog menni. Bécit mindenképpen távol kell tartani. Ha másképp nem, hát úgy, megvonva tőle a kávézaccot is. Ne legyen oka idejönni.


Búvópatak 2012. június –július Egy éve nyitottál. Legfőbb ideje, hogy más módját is kitaláld a vendégcsábításnak. Hogyan édesgesd ide a határvadá­ szoknak csúfolt üzemanyagcsempészeket? Ők mostanában tollasodtak meg. Dagad a bukszájuk, attól meg a mellük. Csakhogy ők beszerzik odaát a kívánt innivalót. Olcsóbban, mint nálad, hiszen te is onnan hozod az árut. Persze, drágábban kell adnod, különben ráfizetnél. Nem sok az a pár százalékos felár, de ahhoz elég, hogy az újgazdagok pimaszkodva kifogásolják, elkerüljék a presszódat. Hiába: minél több a pénzük az ilyeneknek, annál inkább fogukhoz verik a garast. Játékautomata kellene. Legalább kettő. Azok behoznák a fiatalokat, növelnék a forgalmat. De a gépek drágák, az engedély sem lenne olcsó. Egyelőre nem jut rá. A fene egye meg! Még szerencse, hogy ezek hárman a kisteremben jócskán fogyasztanak. Vodka, sör, kávé. Habzik az ital, folyik a szó, száll a füst. A polgármester szinte percre pontosan negyedóránként csődörösen felnyerít. Ő konyakot iszik. Ezzel jelzi, ő több, másabb, mint ivócimborái: a falu első embere! Hm.

M

Bükki András, Árva Jani, Holló Mihály. Polgármester. Járási és helyi képviselő. Micsoda trió. Okostónik. Az izgága fajtából. Mérget lehet venni rá: felesektől nekibátorodva most is a világot készülnek megváltani. Ki tudja, hányadszor. A falu hétköznapi bajaival persze nem tudnak mit kezdeni. A nagypolitika, az igen. Hogy a megye, az ország, a világ dolgai. Így, úgy, amúgy. Mindeközben Bodnár Ilike csak többszöri könyörgésre kap néhány kopijkát fagyira, mert családjuk a magatehetetlen nagymama nyugdíjából tengődik. Pedig dolgoznak. Ilike apja, anyja mindennapos munkás a gazdaságban. Csak

Nagy Zoltán Mihály

Vízió

A

Azt a pózt képzelem, a felhördülő mozdulatot, mikor kegyelem gyanánt egy korty levegőt még kaphatok. Milyen lesz az a póz, mit nem követ többé mozdulat, mert ernyed a test, s az akarat volt időm deltájába fullad –

Talán fürge pengék éle csonkolja torzóvá létemet, talán őrült autó alatt öl meg pillanatnyi rettenet, vagy asszonyom jóslatában dermed valóvá a képzelet, s mohón, buján tenyésző kór falja fel bennem a fényeket – Ám legyen. Zokszó nélkül viselem, ha Isten félretesz. Hogy jöttem és elmegyek, nincsen abban semmi érdekes.

12. oldal éppen fizetést nem kapnak. Hónapokra rúg a bérhátralék. Nyomorognak. Pontosan úgy, mint a falubeliek többsége. Mit számít az ilyesmi ezeknek? Ők a fellegekben járnak, nem érzékelhetik a fűszálak közt vergődő bogarakat. Másfelől: úgy kell nekik. A bogaraknak. A falubelieknek. Ők emelték dicső magasságba ezeket a fickókat. Bükki Andrást másodszor választották bírónak. Pardon, polgármesternek. Manapság ez a titulus járja, Bükki meg is követeli. Teheti, hiszen több száz szavazattal győzött. Kilenc jelölt közül. Nem csoda hát, csak nevetséges a látvány. Ahogy a testes emberke még fennebb hordja az orrát. És úton-útfélen dicsekszik: ő a falu első embere – polgármester úr! Árva Jani szolid fölénnyel avanzsált járási képviselővé. Mindegy, a belőle sugárzó csendes gőghöz ennyi elég. Holló Mihálynak nem okozott gondot a választás. Egyedüli jelöltként indult a körzetében, senki sem húzta ki a nevét. Kell ennél több a szűkreszabott boldogsághoz?! Micsoda trió. Érdemes lenne külön-külön felmérni tenni azt a hasznot, amit zajos ténykedésükkel a falu javára hoztak? Mit mutatna egy ilyen mérlegelés? Nem sokat. Semmit. Hiányt. Az emberekkel, a választókkal kellett volna megértetni: ne tekintsék énekesmadárnak ezeket a verebeket! Megtehetted volna. Gyér forgalom ide vagy oda, annyian azért megfordulnak itt, hogy elterjesszék véleményedet a faluban. És a kocsmáros véleményére ma is adnak! Mert ő mindenkit jól ismer. Tudja, ki mennyi pénzt ér. De te hallgattál. A kisebb gondod is nagyobb volt. Annál, hogy beleártsd magad a kisszerű politikába. Meg aztán bíztál a falubelijeidben: nem létezik, hogy Bükkit például újraválasszák a távolról sem rászabott tisztségben. Tévedtél. Persze, igazán alkalmatos jelölt nem volt. Ezért húztad ki mind a kilenc nevet. Mi lehet az oka? Annak, hogy a rátermettek közül senki sem kaparászik efféle tisztségek után? Csak ezek, az ilyenek. Akik éhes nyűvekként nyüzsögnek a zavarosban. Babéros dicsőségre, haszonra éhesen. Sovány vigasz. Hogy a világ: ilyen. Miért ilyen? Mert bükkiandrások a falu első emberei. Töketlenek a járás, a megye, az ország első emberei. Tessék: már te is nagypolitizálsz. A fenébe! Inkább eressz egy feketét. Kellenek a figyelmet elterelő mozdulatok. A kiskanál lassú körforgása. A kávé zamata. Amitől a háborgás elcsitul. Talán. Mielőtt megízlelnéd az első kortyot, résnyire nyílik a kisterem ajtaja. Árva Jani rendel: –  Öcsi, a szokásosat. Igyekezz, elmegyünk! No, a kávé várhat. –  Viszem! Tálca. Hamisezüst. Habzik a sör. Csillog a pálinka. A konyak kirívóan barnállik. Ja, a számla. Hiszen elmennek. Plusz négy tíz. Tegnapról tíz harminc. Így, együtt igazán szép summa… Mire várnak? Már leraktad a poharakat, összeszedted az üreseket. Szándékosan lassan, hogy egyiküknek eszébe jusson. Rákérdezni a számlára. És nem. A felesek hamar lecsúsznak. A sörrel elidőznek. Azt csak kortyonként. Élvetegen. Állsz, vársz. Elnézel fölöttük. –  Ülj közénk! – invitál váratlanul Bükki. Túljátszott, kedélyes nagyvonalúsággal. Mintha kegyet gyakorolna. –  Ne, nem… A gondolattól is borsódzik a hátad: letelepedni közéjük? Különben is kint a kassza. Már csak az hiányzik, hogy… Árva Jani kitalálja gondolatát. –  Ne félj! Kinyitom az ajtót. Így ni. Éppen odalátok.


13. oldal –  Helyes! – bólint Bükki. – Ülj csak le nyugodtan, barátom. Hadd avassalak be téged is. Mert azon tanakodunk, hogyan lehetne likvidálni Lajost… –  L…likvidálni? – a meglepetés váratlansága lezöttyent a kényelmes padra. –  Úgy értem, az elnöki székből. Hiszen te is tudod, tönkretette a gazdaságot. Mennie kell! A kérdés az, hogyan. Nincs valami ötleted? Beharapod az ajkad. Hát erről folyt itt a szó órákon át! Kinyírni az elnököt. Mintha ez lenne a legfontosabb. Persze, Lajos is megéri a pénzét, de nem ő a felelős mindenért. Szarban az egész ország, és Lajos vigye el a balhét? Ráadásul te, a kocsmáros adjon tanácsot a kinyírásához? Mit képzelnek ezek?! –  És ha van? Volna? Az én dolgom a kiszolgálás. Az elnökmenesztés meg a tagságé. Mindhárman egyszerre akarnak szólni. Ellentmondani. A két kisfigura azonban gyorsan retirál. Átadják a terepet Bükkinek. Aki bizalmaskodóan kioktatja: –  Forma szerint ez így van, tudjuk. De azt is, hogy az emberek buták. Gyávák. Hiányzik belőlük a kellő öntudat. Nem várható el tőlük, hogy spontán módon rendkívüli közgyűlést hívassanak össze. Lajos menesztése végett. Ismétlem: ehhez buták és gyávák. Én csak tudom, én vagyok a falu első embere! Önelégülten, idegesítően felnyerít. Lesi a hatást. No igen. Nagy igazság. A falubeliek valóban rosszul választottak. Polgármestert mindenképp! Így a gondolat. A szó egészen másképp hangzik: –  Mégis. Mégse. Ebbe én nem akarok belefolyni. Évek óta nem vagyok tagja a gazdaságnak. Ami azt jelenti, hogy semmi közöm hozzá. –  Igen? És ahhoz mit szólsz, hogy a gazdaság vagyonát – egyelőre papíron! – csak a mostani tagok közt osztották fel? Aki sok éveket ledolgozott benne, de valamilyen oknál fogva kilépett, semmit sem kapott. Te sem! Hány évig sofőr­köd­tél? –  Huszonhárom… –  Na! És most, hogy kisemmiztek, azt simán lenyeled? –  Nem tehetek mást. Azért léptem ki, hogy a vasúton többet keressek. Sikerült. És ez minden kilépőre vonatkozik. Bükkinek nem tetszik ez a beszéd. Felnyerít. Ezúttal gúnyosan. –  Furcsa ember vagy, hallod. Belenyugszol, hogy az általad is teremtett javakból olyanok is részesüljenek, akik egy-két éve tagok a gazdaságban… –  Meg azok, akik sose léptek ki. Akik egész életüket ott töltötték el. Ha követelőznék, őket rövidíteném meg. Bükki tekintete egészen elkomorul. Látható, nincs a keze ügyében használható ellenérv, hát a cimborákra pillog. Tőlük vár segítséget. Árva Jani nem késlekedik. Figyelmeztetően fölemeli az ujját: –  Demokráciában mindenki elmondhatja a véleményét. Akkor is, ha hülyeséget foglal szépen hangzó szavakba. Meg ne sértődj, Öcsikém: te is ezt tetted. Én a helyedben inkább toporzékolnék! Mert csúnyán kibabráltak veled is. Várjál, folytatni akarom. Izé… Másfelől nézve. Addig – mondjuk! – rendben a dolog, hogy feldarabolták a vagyont. A földet is. Tagonként jut cirka két hektár. De mi lesz akkor – és ez hamarosan bekövetkezik! –, amikor végképp széthullik a gazdaság! Kimérik a földeket. Egy öttagú család kap cirka tíz hektárt. Most jövök a farbával: mihez kezd vele? Hogyan műveli meg? Ló nélkül, gép nélkül, vetőmag nélkül! Erre felelj! –  Mit tudom én? Mit bánom én! Összefoghatnak. Alakíthatnak gazdaszövetséget. Szövetkezetet. Akármit, nem az én gondom. Te válaszolj nekem: ha annyira biztosak vagytok a gaz­daság szétesésében, akkor mi értelme kiakolbólítani Lajost a hivatalából?

D

Búvópatak 2012. június –július Árva Jani legyint. Meghúzza a sörét, akkor dörmögi. Bele a korsóba: –  Nem értesz semmit… Bükki veszi át a szót: –  Azért kell mennie Lajosnak, hogy újra, másképp, igazságosan osszuk el a vagyont. Okos ember létedre ezt az egyszerű dolgot sem fogod fel! –  Nem vagyok okosabb senkinél, de azt tudom, hogy nem fog az menni. Mármint Lajos. Meg a rendkívüli gyűlés összeverbuválása. Az elosztás módját közgyűlés fogadta el, azt már nem csinálják vissza. Annyi eszük van a tagoknak, hogy készakarva új, számukra kedvezőtlenebb döntést ne hozzanak. A kilépetteknek pedig nincs beleszólásuk. Jog szerint ott sem lehetnek a gyűlésen. Ti, nagyokosok, hogy-hogy nem számoltok ezzel? Törődjetek inkább a saját dolgotokkal. Ami a hatáskörötökbe tartozik… Holló Mihály elérkezettnek látja az időt ahhoz, hogy ő is megszólaljon. Ő legkevésbé bírja az italt. Az agya, a nyelve nehezen forog, de mondja: –  Hó-ha, hők! Miféle de-demokrácia az, amikor felelős, választott tisztségvi-viselőket bárki csak úgy, alaptalanul kritizálhat! Mi közöd neked, mo-mondjuk, az én hatáskörömhöz? Engem egyhangúlag választottak képviselővé. Bennem bíznak az emberek!… –  Én nem. Szerintem te amúgy is annyira piti figura vagy, hogy hatásköröd sincs. Legfeljebb a nagy szád. Csúnya sértés. Annak szántad. És komolyan így gondolod. Akkor meg miért ne mondtad volna ki? Hiszen véget kell vetni a teljesen felesleges szócsatának. Hagyjanak téged békén. Fizessenek és menjenek. Bükki másképp gondolja: –  Fogd be a szád, Öcsi! Vedd figyelembe, kikkel beszélsz. Kiket ócsárolsz! Miska az egyik legjobb képviselőm. Ha úgy tetszik: hasznos tanácsadóm. Jani meg a jobb kezem. Én pedig a falu első embere vagyok! Jegyezd meg jól… Sikerül elsimítani a nevetőgörcsöt. Amit a tudat indukál, miszerint Bükki suta. Úgyszólván kétbalkezes. Ennélfogva nem lehet Árva Jani a jobb keze… –  Jól van. Megjegyeztem. Csakhogy én meg a falu kocsmárosa vagyok. Tessék, a számla. Tizenkettő hatvan. A tegnapival együtt huszonkettő kilencven. Minden szavad keményen, könyörtelenül koppan. Akár szeptemberben a járdára hulló gesztenye. Árva Jani ültében próbálja feszesen kihúzni magát: –  A számlát még nem kértük! –  Ejnye, Jani. Nem te szóltál, hogy igyekezzek az utolsó körrel, mert elmentek? –  Na és? A számla eszem ágában sem volt. –  Azért említem én. Mert aki fogyaszt, távozás előtt fizetnie kell. Ez a szokás. Mármint kulturált körökben. Bükki szeme hitetlenkedve kikerekedik. –  Nem hiszek a fülemnek! Micsoda? Távozást emlegetsz? Ki akarsz dobni bennünket? Ember, mi bajod velünk! Hiszen belőlünk élsz! Én a falu első embere… Holló Mihály közbeszólása megakasztja: –  Figyelem! Ítéletet hirdetek: Öcsi hozzon még egy kört, aztán az egészet írja a többihez. A számla ráér. Majd lesz vele valami! –  Ez az! – kárörvendezik Árva Jani. – Két fél vodka, egy konyak, három sö-söröcske rendel! Bükki felhői közt egyetértően villog a gyilkos mosoly. –  Hallottad, Öcsi! Szó se róla, cifra helyzet. Ezek összeesküdtek ellened. Ki akarnak hozni a sodrodból. Nem szabad hagyni, hogy provokáljanak. De mi mást mondhatnál?


Búvópatak 2012. június –július –  Nincs több kör. Berúgtatok. Igyátok meg a maradék sörötöket és fizessetek. Menjetek a dolgotokra. –  Miféle hang ez? Hát nem hallottad: írd a tegnapihoz! –  Hozzáírtam. Huszonkettő kilencven. Hitel nincs. Megszűnt. –  Neekeem niincs hitelem nálad?! – ámuldozik bárgyú őszinteséggel Bükki. Idegesen felnyerít. – Halljátok ezt, emberek! Hát idefigyelj, te, tiszteletlen fráter! Látod, van pénz nálam. Ez az ötvenes. De juszt se fizetek. Majd holnap. Csakazértis! És ha tovább akadékoskodsz, akkor olyat, de olyat teszek, hogy… –  Rajta. Vágd a szemébe! – biztatja Árva Jani. –  Úgy, úgy! – tódítja Holló Mihály. – Bökd ki, Bükki! Amaz kiélvezi a helyzetet. Hatásszünetet tart. Aztán lecsap: –  Megteszem bizony! Bezáratom a kocsmádat! Ez már sok. Nincs tovább. Minden kötél elszakad. A gondolat gyors, a mozdulat megállíthatatlan. Nyakukba zúdítod az egyik negyedrészig telt korsó tartalmát. Hab nélkül csurog a sör, csattog a szó: –  Itt ne hagyjátok! Az árát meg költsétek patikára! És most kifelé!

14. oldal Megragadod a grabancukat, egymás után kitaszigálod őket a kisteremből. Aztán csoportosan a kijáraton. Nincs erő, ami ellenállhatna iszonyú haragodnak. A két alárendelt cimbora teljesen részeg, furcsamód mégis ők maradnak talpon, bár erősen ingadozva. A falu első embere a kapott lendülettől kétrét hajolva, ujjheggyel egy-egy pillanatra a talajt érintve kibukdácsol az úttest közepéig, s ott elhasal. Még mielőtt fölegyenesedne, autó fékez. A sofőr kihajlik a fülkéből, megereszt egy cifra káromkodást: –  Mi az apád faszát fetrengsz az úton, te marha! Nincs jobb dolgod? Na. Ez megvolt. Huszonkettő kilencven elveszett. Három szalag letépődött. A padlón üvegcserepek. Két korsó ripityára törött. Csupa veszteséget mutat a gyorsleltár. De mit tehetnél? Jöhet, jöjjön a kávé. Nagyon kell most. Nem, mégse. Egészen elhűlt.

Bányai Tamás

Szegények egymás közt

A

A bécsi végállomáson utolsóként szállt le a Lokalbahnról. A peron felé igyekezve akadt meg tekintete az ülésen felejtett aktatáskán. Néhány másodpercig azon töprengett, mitévő legyen. Kapja fel és szaladjon a leszállók után, magasra tartva a táskát, hátha jelentkezik a tulajdonosa? Vagy csapja a hóna alá és úgy sompolyogjon el, hogy lehetőleg senki meg ne lássa. Mert ki tudja, mit rejthet magában ez a talált tárgy… Igaz, elég lapos, ám attól még tartalmazhat néhány ezer schillinget valamelyik rekeszében. Vagy akár csak pár százat. Egy friss disszidensnek, aki kétségekkel tekint az ismeretlen jövő elé, minden megszerzett fillér újabb lépés lehet az áhított jómód felé. Főleg most, hogy eddig még munkát sem sikerült találnia. Hiszen Bécsbe is ezért jött a traiskircheni lágerból. Igaz, a lágerben is ajánlottak állást, de az a szóbeszéd járta, azt nem szabad elfogadni, mert mindaz, amit az ottani munkaközvetítő felkínál, rosszul fizető aljamunka. Olyanok állították ezt, akik már jó ideje lágerlakók, ismerik a dörgést, tapasztalatból beszélnek. Rosszindulat kizárva. Egy csónakban evezünk, ott segítsünk egymáson, ahol csak lehet. Ha jól fizető munkát akar, hallotta többektől is, akkor Bécsben próbáljon szerencsét. Hát most itt van, tanácstalanul persze, mert Bécs nagyváros, és ki tudja, hol kell benne Fortunát keresni. Ha legalább németül jobban tudna, könnyebben megértené azt a néhány álláshirdetést, amit kinézett az újságból. Néhány szóból álló német nyelvtudása éppen csak arra elegendő, hogy megértse, segédmunkást keres ez vagy az a cég. Hál’istennek a címhez nem kell nyelvzseninek lenni, elég ha a térképről le tudja olvasni, melyik felvételt hirdető vállalat hol található. A többi lutri. Azt már csak megértik valahogy, bármennyire is makogva, s az osztrákok számára talán egy kissé érthetetlenül mondja el, mi járatban van. Ám ahhoz, hogy jelentkezését jóindulattal fogadják, szerencse is kell. Az, ami most – remélhetőleg – rámosolygott. Várt még egy kicsit, széledjenek szét a vasútról leszállók. Aztán felkapta a táskát, s ha nem is lóbálta feltűnően, észrevehetővé téve fogta a kezében. Elkerülve így nyilvánvaló szán-

dékának látszatát. Eképp senki sem foghatja rá, hogy el akarja tulajdonítani, hiszen, íme tessék, közszemlére bocsátotta. A járdán türelmetlenül toporgott pár percig, majd látva, hogy ügyet sem vetnek rá, sietve elindult az Opera felé. Az Operaház árkádjainak rejtekében szemügyre vette szerzeményét. Barna műbőr, kissé kopott, ami nem jelent semmit. Gazdag ember se vesz magának havonta új táskát. Izgatottan, mint a gyerek a várva várt születésnapi ajándékát, nyitotta ki az aktatáskát. Csalódottan állapította meg, szegényes zsákmány került a birtokába. Egyetlen schillinget sem talált benne, még igazolványt sem, csak egy aktacsomót. Az iratokat végigpörgette ujjai között, de semmi érdemlegeset nem tudott ki­sil­ la­bizálni belőlük. Egyvalamit mégis. A legfelső lapon egy névre és egy címre bukkant. Feltehetőleg a táska tulajdonosáéra. Első gondolata az volt, már megy is a jelzett címre, aztán mégis másképpen döntött. Nem akart idő előtt odaérni, tartva attól, ha túl korán érkezik, senkit sem talál majd ott. Ezért inkább úgy határozott, előbb végigjárja az újságból kinézett cégeket, s majd csak késő délután viszi el tulajdonosának a táskát. Mielőtt azonban elindult volna álláskereső körútjára, farzsebéből előhúzta a térképet, s megkereste rajta az iraton talált címet. A belvárostól messzire volt, valahol a Floridsdorf kerületben, viszont a térkép alapján nem lesz nehéz megtalálni. Azt sajnálta csak, hogy gyalog túl hosszú az út odáig, villamosra kell költeni legalább tíz schillinget. De talán megtérül ez a kevés befektetés. Az újságból kiszemelt munkahelyeket gyalog járta végig, délutánra már elfáradt, elcsüggedt, mert egyetlen cégnél sem termett számára babér. Tagadhatatlanul udvariasan bántak vele mindenütt, de ez sem enyhítette az okozott csalódást. A sikertelenség kedvét szegte, s már azon volt, hogy a táskát se viszi el tulajdonosának. Hiszen miféle jutalmat remélhet? Néhány schillinget, vagy egyszerűen csak szimpla köszönetet. Az meg a fáradságot sem éri meg. Végül meggondolta magát. Arra a következtetésre jutott, ha semmi mást, ismerőst szerezhet magának. Ismerőst, aki helyi


15. oldal lakos, beszél németül, és ha mással nem is, legalább a segítségével kifejezheti háláját. Ez az elképzelés felvillanyozta. Igen. Talán így a leghelyesebb. Még ha pénzt akarna adni, akkor se fogadja el. Segítsen neki munkát találni, elvégre ennek az idevalósi osztrák embernek sokkal könnyebb lehet. Vannak barátai, ismerősei, akiknek igénybe veheti közreműködését a becsületes megtaláló érdekében. Vagy beajánlhatja oda, ahol ő maga is dolgozik. A feltételezéstől nagyobb optimizmussal szállt fel a villamosra. A kezében tartott térképen követte a villamos útját. Abban a megállóban szállt le, amely elképzelése szerint a legközelebb volt a keresett címhez. A mellékutcákba térve úgy érezte, egy esetleges jutalomhoz fűzött minden reménye szertefoszlik. Ha nem villanegyedre, de legalább jólétről tanúskodó lakóházakra számított. Ehelyett raktárépületek, kisebb üzemek, néhány üres telek és sivár bérkaszárnyák között haladt. A környék a pesti külvárosokat jutatta eszébe, s noha ő maga Angyalföldről disszidált Ausztriába, a bejárt utcák nyomasztóan hatottak rá. Úgy tetszett, nemcsak Bécs csillogó, tiszta és rendezett belvárosát hagyta maga mögött, de mintha 1969-ből is visszalépett volna az ötvenes évekbe. Felmerült benne, hogy megfordul, de gyorsan elejtette ezt a gondolatot. Ha idáig eljutott, végigcsinálja. A ház előtt megállt. Elfogta a félsz, mintha nem is egy régi bérházba, hanem egy sötét és veszélyekkel terhes barlangba kellene belépnie. Kinyitotta a táskát, vetett egy pillantást az iraton feltüntetett címre. Adolf Seibert, második emelet 21. Belépett a félhomályos kapualjba, elindult felfelé a töredezett szélű kőlépcsőkön. A második emelet körfolyosóján az az érzése támadt, hogy minden ablakból figyelik. Körülnézett, a barátságtalan udvaron is végigjáratta tekintetét, de sem ott, sem a gangon nem látott senkit. Hangokat se hallott kiszűrődni sehonnan. Ettől megint csak arra gondolt, hiába jött, hiába csönget, senki sem nyit ajtót. A keresett lakást is nehezen találta meg. Az ajtókra szegezett apró zománctábla a legtöbb helyen megkopott, olvashatatlanná vált a rájuk festett számozás. Kettőt le tudott olvasni, ebből következtette ki, melyik lehet Seiberték otthona. Az ajtó mellett vékony, színes függönnyel eltakart ablak nyílott a gangra, s a függöny mögül gyér világítás szűrődött ki, ami újabb reménnyel töltötte el, hiszen valaki nyilván tartózkodik a lakásban. Csengőt nem talált, előbb erőtlenül, majd

B

Búvópatak 2012. június –július határozottabban kopogtatott. Eltelt néhány másodperc, mire lépteket hallott a lakásból, s végül kitárult előtte az ajtó. Középkorú, enyhén kopaszodó, borostásképű és szemlátomást ittas férfi állt előtte, zavaros, gyanakvó pillantást vetve rá. Torkán akadt a szó, hiába igyekezett összeszedni kevés német nyelvtudását, köszöntést is képtelen volt kipréselni a száján. Köszönés helyett maga elé tartotta a táskát, így akarván jelezni látogatása célját. A férfi bizalmatlan arckifejezése egycsapásra rémületbe torzult, mintha robbanóanyaggal tele táskát nyújtanának feléje. Dühös női hang hallatszott a lakásból, mire a férfi, se szó, se beszéd, kikapta Zoltán kezéből a táskát, s becsapta orra előtt az ajtót. Rögtön ezt követően – noha számára érthetetlen, mégis nyilvánvaló és tisztán kivehető – zajos veszekedés szűrődött ki az ajtó mögül. Ez olyan váratlanul érte, hogy káromkodni is már csak akkor kezdett, amikor a lépcsőhöz ért. Ekkor ismét meghallotta a nő hangját, ezúttal már kint a gangról. Rikácsolása visszhangzott a szűk udvarban. Megfordult. A látványtól egy pillanatra kővé dermedt. A slampos pongyolába burkolt, arcát fel­ túrt szénaboglyára emlékeztető hajkoronával elcsúfító nő egyik kezében a nyitott táskát lobogtatva, másikkal zabolátlanul hadonászva, s közben megfejthetetlen, talán nem is német szavakat fröcskölve imbolygott felé. A szitkok özönét rázúdító és vérmesen közeledő hárpia elől jobbnak látta elmenekülni. Kettesével ugrált lefelé a lépcsőkön, az utcára érve arra sem figyelt fel, merről érkezett, merre kellene fordulnia. Időbe telt, mire nagy kerülővel megtalálta a villamosmegállót. A villamosra várva másra sem tudott gondolni, mint hogy milyen hülye volt. Hiszen feltételezhette volna, netán számon kérik rajta azt, ami nem is volt a táskában. Ha nem hozza el, most legalább egy használható táskával gazdagabb lenne.

Laskai János

Áttűnés

V

– Pilinszky Jánosnak – Végigdörgött a szekér az úton. Pünkösd haván, kora reggel. Megégetni, megfeszíteni? Gonosszá tenni, ácsnak fogtak be. Édesgettek nádmézzel, borral, Hajtottak lélekkorbácsoló hittel. Kötéllel, karddal szolgálni ajzott Ki verve veretett, bűnre fogant. Pünkösd haván, kora reggel, Szép volna szabadnak lenni…

Bezárt ajtó – Csikós András rajza


Búvópatak 2012. június –július

16. oldal

M adocsai K inga

Ábel, a showman Ezt az írást S. Ábelnek ajánlom hálából, amiért még mindig egyetemi hallgató lehetek.

A

Ahogy tétova léptekkel közelítünk a Markó utcai Fővárosi Bíróság felé ezen a borús kedd reggelen – amiben csak a meleg kávé jelent némi fényt és úgy általában hajtóerőt –, nyomban feltűnik a népvándorlás. De ez a népvándorlás nem olyan, mint Budapest más utcáin. Valahogy a közönsége vegyesebb és egy kicsit… más. Mindenki igyekszik a reggeli tárgyalásokra. Az a jó benne, hogy nem tudod, ki kicsoda. Különben lehet, hogy nem kérdeznéd meg olyan lelkesen a melletted sétáló bakancsos, kopasz, ám kedves arcú embertől, hogy merre találod a Fővárosi Bíróságot. Persze lehet, hogy ő is csak egy tárgyaláslátogató rokon, aki megy bosszantani a többieket azzal, hogy ő még szabadlábon van. De az is lehet, hogy egy lelkes joghallgató. Csak abban reménykedsz, hogy nem ő lesz a bíró. A bejáratnál átverekedjük magunkat a hivatalos szerveken. Magabiztosan odatalálunk a földszint 30-as tárgyalóteremhez. Azt sejtettük, hogy nem az utolsó kis okirat-hamisításos tárgyalásra érkeztünk, de azért ilyen nagy rajongótáborra mégsem számítottunk. Az előtér teletömve jórészt fiatalokkal, és akkor a kamerákat a folyosón izzító sajtmunkásokról még nem is beszéltünk. 8.30 körülre gyakorlatilag olyan a kis előtér, mint egy heringparty jellegű egyetemi buli zene nélkül. A hatást fokozza, hogy az arcok között bőven felfedezünk ismerős joghallgatókat. Úgy látszik, lebecsültük Ábel népszerűségét. Reménykedve kérdezünk körbe, hogy ugye valami Aula Magnificához hasonló nagyteremben leszünk elhelyezve 1. osztályú körülmények között, mindenkinek alanyi jogon járó popcornnal és üdítővel? A válasz sajnálatunkra nemleges, a kis tárgyaló a miénk. A büntetőeljárásról szóló törvényben pedig szó sem esik a hallgatóságnak járó napi ellátásról. Ha miniszterek leszünk, ennek a dogmatikai hibának a kijavítását természetesen javasolni fogjuk. Addig is ismerkedünk az előtérben, mint amikor a rockkoncerten várjuk, hogy megérkezzen a banda. Már a tömeg kezdene elviselhetetlenné válni, amikor a hangszóróból meghalljuk a várva várt invitálást egy női hangtól a tárgyalóterembe. Halvány mustársárga asztalok a helyükön, a függönyök elegáns zöldje rendben, a mikrofonok a bírók előtt izzítva. A kopasz bácsi szerepében valószínűleg az ügyvéd, a rózsaszín nyakkendős hátranyalt hajú pedig a segédje. A védelem tehát Ábel oldalán felállt. Két színt kell megjegyezni. A talárok feletti kendőkről van szó, amik a csapatokat jelzik. A vörös az ügyész, a zöldek az ügyvédek. A rózsaszín nyakkendő… nos, nekik kérdéses az identitásuk. A pulpituson három komoly tekintet alul szigorúan fekete talárba öltöztetve. Háromfős bírói tanácsot foglalkoztatnak azért, hogy Ábel lelkével foglalkozzanak. De hol van Ő? Türelmetlenül várjuk. Végre a sajtósok elkezdenek kint mozgolódni. Halkan kattognak a fényképezőgépek. Már csak a reflektorfény és a vörös szőnyeg hiányzik a kamerák össztüze mellé. Mohó izgalom a filmezők arcán… És akkor egyszer csak megjelenik! Már csak valami bevonuló zene hiányzik. Mondjuk, mint amilyen Kokónak volt.

Csak ő a belépőnél egy kicsit szabadabban mozoghatott… Bilincsek fogják össze Ábel karjait, melyek végén két BV-s garantálja a biztonságot. Szürke ruha, erős fekete öv, foltos fej, vékony arc és fekete keretes SZTK-szemüveg. Az újságokból és egyetemi rémálmainkból ismert arc – ami akkor jön elő büntetésből, amikor az egyik órán elszundikálunk – most megjelenik előttünk a valóságban. 3D-s formáció. Három padsorral előrébb. Ami azt jelenti, hogy kb. 4–5 méter választ el attól, akinek az elmúlt hónapokban az volt a legnagyobb dilemmája, hogy vajon lelőjön-e téged vagy sem. –  Jó napot kívánok! Ábel udvariasan köszön összegyűlt közönségének. Nem kap lelkes viszontköszönést. Nem tudom, miért. Bilincs le. Csend áll be a tárgyalóban. Ábel kérdez valamit halkan a BV-sektől. Már-már barátian bizalmasnak tűnik a viszony. Végül is együtt dolgoznak nap, mint nap, valahogy ki kell jönni, nem igaz? A bírónő közli, hogy a vád emberölés előkészülete. Hatásos az ilyen bejelentés, valahogy mindig megfagy tőle a hangulat. A vádlott művésznevén S. Ábel. Jön a bemutatkozás, mintegy a futottak még kategóriában ügyvédnevek, stb… De már mindenkit csak a főszereplő érdekel. Ugyanis tudjuk, hogy jogászhallgatóhoz méltóan magát fogja védeni. Ábel, a showman. A tanácselnök először összefoglalja, mi is történt eddig. Mint a tv-sorozatok elején, amikor felzárkóztatnak minket a történethez. Nehogy úgy érezzük, hogy lemaradtunk valamiről Juan Carlos életéből. Megtudjuk, hogy az első napon leállt a bíróság, mert Ábel az ügyészséggel szemben elfogultság miatt kizárási kérelmet adott be. Ez volt az oka, hogy később el is maradt egy csütörtöki tárgyalási nap. Most a harmadik tárgyalási napon vagyunk, amikor a Legfelsőbb Ügyészségen van a sor, hogy kihirdesse döntését a kizárási kérelemmel kapcsolatban. A bírónő megvilágítja az ügy jelentőségét. Ha még nem született döntés, vagy elfogadják a kérelmet, akkor a tárgyalás nem folytatható. A hallgatóság körében ennek hallatán kicsit nő a feszültség. Már olyan jól befészkelte magát mindenki, elraktározta a fél napra való táplálékát a púpjába, vagy összegyűjtötte az egyik pofazacskójában, a kishör­csö­ gök bevált módszeréhez folyamodva… Kenyeret és cirkuszt! Nem azért jöttek ide, hogy hazamenjenek, amikor még be sem melegítették a széket rendesen. Enyhe nyomás nehezedik hát a vörös kendős, magas ügyészre, aki szólásra emelkedik. Megköszörüli a torkát. –  A kizárási kérelem elbírálása folyamatban van. A hallgatóság visszafojtott lélegzettel igyekszik nem levonni a végső következtetést. –  Ebben az esetben nem tud tovább tárgyalni a bíróság. – mondja a bírónő. Méltatlankodó zúgás és mozgolódás támad a padsorok között. De még mielőtt mindenki sértődötten kapná a motyóját, Ábel szólásra jelentkezik. –  Tisztelt Bíróság! – kezdi. Hangja kimért, fogalmazása jogászosan tiszta. – Azt gondoltam, hogy kizárási kérelmemet egy hét alatt el fogják bírálni. Ez szükséges lett volna ahhoz, hogy a tárgyalás folytatódhasson… – Hatásszünet. – Mégis a bíróság iránti tiszteletből visszavonom a kérelmemet. Nem szeretném feleslegesen húzni az eljárási időt.


17. oldal Újra mormogás a hallgatóság soraiban. Mindenki visszafojtja magába az ,,Ábel, Te kegyes! Vivat! Vivat!” – kiáltásait. A bírónő hangjában érthetetlen módon nem érződik annyira a meghatottság e nemes tett láttán. Tárgyilagosan folytatja. –  Mit mond a védelem? Az ügyvéd – a tárgyaláson először a köszönésen kívül – megszólalásra pozícionálja magát. A nagy szónoklathoz megigazítja zöld kendőjét és halkan köhint egy párat. –  Csatlakozunk – mondja, és leül. Remek! Folytatódhat a műsor – gondolja a közönség. –  Az ügyészen és a védelmen kívül mindenki hagyja el a tárgyalót! – mondja a bírónő. Nincs más választásunk, mint beszállni a második népvándorlásba. Ez úgy működik, mint annak idején a sztyeppei népeknél. A legbelül ülő rálép a tárgyaló ajtajához közelebb letelepedett magyar néptörzs lábára, aki a támadás elől menekülve szintén rálép szomszédja lábára, hogy ezáltal őt is további vándorlásra kényszerítse. Ezzel megindul a láncolat a még lakatlan, sokat ígérő nyugati területek felé a tárgyaló ajtaján túl. Miközben küzdünk azért, hogy épségben túléljük a történelem viharait, reménykedünk, hogy a titkos tárgyalásokon majd jó döntés fog születni távollétünkben a sorsunkról. Vajon lesz-e műsor? Na meg persze Ábel sorsáról… Lesz-e fellépés vagy nem? Az előadás szünetében kint állunk megint a tárgyaló kis előterében. Annyira szűkös, hogy a tömeg szociológiai vizsgálatát már-már testközelből végezhetjük el. Hiszen kikből is áll össze ez a vegyes társaság? Ott van először is Ábel a sarokban. Olyan nagy a zsúfoltság, hogy bár maga a sarok csak négy méterre van tőled, mégis csak legendákat hallasz a híresnevesről. Akkor ott vannak a BV-sek, akik szintén nagy érdeklődést tanúsítanak Ábel iránt, csak más vonatkozásban. A sajtmunkások, akik ugye hivatásból termelik a sajtot, és kavarják hozzá a szart, amiből az előáll. A maradék teret nagyjából egyetemisták töltik be hozzávetőleg résmentesen. Vagyis a boldog túlélők, akik ezért feltétlenül hálásak Ábelnek. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar rajongótáborának közepében üde színfoltot képeznek azok a BV-sek, akik a szomszéd tárgyalóból törnek ki uzsonnaszünetre.

N

Búvópatak 2012. június –július –  A hallgatóság bejöhet – hallatszik végül a hangszóróból. Lelkileg felkészülünk arra, hogy csak és kizárólag arról lehet szó, hogy a tárgyalás elnapolását immár hivatalosan is szeretnék bejelenteni. Mindegy, a lényeg a változás maga. Hiszen már-már végszükséghez hasonló állapotok kezdtek kialakulni az előtérben. A cuccokat, az élelmiszert, stb. bent hagytuk, a zsepink elfogyott, már az utolsót feleztük… Pedig erre még szükségünk lehet, hogy tudjunk sírni, ha majd esetleg meghatódunk Ábel egy-egy jól sikerült szónoki fordulatától. Bent ismét elfoglaljuk a helyünket, és megilletődött csendet produkálunk. Csak a fészkelődés nesze hallik és a fotósok kamerájának élesítése. Ami egyébként mindig annak a jele, hogy történni fog valami. A bírónő megszólal. –  Kérem, üljön le mindenki! Senki nem állhat, csak a sajtósok. Ön ott hölgyem a sajtótól van? – pécéz ki egy ajtó mellett állót. –  Hátööö… igen. – A levegőben érezzük, hogy a közhangulat nem hisz neki. De ha egyszer állni szeretne… Az állás egészséges. Meg az is jó, ha van. Akár a sajtónál. –  Akkor jó. – A bírónő hitelt ad neki, és ő a főnök. Tehát akkor a hölgy sajtós, 2´2 az 5, és Ábel pedig… majd kiderül, hogy micsoda. – A tárgyalásnak egyébként, úgy döntöttünk, hogy nincs akadálya. – ,,Háááálleluja!!” hallik a közönség néma gondolatkórusa. – Folytassuk hát a tárgyalást S. Ábel vallomásával! A tárgyalás rendjét kérem, tartsuk be! Megvolt a tanúk számbavétele. S. Ábelt kérem, hogy álljon fel! A bíróság már előre megjelölte azokat a kérdésköröket, amelyekkel foglalkozni kíván, hogy Ön fel tudjon készülni. Gondoskodtunk a törvényi kioktatásról is. Tisztában van vele? – Ábel bólogat. – Fontos szabály az, hogy nyilatkozhat úgy, hogy nem kíván válaszolni. Jó? Rendben. Akkor kezdjük. Eddig meghallgattuk S. Ábel összefüggő véleményét. Most a bíróság tesz fel kérdéseket. Az első. Kérem, beszéljen a családjáról, a családi kapcsolatairól! Harmonikusak voltak-e ezek a viszonyok? Beszéljen a nagymamájáról, az édesanyjáról! Rendben zajlott a velük való együttélés? Békés volt? Vagy esetleg sor került tettlegességre? Öné a szó. Ábel magabiztosan megszólal egy gyakorlott szóbeli vizsgázó hangján.

Pusztai Zoltán

Oly korban – Radnóti sorát idézve

O

Oly korban éltem én e földön, (ha élet volt egyáltalán e lét, a hétköznapok sötét vizén evezve, eszeveszetten, seholból semerre, irányt veszítve, céltalanul) mikor az ostor, Hunnia fénytemplomából kufárok helyett Istennek bárányait kergette szerte, s új Heródesek fülébe Júdások súgtak óráról-órára, kettős ügynökként, nem tudni hol: koholmányt, rágalmakat, gonosz mesét.

Oly korban éltem én e földön, (ha életem, nem csupán se vége se hossza vesszőfutás ma is a mélyben, képzeletében valakinek, ki célpontot keresgél, s vádakat koholva immáron helyettem él, s világgá kürtölné rég: nem voltam nem is vagyok) mikor a sor végén kallódva sorára várt: kivégzésre tavasztól télig egy Nemzet, s feketék voltak régóta mind a koromtól már a kopjafák, s a karácsonyok.

Oly korban éltem én e földön, (ha életem nem holmi múló lidércnyomás, rémálom volt, Hazámban hontalanul bolyongva, nem szűnő honvággyal szívemben kordontól kordonig oda és vissza) mikor már veszni látszott a hit, s „pogánynak” bélyegzett, tiltott bálvány lett Regina Hungária, s a végtelen égen már-már a templomtorony fölött a Nap és a Hold.

Oly korban éltem én e földön, (ha zárójelek között, elvétve testet öltött egynéhány szó) mikor a bitó a börtönudvaron bár nem várt reánk oly látványosan, de koldusbot lett, ötvenhat csonkig égett gyertyának ellobbanó lángját gyászolva, hajdan volt büszke magyarnak: szkítának, hunnak, avarnak, kihantolt sírba zuhanva, Trianon csonkolta gyarmaton az utolsó kapaszkodó.


Búvópatak 2012. június –július –  A családommal szeretetteljes a kapcsolatom. Az a szeretet, amiben felnőttem, kimeríthetetlen tárháza az élményeknek. Sosem felejtem el azt, amikor nagyi túrós palacsintát sütött nekem, ahogy édesanyám milánói makarónijának ízét sem. Ezek ugyanúgy örökre a szívembe vésődtek, mint a csodálatos kaposvári óvodaévek. Apuka pedig gyakran olvasott nekem. Ő jogász, foglalkozását tekintve pedig bíró és közjegyző is volt. Intelligens, becsületes, szeretetteljes, példamutató embernek ismerhettem meg. A tettlegességgel kapcsolatban nem kívánok nyilatkozni. Ugyanígy nem szeretnék válaszolni a 2004 szeptemberében történt rendőri intézkedéssel kapcsolatos kérdésre. –  Kérem, ne szaladjon előre a tárgykörökben! –  Ennyit kívántam elmondani. A bírónő folytatja a faggatást. –  Kérem, beszéljen még arról, hogy teljes családban él-e? Vagy esetleg elvált?… –  A szüleim elváltak, ami számomra nagyon nehezen volt kiheverhető. Ez a tény beárnyékolta a gyermekkoromat. Maga a válás 1994-ben történt, de a különélés már korábban elkezdődött. Így hát kisiskolás korom óta édesanyám és a nagyi nevelt. Velük éltem egy háztartásban. Bár apám elköltözött, a kapcsolatunk megmaradt. Pénteken és vasárnap esténként apuka meglátogatott, vagy elvitt engem. Hármasban is szerveztünk családi színházlátogatást, kirándulást. –  Ez a kapcsolat mindig harmonikus volt? Abszolút ideális? – kérdezi a bírónő egy naiva tekintetével. –  Nem volt mindig teljesen harmonikus. Ám ezen túlmenően nem kívánok belemenni, hogy mit értek ezalatt. –  És a tettlegességről esetleg?… –  Nem kívánok válaszolni. A közönség soraiban úgy érezzük, kezd egy kicsit hasonlítani ez a beszélgetés egy rádiós kívánságműsorhoz, ahol csak Ábel kérhet számot. –  És mondja, haragudott Ön valaha az édesanyjára? –  Erre nem szeretnék válaszolni. –  Jó. Hát akkor kérem, beszéljen arról, hogy végig egy háztartásban éltek-e? Történt lakóhely-változtatás? –  Igen, történt. 2006 őszén, amikor elkezdtem az egyetemet, saját külön családi lakásba költöztem, hogy folytathassam az egyetemista életmódot. 2006 szeptemberétől járok az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának nappali jogász tagozatára. A joghallgatók táborában szomorúan konstatáljuk, hogy Ábel hátra se pillant, hogy megnézze, eltölt-e bennünket a büszkeség ennek hallatán. A bírónő folytatja. –  2004. szeptember 3-án egy családi veszekedés kapcsán rendőri intézkedésre került sor. A bíróság rendelkezésére áll a XI. kerületi rendőrkapitányság jelentése, amit ön is megnézhetett. Édesanyja telefonon bejelentette, hogy ön tört-zúzott otthon, széttört egy vázát, valamint az ajtó üvegét. Hisztérikusnak nevezte a telefonban a viselkedését. Még a mentőket is ki kellett hívni, akik szerint a történtek összefüggésben lehetnek cukorbetegségével. A roham oka az ön akkori elmondása szerint az volt, hogy édesanyja felidegesítette azzal, hogy nem ébresztette fel időben, így elkésett az iskolából. Valamint bántotta az is, hogy a nagymamával rosszban van. Kérem, beszéljen ezekről! –  Nem kívánok nyilatkozni. –  2006. szeptember 3-án a rendőri jelentés szerint a nagymama tettlegesen is lett bántalmazva. Ez a szeptember 3-a önnél úgy látom, hogy egy visszatérő motívum… A nagymama a rendőröknek azt nyilatkozta, hogy az unokája bántalmazta. Mit szól ön ehhez, S. Ábel?

A

18. oldal –  Nem kívánok nyilatkozni. –  2006. szeptember 3-án a nagymama kórházba került. Az analízis szerint arcon rúgták, és kétoldali állkapocscsont-törést diagnosztizáltak. A bíróságnak rendelkezésére áll az ös�szes kórházi ellátással kapcsolatos papírja. Ezekből kiderül, hogy több esetben kezet emeltek rá. Például: 2004. október 27. Az ideggyógyász szerint ököllel verték, rugdosták, az eszméletét is elvesztette. 2004. március 13. Ismert személy – akiről később bevallotta, hogy az unokája – tettleg bántalmazta, ami hányingert és fejfájást is okozott. A papírokból még több ilyen esetet is fel lehet sorolni ezzel az ,,ismert személlyel” kapcsolatban. Kérem, beszéljen ezekről! –  Nem kívánok erre reagálni. –  Akkor rátérünk a következő kérdéskörre. Beszéljünk a bloggyűjteményről! Úgy általában az internettel hogy áll? Erről mit tud mondani? –  Nem kívánok beszélni arról, hogy milyen internetes tevékenységeket folytatok. Arról vagyok hajlandó beszélni, amit a nyomozati iratok tartalmaznak. Van köztük egy bizonyos blog-kivonat, de ez csak pótlólag lett hozzájuk csatolva. –  A blogjáról lenne olyan szíves beszélni? Hallgatás, Ábel mormog valamit magában. Nem értjük.

Várai Artúr illusztrációja


19. oldal –  Igen. Hátööö… Az a blog. Nekem van tulajdonítva. Azonban a védelem álláspontja szerint tartalmilag nem bizonyítja egyik vallomásom sem, hogy az arszak.blog.hu oldal szerkesztői felületéhez csak nekem lett volna hozzáférésem. A Magyarázat a Nagy Tetthez című írásról annyit szeretnék mondani, hogy nem látható az arszak.blog.hu oldalon, amit állítólag a felhasználói fiókomban találtak. A naplózásról pedig azt, hogy creatorként az e (…) e-mail cím van feltüntetve. Ennek az e-mailcímnek a regisztrálási adatai BB02… Elismétlem: BB02… Ebben a regisztrációs címben én nem ismerek magamra. Engem nem így hívnak, hanem S. Ábelnek. Ezen kívül 2006. május 10-én 16 óra 30 perc 45 másodperckor nincs bizonyítva, hogy a Táncsics kollégiumban csak én interneteztem, és hogy én regisztráltam volna. Nem is hangzik életszerűen, ha belegondolunk, hogy csak én interneteztem volna ott. Amellett persze, hogy az sem bizonyított, hogy csak nekem lett volna hozzáférésem a blog szerkesztői felületéhez. Tehát egy. Szaktanácsadót nem kérdeztek meg az ügyben. Kettő. Nem csomagolták a bűnjelet. Három. Az igazságügyi informatikusok nem eljárásszerűen jártak el. Végül három plusz egy: a törvény …-ik §-a szerint vélt tartalmak tárgyi bizonyítékként nem használhatók fel. Tehát a bloggyűjtemény nem minősül tárgyi bizonyítéknak. –  S. Ábel, én nem akarok akadékoskodni, de nem válaszolt a kérdésre. –  Ezt kívántam blogkérdésben elmondani. –  Ahogy itt vizsgálódom… és hogy visszatérjek a nagyanyjával szemben elkövetett tettlegesség kérdésére… a bíróság rendelkezik a bloggyűjtemény egy olyan tartalmával, hogy ,,Megölöm a nagyanyámat”. –  Nem ismerek ilyen verset. –  Ezt most fel fogom olvasni. A bírónő a közönség sajnálatára betartja ígéretét. Igyekszünk megkapaszkodni a padok karfájában, hogy el ne ájuljunk a műélvezet okozta kábulatban. Lehet, hogy ez a hirtelen jött kulturális sokk okozta azt, hogy csak az utolsó sorok ragadtak meg a fejünkben. Meg lehet, hogy a sok vér miatt is, ami mind a verset tartalmilag, mind az agyunkat a mű hallatán elborította. ,,…aki hisz a hústépő Istenben, / hogy elé állhasson, én hozzásegítem.” A felolvasás befejezése után mérhetően felengedett a tárgyalóban a hangulat. És ekkor a költő hozzászól. –  Nem kívánok nyilatkozni. –  S. Ábel, kérem mondja el, hogy mit jelent önnek a nagymamája? Mit érez iránta? Kis szünet. –  Szeretetet. Látom rajta, hogy egészségi állapota törékeny… idős asszony. Érzem benne a szeretetet irányomban. Biztatása mindig is sokat jelentett nekem. –  A nagymama megbocsátó levelet írt önnek. Van róla tudomása? –  Igen, van. –  Visszatérve a bloghoz – ez rengeteg írást, szösszenetet tartalmaz. Mit jelent ez az ön számára? Számtalan helyen lekezelő módon nyilatkozik a nőkről. A chatelésekben finoman szólva is érdekes jelzőket használ rájuk. –  Ezekkel az írásokkal nem találkoztam a nyomozati iratokban. Nem ugrik be, hogy miről van szó. –  Ha megbocsát, most nem olvasnék verset. Szerintem ön tudja, hogy melyikről van szó. –  Nem kívánok nyilatkozni. –  Hagy idézzek abból a chatelésből, amit tartalmaznak a nyomozati iratok! Ezt a levelezést M.G.-vel folytatta. Azt írja: ,,Elváltak a szüleim, íg y nem tudhattam meg, milyen eg y normális

A

Búvópatak 2012. június –július párkapcsolat. Ezt nem képesek megérteni a te szar fasiszta nőismerőseid.” Mit gondol ön a nőkről? –  Hogyan jutottak ezek a nyomozó hatóság birtokába? –  Mellékletként. Ábel zöld nejlonzacskót vesz elő a pad alól, és abban kutat, pakol. Mintha valami papírokat keresne. Szerencsére megtalálta, így majd tud válaszolni a nőkről alkotott véleményével kapcsolatos kérdésre. –  A …/ 2003-as belügyminiszteri rendelet 19. §-ának második bekezdése szerint a tanú által felhozott bizonyítékoknál jegyzőkönyvet kell készíteni a lefoglalásról. Én nem kaptam meg a tanútól a lefoglalás jegyzőkönyvét. –  Milyen viszonyban volt az egyetemi csoporttársaival? Voltak az egyetemen barátai? Vagy esetleg internetes ismerősei? –  Megtagadom a válaszadást. –  Voltak-e atrocitásai, összetűzései az ismerőseivel? –  Erre nem szeretnék válaszolni. –  Miért pont a jogot választotta? Miért ebbe az irányba in­ dult el? Mit jelentettek az Ön számára az egyetemi évek? Egyre inkább úgy érezzük, mintha Ábel állásinterjúján lennénk, ahol a jóindulatú főnök mindenképpen kíváncsi a látszólag antiszoc újonc személyiségére. –  Az egyetem számomra érdekes szellemi kihívást jelentett. Mindig is résztvevője szerettem volna lenni jogászként egy eljárásnak, ami lehetőséget ad az ügyek korrekt elintézésére. Bár be kell vallanom, nem úgy terveztem, hogy ez a terhelti pozícióban fog megvalósulni. –  Mik a tervei? –  Az ügyvédkedés. Főleg két terület érdekel igazán. Az egyik az Emberi Jogok Európai Bírósága, ahol szívesen képviselném hazánkat. A másik terület a büntetőjog, a büntető eljárásjog. Három és fél évet végeztem el az egyetemből. –  Milyen volt a tanulmányi eredménye? –  A szigorlatok eredményeiről általában azt tudom elmondani, hogy elfogadható. A római jog 4-es lett, a magyar államés jogtörténet és az egyetemes állam- és jogtörténet 5-ös. A polgári eljárásjog szintén 5-ös. A büntető eljárásjog sajnos csak 3-asra sikerült. –  Összességében tehát jó volt az eredménye. Nézzük csak… Voltak problémái a társaival? Szeretett-e esetleg feszültséget kelteni társai körében? –  Erre nem szeretnék válaszolni. A bírónő úgy látszik, egyre konkrétabb… – gondoljuk magunkban. –  Mondott-e nekik olyat, hogy valaki le fogja lőni őket? –  Nem. –  Az évfolyamtársai között van-e valaki, aki önhöz emberileg közel áll? –  Nem szeretnék válaszolni… Szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem tudnék! –  Tehát volt olyan? –  Volt, de nem mondom meg a nevét. –  Esetleg jellemezné? –  Nem. –  S. Ábel. Már tudjuk, hogy ön nagyon jól ismeri a nyomozati iratokat. Ezek tartalmazzák, hogy a társai szerint ön a csoporttársai fölé helyezte magát. Miért van ez? –  Nem nyilatkozom. Ábel nem beszél. –  ,,Isten és Mindenható vagyok.” Ilyet mondott-e? –  Nem nyilatkozom erről. De szeretném megjegyezni, hogy ha esetleg ilyet mondtam is volna, az beleférne álláspontom szerint az alkotmány biztosította szólás-, vélemény- és vallásszabadság keretei közé.


Búvópatak 2012. június –július A főként jogászhallgatókból álló közönség soraiban fájdalmas sóhajtások hallatszanak: ,,Jaj, Istenem!…” És ekkor valószínűleg nem S. Ábelre gondoltak. –  S. Ábel. Ön olyan fiatal. Mégsem volt valahogy az élettel kibékülve. Gyűlölte az életét, a környezetét. Helytálló-e ez a megállapítás? –  Nem kívánok nyilatkozni. –  Miért nem kíván nyilatkozni? – próbálkozik a bírónő ravasz újságíró-kérdéssel. De Ábelt sem kell félteni. –  Erről sem kívánok nyilatkozni. Levegővételnyi szünet… Több levegővételnyi szünet. Kicsit mintha megakadt volna a beszélgetés. A bírónő arca egy kissé… megtörtnek látszik. –  Tartsunk most esetleg egy kis szünetet? – kérdezi. Végül is, ez is egy megoldás – gondoljuk magunkban, itt a hami ideje. –  S. Ábel, a bíróság alkalmazkodik. Szeretne egy kis szünetet tartani? Kimerítő ez a tárgyalás. De kinek a legjobban? – tesszük fel magunknak a kérdést. –  Csak egy pohár vizet szeretnék inni, ha megengedi a tisztelt bíróság! Kemény fickó merész kérésekkel. A tisztelt bíróság pedig nem tiltakozik. Majd pont most fogják megvonni a víziváshoz fűződő alapjogát attól, aki ezt még az alkotmányból is levezetné. A poharas bevetést sűrű fényképezőgép-kattogás kíséri. Érthető, akció van! A tárgyaláson a zenés belépő után a második legérdekesebb. Ez lesz az összes újság címoldalán: Á bel vizet ivott. Esetleg: Vizet ivott ábel? Vagy narancslevet? Alá pedig a bíróságon való vízivásért járó letöltendő szabadságvesztés éveinek száma. Miután a sajtósok kissé lecsillapodtak, tanúi lehettünk annak, hogy Ábel milyen udvarias. –  Köszönöm szépen. – mondja. Vajon válaszol majd a bírónő, hogy: ,,nagyon szívesen”? Így lenne teljes a tárgyalás élvezete… –  Folytathatjuk? Na de miért ilyen kíméletlen?… –  Rendben van. –  Beszélt-e esetleg valaha olyanról, hogy fegyveres erőszakkal kíván bosszút állni az életéért? –  Megtagadom a nyilatkozatot. A bírónő nem tágít. A közönség egyesült lelki közösségként szurkol neki. Igenis ki fogunk nyomni Ábelből egy értelmes nyilatkozatot! Szerencsére nem kell félteni a vallatót. Hivatásos. –  Mondja, milyen az, amikor ön dühös vagy ideges? Men�nyire gyakran van ilyen? –  Nem nyilatkozom. –  S. Ábel, ön két fegyver jogos birtokosa. Ezt a két fegyvert a bíróság akár be is kérheti, ami egyébként szándékunkban is áll. Honnan vannak ezek a fegyverek? Miért kerültek beszerzésre? –  Nem nyilatkozom, de szeretném megjegyezni, hogy nem találtam róluk képet a nyomozati iratokban. –  Nos, én sem… – engedi meg magának a szellemességet a bírónő. Kis csend állt be megint a beszélgetésben. Mintha megbomlott volna az a kedves állásinterjús, anyai-fiúi bizalom. –  A bíróság ismerteti a nyomozati iratokat. A (…)dik részben elfekvő (…)BRFK engedélyügyi osztályáról származó okiratból kiderül, hogy 2010. február 11-én visszavonták a fegyvertartási engedélyét. Az adatok szerint ön lövészklub tagja volt Magyarországon, valamint Wiener Neustadtban, Ausztriában. Miért történt ez? És mikor?

K

20. oldal

Várai Artúr illusztrációja

–  Ezeket azért nem nevezném túlságosan bizonyítottnak abban a formában, ahogy a vádiratból kiderülnek. Először is. Az ausztriai lövészklub-tagsággal kapcsolatos bizonyítékok. A bűnjeljegyzékből kiderül, hogy többek között elmaradt a bizonyíték lezárása. Másodszor. Amikor odamentek az illetékesek édesanyám lakására és elkérték tőle a szóban forgó tárgyat, akkor ezt úgy tették, mintha az odaadása neki kötelessége lett volna. Pedig a büntető eljárásjog ide vonatkozó szabályaiból kiderül, hogy ő csak kiadhatja – hangsúlyozom – kiadhatja a bizonyítékot. Tehát megtagadhatta volna. A nyomozó hatóság őt ezen jogáról nem tájékoztatta, ezáltal gyakorlatilag tévedésben tartotta őt. Ad kettő. A Sportlövész SE tagsági könyvnek nevezett tárgy létezését bizonyító tanú megidézése ismeretlen körülmények között történt, mint az a jegyzőkönyvből is kiderül. Tehát egy. A bizonyító erejűnek szánt tanúvallomás nem számítható be. Kettő. A tárgy lefoglalásának körülményei, úgymint az, hogy a csomagolás nem lett hitelesített lezárással ellátva – nem alapozzák meg azt, hogy hiteles bizonyítékként legyen felhasználva. Pedig a B… rendelet …-dik §-ának …-dik bekezdése szerint a bizonyítékul szánt tárgyat címkével ellátott bűnjeltasakba helyezik. Összességében tehát kijelenthető, hogy nem tekinthető bizonyítottnak a tény, miszerint a Sportlövész SE tagsági könyvnek nevezett tárgy azonos lenne bármilyen hozzám fűződő tagsági könyvvel. A védelem oldalán az ügyvéd lassú mozdulattal letöröl a homlokáról egy izzadságcsöppet. –  Ennyi? – kérdezi a bírónő. –  Ezt szántam érdemi válasznak. –  Miért szerezte? –  Erre nem kívánok válaszolni. –  Ön egyes tanúvallomások szerint kikötözött plüss állatfigurákra lövöldözött. Mit gondol erről? –  Nem nyilatkozom. –  S. Ábel, ön az iskolai vérengzések iránt feltűnő érdeklődést tanúsított, és nagy érdemet tulajdonított a véres tettek elkövetőinek. Helytálló ez a megállapítás? Mi erről a véleménye? –  Nem kívánok válaszolni.


21. oldal –  Az ön képernyővédőjén az egyik külföldi iskolai vérengzés képe látható. –  Nem kívánok válaszolni. Úgy látszik, eljutottunk oda, hogy Ábel akkor is tagad, ha nem kérdezik. Olyan automata módon működik már, mint egy gépfegyver. Elnézést… Csak be kellett ide nyomni valamit, hogy fokozzuk az izgalmakat. Mint a filmekben, ahol a legjobb rész elé kerül a reklám. De ne legyünk ilyen kegyetlenek! Mint Ábel a szőrmemackókkal. Folytassuk! –  Önnek van egy kész regénye. Mikor írta? Miért írta? Milyen szándékkal? – nyom el a bírónő egy halk sóhajtást. Ő is érzi, hogy kettejük közül ő beszélt többet. A témáról persze. –  Való igaz. Művem címe Csőre töltve. A híradásokból megismert esetek ihlették, az iskolai lőfegyveres ámokfutásokról szól. A regény 2010. január 5-én lett lezárva. Ezután e-mailben két könyvkiadónak el is küldtem. Az egyik az Alexandra Könyvkiadó, a másik a Novum Verlag. Igazából az Alexandrában reménykedtem, mert a másik az olyan, hogy mindent kiad, csak fizessünk érte. Első művüket kiadó szerzőket támogat, akik maguk fedezik a művük megjelenését… De nem úgy terveztem, hogy én állom a kiadás költségeit. –  A kiadó azt válaszolta, hogy ,,ígéretesnek” tartja a regényt. Küldött is önnek egy kérdőívet tüzetes vizsgálat céljából. –  Ez csak amolyan kritikai szűrő. Én nem szeretnék a saját regényem kiadásáért fizetni. Csak miután elküldtem nekik, azután tájékozódtam arról, hogy ilyen a szemlélet a Novum Verlagnál. Helyén tudom kezelni az ügyet. Végre egy normális, korrekt ember – gondoljuk. –  Műve megírásában a külföldi iskolai vérengzések motiválták? –  Igen. –  És melyik? – kérdezi a bírónő csevegő hangon. –  Nem egy konkrét eset, hanem maga a jelenség. A neten végeztem kutatómunkát. A keresőprogramok segítségével bőséges információhoz juthatunk. Például, hogy megnevezzek párat a forrásaim közül: a főhős pszichiátriai megbetegedésére vonatkozó adatokat egy pszichológiai honlapról merítettem, a fegyverekre vonatkozó ismereteimet egy fegyverekkel foglalkozó portálról. A híradásokból értesültem… Emellett saját írói képzeletemből is hozzáraktam ezt-azt. –  Korábban volt ilyen jellegű irodalmi alkotása? –  Úgy gondolom, hogy egy igazán jó regény megírásához csak 30 évesen elég érett az ember. A korábbiak nem mozogtak túl magas irodalmi színvonalon. Inkább csak próbálkozásoknak nevezném őket… mint író… –  Tervezte-e 22 személy megölését? Bevásárlóközpontban vagy egyetemen. – szakítja félbe a bírónő az irodalmi teaházas hangulatot. –  Nem, ezt határozottan visszautasítom. –  Esetleg ötlet szintjén? –  Nem. –  Informatikus szakértőnk kimentette a gépéről az ön saját dokumentumai közül az Elköszönés című írást. Ezt fel fogom olvasni. De most már 10 óra 20 van, azt javaslom, tartsunk előtte egy szünetet! Kérem, mindenki hagyja el a termet! A szünetben megpillantunk a sarokban egy csendes, barna pulóvert viselő, titokzatos arckifejezésű srácot. Zenét hallgat, félrevonul a többiektől, és mintha tervezne valamit. Lehet, hogy ő már S. Ábel utódjelöltje? És azért jött el a tárgyalásra, mert ő meg belőle szeretne meríteni az új művéhez? Ha elég jól drukkol Ábelnek és az ennek egyenes következményeként szabadul, akár fel is kérheti később védőügyvédjének. Hiszen ki lesz akkor az ilyen ügyek specialistája, ha nem ő? Amikor visszamegyünk a tárgyalóba, a bírónő ígéretéhez híven felolvassa az Elköszönés című művet. Itt most ennek

N

Búvópatak 2012. június –július szó szerinti idézését mellőzzük. Ez nem Ábel irodalmi terepe, és mi nem tűrhetjük az ilyen alkotói konkurrenciát. Neki már úgyis volt egy egész felolvasó délelőttje a bíróságon. Tehát a rendhagyó közönség előtt népszerűsített műnek csak rövid tartalmát közöljük saját szavainkkal. Az író részletesen beszámol környezete iránti gyűlöletéről. Kifejti álláspontját, miszerint ő nem ember, hanem Isten – és mint ilyen, el kívánja foglalni az őt megillető helyet (bárhol is legyen az). Az útkeresésben végül a koreai srác világcsúcsa világosította meg. Ő 36 áldozattal végzett. A szerző ekkor elhatározta, hogy ő is ilyen ívet szeretne pályafutásában bejárni. Tervének a ,,Nagy Tett” nevet adta. Miután a tervnek neve és célja is volt, már csak a megvalósítás volt hátra. Lássuk csak, mi is kell ehhez?… Lőfegyver! Ez az! Lőfegyver. Na de azt honnan lehet szerezni? – tanakodik a szerző. Ezek az átkozott jogszabályok nem engedik. De nem baj. Ezután az önvallomása szerint sok mindent letöltött a netről. Ezekből rájött, hogy mit kell tennie. Be kell lépni egy sportlövész egyesületbe… Még lőteret is adnak hozzá, ahol lehet gyakorolni! Sirályság! Ám az író beszámol arról, hogy sajnálatára időben nagyon kitolódott a fegyvervizsga. Bizony sokat kellett várakoznia, ami nagyon rossz volt. De nem baj, ő türelmes. A Nagy Tettért ez nem nagy ár. Ebben az időszakban nagyon vigyázott, nehogy valami feltűnőt csináljon, és ezért felfedezzék. Beszél arról, hogy ennek érdekében még BKV-bérletet is vett, annyira rendes volt! Aztán rájött, hogy végül is a szabályozás Ausztriában enyhébb, úgyhogy inkább beiratkozott egy ottani lövészklubba. Előnynek tekintette azt is, hogy állítólag arrafelé a fegyvereknek szánt tárolóhelyeket nem is ellenőrzik annyira szigorúan. Tehát ez azt jelenti, hogy ő majd felkap egy fegyvert, és mire észreveszik, ő már árkon-bokron túl lesz vele… A szerzőt örömmel tölti el, hogy tervezgetéseiben ilyen flottul halad, úgyhogy már elkezdi felmérni az ezután következő teendőket is. Tudniillik ezeket a fegyvereket ki is kell valahol próbálni (nem csak macikon, mert az úgy nem is igazi). Hol is? Hol is? Például ott van a Kálvin téren az Erste Banknak a fiókja. Már csak egy a kérdés. Biztonsági őrt vagy rendőrt támadjon? Utána meg átrohan az egyetemre és suh, el is tűnt! Mintha ott se lett volna! De a szerző ekkor kétségek közé kerül. Nem lehet, hogy ez azért mégis kockázatos volna? Nem biztos, hogy ilyen nagy falattal kellene kezdeni. Vannak mások is. (Meg még mindig ott vannak a macik. Már ami maradt belőlük.) Végül levonja a végső következtetést. Ez az egész azért nem sikerült, mert ,,minden kis geci szál ellene volt”. Igen. Azok a hibásak, hogy a fene vinné el az összeset! Igazából valami tüntetéskor lett volna jó kipróbálni a cuccot, akkor fel sem tűnik. Nincs mostanában valami ilyesmi? Na, mindegy. A lényeg, hogy majd el fog jönni a Nagy Nap. Szeptember 16-a. A Nagy Nap a Nagy Tettel. Erre vidáman kell felkészülni, mert végül is nem minden napon jön el az idő az elkorcsosult emberi faj kiirtására, nem igaz? Itt az idő, hogy végre lerendezzük a dolgokat. Már régen rájuk fért egy kis igazságszolgáltatás. Kis mocskok. Nem is barátkoznak velem. Most majd minden sérelmet vissza adok ,,vérrel leöntve” (written by Ábel S.). A honlapra még pontokba szedve is kiírom részletesen a tervemet azoknak a nehéz felfogású kriminológusoknak, hogy megértsék. Hogy aztán a Nagy Tett elkövetése után büszkén elmondhassam magamnak (ha még élek, habár a terv szerint főbe lövöm magam… mindegy), hogy méltó követője voltam azoknak a Nagy Srácoknak! Hogy elmondhassam magamnak (ha még mindig élek) hogy Te vásott kölök Nietzsche népéből… A legnagyobbak közé emelkedtél! –  S. Ábel, mit kíván ehhez hozzászólni? – kérdezi a felolvasást befejezve a bírónő.


Búvópatak 2012. június –július Ábel hallgat egy pillanatig, valószínűleg saját műve hatása alatt van még. –  Először is elvi jelleggel leszögezném, hogy az idézett digitális tartalmak nem hitelesek. Már előbb megkezdték a vizsgálatát a laptopnak, mint ahogy az a törvény …-dik §-ának …-dik bekezdése szerint jogszerű lett volna. Emellett nem ismerem el az államnak azt a jogát, hogy kutakodjon állampolgárai bizalmas feljegyzéseiben. Megjegyezném továbbá a következőt is. Kérdéses, hogy a rendőrségnek mennyi ideje volt minderre. Ez azért fontos, mert tulajdonképpen ebben a műben nincs egyetlen olyan mondat sem, ami nem lenne ki­ kö­vetkeztethető az eddigi vallomásaimból. Ezen kívül arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy focimérkőzéseken gyakran felbukkantam. Tudniillik szenvedélyem a futball. Ezeken a meccseken rendszeresen jelen vannak rendőrök is, így gyakran összefuthattunk. Betegségem miatt kihullott a hajam, emellett jellegzetes fejformám is okot ad rá, hogy kön�nyen megjegyezzenek. Most, hogy ezt is leszögeztük, kijelenteném, hogy a bűnösségemre utaló jel nem egy corpus delicti, inkább csak egy corpus coboltus. Egy összetákolt munka, különböző forrásokból. Felteszem hát a kérdést, hogy vajon mi történt a gépemmel a rendőrségen abban a bizonyos öt üres napban?… A bírónő arca meg se rezzen, de mintha egy kis szünetre azért szüksége lett volna ahhoz, hogy nyugodtan tudja folytatni. –  Tehát azt állítja, hogy az Elköszönés című mű nem az ön produktuma, és hogy mivel a vallomások másoknak is rendelkezésére álltak… –  Az egyik tanú gépének vizsgálatához szaktanácsadót hívtak ki. Az enyémnél nem. –  Ez lenne az értelmes válasz? Tehát ön úgy gondolja, hogy az a nagy gonddal összetákolt valami… utólag került a számítógépére? –  Erre sem igennel, sem nemmel nem válaszolhatok. A rendőrségen nem lett a gép sem becsomagolva, sem leragasztva. –  S. Ábel! Ön írta a művet vagy nem ön írta? –  Szeretnék tanácskozni az ügyvéd úrral. Narancsing feláll, és szerényen odasétál. Ábel fülébe suttog valamit, az figyelmesen hallgat és bólogat. Mindenki feszülten figyel. Érthető. Most döntik el, hogy ő írta-e vagy sem?… A döntés megszületett. Ábel közli. –  Ha a laptop a birtokomban maradt volna, más lenne a helyzet. De így semmi biztosat nem tudok mondani. –  2008. június 11-éről való a következő vers. Mivel már klasszikusról van szó, és a tartalomtól egyébként is meg kell kímélni a gyengébb idegzetű olvasókat, ezért itt csak töredékeket közlünk. Nehogy aztán szerzői jogdíjat kelljen fizetnünk Ábelnek! Még majd ebből adná ki a végén a könyvét… ,,Fegyvert ragad egy ifjú / Lelövi társait / Golyóval a fejében / Nem ítéli el bíró, nem érheti oly szégyen.” –  Ezt a verset ön írta? –  Nem bizonyított, hogy ahhoz az e-mailcímhez, ahol ezt találták, csak nekem lett volna hozzáférésem. –  Volna szíves mondani valamit a 2011 februárjában történt eseményről? –  Nem nyilatkozom. –  Vannak bizonyos telefonbeszélgetések az elfogása előtti egy-két napról. Ezekből kiderül, hogy készült valamire. –  Milyen személlyel? Nem tudok semmit mondani. Ha rendelkezésemre bocsátanának egy hitelesített híváslistát a mobilszolgáltatótól, akkor talán beugrana valami. –  Egy lánnyal is beszélt ekkor az iwiwen. Egy meghívásról volt szó, amit az visszautasított. –  Nem tudok nyilatkozni.

M

22. oldal Csend. –  Személyesen akart találkozni akkor a hölggyel… –  Nem kívánok nyilatkozni. –  Beszéljünk arról az ehhez közeli időpontban történt atrocitásról azzal a férfival a XI. kerületben! Bejelentés érkezett a rendőrségre a Bogdánfy útról egy középkorú férfitól. Megadta az ön személyleírását, amit olvashatott a nyomozati iratokban is. Vékony a feje, foltos… Azt mondta, hogy egy szekrénytáras fegyvert kapott elő az övéből, és azzal hadonászott. Történt ilyen? Hatásszünet. Ábel megint előadásra készül, fogja a papírjait. –  Tisztelt Bíróság! Ez egy confabulált történet, amely ürügyül szolgált rendőri letartóztatásomra. Először is. Kopasz fejbőröm miatt nekem télen sapkában kell járnom. Ennek oka az, hogy magas megfázásom kockázata. Hiszen ilyenkor Budapesten az átlaghőmérséklet 2 Celsius-fok, a széljárás pedig 2–3 méter/szekundum sebességű. Másodszor. A személyleírás azt tartalmazza, hogy háromnegyedes kabátot viseltem, mégis látható volt az övem. Ez nonszensz. Hiszen egy háromnegyedes kabátból nem is látszik ki az ember öve! Ebből következik, hogy nem volt övem. Márpedig ha nem volt övem, akkor nem volt mibe beletűznöm a fegyvert. Tehát nem volt semmilyen fajta fegyver és semmiféle atrocitás. És ezt sem a rendőrség nyomozta ki, hanem barátunk, a Google. Továbbá az elfogásomat igazoló dokumentumok továbbítási dátuma sem stimmel. Korábban elkészült, mint hogy engem lerohantak volna. Tehát összességében ez egy törvénytelen lerohanás volt. A teremben mintha egyre kevesebb lenne az oxigén. –  Ön mivel tölti nap közben az idejét? – folytatja rendületlenül a vallatást a bírónő. – Hol van általában? És hol volt ezen a kérdéses napon konkrétan? A bírónő valószínűleg az időtöltés helyszínét illetően nem arra gondol, hogy mostanában… Mert annak meglehetősen jó a dokumentációja. Habár ezek körül a dokumentációk körül gyakran vannak összeesküvések. Ki tudja?… –  Délelőtt általában otthon vagyok. Ebéd után elmegyek, úgy tizenkettő-fél egy körül. A kérdéses napon éppen egy barátommal találkoztam. Végül is elmondhatom a nevét, miért ne? Sz. G.-vel beszéltük meg mobilon, hogy összeruccanunk a Napsugár büfében. Tizenkettő és egy óra között találkoztunk is, nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor. Elmentünk a kínai étterembe ebédelni. Ezután még a Café Zaccba is beültünk beszélgetni. Sokáig beszélgettünk. Aztán Sz. G.-nek ment a vonata, és én elkísértem őt a Délibe. Mindig így szoktuk. A Móriczról mentünk a 61-es villamossal. Nagyjából három órára érkeztünk a vonathoz. És az már ment is. –  Egyedül kóricált a Bogdánfyn? –  Nem, G.-vel voltam… Elköszöntünk, és távoztam a 61-es villamos felé vezető kijáraton. Ekkor rám ordítottak hátulról, és… történt a rendőri intézkedés. –  Fegyver volt önnél ekkor? –  Nem. –  Hol tárolta a fegyvereket? –  Nem válaszolok. –  Mozgatta-e ezeket a fegyvereket? Magával vitt-e éles lőfegyvert egy-egy órára? –  Nem. Természetesen. És szeretném, ha jegyzőkönyvbe vennék, amit most fogok mondani. Jogszabálysértően sosem léptem fel fegyverrel! Ezt kérem most jegyzőkönyvbe venni! –  Akkor menjünk tovább, nézzük csak… Kérdezem az ügyészt, az ügyvédet és a vádlottat, kívánják-e, hogy felolvassam a korábbi vallomásokat? A magas ügyész feláll.


23. oldal

Búvópatak 2012. június –július

A

–  Az első alkalommal nem voltam jelen, úgyhogy kérem az első gyanúsítotti vallomás újbóli felolvasását! A bírónő tárgyilagos hangon felolvassa Ábel első vallomását, amiben mindent bevallott. Amit a Fókusz című műsorból ismerünk. Ami miatt először ráfókuszált a világ. Szerepel benne, hogy cukorbeteg. Néha emiatt tudatzavaros állapotba is került. Előfordult az is, hogy az ablakon kitartotta a fegyvert, és lőtt egy párat. Ezzel kívánta jelezni a külvilágnak, hogy rosszul érzi magát. Ez a rosszullét havonta kétszer-háromszor fordult elő. Családi konfliktusok is voltak. Bántalmazta a nagymamát. Ebben közrejátszott, hogy hosszas családi viták folytak heteken át… Elégedetlenek voltak vele… Ezért jöttek az indulatkitörések. Ezek például attól is kirobbanhattak, ha hozzáértek. Rugdosta a nagymamát. Beszámolt arról is, hogy kétszer és hogy jobb lábbal. Utána bocsánatot kért tőle. Ezek az indulatok csak úgy hirtelen jöttek. Ha előtörtek, gyakran a házmestertől, a szomszédoktól is bocsánatot kért. Hogy a gázpisztolyát honnan szerezte? A Ferencieken vette harmincezerért… Azt mondta azért, mert fenyegetést kapott. Elismerte, hogy azok a bizonyos blogok általa használtak. Hobbijai a focimanager-játék, valamint a tömegmészárlások és erőszakos bűncselekmények böngészése a Wikipédián, amelyek az írásait is ihlették. Ezeken kívül még szeret olvasni és írni. Arra a kérdésre, hogy hogy tört össze a laptopja, azt válaszolta annak idején, hogy ,,saját magam működtem ebben közre”. De csak azokkal csinálta ezt, amik nem jól működtek. Hiszen nem lehet semmit kezdeni azokkal a rossz akkumulátorokkal. K. G.-vel és M. G.-vel, az egyetemi pajtásaival járt kávézóba. Volt, hogy megjelent P. A. is a barátnőjével. Ez utóbbi fiú őt nagyon bosszantotta. Próbálta is ezért provokálni P. A.-t, hátha lesz valami konfliktus. Apukája és anyukája gyakran veszekedtek. Akár azon is, hogy rendetlenség van a lakásban…, bármin. Sok volt a feszültség. Mindenhol. Ezért értékelte azoknak a srácoknak a tettét, akik megfricskázták a társadalmat. Akár minden eszközt bevetve. Élet és halál uraiként. Minden évéért, mind a 22-ért egy-egy áldozat… ezt akarta. De ez akarat, mint az utólag az eredményből is kiderült, valójában nem egyezett a szándékaival. Gondolkodott a bevásárlóközponton is. Allee? Vagy Westend? Fel is mérte őket… A bejáratnál el is kezdi. Minél több áldozatot próbál szedni, és mielőtt még a rendőrség odaér, magával is végez. De ott volt az egyetem is. Nem kifejezetten azokkal akart végezni, akiket utál – de ha ott vannak és áldozatul esnek, azt se bánná. A versekben le-

Várai Artúr illusztrációja

írtak szerint akarta végrehajtani a tettet. Erősítették benne a szándékot a hírek… De nem a holttestek foglalkoztatták. Azok nem érdekelték. Személyes indokai voltak. Az egyetem légkörét úgy találta, hogy képmutató. Csoporttársaival rossz volt a viszonya. Egymás után jöttek a rossz évek. Igazából kíváncsi lett volna, mi lenne a véleménye a tervéről és erről az egészről annak a lánynak, P. E.-nek? Vajon érdekelné?… De leszögezi, hogy végül magára a megvalósításra nem tett lépéseket. Hozzáteszi később azt is, hogy ezt a vallomást később valószínűleg nem fogja teljes egészében fenntartani. És ha ös�szességében nézzük az eseményeket, minden a magyar jogrendnek megfelelő volt, amit tett… Az csábította, hogy bekerülhetne a médiába egy ilyen esettel. Később erre alapozta azt a bevallását, miszerint a kihallgatás során csak kitalált bizonyos dolgokat, hogy feltűnőbb legyen. A nagymama megverése viszont megtörtént eset. Arról is beszámolt konkrétan, hogy a verseit mik ihlették. Önvallomása szerint végeredményben az a vágya, hogy olyan emberként emlékezzenek rá, aki céltudatos – és az életben ezeket a célokat el is érte. Igazából erről van szó. Nem pedig arról, hogy kegyetlen. A verseit nem kell szó szerint értelmezni. Az a helyzet, hogy 12–13 éves korában pszichiáterhez is kellett járnia a viselkedése miatt. Ezekben foglalhatók össze a felolvasás alapján Ábelnek azok a bizonyos első vallomásai, amiknek jó részét később 24 órán belül vissza is vonta. –  S. Ábel, ön miért vágyott ismertségre? – kérdezi a bírónő. –  Engedélyt kérek az ügyvéddel való rövid konzultációra. Engedély megadva. Miután ketten suttogva kikutatták az okát annak, hogy Ábel miért vágyott ismertségre, folytatja. –  Vonzott a médianyilvánosság. Figyelemre vágytam. Felhívni a figyelmet saját magamra. –  De miért? Egy sikeres élete volt. Leérettségizett. Felvették az egyetemre, ahova szerette volna. A tanulmányait remek eredménnyel végezte. Készülhetett a pályára, amire vágyott. Miért nem elég ez a siker? Mit akart kompenzálni? –  Jó életem volt. Szeretném folytatni. Csak arra gondoltam, hogy kiegészítőként még ismertségre is szert teszek. Csend. –  Melyik vallomását tartja fenn? –  Azt, amelyiket ezen a tárgyaláson mondtam. –  Kérem, beszéljen még a betegségéről! –  14 éves koromtól jelentkezett, 2002-től. Első típusú cukorbetegség. Inzulinkezelést igényel. 2–3 havonta kell orvoshoz mennem. Még hosszan hallunk Ábel betegségéről. Hosszan hallunk és hosszan hallgatunk. –  A lényeg, azt hiszem, megvolt. Kíván még valamit mondani? –  Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a vádemelés nem volt szabályos. Törvényi határidőn túl történt. Nem akarok szőrszálhasogató lenni, de ha például én kicsúsznék a jogorvoslati határidőből, akkor nem úsznám meg. Ezt a következetességet elvárom akkor is, ha az ügyészség csinálja. –  Hosszúra nyúlt ez a ma délelőtti tárgyalás. – mondja a bírónő. Azt hiszem jobb, ha az orvosszakértőket áttesszük egy másik napra, mert nem fognak beleférni. S. Ábel, önnek mikor aktuális a következő étkezés? Biztos ön is elfáradt. –  Azt hiszem, itt az ideje az ebédnek, szeretnék bekapni valamit. –  Akkor most szünetet tartunk, és negyed kettőkor folytatjuk a tanúk kihallgatásával. Kérem, mindenki hagyja el az üléstermet! Kábán felállunk a fülledt, meleg teremben. Igyekszünk mi is az ebédre gondolni.


Búvópatak 2012. június –július

24. oldal

Petrozsényi Nagy Pál

Viktor és Viktória

E

Eltelt öt év. Az 1990–1995 között végbement társadalmi fo­lya­ ma­tok rendkívül hullámzóak, pozitív és negatív irányzatok keresztezik egymást. Megvalósul a filozófiai, gazdasági, ideológiai, kulturális és vallási pluralizmus. Privatizálják az állami szektor nagy részét. De az euforikus várakozások ellenére visszaesik a termelés, tömegessé válik a munkanélküliség, és az infláció is megugrik. A reáljövedelem ag­gasztóan alacsony. Soha nem tapasztalt mértékben nő a szellemi fog­lalkozásúak és a szolgáltatásban dolgozók aránya. A külföldi munka­válla­ lás elé immár nem gördül semmiféle akadály. A születésszám csökkenésének tendenciája egyelőre tovább folytatódik. A fiatalok később kötnek házasságot, és gazdasági nehézségekre hivatkozva egy­re kevesebb gyereket vállalnak. Az oktatásban megszűnik a kötelező, központilag előírt tanterv, és érvényesül a szabad iskola- és tankönyv­választás. A középiskolások és egyetemi-főiskolai hallgatók aránya a rendszerváltás előttinek csaknem a kétszerese. Szabadabbá válik a val­lási közösségek és egyházak alapítása. Az egyházat anyagilag is kár­pó­ tol­ják. De a korábbinál kevesebbet költenek a kulturális szféra tá­mogatására. Létrejönnek a kisebbségi önkormányzatok, stb. A fiatalok egy ideig meghúzták magukat a politizáló öregasszony házában. És egész jól kijöttek egymással. Podma­ nicz­k y nem is győ­zött csodálkozni emiatt. –  Csoda történt, ti elvarázsoltátok a húgomat. Ez az első eset, hogy Nusika egy évnél tovább kibír valakit. Rövidesen azonban mégiscsak elköltözött egyikük, nevezetesen Viktória, aki férjhez ment egy orvoshoz. A temesvári fiatalemberen ekkor erőt vett a mélabú, különösen, amikor megérkezett a várva várt trónörökös. –  Jaj, Viktorka, ne lógassa már az orrát ennyire, inkább nősüljön meg maga is – látott át a szitán a házinéni okosan; vagy legalábbis ő úgy vélte, hogy átlátott, és egy szép őszi vasárnap bemutatott Viktor­nak egy fekete hajú, frufrufrizurás fodrásznőt. –  Gyöngyike, legjobb barátnőm leánya. Viktor szíve akkorát dobbant, hogy majd kifordult a melléből. A lány feltűnően hasonlított a húgára. Ugyanaz a szem, hajviselet, még tán a hangja is Viktóriára emlékeztette. Hamar összebarátkoztak, s a­lig telt el pár hónap, meg is kérte Gyöngyikét, aztán… Hát igen, ők is összeházasodtak. Később nyitottak egy fodrászműhelyt, ezzel itt a vé­ge, fuss el véle? Megközelítőleg, két epizód kivételével. Az első akkor esett meg vele, amikor Gyöngyivel Leonardo Lovas kolosszusa körül sétáltak. Itt fedezte fel néhány fényképező turista közt a temesvári festőnő egyik élettársát, a világot újrareformálni kívánó darukezelőt. –  Megismersz? Én vagyok Kis Viktor, a temesvári rendőrszázados fia, emlékszel? Dorina ismerőse, Viktória bátyja – sorolta, minek alap­ján ismerheti fel a reformer. –  Hello! Ennyi! Semmi ölelés, puszi, de örülök, hogy találkoztunk! –  Hogy van Dorina? –  Nem tudom. Már réges-régen elváltunk. –  És te? –  Köszönöm, megvagyok. –  Még mindig meg akarod reformálni a világot?

(7. rész)

–  Én, személy szerint nem. Túl kis pont vagyok én ahhoz, túl kis pont. –  Tehát mástól várod a nagy áttörést. –  Már mástól sem. Volt idő, amikor még azt hittem, legalább ná­lunk, Romániában sikerül. –  De nem sikerült. –  Nem. Még nem vagyunk hozzá elég érettek. És ti sem, egész Eu­rópa sem, bármennyire is erőlködik egyelőre. De most bocsáss meg, tovább kell mennem a turistacsoporttal. Toate cele bune: minden jót! A fiatalember úgy bámult utána, mint akinek látomása volt, és hir­telen felébredt. –  Ki volt ez a fura figura? –  Egy régi temesvári ismerős. De már azt sem tudom, hogy hívják. A második ezúttal sokként ható élményben akkor volt része, ami­kor Viktória, meg ők kimentek szórakozni egy kicsit a Nagyerdőbe. Az annyiszor megénekelt Nagyerdő évszázados tölgyfáival, ligeteivel, gyöngyvirágaival egyike Debrecen legféltettebb kincseinek. A Med­g yessy sétányon háborús emlékhelyek és villák emelkednek, de talál­ható a Nagyerdőben gyógyfürdő, állatkert és vidámpark, sőt, a lombos fák között megbúvó patinás temető is.

Takács Zoltán illusztrációja


25. oldal

Búvópatak 2012. június –július

–  A temetőt még nem láttam – jelentette ki Kis Viktor. – Talán néz­zünk körül odabent is pár percet! –  Fantasztikusan szép cimitir! 1 – gyönyörködött a sírkertben Vik­tória. – Legfőként az a háromalakos krisztusszobor a főbejáratnál. –  Nekem meg a hamvasztó előtti medence tetszik a legjobban. Lás­suk, kik nyugszanak ezekben a sírokban! Fazekas Mihály – betűzte hangosan. – Szép! Diószegi Sámuel, Bényi Árpád… Az egyik sírnál megtorpant: Kedves Viktória 1942 –1994 –  Úristen, ez nem lehet igaz! –  Micsoda? –  Olvasd el ezt a nevet, és mondd meg, kit látsz ezen a fényképen! Viktor térdei megroggyantak. –  Anya! – öntötték el szemét a könnyek, és húga nyakába borult. –  Ne sírj, ne sírj! – húzta meg a nadrágját Viktória kislánya, a két esztendős Xénia, aztán ő is sírva fakadt. Most már hármasban sírtak-ríttak keservesen. –  Végre értem, miért nem leltük sehol mostanig – mondta Viktó­ria. – Becsszó, már kezdtem azt hinni, megint Temesvárra költözött. Ekkor egy kéz nehezedett a vállára. –  Bocsánat a zavarásért, maguk temesváriak? Rongyos, ősz hajú öregasszony állt előtte. –  Biztos valami csavargó – gondolta a fiatalasszony, és kivett a re­tiküljéből néhány forintot. – Ezt magának adom, ezt meg gyertyára, és, kérem, mondjon el egy imát a halott lelki üdvéért. –  Rokonuk a megboldogult? –  Az édesanyám – borult Viktória a díszes sírkőre. Hallgattak. A szeptemberi nap sugarai bágyadtan kandikáltak át a lombokon. –  És magának? –  Tessék? – rezzent fel az immár harminc felé járó Kis Viktor. – Maga még mindig itt van? –  Csak azt bátorkodom kérdezni, magának is rokona Kedves Vik­tória? –  Ej de kíváncsi! Igen, nekem is az édesanyám.

Pethő László Árpád

Hazafelé

N

Nem én akartam hazajönni – génjeim toporogtak ott

ezért bevallott a szemenszedett napfény hiánya benned

az eltelt – léten túli homokviharban megbocsájthatón

bennem - mígnem a látható világban ím a fényed pusztul.

látható immár: feledhetetlen homály dönti magába a kintről kintre tolakodó barbárok ügyintézését –

–  És Viktornak neveznek – tegezte le váratlanul az öregasszony. – Őt meg Viktóriának – mutatott a fiatalasszonyra –, ha nem tévedek. –  Stimmel, de honnan ismer maga bennünket? –  Hát csak onnan, hogy én vagyok… én vagyok… A sovány, topis öregasszony hangja elfulladt, és elfehéredve kapasz­kodott a sírkőbe. –  Hű, ez mindjárt elájul! – ugrott hozzá a fiatalember. – Biztos éhes a nénike. Mondja meg, kérem, hol lakik! Hazavihetjük, ha kívánja. Vagy vigyük inkább az orvoshoz? – nézett kérdően a húgára. –  Ne, bogdaposte,2 jól vagyok. Különben sincs otthonom, hacsak az utcát nem tekintjük otthonnak. –  Maga tud románul? – csodálkozott rá Viktória. –  Tudok, ugyanis én is… Temesvárról származom. –  Szerencsétlen teremtés! – súgta oda Viktor a húgának. –  Ne fo­gadjuk magunkhoz? Na, legalább egy kis időre. Hiszen földink, és úgy emlékeztet anyára. Képzeld el, ha ő kóborolna valahol étlen-szomjan Debrecen utcáin! –  Mi, ezt a büdös öreglányt? – fintorgott Viktória. – Én ugyan egy percre sem – súgta vissza ugyancsak félhangon. Hanem az anyóka így is meghallotta, kiegyenesedett, és komoran elköszönt. –  Kár, én befogadtam volna – sajnálkozott a fiatalember. – Annál is inkább, mert temesvári lévén talán még anyát is ismerte. –  Bumm, erre nem gondoltam! Nénikém, visszajönne egy percre? Az asszony visszaballagott. –  Bocsánat, csak azt szeretnénk még kérdezni, nem ismerte vélet­lenül az anyánkat, Kedves, illetve Kis Ferencnét? –  Dehogynem: éppen itt áll előtted – felelte némi vonakodás után halkan, keserűen. A testvérek úgy meredtek rá, mintha éppen most szállt volna ki a sírjából. –  Lehetetlen! – rázta meg a fejét Viktória. – Kérem, ne ugrasson! Az ilyesmivel nem illik ám viccelni. Ő meghalt, és pont itt, ebbe a sírba temették. –  Az nem én vagyok. Kedvesnek Kedves, és a születési dátum is e­g yezik, de az egész csak véletlen egybeesés, és a fotó sem pontos, még ha hasonlítunk is egyben-másban egymásra. Esetleg, ha jobban meg­néznél… A fiatalasszony és Viktor is fokról fokra, tetőtől-talpig vé­ gigmust­rálta az anyókát. –  Egy kicsit mintha tényleg hasonlítana anyánkra – bi­ zony­talano­dott el a fiatalember. – Különösen a hangja… Egy kulcskérdés! Hogy hívták, és hol dolgozott az apánk, ezt árulja el nekünk! –  A neve Chiş Francisc, és a rendőrségen szolgált, mint százados. –  Szabad? – hajtotta félre a nő ingblúzát Viktória. Az öregasszony nyakán eper alakú anyajegy vöröslött. A testvérek anyjuk nyakába borultak, s most már az anya arca is dicsfényben tün­dökölt. –  Van, igen, mégis csak van Isten – tapogatta meg a nyakát Kis Vik­tor, ott, ahol az a bizonyos kereszt lógott valaha. – És most már való­ban elmondhatom: haza jöttünk, itthon vagyunk. Vége Jegyzetek 1 Temető (rom.) 2 Köszönöm, isten fizesse meg! (rom.)


Búvópatak 2012. június –július

26. oldal

Szitányi György

A vers- és a prózaírásról Magyarázkodás Kaiser Lászlónak

M

Múltkor mondtam egy félreérthető mondatot, sajnálom. Nem nagy dolog, hiszen a mai irodalmon belül a világon minden össze van zavarva, de szakmán kívüliek is hallották. Az ügyetlen mondat nagyjából így hangzott: a költészettel azért nem foglalkozom, mert azt meg lehet tanulni. Ez tulajdonképpen igaz, feltéve, hogy igazi költészetről beszélünk, nem mai halandzsákról, vers helyetti blöffökről van szó. A mondat rossz volt, de értelme nem alapvetően hibás. Ez, természetesen, arról is árulkodik, hogy szabad, élő beszédben az ember akárhogy szeretne jót mondani, kiválóan el tudja barmolni a dolgot.

A versírásról Eladható verset bárki írhat, ha ismeri a szakmát. Ehhez nem elég a forma, a rím és a ritmus. Van más elem is, de ezek ismeretében és szabályszerű megvalósításában egy vers – más-más szintű publikációs lehetőség révén – gyakran megjelenik. Ha máshogy nem, hát ingyen. Tehát ezen alapok ismerete és betartása által, ha csak nem baromság, egy vers megjelenhet. Természetesen nem abban a formában, ahogy a XIX. század egyébiránt kiváló verselői írtak. A sorkezdő nagybetű eleve marhaság, ha csak nem mondatkezdés. Ugyanakkor nem hiba tudni, hogy a versmondat távolról sem, vagy nagyon távolról emlékeztet a hétköznapi beszédre. Napjaink költőcskéi vagy gyermekversekben gügyögnek, vagy úgy tesznek, mintha szabadverset írnának, ami honunkban talán Füst Milán (esetleg a meglehetősen dogmás Kassák) költészete óta „jóra nem visz, nem vihet soha”. Az alapokat, az ógörögöktől, akik nem a nyugat-európai kultúrának, de a költészetnek alapját megvetették, mindmá-

ig ismerni kell. Ezt be kell, és be lehet magolni. A különböző verslábakat, verssorokat, nemkülönben más, példának okáért versszaknyi, sőt, egész versnyi (epigramma) formáit tudni kell. Aki nem tudja, eleve nem lehet költő. Magyar költőnek tökéletesen kell ismernie mindazt, amit az Ismerjük meg a versformákat! című művében Gáldi László megírt. Természetesen ez sem elég, ráadásul bizonyos pontjain vitatható is, hiszen jelen sorok írója mindenbe beleköt. Ennek ellenére Gáldi professzor munkája alapmű. A magyar vers alapja a ritmus. Nem verslábak, hanem különböző ritmusképletek elsőrendű jellemzői. A ritmus formái ebben az esetben is természetesen a nyelvből adódnak, ugyanakkor a középmagyar, de még az ómagyar verselésben is van közük a táncszóhoz és a bájoló, sámánisztikus ritmushoz. (Ez adja példának okáért a kései, akár a lélegzetre épülő beatversektől való eltérést. Ez, természetesen, nem jelenti azt, hogy a kései szürrealisztikus, lélegzetritmusú (angol nyelven született!) versek ne volnának nagyszerű, nem egyszer zseniális alkotások. A magyar ritmus szívdobbanásra, a láb tánclépésére épül akkor is, ha ez nem minden esetben tűnik fel. Hiába berzenkedem magam is: a munkadalok egyértelműen munkaritmust segítő, és ez által könnyítő, ritmikus szövegek, ahogy a sámánok is megidézték szellemeiket, illetve a velük kapcsolatot teremtő, monotóniából eredő transzállapotot. Természetes, hogy mindez változott, szerintem nem fejlődött, mindössze alakult és bővült a magyar költészetben. Amint Arany János zseniálisan egyeztette a magyar ritmust a görög alexandrinussal, és mindezt – bizony, tudatosan – a szabadon alkalmazható, magyaros hangzású, de görög-latin eredetű verslábakkal, amit mindmáig senki sem volt képes utánozni, már arra utal, hogy az igazi költészet sokak által hirdetett ösztönös volta távolról sem igaz. Amikor a versfaragó feltalálta a gondolatritmust (ez nagyon hasonlít a régi mágikus logikára), vele mintegy felcserélhette a szöveg ritmusát. Legalábbis részben. A lényege megint csak

Kántás Balázs versei

O

O tthonnak nevezett kőskatulyádban váltogatod az álvilágokat megnyitó ablakokat.

L étszámleépített, leszázalékolt Orpheuszként kántálsz betontárnákban a szabadságról.

Bankjegyeket számolgatsz, mintha bármit is megteremtenének a mechanikus kézmozdulatok.

Kilépni már régen nem mersz, nem is várnak megváltó újdonságok.

A hang persze valahogyan felkúszik, oda, az áhított felszínre.

Szűkülő falak között kuporogsz, reménymorzsákat rágicsálva.

A postás buzgón hozza le hozzád a csekket a csendháborítási bírságról.

Szádból a kőfogak egymás után kihullanak.

Mirelitpizzákkal folytatsz érdemleges társalgást, arcodon a heg ijesztően formátlanodik.


27. oldal az ó- és középmagyar nyelvben lelhető fel, éppúgy, mint amit szegény Képes Géza a szóeleji rímek (alliteráció) esetében magyar sajátosságnak tételezett – hadd ne részletezzem – 29 nyelv verselésében megtalálhatók. (A nyelvkutatóknak írom, ha nem tudnák: több kínai nyelvjárásban és a mongolban is megvannak!) A sorkezdő, illetve szókezdő rím, vagyis az alliteráció valóban izgalmas és érdekes, nem egyszer megkapó lelemény, de távolról sem „finnugor”. (Csodálom, hogy erre nyelvészeink mindmáig nem merészeltek felfigyelni.) A rímek a sorismétlő versekből eredhetnek, hiszen a szövegismétlő mondókák sorvégi ragjai jellemzően azonosak voltak függetlenül attól, hogy bájoló énekek (baiolo enecec) valának-e, vagy sem. A közismertnek mondható (bár ezzel napjainkban óvatosan bánok) Halotti beszéd és könyörgés, nemkülönben a valamivel későbbi Ómagyar Mária-siralom közötti rokonság nem kizárólag a magyarság nyelve, nem is a nyilvánvaló próza-, illetve versritmus, a stylus gregorianusnak kötelező prózaritmusos volta, hanem – szerintem – a számmágia rejtett volta is, amiről nem kell feltételeznünk, hogy szándékos volt, de a magyar ritmusérzéknek saját nyelvében föllelt szívdobbanása is. Érdemes megfigyelnünk az egészséges szívdobbanást ezekben a találomra választott részekben is, amelyek valószínűleg még sokak számára ismertek: „Lattiatuc feleim / sümtüchel, / mic wogmuc” Máris mondok újabb példát, hogy érthető legyen: „Egyszer egy erdőben / élt egy vén / anyóka” – ez lehet akár az Öreg néne őzikéje is. Vagy vegyünk másikat, most versből, hiszen az egyházi szövegek általában versek: „Üdvöz légy Mária, / malaszttal teljes” – tekintsünk el a nehezen menthető, értelmetlen „kegyelemmel teljes” új változattól! Ugyanez a verselés másképp: „Világnak világa, / virágnak virága…” A magyar vers egyrészt a munkadalból, másrészt az imából eredt, és mintegy menet közben átvette a költészet összes vívmányát az antikvitástól, legalábbis a tegnapelőttig. Ez, természetesen, elfogult vélemény, mert a legújabb idők semmit­ mon­dását, netán gyerekverseit (Varró Dani) nem vagyok képes komolyan venni, vagy akár közös nevezőre hozni a magyar irodalmi hagyományokkal, amint Weöres Sándor szakmailag kifogástalan játékos verseivel, a látszatra sem gyerekmondókának ható műveivel (Az elveszített napernyő, Psyché, Antik ecloga stb.), vagy az olyan alkotásokkal, amelyek zeneművé, nemzeti imává lettek, netán alapjai vagy akár szövegei, dalbetétei valamely nagy zeneműnek, mint Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany és mások költeményei, de még Petőfi dallá lett versei is költemények, esztétikai értékkel bíró költői műalkotások. Ha vers, legyen vers, bár nem kell osztályharcosnak lennie, de jó, ha még valamit megtanul, aki poéta kíván lenni: a költői nyelvet, aminek lényegét – ó, mi szégyen! – egy oroszszerű úr, bizonyos Jakobson, a költői nyelvben határozta meg mint ultima ratiót, és ezzel a lényeget mondta ki: остранение. Fájdalom, nincs magyar fordítása, de értelme: „össze nem illő dolgok szerves összetartozása”. Erre egyből eszembe jutott, hogy „Egy kirakatban lila dalra kelt egy nyakkendő” – véreim, hát ez a lényeg: a mindenütt jelenlevő, több irányból ható, az összes érzékszerv közös érzékeléséből származó költői kép. Közeli rokona a szinesztéziának. Ha pedig így, édesanyánk nyelvén, pontszerűen zárt egész világként fejezzük ki, a neve magyar költészet. Forma- és anyanyelvünk. Az első fele piaci áru is lehet, de a kettő együtt már nemzeti költészet.

A

Búvópatak 2012. június –július

A prózáról Roppant kellemetlen, hogy a stílust – fogalmam sincs, milyen alapon – kisajátíthatta a nyelvészet. A baj itt kezdődött. A nyelvtudomány, ami valamilyen oknál fogva kisajátította a stilisztika elnevezésű diszciplínát, ragaszkodik ahhoz a tézishez, miszerint a próza értelme: „egyenesre fordított beszéd”. Ez ugyanolyan tudományos balfogás, mint Moliére Úrhatnám polgárában monsieur Jourdain arra döbbenése, hogy „egész életemben prózában beszéltem”. A próza sem egyenesre fordított beszéd, de nincs kötelező, illetve technikailag elfogadott formavilága. Mondhatnám, hogy a görög Menipposz versekkel is tarkított prózája, nemkülönben a rá e tekintetben emlékeztető, sokkal értékállóbb Petronius prózája, amelyben – ahol a prózát nem tartotta eléggé tömör kifejezésnek – versdarabokban fejezte ki markánsabb mondanivalóját, arra mutat, hogy van, ami versben erőteljesebb és pontosabb, mint prózában. Ugyanakkor van példa arra is, hogy a prózanyelv – ami távolról sem azonos a proletkultos „valóságtükrözéssel” – nyelvhasználatában megközelíti a poézis érzékletes, mégis tömör nyelvi kifejezésmódját. Sajnálatos, hogy ez a poétikai érték a prózában csaknem kivételes. Egy példát említek, alighanem a legismertebb Krúdy Gyula impresszionista prózaírása, amelynek egyik csodája, hogy a mondatok néhol elképesztő hosszúsága is érthető, egységes gondolatot fejez ki úgy, hogy mondattanilag – ennyit a nyelvészet irodalmi szakértelméről – egész egyszerűen nem mondatok. Volt szerencsém Krúdy-szövegeket, elsősorban bá­ mulatos impresszionista mondatait elemezni (in: A Krúdy-mondat és a ritmus – 1973). Nemcsak az tűnt ki, hogy ez a próza kifejezésének tömörségében, poétikailag a költészettel testvér szöveg, hanem az is, hogy e mondatok a nyelvtani kánon szerint a szintaktikai szabályoknak nem felelnek meg. Költői kifejezésegységek, legfeljebb az mutatható ki bennük, hogy amennyiben elemezhetők, sokszorosan mellérendelt mondatok alárendelt mondatai, kis megengedéssel, nyelvtani szerkezetként egymásnak tükörképei. Ilyen prózánk alig van. Csak megjegyzésként: ha Tersánszky Józsi Jenő lektorai nem a prózairodalom értői, sosem lett volna belőle „a” Ter­sán­szky. Négy évtizede, hogy életművének egy méltatója Áldassék a lektor címmel jelentetett meg emlékezést a szintén csodálatos életműről. Ugyancsak jellemző egy híres nyelvészünk dolgozata Fejes Endre emlékezetes regényéről: A Rozsdatemető stílusa, avagy a stílus rozsdatemetője volt a címe. A nyelvész nevét szintén nem említem. Esetünkben azért, mert nem méltó rá. A prózaírás e tekintetben – függetlenül a nyelvészek gitt­rá­ gásától (hogy mást ne mondjak) – egészen különös művészet, aminek az „egyenesre fordított beszédhez” annyi köze van, mint egy bolsevista vezércikknek az esztétikumhoz. Vannak minták a prózában, amiket követnek, vagy éppen követendőnek vélnek, csakhogy a művészet – márpedig az irodalom minden ága az – mindig egyedi, és stílusa a művészt jellemzi. (Nem egészen pontos Buffon megjegyzése a stílus és az ember azonos voltáról, de van benne igazság.) A ritmusos próza, mint a középkorban a stylus gregorianus, ami VIII. Gergely pápáról kapta nevét, eredetileg egyházi, a kancelláriákban használt szövegek kötelező közlésmódja volt. Tehát ez sem új lelemény, a kereszténység fejlesztette ki. Stylus gregorianusban íródott például a Halotti beszéd és könyörgés is, hogy a magunk hazájában maradjunk, de jellegzetesen ritmusos Eötvös Károly prózája is. Van határ a költészet és a prózairodalom között (kizárólag a magas irodalomról beszélek, ahova a magam rigiditásával


Búvópatak 2012. június –július akkor sem tudom besorolni a prózaverset, vagy azt a valamit, amit Juhász Ferenc egy művével kapcsolatban versprózának nevezett). Nem ahhoz ragaszkodom, hogy vagy vers, vagy próza, hanem elvárom, hogy leírva, mint a nyelv hangzó élményének emléke, minden érzékszervemre ható kódja legyen a nyelvi közlésnek, de olyan kódja, amely mint a zene meghatározatlan tárgyiassága, vagy bármely más művészet esztétikuma, megfog, magával emel, és katarzisban részesít.

28. oldal Vulgo: a költészet tanulható, de csak akkor művészet, ha a költő révén azzá lesz, a próza pedig kizárólag a nyelvből ta­ nul­ható, és ennek révén, ha van poétikai értéke, önmagától és szerzőjétől válik írásművészetté. Hogy a drámaírásról nem szólok, kérem az olvasót, nézze el, de az most nem volt témám.

Summája Ami a bevezetőben említett, elrontott mondatom értelme: a költészetnek van megtanulandó és megtanulható anyaga, a prózának ellenben nincs. Az előbbi lehet művészi színvonalú techné, de amíg csupán árunak alkalmas, ha egy-egy irodalmi lap vagy kiadó megvásárolja, a költői művészet a nyelvből mint különleges anyagból gyúrt egyéni, megváltoztathatatlan, pa­ ra­f ra­zálhatatlan voltában azonos önmagával, a próza csak akkor művészet, ha ugyanilyen, de nem kapaszkodhat előzményeibe, mert elveszíti egyedi és egyéni voltát.

Bene Zoltán

Anya

E

Egyszer azt mondta nekem telefonban az anyám valamiféle rokona, mesélte Pósa egy étteremben Teónak, teli szájjal, azt mondta nekem, de éppen két évvel az anyám halála után, hogy írjam le neki tíz szóban, milyen volt az anyám. Mert ő utoljára ötven éve látta. Mindketten gyerekek voltak, és ez a rokon röhögött anyámon, merthogy szegény siketnémának született, következésképp kiskorában mindenki hülyének is nézte. Ettől, persze, lehetett volna akár valódi hülye is, de spe­ciel az anyám nem volt az. Na, ja. A lényeg, hogy ez a rokon tíz szót akart kivasalni belőlem az anyámról. Először is elküldtem a redves rossebbe, aztán leültem, hogy magamnak kezdjek szavakat találni. Szavakat az anyámra. Magamnak, Teó, lelkem, érted? És ha rájuk akadok, neked is elárulom az eredményt, mind a tízet, érted? Ezt gondoltam. Teó nyilván értette, mit gondolt Pósa, legalábbis erre utalt, hogy mindenféle bővebb kifejtés elmaradt. Ehelyett Pósa azzal folytatta: minden igyekezetem ellenére nem találtam. Jókat nem, alkalmasakat nem. Olyanokat igen, hogy siketnéma meg barnahajú. És ezek többé-kevésbé rendben vannak. Csakhogy én, ha jobban átgondolom, ezekkel se vagyok elégedett. Mert az anyám ugyan siketnéma volt, mégis kommunikáltunk, tehát ez – felőlem nézve – érdektelen tény… Nem jelbeszéddel beszélgettünk ugyan, idézte föl Pósa, miközben a fülcimpáját huzigálta, mert azt se én, se senki más nem tanulta meg a családban, hanem gesztusokkal, szemmozgással, érzésekkel, mittoménmiacsudákkal… Na, ja. És a haja se barna volt, az a nagy büdös igazság, Teó, a fene enné meg! Inkább mikor ilyen, mikor olyan. Nem festette, csak rásütött a nap. Vagy éppen nem. Más árnyalata volt lámpafényben, mint szürkületkor. Nyilván minden hajjal így van ez, de én csak az anyám haján figyeltem meg ilyesmit. Pósa ivott egy kortyot a fröc�cséből, kis koccanással lerakta a villát és a kést a tányérjára. Elmélázva beszélt tovább, nem is Teóhoz, inkább Teó háta mögött, az étterem falára akasztott giccses tájképhez intézte szavait. A szagát se tudom felidézni, pedig volt neki valami

Portré anyámról – Csikós András festménye

sajátos szaga. Úgy körülbelül tizenegyezer komponensből tevődött össze. Amilyen egy barom vagyok, tegnap éjjel elkezdtem összeszedni ezeket. Százig se jutottam. Egyszer viszont volt egy nőm, akin megorrontottam vagy négy-öt komponenst az anyám szagából. Hát, menten csődöt mondtam. Velem és általam meg a freudizmus mond csődöt, ezek szerint. Elég volt egy, úgy lehet, milliomodokban sem kifejezhető hasonlóságot produkálnia egy nőnek az anyámhoz, s én menten képtelen voltam kupakolni vele, holott rendes körülmények közt ez a kedvenc foglalatosságom. Na, ja… Pósa újra Teóra nézett, úgy folytatta. Amióta az a kretén rokonom tíz szót kért tőlem, amivel leírhatom neki az anyámat, már nem is jut eszembe a kamatyolás, Teó, képzeld el, nemhogy napjában százszor, mint korábban, de egyszer se! Mert feszt ez jár a fejemben, ez a tíz szó. Hogy van-e? És ha van, melyik tíz az? A helyzet az, hogy azóta a telefon óta mást se csinálok, csak próbálok tíz szót találni az anyámra, akinek amúgy egyetlen szava sem volt az életében, hiszen nem tudott beszélni. Egy némára kellene tíz szót lelnem, tíz jó szót, jellemzőt. Hát hogy a pitlibe’? Pósa tanácstalanul tárta szét a kezeit. Mikor azt mondom neked, Teó, lelkem, anyám siketnéma volt és tíz gyereket szült, hetet nevelt föl, akkor se mondtam az égvilágon semmit. Ezt akár egy bulvárlapból is olvashatnád, nem? Na, ja, persze, hogy olvashatnád… Már, ha az anyám híresség lenne. Vagy én. Akkor olvashatnád… De ha olvasnád, se jelentene semmit. Lévén nincs tíz szó. Egy van. Csupán egy. Anyám. És én most úgy döntöttem, ezt használom, nem kínlódom. Értse mindenki, ahogy akarja. Úgy is érti mindenki, gondolom, ahogy akarja. Vagy, ahogy tudja. Na, ja… Pósa fölemelte az evőeszközöket, levágott egy darabkát a hagymás rostélyosból, a szájába tolta, rágott. Teó intett a pincérnek, újabb fröccsöket kért. Értette, amit Pósa mond, s mivel értette, nem akarta ragozni. Pósa ezért alapvetően hálás volt. Rúgjunk be, lelkem, javasolta. Vagy ne? Teó vállat vont. A kérdések azon a napon részint nyitva maradtak.


29. oldal

Sarusi Mihály

Búvópatak 2012. június –július

Kis almádi irodalomtörténet

Olvasólámpa Könyvekről,

írókról

Váth János félszáz könyve

Ő

Őrizkedj attól, akinek csak egy könyve van – óv bennünket Aquinoi Szent János. S valóban, sokan érzik úgy, hogy va­la­ mennyiünk élete megérne egy könyvet, s akinek van valami íráskészsége, könnyen kedvet kap arra, hogy ezt megtegye. Váth Jánosnak, Almádink legnagyobb, vagy mondjuk úgy, a magyar irodalomtörténet legismertebb almádi írójának majdnem félszáz kötete látott napvilágot! Így aztán nem csoda, hogy városunkban meglehetős tisztelet övezi Váth Jánost: utca, díj viseli a nevét, szobra áll a tóparti sétányon, s emlékkiállítást rendeztek be könyvtárunkban. Talán azt is megérjük, hogy értő irodalmár – például a Váth Jánosról 1995-ös várostörténetünkben kitűnő tanulmányt író veszprémi irodalomtörténész, Ács Anna – válogatásában csokorba kötve, egyetlen könyvbe szerkesztve olvashatók lesznek az író legszebb munkái, amelyeket ma könyvtárak mélye rejt, s így a Balaton-mellyék és Almádi értékei iránt érdeklődő olvasók aligha vehetnek kézbe.

Sok különlegességet kínál az érdeklődőnek Váth János (1887, Kenese –1962, Almádi) élete s életműve. Magam ezúttal az írói teljesítmény meglepő mennyiségének igyekeztem utánajárni, ugyanis többen mintegy félszáz Váth-művet említenek! A Balaton Gárdonyijaként, a Balaton Tömörkényeként, a Magyar Provence Mistraljaként, a Pannontenger mesemondójaként egyaránt emlegetett Váth munkái (s az OSZK-ban föllelhető újra­ kiadásaik) így sorjáznak a könyvtárak, az adattárak és Ács Anna dolgozatának adatai alapján: 1. Balatoni levegőben, 1911, Veszprém (elbeszélések) + 1928, Pécs (németül), 1929, B.füred, 2. Arabeszkek, 1912, Vp. (karcolatok, mesék) 3. A nádi farkas, 1914, Bp. (kisregény) + 1916, Bp., 1926, Vp., 1929, B.füred 4. Magyar katolikus szépirodalom, 1915, B.füred (írói arcképek) + 1933, Kalocsa, 1943, Pápa 5. Pannontenger csillaga, 1917, Szombathely (2 elbeszélés)

CsB fotó


Búvópatak 2012. június –július 6. Lápvilágban, 1917, (életképek) + 1927, Celldömölk, 1929, Füred, 1987, Várpalota 7. Balatoni emberek, 1920, (elbeszélések) + 1929, Füred 8. Szirtomlás, 1922, Szombathely (elbeszélések) + 1929, Füred 9. Magyar költők dalaiban a Balaton, 1922, Veszprém (válogatás) + 1937, Celldömölk 10. Nyírt Sámsonok, 1923, Szombathely (rajzok, novellák) 11. Pintyőketojások, 1924, Pécs (gyermekmesék) + 1929, B. füred 12. Ungok, nádak, rónavizek, 1924, Bp. (elbeszélések, fabulák) + 1926, Szombathely, 1929, B.füred 13. Imitatio Christi, 1925, Arad (elbeszélések) 14. Az ér útnak indul, 1925–1926, A Hírnök (regény) +1929, Füred 15. Vidéki írók, 1925, Vp. (írói arcképek, cikkek, szemlék) 16. Egy műkedvelői est, 1925, Bp. (három hazafias egyfelvonásos: A pozsonyi fiú, A szabadsághős unokái, A börtönőr fia) + 1926, Szombathely 17. A Balaton tükröződése, 1926, B.füred-fürdő (mesék, regék és szépprózai idézetek) 18. A Bambino kis zarándokai, 1926, Arad (elbeszélések) + 1941, (olasz fordítás), 1942, Bp. (4. kiad.) 19. Virágos temető, 1917–1927, 1927, Celldömölk (antológia) 20. Gárdonyi Géza életrajza, 1929, Szombathely (tanulmány) + 1997, Devecser 21. Árva Kenese, 1929, Füred (énregény) 22. Veszprém vármegye képeskönyve, 1929, Vp. (lakóhely-ismertetés harmadikosoknak) 23. A ledöntött bálvány, 1929, Nyíregyháza (kisregény) + 1929, B.füred 24. A hárfás leány, 1929, Szombathely (ifjúsági elbeszélések) + 1941, 1942, Bp. (4. kiad.) 25. A déli harangszó, 1935, Kalocsa (történelmi regény) 26. Szent László népe, 1936, Bp. (székely regény) 27. Galileai halászok, 1937, Kalocsa (bibliai tárgyú kisregények, bevezette Supka Géza, illusztrálta Győrffy György) + 1942, Győr (németül) – megjelent eszperantóul is 28. Halásztűznél, 1937, Celldömölk (elbeszélések) 29. Szív a kövek között, 1937, (kisregény) 30. Solt anyja, 1939, Füred (történelmi regény) 31. Farkasok dala, 1940, (regény) 32. Az egyház csókja, 1940, Bp. (ifjúsági regény) 33. Erdélyi csillag, 1941, Kolozsvár (történelmi kisregény) 34. Kövek között, 1941, Pécs (balatoni novellák) 35. A kenesei országgyűlésen, 1941, Kolozsvár (füzet B.kenese múltjáról) 36. Füred a szépirodalomban, 1943, Szombathely (tanulmány) 37. Jánosi Gusztáv Emlékfüzet születése 100. s halála 30. évfordulójára. 1943, Füred (tanulmány a műfordítóról és válogatás munkáiból) 38. Lyra Coelestis, 1944, Gyöngyös (válogatott imádságok, versek). Váth János munkái címmel 1929 és 1932 között B.füreden a Balatoni Szövetség 10 kötetes sorozatban adta ki az írásait. A sorozatban közreadott munkák: Balatoni levegőben, Lápvilágban, Nádi farkas, Pannontenger csillaga, Az Ér útnak indul, Szirtomlás, Pintyőke tojások, Árva Kenese, Ledöntött bálvány, Balatoni emberek. Életében ez utóbbi Égi Dal-szemelgetés volt az utolsó könyv, amelyet idehaza kiadhatott. A legjobbkor, a német megszállás és a náci rémuralom évében, a szovjet megszállás és az istentagadás szellemének a ránk erőltetése előtti percekben… Hogy legyen miért számkivetni, otthonából kilakni a „proletárdiktatúra” Magyarországán?

V

30. oldal (A veszprémi megyei könyvtár és a budavári nemzeti könyvtár jegyzékében, valamint a lexikonokban, irodalomtörténeti művekben föllelhető kiadási évszámok nem mindig egyeznek az almádi könyvtár Váth-gyűjteményében megőrzött példányokon található adatokkal.) 1945-től nem jelenhettek meg a katolikus író munkái, halála után – tudomásunk szerint – két kötetét adták ki újra: a devecseriek a Gárdonyi Géza életrajzot 1997-ben, a Lápvilágban pedig 1987-ben szintén hasonmás kiadásban látott napvilágot Várpalotán, e kötetről az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) nem tud. Az Itt van Sobri című Váth-elbeszélés Darna-Dö­mö­ tör-Zákonyi A gyöngyösi csárda című, 1976-ban 10. kiadásban megjelent kötetben látott napvilágot. Az Almádi emlékművek és művészeik című tanulmánya (39.) folytatásokban jelent meg a kalocsai Magyar Népművészet című lapban, ahol a füredi irodalmi hagyományokról szóló dolgozata is napvilágot látott. Idegen nyelvre több munkáját is lefordították, Ács Anna Váth könyveinek és elbeszéléseinek német, olasz, román, finn, eszperantó nyelven való megjelentetéséről tud, nemzeti könyvtárunk, az OSZK ezekből csak mutatóban őriz néhányat. Kiadatlan maradt több kézirata (a hagyatékot a veszprémi múzeum őrzi). „Sajtó alatt” volt egy-egy könyvén olvasható közlemény szerint A prépost küldetése (40.), Dombok árnyékában (41.), Pálos triász (42.), Veszprémi öregdiákok (43.), Zirc szelleme (44.) című – a jelek szerint kiadatlan maradt – műve. Ács Anna Az opálos Balaton (45.) című, Mészöly Géza festőművészről írt regényét, Veszprémi triász (46.), Magyar várak története (47.) című művét, az almádi katolikus egyházközség múltját föltáró munkáját (48.) és Bölcsőhelyem (49.) című verseskötetét említi azok közül, amelyek nem kaphattak nyilvánosságot az író életében. A kiadatlan művek sorát Tölgyesi József (1987-es almádi füzetben) a kitűnő veszprémi szobászművészről, Váth „címlap-rajzolójáról”, Csikász Imréről írott életregénnyel (50.) szaporítja, Pacsuné Fodor Sára pedig a Reguly-regényre (51.) így emlékezik: –  A Reguly Antal élete című könyve kéziratban maradt. Odaadtam ezt is a múzeumnak, amikor legközelebb kerestem, nem találták, lába kelt. Ez az egy példány volt belőle. Kiküldte laponként Németországba, hogy megjelenjen németül, elvesztek. Ugyanő így emlékszik a Mészöly-regény sorsára: –  Zákonyi Ferenc a Siófoki Füzetekben akarta kiadni, de kirúgták az állásból. Ezt is kiküldte a nagyapám laponként Németországba. Ez a kézirat is a megyei múzeumba került. Nagyapa azt akarta, hogy Pannonhalmára kerüljön a hagyaték, de Pannonhalmán zűrzavar volt; a leveleit, például a Prohászka-leveleket, odaadta a bencéseknek. A Füredi úton lévő villát 1926-ban építtette; 1945 után, mivel „több, mint két szobája volt”, tanács rendelkezésű ingatlanná tették. Az ő tulajdonukban maradt, de nagyapja egyetlen szobába szorult, a többit 1949/50-ben körüllakókkal rakták tele. A lakóktól kapott pénzzel sokra nem mentek: 20 forintot fizettek a betelepítettek. Az 1990-es évek végén győri vállalkozó vette meg a Várpalotán élő unokától a Váth-villát, amelyről – vagy amelynek kerítéséről – nagyon hiányzik az emléktábla. A jeles almádi íróról írt eddigi kötetek: Kutassy János Keszthelyen 1933-ban, Orosz Iván Szarvason 1936-ban és Tölgyesi József Almádiban 1987-ben jelentetett meg Váthról tanulmányt. Holló Miklós az Új Almádi Újság 1998. szeptemberi és Szelényi Pál a lap 2002. májusi számában írt róla. Ám van még mit elmondani Váth Jánosról! Például nem akármilyen drámai történet lehet a Váth-villából való kiszorítási kísérlet… A kor, a korszak, s ezen évek helybéli hatalmasainak a nem túl nagy dicsőségére. Rájuk ki emlékezik? Váthra ma is büszkék lehetünk.


31. oldal

Búvópatak 2012. június –július

Az elveszett nemzedék közérzetregénye

Olvasólámpa Könyvekről,

írókról

Újra megjelent Az éj szelíd trónján, Fitzgerald remekműve

A

A Európa Könyvkiadó nagy fába vágta a fejszéjét. A nemolva­ sás és az álirodalmi alkotások tetőzésének évadján sorozatban adja ki az amerikai elveszett nemzedék egyik legjelentősebb alkotója, a harmincas évekbeli dzsessznemzedék talán legjobb regény- és novellaírója, F. Scott Fitzgerald (Francis Scott Kay Fitzgerald) egykori legendás könyveit. Eddig megjelent A nagy Gatsby, a Szépek és átkozottak, Az édentől mesze, a napokban látott napvilágot Az éj szelíd trónján című nemzedéki közérzetregény Osztovits Levente fordításában. A regény címe Tender Is the Night – Az éj szelíd trónján, Keats Óda eg y csalogányhoz című romantikus világhanyatlás költeményéből származik. Nem véletlen, hogy F. Scott Fitzgerald (1896–1940), az amerikai irodalom első dzsessznemzedéke, Gertrud Stein kifejezését idézve az elveszett nemzedék 1934es kultikus regényének címét az angol romantika óriásától kölcsönözte. Az angol költőtriász, Keats, Shelley, Byron romantikus sátánizmusa, dekadens halál és önrombolás kultusza előfutára, édestestvére az első világháborút követő, új-angliai elveszettek, veszettek, elátkozottak életérzésének. Fitzgerald az első világégést követő minden mindegy tudattól vezérelt féktelen önrombolás, önsors-rontás, dekadencia regényét írta meg úgy, hogy könyve a saját korában nem aratott osztatlan sikert sem a kritikusok, sem az olvasók táborában. Aki ma úgy olvassa már Fitzgerald legendás könyveit, hogy tudja: A nagy Gatsby, az amerikai álom, a könnyű meggazdagodás és önmegvalósítás tévhitének ellenregénye, egyben a tengeren túli kispróza mintaszerűen tökéletes szerkezetű etalonja, Az éj szelíd trónján pedig az elveszettek igazi nagyregénye, csodálkozik. Vagy egyáltalán nem csodálkozik. Úgy vélheti: Fitzgerald sorsa mintázza a közhelyszerűen ismert irodalmi tételt, amely szerint az igazi tehetséget általában egyáltalán nem, vagy csak nehezen ismerik el a saját korában. Fitzgerald állítólagos legjobb íróbarátja, valójában irigylő vetélytársa, Hemingway, kivel a harmincas években együtt züllöttek, kallódtak Európában, főként az amerikai romlás elől Európába menekülő ame­ rikai írók Mekkájában, Párizsban, elismerte, hogy A nagy Gatsby tökéletes remekmű. Ám későbbi írásaiban, nyilatkozataiban eltúlozta Fitzgerald ténylegesen létező alkoholizmusának negatív hatását munkáira. Nem ismerte föl igazán Az éj szelíd trónján erényeit. Kárhoztatta barátja feleségét, a gazdag, felső tízezerbeli, sikertelen vagy inkább önjelölt, írói ambícióiba beleőrült, skizofrén balett-táncosnőt, Zelda Sayre-t is. Az éj szelíd trónján című regényt a megjelenése utáni időszakban nem igazán sikerült burkolt önéletrajzi kísérletként könyvelte el az amerikai közvélemény. Főhőse, Dick Diver, a zseniális, ám az alkoholizmusba, és az önhajszoló életbe belerokkanó pszichiáter- tudós-író, a nemzedék egyetlen tiszta képviselője valóban alteregója Fitzgeraldnak. A regénybeli dúsgazdag családból származó skizofréniával küszködő Nicole-ban, a főhősnek először páciensében, aztán nagy szerelmében sem nehéz fölismernünk Zelda alakját. A két mintaszerű szerelmes házaspárra a háború után Európába, Franciaországba menekülő amerikai művész, újságíró, író, festőművészekből, unatko-

zó milliomosokból, valamint hasonszőrű francia, angol, európai barátaikból kialakult, elegánsan züllő társaság először követendő példaként tekint. Az éj szelíd trónjára ültetik őket. Ám az egyre apokaliptikusabb rémségekbe, szexuális elferdülésekbe, mértéktelen züllésbe, önrombolásba, militarizmusba száguldó világ szelleme beleköltözik a főszereplőkbe is. Ahogy az egyik hős a regény fináléjában meg is fogalmazza, már nehéz eldönteni, hogy Amerika fertőzte-é meg az első világháború után Európát, vagy a tengeren túli fertőt olykor messze túlszárnyaló óvilág betegítette hatványozottan vissza az újvilágot. A regény végkifejlete a rontás győzelme, a házaspár trónfosztása. Nicole, e feleség ugyan teljesen kigyógyul a skizofréniából, de teljes mértékben eluralkodik rajta az egészségesnek vélt beteg világ szellemisége. Elválik egykori megmentőjétől, s hozzámegy e regény egyik legellenszenvesebb, trendi, mi­li­ táns alakjához. (A valóság nem ilyen szörnyű: Fitzgerald feleségével, Zeldával haláláig élt együtt héja-nászban.) A pszichiáter-író pedig alkoholista vidéki orvosként teng-leng, kallódik Amerika egyre kisebb városaiban. Az íróval, F. Scott Fitz­geralddal ellentétben, aki az alkoholizmusát ugyan nem tudta legyőzni, ám, negyvennégy éves korában bekövetkezett halála után egyre inkább a huszadik század legjelentősebb amerikai írói között kezdik emlegetni. S így tartják számon őt mindmáig, az olvasó magyarok is, kiknek a hetvenes években Az éj szelíd trónján a legkedvesebb olvasmányai között szerepelt. Pósa Zoltán F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján, regény, Ford. Osztovits Levente, Európa Könyvkiadó, 2011

F. Scott Fitzgerald


Búvópatak 2012. június –július

32. oldal

Szutrély Péter

Come Sunday!

A

A jazz kemény műfaj. Lehet szeretni, lehet nem szeretni, csak egyet nem lehet: elsétálni mellette. Ahol egy életérzés lüktet, ott mindenki lüktet, akinek hallószervei még valahogyan működnek. A jazz tehát lüktető életérzés, belülről rezeg, belül rezonál és terjed, mint valami jó járvány. Amikor az ember a Harlembe ér, történetesen vasárnap, egy saroknyit sem mehet, s máris része egy „church”-nek. Dob­szóló, trombitahasogatás, tiszteletesek tánclépésben, és hosszú lebernyegekben gondosan frizurázott ladyk lüktetnek, rezonálnak az élet, mint olyan érzésére. „Weerrrjfr?” (tudni illik: Where are you from?) Ojjj nááájsz from júróó(p)! Júúáhhrr píítö(r)! Hellóo júú píítö(r) frjúúúú! „…God…God…” A pontoknál ritmust, tapsot, rengeteg mosolyt és utolérhetetlenül lazaizomzatú életörömet kell elképzelni. Mindez így megy órákon át. A jazz kemény műfaj. Elmenni nem lehet mellette. Még Ka­ pos­váron sem, különösen, ha a Szivárvány Kultúrpalota színpada mögött, zárt ajtók mellett a környező utcákban is lüktet. Mert így lüktetett nemrég itt, ebben a csodamoziban, melynek épitészetét Barcelona is megirigyelheti. Ámulás és bámulás az egész. Csak az akusztika figyelmeztet arra, hogy moziban vagyunk. A hangzások többször egymásba vesztek. Kultúrpalota, MAO, jazz. Egyre nehezebb témák. A zenében, Kaposvárban járatlan megzavarodik. Mi lesz ebből? Egy „bigband”. Valamikor „tánczenekar”, már az idősebbeknek. A még régebbieknek könnyedség, szabad öröm, még akkor is, amikor emitt zúgtak a bombázók. A szaxofon búgó hangját, azt a bizonyos múúúnlájt hangulatot generációk ismerik. A MAO (Modern Art Orchestra) ilyen is, meg nem is. Mondhatni erős zenekar, hiszen a hagyományos bigbandelvárásokat is felülmúlja 18 tagjával, kiknek fiatalos egészsége jó tüdőkapacitást jelent. Csupa ízig-vérig zenész. Klasszikusban profik, akik nem akármilyen fokon merülnek el a „csak jazz”-ben. A zenekar hétéves története alatt sajnos elég sokan mentek is, jöttek is, ez érezhető a hangzás színein. Olyan ez, mint a töltött káposzta… A „bandlaeder” Fekete Kovács Kornél élvezetes kézjelekkel lazán irányítja a témákat, ismétléseket, aztán – ha úgy se megy – megsúgja. A tagok egyénisége a szólók alatt bontakozik ki. Az est első részében Fekete Kovács Kornél „Ajánlások” gyűjteményéből hallhattunk négy tételt. Élvezetes, friss zene, mondhatni korabeli, vagyis hangzásaiban a korábbi évtizedektől elkalandozó, de szigorúan azokra építkezve. Biztosan nincs kétszer ugyanaz, biztosan alkotva zenél a csapat. Mindenki elemében van, hozzáteszi a magáét. Együttes munka. Saját művet játszani élvezet? Elképzelhető. MAO, vagyis kortárs. A mai 30-as generáció jazz-légköre. Már ők ajánlják fiaiknak, de semmi gond. A 40-es oldie-k is jól érzik magukat benne. A második rész Duke Ellingtoné. „Jazz mise”. Ritkán hallott mű, vagy inkább gyűjteménye vallásos témáknak, melyeket Ellington maga nem fűzött a liturgia fonalán misévé. Dicsérjétek az Urat! Valóban. Ritmusok, szólók és kórusok, „tutti”-k kavargása, harmóniája, lüktetése dicséri az Urat, a hallgatóság pedig már-már enged, mert engednie kell a felszólításnak: táncoljatok! Mert az Úr magasztos, mindenható, a Mennyországban lakik, övé a vasárnap, s jutalma az ember szabadsága. Ritmusok birodalmából haladunk a Mennyország felé. Fekete Kovács Kornél trombitája felragad bennünket, Bolba Éva szop-

A kaposvári Szivárvány Kultúrpalota homlokzata – CsB fotó

rán virágcsokrait adja üdén, és különleges dobszóló jelzi az apró, égi csengettyűk erejét. Antal Mátyás vezetésével forr össze mindez a Nemzeti Énekkar kórusával. Tiszteletre méltó kórus, kiknek klasszikusokon érlelt, roppantul fegyelmezett, tiszta hanganyaga a zenekar nélkül élvezhető igazán, a maga feszességében. Ők is dicsérik az Urat. Másképpen. „Pontosan, szépen”, tisztán, tudással. De a gospelkórusok világából ismert utolsó sejtekig való lüktetés, az a harlemi lazaság, mely a jazz humusza, hiányzott. Az arcok feszülten figyelő alkotóarcok voltak. Talán hatan, heten engedtek meg maguknak némi mosolyt és ritmust tagjaikban. Valóban, amint mondták, a kórus kirándult ezen a zenei vidéken, kirándulva dicsérték az Urat, de kirándulásuk közepette sem feledkeztek meg magas tudásukról és fegyelmezettségükről. A siker, a jellegzetesen gyorsuló, magyar taps, a zárórész rövidített ismétlése nem maradhatott el. Sajnálhatja Kaposváron mindenki, aki ezt az estét nem a Szivárványban töltötte, mert nem csak az Urat dicsérhette volna közösségben, ami jó, hanem egy különleges zenei élményben is része lehetett volna. Megtudhatta volna, hogy a MAO micsoda. A kortárs magyar zenei élet lényeges eleme. Sokszor szeretnénk még hallani őket, mi több, egyre többször. Akár újra Kaposváron is.


33. oldal

Búvópatak 2012. június –július

Drgács Gabriella

Ablak

L

Lassan, apránként, többször meg-megállva, de végül csak felhúzta a redőnyt. Örült, hogy engedett a fiának meg a lányának, és a régi faredőnyt kicseréltette erre a műanyagra. A fát már fel sem tudná húzni. Abban aztán volt anyag! Istenem, hányszor javította! Lamellát meg zsinórt cserélt, meg visszarakta, amikor kiugrott… A Lacit meg kiverte a víz, amikor meglátta az első emeleti ablakban… Mert persze mindig is önfejű volt… A gyerekeinek se engedte, hogy kifizessék az új rolót, inkább spórolt rá. Nem akar függeni senkitől. A cserébe is azért ment bele, ne kelljen a lányának rohangálni hozzá redőnyt felhúzni. Hiába, hogy itt lakik a házban, kettővel felette, csak korábban kellene kelnie, hogy időben beérjen. Meg különben is, télen talán ki is hűlne a lakás, addig, amíg felkel a nap. A konyhából behozta a teásbögrét, letette a fotel melletti kis asztalra, a hátára terítette a takarót és befészkelte magát a fotelba. Két kézre fogta a bögrét és belekortyolt. A forró ital jólesően felmelegítette. Gyógytea! Hála a gyógyszertáros Marikának, minden bajára jó. Most már csak ilyet iszik. Régebben, a Lacival fekete teákat is ittak. Cukor és citrom nélkül. Szegény Szil­ vi­ke, szinte hallotta a hangját, ahogy méltatlankodik: „Anya, hogy tudjátok ezt meginni!” Mosolyogva dőlt hátra a fotelban. Vajon ma reggel ki lesz az első? Ó, a tegnapi nap rosszul indult! A doktor tűnt fel először… Sietősen vágott át a kis parkon, egyik kezében az orvosi táska, a másikkal a kalapját fogta, nehogy lefújja a szél. Vicces is lehetett volna, ha nem tudja, hogy beteghez megy. Ma azonban határozottan szép idő van. Talán a gimnazista kislány lesz az, ide jár a szomszéd utcába. Óóó! Tegnap délután egy fiú kísérte haza…! Tolta mellette a biciklijét és nagyon beszélgettek. Kevés manapság az ilyen gyerek. De mégsem… Ő még biztos alszik, és arról álmodik, ami tegnap történt… vagy szerette volna, hogy történjen… Akkor lehet, hogy a „tréningruhás nő”. A naptár szerint ilyenkor szokott megjelenni. Belenéz reggel a tükörbe, és rájön, hogy nem fog beleférni a nyári ruháiba. Neki, szerencsére, sosem voltak ilyen gondjai. Két gyerek után is szép karcsú maradt. A Laci büszke is volt rá. Még a kórházban is volt kedve viccelődni: „Aztán nehogy elcsábítsa a feleségem, doktor úr!” Ő meg csak mosolygott zavarában, mint egy első bálozó… Nem kéne folyton a Lacira gondolnia, nem tesz jót. Tessék, most is alig lát… De hát nem csoda, még csak néhány hónap telt el azóta… Kutyaugatás hallatszott kintről. Vidám, játékos hang. Ez az öregúr lesz, a vizslakölyökkel! Előre hajolt, hogy jobban lásson. Balkéz felől egy fiatal vizsla rohant be a parkba. Egyenesen a terebélyes gesztenyefához szaladt, felágaskodott a törzsére, és alaposan megugatta az ágak közt fészkelő madarakat. A rigó és galamb családok, fiókáikat féltvén, éktelen csiviteléssel válaszoltak. A kutyát ez már nem izgatta, ő megtette a dolgát. Letoppant a földre és visszarohant arra, amelyről jött, csak hogy néhány másodperc múlva megint felbukkanjon, ezúttal gazdája lába körül ugrándozva.

Mégsem az idős őrnagy van vele! Ez a fia! Tegnap a doktor pont arra ment, és ma nem jött sétáltatni… Csak nem történt vele valami… hisz olyan jól tartotta magát… A fiatal férfi lehajolt a kölyökhöz, megsimogatta a fejét, mire az állat rögtön hanyatt vágta magát, hogy a hasát is simogassák. Nem bírta sokáig. Felpattant, beleszimatolt a levegőbe és már el is szaladt, eltűnt szem elől. Gazdája fejét csóválva, lassan ballagott utána. Egy darabig nem jött senki. Élvezte a madarak énekét, és a fák lassan teljes lombozatú ágai közt átsütő napfény játékát. Ketten érkeztek. Egy harminc év körüli nő és az ötéves forma kislánya. Egymás kezét fogva, ráérősen sétáltak, a kislány időnként leguggolt, hogy közelebbről is megnézhessen valami

Várai Artúr grafikája


Búvópatak 2012. június –július érdekeset. De hisz ismeri őket! Tavaly karácsonykor mögötte álltak a közértben – akárhogy is hívják, neki már csak közért marad – a pénztár előtti sorban. A kislány nagyon megnézte az ő hosszú, fehér haját. Hallotta, ahogy kijelentette az anyjának, hogy „Én is ilyen hosszú hajat szeretnék!” Most pedig, tessék, két kis helyes, szőke varkocs libeg a fején… Egy ötven év körüli, kövérkés férfi jött jobbról, a buszmegálló felől. Nagy táskát cipelt a kezében. A buszsofőr! Úgy látszik, megint éjszakás. A fiatalasszony, a kislánya és ő üdvözölték egymást, aztán mindenki ment a dolgára. Megint hosszabb szünet. A tea már elfogyott, csak fogta a kezében az üres bögrét. A Laci sosem értette igazán, hogy miért ül itt minden reggel. Az elején próbálta elmagyarázni, de aztán letett róla. A lényeg az, hogy neki jólesett itt ücsörögni, mielőtt nekikezd a napnak. Amíg dolgozni járt, akkor is mindig kávéval kezdett, és közben beszélgetett a kollégákkal. Most már csak a nézelődés maradt. Persze, Laci is ragaszkodott a saját rituáléihoz. Mielőtt nekiállt volna dolgozni, minden reggel leolajozta az esztergagépét, és áttekerte az összes orsót négyszer-ötször. És mindig jól lehordta az ifjoncokat, ha azok nem vigyáztak a gépükre… Most meg… nem hogy a gép, de már a gyár sincs meg. A múltkor járt arra, majdnem az összes épületet lebontották… Pedig a Laborban sok szép dolgot csináltak… De már nem kell, nincs rá szükség. Mint az ő volt munkahelyére, a Harisnyagyárra se… Nyurga, középkorú férfi vágott át sietősen a parkon. Az atya! Ő mindig, mindenhova rohan. A templomban ráér, de azon kívül… Persze, meg lehet érteni. A hívei mellett idős édesanyját is gondozza, bibliaórákat is tart. Rá akarta beszélni az ő unokáját is, de nem járt sikerrel. Ni csak, a lelkészúr most megáll. Mintha hallgatózna. Lerakja a táskáit, és az óvoda kerítése melletti bokrok felé indul.

34. oldal Leguggol, széthajtja az ágakat. Valamit felvesz, és felegyenesedik. Igen! Valamit fog a kezében! Ahogy körbefordul, hogy körülnézzen azt is látja, hogy mit. Egy hófehér kismacska! Szinte világít a szőre a sötét kabát hátterében. A férfi cirógatja, beszél hozzá. Újra körbenéz, aztán az egyik táskát a vállára veszi, a másikat a kezébe és óvatosan, a kölyköt magához ölelve elindul. Szegény jószág! Szerencse, hogy a kutya nem vette észre! De jó dolga lesz, vagy a plébánián, vagy a néninél… Mindjárt fél 8. Már csak egy valakit várt. Akiért tulajdonképpen végig itt ült, ahogy az elmúlt nyolc évben minden reggel… Igen! Már hallja is! A harmadikon csapódik egy ajtó, aztán léptek dübörögnek, csattognak végig a lépcsőházban. Újabb ajtó csapódás, ezúttal a lenti bejárati. Feláll és az ablakhoz lép, még jobban elhúzza a függönyt. Ott is van, ott áll a ház előtt. Farmerban és edzőcipőben, mint máskor. Haját összekócolja a szél. Karján lecsúszik a pulóver ujja, ahogy visszafordul és integet. Volt már ebből gondja, a kislány a harmadikról – akik tavaly nyáron költöztek ide – azt hitte, hogy neki integet. Meg is sértődött, amikor kiderült, hogy nem neki szól az üdvözlés. Csabi kijelentette, hogy így jobb is, legalább nem fog vele próbálkozni. Csak egy kis „plázacica”… Most is, mint mindig, megvárja, amíg visszaint neki, aztán vállára dobja a hátizsákját, és már rohan is a megálló felé. Tavaly még az ellenkező irányba, az iskolába ment, most pedig már gimnazista, aki a város másik felébe jár. Nagy, lakli kamasz. Lányoknak udvarol…! Az unokája. Az övé meg a Lacié.

Sárfi N. A drienn

Egyiptomi kendő

T

–  Tibi és Böbe szeretik egymást! – súgta Katica izgatottan a padtársának nyelvtanórán, amikor Lia néni éppen a mondat jelzőjét pöttyözte alá a táblán. …És Tibi, a pirospozsgás, dundi kisfiú tényleg úgy érezte, hogy meghal a vékonyka, göndör fürtös, csillagszemű Böbe nélkül, aki pedig, ártatlanul és nőies kecsességgel hagyta magát halálosan szeretni. Akkor ötödikesek voltak. Hamar eltelt harminc év és Tibi, a nagydarab, pocakos és kényelmes negyvenéves férfi még mindig úgy érzi, hogy meghal a táskás szemű, ráncosodó Böbe nélkül, aki meg ártatlan, asszonyos idegbajjal veszi tudomásul – gyermektelen házasságuk huszadik évében –, hogy idén se mennek sehova üdülni. …Legalábbis mostanáig azt hitte. Mert Tibi most, péntek este ünnepélyesen bejelenti, hogy idén bizony elutaznak, mégpedig egy egész hétre, és már a jegyeket is megvette és a szállodát is lefoglalta. „Örüljél, babám!” – tárja ki húsos karjait, mire Böbe sikongatva a nyakába ugrik. Tibi szorongatja mindenkori szerelmét, köhint, majd mellékesen, mintha csak a szekrényben régóta heverő rövidnadrágot emlegetné, amelyet most majd feltétlenül bepakol az útra, határozottan hozzáteszi: –  Hozom anyámat is! Az elhangzó kijelentést néma csend fogadja, majd a csendet enyhén feldúlt hangnemű kérdés követi:

–  Anyádat?! Tibi öleli Böbét, Böbe fürkészi Tibi arcát. Hallgatnak. Március eleje van. Április harmadikán repülnek. Gyorsan telnek a hetek, az utazás előtti hétköznapok nem sokban különböznek a többi hétköznaptól, de azért bőszen tanulmányozzák az útikönyvet, elképzelik, milyen lesz majd az az idegen, egzotikus világ közvetlen közelről. Böbe gond nélkül elkéri magát arra az időre a könyvtárból. Klári, az igazgatónő utasítja őt, a gyermekkönyvtár felelősét, nem tudni miért pont az utazása előtti utolsó héten, hogy csoportosítsa újra, rendezze át a gyerekkönyveket, „majd Mancika segít!” – biztatja. Böbe nem túl boldog a rászakadt pluszmunka hallatán, de kénytelen-kelletlen nekigyürkőzik Mancikával, a lassú és kó­ katag ruhatáros vénkisasszonnyal. Zárás után, estefelé ténykednek. Mancika ácsorog a polcok előtt vagy éppen a kislétra tetején, lassan és szótlanul követve Böbe instrukcióit leadogatja az egyszerű lénye számára csak amolyan érdektelen nehezékeket: mesekönyveket, ifjúsági irodalmat, albumokat. Böbe rakosgatja, kupacokban csoportosítja őket a földön és közben arra a távoli szép országra gondol – az útikönyvben látott fényképek alapján – ahová nemsokára mennek, és egészen meseszerűnek látja azt a világot, ahol minden olyan más lehet, mint itt.


35. oldal A második nap este, miután befejezik aznapi teendőiket, Böbe lekapcsolja a könyvtárban a villanyt, Mancika pedig éppen becsukná a szellőztetésre tárt nagy ablakot, amikor a füle mellett egyszer csak huss, villámsebességgel berepül egy szürke árny. Mancika sikít, Böbe odaszalad. Mancika sivalkodik, nem is tudja, talán egy szellem süvített be az ablakon, szinte fellökte, „jaj, rettenetes! – óbégat – most mi lesz, nem maradhat idebent!” Böbe felkapcsolja a villanyt. Fürkészik a besurranót. Böbét is kirázza a hideg, amikor megpillantja a plafonról csüngő szürke, mozdulatlan, bőrszerű valamit. –  Denevér!! Uramisten! – sikoltja a szokásos lassúságától eltérő élénkséggel Mancika, majd szájára szorítja mind a két tenyerét, s arca, mint valami hirtelen megérett paradicsom, sápadtból egy pillanat alatt vörösre vált. Böbe nem veszíti el a fejét, hoz egy partvist. Az állat felé suhint, sikerül is megzavarnia a békésen csüngő bőrszárnyút, mire az kétségbeesve csapdosni kezd a fényárban úszó teremben a polcok és könyvkupacok között. Böbe hadonászik a partvissal, Mancika bebújik egy hosszú asztal alá, kapaszkodik a szék lábában, majd kiront onnan és a fennálló, rémséges helyzetet megoldhatatlannak tekintve, fejvesztve nyargalászik fel és alá. Csak akkor torpan meg, amikor a szemközti fehér falon egy pillanatra megpihen az üldözött denevér kiterpesztett, szürke bőrszárnyakkal. Mancikának a lélegzete is eláll, „ezek a szárnyak, uramisten, maga a… a… sátán!” – suttogja s egészen elgémberedik, vörös arca, mint a túlérettből hirtelen éretlenné visszafejlődött paradicsom, halványzöldre vált. Böbe az állat felé suhint, az megint nekirugaszkodik, folyik tovább a kergetőzés; egy könyvkupac eldől, Mancika földbe gyökerezve, sápadtan áll, homályos lelki szemei előtt maga a borzalmas, szörnyfejű és szörnyszárnyú antikrisztus repdes; de csak akkor lesz nagyobb baj, amikor valami hosszúkás, cseppfolyós dolog átszelve a levegőt fröc�csenve plattyan az egyik albumkupac tetején. Böbe ezt nem veszi észre, mert elszántan üldözi a betolakodót, csupán egy tompa puffanás és Mancika terebélyes lényének hirtelen eltűnése jelzi, hogy a bajok tovább súlyosbodtak. Böbe leguggol, megpaskolja az arcát, Mancika nyöszörög, kinyitja a szemét és – mint a rettenetes harcok túlélője a kórházi ágyon – reszketve markolja meg a felé nyújtott vizespoharat. Miután remegő ajkaihoz érinti a szélét, hirtelen felsikolt: –  Most mi lesz?! –  Várunk egy kicsit! – válaszolja Böbe megnyugtatóan. –  Hívjuk fel Klárit, míg nem késő, gyorsan gyorsan! – tápászkodik fel Mancika – Vagy inkább egyenesen a tűzoltókat?! Böbe tűnődik, mi legyen, Mancika siettetné, felhevülten ismételgeti, tőle nem szokványos tettre készséggel: „gyorsan gyorsan, míg nem késő”, mintha a bolygó sorsa lenne a kezükben. Böbe éppen megemeli a telefonkagylót, a bőrszárnyú szörny abban a pillanatban eltűnik az utcára néző ablaknyílás sötétjében. –  Böbike! Meg vagyunk mentve!! – kiáltja diadalittasan Mancika és felszabadult éljenzésbe kezd, mert a megmeneküléshez nem kellett bevonni Klárit, de még a tűzoltókat sem, s míg Böbe becsukja az ablakot és felveszi a kabátját, ő boldogan törölgeti az albumkupac tetejére fröccsent guanót, „le kell törölni, mert betegséget okoz” – kommentálja magának tudálékosan és tulajdonképpen nagyon élvezi, hogy megtörtént és főleg, hogy szerencsésen lezárult ez a felkavaró eset. Amikor Böbe hazaér, Tibi a tévé előtt ül. Elégedetten falatozza az előző napi maradékot. –  Legalább melegítsd meg! – mondja halkan Böbe. Tibi csak rázza a fejét:

B

Búvópatak 2012. június –július –  Nem érdekes! Böbe ezt szerette meg benne annak idején, hogy olyan kis igénytelen és békés mackó. –  Mi volt ma? – kérdezi tőle, miközben felhúzza a papucsát. Tibi megint csak rázza a fejét, majszolja a nokedlis csirkepaprikást kovászos uborkával, és elmerülten nézi a híradót. Nem kérdez vissza, hogy „és veled mi volt?”, pedig Böbe szívesen elmesélné most íziben az esetet a denevérrel, és hogy Mancika milyen kis együgyű teremtés, és az utazással kapcsolatban is eszébe jutott valami, „de mindegy, majd később megbeszéljük” – gondolja elnézően. Telnek az utazás előtti napok. Böbe pakolászik Mancika ügyefogyott asszisztálásával, Tibi meg mint gépjárművezetőoktató türelmesen magyaráz, fékez, kuplungol, gázt ad a tanulók helyett is, és kimondatlanul is nagyon jól tudja, hogy igazán jó vezető senkiből sem lesz, legföljebb szerencsés, és mindig fülében csengenek egykori mestere hozzá intézett atyai, bölcs szavai: „Jól jegyezd meg, fiam, csak kétféle sofőr van: az élő és a halott!” Erzsi néni – Tibi évtizedek óta egyedül élő hetvenegy éves édesanyja – gyermeki izgalommal készül az útra. Nem gondolta volna, hogy ennyi idősen még eljut „abba a nagy külföldbe”. El is újságolja bibliaórán a többieknek, hogy megy a fiával meg a menyével Egriptomba, de a többiek kijavítják, hogy szerintük az Egyiptom; a plébános úr óra után mókásan figyelmezteti, hogy „aztán nem áttérni ám az iszlámra!”, amire Erzsi néni csak zavartan mosolyog, nem érti a dolgot, és egészen addig nem is fogja érteni, míg Kairó egyik mecsetében, Böbe föl nem világosítja, hogy az itteniek nem Jézusban hisznek, hanem Mohamedben, aki az ő prófétájuk és Isten itt nem Isten, hanem Allah. Erzsi néni kacsát, libát, csirkét nevel az udvarán, és van kutyája és macskája is. Legfőbb gondja, hogy pótgazdát találjon nekik a távollétére. A jobb oldali szomszéd szóba sem jöhet, a bal oldali Cserekiékkel megromlott a viszonya, amikor tavaly nyáron átcsöngetett egy nagy tál bordó, mézédes cseresznyével. Az öreg, nagyothalló és vaksi Jóska bá’ botorkált ki, megállt a kaputól távolabb, Erzsi nénivel szemben és csak rázta a fejét: „Nem kérünk semmit, nem kérünk semmit se…!” – hörögte, aztán morgolódva visszatántorgott a házba, Erzsi néni meg ott állt vérig sértve, zakatoló szívvel, és csak később de­ rült ki, hogy az öreg Jóska azt hitte, házaló cigányt lát, mert gyakran jártak akkor, s ezért utasította el; de Erzsi néni képtelen volt túltenni magát a sértésen, és ezért nem is kérte meg őket, hogy etetnék már a jószágait, amíg nincs itthon. Aztán végül is a szembe szomszéd, Ilus elvállalta a nemes feladatot… –  Anyuka, kapcsolja be az övét! – mondja Böbe, amikor a stewardessek előadják az utasoknak a tudnivalókat. De anyósa nem boldogul a csattal, ezért segít neki: –  Így ni! – csúsztatja egybe a csat két felét. Erzsi néni az ablaknál ül. Bedugul a füle felszálláskor. Ettől egy kicsit megriad, mire Tibi, aki már repült kétszer is, jelez neki: –  Nyeljen, anyu, attól majd kidugul! És az idős asszony nagyot nyel s kattanás kíséretében a füle tényleg kidugul, aztán csodálkozik, hogy megy össze a város, és „ezek a színes négyzetek, a földek, ó…!” Böbe maga elé mered, szorongva kapaszkodik, Tibi reklámújságot olvasgat. Erzsi néni nyújtogatja a nyakát, tátott szájjal nézelődik: „nahát, micsoda csoda!” – álmélkodik. –  Megy össze a világ, fiam! –  Az ám, anyu! – Tibi a reklámképeket nézegeti, Böbe az egyiptomi útikönyvet lapozgatja. Üdítőt osztanak műanyag pohárban. Erzsi néni tiltakozik:


Búvópatak 2012. június –július –  Biztos drága… –  Ingyen van, anyu, válasszon! –  Na jó, akkor egy olyan narancsosat! – mutat a dobozra. Szürcsölgeti a cukros, sárga lét és majd kiesik az ablakon. „Csak egyre feljebb és feljebb” – gondolja. –  El ne szédüljön, anyuka! – inti Böbe, aztán ásítozik és elalszik, Tibi is kókadozik. Sűrű, sötét felhők között zörög a gép egyre feljebb, aztán már a vastag párnák felett repülnek a szikrázó napsütésben. Erzsi néninek eláll a lélegzete is: –  Ez meg már itten a mennyek országa, fiam?! Böbe felriad, bosszúsan vált testhelyzetet. Tibi ásít: –  Az, anyu, persze! Az idős asszony maga sem tudja miért, de annyira örül, hogy táncolni lenne kedve. És el is határozza, hogy ezt mindenképpen elmeséli majd a bibliaórán, s arcán minden éles, mély és apró ránc külön-külön mosolyog. Később hófehér felhőfoszlányok között repülnek. –  Hiszen ez vatta! – böki oldalba Böbét. –  Vízpára, anyuka! – helyesbít pilledten a menye. –  Víz, víz, víz – ismételgeti szórakozottan Erzsi néni. –  És az a kék ott lent? – kukucskál az elvékonyodott felhőréteg alá. –  Az a tenger, anyu! – mondja Tibi, majd feláll és elmegy wécére. –  Ó…! Hát itt a tenger is? Fent is víz, lent is víz… – mormolja játékosan Erzsi néni. Böbe kotorászik a táskájában. Megfájdult a feje. „Csak lennénk már végre ott” – aggodalmaskodik. Miután landolnak, taxival mennek a belvárosba, a hotelig. „Ha nálunk így vezetnének…” – vakarja a füle tövét Tibi az anyósülésen. –  Micsoda fák! Milyen sárga az ég! – hüledezik Erzsi néni. –  Mert homok van a levegőben, anyuka! Azok ott meg pálmafák! – válaszol Böbe megkönnyebbülten, mert végre a földön vannak, és még mindig jobb lentről szippantgatni a fullasztó levegőt, mint a légüres magasságokból emlékezni rá. –  Milyen meleg van, te jó ég! – törölgeti a homlokát az idős asszony. –  Pedig a nyárhoz képest ez hűvös, tessék elhinni, nyáron ötven fok is van! – döbbenti meg anyósát Böbe. –  Itt a sivatag, anyu! –  A sivatag? – csodálkozik. –  Méghozzá a Szahara, anyuka! Az egy óriási sivatag! Fű se nő benne! –  Gyerekek, gyerekek – ingatja a fejét Erzsi néni. – Milyen nagy város ez! Nézzenek oda, itt klepetyusba jár mindenki?! És micsoda arcok! Ezek cigányok, fiam? –  Ezek arabok, anyu! –  Isten tudja, fura népek! Hatalmas város ez! –  Közel húszmillió ember él itt, anyuka! – mondja Böbe és örül, hogy milyen jó kedve kerekedett. –  Szűz Mária, hát hogy férnek el annyian?! …És csak suhan velük az autó, „ó, ha nálunk így vezetnének…” – ingatja a fejét kedélyesen Tibi, eszeveszetten dudál a sofőr, hirtelen fékez, aztán gázt ad és csak dudál vég nélkül, ahogy a belváros felé közeledve a körülöttük egyre gyarapodó járművek mindegyike is, és egyre nagyobb a zaj, a por, a tülekedés. –  És ez most milyen ország, fiam? –  Ez Egyiptom, anyu, a város pedig Kairó, az ország fővárosa! – válaszolja türelmesen Tibi. Anyukája csak tekergeti a nyakát, bámészkodik. A szállodában, az ötödik emeleti szobában három tiszta ágy van, a sarokban fürdőszoba, WC. Elrendezkednek. Később kimennek az erkélyre. Iszonyatos a zaj, terjeng a por és füst,

A

36. oldal a szürke tetőkön hatalmas szeméthalmok. Böbe hümmög, elhúzza a száját. –  Hát nem tudom, fiam, mégiscsak cigányok ezek! – így Erzsi néni. –  Nem, anyu, csak itt ilyen az élet! Böbe undorodva lép vissza az erkélyről a szobába: –  Remélem, azért látunk majd valami normálisat is! – elégedetlenkedik. Tibi nem szól, de bosszantja a megjegyzés, bemegy, egyedül hagyja édesanyját. Megszólal a müezzin. A város visszhangzik a számtalan minaret hangszórójából szálló, egymással, a porral és a fénnyel összevegyülő különös énektől. –  Hát ez?! – kerekedik el Erzsi néni szeme. –  Imára hívó ének, anyuka! „Azért a harangzúgás mégiscsak szebb” – gondolja Erzsi néni és apró órája számlapját fürkészi: „tán még csak dél volna?” – csodálkozik, de dél rég elmúlt már. „Akkor valami érdekes zsoltár lehet” – tűnődik. Másnap taxival kimennek a gizai piramisokhoz. Böbe szótlan, Tibi úgy véli, szerelme nem túl elégedett, és tényleg nem az. Szidja magában Tibit, hogy miért nem inkább egy társasutazásra fizetett be, vagy legalább mentek volna valami szebb helyre. Tibit egyébként nem különösebben zavarják a kairói, nem éppen bizalomgerjesztő részletek. Otthon is csak vezetéskor veszi észre az apróbb dolgokat, de csak ha van jelentőségük a közlekedést illetően. Szórakozottan nézi a feltűnőbb épületek homlokzatát, derül magában az ablaktalan, zsúfolt buszokon meg azon az általános, őrült káoszon, ami körülveszi. Böbét, mint általában a nőket, többnyire igencsak a részletek ragadják meg, de az újdonságok ezen fergeteges és zajos világa taszítja, s passzivitásba menekülve cseppet sem törekszik, diplomás könyvtároshoz illően, hogy a dolgokat megértse, osztályozza, besorolja vagy egyáltalán csak megfigyelje. Erzsi néni, mivel nőként szintén a részletek rabja, s mivel szűk kis világát életében először hagyta maga mögött, így – második gyermekkora hajnalán – szíves örömest törekedne, hogy mindent magába szippantson, megfigyeljen, megértsen és osztályozzon, de a legcsekélyebb alapokat is nélkülözve, a kevéske és foghíjas magyarázatokkal, amiket időnként kap, nem jut túl messzire. A piramisok aztán felvillanyozzák mindhármukat. Tibi, Böbét és az anyját egy tevére ülteti, ő egy másikon egyensúlyoz magában. A tevehajcsárokkal körbejárják az óriási építményeket. –  Szűz Máriám, miféle jószágok ezek? – csodálkozik Erzsi néni, ahogy bőgnek, prüszkölnek és nyáladzanak az állatok. Böbe hangosan kacag, Tibi örül, hogy jól érzik magukat. Aztán Böbe magyaráz: –  Ezek a piramisok sok ezer évesek, anyuka, a fáraók építtették őket maguknak, hogy legyen hol nyugodniuk! Erzsi néni görcsösen kapaszkodik, de fülel és nézelődik. –  Hát volt nekik idejük, lyányom, annyi szent! Böbe, mint a sikerein fellelkesedett tanító néni, mesél Kheopszról, akié a legnagyobb piramis, meg a rabszolgákról, akik húzták-vonták a köveket, hogy a fáraók tudjanak hol „örök­ pi­henni”, és a bebalzsamozásról és a múmiákról is tart egy rögtönzött előadást a teve hátán hullámozva, és Erzsi néni majd leesik, úgy issza magába a sok új csodát. Még lemennek egy piramis kamrájába, ahol egy helyi idegenvezető beszél angolul, de mivel nem értik, Erzsi néni meg fulladozik odabent, így gyorsan ki is jönnek. Aztán teáznak, falafelt esznek és baklavát. Aznap még eltaxiznak néhány mecsethez. A Mohamed Alimecsetben – mezítláb sétálgatva a fantasztikusan díszített


37. oldal

Búvópatak 2012. június –július

A Nagy Szfinx a gízai fennsík keleti bejáratánál

kupolák és lámpások alatt – tudja meg Tibi édesanyja a menyétől, hogy az araboknak, akik arabul beszélnek, az iszlám a vallásuk és Mohamed a prófétájuk. –  Mi a manó? – Erzsi néni tátja a száját a több mint ezeréves El-Azhar-mecset márvánnyal borított belső udvarán, amelynek sima, fényes felszínén elmosódottan tükröződnek az udvart övező árkádok az oszlopokkal és a föléjük magasodó csipkés tornyokkal. Mindhárman megpihennek az oszlopokkal szabdalt nagyteremben, a szőnyegen imádkozó és fekvő helybeliek között. Járnak a Khán el-Khalíli zsúfolt sikátoros bazárában is. Tibi alkudozik kendőre, karkötőre, nyakláncra és pólóra; a forgatag egészen elszédíti anyukáját és Böbét, vásárolnak sok mindent, és Tibi mellkasa dagad az elégedettségtől, mert szerinte igen jó vásárt csinált. Estefelé a szállodájuktól nem messze sétálgatnak. Böbe megpillant egy utazási iroda nyitott ajtaján át egy világtérképet a falon. Arra gondol, itt az alkalom, hogy „betájolja” anyósát: –  Jöjjön anyuka, mutatok valamit! Erzsi néni érdeklődve tipeg utána. –  Ez itt a Föld, anyuka! – bök a fél falat beborító, színes papírképre.

M

–  A Föld… – méláz és kezét a szája elé vonja az idős as�szony. –  Ez itt a mi országunk! – nyújtózkodik Böbe és mutatja az apró, sárga foltot. Aztán jelzi és kommentálja a környező, színes, szomszédos országokat is. – …Ez pedig itt, jóval lejjebb, Egyiptom! Tetszik látni? – körülrajzolja a levegőben az országhatár mentén a piros területet. Erzsi néni elsősorban a kacskaringós, fekete kontúrvonalakkal elválasztott színes „foltokat” szemléli és csodálkozik, hogy „hát ez lenne a Föld?” –  És az a sok kék ott? – mutat ráncos ujja Egyiptom fölé. –  Az a Földközi-tenger, anyuka, ami felett átrepültünk, de az a sok-sok többi kék, a kontinensek körül, az is mind víz: óceán és tenger! –  Kontinens? Óceán? Ó… – Erzsi néni őszintén csodálkozik. Jár a szája, sutyorog, ahogy betűzi az angolul feltüntetett ország neveket. Nemhogy különösnek, hanem teljességgel boszorkányosnak véli ezt a papírvalóságot. Böbe még egyszer megmutatja Magyarországot, magyarázza, milyen messze vannak most tőle, mire Tibi szól kintről, hogy lassan indulni kéne, korog a gyomra. Böbe elégedett: ő igazán mindent megtesz, hogy hasznosan teljen a hét, és jól érezze magát anyuka meg Tibi is, aztán az jut eszébe, hogy még öt kerek nap áll előttük, és ettől egy kicsit meginog. Tibi pedig csak egy szép emléket szeretne anyukájának és szerelmének, és örül, hogy nemsokára hazamennek és Böbe elégedett lesz. Másnap hajókáznak a Níluson. Erzsi néni akkor tudja meg, hogy ez nem egy hosszúkás tó, ahogy előzőleg gondolta, hanem folyó, amely ráadásul sok ezer kilométeren keresztül tekergőzik. Gyermeki képzelete langyos, édesvizű kígyó-folyója körbe- és átfolyja örömteli, csodálkozó lényét, és ezt a mesebeli világot is átszeli, hogy aztán a Földközi-tengerbe torkolljon, ami pedig, ahogy Erzsi néni megtanulta: „a még nagyobb vízzel, az óceánnal is összeér.” A következő napokon járnak Karnakban és Luxorban az ősi templomoknál; Hurgadában, a Vörös-tengernél, ahol Erzsi néni megtudja, hogy „ezek a nagy vizek sósak, valóban nagyon sósak”, s elképzeléseit messze felülmúlja az a felismerés, hogy ennek ellenére szép számmal élnek benne halak. Böbe szomorkodik magában, mert a tengert hidegnek találja az úszáshoz, hiába hozott fürdőruhát, csak térdig gázol bele, Tibi meg gyönyörködik benne: „milyen jó kis alakja van még mindig”. Teáznak, esznek-isznak, kóstolgatják a helyi étkeket. –  Te, fiam, csak nem ezt a Vörös-tengert választotta szét az a drága jó Mózes?! – csapja össze a tenyerét Erzsi n��ni. –  De, anyu, ez lesz az! – mosolyodik el Tibi. Földöntúli boldogság keríti hatalmába az asszonyt: ennyi idősen megérheti, hogy Mózes nyomában járjon, és arra gondol, hogy ezt aztán tényleg mindenképpen elmeséli a bibliaórán. Elutaznak turistabusszal a Baharijja-oázisba. Tibi prüsszög a homoktól, Böbe az arcát takargatja, hogy ne égjen le az erős napsugárzástól. Erzsi néni bámulja a sivatagot, tapogatja, markolássza a homokot: –  Ez olyan, mint a selyem! – örvendezik. Tibi szerez neki egy dobozkát: –  Gyűjtsön homokot, anyu, hazavisszük! És Erzsi néni letelepszik az oázis egy elhagyatott pálmafája alatt, beletúr az aranysárga „selyembe”, s ujjai között kiperegteti a finom szemeket a dobozba. Böbe a szegényes, pálmalevél tetős vályogházikókat nézi, és elmosolyodik: „Istenem, de jó, hogy nem itt élünk” – gondolja. Tibi észreveszi ezt a finom mosolyt szerelme arcán, s nagyon örül, hogy ezek szerint jól érzi magát.


Búvópatak 2012. június –július Erzsi néni boldogan karol a menyébe, homok serceg a körme alatt és a fülében, szorongatja a dobozkát, a kairói piacról való selyemkendő lóg a fejéről a vállára. Egyszerű szállásukon a tulajdonos, a kreol bőrű férfi Erzsi nénire mutat: –  Ő a mama? –  Igen, ő az anyám – mondja Tibi. –  Csodálatos! – villannak ki a széles mosolytól az arab férfi hófehér fogai. Böbe kissé sértődötten ízlelgeti a megjegyzést. Utolsó nap este Böbe és Tibi kimerülten eldől a szállodai ágyon. Erzsi néni kimegy az erkélyre, nézelődik, de fáj a lába, ezért bemegy egy székért. A gyerekek már alszanak. Üldögél odakint, a város felett, hallgatja az aznapi utolsó müezzin városi zajokkal egybeolvadó, zavaros énekét, szívja magába a különös világ minden szagát és porát. Később nehezen alszik el, forgolódik az ágyában, tűnődik: „hogy is van ez a világ? Afrika egy nagy kontinens, aminek Egyiptom a fővárosa, ami egy nagy város, húsz millióan lakják, és milyen nagyon messze van Magyarországtól…”

38. oldal Kora délután indul a gépük. Van elég idő kényelmesen ös�szekészülődni és reggelizni. Böbe csendben csodálkozik, Tibi észre sem veszi, hogy édesanyja a recepciósnak azt mondja, hogy „salemalejkum!” És repülnek a felhőkben és a felhők felett, a „mennyek országában”. Böbe ernyedt örömmel, Tibi észrevétlenül csöppen vissza a megszokott életbe. Erzsi néni boldogan, huncut mosollyal a szája szegletében hordja az egyiptomi kendőt, és végzi az évtizedek óta változatlan házi teendőket, s azt érzi, hogy a világban minden olyan hasonló: a mecset és a templom; a tenger és az ég; a folyó és a faluja végében a tó, és tulajdonképpen az emberek is hasonlók, és gyakran nézegeti a kint készült fotókat, meg beletúr az átlátszó üvegcsébe töltött szaharai homokba, emlékezik, mosolyog, és varázslatról mesél a bibliaórán… …Miközben Tibi, a pocakos, kényelmes és békés negyvenéves férfi, harminc éve majd meghal a már táskás szemű, ráncosodó Böbéért, aki ártatlanul, időnként idegbajosan, nőies kecsességgel hagyja magát halálosan szeretni…

Csorba Emanuel

Szíria értékei A fekete város

R

Ramezzal elhatározzuk, hogy pénteken – ami az araboknál vasárnap – megkeressük Sahbát, a fekete várost, ami sajnos nincs a térképen, és hiába kérdezősködünk róla, mégcsak a nevét sem hallotta senki. Reggel hat órakor hagyjuk el Damaszkuszt. Minden lehetőségre felkészülve valami élelmet és tartalék benzint is viszünk magunkkal. Már forrón tűz a nap, és a kitűnő úton, majd mindig száz kilométeres tempóval száguldunk. Messze előttünk a végtelenbe nyúló betoncsík felett, a még fel nem szikkadt hajnali pára vibrál a levegőben. Ebből áll itt a fata morgana, de szemkápráztató képeket, tótágast állókat, sem másmilyeneket nem látunk. Balra tőlünk kopár hegyek, kilométeróránk szerint már 55-öt haladtunk. Ramez lassít, most már jó lesz vigyázni. A 62-ik kilométernél jól kitaposott, inkább már út, semmint csapás vezet a völgy felé. Megállunk. Hol van itt tábla? Ramez a földön keresi, járkál össze-vissza. Semmi nyoma. Mégis befordulunk. Egészen jól haladunk a homokon. Itt-ott nem is nagyon régi tevetrágyát látunk. Élesen kanyarodik a völgy, és jobboldalt magasba szökkenő, meredek hegyoldal alatt árnyékba kerülünk. A szelíd homokdombokat sötétszürke komor bazalthegyek váltják fel. Biztos, hogy jó úton haladunk, telis-tele a keskeny völgyút a hegyoldalról lehulló kisebb-nagyobb kődarabokkal. Kétszer is kell egyesült erővel kocsink elől az útszélére gurítanunk nagyobb sziklaomladékot. Alig egy órai keserves csetlés-botlás után kapaszkodunk át a hegytetőről, és megpillantjuk a völgyben elterülő fekete várost. Ráfordulunk az egyenes útra, majd egy római boltív alatt, jól kövezett úton gurul tovább kocsink. Lelassítunk. A hos�szú, egyenes utca mindkét oldalán sötétszürke bazalt kövekből épült, többnyire földszintes, de néhány egyemeletes ház sorai között haladunk. Az utcán kis arab gyerekek lapulnak az épületek falához. Látni rajtuk, felettébb kíváncsiak, de leg-

alább annyira félnek tőlünk. Az utca kis térbe torkollik, ott megállunk. Egy-két drúz férfi szállingózik elő a házak ajtajából, most már a gyerekek is bátrabban közelednek. Ramez narancsot és cukrot ad nekik, közben a férfiakkal beszédbe elegyedik. Ezalatt van időm körülnézni. A kis tér közepén nagy fehér márványmedence körül egymástól szabálytalan távolságban három korinthusi oszlop áll. Maga a tér úgy látszik, keresztező pontja a városnak. Tovább is folytatódik az utca, amelyen eddig jöttünk és három-négyszáz méterrel odébb ugyancsak oszlopokon nyugvó ív zárja le. Jobbra-balra a teret kelet-nyugati irányban szintén hasonló oszloppal lezárt ugyanilyen széles utca keresztezi. A házak falai és az úttest kövezete ugyanolyan komor, nagy kövekből épült. Csupán az emeletes házakból nyílik egy-két ablak, a földszintesek egyetlen nyílása viszont csak a kapu. A kereszt utca jobb oldaláról, gyermekek kíséretében európaiasan öltözött sovány férfi közeledik felénk. Arabul köszönti Ramezt, aki röviden tájékoztatja jövetelünk céljáról. Ezek után hozzám lép, kezet nyújt és franciául üdvözöl. Megmondja, hogy a város egyetlen iskolájának egyetlen tanítója és egyben a régészet helybeli felügyelője. Kezében nagy kulcscsomót lóbál. Sahbában vagyunk. Egy-két asszony is feltűnik közben. Ügyet sem vetnek ránk, kosarakkal, korsókkal kezükben jönnek-mennek. Ezeknek a nőknek csak ferdén takarja a fél arcát a fekete fátyol, tehát csak egyik szemükkel látnak. Megkérdezem e különös divat felől új ismerősünket. –  A drúzok titkos törvénye szabályozza a nők öltözködését, és így írja elő a fátyol viselését. A jobb szemet kell letakarni. – magyarázza. Majd meghív bennünket, és be is megyünk egy csésze feketére hozzá. Kávé után, ígéri, vele együtt bejárjuk a várost, megnézzük minden nevezetességét. –  Házigazdánk – tolmácsolja Ramez – a hosszú séta után, ebédre is szívesen lát. Ne félj, megmondtam neki, hogy te még


39. oldal nem szoktad meg az arab kosztot, és a legjobb lenne, ha két roston sült csirkét kaphatnánk. –  Remek, de remélem, elfogadja az ebéd árát, hiszen olyan szegénynek látszik. –  Ezt is tisztáztam. Özvegyember, teljesen egyedül él, egy drúz asszony főz és takarít rá, annak fizetjük meg az ebédet. Házigazdánk vezet és beszél, és beszélnek maguk a kövek is. A város ősi, római település. A felszínre került leletek azonban tanúsítják, hogy ezen a helyen görög és még régebbi kultúrák léteztek már előbb. –  A márványkút körül még ifjú koromban – beszéli el a tanító – tíz hibátlan római oszlopot számláltam össze. A francia urak távoztukkor hét darabot magukkal vittek – emlékbe. Hiába, nagyon rászoktatta a műgyűjtésre őket Napóleon. A Louvre egyik féltve őrzött nevezetessége lett a sahbai mozaik. Még szerencse, hogy a végén már sietniük kellett, és nem értek rá mindent elhurcolni. Ez a kövezet a talpunk alatt kétezer éves, és azóta se kellett javítani, ahogy a házakat sem. –  Hogyan?! – ámuldozom. – Ezek itt még mind római építkezések? –  Természetesen, és úgyszólván minden javítás nélkül kibírták az évezredeket. A klíma egyenletes, a bazalt pedig tartós. Használhatók ma is. Mi itt a régi házakban lakunk. Pompei, Róma és Athén csupán műemlékek, de Sahba Földünkön az egyedüli antik város, ahol tovább folyik az élet. Igaz – és ezt sem hallgatja el a tanító – amíg a már független Szíria kormánya a műemlékek védelmére nem hozott szigorú rendelkezést, szabad préda volt ez az épségben fennmaradt ősi város. Nemcsak bárki beköltözhetett a neki tetsző akármelyik üresen álló házba, de ízlése – gyakran rossz ízlése – szerint át is alakíthatta az általa elfoglalt épületet. Tetszése szerint toldozhatta, sőt még rombolhatta is a régi falakat, hogy a toldaléképülethez építőanyagot szerezzen. Ennek azonban most már vége! – teszi hozzá emelt hangon. – Tisztem megóvni a régmúlt emlékeit, és többé senki se változtathat az öreg falakon. Egykor nagy város lehetett Sahba, ahol ma háromezernél alig több drúz él. –  Mennyien laktak ebben a városban a virágzása idején, az ókorban? –  Vagy hetvenezren – jelenti ki a tanító. –  Mi arra vagyunk kíváncsiak, hogy honnan tudja, talán csak nem maradt fenn valami pár ezer éves statisztikai kimutatás? –  De bizony, hogy fennmaradt! – nevet a tanító. – Itt a temető, és a sírkövek beszélnek. Az elhalálozás rájuk vésett dátuma megmondja, hogy mennyien haltak meg egy évben és ebből már következtetni lehet a lakosság lélekszámára. Meg a cirkusz és az amfiteátrum befogadóképessége szintén ilyen nagy lakosságról vall. A tanító betessékel a házába. A kapun át először a kertbe lépünk, ezt körül veszi az épület, és a kertből nyílnak a szobák. A kertben körös-körül a falakhoz támasztva ókori vázák, letört végtagú torzók, mozaik darabok. Mintha valami múzeum udvarán járnánk, de hát ne feledjük, a tanító egyben – nevezzük talán műemléki felügyelőnek – gyűjti és beszállítja időnként a damaszkuszi múzeumba a leleteket. Nem gondos és tervszerű ásatások eredményét, hanem amit valahol éppen kivet a föld. –  Sahba még teljesen feltáratlan terület, pedig valóságos régészparadicsom – állapítja meg házigazdánk, mialatt betérünk háza egyik szobájába. A hatalmas, egészen sötétszürke lávabazalt kövekből emelt fal kívül-belül egyformán vakolatlan. Kőgerendák ívelik át a födémet. –  Aránylag fiatal házban lakom, kétezer esztendősnél aligha idősebb – folytatja a tanító. – A keresztutca, amit mi görög

Búvópatak 2012. június –július utcának hívunk, öt-hatszáz évvel előbb épült lakóházakkal kérkedhet. Házak, amikben Periklész kortársai éltek! Élnek ősi módra az ősrégi város épségben fennmaradt ódon kőházai között. Lazán megkötött turbán a férfiak fején, burnusz fedi a testüket, külsőben nem is különböznek az araboktól. Arabul is beszélnek. –  De köszöntésükbe titkos jeleket rejtenek, az ismeretlen, aki ezt viszonozza, szintén drúz, így fedik fel egymást – mondja a tanító, és nem titkolja, bár 23 éve él közöttük, tulajdonképpen keveset tud róluk. –  Megfoghatatlan, láthatatlan, színtelen függöny lebeg közöttünk. Jó barátságban élünk, mint a családtagot, úgy fogadnak a házukba, ügyes-bajos dolgaikban hozzám fordulnak, és mégis érzem, másképpen beszélnek, ha nem vagyok jelen. Valami kultikus titkuk lehet. –  Valóban létezne a drúzok titkos szent törvénykönyve? Mit tud róla, tanító úr? –  Amennyit erről a nem drúzok beszélnek. Nem láttam, nem is kérdezősködöm felőle, nem hiszem, hogy jó néven vennék. Úgy hiszem, vallási törvényeiket tartalmazzák ezek az idegenek által sohasem látott könyvek. Hallottam, valahol Európában felbukkant egy példány, később kiderült arról is, hogy hamisítvány.

A

Drúzia – a szerző felvételei


Búvópatak 2012. június –július Kik ezek a drúzok? Önmagukat mindenesetre független népnek tartják. Egy-egy csoportjuk a sejk vezetése alatt, félig patriarchális, félig feudális rendszerben él. Nyelvileg semmi esetre sem önállóak, arabul beszélnek és feltehetően a régi szírek arabokkal elkeveredett ivadékai. Tulajdonképpen vallásuk és annak törvényei, amelyek szerint életüket berendezik, különbözteti meg őket a többi arabtól. Egyistenhívők. Hitükben moszlim és keresztény tanok nyomai éppúgy fellelhetők, mint a perzsa mágia, különböző ókori vallások jelei. Hisznek a lélekvándorlásban, ám a drúz lelke halála után nem valamilyen állatban kel ismét életre, hanem újszülött emberben, akinek a földi lét szenvedéseit, hogy bűneitől megtisztuljon, újra el kell viselnie. Erkölcsi tanaik alappillére az igazságosság, amelyet azonban csupán drúz hittestvéreikkel szemben kell minden körülmények között gyakorolniuk, más vallásúakkal szemben nem feltétlenül. Sőt úgy is lehetne mondani, hogy egyáltalán nem kötelező. Akárcsak a beduinoknál, náluk is vallási parancsolat tiltja a dohány és a szeszesital élvezetét, meg a díszes öltönyt. Nincs semmi dísz, még kevéske hímzés sem a ruhájukon, a lehető legegyszerűbb rajtuk minden. Péntek a vasárnapjuk, akárcsak a mohamedánoknak. Ilyenkor összegyűlnek, megbeszélik mindenféle dolgaikat, legvégül régi harci himnuszt énekelnek. –  Végtelenül becsületes, jámbor, szegény emberek – beszél róluk a tanító. – Még csak a hazugságon sem kaptam rajta egyiküket sem. Az európai műveltségű arab tanító a kultúra áldozathozó misszionáriusa, ebben a különös városban, ahol csak a sejk meg a papok írástudók az idősebb generáció soraiban. A fiatalabbak, de csak a volt tanítványai, természetesen már írnakolvasnak. Jelenleg sem jár negyvenhárom gyereknél több az iskolájába. –  Nagyon eszes, gyors felfogású mind – mondja tanítványairól. – Két év alatt hibátlanul megtanulnak írni-olvasni. Egyebet nem, mert másra nem oktathatom őket. Sűrűn jönnek iskolát látogatni az öregek, gondosan ellenőrzik, nem tanítom-e a betűvetésen kívül másra is a gyerekeket. Járjuk a város sötét kövű utcáit, a komor, szinte gyászosan fekete házsorok között. Több régi templom áll a házak mellett, még a rómaiak emelték isteneiknek, sőt néhányat még a görögök. Meredek dombon kapaszkodunk fel Zeus-szentélye felé. Kulccsal zárt kapu az egyetlen nyílás rajta. A tanító kezében megcsörren a kulcscsomó, belépünk az épületbe, ahol két és félezer éve hellének imádták az Olümposz urát. Épségben áll a templom, s a csaknem egész éven át egyenletes hőmérséklet, meg a kevés csapadék következtében úgyszólván állandóan száraz levegő megóvta a pusztulástól a köveket. Idő kell hozzá, amíg a szemünk megszokja az igen magas mennyezet alatt terjengő sejtelmes félhomályt, s meglátjuk a falak mentén felhalmozott kincseket. Természetesen nem aranyból és nem drágakövekből, csupán bazaltból készültek ezek a kincsek. Szobrok és szoborrészek, évezredekkel ezelőtt élt művészek remek alkotásai. Nagy kőtáblák, görög felirattal és egy kupacba összehordott mozaiklapok. széttört részecskéi egy képnek. Most, itt már megemlítem a tanítónak a két fekete szoborfejet, amikről Damaszkuszban a diplomata klubban az amerikai geológustól hallottam. Ezt mondja róluk: –  Valószínűleg még francia katonák áshatták ki azokat. Lőteret építettek a magas aquaduct alatt, és a golyófogó dombhoz földet halmoztak fel. Ásójuk hozhatta a felszínre azt a két zord arcvonású kőfejet. Nem törődtek a szobrokkal a katonák, otthagyták. Csak két hónapja talált rájuk néhány gyerek. Nyomban elküldtem a múzeumba, mert hozzájuk hasonlót, azt hiszem, egész Szíriában nem találtak még. Vajon

A

40. oldal megállapították-e már, milyen kultúra szüleményei? Magam részéről hettita műnek vélem, de ha nem tartanám én is túl fantasztikus elképzelésnek, stílusuk alapján akár a Húsvétszigetek gigantikus szobraival közeli rokonságban levő kultúrából származónak mondanám. Ezen bizony alaposan el lehet gondolkozni, csakhogy a tanító nem hagy rá időt. Úgy látszik, a hosszú sétában megjött az étvágya. –  A csirke azóta már megsülhetett, még kiszárad. Siessünk! – Gyors léptekkel megindul. Szívesen követjük. Akármennyire is szegény a tanító háza, a diplomata klubban érzem magam az asztalánál. Tíz ágú villa, a két kezünk itt is az evőeszköz. A drúz házvezetőnő mindenesetre kitett magáért, csak elég barátságtalanul jár-kel a szobában. Végül is búcsú nélkül eltávozik, mi pedig még a feketét várjuk. Közben Ramez arabul beszélget a tanítóval, hangjukban valami nyugtalanság érződik. Alighogy elkészül a kávé, és megisszuk, Ramez máris indít, búcsúzkodik. Csodálkozom rajta, de semmit sem szólok, bár sejtelmem sincs, mi az oka nagy sietségének, és még annyi, de annyi kérdezni valóm lenne… A tanító sem tartóztat bennünket, sőt mintha örülne, hogy már megyünk. Az utolsó percben hirtelen kiránt egy fiókot, idegesen kotorászik benne, elővesz három római pénzt, kezembe nyomja, nekem adja emlékbe, aztán furcsa sietséggel kísér ki bennünket. A kapu előtt három drúz férfi álldogál. Esküdni mernék, hogy már régóta. Homlokukhoz emelik köszöntésükkel a kezüket. Közömbösnek látszanak, mégis különös pillantással néznek – engem. Az utca egészen üres. –  Maasszalami! – mondják csendesen az üdvözlést. A motort be sem gyújtom, a lejtőn a kocsi megindul magától. Sahba házai, mintha még komorabban szegélyeznék a teljesen néptelen utcát. Már egy félórája kerülgetjük a völgyben a köveket, amikor végre megkérdem Ramezt: –  Miért jöttünk el olyan hirtelen? –  Nyugtalannak találtam a tanítót, mire megkérdeztem tőle, nem kellemetlen-e neki a drúzok miatt, hogy olyan sokáig vagyunk nála? Felszabadultan, őszintén felelt, bizony szorongott, mert a drúzok nem szeretik, ha európai vendége van, de különösen nem, ha az sokáig időzik házában. –  Hát akkor miért hívott meg ebédre? –  Azt hitte, az idegen nem zavarja őket túlságosan, ha arab kíséri őt, de tévedett. Az asszony viselkedésén is észrevette, meg mondhatott is neki valamit, elég az hozzá, megtudta, rossz néven veszik a drúzok, hogy kétszer is betértünk a házába.

Palmyra


41. oldal

Búvópatak 2012. június –július

Már a jó úton gyorsan forognak az autókerekek. Késő este van, hamarosan meglátjuk Damaszkusz fényeit, a modern kényelem vár reánk, amint odaérünk. Autónk egy Volkswagen, nem időgép, mégis évezredes távolból robog velünk a civilizált világ felé.

Zenóbia királynő nyomában

T

Távol a tengertől, mélyen bent a sivatagban, Róma imperátori akaratának időtlen alkotása ez a márványváros. Az egyiptomi piramisoknál nagyobb misztikum hogyan épülhetett fel Szíriában, ahol márványnak nyoma sincs? A sok ezer kilós tömböket, hogyan vitték át Carrarából, vagy az afrikai Atlaszból vitorlás hajókon a tengeren, és hogyan a sivatagon át? Milliónál több lakosa volt egykor Palmyrának, és benne minden; vízvezeték, márvány templomok, színházak, fürdők, meg a gigantikus államszervezet megkövetelte töménytelen hivatali épület. Az alkotás Róma akarata, a könyörtelen hatalom eszköze, végrehajtója a rabszolga. Ezt az érzést keltette bennem a napfényben csillogó márványtömeg – messze lent a völgyben – amit repülőgépről belátok. Csatangolok, bóklászok a kétezer éves utcákon. A temető egyik sarkán is átbotorkálok, érintetlen kétezer éves sírok hosszú sora között. Szerencsére senki nem csatlakozik hozzám, így egymagamban zavartalanul érzékelem ennek az álomba merült városnak a csendjét, időtlen élettelenségét. Athén és Róma egykori méreteit csak sejtjük. Itt viszont minden megmaradt, a műtörténész a Forum Romanum sokszoros anyagát megtalálja, mégpedig minden provincializmus nélkül. Róma kialakult és megszokott életformáját telepítette át ide Ázsiába. Ugyanúgy akart élni a római a sivatagban, mint otthon az Urbsban. Már kétezer éve megemlítik a koppadokiaiak Tadmor-t, ahogy ezt az oázist régesrég nevezték. I. Tiglat Pilcer asszíriai király tíz évszázaddal időszámításunk előtt foglalta el. A későbbi századok során különböző semita népek uralma alá került, és időszámításunk kezdetén jutott Róma birtokába. A települést nem csekély adófizetési kötelezettséggel terhelte, aztán rövid évtizedek alatt Kelet legjelentősebb városává fejlesztette. Ezt a fejlődését Palmyra a rajta keresztül haladó kereskedelmi utaknak köszönhette. A város ezen átvonuló karavánoknak vizet és biztonságot nyújtott. Ezenkívül önálló kereskedelmét Indiáig és Kínáig terjesztette ki. Virágkorát Odenathus római király alatt érte el. I.sz. 271. évében Zenóbia királynő függetlenné nyilvánította Palmyrát a távoli Rómától. Aurelius császár ezt nem tűrte, 273-ban csapataival a várost leromboltatta, kifosztotta. Zenóbia királynő is fogságba esett. Rómában arany bilincsekkel rabszíjra fűzve diadalmenetben vitték a császár elé. Nemsokára a rabságban meg is halt, a vá­ ros jelentősége pedig megszűnt. Nagyrészt a királynő idejéből származnak a város bámulatos maradványai: Bell temploma, közel két kilométer hosszú főútja, mely kelet-nyugati irányban szeli át a romvárost, Zenó­ bia királynő magánszínháza. Utóbbi – ma úgy mondanák – fehér márvány szabadtéri kamara színház, olyannyira ép állapotban maradt fenn, hogy két takarítónő egy nap alatt előadásra alkalmassá tehetné. A helyszínen dolgozó régészek sze­ rint itt főleg táncokat és görög hősi tragédiákat mutattak be. Márványtörmeléken járunk és márványt látunk mindenütt, kilométerekre csillog a napfényben fürdő fehér márvány. A hajdani város élelmiszer vásárcsarnokához vezető hosszú utat hibátlan, ép dór és korinthusi oszlopok sora szegélyezi. Sötét, komor tömegével a XVI. században a romváros keleti dombjára épült arab vár e helyen, a végtelenben rövid évszá-

Palmyra

zadok változó múlását vetíti elénk. A várost övező hegyek lankáin állnak a hatalmas kőtömbökből épült temetkezési tornyok. Öt-hat emeletes falak közé helyezték az uralkodó osztály nagyjai családtagjaik tetemét. Az egyik ilyen egyedülálló temetkezési tornyot a második világháború alatt egy német zuhanóbombázó telitalálata érte. Valóban megfejthetetlen rejtély, milyen hadászati elgondolás irányította ide, a kétezer éves romváros közelébe, majd háromszáz kilométerre a tengertől a pilótát. Körös-körül lakatlan sivatag, ez aligha lehetett véletlen, vagy tévedés… Az ásatások és restaurálások serényen folynak, de oly nagy és gazdag az archaikus terület, hogy az évezredes város temetőjében még mindig zavartalanul nyugszanak mélyen besüppedt sírjukban a halottak. Mennyi sok kincs kerül még innen elő? És mennyit hordtak el a romok alól… Ma már mindenesetre gondosan vigyáz a műemlékvédelem a feltárt kincsekre. Épp ezért meglepő, hogy a körülkerített romváros bejárata előtt lévő kis vendéglőben igen jó állapotú római kori plasztikákat és szoborfejeket bocsát a vásárlók rendelkezésére a tulajdonos. Nem is olcsón. Csekély hibával egy kis szoborfej 800 dollár, egy oszlopfedő jón kis csigarész töredék 130 dollár! Visszafelé, útban a tengerig az Irakból kiinduló olajvezeték mentén halad autóbuszunk. Útközben Zenóbia királynőre gondolok, és eszembe jut a szépséges angol lady, aki vagy másfélszáz éve királynőként élt rövid ideig Palmyrában. Ez a második, vagy ál-Zenóbia, a napóleoni háborúk idején élt és unokahúga volt Pittnek, Nagy-Britannia miniszterelnökének. Az igen szép, eszes, hozzá még gazdag, különcködésre hajlamos ifjú hölgy kicsapongásai, és a puritán erkölcsre fittyet hányó életmódja a királynő fülébe is eljutott. Egyik kihallgatás során a királynő meg is említette a miniszterelnök nagybácsi előtt. Természetesen a királynő megjegyzése nem maradhatott következmények nélkül. A mindenható miniszterelnök magához rendeli húgát, közli vele a család döntését: évekre el kell hagynia nem csak az országot, de Európát is. Mehet, ahová kedve tartja, azonnal! Nehogy anyagi gondja legyen, a család a leányt megillető vagyonrészt kiadja. Az ifjú leány előbb Kairóba megy, majd beutazza a Nílus vidékét és egész Észak-Afrikát, de sehol nem találja helyét. Felkeresi a Szentföldet is, ott sem leli nyugalmát. Nagy kíséretet fogad, csatangol tovább Török-Ázsiában. Így jut el Szíriába. Most már arab szolgaszemélyzettel, tevekaravánon vándorol Damaszkusz felé. Keleti misztikumot kereső hiszékeny naivitása egyre jobban bele-


Búvópatak 2012. június –július sodorja a drúz mágiába, és az akkor még teljesen nomád beduin regevilágba. Amerre kíséretével elvonul, szórja a pénzt. A puszták szegény nomádjait pedig megigézi a fehér leány szépsége és gazdagsága. Törzstől törzsig, oázisról oázisra új legenda kel szárnyra: Palmyra utolsó királynője, Zenóbia tért vissza népéhez. Az angol leány füléhez is eljut ez a mese. Most hall először Zenó­ bi­áról és szomorú sorsáról. Mindjárt Palmyrába indul kíséretével, aztán az elhagyott márvány csodaváros romjai rabul ejtik. Kiválasztja a legmonumentálisabb fehér palotát, rendbe hozatja és pazarul berendezi. Messze a sivatagból tódul hozzá a szegénység apraja-nagyja. Az egyik ravasz törzsfőnök kihallgatásra jelentkezik. A már minden valóságérzetét vesztett ifjú hölgy megbűvölten fogadja az ügyes arab meséjét. –  Azt álmodtam – mondja a ravasz törzsfőnök –, hogy akkor lesz Palmyra új lakója valóban királynő, ha a közeljövőben

42. oldal nyereggel együtt születő fehér lovon vonul a nép elé. Nem te­lik bele sok idő, hírnök jön: Valóra vált a jóslat! Megszületett nyergével a fehér csikó! Elő is vezetik a hófehér arab mént. Valóban páratlan példány, erősen behorpadt háta olyan, mintha nyereg lenne rajta. Az angol leány másnapra tűzi ki a hatalom átvételét. Az előre alaposan betanított hibás testű állat jámborul tűri magán könnyű terhét. A kivonult nép – a közé szórt töméntelen pénz, a nyakló nélküli ingyen eszem-iszom után – felkent királynőként üdvözli a leányt. Eddig szép a mese, de annál szomorúbb a vége. Elfogyott lassan a leány minden pénze. Megjelennek a hitelezők, és elviszik mindenét. Ékszerét, bútorát, szőnyegeit. A leány belebetegszik. Mindenki elhagyja. Még haldoklik, amikor leghűségesebb rabszolgaleánya lehúzza ujjáról utolsó gyűrűjét, és csendben kioson az üres palotából.

Nemes Gabriella

A szarkavári Somssich família

K

Kaposújlak község történelmében meghatározó szerepet töltött be a 19–20. században a szarkavári Somssich család, akiknek a létezését ma is hirdeti a dombon álló kastély, kápolna, víztorony és a díszes temetkezési helyéül szolgáló mauzóleum. A falu lakosai közül már csak néhány idős ember emlékszik a grófi famíliára, akik nemcsak munkát adtak a térség embereinek, hanem a vallás gyakorlását, a gyermekeik iskoláztatását, a népnevelést is szívügyüknek tekintették. Somogy megye a Dél-Dunántúlon helyezkedik el, északról a Balaton, délről a Dráva folyó határolja. 6036 négyzetkilométernyi területével az ország ötödik legnagyobb megyéje. Északon Veszprém, északkeleten Fejér, keleten Tolna, délkeleten Baranya megye, délen Horvátország, nyugaton Zala megye határolja. Csokonai Vitéz Mihály nevezte el a megyét „So­mogy­ országnak”. A megye hat középtájra oszlik, melyek több kistájból állnak: Balaton és déli partvidéke; Belső-Somogy; Külső-Somogyidomb­ság; Zselic dombság; Kapos folyó völgye; Dráva völgye. A megyében található Európa legnagyobb édesvizű tava a Balaton, amely 600 négyzetkilométer területű. Palóczi Horváth Ádám nevezte el Magyar Tengernek. Lóczy Lajos szerint a tó 5–600 ezer évvel ezelőtt keletkezett. A megye a Duna vízgyűjtő területéhez tartozik. Folyóvizei közül a legjelentősebb a nyugat-keleti folyásirányú Kapos, mely a megye középső részének vizeit gyűjti össze. A Dráva folyó pedig természetes határt képez Magyarország és Horvátország között. Baksay Sándor 1894-ben így mutatta be a megyét: „Somogy megye 6500 négyszögkilométernyi területével a legnagyobb, 330 000 ezer főre menő lakosságával a legnépesebb, 300.000-nyi magyar népével a legmagyarabb, s földjének termékenységével és dúsan fölszerelt gazdaságaival a leggazdagabb megyéi közé tartozik Magyarországnak. És egyszersmind a legrégibb megyéi közé. Helynevei közül igen sok az első Árpádok okleveleiben már említve, és nem egy van, amely nevével a vezérek korabeli pogány időkre hivatkozik. (…)

(1. rész)

Egy várostalan megye, még a közelmúltban is. Még a jelen század első felében az egész szép megyének egyetlen városa sem volt. (…) Egy kőtelen vármegye: az egész megye fölszínén nem mutatkozik semmiféle szilárdabb alakulás. Sárga és fekete agyag talaját hosszú széles homokterület vágja kétfelé, mely a balatoni Nagy-berektől déli irányban le a Dráváig nyúlik. (…) Egy erdőséges vármegye. Az egész területének majdnem egyharmadát erdők borítják. (…) Mintegy négyszáz apró község, major és puszta, mindegyiknek háta mögött a vár, az erdő: hét szolgabíró és nyolc úriszék tartotta fenn bennök a rendet.” Kaposújlakot, ezt a megyeszékhelytől alig 5 kilométerre található falut a Kapos folyó szeli ketté. A községen kelet-nyugat irányban halad keresztül a 610-es számú főút, és a Ka­pos­ vár-Gyékényes vasútvonal, amelyek jó közlekedési lehetőséget nyújtanak az itt élők számára. Kitűnő adottságainak köszönhetően repülőtérrel is rendelkezik. Szomszédos települései: nyugaton Kaposmérő, amely egy mellékúton kapcsolódik az északra fekvő Hetes és Juta falvakhoz; keleten Kaposvár határolja. A falu déli részén emelkedik a Zselici-dombság, amelynek erősen agyagos földjét erdők és szőlők borítják. A 18–19. században meghatározó gazdasági és politikai szerepet játszott a térségben a Somssich família. Folyamatosan gyarapították a birtokaikat és közben fontos tisztségeket is viseltek: alnádor, birodalmi parlamenti elnök, személynök, kamarás, mezőgazdasági szakértő, pénzügyi szakember stb. „Volt olyan időszak a magyar történelemben, amikor Somogy vármegyét úgy nevezték politikai körökben, hogy az a Somssichok megyéje” A 18. század közepétől több vármegye birtokosai, genealógiai háttérrel kapcsolódtak össze egymással. A vagyonosodás következtében helyi, majd az országos közéletben egyre nagyobb beleszólási lehetőséget kaptak. A Somssich család Horvátországból, Zalán át a turopolyei nemesek kerületéből származott Somogy vármegyébe. A család története már 1190-es évektől végigkövethető, a Somssich nevet 1324-ben használja először egy Lázár nevű ősük. A 17.


43. oldal

Búvópatak 2012. június –július

Madonna a szarkavári Somssich-mauzóleumban restaurálta: Gera Katalin és Csernák Máté – CsB fotó

század utolsó harmadában Somssich Miklóst (1630–1671) csáktornyai várnagynak nevezték ki. Miklósnak 3 fia született: Pongrác, Péter és Mátyás, velük kezdődik az első generáció. Somogy megyébe kerülésükre azonban kétfajta – egy családi történet és egy történelmi magyarázat is szolgál. Somssich Szőgyény Béla Alaprajz című művében a következőképpen fogalmazza meg családjának eredetét: „A másik kép (egy metszet) a lépcsőházban a csáktornyai várat ábrázolta, »Czag­ kat­hurn« felirattal. A vár kapitánya, Miklós nevű ősünk 1671-ben halt meg. A genealógusok általában vele kezdik a családfát, mivel az ő fiai »nyerték« a címeres levelet Magyarországon, de az elődök már Boszniában és Horvátországban is nemeskedtek. A családi történet egyik változata szerint Horvátországból hajtották a disznókat Magyarországon át Bohémiába, Moraviába. Útközben a Dunántúl véget nem érő őserdőiben makkolt a falka, és híztak a süldők. A gazdag bányaváro­ sokban jó pénzért keltek el.Visszafelé már csak az aranyat kellett volna vinni az ősöknek, de legtöbbjük Magyarországon maradt.” A másik magyarázat, hogy a török hódítás elől sok család húzódott az évszázadok során egyre északabbra, sokan részt vettek közülük a végvári harcokban. Ezt bizonyítják a későbbi adatok: Péter nevét a 18. századi zalai összeírás említette

S

utoljára. Mátyás Horvátországban élt fiával, Istvánnal, aki 1715-ben Drávavásárhely földesura volt. Miklós legidősebb fia, Pongrác Zala megye főadószedője volt és a horvátországi bandérium főkapitánya. Bodalecz Borbálával kötött házasságából született meg Antal nevű fia, akinek a család a felemelkedését köszönhette. Antal 1698-ban született a Zala megyei Csehovecz helységben. Zágrábban a Horvátország országos királyi ügyigazgatóság ügyvédje volt. 1724-ben gróf Nádasdy Tamás főispán Somogy vármegye aljegyzőjévé tette meg. „Somssich Antal hét éven keresztül lóháton járt át Zala megyei birtokáról hivatalos teendőit végezni Tapsonyba, ahol a vármegye hivatala működött. Társadalmi befolyása, politikai ismertsége folyamatosan erősödött, amit jól mutat, hogy 1732-36 között már megyei főjegyzőként dolgozott, s amikor 1736-ban Festetics Kristófot, az addigi alispánt helytartótanácsi titkárrá nevezték ki, s emiatt Pozsonyba költözött, helyébe a somogyi rendek Somssich Antalt, az addigi főjegyzőt választották.” Első feleségét Zarka Apollóniát 1729-ben vette feleségül, aki 1734-ben elhunyt, ezért másodszor is megnősült, neje Niczky Borbála négy fiú és 3 leány utódot hozott világra. 1748-tól 1760-ig udvari (kancelláriai) referendárius. Az 1741-i országgyűlésen a vármegyét képviselte. 1755–58-ban építtette a sárdi templomot, amelynek a működéséhez, felszereléséhez jelentős anyagi forrásokkal járult hozzá. Ugyancsak ő alapította a se­ gesdi ferences templomot és kolostort. Őt nevezik a sárdi Somssich család megalapítójának, mert 1740-ben Mária Teréziától adományul kapta a Sárd mezővárost és ezzel együtt a „saárdi” előnevet is. Antalnak két lánya volt, az első feleségétől egyetlen gyermeke született Rozália, későbbi nevén Móricz Andrásné, és a második feleségétől fogant Anna, azaz Szentgyörgyi Horváth Zsigmondné. Legidősebb fia Lázár, Bécsben és Itáliában tanult jogi pályán. Kőszegre és Pestre került, majd Kalocsán Bács megye főnótáriusa lett. A következő fiú János az egyházi pályát választotta, a vallása kizárta, hogy birtokossá váljon. Tanulmányait Rómában végezte. Először Győrben kanonok, majd nagyprépost lett. Kinevezték győri címzetes püspöknek. Antal keresztnevű fia szintén Bécsben tanult, majd a Nagyszombati Jezsuita Kollégium diákja volt. Egerben joggyakorlatot végzett. 1773-ban feleségül vette Inkey Zsófiát. „Antal 1767-ben a szigetvári járás főszolgabírája, második nejétől, Tallián Jozefától (ki utóbb gróf Klenauné) fia János (1784–1861), ki 1812 deczember 11-én báró lesz, 1813. április 9-én grófi rangra emelkedvén, az idősebb grófi ág alapítója.” A legfiatalabb fiú József volt, aki 1748-ban született Sárdon. Ő lett a fiatal grófi ág megalapítója és az ő fiai lettek a III. ge­ neráció tagjai. Somssich Józsefet Győrben iskoláztatták. Nagy­ szombaton jogásznak tanult, a gyakorlatát Zala megyében végezte, ahol vizsgát is tett, de hivatalt sohasem viselt. Tanulmányai után a sárdi gazdaságot irányította. A nagy befolyású Ürményi családból választott magának feleséget, azaz a későbbi országbíró Ürményi József nővérét, Máriát vette feleségül, aki Mária Terézia környezetében nevelkedett. Somssich Antal azonos nevű fia és testvére József személyében bekövetkezett a família két részre szakadása. József fiai képviselik a harmadik generációt. Feleségétől Ürményi Máriától – aki Ürményi József országbíró nővére volt – született 1784-ben Miklós, és 1786-ban Pongrác. Miklós jogi pályán tanult. Édesapja halála után Sárdon felügyelte a gazdaságot. Tisztségei: 1806-ban, mint megyei aljegyző kezdte pályáját, majd 1809-ben főjegyző lett, s a megyei ügyekben vezető szerepet vitt. 1810-ben feleségül vette Kaj­da­ csy Josefát. 1811-től kezdve több országgyűlésen volt a vármegye jeles követe. 1813-ban Somogy megye alispánja, a radi-


Búvópatak 2012. június –július

A szarkavári Somssich kastély – CsB fotó

kális ellenzékhez tartozott Deák-csoport híve. 1815-ben másodalispán lett, utána pedig árvaszéki elnök. 1839/40-es diétán képviselte utoljára a megyét, helyét fia, Pál (1811–1888) vette át az országgyűlésben. A családban ő érte el a legnagyobb országos politikai elismerést. Korának egyik legjelesebb szónoka volt. „Az alapítók, lelkesedése és bölcsessége átszállt az utódokra is. Mert Somogy vármegyének azóta minden időben voltak lelkes férfiai, kik a gimnázium fejlesztésére törekedtek; míg végre megyénk nagy fia, Somssich Pál, az ő nagy koncepciójával, forró hazafiságával, izzó fajszeretetével, ragyogó tollával, bűvös szónoklatával és nem lankadó erélyével be nem tetőzte az épületet.” – írta Makfalvay Géza, aki Pált említi a Kaposvári Magyar Királyi Állami Főgimnázium megmentőjének, hiszen a somogyi megyeszékhely egyetlen gimnáziuma neki köszönhette fennmaradását. A fiatalabb testvér, Pongrác 1786-ban született Sárdon. 25 évesen szolgabíró lett, Miklóssal együtt a vármegyei ellenzék vezére volt. Személyes barátja Széchenyi Istvánnak, aki a Napló című munkájában így jellemezte őt: törekvő típusú, becsvágyó, kemény, elhivatott. Pongrác politikai pályafutása 1825-ben kezdődött, amikor Somogy megye alispánjává választották. Ennek hatására megváltozott a politikai nézete is, és egyre jobban a kormány álláspontja felé közeledett. 1830-ban alnádor lett, 1833-ban személynök. Bécshez mindvégig hű maradt, ezt bizonyították a további betöltött hivatali állások, címek megszerzése. 1836ban Baranya megye főispánja volt. „1841-ben császári-királyi kamarási címet szerzett, udvari belső titkos tanácsos lett, megkapta a Leopold-rend középkeresztjét, 1845-ben pedig szolgálataiért grófi címet kapott a királytól.” Otthon sokat vesztett népszerűségéből, amikor a bécsi udvar érdekeit szem előtt tartva 1837-ben halálbüntetést kért Kossuth Lajosra és társaira. Somogy megye hasznot húzott Somssich Pongrác hivatali pályájából: a megye fő mecénása volt, értékes információk birtokosa, érdekeit országos fórumokon közvetíthette. „A megye első nagy történetírója, szakácsi Csorba József egyenesen »felejthetetlen« emlékűnek és »ember-barát«-nak (több alkalommal is) nevezte 1857-es megye-leírásában. Amivel ezt kiérdemelte a híres orvosnál, az a kaposvári kórház és a gimnázium létrehozásában játszott szerepe, a tudomány és a művészet támogatása, illetve a megye különböző fórumokon való képviselete.” A Kadarkút melletti Mike nevű település lett a Somssichbirtokok központja, itt épült fel a családi kastély. Adatok bizonyítják a helyben lakást, hiszen fiai Mikén születtek, és ő maga is ott halt meg. A kastély klasszicista stílusú, téglalap

P

44. oldal alakú, emeletes, középen timpanonos díszítéssel, benne a két­ oroszlános Somssich-címerrel. Otthonától nem messze egy családi kápolnát is emeltetett. A mikei kastély még nem az igazi arisztokrata kastély, mivel méretei és berendezései nem túl hivalkodóak, ezt bizonyítja Széchenyi István naplójegyzete is: „Az embereknek fogalmuk sincs komfortról udvarházukban. Szeretnék, hogy legyen, de nem értenek hozzá.” A Somssich család az egyre erősödő „bene possessionati”, a birtokos nemesség tagja volt. Somogy vármegyében főbb hivatalokat, városi vezető tisztségeket töltöttek be. Jövedelmükben elmaradtak a gazdagok csoportjától. Létszámuk Magyarországon 5000–6000 családra tehető. A középbirtokosi réteg tagjainak évi jövedelme elérte a 20–40000 forintot, a birtok méretétől és a rajta lévő üzem, ill. gazdaság teljesítményétől függően. Jövedelmükből kulturális mecenatúrára is futotta. A Somssichok működése során erre több példát is találhatunk: Somssich József és két fia, Miklós és Pongrác könyvtárgyűjteménye Somogysárdon. A 150 éves török hódoltsági rendszer, és a Habsburg-ház felszabadító háború következtében a 17–18. század fordulójára megváltozott a magyarországi földtulajdonrendszer. A jelentősebb földbirtokkal rendelkező családok a harcok, háborúk miatt kihaltak és birtokaik terebélyes oldalágakon öröklődtek tovább. A másik ok a hódoltságot megelőző kettős királysági rendszer, amikor Szapolyai és Ferdinánd a hozzájuk pártoltakat a másik uralkodó hűségére felesküdött földbirtokosok földjeiből elégítette ki. A 18. század elejére egy-egy birtoknak egyszerre több tulajdonosa is volt. Az 1688-ban felállított Újszerzeményi Bizottság (Neoacquistica Comissio) a Kamarán belül, amelynek az volt a feladata, hogy „a töröktől visszafoglalt területeken a volt birtokosoknak hivatalos írással, oklevéllel kell igazolniuk birtokjogukat, s ezen felül a birtok mindenkori forgalmi becsértékének 10%-nyi lefizetése után (fegyverváltság) vis�szaadható a föld az ősi birtokosnak.” A Rákóczi-szabadságharc után számos nagybirtokos emigrálása lehetővé tette, hogy a bécsi udvar hadvezéreit, udvari szállítóit, hitelezőit szolgálataikért birtokkal jutalmazza meg. A Dunántúlon Esterházy Antal földbirtokai kerültek adományozásra. Egy új adományforma jött divatba: „az uralkodó a neki tett szolgálatokért bizonyos összegű kegyadomány (gratiale) kifizetését rendelte el, ez a gratiale viszont általában egy utalvány volt valamely értékben megfelelő földbirtokra.” Ezeket a birtokokat olyan külföldiek kapták – osztrákok, olaszok, németek – ajándékba, akik nem szándékoztak Magyarországra telepedni. Az új tulajdonosok az 1720–30-as években megpróbáltak megszabadulni ezektől a földektől. Új nagybirtokos réteg alakult ki a 18. századra, ilyen volt az Esterházy, Batthyány, Zichy, Széchényi família. A középbirtokos nemesi réteg felemelkedő családjai Somogy megyében a Somssichok mellett a Tallián família, Boronkay József említhető. „A kisebb méretű középbirtokosi, s nem utolsósorban köznemesi birtokokon általában a nemesi tulajdonos maga irányította a gazdasági tevékenységet. Ez a szó szoros értelmében napi tevékenységet jelentett. A jómódúak esetében is létrejött minimális adminisztráció, ami főleg egy pénztárost, ügyvédet és ispánt jelentett, de ennek tejhatalmú vezetője mindig a tulajdonos volt. De tudunk arról is, hogy amennyiben a köznemes nem volt képes irányítani birtokát, akkor közvetlen rokonai, családtagjai (láthattuk Berzsenyi esetében az otthon maradt feleség példáját) vagy egy általa megbízott tejhatalmú ispán vezette a gazdaságot” A korabeli férfi családtagok gyakran elszakadtak egymástól, ugyanakkor nemesi levél csak egy volt, így a kor nobilitásának tagjai 1716-ban új nemesi levelet kértek III. Károlytól. Folytatjuk…


45. oldal

Búvópatak 2012. június –július

Virágné Németh A nikó

Visszaemlékezések Kunffy Lajos festőművészre

K

Kunffy Lajos a századforduló és a XX. század első fele magyar festészetének jelentős alakja. Magas kort ért meg. Kevés híján egy évszázadnyi művészeti és történelmi sorsforduló tanúja volt. Festőművészként nagy értékű életművet, a szellemi arisztokrácia tagjaként példaadó közéleti magatartás példáját hagyta az utókorra. Pályájának fénykorában tagja volt Párizsban a felsőbb körök társasági életének. Nyarait a somogytúri birtokán töltötte, s az ott élő népviseletes parasztok, tarka ru­hás cigányok rendszeresen szerepeltek festményein. Szorgalmának, festői munkásságának gyümölcse egykori otthonában vált közkinccsé. Hagyatékát az utókor kevéssé ismeri. Somogytúri műterme már életében 1958-tól látogatható képtár, lakóháza 1979-től emlékmúzeum, melyek falait a 120 db legszebb képe díszíti. „Kunffy sok önarcképet festett. Az »Önarckép 70 éves koromból« (1939) a legjelentősebb. A nyári ég alatti fényben ülő fehér szakállú öregúr képe felér egy önvallomással. Az arisztokratikus eleganciájú idős mester világos színű, könnyű vászon öltönyben, piros karosszéken ül műtermének fehér oszlopa előtt. Uralkodói tartásával trónolva néz szembe velünk, mögötte a zöld lombok és a kék égbolt között magasló templomtorony. Mintha ezt mondaná a művész: »Én vagyok Kunffy Lajos, akit a derűs napfény sokáig éltetett egy tornyos falucskában.« Ha volt olyan vendége, aki számára megnyitotta a múltjára emlékezés kapuját, a mesélő, elbeszélő ember lenyűgözte hallgatóját.” Rendkívül rokonszenves, magas kultúrájú személyiség volt, melyet alátámasztanak a somogytúriak visszaemlékezései is. Személyes indíttatás vezérelt, hogy kiderítsem, milyen emlékeik vannak Kunffy Lajosról. Családom három generációja szolgálta a művészt. Dédapám első bérese volt Kunffynak, nagyapám gyermekként szolgálta, édesapám gondnokként ápolta a művész hagyatékát. Dédszüleimet, nagyapámat és testvéreit lefestette a Mezőgazdasági munkáscsalád című képen, ezért határoztam el, hogy megkeresem azon túriakat, akik személyesen ismerték a művészt. Kéttucatnyi embert sikerült megszólaltatni, akik videokamera előtt és kamerán kívül mesélték el személyes élményeiket, tapasztalataikat, vicces történeteiket Kunffy Lajossal kapcsolatban. Sikerült megtalálni a falu legidősebb asszonyát, akit lefestett a művész, az utolsó, Somogytúrban még ma élő Kunffy-szolgát is. Ezen történetekből készült el a Somogy­ túri Kunffy-gyűjtemény. Ez a dokumentum a jelenkor és az utókor számára is készült, hisz ha 10–20 év múlva készül ez a gyűjtemény, nem lesz olyan személy, aki emlékezne Kunffy Lajosra személyesen, csak elbeszélésekből. A gyűjteményben szereplők mindannyian kedvesnek és barátságosnak tartották a művészt és feleségét. Szívesen festette a falubeli parasztokat, gyerekeket, cigányokat, cselédeket. Akármerre járt a faluban, mindenhova vitte magával ecsetjeit, palettáját. Bejárta az egész falut, festett a falukútn��l, a Szi­ get­ben, a katolikus templomnál, a Csúcshegyen, Hársas­pusz­ tán. Bármerre fordult, akármerre nézett, mindenhol festeni való tájat látott. A falubeli gyerekek szívesen hordozták ecsetjeit, fizetség gyanánt pár forintot is kaptak. Az asszonyságnak

mezei virágot is szedtek, cserébe süteményt, cukrot kaptak, ami nagy szó volt abban az időben. Cselédjeit is nagy becsben tartotta, kaptak gabonát, kertet, tehenet borjúval, kocát mala­ caival, fát, karácsonykor a fiúk öltönyt, cipőt, de a lányok sem maradtak ajándék nélkül. Az alábbiakban néhány visszaemlékezést olvashatunk. M adar ász Ferencné (szül. Kelemen Eszter, a falu legidősebb asszonya): Kunffyné nagyon szépen kézimunkázott. Mikor mentem hozzá, a nappali közepén ült és horgolt, én megnéztem. Mire Kunffyné azt mondta: – Te tudsz horgolni, mert ha nem tudnál, nem nézted volna meg – aztán a későbbiekben együtt kötöttünk, és így készült rólam a kép Kötögető asszony címmel.

Önarckép hetvenéves koromban – Kunffy Lajos festménye Fotó: Gőzsy Gáborné


Búvópatak 2012. június –július G ombos Istvánné (szül. Pusztai Irén): Én vagyok az egyetlen élő ember Somogytúrban, aki szolgáltam Kunffyt. Ismertem a cselédjeit, az intézőket. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Sütöttem, főztem a nagyságos úréknak. Úgy vikszoltuk a padlót, hogy rákötöttük a kefét a talpunkra. A nagyságos úr megígérte, hogy a Turi pusztai kastélyt nekem adja. M adar ász Ferenc: Akkoriban, hétéves koromban, egyszer-kétszer segítettem vinni a művész festőállványát. Arra emlékszem, hogy egy ös�szetöpörödött kis ember volt, fehér nagy szakállal és állan-

Lengyel János

Elfogult monológ

M

Mi voltunk itt előbb, nem ti, és nem ők. Mi teremtettük meg azt, amit sem ti, sem ők nem voltak képesek. Mi többet érünk, mint ti és ők együttvéve. Mi vagyunk valakik, de kik vagytok ti, és kik ők? Mi elértünk valamit, ha nem is sokat, de mit értetek el ti és mit ők? Minket ismernek és elismernek, de ki ismer titeket és őket? Nekünk van szavunk, ti és ők hiába kiabálnak, süket fülekre találnak. Mi élni akarunk, de mit akartok ti és ők? Nekünk vannak álmaink és céljaink, de miről álmodtok ti és ők? Mi a ti célotok és mi az övék? Az álmok zavarosak. Az álmok elrugaszkodnak a földtől. Az álmok arról szólnak, hogy mindannyian mi vagyunk: az én álmom a ti álmotok, a ti álmotok az ő álmuk, az ő álmuk a mi álmunk.

46. oldal dóan fehér ruhában járt. Egy háromszög alakú állványa volt, amit mindig ugyanazokba a kis lyukakba állított vissza, ugyanabban a szögben. Egyszer én betemettem azokat a lyukakat, ekkor ő letérdelt a fehér ruhájában és azt mondta: – Hallatlanhallatlan, valaki betiporta a lyukakat! Szekeres Józsefné (szül. Csekk Magdolna): Én is segítettem, vittem a festőfelszerelését, szedtünk virágot a Papp-réten az asszonyságnak, kaptunk érte cukrot, pu­ szed­lit. Édesapám nála dolgozott. Minket, szigeti gyerekeket is lefestett, de amint mennünk kellett segíteni a szüleinknek, otthagytuk a mestert. A festéshez mindig a legszebb helyeket kereste, egyszer, amikor vittem az állványát, elveszett belőle a csavar, csak ennyit mondott: – Tyű, a dudáját, nincs meg a csavar! – de visszamentem az úton és megtaláltam. Horváth János művészettörténész az Önarckép hetvenéves koromban című festményről megfogalmazott gondolatait teljes mértékben alátámasztják a somogytúriak visszaemlékezései. Ezzel az írással szeretném felkelteni az érdeklődést Kunffy Lajos művészete iránt, hogy minél többen felkeressék So­mogy­ túrban Kunffy Lajos Emlékmúzeumát, mert sokan nem is sejtik, milyen értékek rejtőznek Magyarország kicsiny falvaiban.

Kunffy Lajos Emlékmúzeum, Somogytúr

A Szent László Somogyi Apátságáért Alapítvány 2011. évi közhasznúsági jelentése Á ltalános tudnivalók Az alapítvány 2008-ban jött létre 500 000 ft induló tőkével. A bírósági vég­zés száma: Pk. 60.061/2008/1. A Somogy megyei Bíróság nyilvántartási száma: 3221. Jogállása: közhasznú szervezet. Az alapítvány székhelye: 8698 So­mogy­vár, Szent László utca 40. Postacíme: 9730 Kőszeg, Pf. 8.

A

1. Számviteli beszámoló Az alapítvány egyszeres könyvvitelt vezet, ennek megfelelően egyszerűsített közhasznú beszámolót készít. 2. Költségvetési támogatás felhasználása Az alapítvány az állami költségvetésből normatív támogatásben nem részesült, a Nemzeti Kulturális Alaptól céltámogatásként eg y millió forintot kapott a Somogyvár szakmonográfia számára. (Vö. 5. pont) 3. Vagyonfelhasználással k apcsolatos kimutatás Nem történt változás. 4. Cél szerinti juttatások A somogyvári bencés apátság faragott kőanyagának feldolgozására 1 345 700 Ft-ot fordítottunk. 5. Központi költségvetési szervtől , állami pénzalaptól

6. A közhasznú szervezet vezető tisztségviselőinek nyújtott juttatások Az alapítvány tisztségviselői (elnök, alelnök, titkár) semmiféle juttatásban nem részesültek. Sem tiszteletdíjat, sem egyéb juttatást senki nem kapott. Beszámoló az alapítvány közhasznú tevékenységéről Az alapítvány az alapító okiratban foglaltak szerint végezte a tevékenyésgét. Az ez évi kiadásainkat a somogyvári kőanyag rekonstrukciós feldolgozására és a szakmonogárfiában való megjelentetésére fordítottuk. A 2011. évi pénzügyi beszámoló főbb adatai Nyitó egyenleg a folyószámlán: 28 911 Ft Az alapítvány bevétele: Nemzeti Kulturális Alap: 1 000 000 Ft Támogatás: 505 000 Ft, Banki kamat: 20 341 Ft, NAV 1%: 41 303 Ft Betétjegy beváltás: 1 879 000 Ft, Összes bevétel: 3 474 555 Ft A közhasznú tevékenység r áfordításai Leletanyag feldolgozása: 1 345 700 Ft, Banki költségek: 15 115 Ft Egyéb kölségek: 20 250 Ft, Betétjegy váltás: 1 478 000 Ft Összes kiadás: 2 860 065 Ft

k apott támogatás

A somogyvári bencés apátság és ispáni vár régészeti feltárásának teljes anyagát magában foglaló szakmonográfia támogatására az alapítvány a NKA-tól egy millió forint miniszteri támogatást kapott (pályázati azonosító: 43210509), amely összeget a rendkívül jelentős faragott kőanyag feldolgozására (rekonstrukciók, felmérések, digitalizálás) fordítottunk. A monográfia 2011. őszén megjelent. Kiadó: Műemlékek Nemzeti Gondnoksága, a Respenna Bt., a Koronás Kerecsen Kiadó és a Szent László Somog yi Apátságáért Alapítvány támogatásával. Szerző: Bakay Kornél. Cím: Somogyvár. Szent Egyedmonostor. A somogyvári bencés apátság és védműveinek régészeti feltárása. 1972–2009. Budapest, 2011. p. 616 + két melléklet

A pénzeszközök állománya 2011. december 31-én Betéti lekötés: 607 994 Ft, Folyószámlán: 614 490 Ft Összesen: 1 222 484 Ft Összefoglalóan megállapítható, hogy az Alapítvány működése a 2011. évben eredményes volt. Somogyvár–Budapest, 2012. május 29-én Dr. Bakay Kornél a kuratórium elnöke, Magyar Örökség-díjas régész


Szabadszájú szabadkőmíves beszél a szabadságról

csúszó-mászó édesget magához kerubokat

jól leplezett kígyót melenget keblén egy önsorsrontó

és folytatódik még nem tudni meddig ami már véget is ért

szellemképes képernyőre szellem szegezi tekintetét

nyílik a könyv időlegesen nem lesz többé már idő

világosabb már ennél nem is lehet hogy időnk sötét

átmenetileg se mentheti át magát végül a vaskor

a kérdés csak az lehet-e még arany kék ég alatt a vas

fehérlovon jön az Igazság Napja és áldást oszt majd

madármotívum szárnyát nyesi a penge messze a menny

kezében íj lesz és Szent Korona égi fénye kíséri Képírás – Pusztai Zoltán grafikája és versei

Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu Alapító, fõszerkesztõ: Csernák Á rpád Tipográfia: Csernák Bálint Fõmunkatárs: Fark as Judit Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth Katalin Munkatársak: Gera Katalin, Hegyi Béla, Németh István Péter, †Papp Árpád, Sarusi Mihály Nyomdai munkák: Pethõ Kft, Kaposvár, Dombóvári út 1. Felelős vezető: Pethő László Sokszorosítás ideje: 2012. június – Sokszorosítás sorszáma: 6/2012.

E-mail: posta@buvopatak.hu Postafiók: 7401 Kaposvár, Pf. 353. ISSN 1588-9335 Kiadja: Búvópatak A lapítvány Kaposvár, Somssich P. u. 11–13. I/12. A kiadásért felelõs: Csernák Árpád A Búvópatak Alapítvány számlaszáma: 10918001–00000012–93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.

búvópatak alapítvány


A kaposvári Szivárvány Kultúrpalota bejárata – Csernák Bálint fotója

Megrendelhető a Búvópatak Akik a lapra szeretnének előfizetni, ezt a szándékukat szíveskedjenek jelezni az impesszumban olvasható elérhetőségeink valamelyikén, vagy a +36 82 310 656-os telefonszámon.

F őtá mogatónk


Búvópatak 2012/nyár