Issuu on Google+

L. di Sartore

Pornósztár volt őnagysága

Mi Világunk - Erotikus Könyvek - 1.


Nagyon szép. Anita még ma is nagyon szép, pedig jó pár évvel túl van már a harmincon. Akkoriban, a hetvenes évek elején, amikor elfelejtett hazajönni Svédországból, emlékszem: ö volt a nők között a legszebb a tervezőintézetben, amelynek titkárnői íróasztalát cserélte fel édesanyja Malmőben élő testvé­ rének kegyelemkenyerével. Mondom is neki, ahogy itt ül velem szemben a szálló teraszán, hogy úgy látszik: szerethetik az istenek, mert nem fog rajta az idő. Világos mosoly : - Köszönöm. Pedig ördög látja lelkem, nem volt nekem könynyű az élet. Hiszen tudod: pornósztár, illetve sztárocska voltam Koppenhágában. Az pedig egyáltalán nem tartozik a könnyűségek közé.. Sejtem. És rövidesen meg is tudom. Hiszen azért ültünk össze, hogy meséljen. Nem kell sokáig várnom, Martinit kér, szárazat, belekóstol, aztán - in medias res - a közepén kezdi őnagysága. Közreadom úgy - helyenként csupán apró változtatásokkal -, ahogy elmesélte volt. Tessék.


Miért maradtam kint? Nem tudnám pontosan definiálni. Volt abban egy adag szerelmi csalódás - ágyban találtam a fiúmat egy húszforintos, riherongy cafkával, aki éppenséggel lelkesen franciázott, amikor rájuk nyitottam egy jókora adag hiúság, egy adag itthoni létbizonytalansági érzés, egy adag kaland­ vágy, vagyis aláhúzva és összeadva, ez volt nekem megírva valahol. Svédország. Malmö. Egyébként is roppant váratlanul jött az egész. Tudod, hogy titkárnő voltam a tervezőintézetben, egy bizonyos Grünwaldszky nevű osztályvezető első számú beosztottja. És had' mondjam meg mindjárt: első számú szeretője is. Grünwaldszky egyáltalán nem volt szép férfi, nem formaművész tervezte, alacsony volt, szemüveges, kopaszodott - amit úgy próbált eltüntetni, hogy visszafelé, a feje tetejére fésülte a haját - és enyhe kappanhájat növesztett, amit egy állandó jellegű mel­ lénnyel kívánt eltakarni. Hogy ennek ellenére miért feküdtem le vele? Ha jól vissza­ gondolok, azt hiszem, két dolog miatt. Az egyik ugye Jocó, az a bizonyos fiúm, aki miután állandóan hűséget esküdözött nekem, összejött azzal a franciázós cafkával, ami aztán persze pocsékul megtépázta az önbizalmam. S mit csinál ilyenkor egy nő? Mindenáron tromfolni akar. Nos, tromfnak ott volt Grünwaldszky, igaz, hogy nem állhatott volna Jocó mellé, de kedves volt és figyelmes, és úgy bámulta egyre nyíltabban a cicijeimet, hogy a kezdeti zavar után a végén már kifejezetten izgatni kezdett. Meg kell mondanom, hogy - a férfiak szerint és elfogulatla­ nul szerintem is - gyönyörű cicijeim voltak: áramvonalasak, kemények és szemtelenül kihívóak. Anyai örökség, ő hagyta rám génjeiben a gömbölyű formás fenekem és hosszú, fekete hajam is. Ugyanannyira mutatós volt anyám, hogy így kérte meg második férje, bizonyos Krajcsovics úr hatvannyolcban:


- Lídia, magának van a legszebb segge Kispesten, legyen a feleségem. A másik ok, amiért összejött a lieson: azt mesélte a fáma az intézetben, s mivel én kezeltem Grünwaldszky telefonjait ta­ pasztaltam is, hogy rengeteg nője van. De vajon miért? Hisz nem volt egy bonviván, nem is volt gavallér, és meglehetősen foghegyről is tárgyalt a nőkkel, mi hát akkor az a vonzerő, ami fenntartotta ezt a mini háremet körötte? - Biztos jókora mágnese van... - közölte röhincsélve Mara, a személyzetiről a büfében, ahol nemegyszer szóba került közöttünk, nők között főnököm titokzatos csábereje. - Én a helyedben, elvtárskám, kipróbálnám... Na ez az. Nem lennék őszinte, ha letagadnám, hogy az utóbbi időben egyszer-kétszer már nekem is eszembe jutott. A tromf, a kíváncsiság, meg, hogy mostanában egyre inkább erotikus álmok környékeztek, predesztinálhattak arra, ami aztán történt. Egyik délután - Grünwaldszky tervegyeztetésen volt a nagyfőnöknél - cseng a telefon, és az egyik háremhölgy jelent­ kezik. Fifinek hívták, a hangja is olyan fifis volt, vékony és csicsergő, s közölte, egy üzenetet szeretne átadni az osztályve­ zető úrnak, miszerint amit mára megbeszéltek, az nem aktuá­ lis. A számon volt, hogy megkérdezzem: netán néminemű forgalmi akadály vagy egy másik pasas az ok, de aztán jólne­ velt titkárnő lévén csak annyit mondtam: rendben, átadom. Jön Grünwaldszky, tudatom vele az értesítést, nem szól semmit, köszönetet morog és bemegy a szobájába. Kisvártat­ va azonban visszajön és kérdi, hogy tudnék-e ma egy kicsit tovább maradni, mert reggelre egy koncepciót kell letennie az asztalra, és szeretné lediktálni. És nézi, nézi a cicim. Mint egy fétisista. Ócska trükk ez a diktálás, gondoltam, mivel több mint hat hónapja vagyok a cégnél, de eddig még sohasem akart munka­ idő után foglalkoztatni, de belemegyek: - Rendben. És meddig?


- Meddig ér rá, Anita? Feladtam neki a labdát: - Mára nincs programom. Lestoppolta: - Ez igazán nagyszerű... Fél ötkor, vége lévén a munkaidőnek, bevitette velem az írógépet a szobájába, nyitva hagyatta az ajtót, bogarászott egy darabig az asztalán papírszeletek után, majd azt kér­ dezte : - Akkor kezdhetünk? Ma sem tudnám megmondani, mi volt a szöveg, de tény, hogy egyre inkább akadozott, mintha valami baj lett volna a szellemi fogaskerekeivel és egyre többet nézett. Az előbb emlí­ tettem, hogy izgattak engem ezek a mohó áhítatok. Hirtelen megkérdeztem: - Mit néz főnök?... Valami hiba van rajtam? - Á... - s egy ujjával feltolta az orrán a szemüvegét. - Akkor? - Gondolom... - s motoszkált valamit a mappáján - . . . s z ó ­ val gondolom, hogy illetlenség ilyet a munkatársamon észre­ venni, de... magának Anita gyönyörű mellei vannak... Állí­ tom, hogy Közép-Európa legszebb mellei... Felkacagtam. Ez sem valami új trükk. - És honnan tudja? - Már én is játszottam. - Van szemem. És van fantáziám. - Már azt hittem, hogy meséltek magának... Sebesen tiltakozott: - Ó nem, nem, nem. - Különben... - folytattam... - még sohasem panaszkodtak rá. - Jól kivágott ruha volt rajtam, amely csak félig takarta a cicim, s mondom, hogy már én is hajlottam a játékra, hát kissé kihúztam magam, hogy áramvonalaim megfelelően érvénye­ süljenek. És azt kérdeztem: - A többieknek is ezt mondja? - Milyen többieknek? - Értetlenül és ártatlanul akart rám­ nézni, de nem volt ő olyan jó színész, hogy ez sikerüljön.


- Hát a fifikéknek, az andikáknak meg annak a fél tucat nőnek, akik itt lógnak állandóan a telefonon. - Ó, ó, ó... - és álszemérmesen mosolygott. - Hová gondol, Anita?... Igaz, hogy vannak, de ők biológiai szükségszerűsé­ gek, akik egyszerűen alávetik magukat a természet törvényei­ nek. .. De maga egészen más. Tudod, legszívesebben azt feleltem volna, hogy én pedig egyáltalán nem akarok csak ilyen biológiai tűzoltó lenni, de egyrészt továbbra is izgatott, hogy - szlenggel fejezzem ki magam - mit esznek rajta a nők, másrészt pedig igen-igen aktuálisnak véltem már egy kiadós szeretkezést. De, biztos ismered azt a viccet, futni akartam még vagy két kört. És azt kérdeztem: - Akkor folytatjuk? - Igen, igen, igen... Felállt, kézbe vett valami tervleírást, mellém kanyarodott, megköszörülte a torkát, de mihaszna, mert így is rekedt ma­ radt. Nagy nehezen diktált vagy két mondatot, aztán csiko­ rogva leállt. - N e haragudjon... - sóhajtotta -, én most nem tudok diktálni... Maga olyan gyönyörű Anita, hogy a legrosszabb mondatok is kipárolognak a fejemből. Ez is öt deka olcsóság. Nem baj, megveszem. - Akkor hunyja be a szemét, főnök... - Somolyogtam és olyan kacérul néztem rá, mint egy kikapós özvegy hajdanán a ludovikás unokaöccsre. - De akkor nem látom, amit diktálni akarok! - Ezek szerint megint zátonyra futottunk? - Műsajnálkozva pillantottam felé. Grünwaldszky már egészen mellettem állt, és felülről lesel­ kedett a cicijeimre. - És micsoda zátonyok! Ha ezeken egyszer megfenekelhetnék! Azt hiszem, akkor futhattam le az első kört. Mert azt kér­ deztem :


- Nagyon szeretné? - Megőrülök értük... - Mint egy leendő hajótörötthöz illik, már kapaszkodott is. Egyelőre a szék karfájába. - Bizonyatya­ úristen megőrülök értük. - Nehéz kapaszkodás lehetett, mert lihegett tőle. - Engedje meg... engedje drága Anita, hogy egyszer, csak egyszer megérinthessem... A második kör következett: - És, ha bejönnek? - Ugyan, nyitva az ajtó, meghalljuk... Elárulom: nagyon szerettem, ha simogatnak, ha a bimbó­ immal játszanak, ha puszilgatva szívják, volt már olyan is, hogy elélveztem tőle. Mit csináltam hát? Odafordultam Grün­ waldszky felé a széken és súgva felkínáltam a cicijeimet: - Tessék... De csak egyszer. Azután megyek. Szinte leroskadt elém, s csak úgy ruhán keresztül simogatni kezdett. Jó meleg tenyere volt, és ügyesen csinálta, mert pilla­ natokon belül forróságok szaladgáltak bennem, s bimbóim, cicijeim olyan keménnyé váltak, mintha bronzba gyúrta volna őket egy szobrász. Grünwaldszky szája is sütött, ahogy a ruhán keresztül csókolgatott, majd egyszerre kibuggyantotta a bal cicim a ruhából, és rábukott. Éreztem, amint nyelvével körözött a bimbómon, az egész testem bizsergett, s apró érzéki hullámok keltek a gerincemben, s - elhiszed, ugye - nedvesed­ ni kezdett a bugyim. Mi sem természetesebb, mint hogy a másik cicim már ma­ gam szabadítottam ki, s ráhúztam főnököm kezét. Ettől kezd­ ve retúrban járt a szája a két cici közt, én hátrahajtottam a fejem, s lehunyt szemmel magától értetődőn vártam, hogy a szoknyám alá kapaszkodjék és lehúzza azt a falatnyi tangát, amelyet magam varrtam, és amelytől mindig enyhe frászt kaptak a partnereim. Legutóbb az a tetű Jocó is, de akinek most istenigazában visszaadom a franciás cafkát. Ám abban a pillanatban a folyosói ajtó előtt felzúgott egy piszok porszívó. - A takarítók! - Ugrottam fel hirtelen, a szexuális bódulat-


ból pillanatok alatt visszatérve a szemérmetlenül reális való­ ságba, s gyorsan elraktam a zátonyokat, és női szokás szerint igazgatni kezdtem a hajam, ám ahhoz hozzá sem nyúlt a főnököm. Grünwaldszky is felállt, zavartan krákogott, majd megfogta a kezem, és megcsókolta: - Köszönöm... Ezerszer köszönöm... Na, ez volt az első igazi, őszinte momentum ebben az em­ berben ma délután. Úgy tűnt, mintha egy kicsit zavarban lennénk, gondolom, Grünwaldszkynak is sajgott a nadrágja, mint nekem, az abba­ maradt kóstoló miatt. Én zökkentem vissza először. - Akkor... elmentem, főnök. Úgy kapott utánam, akárha egy mentőkötél lennék. - De hisz azt mondta, ráér. - Igen, de nem szeretném, ha a takarítónők összepletykál­ nának magával. - Igaz, igaz, igaz... - bólogatott. - De akkor igyunk valamit erre az ijedtségre. Oké, mondtam, és beültünk egy presszóba. Két konyak után, közben semmiségeket fecsegtünk és gondosan ügyeltünk arra, hogy jó nagy kanyarokkal elnavigáljunk az előbbi zátonyosdi mellett, egyszerre megfogja a kezem Grünwaldszky: - Kérhetek magától valamit, Anita? - Az előbb már megkapta, nem? Mosolyog: - Szeretnék magával pertut inni. Olyan négyszemközti, zug­ pertut. .. - Meg sem várta a választ, intett a pincérnek, hogy hozzon két pohár tiszta vizet. Már megint valami krajcáros trükk, pedig azt hittem, azzal a kézcsókkal valami emberszabású kezdődik, de mindegy, hozzák a vizet. Főnököm fogja az egyik poharat, aztán némi ünnepélyességgel az enyémhez koccintja. - Konyakkal, martinivel bárkik ihatnak pertut. Ezzel csak


mi... Kívánom, legyen a mi jövőbeli kapcsolatunk olyan tisz­ ta, olyan zavarmentes, mint ez a pohár víz. Szervusz. Meg kell hagyni, nagyon kedvesen és nagyon szépen mond­ ta, s attól eltekintve, hogy már olvastam valahol a vízperturól, jólesett. A puszi is, amit az arcomra adott. - Szabad még egy konyakot? Azt is el kell árulnom, hogy rám elsősorban szexuálisan hatott az ital. Gondolom, hogy duhaj hormonjaim lehettek, a harmadik, negyedik pohár után mindig ágálni kezdtek férfi­ éhségem csillapítása iránt, az ötödik pohárral meg apró kis görcsöket kelesztettek az ágyékom tájékán, amelyeknek egyet­ len orvossága volt, ha - ismered ezt a kifejezést - ha elmentem. Vagyis egy testhezálló orgazmus. Most a harmadik pohárnál tartottam, az ágálás kezdetén, amikor a sarokban egy táskás szemű, nikotinsárga zongorista valami lassú számba kezdett. - Táncolunk?... Gyere Anita. A tánccal is úgy voltam, csak akkor szerettem, ha valamit ittam előtte. Vagyis a tánc is mint szexuális izgatószer érdekelt elsősorban. Grünwaldszky éppen olyan magas volt mint én, így könynyen oda tudtam simulni hozzá. Átfogta a derekam és indul­ tunk. Bár ez némi túlzás, mert inkább egy helyben lépdeltünk a parketten. Én a vállára hajtottam a fejem, ő meg forrókat suttogott a fülembe. - Életem legszebb délutánja a mai... Kár, hogy nem fényké­ pezőgép a szemem, hogy világszép melleid megörökíthet­ ném. .. Izgatott ez a suttogás. Egyszer csak magához húzta a fenekem. És kezdtem érteni a nőket. Mert Grünwaldszky cukija olyan keményen nyomó­ dott hozzám, hogy majdnem felcsuklottam. Pontosan az ágyé­ komnál volt. Kicsit visszanyomtam, amitől még jobban mere­ vedett, s igyekeztem valahogy a lábam közé szorítani. Min­ denesetre - konstatáltam -, jókora cuki lehet, nekem való.


Ja, ezt a cukit meg kell magyaráznom. Onnan származik, hogy a nővéremnek volt egy nyolchónapos kisfia: Marci. Imádta azt a kölyköt, rém büszke volt rá, hogy bögyörős. - Nézd, micsoda cukifalatja van! - mutatta lelkesen, ahány­ szor fürdette vagy tisztába rakta. - Micsoda férfi lesz belőle, egyem meg a cukiját. Hát így keresztelődött el roppant egyszerűen a férfi nemi szerv a családunkban cukinak. Hát nem jobb, nem aranyo­ sabb, mint fallosz vagy pénisz, vagy urambocsá, hogy finom legyek: a német hordó? Szóval ott hagytam abba, hogy hormonjaim kedvükre tob­ zódhattak a főnököm cukijától, de én se maradtam tétlen. Elkezdtem finoman szitálni a fenekem, ütemre dörzsölődtem a nadrágjához, amitől Grünwaldszky szaporábban szedte a levegőt, megcsókolta a fülem, és belesúgta: - Mennyei vagy... Csináld... Örömest csináltam volna, de a táskás szemű zongorista úgy látszik, rövidlátó is volt, nem vette észre azt a finom bakalódást, amit véghezvittünk, mert egyszerre csak leállt. - Szakszervezeti szünet... - közölte reszelősen és odament a pulthoz. - Az anyád... - morogta Grünwaldszky, és kézen fogva a helyünkre vezetett. De gondolom, mindenki látta, hogy meny­ nyire domborodik a nadrágja. Én is. Nem kellett már megbeszélni, hogy felmegyek hozzá. Garzonlakása volt a Knézich utcában, széles, nagy francia­ ágya a szobában, meg egy hatalmas tükre a főfalon. - Iszunk valamit? Konyakot, poharakat tett a két fotel között álló asztalkára, töltött, s lopva észrevettem, hogy reszket a keze. Akár az én gyomrom. - Akkor most mondd nekem drága, hogy szervusz. - Szervusz. Felállt, odajött hozzám és szájon csókolt. - Táncolunk ugye?


- Persze. Gondolhatod, hogy mit tett fel? Valami tangót. És, ahogy rám mosolygott, abban benne volt, hogy most a következők­ ben nem lesz semmiféle szakszervezeti szünet. Szóval ott folytattuk, ahol a presszóban abbahagytuk, azzal a különbséggel, hogy most már direktbe fogta a fenekemet és úgy húzott magához. Megint éreztem a cukiját, megint oda­ dörzsöltem magam, mire megcsókolta előbb a fülem, aztán a szám. Képzelheted, milyen izgalmas volt, forró nyelve a szám­ ban, cukija a lábam között, és fogta a mellem, amely már majd szétrepesztette a ruhát. Hirtelen kibontakoztam, és gyorsan ledobtam a cuccot. Nem maradt rajtam más, csak a kis tanga. Grünwaldszky - tényleg, mintha csodát látna - rámeredt a cicijeimre, aztán adott mindegyiknek egy puszit, és folytattuk. Úgy, hogy most már meztelen melleim simogatta és úgy csókolt, hogy a hátge­ rincem percegett belé. Miközben én szép lassan lenyúltam, és úgy nadrágon keresztül megfogtam a cukiját. - Vedd ki, drága... Engedelmeskedtem. Forró volt, kőkemény és meglehetősen nagy. így táncoltunk tovább. Aztán levetettem a tangát, dús szőrzetem ismét csodálóra akadt főnököm személyében, s a cukiját finoman betettem a lábam közé. Rettenetesen fel vol­ tam izgulva s minden pillanatban közel voltam a gyönyörök­ höz, ahogy Grünwaldszky rafináltan előre-hátra mozgatta a fenekét. Aztán nem bírtam tovább. Valósággal lecibáltam róla a ruhát, s ledöntöttem az ágyra. - Szívd a mellem... - kértem, s két kézzel fogva ajánlottam fel neki. Most meg Grünwaldszky engedelmeskedett. Értett hozzá, nyelve hol táncolt a bimbókon, hol körkörözött a kis rózsaszín udvarokon, aztán a szája következett, s ez olyan, de olyan finom volt, hogy csak sóhajtottam, nyöszörögtem alatta. Aztán újra megfogtam a cukiját és a helyére tettem. Alig


mehetett be valamelyest, én máris túl voltam az első örömö­ kön. De főnököm - hál' istennek - nem elégedett meg ennyi­ vel. Aznap éjszaka vagy hatszor szeretkeztünk, többek között a nagy tükör előtt is, különböző pozitúrákban. Ez megint nagyon izgató volt, látni magam, ahogy élvezek, látni ugyan­ azt Grünwaldszky arcán, aki - lehet, hogy csak én véltem úgy abban az éteri állapotban - de bizonyisten megszépült azoktól a gyönyöröktől, amelyekben én részesítettem. Reggel hálás kézcsók, és mentünk be az intézetbe. Persze külön-külön. Mielőtt az utcán elváltunk, azt mondtam neki: - Most már nem csodálkozom, hogy úgy rajcsúroznak kö­ rötted a nők. Grünwaldszky büszkén mosolygott. - Múlt időben, drágám... Múlt időben. Na, így lettem a főnököm első számú szeretője.

2 Ment aztán a dolog egy darabig. Pontosabban Stockholmig. Odabent ugye kezit csókolom, jó napot, legyen szíves, játszot­ tuk a hierarchiát, a Knézich utcában pedig akkorákat szeret­ keztünk - de hagyományosan, semmi cifrázás, semmi francia -, hogy még másnap is, mintha hangyák mászkáltak volna a bugyimban. Én ugyan nem lettem volna ellene holmi franciás dolgoknak, Grünwaldszky azonban valahogy nem rajongott érte. Ha nem, nem, jó volt nekem úgy hagyományosan is. Néha elvitt vidéki értekezletekre jegyzőkönyvet vezetni, olyankor ott is aludtunk a szállodában, természetesen más­ más szobában, csak ha veszélytelenül lehettünk együtt, akkor bújtunk össze. Nem. Nem szerettem Grünwaldszkyt. Vagyis, hogy nem voltam belé szerelmes. Ahogy most visszagondolok rá, tulaj-


donképpen kihasználtam. Elsősorban a potenciáját. Másod­ szor élveztem azokat a jó szándékait, amelyek prémium, juta­ lomosztásnál megnyilvánultak. Nehogy azt hidd, hogy kurva voltam, akinek ágybéli produkcióit az osztályvezető úr az állam pénzén így honorálja. És nem is biztos, hogy sokkal kaptam többet, mint más titkárnő az intézetben. Néha megle­ pett apróságokkal, vett egy-egy bugyit, kozmetikai extrát, liesonunk harmadik hónapfordulójára pedig egy vékony aranyláncot... Nevetni fogsz, de még ma is őrzöm. Talán romantikából. De lehet, bűntudatból... Hogy megcsalt-e? Nem tudom. De nem is izgatott. A telefo­ nos fifik ugyan lekoptak róla, de efelől még tarthatta egyikkel­ másikkal a kapcsolatot. Én összesen egyszer voltam mással, egy régi fiúmmal, aki leszerelt a katonaságtól és annyira éhes volt szegény. Hát jóllakattam. Különben Grünwaldszkyval a kapcsolatunk alfája és ome­ gája a franciaágy volt. Soha egy mozi, egy színház, egy hang­ verseny együtt, néha lopva valami zugpresszó, de akkor is állandóan lesett jobbra-balra, jaj, le ne bukjunk, mert az kompromittálólag hatna az osztályvezetői státusára... Nem mondom, néha kezdett már idegesíteni ez az állapot, de akkor mindig szeretkeztünk egyet, és másnap kezdődött minden elölről. Egyszer azt mondja nekem a Knézichben: - Anita, voltál már külföldön? - Egyszer. Romániában. Legyintett. . - Az nem külföld... Nyugaton voltál már? - Soha. - És... és mi lenne... - vigyorodik el titokzatosan - , . . . m i lenne, ha egyszer ezek a gyönyörű mellek átrepülnének, mond­ juk, Stockholmba? - Ugratsz? - Egyáltalán. És közli, hogy három hét múlva Stockholmban lesz valami


ottani tervezőintézettel egy kooperációs megbeszélés, amelyre az igazgatónk őt delegálja. S tekintettel arra, hogy már úgyis megszokták, hogy a titkárnőjét mindig elcipeli a pesti és vidéki tárgyalásaira, ragaszkodni fog hozzá, hogy ezúttal is én men­ jek. - De én nem tudok svédül... - mondtam kétségbeesve. - Nyugodj meg, én sem. Repültem a nyakába: - Eszméletlen vagy... Malmőben él anyámnak a testvére, tudod, ötvenhatos disszidens, isteni lenne valahogy találkozni vele. Grünwaldszky hirtelen lefejtette a karom a nyakából. - És ezt most azonnal felejtsd el. - Na de miért? Ebből is láthatod, hogy milyen naiv és abszolút politikai analfabéta voltam. - Mert, ha megtudják a személyzetin, tudod, hova mégy te? Megfogadtam, hogy hallgatok. Csak anyámnak lelkendez­ tem nagyokat bezárt ajtók mögött az én szobámban és min­ dennap vártam a híreket Grünwaldszkytól, és mint a gyerek, számoltam, hogy hányat kell még aludni addig. A Knézichben voltunk, a szokásos készülődés, fürdőszoba, pipere, meztelenség, meg minden, s már ott tartottunk, hogy egymásnak esünk, amikor azt mondja egyszerre: - Azt tudod Anita, hogy egy hét múlva indulunk? - Hurrá! - kiáltottam, mert alkalmasint jobb nem jutott eszembe, és nekiestem szegénynek, eszeveszett örömmel csó­ koltam, csókoltam, ahol értem, csak a cukiját hagytam ki, mert, hogy ugye nem szerette, pedig de szívesen ráállt volna a szám. - Óriási vagy... - turbékoltam két csóközön között... - Mit óriási? ...Zseni! Mondjam, hogy aznap különösen nagyot szeretkeztünk? És mondjam, hogy az az egy hét micsoda izgalomban, micsoda pakolásban telt! Háromszor is átcsomagoltam a tás-


kám, s még akkor sem döntöttem el, hogy hány ruhát, hány pulóvert, hány bugyit vigyek. Az egyetlen fix pont a táskában az a kis terítő volt, amit anyám malmöi testvérének szánt, hátha sikerül találkozni vele. - M i n e k ez a sok holmi, Anita?... - kérdezte szegény anyám, aki sűrűn végignézte a kínlódásom. - Mert a főnök azt mondja, hogy a svédek naponta több­ ször is átöltöznek, és nehogy lemaradjunk mellettük. - Aha. És tudtok még mást is róluk, vagy csak úgy mentek? Tényleg. Roppant aktuális kérdés. Mit is, mit is mond nekem az, hogy Svédország? Kezdtem magamban sorolni: svédasztal, svéd gyufa, svéd acél, jégkorong, vikingek, Nobel­ díj, Greta Garbo, a gimnáziumból visszaköszönvén Selma Lagerlöf, Strindberg, Linné és Gusztáv svéd király, aki bicik­ lin járt piacra káposztát vásárolni. Slussz. Meglehetős vérsze­ gény leltár. Mindegy. Ennyi van. Gondolom sem a repülő, sem a fogadtatás, sem a szálloda, sem a délutáni első megbeszélés nem túlságosan érdekes a továbbiak szempontjából. Nekem persze rettenetesen új és rettenetesen idegen és rettenetesen gazdag volt minden. Én még olyan vacsorát például az életben nem láttam, mint amit a svédek a szálloda éttermében produkáltak tiszteletünkre. A tolmács, egy ötvenhatos építészmérnök váltig nógatott, hogy ebből is, abból is vegyek, de azt se tudtam, hogy mi micsoda. A bort azt ismertem, mert az magyar volt, abból inkább kortyolgattam. Hanem úgy tudtam, hogy a svédek hidegek, zárkózottak, egymással is, de főleg a külföldiekkel szemben. Na, egyáltalán nem úgy tapasztaltam. Mind a három úr diszkréten, de állan­ dóan engem figyelt, egyikük, azt hiszem, ő lehetett a vezér, egy félig szőke, félig ősz, sápadt és keszeg figura mondott is vala­ mit rám, mire a másik kettő helyeselve nevetgélt és intett a tolmácsnak, hogy fordítsa le. - Azt mondja Landström úr, hogy irigyli a főnökét, hogy


ilyen szép titkárnője van. Mert egy szép titkárnő már önmagá­ ban is fél siker. Képzelheted, hogy híztam. Grünwaldszky is. Dicséretére legyen mondva, hozzátette: - Nemcsak hogy szép, hanem kitűnő munkaerő. A svédek finoman tapsoltak és le nem vették volna a szemü­ ket rólam. De a többi asztaltól is át-átbámultak, és mikor a toalettre mentem, mintha srófra járna a fejük, csavarták utá­ nam. Férfiak, nők vegyesen. - Már, már féltékeny voltam rád... - nevetett pityókásan Grünwaldszky, mikor a sok köménypálinka meg sör után a svédek arra hivatkozván, hogy bizonyára fáradtak vagyunk, véget vetettek a közszemlének, s magunkra hagytak bennün­ ket -, átjött a szobámba. - Bizony lehetsz is... Láttam, hogy felvágtál velem! Köpenyben voltam, fürdő után, gondolom: jó szagokat árasztottam. Grünwaldszky széthúzta a köpenyt: - Hátha még ezeket a klasszikus gyönyörűségeket is látták volna! - És befúrta a fejét a cicijeim közé. - Eredj már. Részeg vagy... - Kedveskedve akartam eltolni, mert csiklandozott a szája. - És, ha részeg vagyok? Akkor is gyönyörűségek... - Csó­ kolni kezdte a ciciket. - Európa még nem kóstolt ilyen gyö­ nyörűségeket. - Leeresztettem a köpenyt, hogy jobban hozzá­ juk férjen, de egyszerre csak megdermedt. És kiegyenesedett. És azt kérdezte: - Úristen, mi lesz ezekkel a mellekkel, ha én nem leszek? Azt hittem: a köménypálinka hülyéskedik belőle. - Túlélsz te engem... - mondtam könnyedén. - Különben is azt jósolta nekem a kispesti kártyavető asszony, hogy szeret­ kezés közben fogok meghalni... Na vetkőzz, mert mindjárt agonizálok. De láttam: nem hülyéskedik. Komor, mint még soha. És tényleg kétségbeesett. - Atyaúristen, mi lesz, ha én elmegyek?


Nem értettem semmit. - Elmégy? Hova? Vissza a fifikhez? Dühösen rázta a fejét, és alig hallhatóan nyögte: - Algériába. - Hova? - Építésvezetőnek. Gondolhatod, hogy alig kaptam levegőt. - Megőrültél? - A jövő hónapban. Egyelőre egy évre. A szívem úgy kalapált, hogy az agyamban éreztem. Azt hiszem: kiabáltam is. - És ezt csak most mondod?... Van képed most és itt mon­ dani? Lehorgasztotta a fejét. - Egy hete tudom én is... Nem akartam az utazás örömét elrontani. Azt hittem, hogy megpukkadok. Hát mit képzel ez? Hóna­ pok óta akkor használ, amikor úri kedve tartja, elég, ha füttyent, és én hülye máris lököm szét a lábaim, és akkor annyit érek neki, hogy semmit? Hogy alászolgája, megyek Algériába? - Értsd meg Anita... Az előmenetelem. - Úgy? - Csak ez hiányzott a dühömnek. - Az előmenete­ led? Ezek szerint meg sem próbáltál tiltakozni. Meg sem próbáltál nemet mondani?! - Nem érted? Egyszer adódik ilyen az életben. És én? Én nem egyszer adódom egy ilyen kopasz kis osztály­ vezető életében? Hát mennyivel ér többet az az Algéria, mint én? Láthatod: a hiúság hisztériázott bennem, hogy nem én hagyok ott valakit, hanem engem hagynak faképnél. Sírhatnékom is volt, a falhoz is szerettem volna csapni valamit, de abból botrány lenne és nem azt mondanák, hogy egy hisztis nő tette, hanem lám: ilyen cigánynépség a magyar. Inkább kezdtem megnyugodni, bár fájt, becsszavamra, fájt 20


a dolog. Az is, hogy elmegy. Ha nem is estem belé, mégiscsak volt, hozzám tartozónak éreztem, és mi tagadás, remek órákat szerzett nekem az ágyban. De lett volna ennek az elmenetelnek más, humánusabb közlési módja is. Például leül mellém, meg­ fogja a kezem és kegyesen hazudik valamit, hogy csak három hónap az egész, hogy minden héten írni fog, hogy ez a kilenc­ ven nap az igazi próbatétel a kapcsolatunkban, és most válik el, hogy igazán tiszta vizek vagyunk-e - vagy mit tudom én, hazudott volna mást, hiszen ebben olyan nagyok a férfiak. Szóval: fájt. És azt akartam, hogy neki is fájjon. Úgy tettem, mintha átlépnék az egészen, mint tyúk a döglött gilisztán. Rágyújtottam - ritkán szoktam -, s az ágy szélén roskatagon ülő Grünwaldszkyra fújtam a füstöt. Tudtam, hogy nem szereti. És nagyon nyugodt akartam lenni. - Különben ne féltsd te ezeket a ciciket... - közöltem. Lesz ezeknek gondozójuk. Mert tudod Grünwaldszky, mit csinálok? - Kis hatásszünet, aztán a képébe vágtam. - Itt maradok! Itt, Stockholmban maradok. Hallottad a vezér své­ det: egy szép titkárnő fél siker... Oké, állok elébe. Látnod kellett volna a szerencsétlent. Olyan rémület tükrö­ ződött az arcán, mintha meztelen kísértet lennék. - Az istenért, ne folytasd! - könyörgött. - Most én mon­ dom, hogy őrültséget beszélsz! Felkacagtam. Igaz, hogy műkacaj volt, de hát a főnököm­ nek nem volt füle ehhez. - Csak nem vagy féltékeny, Grünwaldszky? - Ma este má­ sodjára mondom neki, hogy Grünwaldszky, eddigelé soha. Nem, nem féltékeny, adta tudtomra, csak értsem meg, ha én tényleg el akarom követni ezt az esztelenséget, ebből neki otthon különböző kellemetlen szituációi támadnak a személy­ zetivel, a rendőrséggel, hiszen ő hozott ki Nyugatra. - T e s z e k a szituációidra!... Legfeljebb nem mégy Algé­ riába ! Azt hiszem: ez a pillanat roppant fontos az életemben. Ha


nagyképű akarnék lenni, azt mondanám: meghatározó jel­ legű. Mert akkor villant az eszembe: tényleg, mi lenne, ha nem mennék vissza? Ha itt maradnék? A gondolat olyan roskasztó volt, hogy leültetett az ágy másik szélére, és éreztem, hogy verítékezni kezd a homlo­ kom... Mert ki vár engem otthon? Anyámon kívül senki. Tulajdonképpen neki sincs szüksége rám. Megél a nyugdíjá­ ból, meg a kertből. Még jól is jönne, ha nem mennék vissza, mert kiadhatná a szobámat albérletbe. Jocó biztos nem vár, hónapok óta jól megvan a cafkájával. Más férfi pedig nem érdekel, Grünwaldszky érdekelt volna, de tessék, ennek meg fontosabb a karrier... A másik: és mi vár engem otthon? Az íróasztal az intézetben. Jön majd egy pót osztályvezető, aztán vagy a szeretője leszek, vagy nem. És harminc-egynéhány év múlva nyugdíjba mehetek, mint kiszolgált szerető és kiszolgált titkárnő havi háromezer forinttal. Hát ezért? Ezért menjek vissza? Nem tudom: elég pregnánsan érzékeled-e ezekből a kusza, jelzéses mondatokból, hogy mi kavargott akkor bennem ott, a stockholmi hotelágy szélén, miközben Grünwaldszky, mint egy beszari káder állandóan azt ismételgette: ugye, hazajössz velem, ugye együtt megyünk haza? Persze az is eszembe jutott, hogy biztos nem vezénylik ki a svéd királyi zenekart a tiszteletemre, ha valahol, valamilyen menekültirodában bejelentem maradási szándékomat. Svédül egy szót tudok csak: hej, olyasmit jelenthet, hogy szia. Néme­ tül úgy-ahogy gagyogok, négy évig tanultam a gimnáziumban, továbbá egy évig maszekban egy szakállas tanártól, de inkább szeretkeztünk, mint tanultunk. Az összes, amit esetleg apró­ pénzre válthatnék az volt, hogy percenként százhúsz szótaggal tudom verni az írógépet... Ugye nevetséges és szánalmasan kevés útravaló a nagy Svédországhoz? Összes realitásnak ma­ rad Gizus néni, anyám testvére Malmőben. És az a kétes


csengésű mondat a vezér svédtől, hogy a szép titkárnő fél siker. Grünwaldszky kutyatekintettel nyüszített az ágy túlsó fe­ lén: - Ugye hazajössz, Anita? - Haza. Persze, hogy haza - mondtam, és mosolyogtam is hozzá. Pedig akkor már tudtam, hogy hazudok. Mindig jó szívem volt, most is úgy döntöttem, míg hovato­ vább exfőnököm hálásan legelt a kezemen, hogy rendezek neki egy olyan búcsúéjszakát, hogy örökké megemlegeti. - Csókolj meg Grünwaldszky. Máskor ilyenkor, mikor a nyelve bent kutatott a számban, simogatta a cicim, majd a keze lefelé kezdett araszolni az ölem felé, már olyan libidóm volt, hogy szemléltetés lehetett volna egy szexuális felvilágosító kiadványban. Most azonban olyan frigid voltam, mint egy kétórás halott. Grünwaldszky aggódva kérdezte: - Nem jó, drága? - De. Csináld. - Én mindjárt elmegyek. - Oké. Arra várok. Tényleg vártam. Vártam, hogy belémömöljön forrósága, és elnyúljon mellettem. Ahogy szokta. Grünwaldszky hörgött, éreztem, hogy kész, aztán sóhajtva lefordult rólam. Akkor jöttem én. Azazhogy kimentem a fürdőszobába, és behoztam egy vizes szivacsot. Letöröltem a cukiját. - Mit akarsz Anita? - Egy kis stockholmi emléket...- jegyeztem meg tárgyilago­ san, és puszilgatni kezdtem a cukiját. Összerándult: - Ne, kérlek, ne! - Majd Algériában tiltakozz! Bedobtam a nyelvem is. Grünwaldszky kifelé próbált for-


dúlni, de keményen tartottam a derekát, és most már a szám következett. Én biztosan tudtam, hogy nincs olyan férfi, aki a számra kedvezően ne reagáljon. Nem volt kivétel ez alól főnököm sem, mert elég három-négy látványos igen a fejem­ mel és cukijával máris tele van a szám. Minden addigi gyakor­ latom elővettem, még azokat is, amiket pornófilmekben lát­ tam, Grünwaldszky hörgött, aprókat dobált magán és egyszer csak nagyot kiáltott: - Vigyázz! Cukija lüktetett egy nagyot, elkaptam a fejem, s be kell vallanom, gonosz diadallal élveztem, hogy sikerélményem van. - Anita... miért? Miért csinálod? - Mondtam, hogy szuvenír. Fogtam a szivacsot, lemostam a szőrét, meg mindent, aztán újra kezdtem a puszikat. Rémült tiltakozás fentről: - Könyörgök, Anita... - Fogd be a szád, mert lekötözlek! Hidd el nekem, sohasem voltak bennem szadista attitűdök, de most tényleg legszívesebben odaszíjaztam volna az ágyra, hogy azt tehessem vele, amit akarok. De ment így is. Háromszor egymás után. Grünwaldszky kiterült és suttogott: - Megőrjítesz, drága... - És azonnal elaludt. Ez kellett nekem... Erősen hajnalodott. Kivettem a diplo­ matatáskájából a napidíj rám eső részét, megfürödtem, vissza­ csomagoltam és a szálloda levélpapírján körülbelül ezeket írtam Grünwaldszkynak: ezennel kijelentem, hogy Grün­ waldszky elvtárs tudta nélkül, nem előre elhatározott szándék­ kal tagadtam meg a hazatérést, az osztályvezetőmet ezért semmiben nem terheli felelősség. Dátum, aláírás. Becsúsztattam egy borítékba, ráírtam, hogy második emelet 211., a svédektől kapott virágcsokrot rátettem a horkoló volt


szeretőm hasára, aztán a borítékot leadtam a portán, és bő­ röndömmel kiléptem a hűvös stockholmi reggelbe. Hamar találtam taxit, németül és kézzel-lábbal megmagya­ ráztam, hogy a pályaudvarra és Malmőbe akarok menni. Ott váltottam egy jegyet - még maradt is pénzem -, aztán beültem egy villamos vonatba, amit mutattak, hogy Trelleborgban van a végállomása. Talán még el sem indult a szerelvény, máris aludtam. Fél­ álomban mintha látni véltem volna Grünwaldszkyt, futott a talpfákon a vonat után, és kétségbeesetten kiáltozott vala­ mit... Sajnos nem tudom, hogy mit, mert akkorára tényleg elaludtam.

3 Szeretném, ha így utólag velem együtt át tudnád élni azt a pillanatot, amikor azon a tavaszi délelőttön ott álltam a Kocksgatan 87. számú ház előtt - a taxi egyből idetalált, mikor mutattam neki a címet -, itt lakott Gizus néni, illetve anyám ide irkálta neki a leveleket. Négy-öt éves lehettem, mikor Gizus nénit utoljára láttam, semmire nem emlékszem belőle. Azt tudtam, hogy a férjével, egy villanyszerelővel távozott az országból, azt is mesélte anyám, hogy megvannak, Berci bácsinak hál' isten jó munkája akadt. A következő hír évekre rá az volt, hogy Berci bácsit agyonütötte az áram és az az egy-két levél, amely azóta Malmőből érkezett, arról szólt, hogy bizony a svédeknél sem csupa mennyország. Mondom, ott álltam az egyemeletes jó régi ház előtt, és hirtelen rá kellett jönnöm, hogy eszméletlenül könnyelműen cselekedtem. Mert mi van, ha Gizus néni például elköltözött, és nem is tudják az új címét? És ha meghalt? Akkor mihez kezdek? Elmegyek kurvának? Ahhoz legalább nem kell tudni


svédül. De még ha minden stimmel is, hátha Gizus néninek új férje van, és nincsenek berendezkedve arra, hogy disszidens rokonokat fogadjanak? Pocsékul éreztem magam, és elszántan megnyomtam a föld­ szint egyes lakás csengőjét. Ha romantikus író lennék, akkor most azt mondanám, hogy örökkévalóságnak tűnt, míg vala­ mi neszezés hallott bentről és kinyílt az ajtó. Magas, kontyos, szúrós szemű, idősebb nő állt a küszöbön, s bizalmatlanul nézte a táskát, meg engem, és kérdezett vala­ mit, bizonyára svédül, mert nem értettem. - Gizus néni?... Gizus néninek tetszik lenni? - tudakoltam magyarul és szorongva. Ujabb bizalmatlan pillantások. De magyar a válasz. - Igen. Maga kicsoda? Majdnem a nyakába estem örömömben, és kétoldalról meg­ csókoltam. Védekezőn eltolt. - Kicsoda maga? - Hát én vagyok Anita, Gizus néni testvérének a lánya Budapestről! A meglepődésen kívül más nem látszott az arcán. Öröm sem. - Jé, de megnőttél... És, hogy van anyád? Ez a kérdés már odabent hangzott, a szobában, mikor lepakoltam, s egymással szemben ültünk egy régimódi, nagy kerek asztalnál. - Küldött Gizus néninek valamit. - Felpattintottam a tás­ kát, kihánytam a szőnyegre néhány ruhát, mire megtaláltam a terítőt. - És csókolja Gizus nénit. - Szép. Köszönöm... Majd kimosom. - Rövidlátó lehetett, mert közelre tartotta az ajándékot, elöl-hátul megvizsgálta, aztán precízen összehajtotta és betette egy szekrénybe. - De azokat helyrerakod, ugye? - És a szőnyegre, a kigórált ruhá­ imra mutatott. - Bocsánat... - hebegtem, és mit mondjak? Nem túlságosan voltam elragadtatva a fogadtatástól. Gizus néni egészen más


volt, mint anyám. Elsősorban anyám még ma is mutatós nő, és ha vendég jött hozzánk, azt se tudta, hogyan nyalja ki a fenekét. Gizus néni meg csupa vénkisasszony, biztos minden­ nap megszámolja és sorbarakja a poharakat meg az evőeszkö­ zöket, és gondosan letörölgeti az ablaknál álló fikusz vagy milyen zöldség leveleit. - Éhes vagy? - kérdezte aztán, és kivezetett a konyhába. Itt is kínos rend, de legalább nem olyan avítt, mint a szoba, mert a főhelyen nagyon modernnek tűnő villanytűzhely állt, mellet­ te háromlyukú mosogató és tekintélyes frizsider. Az étkezősa­ roknak még hangulata is volt. Gizus néni előírásosan terített, a menüre már nem nagyon emlékszem, rozskenyér, vaj, halkonzerv és még nem tudom mi -, mert állandóan az járt az eszemben, hogy ilyen fogadjisten után hogy adom én elő azt, hogy itt szeretnék maradni. - Mi újság otthon? - kérdezte Gizus néni, ahogy nekilát­ tunk falatozni. Elmeséltem. Azt tulajdonképpen, hogy semmi újság. Már­ mint a családban. - És Gizus néni hogy van? - igyekeztem fordítani a társal­ gáson. Hosszút, nagyot sóhajtott, és fakó hangon közölte: egyálta­ lán nincs arany élete. Berci bácsi halála óta meg különösen nincs. Tiszta szerencse, hogy vannak még Malmőben olyan házak, amelyekben bejárónőt alkalmaznak takarításra, kony­ haellátásra, persze csak megbízható személy jöhet szóba. Olyan, mint ő. - Sosem gondoltam volna fiam, hogy egyszer még háztartá­ si alkalmazott leszek idegenben... - Megint sóhajtott. - De nem panaszkodom, mindenütt megbecsülnek. Ez a mindenütt, mint kiderült, éppen három családot jelen­ tett és egy facér fényképészt, akinek időnként még főzött is. A hét minden napjára jutott munka, kivéve a vasárnapot. - Akkor a magam bejárónője vagyok. Gondolom, ezt humornak szánta, mert mosolygott. Színte-


len volt a mosolya is, mint az egész néni. Aztán váratlanul megkérdezte: - És mikor utazol vissza Magyarországra? Mondom: a kérdés váratlan volt. Úgy képzeltem, hogy majd valami megfelelő körítés mellett lassan adogatom be neki, hogy számomra otthon semmi perspektíva, tehát úgy gondoltam, hogy mi lenne, ha miképpen ők, szóval én is... De ha már megelőzött, muszáj volt felelni. Nagy levegőt vettem, és azt mondtam: - Gizus néni, én elhatároztam, hogy Svédországban mara­ dok. Szinte megmerevedett, mintha viaszból lenne. - Nagyon rossz elhatározás fiam. Te nem tudod, hogy mi az: idegennek lenni. Szedd össze az eszed és mondj le Svédor­ szágról. Ráztam a fejem: - Már nem lehet. Összehúzta a szemét, úgy nézett. - Loptál?... Sikkasztottál? - Dehogy, dehogy... - Hát akkor miért nem lehet? Hogy magyarázzam meg? - Tessék nézni, én a főnökömmel jöttem ki..., és úgy alakul­ tak a dolgok, hogy... hogy otthagytam. - Szóval hálátlan is vagy... Mi neked a szakmád egyálta­ lán? Mondtam. - És mihez akarsz itt kezdeni?... Svédül nem tudsz, azt láttam, mikor az előbb megkérdeztem, hogy kit keresel. Kü­ lönben is egy titkárnő, egy jobb titkárnő nálunk legalább két nyelven beszél... Valamihez értesz egyáltalán a gépíráson kí­ vül? Halkan ismertem be: - Semmihez. - Na látod! Ezért kell visszamenned.


- De én nem megyek. Olyan határozottan mondtam, hogy később én is csodál­ koztam a bátorságomon. - Makacs vagy, mint anyád... - Elrakta az ételmaradéko­ kat. - És hol akarsz lakni? Na, ez megint nehéz dió. - Azt gondoltam, ha Gizus néni megengedi... Nem folytathattam. Egyszerűen elvágta a mondatot: - Én fiam olyan régóta élek egyedül, hogy nem bírnék ki mást magam körül. Különben is láttad, csak egy szobám van. - És nincs valami ismerős, vagy... - Mit gondolsz, majd a más nyakára küldök egy idegent?... Pénzed van? Letettem azt a néhány koronát az asztalra, ami a napidíjam­ ból maradt. - Ez az egész?... És ezzel akarsz te itt új életet kezdeni? Nos, így ment ez egész délután és egész este. Gizus néni telefonon lemondta a mai takarítást rokoni látogatás címén, és váltig győzködött, én meg váltig tartottam a hadállásomat. Annak ellenére, hogy mindvégig tudtam: Gizus néninek van igaza. Ennyire nagy nulláról indulni, valóban abszolút re­ ménytelen. - Legalább azt tessék megengedni drága Gizus néni, hogy két-három napig itt lehessek. Ha addig nem történik semmi, akkor én... én szót fogadok Gizus néninek. Persze tudtam, hogy ez nem igaz, de ugye, aki időt nyer... - Na, nem bánom... - mondta aztán halkan a nagynéni. Beteszünk egy díványt a szobába. - K ö s z ö n ö m ! Köszönöm! - Összevissza csókoltam, nem tudott védekezni. - Gizus néni egy angyal! - Eredj te... - És mosolygott. Ma már másodszor. De ebben a mosolyban legalább már volt valami élet. Nagyon igyekeztem alkalmazkodni. Az első nap elvállaltam a bevásárlást. Nagynéném felírta egy papírra, hogy mit akar, megmutatta a boltot, hová menjek, s a cédula alapján összeál-


lította nekem a rendelést. A második napon felajánlottam, hogy elkísérem és segítek neki takarítani, ha kell, főzni is. Úgy igyekeztem, mintha az életemért tenném. Gizus néni nem is csinált mást, csak dirigált. Este megdicsért: - Látom: dolgozni azt tudsz. Nagyon büszke voltam. - Megélek én a jég hátán is. Felemelte a mutatóujját: - Na, na, Svédország nem a jég háta. A harmadik nap másik családhoz mentünk, nem volt ott­ hon senki, Gizus néni saját kulccsal rendelkezett. Megint jól elfáradtam, mire végeztünk. Egész nap azon szurkoltam, hogy letelvén a három nap, mikor kérdez rám, hogy akkor ugye indulok holnap? De nem, hál' istennek. Az biztos, hogy nem felejtette el, hát akkor mit akar? A következő este kiderült. Vacsoráztunk. Én főztem. Lebbencslevest. - Főzni is tudsz, tapasztalom. Egyszer majd csinálsz ilyet Björg úrnak, a fényképésznek. - Egyszer...? - kapaszkodtam a szóba. - Ez azt jelentené, hogy... még egy kicsit maradhatok? Olyan reménykedve pislogtam rá, hogy elnevette magát. - Nézzed fiam. Sokat gondolkodtam rajtad. Végeredmény­ ben a te dolgod, mit csinálsz... Énnekem az jutott eszembe, hogy ha már így együtt vagyunk, én vállalhatnék még egy családot. Legalább akkor te is megkereshetnéd a kosztodat... Úgy tudom, hogy harminc napig minden további nélkül ma­ radhatsz. .. Ne haragudj, hogy ezekkel az első svédországi napokkal ilyen részletes és unalmas vagyok, de ezek az epizódok akkor nagyon fontosak voltak az életemben. Helyesebben az új éle­ temben. Nyugodj meg, már csak a fordulópontokról mesélek. Ilyen jókora fordulópont volt Björg úr, a fényképész.


Valamikor a harmadik hét tájékán, amikor este elzártuk a televíziót, azt mondja Gizus néni: - Holnap megyünk Björg úrhoz. Főzöl neki egy finom ma­ gyar lebbencset. Voltunk már nála többször is, jópofa, kétszintes, műtermes lakása van, de sose volt otthon. - Ki ez a Björg úr tulajdonképpen? Gizus néni halkan kuncogott: - Egy pulykatojás. Pucér nőket fotóz. - És megél belőle? - Biztos csinál másféléket is, de, hogy megél, azt láthattad a lakásán. No, de még Björgöt megelőzően annyit: tudod, hogy néz­ nek ki a svéd nők? Mangalicaszőkék, tejbőrűek, elég nagyda­ rabok, de általában ilyenek a férfiak is és a lelkükben bevallva, bevallatlanul arra vágynak, hogy egyszer egy valódi fekete hajú, kreol bőrű szeretőjük, kedvesük legyen. Ezt csak arra mondom, hogy utcán, üzletben olyan kellemetes sikereim vol­ tak - meséltem ugye első este a svéd vezért is -, hogy ha kinyújtottam volna a kezem, bizisten minden ujjamra öt man­ galica férfi is jutott volna. Előre sejtettem, hogy Björggel se leszek másképp. De hogy így sikerült, az nekem is meglepetés volt. Mert ahogy meglátott, ámulásában vagy zavarában, a szep­ lők kigyúltak az arcán, mind a kétszáz. És hebegett valamit Gizus néninek. - Azt mondja, hogy ilyen szép nőt még sose látott. - Tessék neki megválaszolni, hogy persze, mert még sose járt Budapesten. Két perc múlva kiderült, hogy egészen jól beszél németül, attól kezdve bármerre mentem, ott lógott a sarkamban, kiráz­ ta helyettem a porrongyot, önkéntes idegenvezetőnek ajánlko­ zott Malmőben, és engedélyt kért, hogy a kikötőben, meg egy-két helyen lefotózhasson. A lebbencsemtől majd elájult.


- Gedicht!... Ein Suppengedicht! Tulajdonképpen a vacsoránál néztem meg először. Nem is volt rosszképű, a szeplők valami gyermekes kópéságot kölcsö­ nöztek az arcának, máskülönben egy fejjel lehetett magasabb nálam. Töltögette a söröket és folytonosan gratulált hozzám a nagynénémnek. - Na aztán te tudsz hódítani... - mondta Gizus néni, mikor mentünk mihozzánk. Björg ugyan haza akart vinni bennün­ ket, de szerintem túl sok sört ivott ahhoz, hogy kocsiba ülhes­ sen. - Ez a pulykatojás úgy ugrált körülötted, mint a tökbe­ esett cinege... Takarítani délelőtt jártunk, délutánjaim általában szaba­ dok voltak, olyankor kószáltam, várost néztem, úgyhogy mi­ kor Björg felhívott, hogy menjünk a kikötőbe fényképezni, boldogan ráálltam. Szép, tavaszias, derengős nap volt, a tenger felséges és gyö­ nyörű, Björg meg mókás, és megszállottan kattintgatta gépét, miközben vezényelt is, hogy most balra forduljak, most jobbra, most menjek szembe vele, most nevessek, most tűnődjem el. A képek jól sikerültek, egyiket külön ki is nagyította nekem, tényleg szép voltam rajta, félprofil, a cicijeim is jól látszottak, a bimbók rém arcátlanul nyomták ki a blúzom. Gizus néninek is tetszett, nem csak a kép, hanem az is, hogy el-eljárok fotózni Björggel, hiszen kell nekem is valami szóra­ kozás. - Csak aztán vigyázz, mert pucér képeket is szokott csi­ nálni. - Ugyan Gizus néni... Hogy tetszik képzelni? Mintha összebeszéltek volna, aznap fotózás után beültünk egy olyan étterembe, ahol a vacsorához italt is lehetett kapni. Björg sült hurkát rendelt kapros főtt krumplival és francia bort hozzá. A második ��vegnél tartottunk, amikor egyszerre csak Björg, néha keresve ugyan a szavakat, de arról kezd nekem lelkendezni, hogy higgyem el: nem a férfi, a művész beszél


belőle, és hogy sok modellel dolgozott már, de ilyen wunderbar melle egyiknek sem volt, mint nekem. És az ő privát véleménye az, hogy kár rejtegetni a világ elől. Félre ne értsem, nem holmi malac fotókra gondol, művészi intuíciói vannak a cicijeimet illetően. Ha akarom, nem is látszik a fejem, bár az igazi az lenne, ha együtt a három. Mármint a két cici és a fejem. Nem kis csáberőnek előadta, hogy persze nem kéri ingyen, tisztességesen fizetne érte. Emlékszel rá, ugye mondtam, hogy nálam az alkohol mind­ járt szexuális gondolatokat juttat az eszembe, így nem is kellett túl sokáig főznie, ráálltam, csak a nagynéném meg ne tudja. Különben is aktképet még soha senki se csinált rólam. A műterem fent volt a második szinten, voltaképpen egy hatalmas, világos galéria, sok derítővel, lámpával, dobogóval és egy sárga lepellel takart heverővel. Ja, meg egy paravánnal a dobogó mellett. - Szabad bátorsággal is szolgálni? Keserű konyakfélét ittunk, Björg közben egy állványos gép­ pel matatott, rendezkedett, egy puffot rakott a dobogóra, közben töltött is, aztán kissé meghajolt: - Kezdhetjük, gnedige Frau? - Igen. - Akkor ott a paraván mögött levetkőzhet. Sportos nadrág volt rajtam és könnyű pulóver. Csak a pulit vetettem le, a tükörben megcincáltam a hajam és kiléptem. Björg ámultan csapta össze a kezét. - Magával világkiállítást lehetne nyerni! Leültetett a puffra, reflektorokat gyújtogatott, különböző beállításokat csinált, majd megmagyarázta, hogy a felvétel előtt vegyek mély lélegzetet és lehetőleg ne moccanjak. Jött az első. Björg vezényelte: - Beszív... Vigyázz! Megy! - És kattantott. Aztán megint: - Beszív... Vigyázz! Megy! A huszadik körül pihentünk, ittunk, mikor azt mondja a pulykatojás:


- Megkérhetném, hogy vegye le a nadrágját is? Pillanatok alatt lerúgtam magamról. Kis piros tanga volt rajtam - ezt is én csináltam -, elöl jóformán semmi, hátul is csak egy pánt, láttára csaknem biluxolni kezdtek a fényképész szeplői. Furcsa volt nekem ez az egész szituáció. Eddig, ha levetkőztem egy férfi előtt, annak csak egy célja volt, hogy lefeküdjem vele. Itt meg csak állok és forgok és hallgatom, hogy beszív, vigyázz, megy. A sárga heverőn folytattuk, jobb félkönyék, bal félkönyék, egész alak, felhúzott térd, hátsó akt, aztán felültetett, nézett, és rosszallóan csóválta a fejét. - Valami nem jó? Elébem állt, megnyálazta a mutatóujját és jelezte, hogy sodorgassam egy picit a bimbóm. Biztos ügyetlenül csináltam, mert azt mondta: pardon, és roppant finoman ő kezdte sodor­ gatni. Akkor már hetek óta nem voltam senkivel, meg az ital is, úgyhogy amikor hozzám ért, hormonjaim begyújtották nálam a kazánt. Vágyfutamok kezdtek szaladgálni bennem, és pilla­ natok alatt rettenetesen felizgultam. - Még... - kértem. - A másikat is. Egyszerre mind a két cicimmel játszott, amelyek hálásan reagáltak Björg finom ujjaira és keményen simultak a tenye­ rébe. - Puszild meg... - suttogtam, és hanyatt feküdtem a heve­ rőn. Björg mellém térdelt, és nekikezd te finoman harapdálni a bimbóimat. Eszméletlenül jó volt. Majdnem, hogy fájdalma­ san jó. Aztán éreztem, hogy szánkázik lefelé a keze, benyúl a bugyimba és máris megtalálja a csiklóm. Sikkantottam. A nadrágján kitüremlést láttam. Rátettem a kezem. A fényképész a szabad kezével lehúzta a cipzárját, én be­ nyúltam és kifejtettem a cukiját. Nem volt nagy, a hegye olyan, mint a tűzoltófecskendő vége, és nem is olyan ideálisan


kemény, de nem bántam én, akármilyen, a fő, hogy a kezem­ ben van. És játszhatok vele. Björg közben úgy izgatta a csiklóm, hogy azt hittem: rögtön elmegyek. Aztán a szájával is elindult, éreztem a nyelvét a hasamon, éreztem, hogy lefejti rólam a tangát és rémséges jóságokat okoz azzal, hogy az ujja helyett fürge kis nyelve játszik a csiklómmal. Kéjesen nyöszörögtem, magamhoz húztam a cukiját és puszilgatni kezdtem. Ez használt, mert a kis tűzoltófecskendő keményedni látszott, s mikor becsúsztattam a számba, már majdnem első osztályú volt. Kemény franciázásba kezdtünk, mind Björg nyelve, mind az én szám kitett magáért. Nagy rángások között pillanatok múlva elöntött a gyönyör. Akkor Björg másodpercek töredéke alatt megszabadult a ruhájától, elvonta a számtól a cukiját és finoman belém csuszszantotta. Ügyes volt ebben is, hol mintha lassított film lenne, csak millimétereket mozgatta előre-hátra, hol meg erőteljes lökéseket produkált és úgy sietett, mintha nem akarná lekésni az orgazmust. Az enyémet biztos nem késte le. Többször egymás után. És végül a magáét se. Hosszan és lehunyt szemmel élvezett. Aznap természetesen már nem fotóztunk. Björghöz tartozik, hogy ez a pulykatojás valamikor, mielőtt fotós lett, abból élt, hogy a férjek nem bírják az italt és hamar elálmosodnak. E parkett-táncosi hivatás aztán kettőt eredmé­ nyezett, mégpedig, hogy negyvenéves korára merevedési zava­ rokkal küzdött, és a sok férfiéhes nő társaságában, foglalkozá­ si ártalomként rászokott az italra. De ez engem egyáltalán nem zavart, az előbbinek egyetlen orvossága volt: a szám, az utóbbinak azok a kemény rendelke­ zések, amelyek Svédországban szigorúan szabályozták az al­ koholfogyasztást. Szóval mondom, nem zavart, kétnaponként feljártam hoz­ zá, sokszor úgy is, hogy nagylelkűen átvállaltam Gizus néni helyett a takarítást, csak hogy egyedül lehessünk, máskor meg


fotózás ürügyén jöttem el a nagynénémtől, és lelkesen megóv­ tuk a sárga heverőt attól, hogy kimenjen a gyakorlatból. Különben kedves kis fickó volt Björg. Például elkérte az útlevelem és valamiféle ideiglenes tartózkodási engedélyt és némi, nem tudom milyen segélyt szerzett nekem és mindig adott pár száz koronát a modellségért. Mert fotóztunk aztán derekasan, bár sosem tudtam, hogy hol értékesíti a képeket, összesen egyszer jelent meg egy soro­ zat rólam az egyik stockholmi képeslapban, mint fején öt égő gyertyát tartó Luca. De akkor már nála laktam. Mikor bejelentettem Gizus néninek, hogy a pulykatojáshoz költözöm, komolyan megsér­ tődött. - Hálátlan kutya vagy... - zohorálta. - Bezzeg akkor jó voltam, mikor befogadtalak. Úgy tudtam csak megvigasztalni, hogy közöltem vele: a munkánkban semmi változás, ezután is járok vele a házakhoz, éppen úgy, mint Björg előtt. A Björggel való együttélés egyébként mókás és változatos volt. Néha felrándultunk Stockholmba a fényképészeti vagy a Wasa csatahajó múzeumba, vagy egyszerűen csak fotókirán­ dulást tettünk. Björg kedvence volt egy kiszolgált vitorlás, amelyet olcsó szállodaként működtettek, rém sok felvételt csinált ott rólam, kabinban, meg vitorlák között, ruhásakat is, aktokat is. De otthon sem szűkölködtünk a változatosságban, Björgnek több állandó modellje volt, őket fotóztuk, de volt, hogy némelyikkel engem is. Meg néha a barátai is megjelentek egy-egy üveg sprittel, azaz pálinkával, és látszott rajtuk, hogy mindegyik szívesen lefeküdne velem. Nos, az egyikkel le is feküdtem. Illetve hát bedűltem neki. Olafnak hívták, nagy szakálla volt, hófehér fogsora, és úgy nézett ki, mint Solness építőmester. Muri volt nálunk, hajnalfelé már Olaf maradt egyedül és még valamennyire józanul, Björg is berúgott, és szétesve aludt a műtermi dobogón. Én nem sokat ittam, csak annyit, ameny-


nyi elég volt ahhoz, hogy élénkebben reagáljak mindenféle szexuális ingerekre. Olaf a képeimet nézegette, aztán egyszer csak felállt, és hallottam, hogy bemegy a fürdőszobába. Sokáig maradt, azt hittem, rosszul lett. Benyitottam. Olaf ott állt a fürdőkád mellett, egyik kezében a fényképem, a másikkal meg onanizált. Nem láttam még férfit onanizálni, hát meglepetten torpan­ tam meg az ajtóban. Olaf nem zavartatta magát, rángatta tovább a cukiját, és engem nézett azokkal a bizonyos vetkőzte­ tő szemekkel. Megpezsdült a vérem. Egy pongyola volt raj­ tam, lassan megoldottam, mire teljesen szétnyílt, és a szakál­ lashoz léptem. Olaf eldobta a fényképet, benyúlt a pongyola alá és megfogta a cicim. Én meg lassan a cukijára csúsztattam a kezem. Forró volt és finom. Erre ő is megfogta az enyémet és be akarta dugni a középső ujját. - N o , n o . . . - mondtam, megfordultam, derékig felhúztam a köntöst, s letámaszkodva a kádra, hátulról kínáltam oda magam. A szakállas mindjárt tudta, mit kell csinálni. Az volt a baj, hogy hamar elment. Pedig szívesen vettem volna azt az udvari­ asságot, hogy megvár. Björg sohasem tudta meg. Legalábbis, amíg együtt voltunk. Azóta meg? Tökmindegy. Nem beszéltem még a hazai dolgokról. Anyámnak írtam előbb egy képeslapot, hogy jól vagyok, aztán mikor a fényké­ pész meghozta az ideiglenes tartózkodásit, egy bő levelet, Gizus nénivel is aláírattam. Honvágyam ugyan még nem volt, de azért sokszor jutott eszembe az intézet: vajon hogy fogad­ ták az egészet, mi lehet Grünwaldszkyval, Jocóval, a cafkájával, meg az emlékezetemben olykor váratlanul felbukkanó ismerősökkel. Egyszer mentünk Björggel Stockholmba, és megáll egy ház előtt.


Mert magam

- Tudod, mi ez?... A magyar nagykövetség. Ha megunsz és haza akarsz menni, itt kell jelentkezned. - Hülye! - És jól hátba vágtam. akart az ördög hazamenni, én nem. Nagyon jól érzem Björggel, meg itt mindennel. És nem is akarom Mal­ mőt, ezt az öreg, szürke várost itthagyni. Ha akkor tudtam volna, hogy bizony nem sok rozskenyeret eszem én már Malmőben, bizonyára meglepődtem volna a dolgok ilyetén változásain.

.4. Olvastad már biztos, hogy Svédországban mindenféle korláto­ zásokkal próbálják visszaszorítani vagy legalábbis csökkente­ ni az alkoholizálást. Nem minden étteremben kaphatsz italt, csak az arra kijelöltekben, ott is kizárólag az étkezéshez szol­ gálják fel. Szóval nem úgy, mint nálunk, hogy lassacskán már minden sarkon kocsma, vagy láttam: új divat, sörbár van. A svédeknél az élelmiszer-áruházakban mindössze híg sört lehetett árusítani, az úgynevezett erős sör, bor, pálinkaféleség külön szaküzletekben kapható. Ahol névsort vezetnek a meg­ rögzött alkoholistákról, s ha valaki olyan kinézetű, igazoltat­ ják és ha rajta van a listán, az úristennek sem szolgálják ki. Pedig valamikor valósággal rászoktatták a svédeket az ivás­ ra, mivel királyi monopólium volt az alkoholfőzés és árusítás s minél többet ivott a nép, annál jobban telt a kincstár. Aztán jött a lónak az a bizonyos másik oldala: bezárták a kocsmákat és bevezették a jegyrendszert. Mindenkinek meg volt szabva, hogy mennyit ihat egy hónapban. De persze aki inni akart, az összevásárolta az antialkoholistáktól a jegyeket vagy csem­ pészitalt szerzett magának... Ma is kaphatsz csempészárut, csak nagyon a zsebbe kell nyúlni érte. Ha viszont felülsz Malmőben egy szárnyashajóra, nem egé-


szen két óra alatt Koppenhágában vagy, ahol remekebbnél remekebb és olcsóbb italokat ihatsz, ameddig pénzed van. Nos, ne is mondjam, Björggel sűrűn át-átrándultunk a dá­ nokhoz. Koppenhága egyébként is csuda város. Észak Párizsa, a skandináv országok igazi fővárosa. Mondják. Szerintem az öröm, a gyönyör fővárosa. Tudod, mi a legkedveltebb jelmon­ datuk? Mindent szabad, ami örömöt okoz. A Tivoliban, Kop­ penhága világhíres vidámparkjában van egy kínai stílusú pan­ tomimszínház. És mi van kiírva a színpad fölé? Másoknak örömet okozni: öröm. És ez elsősorban a szexualitásra érvé­ nyes. És máskülönben is furcsa ország. Képzeld el, mégy a Stroegeten, a mintegy két kilométer hosszú bevásárlóutcán, és ki jön szemben veled gyalog, minden kíséret, testőrség, etcetera nélkül? Margit, dán királynő, békésen belekarolva a férjébe. Éppen bevásárolnak. Aztán a másik utcában kit látsz kerék­ páron a hivatalba tekerni? Valamelyik minisztert vagy ismert politikust. No persze, nem azért, mintha nem telne nekik álomluxus kocsikra. Visszatérve a Tivolira, én nagyon szerettem és szeretem ma is a Tivolit. Van abban egy tó, partján többek között a Faergekro étterem, ahonnan pompás kilátás nyílik a vízre és a hullámokon sikló elektromos bárkákra. Björggel sokat jár­ tunk ide. Én főleg a Leskesteg miatt, az olyan sült disznóhús féle, Björg meg az Aquavitért. Ez meg köménypálinka és nemzeti ital. Egyik este itt találkoztunk egy nyugatnémet származású filmrendezővel. Björg szegről-végről ismerte. Úgy hívták, mint a vadászok istenét: Hubertus. A mitológiai névhez egy nyakigláb fickó járult, nagy kiélt szemekkel, amelyek, mikor a férfi az asztalunkhoz telepedett, úgy mértek végig, mint otthon, a kispesti piacon anyám szokta volt mustrálgatni az eladó csirkéket. Csak éppen nem fújta meg a pihéimet.


Egyszóval Hubertus nem volt valami szimpatikus alak, mégis Björg mellett ez a fickó jelentett életre szóló fordulatot a sorsomban. Mondom, egy darabig csak fixírozgatott, de amikor Björgtől megtudta, hogy fotómodell vagyok, azonnal startolt és kategorikusan közölte, hogy a fénykép egy nagy semmi, hülye­ ség, a mozgás halála. A film az igazi. És nekem olyan fotogén arcom, testem és vollharmonikus járásom van, hogy a filmen a helyem. - És miféle filmen? - Amelyeken én dolgozom. Egy kicsit szexisek, egy kicsit művésziek, egy kicsit társadalmi töltésűek, de mindenképpen emberi kapcsolatokra épülők és mindenképpen jól fizetők. Vannak aztán kifejezetten szexfilmjeim, na, azok aztán möciék. Björg élénken reagált a pénzre. - Szóval úgy gondolod, hogy Anita... esetleg alkalmas len­ ne? Hubertus két mutató- és két hüvelykujja segítségével rette­ netes nagyképűen valami négyszögfélét csinált, azon keresztül, összehúzott szemmel méricskélt egy darabig, majd megfelleb­ bezhetetlenül kijelentette: -Ja. Mindjárt próbafelvételt is proponált, természetesen azt is fizetik s addig-addig hadovált, meg Björg is addig lökdöste a lábam az asztal alatt, míg igent mondtam. A következő hetet jelöltük meg. Björg is elkísért. A műte­ rem Frederiksbergben, Koppenhága egyik önálló városrészé­ ben volt, nem messze a királyi porcelángyártól, egy nyolc­ szobás, e célra átalakított lakásban. Díszletek, lámpák, búto­ rok, feltűnően sok kerevet, díványok, franciaágyak. Roppant káosznak nézett ki az egész. Hubertuson kívül volt még ott egy szakállas viking, ő lesz az operatőr.


Roppant egyszerű, hadarta Hubertus. Mint egy Sztaniszlavszkij-helyzetgyakorlat. - Tegyük fel... - adta a leckét -, hogy enyhén narcisztikus vagy, levetkőzöl egy tükör előtt, imádod magad, amikor a tükörből megpillantod, hogy a hátad megett, a nyitott ablak­ ban hirtelen megjelenik egy kétméteres, vicsorgó gorilla... Mit mondjak? Különben is nagyon drukkolós vagyok, de most olyan forró bugyborékok zubogtak a gyomromban és olyan reszketések citeráztak a lábamban, hogy legszívesebben összeestem volna. De aztán a pénzre gondoltam, amellyel Björg telebeszélte a fejem, hogy tudniillik, ha sikerülne a filmhez bejutnom, felvethetne minket a pénz. És azt feleltem: - Oké. Kezdjük. Hubertus egy fehér díszletfalhoz vezetett, amely előtt egy vörösbársony puff állt. És rendezni kezdett. - Leülsz, veled szemben van ugye a tükör... Belenézel... Igazítasz kettőt a hajadon... Tetszel magadnak... Látni aka­ rom, hogy tetszel magadnak... - Persze, én mindent igyekez­ tem csinálni, de úgy éreztem, roppant ügyetlenül. - És most érzékien végigsimítod magad... Lágyan, finoman. A nyakad­ nál kezded... Most lejjebb, a melled... még lejjebb... még... még... Finoman, finoman! Állj, állj, állj! - Hozzám lépett. - Érzéketlen vagy mein Schatz, nincs benned semmi átélés... Gondold azt, hogy egy pompás férfi cirógat, akivel nemsokára le fogsz feküdni... Akinek az érintése ráz, mint a gyenge­ áram. .. - Mutatta, hogyan. Nagy, hosszú ujjai voltak s való­ ban pihekönnyen, alig-alig hozzám érve, inkább csak imitálta a simogatást, a cicimnél hosszabban időzött, aztán lassan siklott le a combomhoz. Éreztem, hogy pirul a képem, lopva Björgre sandítottam, hogy mit szól ahhoz, hogy előtte fogdos­ nak, meg hogy erről nem volt szó, de Björg szeplői közül biztatóan hunyorgott rám. Hazudnék persze, ha azt mondanám, hogy rosszul esett az előjátszás, különösen, mikor a hosszú ujjak a bimbóimnál matattak. A lábam reszketése elmúlt, a gyomromban is puk-


kanóban voltak a bugyborékok, és voltaképpen kezdett izgat­ ni a szituáció. - Tessék, vegyük elölről! Most már sokkal jobban ment, Hubertus helyeslően vakkantgatott közbe, hogy groszartig, groszartig és tovább diri­ gálta a próbát, hogy vessem le a pólóm és engedjem le a szoknyám. Tudtam vetkőzni, szerettem is, apró, rafinált fogásokkal kihámozni magam a ruhából, hogy minél tovább tartson és minél tovább cukkolja a partner érzékiségét - így most sem volt semmi baj, lassan áthúztam a fejemen a pólót, ügyelve arra, hogy előbb az egyik, majd a másik cicim buggyanjon ki alóla, majd lassan leeresztettem a szoknyám s ott álltam a képzeletbeli tükör előtt, a képzeletbeli ablaknak háttal egy falat bugyiban. Szóval: éreztem, hogy ezúttal is jól mutatok, Hubertus elfelejtett utasítgatni, Björg izgatottan nyeldekelt, csak a sza­ kállas viking állt unott pofával a gépe mellett. Bizisten boszszantott. Megszoktam, ha levetkőzöm, enyhe stresszt kapnak a férfiak, ez meg úgy bámult rám, mintha kopasztott süldőma­ lac lennék egy henteskirakatban. Jeleztem már ugye, hogy hiú vagyok, persze nem az eszem­ re, el is határoztam azon nyomban, hogy megleckéztetem a pasast. Adódott is rá alkalom. De erről majd később. - Bravó, bravó!... - Hubertus tapsolt. - Ha a felvételen is így csinálod, meg leszek veled elégedve, mein Schatz. Aztán további instrukciókat adott: szeressem magam a tükör előtt, no nem maszturbációra gondol, hanem narciszti­ kus mozdulatokra, játsszam a cicimmel, szeretné látni a szexu­ ális vágyat az arcomon, amíg fel nem tűnik majd az ablakban a vicsorgó gorilla. Hát ez már nehezebb volt. Tinédzser koromban egy ideig maszturbáltam. Nem voltam már szűz, de akkor valahogy nehezen jöttek össze a fiúk, hát megpróbáltam simogatni ma­ gam. Esténként korán ágyba bújtam, nagy, szép cukikra gon-


doltam, meg mindenféle szexre, hogy egyszerre két sráccal vagyok, az egyik szeretkezik velem, a másik meg harapja a cicim, én meg fogom a cukiját. De aztán jóra fordultak a dolgot, elapadt a fiúhiány, minek következtében rájöttem, hogy a legdúsabb fantázia se pótolja a férfit, legyen az akár a leghitványabb is az ágyban. De most itt, ebben a koppenhágai műteremben mégis arra kényszerülök, hogy egy gólyalábú rendező utasítására szexuá­ lis izgalomba révítsem magam. Hogy sikerüljön, valami na­ gyon erotikusra kell gondolnom. Björgre? Nem. Hiszen mon­ dottam már, hogy Björg szétszórogatta férfierejét a különböző unatkozó, de bizonyára bőkezű úriasszonyoknál. S abból a pár tucat férfiból, akikkel hosszabb-rövidebb ideig összefe­ küdtem, vajon melyik érdemes arra, hogy most idefantáziál­ jam? És akkor eszembe jutott Karola- Karola története. Karola barátnőm volt, Pesten a Vörösmarty utcában lakott, molett, szőke szépség, nagy, kerek mellekkel, akire ha egy hím ránézett, biztos nem az jutott eszébe, hogy de jó lenne ezzel a nővel egy kétismeretlenes egyenletet megoldani. Karola imádta a férfiakat. Egy ízben egy nagy darab cseh festőt. Aki nőtlennek, szabadnak és bohémnak mondta ma­ gát, állandóan kékben járt s csak annyit tudott magyarul, hogy jó napot, meg hogy: Karola szeretlek, Karola lesz fele­ ség. Ez utóbbit sűrűn ismételgette, többek között abban a csehországi motelféleségben is, ahová egyhetes szerelmi tur­ nusra meghívta Karolát. Karola boldogan ment és olyan szex­ csúcsokat produkált, hogy a festő utánuk csak elterülni tu­ dott, mint egy jókora, bágyadt, ultramarin pacni. Étkezni a többi vendéggel közös ebédlőbe jártak, ahová a harmadik napon becsörtetett vagy tíz pirosmelegítős dalia, mint később kiviláglott, egy pesti sportegyesület kajak-kenu csapata, amely másnap a motel melletti tavon versenyt evezett a nem tudom milyen válogatottal. A daliáknak fogalmuk sem volt, hogy Karola magyar, nyil-


ván azt hitték, hogy egy krumplicskán hízott hazai némber, ezért aztán ment a szöveg az asztalnál, ami belefér. És magya­ rul. Hogy micsoda dudák, micsoda oltári csaj, micsoda szőke bombázó, hogy csak egyszer kaphatnák fel, és mondták is, hogy mit csinálnának vele, külön-külön, együtt is, meg min­ den. Karola roppant élvezte a helyzetet, lopva oda-odasandítgatott a daliákra, anélkül, hogy felfedte volna, hogy mindent ért a szövegből, és az ablakon keresztül látta, amint ebéd után a csapat eltűnik egy földszintes épület ajtajában. N o , úgy esett, hogy éjfélig ketten a festővel, a szobájukban megittak pár üveg Beherovkát. Karola éppen csak becsiccsantott, de a festő alaposan elázott, nekifogott sírni s bocsánatké­ rően csókolgatván Karola barátnőm kezét, mutogatva és han­ dabandázva bevallotta neki, hogy bizony hazudott, mert nős ember és három klapci tulajdonosa. Meg is mutatta a családi fotográfiát, amelyet ott hordott a szíve fölött a lajbijában. Karolában - sejtheted - egyszerre dűlt össze a világ vala­ mennyi festőállványa és ugye, ilyenek a nők: bosszút esküdött. Lehúzott még egy nyelet Beherovkát és nesze neked klapcik, képen teremtette a zokogó festőt, aztán csak arra eszmélt, hogy kopog a kajak-kenu csapat ablakán, meg arra, hogy húzzák, tolják az ablakon befelé, rángatják le róla a ruhát, aztán elájult a gyönyörtől. Zárójelben jegyzem meg, hogy mitől, mitől nem, a kajak-kenu csapat a másnapi versenyen hat hajóhosszal maradt le a többitől. Engem mindig izgatott ez a sztori, mikor Karola el-elmesélte a hézagos részleteket, hogy például képzeljem: egy kajakos lent, a másik fent szerette, ő meg két keze lévén, másik két kajakosnak markolászta a cukiját, nem beszélve újabb két daliáról, akiknek nagy, kerek mellei jutottak „mindössze". S mikor ezek végeztek, jött a tartalék. Meg az újabb ájulás. Hubertusék biztos arra gondoltak, hogy csendben koncent­ rálok, pedig mindössze Karola helyébe akartam képzelni ma­ gam, hogy lent is, fent is, oldalt is, a cicijeimen is lüktető


cukik... És... és azon kaptam magam, hogy fogom a cicim, a bimbóim kőkemények s elindul az a jól ismert bizsergés a hátgerincemben lefelé... És már ott vagyok az ágyban, ezek a kiéhezett daliák mindjárt rámrohannak és szerelmük csillag­ szórójától csaknem meggyulladok. - Most! Most a gorilla! Hubertus nagyot kiáltott. Én meg úgy megrémültem, hogy sikoltva fordultam vissza s az ijedtségtől a szám elé kaptam a kezem. - Groszartig!... Isteni! Kezdhetjük a felvételt! Mindenféle lámpákat gyújtottak, a szakállas viking közele­ dett, meg távolodott a gépével, aztán Hubertus: - Felvétel indul... Mein Schatz, leülsz a puffra, úgy... Szem­ ben a tükörrel... Belenézel... Attól féltem, hogy nem tudom még egyszer úgy beleélni magam a Karola jelenetbe, mint az előbb, de végül is sikerült. - Bravó... -. mondta Hubertus a végén. - Szép vagy és izgató... Björg is el volt ragadtatva. Két nap múlva megnéztük a párperces musztert. Hubertus igazat mondott. Tényleg szép voltam és tényleg izgató. S mind­ ezért kaptam ezer dán koronát. - Heuréka! - lelkendezett Björg. - Anita, te leszel a legna­ gyobb filmcsillag Koppenhágában! S mintha ez a rózsaszín jövő jótékonyan hatott volna erogén zónáira, aznap Björg kemény kis férfinak bizonyult a sárga heverőn...

-

5

Hubertus elárulta, hogy ennek az egész filmes társaságnak, vállalkozásnak vagy inkább biznisznek egy bizonyos Jacobsen úr a főnöke. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy övé volt a pénz


is, amellyel az üzletet finanszírozták. Mindenesetre ő döntött a szereplőkről, a szüzséről és Hubertus szerint a filmötletek is az ő agyában születtek. De sohasem mutatkozott. Annak ellenére, hogy évekig dolgoztam velük, egyszer sem volt sze­ rencsém találkozni vele. Hubertus arról is fecsegett, hogy nem ez az egyetlen ilyen cég Koppenhágában, de ez csinálja a legjobban eladható fil­ meket. Minderről annak ürügyén szólt, hogy ha Jacobsen úr elégedett lesz a gorillás anyaggal, és valóságos szerephez jut­ tat, akkor adjak a templomban a szenteknek ötven koronát, hogy az ő rendezői keze alá kerülök. Mert ő olyan neves a szakmában, hogy bármelyik konkurencia kiemelt gázsiért szerződtetné. Ha menne. De itt teljes művészi szabadsága van, és ez a legfontosabb az életben. Mindenesetre lestük, vártuk a telefont és a postát. Gizus néninek persze minderről egy mukkot sem beszéltem, a hono­ ráriumból adtam neki, ha jól emlékszem kétszáz koronát, csodára boldog volt vele. Többnyire még mindig segítettem neki, de valamilyen érzékem azt súgta: már nem sokáig. Ja, kaptam anyámtól közben egy kétségbeesett levelet. Hogy ott jártak az intézetből, egy férfi és egy nő és rengeteget vallatóztak, hogy tettem-e említést arról, hogy disszidálni fo­ gok, kikből állt a társaságom és megfenyegették, ha elhallgat valamit, annak igen súlyos következményei lesznek. „De ne félj kislányom, tudod milyen vagyok, süketnek és vaknak tetettem magam, nem beszéltem én semmit. Az az igazság, hogy tényleg nem is tudok semmit. Engem is nagyon váratlanul ért a kintmaradásod. Máskülönben is, melyik mai gyerek osztja meg a szüleivel a titkait?" Gyorsan válaszoltam, kellemes hazugságokat írtam egy fo­ tóművész leendő kérőről, folyamatban lévő filmgyár-titkárnői szerződésről s egyéb ilyen megnyugtatásokról azzal, ha legkö­ zelebb jönnek az intézettől, mindezeket nyugodtan elmond­ hatja. Hadd egye őket a sárga irigység.


Egy hét múlva táviratot kaptunk Hubertustól, hogy más­ nap jó hírekkel vár bennünket a Faergekro étteremben. A jó hír az volt: Jacobsen úr megnézte a gorillás musztert, tetszettem neki és úgy döntött: új arcok kellenek a piacon, tehát szerepet kaphatok a következő szexfilmben. Nem nagy szerepet, egyelőre, ennek dacára fizetnek érte vagy hatezer dán koronát. Björg ájuldozott az örömtől s miközben Hubertus a mosdó­ ban volt, áldotta azt a percet is, amelyben az istenek az aszta­ lunkhoz vezették a nyakigláb rendezőt. Most már egyenesbe jöhetünk, hiszen mi tagadás, meglehetősen rosszul ment a fényképezés Malmőben. - Igen? És azzal nem törődsz, hogy végülis mit kell nekem csinálni ott a filmben? Mert azt gondolod, hogy cicimutogatá­ sért nem adnak ilyen rengeteg pénzt. - De drága Lucám... - Akkor hívott így, ha el akart érni nálam valamit, emlékeztetve arra a bizonyos Luca-féle aktso­ rozatra. - A szívem is meghasadna, ha látnám, hogy csak egy ujjal is hozzádér valaki... De hatezer korona! Alompénz... És különben még azt sem tudod, hogy mi lesz az a film. Hubertus elmondta. Egy vízimolnárról szól, aki persze fiatal és szépséges és aki szexbéli fizetségért őröli a falu asszonyai­ nak, leányainak, összesen ötnek a búzát. S a nők fizetnek patakban, esti mezőn, a szupermolnár szarvasbőrös nyoszo­ lyáján, a malomkövön, zsákok tetején vagy éppen ott és úgy, ahol és ahogy Hubertus lucidus rendezői ötletei megkívánják. Az öt nő közül az egyiket én játszanám. - Tehát pornó? - kérdeztem és azt hiszem, megsértődtem. - Pornó? - Hubertus elhúzta a száját. - Utálom ezt a szót. Sznobok, aggszüzek és a középkori prüdériákba ragadt papok vesszőparipája. Az én filmjeim a szexuális szabadságot hirde­ tik. Művészi fokon. Előre kell bocsátanom, hogy Jacobsen úr, illetve Hubertus alkotásai, ha lehet őket így neveznem, messze álltak az ordenáré pornótól, amelyekben a nők és férfiak elejétől végéig csak


azt csinálják. Jacobsen úr sztoris filmeket készíttetett, meg kell mondani: némi esztétikai igénnyel is. Amelyekben azért ter­ mészetesen a lényeg az eladhatóságnak megfelelően a szex, a sűrű erotika volt. Még egyet: Jacobsen úr filmjeiben szó sem lehetett imitációról, nagyon is élesben mentek a dolgok, mert a nézőt nem lehet becsapni. A nézőnek valódi erotikus izgalom jár a pénzéért. Valódi orgazmus. - Szóval a szexuális szabadság nevében, művészi fokon, kirakatban szeretkezzem? Mit kirakatban? Köznyilvánosság előtt mindenféle ismeretlen pasassal? - A hangom támadó volt, de Hubertus leszerelően legyintett. - Mein Schatz, nem vagy te már apáca. - De kurva se. Björg úgy izgult, hogy izzadt a tenyere. - Lucám: hatezer korona! - Menj a fenébe és vállald te. Hubertus sajnálkozón jegyezte meg: - Sajnos, őt nem tudom használni... De téged igen. - Hirte­ len rákapcsolt. - Nincs fogalmad, mit passzolnál el. Ösztönös tehetség vagy. Sejted, hogy hány és hány nő feküdne le a fél Dániával, hogy bekerülhessen a filmvilágba?... Nézd Anita, én megteszem veled azt, amit még senkivel se: magad válasz­ tod meg, hogy az öt nő közül melyiket játszod el. Björg mind a kétszáz szeplőjével esdekelt: - Anita, gondold meg... Tulajdonképpen perverzen izgalmas lehet úgy szeretkezni, hogy közben hivatásos voajőrök lesik az embert. Bevallom neked, hogy már nem egyszer eszembe jutott, hogy mi lenne, ha úgy szeretkeznék, hogy valaki nézi. Meg aztán, gyűjtöttem magamban az érveket, ki a fene ismer engem Koppenhágá­ ban? Egy az ezerhez, hogy nem kerül haza a film, hiszen emlékszel az akkori erkölcsi vasfüggönyre. - Forgatókönyv? - Kérdeztem Hubertust párolgó ellenál­ lással. Felnyerített.


- Forgató? Minek az? Felliniről mesélték, hogy könyv nélkül, fecnikből, jegyze­ tekből dolgozott. Mint később megtudtam, ez volt a módszere Hubertusnak is. Jacobsen úrral megbeszélte a szüzsét, a sze­ replőkkel, az operatőrökkel, a világosítókkal pedig minden jelenetet, beállítást. Rettenetesen extrém helyzetnek néztem elébe. Figyelj, én mindig is szerettem a férfiakat, gondolom, ezt már az eddigiek­ ből is észrevehetted, de könyörgök: tanúk nélkül, spontán módon azzal a felhanggal, hogy a szerelemben minden megen­ gedett, ami a másiknak jó. És most képzeld el, mindez sokak szemeláttára történne, óriási kivilágításban és nem én dönte­ ném el, hogy a különböző szituációkban mit csinálok, hanem a rendező. És mindezt de facto át is kell élni, akkor is, ha ötször, hatszor megismételtetik veled a jelenetet, s végül is premier planban kell előadni az orgazmust, különben veheted a bugyit és wiedersehen. - Figyelj rám mein Schatz, ha annyi átélés lesz benned, mint a gorillásnál, én kihajtok neked még valami fölös pénzt Jacob­ sen úrtól. Björg lelkendezett: - Hallod Anita? Végül is, fogadhattál volna rá, belementem. Egyrészt hiú­ ságból, hogy annyira szép vagyok, hogy egy filmrendező ost­ romol ugye, biológiai adottságaimat megörökítendő, másrészt a hatezer korona. Hirtelen átszámoltam, úristen, több, mint egyévi otthoni fizetésem! És hátha ráadásul valami eszméletle­ nül jó, fickós hapsi lesz az a vízimolnár. Búcsúzásnál Hubertus közölte, hogy a forgatás előtt vigyek neki egy orvosi bizonyít­ ványt arról, hogy sem nemi, sem egyéb fertőző betegségem nincs. Björg olyan boldog volt, hogy csúnyán leitta magát akvavittal, hatalmasakat tüsszentett és alig forgó nyelvvel azt ismétel­ gette: - Igaz!... Igaz, hogy te leszel a filmek királynője!


Apropó, Björg. Mielőtt megérkezett volna Hubertus értesí­ tése a forgatás kezdetéről, egyedül voltam a műteremben és egyszer csak megjelent egy kofferes öregúr. Úgy nézett ki, mint nálunk egy kettőskönyvelő. Björgöt kereste. Nincs, később lesz. Milyen ügyben? Hímez, hámoz, hogy majd személyesen. - Én vagyok Björg úr élettársa - közöltem vele. - Nyugod­ tan elmondhatja. - Üzleti ügy. - Nem tudok segíteni? Töpreng. - Hagyott nekem a művész úr egy csomagot? Akár hiszed, akár nem, kezdtem gyanakodni. - Milyen csomagot? - Fotókat. Gondoltam nyomon vagyok: - Aktfotókra tetszik gondolni? - Szóval hagyott? A vágóasztalon volt néhány fénykép, engem ábrázolt kü­ lönböző pozitúrákban. - Ezeket? Megkönnyebbülten intett. - Kétszázat ígért mára a művész úr. Oppá. Szóval ez a tróger engem árul? Ez az a művészi intuíció, amely feltámadt benne a cicijeim láttán? Baromi dühös lettem és kidobtam a kettőskönyvelőt. Értsd meg, nem az bosszantott, hogy árulja a képeket. Egye meg a fene, ha valakinek igénye van rá, fizessen. Hanem az az álszent duma, amellyel állandóan etetett, hogy gyűjteményes kiállítást rendez Stockholmban Luca címmel, bejárjuk vele egész Svéd­ országot, de addig is a legnagyobb titokban kell őrizni az aktjaimat, mert a fotósvilág aljas világ, lopnak is és katasztró­ fa lenne, ha egyetlen fotót is sokszorosítanának és piacra dobnának. Elvégre ez a fotózás a mi magánügyünk és hírünk, sikerünk letéteményese.


Gondolod, mikor hazajött, adtam én neki katasztrófát, letéteményt, meg mindent. Csak dadogott. - Nem... Én nem... - N e m ? A szentséges istenedet! - És úgy pofonvágtam, hogy nekitántorodott az ajtónak. Mint a rossz filmekben ilyenkor, megszólalt a telefon. Hu­ bertus volt. Holnapra vár, kezdődik az én forgatásom. De Björg nélkül menjek, mert férj, feleség, barát, barátnő és más civil jelenléte a felvételeknél szigorúan tilos, azóta, hogy az egyik filmnél a legszeretkezősebb jelenet kellős közepén valami férj vagy szerető lepofozta a nőjét és kicibálta a stúdióból. Na, különben sem vittem volna Björgöt. így hát jól kapóra jött a telefon. Hubertus autóval rendeltetett ki a helyszínre. Nos, ez a helyszín jó távol minden lakott településtől, egy aranyos kis vízimalom volt, csobogó patakkal, ráboruló fák­ kal, bokrokkal, romantikával, mindennel. El tudod gondolni? Mint egy képes levelezőlap. A felvétel folyt, mikor kiérkeztünk. Éppen egy jelenetet forgatott Hubertus, a szakállas viking, meg egy másik, koc­ kássapkás operatőr, néhány lámpa, tükör, derítő s hat-nyolc főnyi asszisztencia között a malom bejárata előtt. A gépkocsi­ vezető, aki kihozott, ujját szájára téve jelezte, hogy óvatosan közlekedjünk. Életemben nem láttam még filmfelvételt, pláne ilyet, egy fa mellé húzódtam hát és onnan figyeltem: mi történik. A jelenet úgy kezdődött, hogy a vízimolnár a vállán kiho­ zott a malomból egy zsák lisztet s könnyedén feldobta egy ott álló szekér saroglyájába s a szekér oldalához támaszkodó parasztlányra nevetett. De micsoda molnárlegény volt! Mindig is imádtam a ma­ gas, szőke, deltás, vakító fogú férfiakat. Hát ez pontosan ilyen volt. Szakadt, lisztes ingéből itt-ott kilátszott a bőre, lehet, hogy festették, de olyan barna volt, mint egy úszómester.


A lány is szépnek tűnt, szőke hajában ráf, mélyen kivágott blúzát keménynek látszó cicik domborították. - Mire vársz? Indulj! Hubertus vezényelt, a molnárlegény még mindig nevetve a lányhoz lépett, két ujjával feltámasztotta az állát, a szemébe nézett, aztán kedvesen, könnyedén megcsókolta a száját. Az­ tán kipattintott a blúzon egy gombot, kettőt, mire szabaddá váltak a lány cicijei. Jó cicik voltak, nagy, barna bimbóudva­ rokkal, kicsit körteformájúak, de pontosan illettek a molnár­ legény markaiba. A lány szinte szerelmeseket pillantott, külö­ nösen azután, hogy mindegyik cici kapott a molnártól egy-egy puszit. - Jane, most! A lány erre letérdelt s macska mozdulattal, ravasz mosollyal lassan kezdte gombolgatni a molnár nadrágját. Te, én ilyen gyönyörű cukit már régen láttam! Se nem vastag, se nem vékony, se nem hosszú, se nem rövid, gyönyörű na! Olvadozni kezdtem. Különösen, hogy a lány a két kinyúj­ tott tenyere közé fogta s finoman ráhajolt a szájával. Hubertus intett, mire a szakállas viking a molnárlegény arcát - amelyen apró rándulások jelezték, hogy elégedett a lenti dolgokkal -, a kockássapkás pedig közelről a lány játékát fotózta, amely egyre lelkesültebbé és szenvedélyesebbé vált. Nagyokat nyeltem izgalmamban, le-fel futkározott a vérem, s mikor arra gondoltam, hogy nemsokára én is, szóval, hogy nemsokára én is sorra kerülök, bizisten megint nedvesedni kezdett a bugyim. -Most! A molnár kissé lehajolt, aztán felkapta a kapálózó lábú lányt és beszaladt vele a malomba. - Köszönöm, ennyi. Kisvártatva begomboltan és olyan közömbösen jöttek ki, mintha soha semmi közük se lett volna egymáshoz. - Jó lesz, főrendező úr? * - Oké Jane. Pénteken kilenckor a stúdióban.


A lány egy kis Volvóhoz sietett, akkor láttam csak, hogy ott parkol a malom árnyékában, igen gyorsan átöltözött és elro­ bogott. Hubertus csak most vett észre. - Na gyere Anita, te jössz. De előbb ismerd meg Eriket, ő lesz a partnered.

-Hello!

A molnár mosolygott és kezet nyújtott. Jó meleg keze volt és erős szorítása. Aztán Hubertus elmondta, hogy mi lesz a szerepem. Egy szamárral két zsák búzát hozok, aztán mikor látom, hogy a malom jár, vagyis, hogy foglalt, lesétálok a patakig, előbb csak a lábam lógatom bele, aztán gondolok egyet, ledobálom a ruháimat és meztelenül megfürdöm. Közben kijön a molnár, én persze nem veszem észre, egy darabig gyönyörködik ben­ nem, aztán ő is levetkőzik és egy bokor mellől elébem toppan, mire nekem sikkantanom kell, megijednem kell, no nem olyan nagyon, mint a gorillától, hiszen úgyis tudom, hogy természet­ ben kell fizetnem az őrlésért. - És aztán? - kérdeztem. - Aztán fizetsz, mein Schatz... Erik öntelten nevetett. Én meg éreztem, hogy elpirulok. Mert akkor még, kezdő lévén a szakmában, bizony pirulni is tudtam. Nos, beöltöztem, kis blúz, kis szoknya, egy bagószagú öreg nő kisminkelt, elővezették a szamarat a zsákokkal, Hubertus megmutatta honnan, merről jövök és meddig megyek, majd egy rövid próba és felvettük a jelenetet. Hubertus elégedett volt. Aztán jött a patak, a fürdés, az is jól ment, hiszen vetkőzni is tudok, lubickolni is, a legizgalmasabb maradt hátra: a molnár váratlan előbukkanása. Meg kell mondanom: izgultam egy kicsit, mert magam sem tudtam, hogy fogok majd igazában reagálni, ha ez a remeknek tűnő férfitest egyszerre elébem bukkan.


A rendezői utasítás úgy szólt, hogy meglátom, sikkantok s meglepődöm. Ennyi. De nem ez történt. Mert amikor megláttam Erik eszméletle­ nül szép, meztelen testét, eszméletlenül gyönyörű előremeredő cukiját, nemhogy meglepődtem vagy sikkantottam volna, ó nem. Hanem összecsaptam a tenyerem, azt mondtam, hogy ojjé, és mint a megbűvölt, elindultam felé. Erik szintén. A har­ madik lépésnél találkoztunk. Ő magához ölelt, én meg úgy éreztem, hogy most mindjárt átdöfi a bőröm. Hubertus tapsolt - Bravó, bravó! így még j o b b . . . Tudjátok mit? A fizetést is rátok bízom. Csináljátok, ahogy akarjátok. Nagyon percegtem. - Most mindjárt? - kérdeztem és ujjaim ráfonódtak Erik cukijára. Nem csalódtam. Kőkemény volt. - Persze, persze. Csak várjatok, amíg elrendezem a hely­ színt. Úgy véltem: nagyon sokáig tart, pedig csak egy pokrócot tettek a fűre s egy-két derítőt hordtak körénk. - Vigyázz! Felvétel indul! Én már nem bántam, hogy nem vagyunk egyedül, hogy többen néznek, szinte a cukijánál fogva húztam Eriket a pok­ rócra s rögvest odatálaltam neki szemtelen cicijeimet. Szinte égetett a szája, ahogy rátapadt a bimbóra, miközben lágyan simogatta a combjaimat, és a szájával elkezdett kóborolni. Kisvártatva éreztem, hogy a nyelve is olyan, mint a tűz és olyan, de olyan jó, hogy mindjárt sikoltanom kell. - Fordulj meg... Én is szeretnék játszani... - nyöszörögtem, mire Erik engedelmeskedett. Ott volt öt centire a gyönyörű cukija előttem. Lassan megpusziltam. Forró volt és lüktetett. Erik nyelvétől akkor ért az első gyönyör. Elszabadult a szám. Hubertus ujjongott: - Groszartig! Groszartig! Én már nem is hallottam, nem is láttam, a gyönyörök csúcsain jártam, különösen mikor Erik a keménységek ke-


ménységével valósággal és szó szerint megadta nekem a kegye­ lemdöfést. Kétszer is egymásután. Mint a gyalogbéka úgy terültem el. Erik félkönyékre tá­ maszkodva nézte az arcom. - Szép vagy Anita... - suttogott. - Te is cukikám... - mondtam. - És örülök, hogy nem festett a bőröd. Hubertus roppant boldog volt. - Ragyogó tehetség vagy, mein Schatz. - Köszönöm... - sóhajtottam, és ott a patakparton, életem első pornófelvétele után mélységes megnyugvás szállt rám. Mivel másnap pótfelvételi nap volt, Hubertus előre foglalta­ tott nekem szobát egy aranyos kis szállodában. Ahogy átvedlettünk civilbe, Erik - megvillantotta mind a harminckét fogát - azt kérdezte: - Bevihetlek Koppenhágába? - Köszönöm. Nagy kocsija volt, nem tudom milyen, de olyan halkan futott, hogy nem is hallottam a motort. - Te kezdő vagy? - Igen. - Akkor bízd rám magad. Majd én megmondom, hogy kell ezekkel bánni. Mert ez egy maffia. Milliókat keresnek rajtunk, és kiszívják vagy kiszívatják a zsírunkat. Aprópénzért. Nem egészen értettem. Hiszen ha én hatezret kapok azért az egy-két óráért, akkor ő, aki főszereplő, vajon mennyit? És azt is kevesli. De nem akartam forszírozni, nehogy azt higgye, hogy egy olcsó tyúk vagyok. - És te? Mióta csinálod? - Két éve. - Sok filmed van? Ráncba szalad szép, nagy homloka: - Nem számoltam. Húsz legalább. Most fedeztem fel, hogy a hangja is nagyon szívbemászó.


Megérkeztünk a szálloda elé. Rémesen sajnáltam volna, ha elválunk. - Nem kísérsz be? Szeretnék tanulni tőled. Ránézett az órájára: - De. Van még két órám. Sejted ám ugye, hogy mennyit tanultunk? Alig léptünk be a szobába, én formálisan a karjaiba szédültem. Ő meg mint egy díszhím, egy hős evoéval ledobott az ágyra s ahogy az őserdőben a dominens falkavezér a majomasszonyát, olyan hévvel és olyan keményen vett birtokába. Azt hiszem, hogy akkor szerettem belé.

6 Björg otthon borzasztó nagy megbánásokkal és egy hatalmas virágcsokorral várt. Bocsánatot kért, de értsem meg, hogy bedugult az üzlet s nem volt más választás, minthogy a piacra dobja az aktokat. Az enyémet is és a többi lányét is. Tehettem volna mást? Megbocsátottam. És hagytam, hogy tűzoltó fecskendős cukijával oltogassa a lángjaimat. De köz­ ben Erikre gondoltam, Nem beszéltünk meg semmit, se randevút, se telefont, mikor a szállodából elment tőlem, azt mondta: biztos benne, hogy a legközelebbi filmben találkozunk. Bár csak úgy lenne, sóhajtottam magamban s az ablakból utánanéztem, mit néztem, gyönyörködtem, ahogy frissen és rém magabiztosan beszállt a nagy kocsiba és elhajtott. Tulaj­ donképpen nem tudtam róla semmit, azok is csak külsőleges ismeretek voltak és a testére vonatkoztak. Alig vártam Hubertus újbóli jelentkezését. Végre is telefo­ nált, hogy megnézhetem a musztert és adhatom a szenteknek az előleget, huszonöt koronát. Közbevetőleg annyit, hogy Hubertusék akkor még filmre


dolgoztak, szuper nyolcasra, vagy tizenhat milliméteresre nem tudom, két-három kamerát használtak, mozgattak és csak jóval később alkalmazták a videorendszert. A frederiksbergi műteremben volt a vetítés. Kétszeresen izgultam, egyszer, hogy életemben először lesz alkalmam saját magam szeretkezés közben látni, és hogy találkozhatom Erik­ kel. Hubertus, mikor megérkeztem, barátságosan megsimogatta az arcom és azt mondta: - Nagyon fotogén és nagyon szexis vagy, mein Schatz. Szerencse, hogy sötétben volt a vetítés, mert bizony olyan pirulások vettek erőt rajtam, hogy azt hittem: kigyullad az arcom. De tetszettem magamnak és jólesőn állapítottam meg, hogy nagyon szép pár voltunk Erikkel. Az ő szőkesége kitűnő­ en passzolt a fekete hajamhoz és a testünk is nagyon szép harmóniában volt. És az egész film is tetszett, szellemesség és játékosság volt benne, képzeld el, a végén az ötödik nő után kiapadt a molnár is, a patak is és jelképesen leálltak a lapátke­ rekek. Hubertussal az élen mindenki gratulált, még a szakállas viking is, akiről pedig azt hittem, hogy faképénél fogva min­ den érdekli, csak éppen a munkája nem. És gratulált Jane is, tudod az a körtemellű nő, akit a molnár a vállára kapva vitt be. - Ugye te nem vagy hivatásos? - kérdezte. - Filmes? - Kurva. Megsértődtem. Ne félj, később rájöttem, hogy ebben a világban mindennek helye volt, csak éppen a mimózáskodásnak nem. - Miből gondolod? - Mert úgy átélni azt a kefélést Erikkel, csak egy amatőr képes. Nem tudtam, hogy bóknak vagy lekicsinylő kritikának ve­ gyem. Inkább témát váltottam:


- És Erik? Nem láttad Eriket? - Á, Eriket nem érdekli a muszter. Csak a kész film. Szerettem volna tőle megkérdezni, hogy vajon merre lelhet­ ném fel, de aztán letettem róla, mert gondolom így is eléggé árulkodott az arcom, a hangom az érzelmeimről. Pedig na­ gyon szerettem volna Eriket életben is látni. Mi tagadás, bele­ estem egy kicsit, mint - ne haragudj, egy otthoni, háború utáni, kissé gusztustalan és morbid szólással élve - mint Nyikolájba a tetű. Jane azonban olvasott bennem: - De ha találkozni akarsz vele, a Havningban megtalálod. - Nem, köszönöm... - tiltakoztam, mint akit rajtakaptak, s csak mellékesen, némi érdeklődést színlelve kérdeztem: - Mi az a Havning? - Kurvatanya és rulettbarlang. Pardon: szalon. - És mit csinál ott Erik? - Rulettezik Freitaggal. Csupa érthetetlen dolgokat mond ez a Jane. - Freitag? Péntek? - Az öltöztetője. Egy arab fiú... Persze, te nem tudhatod. Te itt nagyon új vagy. Francia vagy román vagy? - Magyar. - Á, volt egyszer egy vendégem, az volt magyar. Egy hájas és smucig utazó. Tudod mit adott borravalónak? Ki sem találod: egy csomag piros paprikát. A hülyéje. - Vendéged? - kérdeztem, mert ez megint érthetetlen volt számomra. - Egy masszázs szalonban dolgozom az Andersens Boulevardon. Diszkrét kis hely. Tíz fülke, tíz lány. Ha akarod, egyszer megmutatom. - Kösz... Fogadjunk: kitalálod, mit csináltam? Nyertél. Beültem egy taxiba, és elmentem a Havningbe. Egyenruhás portás, belépőjegy, félhomály és bagófüst, lár­ ma, a boxokban mindenféle emberek, többségükben nő


fehérek és színesek. Nyugati filmekben biztos láttál már ilyet, ilyenekbe járnak a rendőrfelügyelők besúgókat és gengsztere­ ket keresni. A pultnál volt egy szabad hely. Akvavitet kértem és érdeklődtem a mixertől, hol van a rulett? - Fent az emeleten, hölgyem. A terem sarkában, valóban rézkorlátos, bordószőnyeges lépcső. Fizettem és felmentem. Nagy, szárnyas üvegajtó, amely közeledtemre magától kinyílt. Nos, ilyet is láthattál már filmen: hatalmas szoba, tele emberrel és két nagy rulettasztal­ lal, magát az asztalt azonban nem láthattad, olyan sokan ülték, illetve állták körül. Egy szmokingos, propellernyakkendős és igen jólfésült úr lépett hozzám és dánul kérdezett valamit, s mikor látta, hogy nem értem, megismételte franciául, angolul és németül. Kide­ rült, hogy mindössze arról akar tájékoztatni, hogy a zseton­ pénztár hátul a balsarokban. - Köszönöm. Keresek valakit. - Bitte. - És finoman meghajolt. De hol találom? Az első asztalnál nem volt szerencsém. A másodiknál egyszer csak felfedeztem Eriket. Mereven figyel­ te a rulettgépet, amelyben forgás közben aprókat ugrándozott a golyó. Előtte és mindenki előtt, akik körülülték az asztalt, különböző színű zsetonhalmocskák voltak. A golyó megállt, a krupiér vagy kicsoda számokat mondott, mire az ülők és a körülállók között halk moraj kélt, aztán egy hosszúnyelű fagereblyefélével össze-vissza tologatni kezdte a zsetonokat. Erik bosszankodni látszott, úgy tűnt, nem nyert. És akkor a háta mögül ébenbarna fiú a füléhez hajolt és mondott neki valamit. Freitag. Biztos ez az a Freitag, magyarul Péntek, akit Jane említett. Az öltöztetője. No, most már csak azt volt a problémám: hogy vetessem magam észre. Szemben álltam vele és hiába fixíroztam kegyet­ lenül, Eriket csak a rulettgép és a zsetonok érdekelték. Pedig azt hallottam: ha sokáig és folytonosan nézünk valakit, az


előbb-utóbb észrevesz bennünket. No, Erik lehetett ez alól a kivétel. Végül mégis csak sikerült feltaláltatni magam. Mert Erik egyszer csak felállt, átadva a helyét az arabnak, és a szoba végefelé tartott. Villámgyorsan elébe kerültem. - Hello! - És nagyon szépen mosolyogtam. - Hello. - De még csak meg sem lepődött. - A másik asztalnál ülsz? - Én nem szoktam rulettezni. - Persze, akkor már láttalak volna itt... Mi újság? Gondoltam: hazudok valamit, hogy véletlen, meg erre jár­ tam, meg hogy Björgöt keresem, s végül mégis az igazat mond­ tam, hogy Jane-től tudtam meg, hol találom. - Láttam a musztert. Nagyon szép. - Legszívesebben azt mondtam volna: nagyon szépek vagyunk, de elharaptam. - Igen? - kérdezte olyan mellékesen és olyan érdektelenül, mintha a mozambiki időjárásról adtam volna neki prognózist. - És Hubertusnak is nagyon tetszett. - Nyalja ki a seggem. - Láttam, hogy ún. Bosszantott. Pláne, mikor azt mondta: - Ne haragudj, játékban vagyok... A 22-46-59-es telefonon megtalálsz... Helló. Otthagyott. Értésemre adva, hogy le vagyok tojva. Te, én úgy álltam ott valami pálmafa alatt, mint akit jól fenéken rúgtak. Sírni tudtam volna. Hát ennyi vagyok neki? Egy helló? Arra mondják, hogy leforrázva, ahogy kijöttem abból a kurvatanyából. De azért az utcán felírtam a számát: 22-46-59. Napokig a hatása alatt voltam. Björg faggatott is, hogy mi bajom, de elküldtem a fenébe. Foglalkozzék az aktjaimmal, meg az üzlettel. És ittam a sörét, meg a pálinkáját. Aminek persze mindig az lett a vége, hogy magamhoz engedtem, de többnyire azért, hogy újból és újból nyavalyoghassak azon a különbségen, ami Björg és Erik között volt a szexben. Termé­ szetesen messze az utóbbi javára. Történt aztán, hogy újabb telefon jött Hubertustól, mehe-


tek a pénzemért és lássam, hogy ki ő: elintézte Jacobsen úrral, hogy hatezer helyett hatezerötszázat kapjak. Björggel sirályokat lehetett volna fogatni a kikötőben, úgy örült, én meg - látod: ilyen hülye vagyok - főleg annak örültem, hogy mehetek Koppenhágába és felhívhatom Eriket. Mert akkor már tudtam, hogy fel fogom hívni. Ezért aztán sürgősen lebeszéltem Björgöt arról, hogy elkísérjen. Bár ágált ellene, hogy az a sok pénz és én egyedül nő, megtámadhatnak, de kiröhögtem és kategórikusan közöltem: marad és kész. A hajón azért - miközben két langaléta svéd folytonosan ki akart kezdeni velem - eszembe jutott, hogy mit is csinálok annyi pénzzel. Elhatároztam, hogy egy ezrest azonnal küldök anyámnak, hadd legyen otthon dicsekedni valója, pár százast Gizus néninek is adok, aki úgy tudja, hogy egy nyomorék öreg mukihoz járok betegtologatni Dániába, veszek magamnak belőle egy pár jó holmit, Björgnek egy új nagyítógépet, a többiből meg élünk. Hubertus azzal fogadott, hogy megadhatom a szenteknek a templomban a hátralévő huszonöt koronát, bár ő azt java­ solná, adjak nyugodtan egy százast, mert Jacobsen úr annyira elragadtatott tőlem, hogy egy következő filmben is szerepet szán nekem. Mikor átadta a borítékban a hatezerötszázat, megkérdez­ tem: - És aláírni? Aláírni hol kell? Csodálkozva pillantott rám: - Mit? - Hát, hogy felvettem. Vigyorgott. - Miért? Letagadod? - Nem, csak hát... - Ugyan mein Schatz, minek ez a bürokrácia? Tak. Ha nem, nem, ha itt zsebből fizetnek, oké, legalább nincs adó utána. - Tak... - mondtam én is, vagyis hogy köszönöm. Furcsák


a lehető legbűvölőbb mosolyommal. - Zavarlak?... Most tud­ tam meg, hogy új film is lesz és... azt mondtad, segítesz... Eltolta az arabot és kitárta az ajtót. - Gyere be. Bár csak ne mentem volna. Bár csak ne hallgattam volna a hülye eszemre. Mert tudod ki volt a szobában? Két félmezte­ len cafka, meg rengeteg ital. Olyan zavarba jöttem, hogy majd felbuktam a saját lábamban. Erik anélkül, hogy bemutatott volna vagy egyetlen szóval is exkuzálta volna a szituációt, azt kérdezte: - Iszol valamit? A két cafka a színes fickóval együtt úgy nézett rám, mint a véres ingre. Persze gondolom, rólam sem sugárzott a bűbáj. Hát ezért nem akart velem beszélni, mert gruppenszexeznek, mértem fel a kegyetlen helyzetet. Szemét disznó. - Köszönöm, nem kérek... Nem kérek italt. Erik megvonta a vállát és csak három pohárba töltött. Közben odalökte: - Na, mondjad. Akadozva belekezdtem, hogy Hubertus, hogy új film, hogy már tudom is a szüzsét, - de Erik egyáltal nem figyelt rám. Mikor elakadtam a szövegben, megjegyezte: - Sok rajtad a ruha. - És ledobta a köntösét. Te, nekem megint összefutott a nyál a számban. Az arab is kibújt a hacukájából. Azt mondják, az araboknak hatalmas szerszá­ muk van. Ez a Freitag akkor nem volt az, mert olyan kicsi, fekete cuki lógott neki ott elöl, mint a hüvelykujjam. Egy pillanatra eszembe jutott: belemegyek a buliba. Azt felmértem, hogy sokkal jobb nő vagyok, mint az a kettő, az egyiknek már lógott a cicije, a másiknak meg olyan nagy feneke volt, mint egy szakajtókosár, - és bedobok mindent. És visszahódítom ezt a díszhímet magamnak, hogy beleőrül. So­ ha nem voltam még gruppenben, filmen már láttam, hogy megy az, de most a cél érdekében a gyakorlatban juszt is megkóstolom.


Erik, soknak vélvén a hallgatásom, odajött és le akarta vetni rólam a kosztümkabátot. Szépséges cukija ott volt előttem karnyújtásnyira. Hirtelen megjózanodtam: - Hagyj, kérlek... - És eltoltam a kezét. Csak bámult, hogy mi van velem. - Látom: zavarlak, majd találkozunk a forgatá­ son. Felálltam, azt se mondtam, hogy vaskalap és otthagytam őket. Az utcán aztán összeomlottam, mint az a bizonyos kártya­ vár. Pocskondiáztam magam: hogy lehetek ilyen országos marha, hogy két dugás után beleszeretek ebbe a dominens majomba, még akkor is, ha olyan szép, mint egy félisten. Új hús, az voltam neki, berakhat a gyűjteményébe, mint egy kendermagos tyúkot. Tudod mi következett? Tromf. Beültem egy taxiba és viszszamentem Hubertushoz. Nem messze lakott a stúdiótól, egy ház hatalmas tornyában, remek kilátással egy csatornára, amelyen apró hajók jártak. Volt vagy négy szobája, pazarul berendezve valamennyi. A bútorokból ítélve a nappaliban lehettünk, csupa puhaság, párnák, faliszőnyegek, süppedő garnitúra. Hubertus nem is kérdezte, hogy iszom-e, cherrit - kedvelt dán itókát - kínált. Persze, hogy ittam. Már vagy fél órát csevegtünk össze-vissza mindenről, ami­ kor megkérdeztem: - És az új film? Cuppantott : - Gott in Himmel! Pazar ötlet! És van benne egy olyan, de olyan szerep, hogy a legnagyobb színésznők is megnyalhatnák érte Jacobsen úr tökeit. Az a címe, mondta, hogy Szexjacht. Két férfi és egy nő hajókázik egy jachton a tengeren, nagy szeretkezések, meg minden, amikor észrevesznek egy gumicsónakban, a hullámo­ kon hánykolódó hajótöröttet: engem. Természetesen meg­ mentenek, attól kezdve már négyen mutatunk be különböző


áldozatokat Erosznak. Ám jő a konfliktus a parti őrség deltás kapitányának a személyében, aki csempészholmikat keres a hajón. De mi ketten nők, elsősorban én, azonnal lefegyverez­ zük. Végülis úgy kell letámogatni az őrség motorcsónakjába s a szexjacht bántatlanul szelheti tovább a habokat a tengeren. - N a ? - nézett rám elismerést várva. - Ugye pazar? Képzeld el, mennyi játék van ebben, mennyi erotika... Például mikor te meghódítod és agyonszexeled a kapitányt. - Nagyon csábító... - feleltem. - Kitűnő ötlet. És ki lesz a kapitány? - Természetesen Erik. - Vállalom - közöltem azonnal... Az isten irgalmazzon neki. - Wunderbar... - Hubertus szélesen nevetett. - Szeretem, amikor ilyen lelkes valaki. Szegény nem is sejtette, hogy ez több annál. Hogy ez bosszú is, összes nőiességem, csábosságom próbája, hogy Erik bele fog kékülni, mint a lakmuszpapír. - Ja, és még egyet nem mondtam. Mivel ez gruppen és főszerep, tízezer korona a gázsi. - Tak - mondtam és hálásan megcsókoltam Hubertust. S mivel már megint túl voltam a harmadik poháron, kerek­ perec megkérdeztem: - Mondd, kívánsz te engem? Kitért. - Nézd kisfiam, nekem elvem az, hogy azoktól a nőktől, akiket rendezek, eleve megtartóztassam magam. Nem azért, mintha egyikkel, másikkal nem lenne jó. De egy rendezőnek tekintélye kell, hogy legyen, három lépés távolság mindenki­ től. Különben úgy járnék, mint egy kollégám, aki rászólt a leányra, forgatás közben, hogy nem cumizik meggyőzően, erre az visszaszólt: és amikor neked csináltam, az meggyőző volt?... Ezek a lányok ugyanis, akikkel dolgozunk, majd meg­ látod : sokfélék, többnyire kurvák, akik nagyon ritkán tudnak disztingválni. Mindenesetre elegáns visszautasítás volt.


- Akkor felejtsd el - mondtam. - Na, de azért... - vigyorgott megint Hubertus - az elveket is meg lehet csalni. Te úrinő vagy kisfiam, gyönyörű vagy kisfiam és gondolom, disztingválni is tudsz. Visszaadta a csókot. Ez már hosszabb volt, mint az enyém, volt időm kóstolgatni. Kemény szája volt, erős germán száj. De egyáltalán nem volt kellemetlen. - Különben elárulom neked... - mondta a csók után - én a forgatás alatt nem szoktam felizgulni, hiszen annyiféle és fajta szeretkezést rendeztem már, de amikor lehúztad Eriket a pokrócra és elkezdted vele a franciát, kisfiam, feszült a gatyám. Jót nevettünk ós átmentünk a hálószobába. Azt hiszem, hogy legalábbis azt volt, hálószoba hatalmas kerevetes ággyal, két szekrénykével és faltól-falig csergeféle, vastag szőrmesző­ nyeggel. Meg egy kis asztal volt még ott az ágymonstrum mellett. És egy vitrin a falon. Olyan furcsa volt nekem, első pillantásra azt hittem, hogy műcukik állnak benne sorba. - És azok micsodák? - kérdeztem. - Nézd meg. Tényleg műcukik voltak. Kisebbek, nagyobbak, görbék, volt köztük egy hatalmas, fekete is, amelyről mindjárt Freitag jutott az eszembe, meg a szemét szituáció délután Eriknél. - Minek ez neked? Csak nem póthubertusok? - Ugyan. - És lekopogta az asztalon. - De vannak nők, akik csak ezzel bujálkodnak. Többre tartják, mint az igazit. Aztán vannak olyanok, akik lent ezzel, fent az igazival szere­ tik. Megjegyzem: kitűnő előtréning a gruppenszexhez. Tudod ugye: nyomban elhatároztam, hogy ma este kipró­ bálom. Hiszen a jachton úgyis gruppen lesz, legyen legalább egy csepp előtréningem hozzá. Ki is választottam magamban egyet, az hasonlított legjobban Erik cukijához. Mindjárt el is neveztem magamban Eriknek. - Szereted Lisztet? Franz Lisztet?


- Liszt Ferencre gondolsz, ugye... Mert Liszt Ferenc ma­ gyar volt. - Jó, jó. Szereted? Őszintén megvallva, nem nagyon ismertem. Nem nagyon jártam Liszt hangversenyekre. Inkább beat koncertekért lelke­ sedtem. Egyet ismertem igazán és szerettem is Liszttől, a Sze­ relmi álmokat. Mikor mondtam Hubertusnak, majdnem hahotázott. A kerevetes ágy fölött megnyomott egy gombot és honnan, honnan nem, talán az ágy alól, egyszerre csak halkan és gyönyörűen felhangzott zongorán a Szerelmi álmok. Hát ez kedves meglepetés volt. Erre muszály szeretkezni. - Hol a fürdőszoba? Te, az nem is fürdőszoba volt, hanem egy valóságos kis medence. Háta mögött az egész fal tükör. Hubertus vizet kevert, én meg csupa jólesően belefeküdtem a pompás illatú habokba. A tükörből láttam, hogy Hubertus bejön. Meztelen volt ő is. A cukija félkeményen bólogatott, ahogy gazdája a medencéhez jött. Udvarias cuki, derültem, még köszön is. - Megmossam a hátad? - Tak. A hátamnál kezdődött a manőver és a cicimnél folytatódott. Hubertusnak a keze is kemény volt, feszesen markolt, mögém került és éreznem kellett, ahogy hozzámértette, hogy a cukijá­ ra sem vagyok hatástalan. Premierünk a szeretkezésben itt, a medencében zajlott le. Hagyományosan és hátulról. Hadd ne meséljek erről, hiszen ebben az estében nekem a nagy, kerevetes ágyon lezajlottak volt az újdonság. Jól sejted, igen, a műcuki. Az ismeretlenség kíváncsi varázsa mellett viszolyogtam is egy kicsit tőle, hiszen életemben eddig csak igaziakkal találkoztam. És akkor ez a gumi, vagy plasztik, most belémjön és ugyanúgy gyönyörbe ejt? Igen, igen, igen. Igaz, hogy Hubertus értett hozzá, előzőleg jól felcukkolt, aztán a pinusomhoz értette a műcuki fejét,


amely elkezdett vibrálni. Ismeretlen, de nagyon kellemes érzés volt. Aztán finoman beljebb és beljebb, és beljebb. Mire telje­ sen beért, a vibrálástól majdnem kész lettem. Csak a partner­ test hiányzott. Kinyújtottam a kezem és odahúztam Huber­ tust. Szinte haraptam a száját, aztán megkerestem a cukiját és mohón csókolni kezdtem. Pillanatok múltán már a számban volt. Én még ilyen gyönyört sohasem éreztem. Bizisten mondom neked, egyszerűen elvesztettem az eszméletem. Mikor pillana­ tokig magamhoz tértem az extázisból, azt hajtogattam ma­ gamban, hogy ha ilyen a gruppenszex, akkor istentelen hülye voltam, hogy eddig nem csináltam. A csúcs az volt - eddig ezt sem engedtem meg senkinek -, mikor együtt élveztünk Hubertussal. Nem kaptam el a fejem. Forró volt és sós. De egyáltalán nem kellemetlen. Két előtréning között hazatelefonáltam Björgnek, hogy ne izguljon, semmi bajom, csak meg kell beszélni az új filmet Hubertussal és az operatőrökkel. És majd csak reggel megyek. Az a hülye Björg nagyokat lelkendezett a telefonban: - Új film, igen? És mennyit fizetnek érte? Nem akartam mondani, hogy ezért az új filmért erős érzé­ sem, egyesegyedül csak ő fog fizetni. Ráfizetni. Inkább azt mondtam Hubertusnak és meglepődtem tőle: - Rendező úr: isoráz! Mert néha azért visszajátszottak a hazai reminiscenciák.

Én úgy készültem erre a jachtos filmre, mint életem eddigi legnagyobb erőpróbájára, vagy ütközetére, ha jobban tetszik. Éjszakánként, mikor Björg a sok italtól - mert amióta pén­ zünk is volt, ez a pulykatojás ki sem józanodott -, szétesve aludt mellettem, számtalan variációban eljátszottam magam-


nak: hogyan őrjítem meg Eriket. Már nem is az volt bennem, amit még hetekkel előtte összefantáziáltam, hogy mellette éljek, hogy a magánéletünkben vezessük be a monogámiát, hanem hogy rádöbbentsem: mit veszített velem. Tudom, tudom, megint azt mondod: a hiúság. Hát igen. De most mondd meg, hogy ne lehetnék hiú, mikor például felme­ gyek Stockholmba és abszolút véletlenül kivel találkozom, mint azzal a magyar mérnökkel, aki annak idején tolmácsolt Grünwaldszky és a svédek között, és aki azt mondja nekem, azóta is rólam álmodik és legszebb álma az lenne, ha hozzá­ mennék feleségül, vagy ha nem is, de én lennék a titkárnője. Vagy a másik: Björggel ülünk a Tivoliban, tudod, a kedvenc kocsmánkban, amikor odajön a pincér és átnyújt egy névje­ gyet, azzal, hogy az illető engedelmet kérne, hogy átüljön. Már nem emlékszem a nevére, de a névjegyen az állt, hogy mene­ dzser és látványrendező. - Mit akar? - kérdezte Björg a pincért. - Nem tudom, uram. Mit válaszolhatok? Björg rámnézett, én tanácstalan voltam, mire azt mondta: nem bánja, jöjjön. A névjegy tulajdonosa kellemes, aranykeretes szemüvegű úr volt, aki mindjárt azzal kezdte, hogy lenyűgöztem. És azzal folytatta, hogy decemberben rendezik meg Koppenhágában a Miss Dánia szépségversenyt, amelyet ő menedzsel és tisztelet­ tel felkérne, hogy komoly esélyekkel induljak a versenyen. Hát akkor csodálkozol, hogy esz a fene, ahogy Erik viselke­ dik irányomban? Még annyit, hogy hálálkodó levelet kaptam anyámtól a táviratilag küldött pénz miatt, amelyben azt írta, mindenki irigyel Kispesten, hogy ilyen karriert csináltam. És annyit, hogy Stockholmban vettem egy vetítőt és esténként azzal szórakoztam, illetve fájdítottam a szívemet, ahogy a vízimolnáros kópiát nézegettem, és bevallom neked, hogy egyszer - Björg akkor is részeg volt - a film alatt maszturbáltam. Gizus néni teljesen lemondott rólam, már ami a takarítást


illeti, de gondolom nem is bánta, mert időnként csurrantottam-cseppentettem neki egy kis dugsegélyt. Máskülönben elég egyhangúan éltem, néha átmentem Hu­ bertushoz Koppenhágába és hadd mondjam meg azt is, hogy az összes műcukit kipróbáltam, kivéve a feketét. Nem voltam fajgyűlölő, miért is lettem volna, nekem a színesbőrűek soha sem ártottak, de el nem tudtam volna képzelni például, hogy egy arab és én. Egyszer-kétszer eszembe jutott, hogy felhívom Eriket, de aztán sürgősen lebeszéltem magam, elég volt a csalódásból az a cafkás, arabos délután. És különben is, lehet, hogy elronta­ nék vele mindent. Még egyet hadd meséljek el. Éjszaka volt, Björg a szokott, csavargattam a rádiót, hogy valami klassz zenét fogjak. És egyszerre szívenütött az éterből három szó: - Kossuth rádió, Budapest. Te, kijött a könny a szememből. Reggelig nem tudtam elaludni. És olyan hülye dolgok jutottak eszembe, mint, hogy egyszer ötéves koromban, az óvodában egy május elsejei ün­ nepségen szavalás közben elszakadt a gumi a bugyimban, és mire a végére értem a versnek, látványosan lecsúszott a lakkci­ pőmig. Én sírtam, az óvoda tombolt. Vagy volt az utcánk sarkán egy Jézus kereszt, amelynek ötvenhatban ellőtték a fejét. Úgy is hívtuk: a fejetlen Jézus. Ez előtt a kereszt előtt esküdtünk örök hűséget egymásnak Hlavaj Gyuszival. Gyuszi lehetett olyan nyolc, én meg hétéves. És mi lett belőle? Gyuszit elszerette egy piszka csaj, Bernhardt Tündi. Azt hittem akkor: összedől a világ. Eszembe jutott Kacsisz néni, egy öreg kucséber asszony, akire időnként rábíztak, és aki mutyiban eladta a Turcsi babámat, amit pedig külföldi csomagból vett nem is kis pénzért az anyám. Vagy a Gelajon, a Gellért hegyen egy Pad, ahová pettingezni jártam egy pattanásos kamasszal, aki Papnak készült. És az a hársdikó a Kossuth utcán a konyhá­ ban, amelyen Heidrich Pisti elvette - mit elvette, én adtam oda - a szüzességem.


Meg egyebek jutottak eszembe, az első éjjeli zene, az első nősember, aki miatt az első pofonokat kaptam anyámtól, az utolsó találkozás Jocóval, annak a cafkának a szeme, amint szájában Jocó cukijával, diadalmasan ragyog - szóval ilyen kaleidoszkópos volt az éjszakám, míg meg nem virradt. Mondd, lehet, hogy itt kezdődik valahol a honvágy? Hubertus egy délután, amikor ismét némi előtréninget vet­ tem a filmhez, nagy vidoran közölte, hogy úgy áll a szervezés, meg a szüzsé, illetve hát a képzeletbeli forgatókönyv, hogy egy hét múlva kezdődhet a forgatás a Koge Bugtban, vagyis ab­ ban a tengeröbölben, amely Koppenhága déli részén határolja a fővárost. Jajistenem, de boldog voltam. Kozmetikusokhoz jártam, soláriumba, kondicionáló termekbe, pornófilmeket néztem és az egyik malmöi templomban tényleg adtam száz koronát a perselybe, csak hogy úgy történjék minden, ahogy én szeret­ ném. Új volt, hogy Hubertus, rá vagy két napra összehívta a műterembe a stábot. Vagyis valamennyi szereplőt, az operatő­ röket, a fővilágosítót és egy kis nőt, Hildegardot, aki amolyan asszisztensi feladatokat lát majd el a rendezés mellett. Ide tartozik: fogalmam sem volt, hogy Hubertusék hogyan válogatják össze a szereplőket. De tény, hogy szépek voltak és fiatalok. Jane-től hallottam, hogy a fiúknál külön kikötés volt az átlagon felüli potencia. Ez természetes is, hiszen Jacob­ sen úr mindenek fölötti kívánsága a gyorsaság, vagyis, hogy mielőbb készüljön el a film, ezért volt olyan forgatási nap, amikor ötször, hatszor kellett a fiúknak elmenniök premier plánban. Ha valaki ezt nem tudta nyújtani, elköszöntek tőle. Saját szememmel láttam a későbbiekben, hogy egy szegény olasz srácot, mivel kétszer egymásután csütörtököt mondott, Hubertus úgy kidobta, hogy porzott után a lépcső. Ismétlem, fogalmam sem volt a fiúkkal kapcsolatos szelektálási módsze­ rekről, de tény, hogy mi lányok már a válogatott csapatot kaptuk. Arról is hallottam, hogy pontosan a produkció érde-


kében némelyik pornórendező a forgatás ideje alatt valósággal elzárja a világ elől a fiú szereplőket, mint a nagy focistákkal szokás a tétmeccsek előtt. És Erik, kérdeztem akkor Jane-től. Erik spermamilliomos, mondta. És azt is mondta, hogy a fiúk a remek gázsi miatt a felvételi napok előtt rengeteget és igen táplálókat zabálnak, sőt nem egy olyanról is tud, aki halom­ számra dobálja magába a stimuláló drogokat, tablettákat, szexbogyókat, amelyekkel tele van minden patika Koppenhá­ gában. A lányok válogatásáról sem volt információm. Tény, hogy bármelyik elmehetne egy pornó színiakadémiára professzor­ nak, vagy legalábbis gyakorlatvezetőnek. Azt már említettem, hogy minden szereplőnek orvosi bizonyítványt kellett felmu­ tatnia arról, hogy sem fertőző betegségben, sem vér- és nemi­ bajban nem szenved. Persze, akkor még nem volt felfedezve az AIDS, lehet, hogy csak évek múlva derült ki, hogy a szeren­ csétlenek agyba-főbe fertőzték egymást, anélkül, hogy tudtak volna róla. Megnyugtatlak: én hálistennek megúsztam. No, visszatérve a Szexjacht produkció stábjára. Már ami a szereplőket illeti. Ugye két fiú volt és egy lány. No meg Erik és én. A két fiú közül az egyik dadogott, de tekintettel arra, hogy némafilmet készítettünk, ez se nem osztott, se nem szor­ zott. Máskülönben jóképű, élveteg arcú srác volt, huszonkörüli és dán, a másik gyűrtfülű, hajdani jugoszláv birkózó. A lány aranyos volt, pisze orrú, kék szemű, kis cicijű és - ahogy a ruhája láttatni engedte - jó alakú, ránézésre finn vagy flamand lehetett. Nem beszéltem még Erikről. Velem átellenben ült a hosszú asztalnál és úgy viselkedett, mintha most látna először. Lesz még a kutyára dér, nyugtáztam a modort és én is úgy tettem, hogy mit nekem Hekuba, maradj magadnak. Ha most nagyképű akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy Hubertus ismertette a szereposztást, a forgatókönyv dramaturgiai csomópontjait és az eszmei mondanivalót, pedig mindössze nem sokkal többet mondott el, mint amennyit


velem közölt, mikor először aludtam nála. Azzal a különbség­ gel, hogy minden szereplőnek feldiktálta, hogy milyen ruhá­ kat, dresszeket, fürdős holmikat hozzon magával és felhívta a figyelmünket arra, nem árt, ha elméletben előre is foglalko­ zunk a szereppel. Az következett, hogy kinek van kérdése, problémája, ötlete. A dán fiúnak volt. Mégpedig, hogy most látja életében először a pisze orrú kislányt, s tekintettel arra, hogy vele kell majd szeretkeznie, igen jó lenne, ha szexuális téren előre megis­ mernék egymást, mert elképzelhetetlen, hogy első alkalomra majd össze tudjanak hangolódni. A jugoszláv birkózó élénken csatlakozott. - És mi akadálya van? - kérdezte Hubertus és a lányhoz fordult: - Benne vagy Inge? A pisze készségesen bólogatott, így az előpróbák ügye köz­ megelégedésre lezárult. Akkor szólalt meg Erik: - Szabad lenne nekem is Anitával kapcsolatosan ilyen indít­ ványt előterjesztenem? Ez meglepetés volt. Nem is tudtam, hogy hirtelen mit vála­ szoljak, de Hubertus bedobta a mentőövet: - Nekem semmi közöm a magánéletetekhez, de legyen sza­ bad szíves figyelmedet felhívnom, hogy már volt szerencsétek egymáshoz a vízimolnáros filmben... Így van, Anita? Hálásan helyeseltem, mert bárhogy evett is a penész Erik miatt, stratégiailag így volt ez célszerű. A megbeszélés után Hubertus azt mondta: - Szeretném, ha ma nálam maradnál. Telefonálj, hogy csak reggel mégy. Hogy őszinte legyek, nem is túlságosan szívesen jártam már haza, hiszen Björg minden áldott nap délutánra már olyan max volt, hogy ruhástól ment a fürdőkádba, belepisilt az íróasztalfiókba, az emeleti ablakon keresztül akart kimenni a utcára, nem beszélve arról, hogy már vagy két hónapja nem volt szerencsém a tűzoltófecskendős cukijához. Nem azért,


nem hiányzott, hiszen ott volt Hubertus és arzenálja, de tudod, állandóan a részeg pofáját nézni és delíriumos borzasztóságait elviselni, már kezdett az idegeimre menni. Hubertus előtt mindezt elhallgattam és készséggel tárcsáz­ tam a malmöi számot. Éreztem a hangján, hogy megint részeg. - Figyelj ide... - közöltem félig szótagolva - reggel megyek haza. - Kicsoda vagy te? Kicsoda beszél? - Már artikulálni se tudott. - Akkor megegyeztünk. Reggel. Letettem a kagylót. Hubertusnál a műsor a szokásos volt. Könnyű vacsora, nehéz bor, utána a cherri, majd a fürdőszoba, vagyis a meden­ ce az összes gyönyörűségeivel, aztán az előtréning a műcukival és a valódival. Ám aznap este egy műsoron kívüli szám is következett: Hildegard, az asszisztens. Még nem volt éjfél, mikor a legna­ gyobb szex közepette becsengetett. - Ismered már... - mondta Hubertus, aki a csengetésre köpenyt kapott magára és nekem is hozott egyet. - Sokat fog segíteni mindkettőnknek. Iszol Hilde? Néztem a nőt, csinos kis pofája volt, semmi alakja és feltűnt, hogy határozott, nem akarom azt mondani, hogy férfias moz­ dulatai voltak. A másik, amin csodálkoztam, hogy Hubertus olyan magától értetődőnek veszi, hogy éjnek idején egyszercsak megjelenik és még csak meg sem kérdi, hogy minek jött. Hilde kérdezett annyit, hogy reméli: nem zavar. - Dehogy, dehogy... - szívélyeskedik Hubertus és újra, meg újra tölt, pedig igenis tudhatná, hogy éppenséggel zavar. Mindenesetre kíváncsi voltam, hogy mi lesz ebből. Na, öt perc múlva megtudtam. Hubertus széles elánnal azt mondta a nőnek: - Hilde, te nem is tudod, hogy Anita a jövő sztárja. Te még ilyen gyönyörű testet nem is láttál, mint amilyen neki van.


A filmje a legnagyobb sláger a piacon. Pedig mindössze öt perc az övé belőle. Eszményi mellek, eszményi csípő és eszményi, ahogyan szeretkezik. Hilde erre annyit felelt, hogy szeretne látni. Hogy borzasztó kíváncsi rá. - Na mutasd, kisfiam. Vesd le szépen a köpenyt. Mit akar ez itt mutogatni, ráadásul egy nőnek? - Fáradt vagyok... - mondtam, hogy eltérítsem Hubertust. De úgy látszik: nem lehet, mert elémáll és mint egy jóságos nagybácsi elkezdi: - Figyelj rám mein Schatz. Amióta ismerjük egymást akar­ tam én, tettem én neked valami rosszat? Na, mondd szépen a szemembe, tettem? - Nem. Sőt. - Na látod. Akkor miért feltételezed, hogy éppen most akarok? Különben is én a helyedben mindig meztelenül jár­ nék. Isten és főleg ember ellen való országos bűn ezeket a brilliáns biológiai kincseket takargatni... Igaz, kisfiam? Nem mondom, hogy meggyőzött, de hát végtére is mi van abban, ha most nem férfinak, hanem egy nőnek mutatom magam. És ledobtam a köpenyt. Hildéből kibukott egy ejha. Őszinte reagálásnak véltem és egy kicsit jól is esett, mert egy nőnek mindig igazán hízelgő, ha egy másik nő is felfedezi benne a szépet. - Ez csak a látszat... - mondja tovább Hubertus. - Bár meg kell hagyni, isteni látszat. De fogd meg ezeket a melleket Hilde, mint a gumi... - És a cicimhez nyúl, tapogatja, mire a lány mellemül a kerevetes ágyra és azt veszem észre, hogy simogatja a másikat. Leráztam őket, mint kutya a legyet és felálltam. - Mit akarsz Hubertus? Én nem vagyok sem homoszexuális, sem biszex. Én irtózom attól, hogy egy nő szexuális vonzattal hozzám érjen. Nagyon határozott voltam, láttam, nem is tetszett Huber tusnak. Mindegy, így van.


- Mit akarok? - Hubertus le-fel sétált a szőnyegen. - Rend­ ben van, elmondom... Na ide figyelj. Én olyan rendező va­ gyok, aki nem csak a mának, a holnapnak is dolgozik. Lehet­ séges, hogy amit csinálok vagy csináltatok valakivel, az annak a szemében érthetetlennek, ostobaságnak, degusztának lát­ szik... Mindjárt megértesz mindent. Emlékszel ugye, arra a Sztaniszlavszkij szellemű gyakorlatra a gorillával. Mi volt abban a lényeg? A gorilla váratlan megjelenése az ablakban. A feltételes reflex, ahogyan reagálsz rá, ahogyan meghökkensz vagy sikkantasz... Nem tűnt fel neked mein Schatz, hogy kisebben ugye, de ugyanazt a szituációt kellett eljátszanod, mint amikor hirtelen meglátod a meztelen vízimolnárt?! De meg tudtad tenni, mert volt hozzá élményalapod... Bizony, a gorilla... Várj, ne szólj közbe... Mit mondtam neked ezekről a vitrinbeli műfarkakról? Emlékszel? Kitűnő előtréning a gruppenszexhez. Azt mondtam? És így van? Hányszor győ­ ződtél meg róla? És mit fogsz játszani a következő filmben? Gruppenszexet kisfiam. Az élmény alapot megkaptad hozzá tőlem és ezektől a műtárgyaktól, úgyhogy mire odakerülsz, hogy felvétel, csupán vissza kell hozni a tudatodba azokat a magasfokú szexuális érzeteket, amelyeket az előtréningek alatt nálam kaptál... Még mindig csitt... Megmondom neked őszintén, Hilde tényleg homoszexuális. Én kértem meg és én díjazom azért, hogy te valamit is megtapasztalj abból, mi az a leszbikus szerelem... Kénytelen voltam közbevágni: - Ezek szerint... De Hubertus megállás nélkül folytatta: - Igen, kisfiam. Éles a logikád. Ezek szerint lesz egy olyan film, Jacobsen úr nagy ötlete, a Három grácia címmel, amely­ ben leszbikus játékok szerepelnek. El is mondom neked azon­ nal a sztorit, nehogy azt hidd, hogy a levegőbe dumálok. Thornwaldsennek, a nagy dán szobrásznak van egy csodálatos alkotása, a Három grácia. Három szép meztelen nő, a középső szemben, az egyik bal, a másik jobb profilban. Jacobsen úr


ötletére a múzeumban, mikor a látogatók elmennek, a gráciák megelevenednek és leszboszi játékokkal szórakoztatják egy­ mást a reggeli nyitásig. Az egyik grácia te lennél... - Abba­ hagyta a sétát. - De persze nem kötelező elvállalni. Ha nem, nem. Ámbár én azt hiszem, vétkes könnyelműség lenne egy ilyen szépen induló filmes karriert, mint a tiéd, félbeszakítani, előítéletek, gátlások, tapasztalatlanságok miatt... Na, most már beszélhetsz, kisfiam... Kétségtelenül nagyon logikus volt mindaz, amit elmondott. És igaz is. De ez a homokos dolog. Sose próbáltam, viszolyog­ tam tőle. Hubertus utolsó mondataiból viszont azt szűrtem le, ha nem vállalom, nincs több munka. Befejeztük. Különben is nagyon belemásztam én már akkor a pornóba. - Akkor hogy döntöttél mein Schatz? Megadtam magam. - Kérek inni. Három pohárral is lehajtottam egymás után. Hubertus és a lány feszülten figyelt. Halkan kérdeztem: - Mit kell csinálnom? Hubertus a vállamra tette a kezét. És ledobta a köpenyt. - Bízd ránk magad. Hilde mestere a szakmájának. Hilde mosolygott és levetkőzött. Tényleg olyan volt, mint egy fiú. Apró mellek, keskeny csípő, jelentéktelen szemérem­ domb. Hubertus odahozta az általam Erik névre hallgató műcukit és Hildének nyújtotta. Aztán a kezem ráhúzta a cukijára, és a mellem kezdte finoman gyúrogatni. Ha lassab­ ban is, mint máskor, de kezdtem belejönni. Különösen, hogy Hilde finoman hozzámérintette a vibrátort és nyelvével biriz­ gálni kezdte a combomat. Mikor lassan belémnyomta, Huber­ tus a számba adta a cukiját. Most már minden a régi volt, nyüszítettem, hasizmom táncolni kezdett, s Hubertus előre, hátra mozgatta a fenekét, vagyis szeretkezett a számmal. Mennyei érzés volt, tudtam, hogy pillanatokon belül megrán­ dulok és elönt a kéj. És akkor Hilde felcserélte a műcukit a nyelvével. Ott tartót-


tam, hogy már nem is érdekelt, hogy férfi vagy nő, csak izgassa a csiklóm, pergesse a nyelvét a pinusomban, még, még, még... Újra együtt élveztünk Hubertussal s olyan fenomenális volt, hogy úgy emlékszem: elájultam. Aztán Hilde művelt még velem egy-két dolgot, de ezt már hadd ne meséljem el, a fantáziádra bízom, hogy kitaláld egy hivatásos buzinő mesterfogásait. Hilde reggel kapott valamennyi pénzt Hubertustól és el­ ment. - Na mein Schatz, belehaltál? Nevettem. - Ellenkezőleg, rendező úr. Hálám az élményalapért... És mit gondol őrendezősége, hogy köszöni meg ezt egy grácia? Mély pukedlibe ereszkedtem előtte, és forrón megcsókoltam a cukiját. Kérjél nekem légy szíves egy Martinit...

8 Most jut eszembe, én itt úgy idézek a különböző figuráktól, párbeszédeket és-monológokat, mintha azok magyarul zajlot­ tak volna le. Nem, nem, én mindig németül, később már dánul és németül érintkeztem mindenkivel. Nem volt nehéz, hiszen voltaképpen a dán is germán nyelv, különösen olvasva értet­ tem meg sok mindent. Egyébként is az angollal és a némettel mindenütt boldogulhattál Koppenhágában. A másik, amit feltétlenül tisztázni kell, mielőtt folytatnám: nem voltam sem nimfomániás, sem kékharisnya. Talán egy kicsit többet koncentráltam a szexre, mint az átlagnő. De meg voltam én, ha kellett, hetekig is anélkül, hogy bárkivel lefeküd­ jem, annak ellenére, hogy ha öt-hatnaponként nem jött össze valami, hormonjaim hiányjeleket avizáltak. Azt kérdezted: szedtem-e valamit, vagyis védekeztem-e.


Nem. Egyszer egy maszek orvos azt mondta a Stáhly utcában: oly hátul van a méhem s olyan kacifántos a hozzá vezető sperma-út, hogy ezer közül - mármint ezer szeretkezés közül egyszer, ha teherbe eshetek. Nem számoltam ugyan össze, de szerintem akkor még messze állhattam az ezertől. Az előbb, amikor említettem, hogy a stábmegbeszélésen Erik nyilvánosan proponálta, hogy a jobb összehangoltság érdekében jó lenne, ha mi is bővítenénk az egymás teste iránti és szexuális magatartásbeli ismereteinket, nem mondtam, hogy ez mennyire jólesett a hiúságomnak. Akkor mégiscsak jelentek neki valamit, akkor még sem vagyok csak egy helló, akkor mégiscsak leszámítolta a két cafkát és gondolom a többieket is. De az is lehet, hogy pillanatnyi ötlet volt az egész, mivel én estem halszem optikájának látószögébe. Akár így, akár úgy, legszívesebben előretoltam volna a napokat, a forgatás kezdetére. Hubertus tudomásomra hozta, hogy a forgatás ideje alatt a stáb a hajón él, kényelmünkről két jókora kajüt, élelmezé­ sünkről pedig a technikai személyzet gondoskodik. És azt is, hogy Erikre és rám, az ötödik, hatodik napon kerül sor, egy motorcsónak visz majd a jachthoz, amely a nyílt vízen horgo­ nyoz. Úgy hívják, hogy Amundsen. Björg, mikor közöltem vele, hogy két hétig ne is várjon, könyörögni kezdett, hogy feltétlenül vigyem magammal. Fo­ gadkozott, hogy nem lesz semmiféle botrány, ő csak szótlanul nézi majd a dolgokat, de legalább mellettem lehet. De ha már nem jöhet, akkor ígérjem meg neki, hogy a munkán, vagyis a filmezésen kívül nem adom magam oda senkinek. - Hülye. Pénzért szabad, ingyen nem? Micsoda strici men­ talitás ez? Szabadkozott, nem úgy értette, csakhogy féltékenységi komplexus van nála keletkezőben. Nem vártam meg, míg befejezi, rácsaptam az ajtót. Jobb, ha most mondom, hogy ott, abban a pillanatban lett vége az egész Björg ügynek. Már csak a ruháimért mentem vissza hozzá.


No, de addig még sokminden esett velem. Az Amundsen kecses és kék-fehér motoros jacht volt, ott horgonyzott a Koge Bugt öbölben s mikor a motorcsónak - amelyet egy mogorva, körszakállas fickó vezetett - melléje kanyarodott, akkor láttam csak: milyen nagy. A társaság a nyakigláb Hubertussal együtt virgoncan foga­ dott, éppen felvételszünetet tartottak, és elnyúlva napfürdőz­ tek a fedélzeten. Valamennyien félmeztelenül, még a flamand kinézetű lány is. Irtó muris kis cicijei voltak, mint két fél gumilabda, rajtuk egy-egy szem szamóca. Az alakja azonban szenzációs, olyan gömbölyű fenékkel, akárha cirklivel kerekí­ tették volna. A fiúk szép barnán heverésztek a nyugágyon, úgy láttam a fürdőnadrágon keresztül, mintha a jugoszláv birkózó tekintélyesebb lett volna cuki dolgában. Meg ne rójj, hogy én mindjárt azt nézem, hogy kinek mije van, de hát istenem, ezekkel fogok én szexjachtozni, hát per­ sze, hogy érdekel. Hubertus gyorsan előadta, hogy az utolsó jelenetnél tarta­ nak az én hajótöröttségem felfedezése előtt, még egy-két gruppenschnitt, aztán engedik is le a gumicsónakot, hogy megté­ pázva, eszméletlenül elterülhessek benne. - És Erik? - Reggel jön... Elhoztad a ruhát? - Jeleztem, hogy igen. Szerencsénk van, éppen fúj a szél, és jól hullámzik az öböl... Siess, öltözni. A kajüt vagy kabin tekintélyes nagyságú volt, két összedúrt ággyal, meg néhány reflektorral, biztos ez is helyszín. Még otthon kellően megszaggattam egy rövid kis ruhát, gyorsan magamra kaptam s a bagószagú sminkesnő azonnal kezelésbe is vett a fedélzeten. Éppen oda láttam, ahol Hubertus rendezte a schnitteket. Igazam volt, a birkózó jóval nagyobb cukival rendelkezett, mint a dadogós, s olyan vastagon végződött, hogy azon csodálkoztam, hogy fér a térdeplő flamand lány szájába. Azon meg végképp elrévültem, amikor a másikét is bevette és egyszerre izgatta mind a kettőt.


A viking meg a kockássapkás, és egy harmadik, korosabb operatőr derekasan dolgozott, Hubertus pedig hol a szereplő­ ket, hol a vikingéket utasítgatta. Ha jól vettem ki, az volt az epizód, hogy a szexjelenet közben a dadogós észrevesz valamit a tengeren s otthagyván a lányt, a korláthoz szalad, s kezét napellenzőként a szeméhez emelve, a távolba kémlel. Huber­ tusnak nem tetszett a jelenet, ismételtek, ezúttal a jugoszláv szaladt a korláthoz. Az én jeleneteim sokáig tartottak. A motorcsónakos elég messzire elhúzott a gumicsónakkal s én elterülve, kedvemre hánykolódhattam a hullámokon. Aztán közelebbről, ezúttal már a csónakból filmeztek, míg végül egészen hajóközeibe vontattak. Ott mindkét fiú beugrott értem a vízbe és kezemnél, lábamnál fogva egy kötélhágcsón felvonszoltak a fedélzetre. Na, ez egy kicsit nehezen ment, hol a fiúkkal, hol velem volt elégedetlen Hubertus, szerinte nem voltam elég alélt, elég csapzott, eléggé elhagyatott. De aztán csak sikerült. A következő beállításra a kajütben került sor, a lényege az volt, hogy még mindig aléltan fekszem az ágyon, ezek hárman körülöttem, a jugoszláv letérdelve pofozgatja az arcom, ami­ kor észreveszi a tépett ruhából kikandikáló cicimet. Mindket­ tőt kifejti, közben a lány pálinkával próbál itatni. Arra nem, de mikor a jugoszláv elkezd simogatni, arra bágyadtan kinyi­ tom a szemem. Na, de nem akarlak untatni minden piszlicsáré részlettel. Én is, Hubertus is a gruppenre összpontosítottunk. Előzőleg bő­ ven ellátott bennünket instrukciókkal. Rendezői koncepciója az volt, hogy miután megetettek és megitattak, engem is bevonnak triális játékukba. Vagyis, egy ideig nézem, hogyan csinálják, aztán izgalomba jövök, ma­ gamhoz nyúlok, majd odalépek hozzájuk és hagyom, hogy kivetkőztessenek rongyaimból. Azután pedig a - választásom szerinti - fiúval szeretkezem, a másik kettő besegít neki, majd ketten-ketten, aztán összevissza, Hubertus ötletei szerint, ter-


mészetesen váltogatva a pózokat. Én a birkózót választottam. És közöltem Hubertussal, hogy lovagolni szeretnék rajta. - Mein Schatz, amit te ösztönösen csinálsz, az úgyis jobb, mint amit én beállítok... Rajta, lóra! És most megint csak a lényeg, a pompázatos lényeg. Te, isteni volt, amint lassan előre-hátra mozgattam magam s min­ den moccanásra éreztem a birkózó vastag cukiját, miközben a lány a cicimet szívta, én meg a nyelvemmel cirógattam a dán fiúét. Nem akarlak kizökkenteni a hangulatból, de egyszer majd felröhögtem. Mert ahogy játszom a dadogóssal, Hubertus egyszerre csak azt súgja: - így... igen... és most szépen csúsztasd be a szádba. Lassan, izgalmasan akartam hozzákezdeni, hogy minél szexisebb legyen, de a dadogós türelmetlenül rámkiáltott: - Csi-csináld hát!... Mmmm-mire vársz? Meg is kellett ismételni a jelenetet. Sőt azt mondta Huber­ tus, hogy ezt a négyest újravesszük a stúdióban, mert a felvevő itt nem tud eléggé mozgékony lenni. Máskülönben akkor este hálás voltam neki az előtréningért. Tényleg sokat segített. Éjszakára Hubertus külön fektette a fiúkat és külön a lányo­ kat. Nehogy elragadtassuk magunkat és holnap olyanok le­ gyünk, mint a mosott bilihurkák. Én ugyan úgysem csináltam volna. Hiszen holnap jön az én napom. Holnap jön Erik, a parti őrség kapitánya. Sokáig fetrengtem, míg elaludtam. Természetesen már korán ott lógtam a fedélzeten és lestem, hogy mikor tűnik fel a város irányából a motoros, amely egyúttal az egész napi élelmünket is hozta. A tenger nyugodt volt, napsütött és csupa opál. Aztán megjött. Pihentnek látszott és szépségesnek. Hubertus mindjárt lefoglalta és magyarázott, mutogatott, előjátszott neki, hová, meddig menjen és hogyan, mert ő egy


zord-mord kapitány, aki csempészholmikat keres, míg aztán a jacht egyik női utasa szó szerint kézbeveszi és meglágyítja Hallottam, amint megkérdezi: - Ki lesz az? Hubertus felém intett: - Anita. Erik idemosolygott: - Legyen szerencsém, kisasszony... Várd ki a végét, gondoltam és udvariasan mosolyogtam én is. Hubertus sokat elvacakolt a próbákkal, úgy akarta, hogy lehetőleg ne kelljen a felvételt ismételni. Kétszer is visszaküldte Eriket és a két, katonának beöltözött világosítót a motorcsó­ nakkal, többször is lejátszatta vele a hajókutatási részeket, míg aztán csapó, vigyázz, felvétel indul. Az én jelenésem úgy képzelte Hubertus, hogy a kapitány kutatás közben benyit a kajütbe, ahol én összesen egy kis bugyiban, háttal a bejáratnak, a tükörben kenceficélem ma­ gam. Aztán visszafordulok, Erik bocsánatkérően tiszteleg, én megbocsátok és mint egy Putifárné, elcsábítom, illetve eltánto­ rítom a további ellenőrzéstől. Láttál már gyönyörű kapitányt fehér sapkában, sötétkék, aranygombos zakóban és porcelánnadrágban? Mert Erik ilyen gyönyörű volt. Amikor - szerepem szerint - visszafordul­ tam a türkörtől és megpillantottam, kihagyott a lélegzetem s azt hittem: azonnal lerohanom. Aztán mégis, tartottam ma­ gam Hubertus elméleti forgatójához, mosolyogtam, leültet­ tem, levettem a sapkáját s közben cicijeimmel ingereltem az arcát, majd az aranyakat gomboltam, benyúltam az inge alá és simogattam a mellét. És mikor Erik meg akarta csókolni a bőröm, és hozzám akart nyúlni, én - így akarta Hubertus csábosan elhúzódtam, hogy aztán a következő pillanatban újra kezdjem elölről. El tudod képzelni, milyen macska-egér játék volt ez, én még túlzásba is vittem, de azt vártam, hogy Erik a valóságban is felizguljon és kezdjen kívánni engem.


Soká nem kellett várnom. Mikor rátapadtam a kapitány úr szájára és kezem tétován a nadrágjára tévedt, éreztem, hogy nagyon is rendben vagyunk. És akkor jött el az én pillanatom. Szerep ide, szerep oda, megragadtam a nadrágját, cipzár le, cuki elő és mint egy vadmacska rávetettem magam. Hubertus odáig volt: - Wunderbar... Mein Schatz... Wunderbar! Ne félj, Erik is odáig volt, nyögött, sóhajtozott, de én annál veszettebbül csináltam, fogta a fejem, vissza akarta tartani, mire én a cukija alá nyúltam és cirógatni kezdtem jókora kemény csomagját, és tovább, tovább. Pillanatok alatt elélve­ zett. Most se rántottam el a fejem. - Állj, állj! - kiabált Hubertus és veszettül káromkodott. Ugyanis a pornófilmekben - te is láttad, biztos - az erekciós cukit premier plánban fotózzák, hogy minél izgatóbb legyen, ez most meg elmaradt. -Miért nem hagytad abba, mikor érezted, hogy kész lesz? dühösködött velem Hubertus. - Bocsánatot kérek... - mondtam ártatlanul és álszentül olyan gyorsan jött... és én annyira benne voltam... Persze ez nem volt igaz. Soha még ilyen józanul és kiszámítottan nem nyúltam férfihez. Erik is bosszankodott, le kellett állni és szünetet tartani, amíg ismét harcképes lesz. Egy-null, ujjongott bennem a kisördög, miközben Hubertus átvariálta az egészet, a kapitány meghódítása a fedélzeten egy asztalnál lesz, én az ölébe ülök, s mikor alámegyek, a flamand lány csókolózni kezd vele. - De nagyon kérlek, vigyázzatok. Nem szeretnék még egy ilyen malőrt. Erik borongós képpel pálinkát ivott, és nagyon sötéteket pillantott felém. Én úgy álltam a korlátnál, olyan szendén, mint egy apácanövendék gyónás előtt. Aztán berendezték a helyszínt, Hubertus elismételte a szere-


peket s mikor Erik jelezte, hogy kezdhetjük, a bagószagú sminkes nő átpamacsolta a képünket, s gyors, inkább csak jelzéses próba következett. A felvételeken minden rendben ment, dobozos sör, amelye­ ket a kiscicis lány hordott az asztalhoz, finom ingerlő játékok Erikkel, csábos ölbeülés, nadrágtapintás, alászállás, letérdelés a szétvetett lába között, és ismétlése az előzőeknek. De már nem voltam vadmacska, már egy kéjenc voltam, aki rafináltan fagylaltosdit játszik. Meg kell mondanom: Erik cukija koránt­ sem volt olyan harcos, mint az előbb, akkor kezdett csak visszatérni korábbi állapotához, mikor a flamand lány is ak­ cióba lépett. - Fogd meg a mellét... - súgta Hubertus... - Te meg lassan nyúlj magadhoz... Felpillantottam: a lány a bikininadrágba csúsztatta a kezét. Éreztem, hogy Erik hergelődik, időnként kissé fel-felnyomta a fenekét, hogy minél jobban érezze a számat, a lány hangosa­ kat lihegett, és egyre gyorsabban mutatott a nadrágjára, szó­ val közeledtek megint az én pillanataim. Valamilyen szex- vagy felvilágosító könyvben olvastam, hogy úgy akadályozhatjuk meg a magömlést, hogy szorosan fogjuk a cukit és hüvelykujjunkkal, az erekció kezdete előtt, erősen visszanyomjuk a makkját. Tudod: miért mondom? Én aznap hülyét csináltam Erikből. Mert amikor rángott és szólt, hogy vigyázzak, megy, én úgy tettem, mintha oldalt puszilnám, meg lent a tövében a cukiját, miközben szorítottam és a hüvelykujjammal nyomtam vissza a makkot. Gondolom, mindebből mit sem vettek észre, hiszen közben olyan hévvel csókolgattam a csomagját, mintha az extázis tetején lennék. Volt olyan is, hogy a nyelvemet használ­ tam az ujjam helyett. Nem tudom, mennyi ideig tartott ez a játék, a flamand lány - hallottam - nyögdösve elélvezett, Erik azonban még nem tudott.


Hubertus leállította a felvételt és megint szakramentumokat emlegetett. - Mi történt, Erik?... Az egész nyersanyagot rád pazaro­ lom. Az előbb azonnal elmentél, most meg ez a kínlódás. Én erre nem vagyok berendezkedve. - Engem hibáztatsz? - csattant vissza a kapitány úr. Mikor Anita... - Ruhe. Anitát ne bántsd. Anita nagyon jól csinálja. Kettő-null. Ámbár csodálkoztam rajta, hogy ezt a fogást nem ismerik, éppen ők, vagy pedig ügyesen manipuláltam, időnként a hajam is igénybe vévén, hogy eltakarjam a cukit, bár akkor Hubertus mindig rám szólt, hogy ne álcázzam a dolgokat. Megint újra kezdtük. A szemtelenség teteje volt, ahogy aranyosan, tele jósággal odaszóltam Eriknek: - Kérlek, ne szorongj... Lazíts, engedd el magad. Rámmordult: - Tartsd meg a tanácsaidat. Fogalmam sincs, hogy mitől, attól talán, hogy egy ilyen kis kezdő liba, mint én, ad neki instrukciókat, vagy Hubertus káromkodásaitól, de tény, hogy ez a nagymenő díszhím olyan gátlásos lett, éreztem a cukiján, hogy egy félóra is elmúlt, mire befejezhettük a végjelenetet. Hubertus elégedetlen volt, közölte, hogy az egész napja el van rontva, abba is hagyjuk mára. A többiek se ugráltak örömükben - csak én voltam nyugodt és elégedett a fedélze­ ten. Ott álltam a korlát mellett és Koppenhága kigyulladó fénye­ it nézegettem, s alig vettem észre, hogy Erik megállt a mellet­ tem. - Tudod mi vagy te? - kérdezte, és ha nem is gyűlölt abban a pillanatban, de láttam rajta, hogy szívesen keresztülhajítana a korláton. - Egy boszorkány. Egy dög. - Szabad bóknak vennem? - És legszívesebben összecsókol­ tam volna azt a sötét pofáját. - Különben... - tettem hozzá


- ...azt hiszem, hogy igazad volt, amikor azt mondtad, hogy nekünk is próbálni kellene fellépés előtt... Sajnos, ezt lekéstük. Szóval, félig teljes volt a diadal. A másik felét a következő napokon, a felvételek alatt arattam. Ugye az volt a játék, hogy miután mi ketten lányok össze-vissza szeretjük a kapitányt, a két fiú is beszáll és attól kezdve ötösben alakítunk mindenféle formációkat, fedélzeten, kabinban, a kormányos álláson, ahol éppen elfértünk. Én titokban megbeszéltem Hubertussal, hogy én mind a két fiúval, csak Erikkel nem, mert hátha valóban tőlem vannak gátlásai. Anélkül is sejted, hogy mondanám: én olyan műsort vágtam le a fiúkkal Erik előtt, hogy - nem jut eszembe jobb kifejezés - valósággal jojóztak a szemei. Szóvá is tette Hubertusnak, hogy nem teljes a dolog, mert, hogy ugye három férfi van és ő kimarad a velem való játékból. Hubertus valami dramaturgiai szöveggel el akarta mismásolni, de én beleszóltam: - Különben is honnan veszed, hogy én veled akarok lenni? Rettenetesen meglepődött. - Pardon... Ezt nem tudtam. Fájdalmas, legalábbis én úgy láttam, hogy fájdalmas és kínos vigyor jelent meg az arcán. Nem baj, hadd fájjon. Ne­ kem is fájtak a cafkák. Nem is beszéltünk többet. Hét végére befejeztük a forgatást. Legalábbis a külső felvé­ teleket. A motorcsónak bennünket, szereplőket hozott először a partra. - Na helló... - mondtam Eriknek és intettem egy taxinak. - Várj egy kicsit. Beszélnünk kell. - Miről? Miről kellene beszélnünk? - Arról, hogy te tényleg boszorkány vagy. Kacagtam és tudtam, hogy győztem. A kopogtatóra az arab jött ajtót nyitni. A gazdájának örül­ ni látszott, de rám roppant sötéten és ellenségesen tekintgetett. - Ez Freitag... - mutatott rá Erik. - Robinsoni életem Péntekje.


A fiú vigyorgott, megkérdezte Eriktől, hogy nem éhes-e, aztán megmutatta, kik keresték távollétében. - Jól van, majd holnap. Felmehetsz a szobádba, vagy ahová akarsz. Még mondani akart valamit. - Nem látod, hogy vendégem van?! Freitag befogta a száját és távozott. Az ajtóból rámnyilazott egy fekete pillantást. - Itt lakik? Veled lakik? - Persze... - mondta kelletlenül Erik. - Fent az emeleten. - És miért tartod? Az öltöztetőd? - Öltöztetőm is, meg amolyan hátramozdítóm is, intézi a vásárlást, takarít és remek érzéke van a ruletthez. Erik ezzel befejezettnek vélte a tájékoztatást, de nekem még volt egy kérdésem. - Nem szokott örülni a női látogatóidnak? - Honnan veszed? - Vagy csak engem tüntet ki az ellenszenvével? - Céloztam a cafkás délutánon látottakra. - Ugyan. Ne vedd észre... - Könnyedébb hangot váltott: - Mit kérsz, te kis boszorkány? Tudod, mit kértem: három cherrit és egy kapitányt. Oltári nagyot szeretkeztünk és megbeszéltük, hogy ettől kezdve sű­ rűn találkozunk. Te én olyan boldog és olyan cherri- és diadal­ ittas voltam aznap éjszaka, mint talán még soha. Reggel, mikor eljöttem - Erik még ágyban volt -, azt suttog­ ta az arab az ajtóban: - Nem jönni ide többet. Soha nem jönni! - Annyi fenyege­ tés volt a hangjában, hogy megijedtem. - Hogyhogy? - Mert Freitag nem akarni. Bizonyisten szúrt a szeme. Előbb még vissza akartam menni, hogy szólok Eriknek, mennyire pimasz ez a fickó, aztán legyintettem magamban:


ostoba szolga, biztos félti tőlem a gazdája pénzét. Majd legkö­ zelebb megmondom Eriknek, hogy tartsa kordában egy kicsit És elmentem Björghöz a holmijaimért.

.9. Ami persze nem volt ilyen könnyű. Björg könyörgött, tom­ bolt, siránkozott, fenyegetőzött, hogy mindent elmond Gizus néninek, hogy bemegy a rendőrségre és visszavonatja a tartóz­ kodásit. Aztán bocsánatot kért, hogy ilyen aljasságot emlege­ tett, de hát szerelmes és nem tud nélkülem élni. - Vagy a pénzem nélkül, igaz? Fél éjszaka így ment. Követelőzött, hogy mondjam meg, ki az a gengszter, aki elcsábított tőle, hogy szétverhesse a fejét. Tudomására hoztam, hogy nincs semmiféle gengszter, csak úgy látszik, hogy kezd beszaladni ez a filmeskedés, forgatás forgatás után és teljesen értelmetlen, hogy Malmőben éljek, mikor jóformán minden percem Koppenhágához köt. Akkor meg azon siránkozott, hogy miért nem jöhet velem, miért ne lakhatnánk együtt továbbra is. - Mert elegem van belőled, a részegeskedéseidből, az impo­ tenciádból, a delíriumos hülyeségeidből! Fogadkozott, hogy nem iszik többet, még gyenge sört se iszik, és egy félóra múlva olyan részeg volt, hogy sírva elaludt a széken. Összecsomagoltam és reggel elmentem Gizus nénihez. Előzőleg azonban otthagytam ezer koronát Björgnek a kiborított akvavites üveg mellett és egy fénykép hátára ráírtam, hogy isten veled és ne keress. Gizus néninek azt hazudtam, hogy a nyomorék öregúr annyira megkedvelt, hogy állandóra akar alkalmazni és ad is nekem egy különszobát a házában. Szegény nagynéném boldog volt, gratulált a fordulathoz, megmutatta anyám levelét,


amelyben döcögős betűivel arról ír, hogy köt nekem kará­ csonyra egy meleg pulóvert, mert azt hallja, hogy itt Svédor­ szágban nagyon hideg van és, hogy még mindig annak örülnek az utcában, hogy sikerült fülönfogni a szerencsémet. - És a pulykatojás? Vele mi lesz? Mondtam, hogy sajnálom, de őt nem vihetem, már csak a részegségei miatt sem, amikor berúg, összevissza beszél olyan kitalált dolgokat, hogy megáll az ember esze. Gondoltam, ezzel elejét veszem annak, hogy - ha Björg beváltja a fenyege­ tését és járni kezd a szája -, Gizus néni hitelt adjon neki. Köszöntem mindent, pityeregtem egy sort és visszahajóz­ tam Dániába. Sem Erikhez, sem Hubertushoz nem akartam költözni. El­ mentem abba az aranyos kis szállodába, ahol a vízimolnár filmezés után Erikkel voltunk, s kivettem egy emeleti szobát. Úgy ahogy be is rendezkedtem, aztán felkuporodtam az ágy tetejére, fáztam, mert az esték akkor már hűvösödtek, szegény anyám karácsonyi pulóverére gondoltam és, ahogy szembe­ néztem magammal a falitükörben, hangosan felsóhajtottam: - Na, művésznő, született Zugó Anita, hogyan lesz tovább? Hát a következő napokon úgy, hogy a stúdióban leforgat­ tuk a megismételt, meg a befejező jeleneteket, aztán vártuk a musztert, meg a pénzt. Égető szükségem ugyan nem volt rá, mivel az ajándékozások, meg a vásárlások után maradt még annyim, hogy kihúzzam azt a pár hetet, amíg a Szexjacht fizet. Erikkel jól megvoltunk, csak azóta se mentem el hozzá, inkább az én hotelemben találkoztunk. Valahogy semmi ízem se kívánta látni Freitagot. Az ajtóbeli diskurzust azóta se említettem Eriknek, azt hiszem: nekem lett volna kellemetlen. Erik kedves volt, figyelmes és rendre új dolgokkal hozako­ dott elő. Például egyik este azt kezdte nekem magyarázni, tudom-e, mi okozza a férfiaknak a legnagyobb élvezetet? Bármit mondtam, rázta a fejét és nevetett. - H á t akkor mi?... Áruld e l . . . - és cicáskodva bújtam hozzá.


- De akkor megcsináljuk. Oké? Vajon mi lehet az, amiről én még nem tudok? -Oké. - Ez... - megfogta középen a fenekemet. - Az anális szeret­ kezés. - Sárgaságot is kapnék tőle azonnal... - válaszoltam. Hal­ lottam már róla, a buzi férfiak is ezt csinálják egymással, de el se tudtam képzelni, hogy én is így szeretkezzem, amikor van annak számtalan más és klassz, normális módja. Mire magyarázni kezdte, hogy értsem meg, nincs benne semmi perverzitás, semmi viszolyogtató, a nők éppenúgy tud­ nak ott is élvezni, a férfiaknak viszont egyenesen őrjítő, mert ott a legforróbb az emberi test s az a szűk nyílás, az meg egyenesen kolosszális. - D e fáj! - Van krémed, nincs?... És olyan finom leszek, te kis bo­ szorkány, hogy meg se érzed... Csak amikor már j ó . . . nagyon jó lesz neked is. Az utóbbiakat már a fülembe súgta és simogatott, és a kezembe adta a cukiját. Szexualitásom hőmérőjében egyre magasabbra mászott a higanyszál. Mire harminckilenc fokot mutatott, beleegyeztem, de azzal, ha kellemetlen, abbahagy­ juk. Először normálisan szeretkeztünk, közben Erik krémes ujja játszogatott a következő helyszínnel, finoman ki- s bedugogatta az ujját. Nem fájt. Mikor nyöszörögve élveztem, azt hiszem az egész ujja bennem lehetett, de az sem fájt. Egyszer csak éreztem, hogy szétfeszülök, hogy karóba húznak, hogy jajgat­ ni kell. - Hagyd abba, te őrült! - És kiugrottam alóla. Eriket én még ilyen felhúzott állapotban nem láttam. Reme gett. Vacogott a foga. - Gyere vissza... Máshogy csináljuk... Az egyáltalán nem lesz rossz... Kérlek... Négykézlábra állított, marokszámra krémezett engem is


magát is, a cukijával körkörözött, mindig kicsit beljebb, bel­ jebb, aztán előrenyúlt, szorongatta a cicimet és egyszer csak fáj, de nem olyan nagyon és éreztem, hogy legalább félig bennem van. Aztán teljesen és aztán tényleg igaza volt, el tudtam menni. Erik is. Szinte üvöltött az élvezettől, már attól féltem, hogy átkopognak a szomszédból. Attól kezdve ez is egyik figura lett az ágyban. Máskor meg közölte velem, hogy most olyan helyre me­ gyünk, ahol még biztosan nem voltam életemben, és ahol világszenzációt fogunk látni. Az eleje hasonlított ahhoz a kurvabarlanghoz, ahol Erik rulettezett, már ami a félhomályt, a bagófüstöt és a mindenféle társaságot illette, a különbség az volt, hogy itt zenekar játszott egy kis emelvényen és alulról világított körben lehetett tán­ colni. Amint keresztülmentünk a bagófüstön, Eriket sokan üdvö­ zölték, kezeltek vele, barátságosan hátbaveregették. Micsoda figurák, istenem, csodálkoztam magamban, az egyik fiatal pasasnak csak félig volt haja, a koponyája túlsó fele sima, a másiknak aranyfüggő lógott a fülében, legalábbis úgy csillo­ gott, hogy aranynak véltem, aztán volt egy elegáns, szmokin­ gos, vékony férfi, akivel össze is csókolóztak, nő csak egy az üdvözlők között, mesztic lehetett, kivágott nagy sárga ruhá­ ban. - Kik ezek? A barátaid? - kérdeztem, mikor a táncparkettes helyiségből egy tompán világított folyosóra jutottunk. - Barátaim?... Tisztelőim! Benyitottunk egy ajtón. Ilyen lehetett régen a szeparé, mér­ tem fel a homályban a helyzetet, terített asztal, széles ülő vagy fekvő garnitúraféle, mint egy nagy, kényelmes páholy, kilátás­ sal egy kör alakú színpadra. Valóban színpad lehetett, mert egy aranyszínű táncospár buja zenére bűvölte egymást, mikor leültünk. Közben Erik megnyomott egy gombot, mire egyen-


ruhás pincér jött, mély meghajlással fogadta a rendelést és távozott. - Régen kezdődött a műsor? - kérdeztem és ahogy a sze­ mem megszokta a félhomályt, láttam, hogy a színpadot ilyen páholyok vették körül, mint a miénk, de olyan ravasz világí­ tással, hogy felismerhetetlenek voltak a benne ülők. A pincér hozta az italt, töltött, aztán diszkréten visszavo­ nult. - Akkor jön újra, ha csengetek... - mondta Erik. A táncospárt most néztem meg jobban. Tiszta meztelenek voltak, befújva vagy bekenve csillogó aranyfestékkel. - Egyébként nemrégen kezdődött a műsor, de a java még hátra van. A javához tartozott egy jelenet, behoztak egy széles heverőt, aztán belépett egy falat bugyiban egy nagycicijű nő, hozott két kispárnát, elhelyezte a heverőn, aztán kilibegett, ügyelve arra, hogy a cicimonstrumok ütemesen rengjenek közben. Aztán bejött egy felöltözött úr és egy felöltözött hölgy, szó nélkül táncolni kezdtek, miközben ügyesen vetkőztették egymást. Mire vége lett a számnak, mindkettő meztelen volt. Akkor az úr lefektette a hölgyet a heverőre, egyik kispárna a feje, a másik a feneke alá és elkezdtek szeretkezni. - Meg ne kívánd a művész urat... - súgta a fülembe tréfásan Erik, aki mellettem ült a garnitúrán és átfogta a vállam. Egyáltalán nem jutott eszembe ilyesmi, mert egyáltalán nem is volt izgató a látvány, olyan rutinnal és olyan közömbösen csinálták. Aztán jött két nő és két férfi, összes ruházatuk egy-egy ágyékuk elé kötött kis kendő és pantomimban előadták a szeretkezés vagy harminc figuráját. Ez már érdekesebb volt, különösen az egyik férfi, akinek félig merev volt a cukija és kinyomta a kendőt. - Na, ez a pasas sem kell? - súgta Erik és a hónom alá nyúlva átfogta a cicim. - Nincs szerencséd, ez sem.


- Na, akkor most figyelj. Halk tuszenére a színpadra lépett egy pár. Egy szép pár. A nő harisnyában, harisnyakötőben, bugyiban, melltartóban, a férfi mindössze egy ágyékkötőben, amely ducin domboro­ dott. Nagyon jó férfi volt, engem a Tarzan-képekre emlékezte­ tett. Gyönyörű dallam jött valahonnan, egy szál hegedű, és a nő leült a görög szófára és vetkőzni kezdett. Lassan és graciőz mozdulatokkal. Előbb a cipőit, majd kikapcsolta a harisnya­ kötőt és finoman kihámozta a lábát a harisnyából. A férfi nem csinált semmit, összefont karokkal állt, mint egy gusztusos szobor és merően nézte a nőt. Mikor a második harisnya is a földön volt, Erik megszorította a cicim: - A férfit nézd. Te, azt a kis ágyékkötőt mintha pumpálták volna, úgy kezdett dagadni. És ahogy a nőről a földre hullott a melltartó és a bugyi, már láttam, hogy áll a cukija. A nő narcisztikus mozdulatokba kezdett, előbb csak imitál­ va, aztán valóságban is játszani kezdett a mellével, s finom vonaglás hullámzott a testén. A szobor megmozdult, s egy rántással letépte az ágyékkö­ tőt. Felszisszent a nézőtér: mint egy dárda, úgy meredt a cukija. De nehogy azt hidd ám, hogy a férfi elmozdult volna, karbatett kezekkel továbbra is merően nézte a nőt, hogy izgat­ ja magát. Az pedig kéjesen simogatta a testét, mind közelebb kerülve az öléhez. Aztán a szeméremdombján, fekete szőrén huzigálta leheletkönnyen az ujjait, majd egyik lábát feltette a szófára, és e nagy kitárulkozások közepette maszturbálni kez­ dett. Nekem meg emelkedni a libidóm. Rémesen izgató volt a látvány. Rátettem a kezem Erik nadrágjára és megfogtam a cukiját. Erik magához húzott és megcsókolta a nyakam. A színpadon a nő lehunyt szemekkel, apró remegések között egyre gyorsabban játszott a csiklójával, másik kezével a mellét nyomkodta. Lehúztam a cipzárt, forró, meztelen keménységet


jelzett a markom, aprókat mozgattam rajta. A rafinált hegedű­ szóló egyre erősödött, a nő felsőteste egyre jobban hullámzott, ujjai egyre vadabbul izgatták a pinusát, aztán aprókat sikkantva élvezni kezdett. És most jön a világszám: a férfi cukija, anélkül, hogy hozzá­ ért volna bárki is, egyszeriben rándult egyet és messze lövellt belőle a gyönyörök és kéjek nedve. Magától elélvezett. Ezt már én sem birtam tétlenül. Ráborultam Erikre és egy két perc múlva éreztem, hogy ő is túl van rajta. Még akkor is tartott a taps. A pár kézenfogva hajlongott, a férfi cukija bánatosan lógott izmos combjai között. Az én ágyékom meg egyfolytában vibrált. Alig tudtam megszólalni: - Eszméletlen... Hogy képes ezt megcsinálni? - Rettenetes koncentráció és valami olyan uralom a test fölött, amely már emberfeletti. - És ezt minden este? -Igen. - És közben azért még négyszemközt szeretkeznek is? - Látod, ez az, amit nem. Erik ismerte őket valahonnan, de legalábbis tudta róluk, hogy sohasem fekszenek le egymással. A nőnek van egy állan­ dó szeretője, talán a férfinak is, de egymással soha. - És miért? - Nem tudom. Talán azért, mert így van köztük, különösen a férfiban egy állandó és soha be nem teljesülő vágy a nő után. Gondolom ilyenkor, a szám alatt képzeletben szeretkezik a nővel, de ha ennek a képzeletnek valóságos alapja is lenne, hetenként vagy kéthetenként, állandó jelleggel, azt hiszem, hogy nem sikerülne a mutatvány. - Fantasztikus. Hát ilyen különösségeket produkált nekem Erik. Volta vele rulettezni is. Egymás után csak vesztett. - Látod: nincs itt Freitag. Ez az eredménye. - Akkor miért nem hoztad? - Legközelebb hozom is.


De akkor én nem leszek itt, gondoltam és egyre inkább utáltam az arab fiút. Aztán készen lett a muszter, kivételesen Erik is megnézte. Nem azért, hogy dicsérjem magam, de azok a jelenetek, ame­ lyekben én is szerepeltem, nagyon életszagúak voltak. Ahogy például a kajütben rávetem magam Erikre, nincs olyan szí­ nésznő, aki azt markírozni tudná. Az asztali játéknál olyan ravasz képet vágok, hogy hangosan nevetek. Különösen mi­ kor Hubertus ajnároz is, hogy látszik az arcomon a belső indíték, a kapitány lefegyverzésének gondolata. A többi is érdekes, nagyon erotikus volt, és nagyon jó volt összevágva a film. Az előbbi kajütjelenetben például a végén nem Erik, hanem a birkózó cukija látszott premier plánban elmenni. De hát rajtunk kívül ki veszi azt észre? Egy hét múlva, Jacobsen úr elismerésétől kísérve, megkap­ tam a gázsit is. Külön büszkeség volt nekem, hogy Erik, a régi motoros is éppen tízezret, mint én. Na, ezt meg kellett ünnepelni. De előbb Hubertus tanácsára elhelyeztem a pénzt az általa ajánlott bankban - valamennyit ugyan magamnál tartottam -, és attól kezdve csekkel fizettem én is, mint az amerikai filmekben a milliomosok. Egy fene elegáns étterembe mentünk, különböző ínyencsé­ geket ettünk, homárt, fleskesteget, ez olyan ropogós bőrű malacsült, és francia pezsgőt ittunk. Még táncoltunk is. Mondtam már, hogy mi nagyon jól mutattunk együtt, ezt most is elismeréssel és örömmel konstatáltam, ahogy az aszta­ loktól utánunk pillantgattak. Nagyon boldog voltam. Ugyannyira, hogy mikor Erik azt proponálta, hogy most pedig menjünk hozzá és ott folytassuk, gondolkodás nélkül helybenhagytam és eszembe se jutott Freitag. Csak akkor, amikor beléptünk és megjelent. Te, álmomban néha még ma is látom a szemeit. Olyan iszonyatos gyűlölettel még soha senki se nézett rám, mint az az arab. - Bonts pezsgőt! - rendelkezett Erik.


Freitag nem mozdult, hanem valami ismeretlen nyelven, roppant ingerülten odavágott valamit Eriknek, mire az ugyan­ olyan nyelven - ámbár inkább harákolós kutyaugatásnak tűnt -, igen emelt hangon válaszolt. Freitag vissza, Erik me­ gint, egyre rövidebbek voltak a mondatok. A hangsúlyból, az indulatból látszott, hogy civakodnak. És ahogy az arab való­ sággal belémdöfte a pillantásait, tudtam, hogy én vagyok a civakodás tárgya. Most már roppant bántam, hogy idejöttünk, de ez csak a kezdet volt. Mert Erik egyszer csak nagyot üvöltött, és képen vágta Freitagot. Az meg sem mozdult. De legalább akkora gyűlölettel nézett most Erikre is, mint rám. Felugrottam: - Ne, ne bántsd! Nagyon féltem a verekedéstől. Nem kellett, hogy engem üssenek, elég volt, ha láttam. - Hagyd Anita, ez a mi dolgunk. Különben is megérdemli. Az arab fiúban erre az utolsó mondatra - legalábbis azt láttam - kitört a törzsi lázadás. Most már ő is üvöltött azon a furcsa nyelven és több ízben felém hadonászott. Erik belebelevakkantott, aztán nyugodt, nem is nyugodt, kérlelő han­ gon magyarázni akart valamit, de Freitagot ez is rettentő dühbe hozta. Azt vártam, mikor habzik a szája. Ehelyett váratlanul nekem kiabálta oda: - Elmenni innen! Mondtam, ne jönni. Soha többet ne jönni. Takarodni innen! Erik elhűlten állt: - Mit mondott ez? Mit mondtál? - Takarodni! Ekkor kapta a második pofont. Aztán a harmadikat. Én sikoltoztam, az arab üvöltötte tovább a magáét, Erik meg ütötte-verte, ahol érte. Belerúgott, Freitag a földre esett s összekucorodva, kezét a fejére rakva védekezett az ütlegek ellen. - Hagyd abba, nagyon kérlek hagyd abba Erik... - beleka-


paszkodtam a karjába. Ellökött. Páni félelem fogott el, hogy agyonveri. - Ha nem hagyod abba, vedd tudomásul, hogy soha töb­ bet. .. többet soha nem állok szóba veled! Nem hiszem, hogy ez hatott, talán nem is hallotta, de tény, hogy csillapodni látszott. Még egyszer-kétszer belerúgott, az­ tán nyakánál fogva felrántotta a földről és kidobta a szobából. Sírtam. - Miért? Miért kellett? - És hidd el, szánalmat éreztem a szerencsétlen iránt. - Mondtam Anita, hogy ez a mi dolgunk! - Akkor jó - mondtam én is, felkaptam a táskám és kisza­ ladtam az utcára. Erik ordított utánam, de én csak futottam, futottam bele az éjszakába. Egy darabig hallottam még a hangját, aztán kifulladva megálltam. Akkor döbbentem rá, hogy úristen egyedül vagyok és nő, bárki, bármikor megtá­ madhat. Olyan félelem jött rám, hogy rángatózni kezdett a gyomrom. Behúzódtam egy mély kapu alá és vártam. Hátha, hátha arra jön egy taxi. Eszembe jutott, hogy felhívom Huber­ tust, jöjjön értem, de semmiképpen se akartam, hogy megtud­ ja, hogy Erik és én. Civilben is. Akkor mit mondjak neki? Hiszen tudja, hogy hol lakik Erik. Ha keresztre feszítenél, se tudnám megmondani, hogy med­ dig vártam. A lényeg: végre arra jött egy taxi. Beestem az ágyba s a nem mindennapi rémség hatására azonnal eszméletlen alvásba kezdtem. Délután felé járt, valaki kopogott. Hubertus volt. Rémült és reszketett. - Úristen, mi történt? Alig bírta kimondani: - Eriket az éjszaka meggyilkolták. Átmetszették a torkát. Feljajdultam: - Nem igaz! - Freitag volt a tettes. A szeretője. Elájultam.


Mikor visszatértem a valóságba, Hubertus az ágyam szélén ült és fogta a kezem. Ahogy megláttam, elfogott a zokogás. - Mondd, hogy nem igaz... Ugye nem igaz? Simogatta a fejem. - Sajnos igaz, kisfiam. - Honnan tudod? Beszélni akart mindenáron vele egy új szüzséről. Nem vette fel senki a telefont. Volt már olyan, hogy otthon tartózkodott, és mégse nyúlt a kagylóért. Kiszalasztotta hozzá az egyik műszakit. Akkor volt a rendőrségi helyszínelés. - És Freitag tette? - Erik holttestén, beleszúrva egy tőrrel, valószínűleg azzal is ölte meg, találtak egy ismeretlen nyelven írt levelet. Freitag megszökött, magával vitte a holmijait is. És ki tudja, még mit? Megint az ájulás környékezett. És azt hittem, hogy megsza­ kad a szívem, mikor megkérdeztem: - Az az arab tényleg a szeretője volt? Hubertus szerint mindenki tudta, csodálkozott, hogy én nem. Erik közismerten biszex volt. Freitagot valahol egy buzi lebujban szedte fel, aztán magához vette. De volt neki elég tisztességes számú pacientúrája. És persze nők is. Kirohantam a fürdőszobába és hánytam. Gondold csak el, hogy szeretek valakit. Egy férfit. Egy félistent. Egy gyönyörű félistent. És akkor egyszerre csak rámszakad az égbolt, és kiderül, hogy a félisten, amikor nem én áldozom vele, egy arab suhanccal, vagy félhajú, ocsmány bártöltelékekkel hentereg. Vagy közösen: egy cafka, egy arab, egy cafka, egy Erik. Nem kell ebbe beleőrülni? Persze, sejthettem volna. Együttlakás egy arabbal. Az arab kicsi fütyije. A tekintete, a szavai, hogy ne menjek többet. Eriknek az anális szeretkezési mániája, olyankori szexuális


remegései. A tisztelői az éjszakai bárban. S a verekedés miat­ tam. Így összerakva teljes a kép. Ráadásul akkora önvádam támadt, mint a koppenhágai kerektorony. Mert én, következetlen tyúk, ha tartom magam az elhatározásomhoz és nem teszem be a lábam Erik lakásába, akkor Erik ma él! Én okoztam a tragédiát. És egyáltalán nem tudott megnyugtatni az a gondolat sem, ha tegnap nem, akkor holnap, holnapután másért, más miatt Freitaggal vagy egy aranyfüggős buzival ugyanígy eljátszódhatott volna a dráma. Hubertus értem jött a fürdőszobába. Azt hitte, hogy ismét elájultam. Nem, csak újra sírni kellett. Mikor visszaértünk, szembeáll velem, megfogja kétoldalt a karom és azt mondja: - Nézz a szemembe, kisfiam. - Megtettem. Akkor nagyon melegen, nagyon kedvesen megkérdezte: - Szeretted? Ráborultam a vállára. - Igen. Gyengéden elengedett. - Én vagyok a hibás. Nekem kellett volna figyelmeztetnem. De hát Gott im Himmel, ki tudta, hogy beleszerelmesedsz az első jöttmentbe, akivel vászonra kerülsz?!... Jártál is nála? - Háromszor. Összesen háromszor. Úgy éreztem: el kell mesélni neki mindent, hiszen egyedül ő van nekem most már Dániában. Figyelmesen hallgatott s miután az éjszakát, a verekedést, elszaladásom is befejeztem, izgatottan felugrott. - Azonnal el kell tűnnöd innen! Egyéb sem hiányzik, mint belekeveredni egy gyilkossági ügybe. Azonnal kitoloncolná­ nak, pedig elintéztem neked mindent, tartózkodási engedélyt, sőt munkavállalóit is szereztem. Filmgyári asszisztens leszel, mein Schatz... legalábbis papíron. Azonnal csomagolj, én addig rendezem a számlád. Hubertus kocsijával mentünk, fogalmam sem volt hová. Végeredményben mindegy volt. Azt sem bánta volna akkor, ha kitoloncolnak.


- Ide figyelj. Elviszlek egy megbízható öregasszonyhoz: Elise tantéhoz. Ott maradsz addig, amíg én jónak látom. Ki sem mozdulsz a szobából, majd a tante ellát téged mindennel. Én nem telefonálok, te sem telefonálhatsz senkinek. Majd én időnként felkereslek. Egy öreg kis utcában álltunk meg egy házmatuzsálem előtt. Felmentünk az emeletre. Elise tante kicsi volt, kedves volt, cinege hangú volt és volt egy külön lakrésze, szoba, hall, fürdőszoba, konyha, amelyet az ő lakásából is meg lehetett közelíteni. Látszatra örült ne­ kem, nem kérdezett semmit, de mindent megértett. Hogy Hubertusnak milyen jó szimata volt, azt bizonyítot­ ták az esti újságok. Valamennyien szenzációként tálalták sze­ gény Eriket. Homoszexuális gyilkosság. Arab szeretője meg­ gyilkolta és kirabolta a rulettkirályt. Titokzatos üzenet a holt­ testen. Féltékenységi dráma Vestboróban. Részeg álmában érte a halál. Ilyenek, meg amit akarsz. Volt olyan lap, amely fényképet közölt Erikről és Freitagról is. Az egyik újság pedig megírta, hogy jelentkezett a rendőrségen az a taxis, aki az éjjel hazaszál­ lította az áldozatot egy ismeretlen fekete szépséggel, akinek vallomása közelebb viheti majd a titok megoldásához a nyo­ mozást. A rendőrség máris kéri az ismeretlen szépség jelentke­ zését. És úristen, ha akkor ott alszom, azóta már én se élek! Szóval, egyedül maradtam, illetve Elise tanteval, de mivel ő nem tudott németül, én meg csupán vagy öt tucat szót dánul, így nem nagyon társalogtunk. De valóban mindennel ellátott, remekül főzött és olyan extra kívánságaimat is teljesítette, mint például újságvásárlás, vagy egy-egy üveg cherri. Eleinte két-három napig is elég volt egy üveg, később már naponta elsírdogáltam mellette, mert azokban az első időkben tényleg sokat sírtam, később már naponta kellett egy. Félelmemben ittam. Hisz bármelyik pillanatban jöhetett értem a rendőrség. A második héten megjelent Hubertus. Éktelenül lehordott,


amiért iszom. Elise néninek megtiltotta, hogy egy korty szeszt is behozzon a házba. Leszaladt és vett nekem egy dán-német, német-dán szótárt. - Tessék tanulni! Legfőbb ideje! Még elmondta, hogy Freitagot eddig nem sikerült elfogni, s bár lohadt a bűntény szenzáció jellege, de még mindig foglal­ koznak vele egyes lapok. Üres szappanbuborékokat eregetvén világgá Erik magánéletéről. Eriket eltemették, ő ott volt s tett helyettem is egy csokor virágot a sírba. Ha láttam volna, hogy mennyi homokos kiné­ zetű fickó és mennyi nő, meg mennyi kíváncsi volt a temeté­ sén ! Ez újra ok volt arra, hogy telebőgjek jó pár zsebkendőt. Egy hónapig lehettem Elise tanténéi. Akkor Hubertus felol­ dott az ebzárlat alól és elvitt egy másik házba, ahol már egy egész appartmentet bérelt nekem. Csupa modernség, meg min­ den. Az elektromos tűzhelyem például olyan volt, hogy mi­ előtt mentem, feltettem valamit főni, a tűzhely harminc percig, vagy ameddig akartam, teljes erővel melegített, aztán féllel, negyeddel, mindegy. Programozható volt az is, hogy mikor kapcsoljon be újra. Számtalanszor megtörtént, hogy mire ha­ zamentem, ott állt a tűzhelyen kellemesen forrón, a reggel és távollétemben megfőtt étel. De nekem az tetszett a legjobban, hogy felhívhattam a radiátoromat. Képzeld, volt egy hétjegyű szám, amit ha felhívtál, a radiátorod jelentkezett, illetve egy jellegzetes dallam, ami azt jelentette, hogy attól kezdve bekap­ csol. Nem kellett, hogy egész nap fogyasszon, mégis mire hazamentél, meleg volt a lakás. Elintézte Hubertus a hatósági papírokat is, hogy hogyan tudta nélkülem, fogalmam sincs. Meg azt mondta: a nyelvta­ nulás mellett balettet is fogok tanulni, illetve mozgásművésze­ tet. A balett-tanárnő olyan negyven körüli lehetett és olyan haja volt, mint nálunk a pulikutyáknak, hosszú, fekete és apró


tincsekben göndör. Máskülönben állandóan cigarettázott, és hosszú szipkából szívta a bagót. Szabályosan felvételiztetett, megnézte a mozgáskultúrám, izmaim ruganyosságát, ütemérzékem és még nem tudom: mi mire volt jó a sokféle gyakorlat közül. A végén közölte Huber­ tussal : - Még nincs annyira elpuhulva, hogy késő legyen. Így kezdtem járni művészi tornára, ha szabad így neveznem, egy hatos csoporttal. A pulikutya fejű tanárnő csak nőket vállalt és csak kis csoportokban, hogy mindenkire maradjon ideje. Na, de nem is ez a lényeg. Már hetek óta jártam, kedden és csütörtökön és örömmel tettem, nem csak azért, hogy tényleg ruganyosabb, szebb mozgású legyek, hanem azért is, mert a heti kétszeri jó nagy elfáradások legalább valahol lokalizálták azokat a szexuális hullámokat, amelyek néha úgy megszálltak, mint darazsak a lépesmézet. Férfire egyáltalán nem tudtam akkor gondolni. Erik akkora pofon és akkora kiábrándulás volt. Még Hubertussal sem tudtam lefeküdni, ő persze bizo­ nyára érezte ezt, mert egyáltalán szóba se hozta a szexet. Egyébként, hogy ez a Hubertus mekkora nagy kombinátor! Az isten áldja meg érte. Mondom, hetek óta jártam már, a tanárnő különösen szíve­ sen foglalkozott velem, rengeteget segített a bordásfal mellett, hogy minél magasabbra a lábat, húzzam ki a mellem, mély guggolás, fel a fejjel, de mindezt úgy, hogy közben ő emelte a lábam, ő segítette domborodni a mellem, ő emelte maga­ sabbra az állam. Nem tulajdonítottam én ennek semmit, hi­ szen időnként a többi lánnyal is csinálta. Egyik foglalkozás után azt mondta, hogy maradjak egy kicsit. Velem még külön akart dolgozni. Tudom egy piros tornadresszem volt, jó feszes, tetszettem is magamnak a tükör­ ben, amely kétoldalon beborította a bordásfal hátamegett a falat. - A tartásoddal van baj. Azt kell javítani.


Spicc, mérleg, térdhajlítás, segít most is, de magyarázva, hogy nekem milyen szép alakom van, nézzem meg a tükörben, és egyszer csak azt veszem észre, hogy sokkal többet nyúl hozzám, mint szokott. Végigsimít, s amikor azt mondja, hogy emeljem ki a mellem, még segít is a cicimnek. Ezek az apró hozzámnyúlások egyáltalán nem estek rosszul, hiszen mint mondtam, Erik halála óta egy ujjal sem ért hoz­ zám senki. - Na, mára végeztünk, zuhanyozzunk le. A tussolóban ő is meztelen, én is. Nincs rossz alakja, pláne ilyen idős korára, izmos és keménynek látszik az egész nő. Egyszerre azt mondja: - Megmossalak? De nem is várja a választ, csak úgy csupasz kézzel kezd szappanozni. Aztán elölről. A cicim, az ölem és olyan fino­ man, hogy kezdek felizgulni. Mire a zuhanyozás után letérdelt elém és csókolgatni kezdte a combom, már jóformán azt se bántam, mit tesz velem. És meg kell neked mondanom, férfitől ugyanezt nehezen, vagy irtózattal tudtam volna akkor elvisel­ ni, mert állandóan az járt volna a fejemben, hogy most e pillanatban velem, de lehet, hogy ezelőtt egy órával egy néger fekete seggével csinálta ugyanezt. így gabalyodtam össze a pulikutya fejű tanárnővel. Hubertus egyszer rákérdezett: - Na, hogy vagy Grétével? - Az ki? - Hát a balett-tanárnő. - Nem is tudtam, hogy Grétének hívják... Különben kösz, jól. - És? - Mit és? Mire vagy kíváncsi? - Kielégít? Lehet, hogy elpirultam, nem tudom. Mindenesetre kicsit meglepődtem. - Te tudod?


- Kisfiam, rövidesen kezdjük forgatni a Három gráciát... És kell neked hozzá egy kis előtréning. Megpusziltam az arcát: - Te kedves, öreg hóhányó. Pár nap múlva felhívott, másnap tízre menjek a stúdióba grácia válogatásra. Öt nő volt jelen, egy kopasz, cvikkeres úr hozta őket, a toborzó vagy szervező ember, aki már máskor is tett Hubertusnak ilyen szolgálatokat. Az öt gráciajelölt nagyjából egyforma alkatú volt, mind szőke és mindről lerítt, hogy kurva. Már az első látásra bizal­ matlan voltam velük szemben. Láttam, hogy Hubertus sincs elragadtatva tőlük. Félrehívta a cvikkerest, valamit magyará­ zott neki, aztán rászólt a lányokra: - Tessék a paraván mögött levetkőzni. - Egészen? - kérdezte az egyik szőkeség nyafogva. - Természetesen, hölgyem. Hát levetkőzve sem volt nagy szám egyik sem. Hubertus különböző párokba állította őket, félprofilba, szemben. Ahogy ott nézem a felvételit, odajön a toborzós úr. És sugdos­ ni kezd: - A maga számára is volna egy kitűnő üzlet. - Éspedig? - kérdeztem, bár voltaképpen nem érdekelt sem­ miféle susmus. - Bergsonék éppen ilyen főszereplőt keresnek, mint maga. Bergsonék egy másik, filmes társaság voltak, magyarul kon­ kurencia. Már csak ezért sem érdekelt az ajánlat, de legfőkép­ pen azért nem, mert égbekiáltó szemétség lett volna hátat fordítani Hubertusnak, aki valóban oly sok jót tett velem, mint kevés ember. - Köszönöm uram... - mondtam. - Én nagyon jól meg vagyok Jacobsenéknél. - Felhatalmaztak, hogy dupla gázsit ígérhetek. - Köszönöm, még ötszörös gázsiért sem. - Gondolja meg, itt a telefonom.


Névjegykártyát adott, nem volt rajta se név, se cím, csak egy telefonszám. Egyébként csuda figurák voltak ezek a toborzós emberek. Ha azt mondtad nekik, hogy holnapra egy három mellű nő kell, vagy kétfarkú oroszlán, megszerezték. Néha maguktól is ajánlottak emberanyagot. Tudom, hogy egyszer ez a cvikkeres hozott egy akkora mellű nőt, hogy az már kész elefantiázis volt. Egy másik toborzó meg egy négykezes férfit. Úgy képzeld el, akkora cukija volt, hogy a negyedik marokból még kilógott a feje. Nyugalmi állapotban! S mikor két lány felállította neki, esküszöm, mint egy rúd békebeli Pick szalámi. Hoztak nőt, akinek akkora csiklója volt, akár egy pöszörő, férfit, aki szájá­ ba tudta venni a saját cukiját, nőt férficukival, férfit olyan nagy mellekkel, mint az enyém, és egyszer volt egy nő, te az olyan tág volt, hogy a pezsgősüveg lötyögött benne. - És kap ezért a toborzó vagy szervező valamit? - kérdez­ tem egyszer Hubertustól, mikor szóba jött, hogyan, mi módon kerülnek a filmhez a szereplők. - Kétfelől is! Egyszer a rendelőtől, mondjuk tőlünk, és egyszer a lányoktól. És nem is kis sápot húznak! - Hisz akkor ez közönséges emberkereskedelem... - mond­ tam felháborodva. - Na, ja. De ez az a kereskedelem, ahol az áru is jól jár. A cvikkeres aztán szerzett másik, két, megfelelő gráciát, a stúdióban felépítettek egy múzeumszobát és indultak a felvéte­ lek. Az eredeti szüzsé úgy szólt, hogy a látogatók távozása után a hármas női szobor megelevenedik s a hölgyek leszboszi játékokkal szórakoztatják egymást reggelig. Csináltuk, csinál­ tuk, előbb csak ők velem, illetve nekem, aztán én nekik, egé­ szen jól belejöttem, amikor eszembe jutott, hogy hiányzik ebből a filmből a só. Mert az, hogy három nő nyalja-falja egymást, az egy darabig érdekes, de fél óra múltán már semmi olyan újat nem tudnak produkálni, ami lekösse a nézőt. Azt javasoltam hát, hogy legyen a múzeumban, a gráciák mellett


egy meztelen kis Ámor szobor, természetesen fiú, s keltsék életre a lányok és szeretkezzenek vele is. Hubertus elfogadta az ötletet s a cvikkeres szerzett is egy olyan, ártatlan, pufókarcú kisnövésű tizenhat éves fiút, ami­ lyennek Ámort elképzeltem. Kikötöttem: ne legyen nagy cuki­ ja, inkább bögyörője legyen. Stimmelt. így bővült ki a film egy bögyörővel s megannyi jelenettel. Ámor jól bírta, kemény kis cukiját rendesen működtettük, mint egy gyorstüzelőt. A film végére aztán odaomlik a lábunkhoz s ott is marad. Ha jól emlékszem, az eredeti Thornwaldsen szobornál is van a nők lábánál egy ülő Ámor, vagy kicsoda. Csináltam aztán egy másik filmet is, egy rövidet, arról szólt, hogy jön két végrehajtó és el akarják vinni a hatalmas, magas­ támlás, kedvenc fotelomat. A konfliktus ott van, hogy nekem minden női erőmmel és szex fifikámmal meg kell ezt akadá­ lyozni. Na, kaptak a végrehajtók olyan szexet, hogy a végén nemi elgyengülés miatt mentők vitték el őket. De a fotel maradt. Ezek igen, mind néma filmek voltak, esetleg kaptak valami zenei alájátszást, s mikor kezdett divatba jönni a videó, akkor tértünk át a hangos dolgokra. Emlékszem, az első kazetta a szabin nők elrablásához hasonló történet volt, tudom, hogy rengeteg szereplőt kellett kicserélni, mert egyszerűen rossz volt a mikrofonhangjuk - hál' istennek az enyém megfelelt. De nem volt túlságosan nagy sikere a filmnek. Mert végső soron mi pornószereplők - sztárok, sztárocskák - voltunk, és nem színészek. Hubertus rettenetesen sokat kínlódott velünk, be­ magoltatta a szöveget, elpróbált tízszer is egy jelenetet, míg végső rögzítésre került. Az egyik szereplőt, egy szabin vagy milyen alvezért én cse­ réltettem le. Hubertus felfogása szerint ez az alvezér szadista volt, kikötteti az egyik elrabolt nőt - engem -, s miközben beledugdos mindenféle, szarvakból készült műcukiféleségeket, meg szeretkezik vele, korbáccsal veri. Mondtam a pasasnak, imitálja a verést, mert én nem bírom a fájdalmat. Igen ám, de


kiderült, hogy a pasas valóban szadista, s jó, hogy az elején csak markírozta az ütlegeket, de egyszer csak megbolondult, s úgy elkezdett verni, hogy hurkás lett a testem. Sikoltoztam, kiabáltam s annak ellenére, hogy élethű lett a jelenet, kategori­ kusan közöltem, hogy nem vagyok hajlandó vele tovább egy percet sem kamera előtt tölteni. Úgy gondolom, az eddigiek­ ből kiderült, hogy én semmiféle perverzitástól nem ódzkod­ tam, amely örömöt jelentett, na de bocsánatot kérek, ütni nem hagyom magam, még akkor se, ha fizetnek érte. A következő alvezérnek a cukijával nem voltam megeléged­ ve, görbe volt, mint egy mini török kard, Hubertus szerint fotogén is, de nekem semmiképpen sem jó vele. Erik kellene, az ő gyönyörűséges cukija kellene, gondoltam és ugyanakkor el is szégyelltem magam. Mert már régen jutott eszembe. Másnap kimentem a sírjához és bűnbánóan vittem neki egy csokor virágot. Különben a férfiakkal úgy álltam akkor, hogy sehogy. Nemi igényeimet kielégítették a filmbeli szeretkezések, néha Huber­ tussal is lefeküdtem. Csináltam olyat is, hogy a vikinget, az operatőrt felhívtam magamhoz, s bosszúból - tudod, amiért az első próbafelvételkor, mikor levetkőztem, olyan unottan nézett rám, mint egy kopasztott malacra a henteskirakatban rettenetesen felcukkoltam, aztán kidobtam. Meg olyan epizódok történtek velem például az évek során, hogy egyik este teljesen váratlanul becsengetett hozzám Björg. Alázatos volt és félrészeg, úgy láttam, hogy a pulykatojások megszaporodtak a képén, mióta nem láttam. - Gyere vissza... Könyörgök gyere vissza... A végén kiderült, hogy azért jött, mert nincs pénze. Adtam neki ezer dán koronáról egy csekket és elküldtem. Soha többé nem láttam az életben. Máskor meg este sétáltam az utcán. Az egyik sarkon kurvák álltak, szólongatták lefelé a pasasokat. Ahogy elhúzok mellet­ tük, valaki a nevemen szólít: - Anita... Te vagy az, Anita?


Jane, emlékszel rá, a vízimolnáros filmbeli Jane állt a falnál. Beültünk egy bisztróba. - Látod: ez van. A masszázsszalonból kidobtak, mert új hús, új lányok kellettek, egy másikból is, mert ott meg nem akartam dugni egy kétszázkilós német állattal... Itt legalább úgy ahogy én válogatok. Kérsz egy marist? Nem tudtam, mi az. Kiderült, hogy marihuánás cigaretta. - Enélkül nem is bírnám - mondta, és rágyújtott. Keserű, émelygő volt a füst. - A fiúm szállítja nekem. Van egy fiúm. - És... - nem tudtam, hogy kezdjem - és megy az üzlet? - Á, olyan sokan vagyunk, mint a sirályok a kikötőben. Egy nyiszlett kis szarra öten csapunk le. Valahogy kinyögtem: hogy megy az, felmennek a hotelbe, vagy lakásra, és akkor játék, zene, satöbbi? - Egy frászt. Megnézem, hogy a pasas láthatólag nem be­ teg-e, mert nem szeretnék egy csinos francot felszedni, aztán csinálja. De fizetni előre kell, persze. Mert már volt olyan, hogy meglógtak a pénzemmel. - És te?... Te is... minden egyes alkalommal... kész vagy? Röhögött. - Ez munka, kisanyám, nem élvezet. Élvezni a fiúmmal szoktam... Úgy tettem, mintha a mosdóba mennék, kértem a pincértől egy borítékot, betettem egy ezer márkás csekket, megkértem, hogy öt perc múlva adja oda annak a kis hölgynek, ott a harmadik asztalnál. És kiléptem a bisztróból. Émelygett a gyomrom. Na nem a prüdériától, hiszen ismersz, hanem attól az élettől, amelyből némi jelzéseket kaptam ettől a szerencsét­ lentől. Mi lesz belőle? A fiújának egyre több pénz kell, neki meg egyre több narkó, a belvárosi utcasarokról kiszorul a kikötőbe, aztán ahogy lenni szokott, vagy megölik, vagy ön­ gyilkos lesz, vagy elviszi a kábító. Én is ide juthattam volna? Vagy ide juthatok? Lehetetlen. Akármilyen furcsán is hangzik, nekem volt azért valamilyen erkölcsi tartásom és volt munkám - amit ugyan nem lehetett


volna felvenni a tisztességes polgári foglalkozások közé -, és volt pénzem. Tényleg, sokszor nem is tudtam, hogy mennyi van a bank­ számlámon, mert vettem is mindig valamit, anyámnak is, Gizus néninek is rendszeresen küldözgettem összegeket, mert végeredményben én egy hálás lélek is vagyok valahol. Azt kérded hányat? Hány filmet csináltam? Tizenötöt, hu­ szat. De a tizediknél rámjött egy olyan csömör, hogy abba akartam hagyni. Csömör a férfiaktól, a sok filmezett ondótól, meg mindattól a szeméttől, ami akkor körülvett Hubertus őrjöngött. Kétszeres gázsit ígért. Értsem meg: neki pont én kellek, mert nekem elég egy egymondatos inst­ rukció, mert olyan ösztönös vagyok... És olyan erotikus, hogy miattam veszik meg Jacobsen úr kazettáit. Vállaltam a tizenegyediket. Ezzel együtt azt is vállalnom kellett, hogy érzelmileg lassan annyira elsekélyesedem, hogy ha netán feltűnne megint egy szerelem, az igazi szerelem, szexelni talán tudnék vele, de közben bizonyára nem arra gondolnék, hogy jaj de jó, hogy így szeretjük egymást, hanem, hogy mennyi lesz a gázsi. Te el sem hiszed, hogy ki tud égni egy ember. Hogy el tud üszkösödni a lelke. Üszkeimet konyakkal, meg akvavittel lo­ csolgattam, máskülönben képtelen lettem volna továbbra is mindenféle férfiakkal és nőkkel a kamera elé feküdni. Egy időben - azt hiszem persze, hogy ilyenkor sohasem voltam a legjózanabb - meg azt csináltam, hogy egyszerűen felszedtem az utcáról vagy bisztróból fiatal csókolózó páro­ kat, akikből kinéztem, hogy nincs pénzük hotelre. Tudod, lehet, hogy ebben az is benne volt, szóval az én pesti fiatalsá­ gom, amikor - ismered ezt - lett volna kivel, lett volna mivel, csak éppen nem volt hol. Megvacsoráztattam őket, aztán felhívtam hozzám. Közöltem velük: azt csinálnak, amit akar­ nak, adtam nekik egy szobát, adtam nekik italt, aztán vissza­ vonultam és jól leittam magam. Persze olyan is volt, hogy előttem szeretkeztek. Emlékszem:


egyszer egy francia srácot ott is tartottam vagy két napig, egyrészt mert annyira hasonlított Erikre, csak fiatalabb ki­ adásban, másrészt mert olyan ügyetlen volt a szeretkezésben, hogy nem volt szívem ilyen tudatlanságban hagyni. Mikor - még ott, a kis ijedtszemű lány előtt - levetkőztem s a fiú meglátott meztelenül, felkiáltott: -Ollala! Nagyon hálás kis tanítvány volt egyébként ez az ollala, mikor két nap múltán a lánnyal együtt eltűnt, vele együtt eltűnt egy kedvenc arany nyakékem is. Még szerencse - kons­ tatáltam - hogy nem vágták át a torkom, mint Freitag az Erikét. Abba is hagytam sürgősen ezeket a hülye, alkalmi ismeretségeket. Apropó, Freitag. Az újságok közöltek egy cikket, hogy ismeretlen arab fickó foszladozó hullájára bukkantak valahol a kikötőben s megindult a találgatás: vajon Freitaggal, a gyilkos arabbal azonos-e. Hogy mi lett a találgatás vége, nem tudom. De, hogy őszinte legyek, nem is érdekelt. Ha van valahol földi vagy mennyei igazságszolgáltatás, majd megkap­ ja ő is, amit érdemel. Mint, ahogy mindnyájan megkapjuk egyszer... A tizenkettedik film előtt újra megmakacsoltam magam, Hubertus azonban újra meggyőzött. És így ment ez filmről filmre, konyakról konyakra éveken keresztül. Volt olyan for­ gatási nap, hogy el sem tudtuk kezdeni, olyan részeg voltam. Aztán meghalt anyám. Ez megint ok volt sok-sok berúgásra, sok-sok éjszakai bőgésre. Már anyám sincs. Végeredmény­ ben senkim sincs. Olyan egyedül voltam abban a nagyfene városban a pornósztárságommal, mint egy valóságos hajótö­ rött az óceánon. Aztán egyszerre lett vége mind ennek.


11 Két oka is volt. Az egyik, hogy Jacobsen úr elhatározta: állatos pornót csináltat velem, kutyákkal, lovakkal, hattyúkkal, mert az üzle­ ti versenyben mindig le kell valamivel pipálni a konkurenciát. Hát én meg megmondtam Hubertusnak: - Ide figyelj. Évek óta dolgozunk együtt. Ha néha berzen­ kedve is ugyan, de végigcsináltam mindent, amit akartál... Igaz? ...Emberekkel, mindig mindent, ami belefér, igaz?... De ezt már nem! Az állatokat meghagyom Jacobsen úrnak. Sze­ retkezzék ő velük! A következő filmben már nem is voltam benne. Hál' isten­ nek. Aztán később láttam az egyik ilyen állatos undorítóságot. Szerepelt benne az a kis flamand lány is, tudod a Szexjachtból. Előbb egy kínai vagy maláj pasas a szeretkezés után a fürdő­ kádban egyszerűen az arcába pisilt, majd összehozták egy hátsó lábaira állított erigált lóval s azét vette a szájába. Majdnem kifordult a gyomrom és magamnak adtam hálát, hogy ezektől a borzasztóságoktól megszabadultam. Még annyit az egészhez, hogy az újságban olvastam: Jacob­ sen urat adócsalásért és lánykereskedelemért letartóztatta a rendőrség. Hubertust a stúdióban is, a lakásán is hívtam telefonon, de mindkét helyen - számomra idegen hangok közölték, hogy ismeretlen helyre távozott. Ez volt az utolsó hír, amit vele kapcsolatban megtudtam. A másik ok, hogy pornó dolgaim befejeződtek, egy Christensen keresztnevű férfihez fűződik. Egyik este bementem abba a magánklubba, amelynek Hu­ bertus révén én is tagja voltam, s amelyben zártkörűen szexfil­ meket vetítettek. Köztük, gondolom, az enyéimeket is. Vacsoráztam, amikor megállt az asztalomnál egy úr, és sűrű bocsánatkérések között eldadogta:


- Fogadtunk a barátommal, hogy maga-e az a szépség, aki a Szexjachtban és más filmekben szerepel. - És maga mit mondott? - Hogy ön az. - Uram, nyert! Nem volt férfiszépség, Hubertus egy méter nyersanyagot se áldozna rá, de kedves, mélységesen udvarias és építési vállal­ kozó volt. No nem a nagy halak közül. Engedélyt kért, hogy leülhessen az asztalomhoz. így jöttem össze de nagyon lassan Christensennel. Te ne­ kem, aki sohasem tartottam magam vissza a férfiaktól, két hónapba került, míg le bírtam feküdni vele. Na, innen már rövid a történet. Megszeretett és én is meg­ szerettem. Négy évvel ezelőtt volt az esküvőnk. Az ő révén megkaptam a dán állampolgárságot, és őszintén m o n d o m : jól élünk. Én nagyon hálás vagyok ma is Christensennek, hogy ilyen előélettel feleségül vett. Bár nehogy azt hidd, hogy csupa sétahajózás volt az életünk. Én például házasságunk elején mindig attól féltem, hogy mint Christensen, mások is rám ismernek. Éppen ezért rábeszéltem, hogy költözzünk el Kop­ penhágából. Helsingort választottuk, no nem a Kronborg kastélyt, Hamlet várát, hanem egy kétszintes remek kis házat, amelynek ablakából szép időben átlátni a svéd partokra. Mi­ kor esténként néha egyedül vagyok, nézem Halsingborg távo­ li, repdeső fényeit, és sokszor eszembe jut: mi lehet vajon Björggel. Van, hogy tisztán, pontosan látom a stockholmi hotelszobát, a virágcsokrot a horkoló Grünwaldszky hasán, amellyel voltaképpen elkezdődött mindaz, amit neked most elmeséltem. Egyetlen bánatom, hogy nem lehet gyerekem, De hát vala­ mit valamiért. Igen, minden filmem meg van Christensennek. Tabuként őrzi őket. Én azóta se néztem meg egyet sem. Azt kérded: nem féltékeny a múltamra? Nevetni fogsz: egyáltalán nem. A je-


lenre sem. Becsszavamra nincs is oka: Gondolom: jó feleség vagyok. Hihetetlen ugye? Azt mondják, hogy a pandúrból lesz a legjobb betyár, vagy fordítva? S a sokat élt nőből a legjobb feleség. Te hiszel ebben? Ma, amikor a sírkövessel tárgyaltam, mert csináltatok egy márványt anyámnak, ma is eszembe jutott hogy meg kellene írnom ezt az egészet, életem legviharosabb szakaszának törté­ netét, azt a borzasztó kiszolgáltatottságot, a későbbiekben már undorrá vált parancsra szeretkezéseket, amelyekből egy­ kor állt az életem. A jó feleséget is. Azt is meg kellene írni. Mit szólnál például ehhez a címhez: pornósztár voltam Koppenhágában. Vagy: pornósztár volt őnagysága... Nem rossz, ugye? Na, búcsúzóul kérj még nekem egy Martinit...


Pornósztár Volt Őnagysága - L. di Sartore