Page 1

1

Miről legyen népszavazás? Érvényteleníteni kell az „adósságcserét”! Ügydöntő népszavazást az „adósságcserének” elnevezett második bankkonszolidáció azonnali érvénytelenítéséről kellene tartani. Ez visszajuttatná a költségvetésnek a Horn kormány által 1997-ben az MNB-nek - az Országgyűlés és a közvélemény megtévesztésével jogtalanul átadott 2170 milliárd forintot, és ennek az összegnek a 20 évi kamatát. Összesen mintegy 6000 milliárd forinttal több jutna közcélokra, az egészségügy, az oktatásügy felzárkóztatására, a nyugdíjak rendezésére. De megkönnyítené az olimpia megpályázását is, mert lehetővé tenné a felkészüléshez szükséges beruházások finanszírozását. Ehelyett az MSZP olyan már megoldott kérdésekről, illetve álproblémákról akar figyelemelterelő - a lakosságot manipuláló - népszavazást tartani, mint a munkaidő megszervezése, a hivatásos hadseregre áttérés, a nyugdíjemelés módjának a kiszámolása, és az ingyenes első középfokú nyelvvizsga. Ezek harmadrangú kérdések a lakosságtól könyvelési trükkel elvont hat ezermilliárd forinthoz képest. Személy szerint ezért egyébként súlyos felelősség terheli nemcsak Surányi Györgyöt, az MNB akkori elnökét, hanem Medgyessy Pétert is, a Horn kormány akkori pénzügyminiszterét, az MSZP jelenlegi miniszterelnök-jelöltjét, azaz a népszavazást kezdeményező párt frontemberét. Az úgynevezett adósságcserével a Nemzeti Bank – mint már említettük - mintegy 2170 milliárd forint, könyvelésitételként nyilvántartott fiktív adósságot alakított át piaci kamatozású tényleges tartozássá. Ez nemcsak jelentősen megnövelte a belső államadósságot, hanem húsz évig tartó, évi 200-300 milliárd forintra rugó kamatjáradék fizetési kötelezettséggel terhelte meg a költségvetést. Ez az egy - nagyon is homályos pénzügyi lépés – tehát újabb 6000 milliárd forint terhet rakott a magyar társadalom vállára. A magyar állam és a nemzetközi pénzvilág magyarországi gépezetének vezető tisztségviselői új adósságot kreáltak a semmiből, a magyar lakosság túlnyomó részének a rovására. Ugyanakkor létrehoztak egy eddig nem létező munkanélküli jövedelemforrást a pénzvagyonos réteg számára.

Mi volt ez az „adósságcsere”? A Magyar Nemzeti Bank, amely a magyar állam egyik intézménye, és amelynek 100 %-ban az állam - a társadalom egésze - a tulajdonosa, költségvetési szerv. Ami azt jelenti, hogy a magyar állam, mint tulajdonos, köteles biztosítani a Magyar Nemzeti Bank működésének valamennyi feltételét, az épületfenntartástól a dologi kiadásokon keresztül a fizetésekig és jutalmakig, a gépkocsiktól a biztonsági berendezésekig. Vagyis köteles fedezni a központi bank feladatkörét ellátó MNB működésével kapcsolatban felmerülő mindennemű költséget. A magyar állam ezt meg is teszi. Minden költségvetésben külön önálló tételként jelentős összeget különít el az MNB számára annak valamennyi költségére. Így például 1990ben ez 10,1 milliárd forint volt. Az MNB-nek tehát nincsenek anyagi gondjai, nem szorul rá, hogy külön jövedelmet gazdálkodjon ki saját magának. Mindennek fejében az MNB köteles meghatározott feladatokat ellátni a magyar állam számára. Egyébként ugyanezt teszi a többi költségvetési szerv is. Az MNB, mint költségvetésből gazdálkodó központi bank, tehát valahogy úgy illeszkedik a magyar gazdaság életébe, mint mondjuk egy pénzügyi osztály egy vállalat vagy cég tevékenységébe. Egy ilyen pénzügyi osztály a vállalati működési rend szerint juttatásokban részesül, és ennek ellenében köteles ellátni a reá rótt feladatokat. Ezek teljesítésével annak a szervezeti egésznek a fennmaradását, működését szolgálja, amelynek az alrendszerét képezi. Fel sem merülhet,


2 hogy egy részleg - a pénzügyi osztály - a szervezet egészével szemben, üzleti alapon, vagyis saját külön haszonra, külön nyereségre számítva tevékenykedjék, miközben az a szervezet, amely működésének minden feltételét biztosítja, nem szólhat bele ebbe a tevékenységébe. Az MNB egyik törvényben meghatározott feladata a devizaalapú hitelek biztosítása a magyar állam számára. A költségvetésből fenntartott MNB mindenkivel szemben lehet önálló vagy független, csak 100-os tulajdonosával és eltartójával, a magyar állammal szemben nem. Akárkivel szemben törekedhet nyereségességre, csak a magyar állammal, a magyar társadalom egészének közösségi képviselőjével szemben nem. A Magyar Nemzeti Bank 1990. óta igyekszik a működésével kapcsolatos mindenféle betekintést, rálátást, érdemi tájékozódást megakadályozni. Az egyébként feles törvénynek számító Nemzeti Banki törvény lehetővé teszi, hogy a központi bank teljesen önálló, független tevékenységet folytasson, és a költségvetéstől is leválasztva független életet éljen. A központi bank monetáris döntéseibe e banknak a tulajdonosa - a magyar állam - se szólhat bele. Még az Állami Számvevőszéknek is csak a formális ügyviteli kérdések ellenőrzésére van joga. Az MNB abszolúttá vált függetlensége révén lényegében azt tesz, amit akar. Így például kizárólag maga dönt a pénzkibocsátásról, a kamatszabályozásról, a devizakészletekről, a hitelpolitikáról, és a különféle pénznemek közötti átváltási arányok meghatározásáról. A Magyar Nemzeti Bank, mint az állam tulajdonában lévő központi bank, elvileg nem lehet veszteséges, mert ha tevékenysége során mégis veszteségesnek bizonyulna, akkor a tulajdonos magyar állam a saját bankjának ezt a veszteségét minden további nélkül kiegyenlíti. Azaz az év végi elszámoláskor tudomásul veszi saját veszteségét és leírja saját magának. Az állam, mint tulajdonos jogszerűen megteheti, hogy a saját bankja által nyilvántartott, saját magának szóló adósságát egy tollvonással leírja. Igaz, megkérdezheti a tulajdonában lévő MNB vezetőitől az államra testált veszteségek keletkezésének okait. Helyesebben megkérdezhetné, de ezt a jogát nem gyakorolja. Titkos erők ebben láthatatlanul megakadályozzák. A leírandó adósságot felhalmozó felelősökről sem szokott szó esni. Nem tudunk arról, hogy 1990. óta az MNB vezetői közül bárkit is büntetőjogi úton felelősségre vontak volna az okozott veszteségekért. Már említettük, hogy az MNB törvényszerinti fontos feladata a pénz kibocsátása, amelyre egyedül ő jogosult, mint emissziós bank. A pénzkibocsátás során keletkező haszon ma már az MNB saját haszna, és nem az államot illeti. A központi bank a saját, úgymond „veszteségeinek” a fedezésére is nyomathat pénzt. Ezt az abszolúttá növelt függetlenség, és a teljes ellenőrizhetetlenség lehetővé teszi. Mindebből az következik, hogy egy szakszerűen vezetett központi bank nem lehet veszteséges. Ennek ellenére 1994-től kezdődően az MNB egyre inkább „veszteségessé” vált. Évrőlévre növekvő összegű hiányt kellett leíratnia tulajdonosával, az állammal. Az MNB vesztesége gyors iramban növekedett annak ellenére, hogy Surányi György MNB elnök 1990ben és 1991-ben a magyar állam aranykészleteit 65 tonnáról 8 tonnára csökkentette. Surányi szerint az aranyeladáson több mint 100 milliárd forintot nyert az MMB, és ezen keresztül a magyar adófizetők is. Még azt is állította, hogy az aranynak sem elméleti, sem gyakorlati szempontból nincs többé szerepe a modern pénzrendszerben. A Bretton Woods-i pénzrendszer 1971-es összeomlása óta az amerikai dollárral szemben sincs már ilyen szerepe az aranynak. Ezzel szemben Alan Greenspan az amerikai Federal Reserve, a FED elnöke, a közelmúltban kijelentette, hogy „The gold is still the ultimate form of payment”. (Az arany még mindig a végső fizetési mód.) A pénzoligarchia már több évtizede a világ szinte valamennyi országából összegyűjtötte az emberiség rendelkezésére álló aranykészleteket. Ezek jelentős része a City of London és a Wall Street trezorjaiban van felhalmozva. E több évtizedes, jól megtervezett pénzügyi stratégia célja nagy valószínűséggel az, hogy a jelenlegi fedezetlen pénzrendszer összeomlását követően ismét az aranyfedezettel ellátott pénzrendszerre lehessen áttérni.


3 Már utaltunk rá, hogy a Nemzeti Bank 1994-től veszteséget kezdett felhalmozni. Az MNB-nek devizagazdálkodási feladatkörében joga van hiteleket felvenni külföldön. Erre részben az eladósított magyar állam adósságszolgálati terheinek, elsősorban kamatfizetési kötelezettségeinek a teljesítése miatt van szükség, másrészt a kamatkapitalizmus működése megköveteli a Nemzeti Banktól, hogy jelentős devizatartalékok felett rendelkezzen. Az MNB devizában vesz fel hiteleket, majd forintban adja át a magyar államnak. A magyar államnak éppen ezért forintban keletkezik visszafizetési kötelezettsége a saját bankja felé. Ez az úgynevezett „adósság” azért csupán könyvelési célból elkülönített tétel, hogy világosabban lehessen látni az összefüggéseket. Valójában arról van szó, hogy az állam saját magának tartozik, azt pedig igen könnyű belátni, hogy ha valaki önmagának tartozik, az nem igazi adósság. A forint azonban a magas magyar infláció, valamint a tervezetten végrehajtott csúszó-leértékelés következtében gyorsabban veszített értékéből, mint az erős nyugati devizák. (Ezt a tervezetten végrehajtott forintleértékelést szüntette meg az MNB jegybanki tanácsa nemrég a kormánnyal egyetértésben.) A csúszó-leértékelés következtében ugyanannak a devizában felvett összegnek a forintban nyilvántartott ellenértéke nominálisan egyre nagyobb összeget tett ki decemberben, mint ugyanazon év januárjában. Igaz tehát, hogy egy adott mennyiségű devizahitellel egy számszerűleg növekvő mértékű forint ellenérték állt szemben. A felvett devizahitelek után az MNB, amely formailag a saját nevében és a saját kockázatára vette fel a hitelt, fizeti a külföldi hitelezőknek az esedékes kamatokat, amely különösen 1994. és 1998. között csak töredéke volt a magyarországi forintkamatoknak. Ezeknek a törlesztő részleteknek a kifizetésekor az MNB-nek az inflálódott forintból tehát nagyobb összeget kellene kapnia azért, hogy a visszafizetés során az MNB reálértékben is annyit kapjon, amennyit adnia kell. Ha ez nem így történik, akkor könyveléstechnikailag, azaz látszólag, az MNB veszteséget szenved el, hiszen nem az emelkedett forintösszeget kapja az államtól, vagyis saját tulajdonosától. A Magyar Nemzeti Bank a deviza adósságán felhalmozódó ezt az árfolyamveszteségét nulla kamatozású, azaz „nullás” állományként tartotta számon. Ez azt jelentette, hogy mivel az állam tartozik saját magának, ezért saját magától nem követel kamatot a vele szemben kimutatott fiktív adósságáért. Az állam tehát az MNB-től, mint a magyar állam egyik alrendszerétől, mint az állam egyik költségvetési szervétől, kamat nélkül vette át a hitelt, vagyis nem pénzpiacon felvett, pénzpiaci kamatozású tényleges adósságként kezelte. Visszafizetéskor is akkora összeget fizetett vissza a saját bankjának, amekkorát esetleg évekkel ezelőtt forintban kapott tőle. A pénzromlás és a forintleértékelés eredményeként számszerűleg az adósság nagyobb, és növekszik a különbség a hitel átvételekor és visszafizetésekor fennálló összege között. Ezt a különbséget természetesen könyvelésileg és a költségvetés szempontjából is rendezni kell. Az Állami Számvevőszék álláspontja szerint ennek megoldására három azonosértékű megoldás is létezik: Az első megoldás, amikor az állam, mint az MNB tulajdonosa a központi bank szokásos év végi elszámolásakor egyszerűen tudomásul veszi, hogy az adott évben az MNB könyveiben bizonyos összegű látszólagos vesztesége képződött, amiért az MNB-t semmiféle felelősség nem terheli. Ezt a tartozást elismeri és jóváírja egyszeri államigazgatási aktussal. A tulajdonos állam ezt megteheti a saját tulajdonában lévő bankjával. Az úgynevezett „hiánynak” tehát senkire nézve semmiféle negatív következménye nincs. Mivel senki nem károsodik, a kérdés véglegesen rendeződött. A másik megoldás az, amikor az árfolyam különbözetet ténylegesen megfizetik azok, akik a devizahitelből részesültek. Ha a költségvetés kapta ezt a hitelt, akkor a költségvetés az, amelyik ezt a hitelt átutalja. Ebben az esetben a hitel kedvezményezettjei a nominálisan emelkedett forint ellenértéket fizetik vissza törlesztéskor. A harmadik megoldási lehetőség az első kettőnek valamilyen kombinációja.


4

Mi volt az „adósságcsere” előtt? Az 1997-ben végrehajtott, ún. „adósságcsere” előtt az első változat került alkalmazásra. A magyar állam kamatmentesen kapott forinthiteleket az MNB-n keresztül, és törlesztéskor a felvétel idején nyilvántartott forintértéket térítette meg. Ebben a megoldási módban a forint romlása és leértékelődése miatt megnövekedett forint ellenértéket figyelmen kívül hagyták. A felvételkori és a törlesztés időpontjában fennálló értékkülönbség fedezetlenül maradt. Ugyanakkor az MNB évvégi elszámolásakor az állam, mint tulajdonos, tudomásul vette, hogy ez a fedezetlen összeg az állam, mint hitelfelvevő oldalán keletkezett, és ezt ugyanaz az állam - de már, mint az MNB tulajdonosa - tulajdonosi minőségében egyszerűen tudomásul veszi, más szavakkal nem rója fel senkinek. A hiánynak nevezett árfolyam növekmény tehát senkinek semmiféle hátrányt nem okoz. Ez az eljárási mód megfelelően működött és nem okozott semmilyen problémát. Senki nem járt rosszul, az MNB sem. Vajon miért kellett ezt az éveken keresztül kielégítően működő elszámolási módot, ezt a senkinek kárt és veszteséget nem okozó gyakorlatot megváltoztatni? Az egyik nagyon is megalapozott feltevés az lehet, hogy pontosan az „kár és veszteség” hiánya miatt. Ugyanis a „kár és veszteség” valakiknek, másoknak éppen hogy gond és felelősség nélküli járadékot, nyereséget jelent. A helyzet fonákságának a megértéséhez ismét abból kell kiindulni, hogy az MNB az állam tulajdona, és az MNB „adóssága” az állam felé semmi egyéb, mint az, hogy az állam tartozik saját magának. Ez az MNB pénzügyi gazdálkodását illetően logikusan azt jelenti, hogy nem gazdálkodik függetlenül az államtól, az állami költségvetéstől. Az MNB minden év végén köteles elszámolni az állami költségvetés felé. Ennek megfelelően, ha az MNB-nek az év végén „többlete” van, azt köteles befizetni az államkasszába, ha vesztesége mutatkoznak, azt pedig az állam megtéríti a részére, jóváírja saját központi bankja számára. Mivel azonban a feles törvénynek számító Nemzeti Banki törvény – amely tehát egyszerű többséggel is megváltoztatható, ahogyan erre 2001. tavaszán is sor került - megengedi, hogy az MNB a rábízott állami pénzekkel teljesen függetlenül gazdálkodjék minden érdemi ellenőrzés kizárásával, ezért év közben azt tesz monetáris hatáskörében, amit akar. Így például akkor hoz létre szándékosan „veszteséget” magának, amikor csak akar, hiszen érdemi ellenőrzés nélkül ennek semmilyen következménye sem lehet. Amikor elérkezett a magyar állam által az MNB útján felvett devizahitelek visszafizetésének az ideje, a magyar állam azt a forintösszeget fizette meg az MNB-nek, amit a devizahitel átkonvertálásakor forintban vett fel az MNB-től. Mivel időközben a forint jelentősen gyengült a nagyrészt az MNB által gerjesztett infláció és csúszó leértékelés következtében, ez a felvételkori forintösszeg már lényegesen kevesebb volt, mint az adott devizaadósság forintellenértéke a visszafizetés időpontjában. Az MNB tulajdonképpen csak pénzváltó volt ebben a tranzakcióban, kamat nélkül és a régi árfolyam szerint kapta vissza a költségvetéstől a forintban kihelyezett devizahitelt. Ebben a nulla-szintű kamatozásban azért nincs semmi rendkívüli, mert az állam többi alrendszerétől, pl. a honvédségtől, az egészségügytől, a társadalombiztosítástól, vagy az iskolaügytől, sem várják el, hogy önmagukban is nyereségesek legyenek. Az MNB tehát szigorúan számszakilag nézve látszólag veszteséget szenvedett el, hiszen kevesebbet kapott vissza forintban, mint amekkora összeget ki kellett kifizetnie a törlesztés időpontjában a hitelezőnek devizában. Ez azonban semmiféle káros következménnyel nem járt az MNB-re nézve. Legfeljebb év közben kevesebb volt a minden állami ellenőrzés nélkül rendelkezésére álló állami pénz mennyisége. Az évvégi elszámoláskor ezt a hiányt nem tették át az állam egyik zsebéből az állam másik zsebébe. Formálisan "veszteségként" könyvelték le az MNB-nél, amit az állam


5 tudomásul vett és jóváírt. Minden ilyen egyszerűen és világosan működött. Igaz az MNB-nek az állam felé történő évvégi elszámolásai során rendszeresen megjelent egy elég tetemes, de minden jelentőség nélküli formális hiánya. Ez azonban senkit sem zavart, legkevésbé az MNB-t. Miért kellett akkor hirtelen változtatni ezen a gyakorlaton? Mi szükség volt a félrevezetően „adósságcserének” nevezett pénzügyi művelet keresztülhajszolására?

Ismét el kell adósítani a magyar államot! Hirtelen kiderült, hogy ez az elszámolási mód "nem konform" az Európai Unióban szokásos gyakorlattal. Ez a ma ultima rácioként (végső érvként) használt divatos kifejezés azt jelenti, hogy a nemzetközi pénzoligarchia érdekeit érintő, vagy sértő rendelkezéseket már most - még az Európai Unióhoz való csatlakozásunk előtt - szolgai módon, minden ellenszolgáltatás nélkül az uniós szabályokhoz és gyakorlathoz kell igazítani. Ehhez persze tudnunk kell, hogy az Európai Unió formalitásokban kimerülő látszat demokráciája ellenére alapvetően antidemokratikus birodalmi struktúra, amely alulról nem ellenőrizhető, döntéseit a lakosság érdemben nem alakíthatja. Ha pedig elégedetlen az Unió működésével, akkor ki sem léphet onnan, ahogyan a szovjet birodalom fennállása alatt sem lehetett kilépni a KGST-ből és a Varsói Szerződésből. Ugyanis az Európai Unióba csak belépni lehet, de távozni soraiból még akkor sem, ha egyértelművé vált, hogy nem szolgálja összességében a belépett ország érdekeit. Az uniós tagság olyan "házasság", amely nem ismeri a válás intézményét. Az a tagállam, amely nem engedelmeskedik a brüsszeli bürokrácia előírásainak, elveszítheti jogait, jogtalan páriává válhat, de nem léphet ki ebből a "demokratikus" birodalomból, amely elsősorban a kamatkapitalizmus uralkodó osztályának, a nemzetközi pénzügyi oligarchiának az érdekeit érvényesíti. Folytatva az „adósságcsere” kérdését, egyre többször hangoztatták azt is, hogy „tisztább” elszámolásra van szükség a költségvetés és az MNB között. Az MNB az EU kérdőjelekre adott válaszában maga állapította meg, hogy hat fontos követelményben nem felel meg az európai normáknak. Ennek ellenére fenntartotta azt az MNB működését szabályozó törvényt, amely ezt a több mint 2000 milliárd nagyságrendű nominális veszteséget létrehozta. Ami módosítás mégis történt a pénzügyi jogszabályokon, az arra irányult, hogy a Nemzeti Bankban éveken át halmozódó, és a mérlegekben el nem számolt veszteségek kikerüljenek a Jegybank könyveiből. A központi bank vezetése, amely teljesen kivonta magát minden ellenőrzés alól, évekig fáradozott azon, hogy a mérlegekben el nem számolt veszteségeitől úgy szabadulhasson meg, hogy ne kelljen megmagyaráznia: miből is jött létre ez a veszteség?

Az Állami Számvevőszék érdemben nem vizsgálhat Az Állami Számvevőszék sem tudta kideríteni, hogy miből állt össze ez a több mint 2000 milliárdos jegybanki adósság. Az Állami Számvevőszék sem korábban, sem ma nem vizsgálhatja a jegybank érdemi tevékenységét. Az ÁSZ vezetői három egymást követő évben is kérték, hogy betekinthessenek a központi bank könyveibe, mivel a jegybank működése alapvetően befolyásolhatja az éves költségvetést. Egy ilyen vizsgálatra azonban a Hornkormány nem adott engedélyt. A mai napig nem tudhatja a magyar állampolgár, hogy miből jött létre az a mintegy 2170 milliárd forintos „nullás adósságállomány”, amit aztán egyszerűen a magyar állam nyakába varrtak. Több adat is utal arra, hogy tudatosan előállított álveszteségekből származó, pl. veszteségesre kifuttatott ügyletek külföldi partnereknél felejtett végeredményéből, szándékosan elkövetett pénzügyi csalásokból felhalmozódott „veszteségekről” van szó. Ez a veszteség összegszerűségében hasonlíthat az MNB devizaadósságán felhalmozódott árfolyamveszteségre, de valójában a központi bank hibás


6 működése során keletkezett károkkal (tudatos bankárbűnök révén elgazdálkodott, elfolyatott közpénzekkel) állunk szemben, amelyeket a banktitok mögé bújt illetékesek a magyar költségvetéssel fizetettnek meg. A feladat az volt, hogy be kellett tétetni a magyar állammal egy jelentősebb összeget az MNB-be, de lehetőleg úgy, hogy ez a tranzakció minél homályosabb maradjon, ne lehessen nyomon követni a keletkezett adósságok forrásait és azt sem, hogy milyen jogcímen terheli ezek megfizetése a magyar költségvetést. Szükség volt nagyarányú veszteség létrehozására, amit aztán feltőkésítéssel, dotálással, konszolidálással, vagy adósságcserével meg lehet fizettetni az állammal. Fontossága miatt hangsúlyozzuk: a mai napig nem szabad megtudnia egyetlen demokratikusan választott és politikai felelősséggel tartozó állami szervnek sem azt, hogy miből is tevődött össze az az adósságállomány, amelyet adósságcsere címén a magyar állam vállára raktak. 1997 végén a magyar állam lassan kezdett megszabadulni nyomasztó adósságszolgálati terheitől. Egyrészt az állami vagyon 80 %-a a privatizáció során magántulajdonba került, másrészt a befolyt ellenérték is kivétel nélkül adósságszolgálatra lett fordítva. Így tehát az az állam, amely most már csak a nemzeti vagyon 20 %-nak volt a tulajdonosa, és amely a privatizációs ellenértékből törlesztette adósságait, ismét eladósíthatóvá vált. Ezt az újra-eladósítást szolgálta az ún. árfolyamveszteségnek a 2000 milliárd feletti összegre rúgó felhalmozása. A pénzvagyon tulajdonosoknak ugyanis mindig elsőrendű érdeke az állam eladósítása, mert az állam biztos adós, aki adó formájában beszedi a kamatot, és átutalja a számukra. A magyar állam újbóli eladósítása volt a tét, ezt kellett valamilyen könyvelési trükkel és titkosított banktranzakcióval végrehajtani. Az „adósságcsere” kifejezés alkalmas volt a közvélemény összezavarására, és megtévesztésére. A pénzoligarchia tulajdonában lévő illetve befolyása alatt lévő tömegtájékoztatás teljes hangerővel sulykolta a magyar lakosságba, hogy itt a magyar államot régóta terhelő igazságtalan, fölöttébb zavaró - nem Európa Unió konform - állapot megszüntetéséről van szó. Surányi György, ennek a 6000 milliárd forint nagyságrendű megtévesztő pénzügyi műveletnek az egyik fő kigondolója, a TV-ben, a rádióban és a parlamentben is elmondta, hogy ez a tranzakció „senkinek egy fillérjébe sem kerül”, „szó sincs a kamatteher növekedéséről”, „mindenki jól jár”, „és végül átlátható tiszta állapot jön létre a Nemzeti Bank könyveiben”. Ha ez igaz lenne, akkor az MNB-nek minden év végén pontosan ugyanannyi összeget vissza kellene adnia a költségvetésnek, amennyit év elején onnan kapott. Erre azonban egyetlen alkalommal sem került sor. A költségvetéstől kapott évi 200-300 milliárd forint mindig elolvadt az MNB könyveiben. A százmilliárdok felszívódtak, de ennek a közpénznek a sorsát a társadalom nem ellenőrizheti. A magyar állam újabb nagyarányú eladósításához, és húsz éven keresztül tartó évi legalább 200 milliárd forint kamatjáradék fizetésére való kényszerítéséhez csupán arra volt szükség, hogy az MNB devizaadósságán keletkezett árfolyamveszteséget tényleges veszteséggé minősítsék át, és ezt a magyar törvényhozókkal és a kormánnyal elfogadtassák. Ezáltal tetemes többlet pénzhez jut az MNB, pénzügyi könyvei megjavulnak, és az esetleges MNB veszteségek (a bécsi CW Bank, a nevadai Casinó, stb, külföldre csempészett vagyonok, szándékos üzleti veszteségek, bankári hibák és bűnök következményei) egy csapásra eltűnnek. Ha nem kényszerítette volna a pénzoligarchia a magyar parlamentre, hogy jogszabályban rögzítse a központi bank abszolút függetlenségét (amit 2001 tavaszán e sorok írójának a parlamenti képviselőkhöz intézett levele figyelmen kívül hagyásával még fokoztak is), akkor ezt a nagyszabású eladósítási stratégiát ki sem lehetett volna eszelni. Az MNB abszolút függetlensége lényegében azt jelenti, hogy többé nem az államnak az intézménye, csupán formailag tartozik hozzá. Ténylegesen a pénzoligarchia informális struktúrái irányítják érdemi döntéseit. Magánirányítás alatt álló központi bank nélkül a magánpénzrendszer kialakítása és működtetése nem is lehetséges. Az állam eladósításához mindig magánirányítású pénzrendszerre volt szükség. Meg kell akadályozni az államot, hogy az adott


7 ország gazdasága számára monetáris szuverenitásával élve saját maga állítsa elő az olcsó közvetítő közeget, a pénznek nevezett jelrendszert. Ehelyett ezeket az önmagukban teljesen értéktelen jeleket - a magánpénzrendszert a saját monopóliumaként működtető pénzoligarchia állítja elő, igen csekély önköltséggel, lényegében a „levegőből”, és adja drágán magas kamatjáradék ellenében kölcsön az államnak, valamint a gazdasági élet többi szereplőjének.

Az „adósságcserét” meg lehet változtatni Az adósságcserének nevezett mesterséges eladósítást a politikai felelősséggel tartozó országgyűlés, és a kormány egyik napról a másikra megváltoztathatná, és visszaállíthatná az eredeti állapotot. A Nemzeti Bank jelenlegi elnöke pénzügyminiszterként kemény bírálatot gyakorolt az adósságcserének elnevezett pénzügyi csalás felett, és Surányi Györggyel polemizálva többször is elmondta, hogy ez a tranzakció igenis évi 190-200 milliárd forinttal megnövelte a költségvetés kamatterheit. Most a központi bank új elnökeként kezdeményezője lehetne a magyar állam eme felesleges újra-eladósítása megszüntetésének. Járai Zsigmond nagy szolgálatot tenne a magyar államnak, ha könnyítene nyomasztó adósságterhein, és ha a magyar társadalom, egészét megszabadítaná mintegy 6000 milliárd forintra rúgó felesleges pénzügyi tehertől. A központi bank tevékenységének érdemi ellenőrzése, és a monetáris szuverenitás visszavétele a demokratikusan választott és politikai felelősséggel tartozó országgyűlés és kormány kezébe, lehetővé tenné a jelenlegi magán-pénzmonopólium fokozatos felszámolását, és a közpénzrendszer visszaállítását. A monopolmentes, szabad vállalkozáson alapuló piacgazdasághoz nincs szükség a pénzvagyontulajdonosok magán-pénzmonopóliumára, és arra, hogy a teljesen független központi bank ellenőrzés nélkül gyakorolhassa az államot megillető monetáris felségjogokat. A közpénzrendszer visszaállítása, valamint a nemzeti hitel pénzügyi és gazdasági rendszerének a bevezetése számos előnnyel járna: 1. Létrehozná az egyensúlyt az árak és vásárlóerő között. 2. Lehetetlenné tenné az infláció kialakulását. 3. Segítené a vállalkozói szabadságon alapuló egyéni kezdeményezést. 4. Szükségtelenné tenné a külföldi kölcsönöket, és a nyerészkedésre szakosodott ún. karvaly tőkét. 5. Lecsökkentené az adót, majd idővel a természetes fejlődési folyamat révén elvezetne az adózás megszüntetéséhez. 6. Megakadályozná az adott állam pénzének kizárólag spekulációs célra való használatát. 7. A monopóliumok felszámolásával szükségtelenné válna a gazdasági és a politikai szabadság korlátozása. 8. Elősegítené az adott ország lakóinak gyarapodását, a nemzet szaporodását. 9. A közpénzrendszer és az olcsó közhitelezés révén visszaállítható a szociális piacgazdaság jóléti állama, amely csökkenti a bűnözést, és megszünteti a nyomort. Magyarországon több civil kezdeményezés is foglalkozik a kamatkapitalizmus alternatívájának a keresésével, és már most alkalmazható megoldások kidolgozásával. Az egyik ilyen civil kezdeményezés a Nemzeti Hitel Mozgalom, amely a nyugati magyarság körében is komoly támogatást élvez. A Nemzeti Hitel Mozgalom gondozásában számos olyan tanulmány jelent meg, amely eligazítást ad a pénz természetéről, és arról, hogy miként lehetne kikerülni a kamatkapitalizmus jelenlegi függőségéből. E munkák közül itt is megemlítjük Eric D. Butler: „Társadalmi hitel és keresztény filozófia”, valamint „Minden rossz gyökere” című könyvét, C. H. Douglasnak „Az adózás diktatúrája” című munkáját. J. D. Malan: „A természetes ár és a pénz tulajdonjoga”, valamint „A pénz és fikció” című


8 tanulmányát, továbbá Jeremy Lee: „A pénzzel űzött bűvészmutatvány” című írását. Ugyancsak figyelemreméltó Madarasi R. István: „Nemzeti hitel” című brossúrája, amely közérthetően világítja meg a közpénzrendszer és a nemzeti hitel felbecsülhetetlen előnyeit. Most néhány idézettel szeretnénk ízelítőt adni az említett írásokból. Következzék néhány mondat C. H. Douglas: „Az adózás diktatúrája” című füzetéből: „Amit mondani akarok, az a következő: vagy Önök alkotják az államot, és akkor megváltoztathatják azt, amit nem szeretnek, vagy az állam az ellenségük. Az állam minden hatalma Önöktől származik. Ezért az első követelmény az, hogy tudatunkban eleven hajtó-, mozgatóerő éljen, ami azt sugallja, hogy ez az Önök országa, és Önök felelősek az országban lévő állapotokért.” „A kormánytisztviselők az Önök szolgái és nem urai. Minél hamarabb közlik ezt velük félreérthetetlen szavakkal, annál jobb lesz Önöknek is, nekik is.” „Ne gondolják, hogy a demokrácia kérdésének valami köze is van a vezetéshez. A demokrácia és a vezetés ellentmondó fogalmak.” (Idézett mű: 15. oldal) „A világban nagyobb tere van a vezetésnek, mint bármikor korábban, de vezetőiknek szolgálniuk kell Önöket, nem uralkodniuk.” „Ne vesztegessük az időt azzal, hogy olyan embert keresnek, aki elvégzi az Önök munkáját. Ilyen embert nem fognak találni. Ha ezt a munkát nem akarják Önök elvégezni, akkor az nem lesz elvégezve. Álljanak szóba parlamenti képviselőikkel, amikor találkoznak velük, és verjék ki a fejükből azt, hogy ők azok az égiektől küldött zsenik, akiket azért választottak meg, hogy irányítsák az ország ügyeit. Ők nem irányítják az ország ügyeit, de Önök hagyják, hogy ezt gondolják magukról. A parlamenti képviselőiket azért választották, hogy a közös akaratot képviseljék, nem pedig a kis számú kiválasztottat.” Bokros Lajos - a kamatkapitalizmus egyik szálláscsinálója - szerint Magyarország ma fordulóponton van, most dől el, hogy olyan társadalmi-gazdasági fejlődésre kerül-e sor, amely latin-amerikai típusú polarizációhoz vezet, vagy pedig olyan nyugati modell valósul meg, ahol a társadalmi különbségeket tudatosan kordában tartja a társadalom. A nemzetközi pénzügyi közösség egyik magyarországi frontemberének számító Bokros elhallgatja azt, hogy a magyar társadalmat elsősorban a pénzrendszer magántulajdonba vétele osztotta meg. Ez teszi lehetővé, hogy a pénzvagyonnal rendelkező kis réteg a nála lévő közvetítő közeg használatba engedéséért kamatjáradék formájában folyamatosan évi több ezermilliárdra rúgó munkanélküli jövedelemhez jusson. Bokros tagadja azt, hogy a szociálliberális kormányzat pénzügyminisztereként pénzügyi megszorító intézkedéseivel maradandó károkat okozott a magyar társadalom túlnyomó részének. Bokros szerint a jelenlegi koalíció és a Horn-kormány gyökeresen ellentétes felfogásokat képvisel. Azzal védelmezi Bokros-csomagként emlegetett stabilizációs programját, hogy azok elkerülhetetlen intézkedéseket tartalmaztak. Ma már azonban egyre többen látják világosan, hogy Magyarország jól megtervezett eladósítása nélkül a fizetési mérleg és a külkereskedelmi mérleg egyensúlya sem bomlott volna meg, tehát az egyensúly helyreállítására sem kellett volna drákói szabályokat igénybe venni, jelentősen csökkentve a lakosság életszínvonalát. Az MNB Műhelytanulmányok 1993 évi 2. számának az 56. oldalán található megállapítás szerint „az időszak egészét tekintve (az 1973-tól 1989-ig terjedő időszakról van szó, D. J.) mintegy 1 milliárd dollár forrásbevonás viszont az ezt többszörösen meghaladó, összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt.” Ha tehát nem kellett volna úgy kifizetni 1 milliárd dollár kölcsön után 11 milliárd dollár kamatot, hogy közben az adósság 21 milliárd dollárra növekszik, akkor az egyensúly sem bomlik meg. A nemzeti vagyon 80%-nak a kiárusításáért befolyt ellenérték kamatfizetésre és adósságcsökkentésre lett fordítva. Mégis egyre nőtt a társadalom egészére nehezedő – tehát nemcsak az államot sújtó – adósságteher, amely 2001-ben 80 milliárd dollárra rúg. Az ország a kamatfizetést szolgáló export kitermelésére lett átállítva. 1995-ben már nagyrészt eladták, vagy csődbe juttatták az


9 államadósság fizetését lehetővé tevő állami termelő vagyont. Az adósság azonban nem lett privatizálva, csak az a vagyon, amelyre felvették, amely kifizetésének a fedezete lett volna. Így nem maradt más lehetőség a kamatok fizetésére, mint a további eladósítás, és rákényszeríteni a nemzeti vagyonból nem részesülőket a kamatterhek viselésére, saját életszínvonaluk feláldozásával, a szociális juttatások drasztikus megvonásával, az egész társadalmat fojtogató gazdasági megszorításokkal. A pozícióban lévő elit magához ragadta a közvagyont, de a vagyont terhelő adósságot meghagyta köztulajdonban. Az állam pedig csak további súlyos eladósodás vállalásával tudta teljesíteni az adósságszolgálati terheket. Ezt a többlet terhet pedig áthárította a közvagyonból nem részesülő, bérből, fizetésből és nyugdíjból élő vesztes rétegekre. A nyertesekhez átkerült vagyon terheinek a vesztesekre való áthárítása volt a Bokros-csomag. Mindez a kamatkapitalizmus logikus következményének tekinthető. Amíg a magánpénzrendszer monopóliuma révén a pénzvagyonos réteg kamat formájában évről-évre elvonhatja a társadalom értékelőállító tagjaitól munkájuk eredményének a 30-35%-át, addig a magyar társadalom kettészakadása egyre gazdagodó, befolyásos kisebbségre, és fokozottan eladósodó, politikailag kiszolgáltatott többségre, nem szüntethető meg. A nemzetközi pénzügyi közösség, ennek a rendszernek a kialakítója és haszonélvezője, amelybe integrálódott a magyar pénzvagyonos réteg is, természetesen nem engedi, hogy olyan kormány kerüljön hatalomra Magyarországon, amely a kamatkapitalizmus alapintézményéhez, a kamatszedő magánpénzrendszerhez hozzányúlna. Azt azonban el lehetne vele fogadtatni, hogy az „adósságcsere” visszavételével bizonyos előnyökről lemondjon. Sokkal nagyobb érdeke fűződik ugyanis a jelenlegi pénzrendszer, és az azt szavatoló kormányzati rend stabilitásához, minthogy ő maga veszélyeztesse durva ellenlépéseivel ezt a stabilitást. A nemzetközi pénzoligarchia és hazai gépezete kénytelenkelletlen elfogadná, hogy nem az övé az a 6000 milliárd forint, amit a Medgyessy-Surányi pénzügyi paktum - ez a második bankkonszolidáció - ráadásként juttatott neki. A jelenlegi kormánykoalíció számára biztosíthatná a választás biztos megnyerését, ha az „adósságcsere” kérdéséhez hozzányúlna, és a rendszerváltás vesztesei mellé állva orvosolná ezt az igazságtalanságot, visszaadva ezt a pénzt jogos tulajdonosának, a magyar népnek. (Köszönetemet fejezem ki Rácz Györgynek, aki az adósságcserével kapcsolatos dokumentációját a rendelkezésemre bocsátotta. Kutatásai megerősítettek abban, hogy az adósságcsere jogtalan volt, és haladéktalanul vissza kell állítani az eredeti állapotot.) 2001. augusztus Leleplező 2001/4

Adósságcsere  

Adósságcsere

Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you