A KÖZMŰVELŐDÉS HÁZAI BUDAPESTEN I.
És akkor még nem is említettük azokat a szakterületeket és nagy rendezvények egész sorát, amelyekkel beírta nevét a magyar népművelés-közművelődés történetébe. Ezek egyikemásika önmagában is megérdemli, megérdemelné a részletekbe menő elemző, feltáró munkát. 1974-ben az FMH átvette a Fővárosi Ifjúsági Művelődési Központ telephelyeit és feladatait. Gazdája és fő szervezője volt a Nemzetközi Színjátszó Fesztiválnak és Táncontológia programjainak, melyet a Népművelési Intézettel közösen munkált ki. Nem véletlenül mondotta hát Markovits Zsuzsa, aki 1963-tól 1990-ig a váltakozó igazgatók mellett a jogfolytonos igazgató helyettesként regnált, és hallatlan szorgalommal, hozzáértéssel és vállalkozó kedvvel vezette a Házat, hogy „ami az FMH-ban történik, arra mindig az egész szakma felfigyel.” Különösen igaz ez, ha azt vizsgáljuk, hányszor szervezték át ezt az intézményt. Az FMH története – az eddigiekből is kitetszik – az átszervezések, az újrakezdések, a változó világhoz való alkalmazkodás, a megújulások története. Az is igaz, hogy az FMH története a kihívások és megoldások története, és talán nem is a közművelődéshez, sokkal inkább a küzdősportokhoz sorolható. Mit mondhatna el a krónikaíró arról a majd tíz esztendőről, amit a sors különös kegyelméből az FMH élén tölthetett? Izgalmas, szép korszaka volt életének, jelentős feladatokkal szembesülve próbálhatta ki erejét, tehetséges és áldozatkész kreatív munkatársak csapatára támaszkodhatott, és joggal érezhette, hogy utódaiként – egy tízhónapos intermezzo kivételével – olyan személyiségek vezették az intézményt, akik elkötelezettek voltak a közművelődés iránt, minden áldozatra készek a művelődési otthonért, nyitottak voltak minden újra, de ha kellett, készek voltak a kompromisszumokra. 1972-ben elköszöntem az intézménytől – a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének főtitkárává választottak –, és utódomul Gyurkó Lászlót, a jeles írót, műfordítót, közéleti embert nevezték ki az FMH élére. Az ő igazgatására vonatkozik az említett tízhónapos közjáték, amibe csaknem belebukott az FMH. Gyurkó László egy sajátos koncepció kísérleti terepének szánta az intézményt, a hivatásos színház és a műkedvelő művészeti mozgalom szimbiózisát, együttélését tervezte, olyan együttműködést, melyben a vezető szerepet természetesen a színház tölti be. Ő a számára alakított 23-ik Színház együttesének szakköreiként képzelte el a színjátszókat, a táncosokat, a képzőművészkört meg a fotósokat, vagy éppen a színházbarátok körét, mint olyan együtteseket, amelyek mindannyian egy központi rendező elvnek, a színház működésének rendelik alá tevékenységüket. Nem vette figyelembe a műkedvelő művészeti mozgalom törvényszerűségeit, önállóságra való igényét. És nem vette tekintetbe Goethe örökérvényű aforizmáját sem – pedig Gyurkó a költőfejedelem kitűnő ismerője volt –, hogy „Szürke minden elmélet, barátom, de zöld az élet aranyfája…” Elképzeléseit már a korábbi években is megpróbálta valóra váltani, de akkor ez az érintett intézmények ellenállásába - köztük az FMH-éba is - ütközött. Most, hogy megkapta a kísérleti terepet, és gyakorlatra kellett volna váltani a teóriát, viszonylag gyorsan kiderült, mennyi buktatója van az elképzelésnek, milyen erős az érintettek ellenállása, és nem utolsósorban az, hogy milyen összetett és nehéz feladat egy ilyen intézmény vezetése. Mindez elvette Gyurkó László kedvét, és tíz hónap után lemondott igazgatói funkciójáról.
89