VARGA TAMÁS / BURAI ÁRPÁD : FICTURES by brownhand

fictures VA R G A TA M Ā S

BROWNHAND BOOKS

B U RA I Ā R PĀD

fictures VA R G A TA M Ā S

B U RA I Ā R PĀD

KIADÓ

BROWNHAND BOOKS SZÖVEG

BUR AI ÁRPÁD FOTÓ

VA R G A TA M Á S ELŐSZÓ

ÁFRA JÁNOS KÖNY V TERV

GOMBOS LAJOS N YO M DA I MU N K Á K

PAU K E R N YO M DA , B U DA P E S T DEBRECEN, 2021 © Minden jog fenntartva!

fictures VA R G A TA M Ā S

BROWNHAND BOOKS 2021

B U RA I Ā R PĀD

Botrány és jelenlét A Burai Árpád groteszk-mágikus prózáinak és Varga Tamás archaikus fotóeljárással készült képeinek párbeszédén alapuló sorozat izgalmas kihívás elé állítja a befogadót. Ha valaki gyanútlanul bizarr események dokumentarista igényű feldolgozásaként közelít ezekhez a munkákhoz, az döbbenten veszi majd tudomásul, hogy a fotókon ártatlannak tűnő, a történetekben azonban többnyire antihősként megjelenő alakok orgiákat szerveztek, gyilkoltak, beleszerettek egy épületbe, földönkívüliekkel találkoztak, visszaemlékeztek előző életükre, akaratlanul vallásalapítóvá váltak, testi valójukban a másvilágra transzcendáltak vagy épp nyomtalanul eltűntek a föld színéről. A botrányos és paranormális jelenségek mint a közösségi média által fenntartott figyelemgépezet közkedvelt jelenségei szolgáltattak mintát ezekhez a bizarr történetekhez, amelyek a fotók és a kapcsolódó képaláírások felől is megerősítést nyernek.

A tágabb értelemben a megtévesztés aktusára, vagyis a kitaláltságra, szűkebben véve pedig elsősorban narratív prózai alkotásokra használatos „fiction”, valamint a képek sokaságára utaló „pictures” kifejezések keveredésével előállított Fictures projektcímként szemléletesen mutat rá arra a kifejezésmódok önérvényűségét elbizonytalanító jelentésmozgásra, amely ennek a szériának a különlegességét adja. A kifejező lexikai szóvegyítés a nyelvi és képi elemek egymásra utaltságát az új szóalakban előjelezi meg, miközben egy kétértelműséget is magába foglal. Az összeolvadással végbement betűlemorzsolódás egyszerre utal a médiumok találkozása által lehetővé váló többletre és e határsértés eredményezte korlátozásokra, a jelentések konkretizálódására. A sorozat részeként egybekapcsolódó tizenkilenc kép-szöveg társítást a médiumközi dialógust szem előtt tartva érdemes vizsgálni, így válik átélhetővé valódi tétje, s hogy az igazság fogalom elbizonytalanodása idején ez a problémafelvetés különösen aktuálisnak mutatkozik. A rövid történetek mellőzik a dialógusokat, a független beszéd csak egy-egy mondatos beékelés formájában jelenik meg helyenként, a dátumokkal és tulajdonnevekkel hitelesített eseményeket a szövegek lényegre törően, mellékszálak beékelése nélkül ismertetik. Nagy szerep jut ugyanakkor a valószerűség illúzióját keltő momentumok folytonos elbizonytalanításának, a nyelvi játékosságnak, a fekete humornak és az iróniának. Rendszerint egyetlen szereplő (illetve a PAP esetén egy csoport) élettörténetének figyelemreméltó eseményeiről adnak számot az épp ezért túlnyomóan visszatekintő jellegű, heterodiegetikus narrációt alkalmazó szövegek (a François Gondban ez kivételesen az elbeszélő azonosításával történik, egy szomszéd feljegyzéséből olvasunk részletet), de csak a legközelebbről fotózott portré esetén találkozunk a harmadik személyű narráció helyett a képen szereplő alak szólamával (Mahatma Delej szavai is fiktív idézetként olvashatók).

Egy–egy képet és prózát mindig a közös címként adott tulajdonnév kapcsol össze jelentésegységgé (kivétel persze itt is akad: A nő az ablakban), de olykor a megidézett szituáció magyarázata is a cím részét képezi, a készítés helye és ideje pedig mindig helyet kap a képaláírásban – hol kevésbé, hol egészen pontosan –, ami nagyban segíti a képek és a kisprózák közti kapcsolatok felismerését.

Az ezek összjátékában konstruálódó történetek viszont nem kapcsolódnak össze mozaikdarabokként egy nagyobb narratívában, inkább a különféle médiumok sokszor egymásnak is ellentmondó, egymásra licitáló, az igazság fogalmát relativizáló híreinek – botrányaik ellenére is felejthető, példázatszerűen felmutatott – szereplőit idézik, akikről az ideológiai céloknak megfelelően, a képek és szövegek sajátos elrendezése segítségével eltérő narratívák konstruálhatók meg, mint arra a Fictures sorozatcím is utal.

Varga Tamás fotói szakszerűen komponáltak, a portréalanyok olykor szinte mesterkélten pózolnak, tehát a képanyag némileg ironikusan viszonyul a klasszikus portrékészítési hagyományokhoz. Az archaikus fotóeljárásokkal – nedves kollódiumos és zselatinos szárazlemez segítségével – készült felvételek nagyításai első ránézésre azt az illúziót kelthetik, mintha a fényképész egy egyszerű szerkesztőprogrammal régies hatást imitáló filtert rendelt volna digitális képekhez. Hiszen mindennapi képértelmezői gyakorlataink során csak helyettesítések formájában találkozunk az itt láthatókhoz hasonló, rendezett bizonytalanságokkal – képszéli elsötétüléssel, olykor a belső képmező összefüggéseit is felkavaró torzulásokkal, a fotó materialitását, a realitásról való leválasztottságát hangsúlyozó képhibákkal, melyek kivételesen nem az utólagos manipuláció eredményei.

Ezek a képek provokálják a nézőt, hiszen nemcsak technikájuk vállaltan anakronisztikus, de maguk az ábrázolt terek is egyfajta anakróniát érzékeltetnek, az időbeli meghatározatlanságba utalnak – a gyakorta romos, elhagyatott közegben feltűnő eleven alakok 10

feszültségterébe. A fotók némasága lehetőséget ad arra, hogy a vizuálisan megmutatkozó helyzetek más értelmezési keretbe rendezve új céloknak rendelődjenek alá. Akár a rögzítés körülményeinek, a fotós céljainak homlokegyenest ellentmondó vonatkozások is előtérbe helyezhetők, ezzel pedig az általában magától értetődően hitelesként kezelt képek teljesen új jelentésösszefüggésbe kerülhetnek, és ami jelen sorozat szempontjából különösen fontos, hiszen a szövegek – ez esetben a képaláírások és a kisprózák – rendszerint kulcsszerepet játszanak ebben a kisajátításban.

Egy narratív szöveg valóságvonatkozása nem ellenőrizhető önmagából, így nagyobb teret ad az alternatív értelmezéseknek, és az olvasás közben felmerülő bizonytalanságaival, a kitöltendő hiányokkal mozgásban tartja a figyelmet. Ugyanakkor a fotóval közös vonatkozási térbe helyezve ez a sokértelmű kifejezésforma is a megfeleltetés irányába terel. A kép és a szöveg egymásra utalása tehát az azonosítási reflexekre építve hangsúlyoz ki, állít előtérbe bizonyos momentumokat, és gyakran dekonstruálja a hitelesített összefüggéseket.

A Fictures szériában képekhez kapcsolt történetek egy–egy szembetűnő, váratlanság erejével ható vizuális mozzanatot bontanak ki. A képek hallgatólagosan legitimálják a rendre paranormális, botrányos, hírértékű történéseken alapuló, ugyanakkor a lenyűgözés, a megdöbbentés eszköztárát bizonyos eljárásokkal – például a beszédmóddal, a stíluskeveréssel – leleplező szövegek hitelességét. A projektcím önmagában is elégséges információt ad ahhoz, hogy gyanakodjunk, itt bizony egy olyan összeállításról van szó, amelyben a képek és szövegek csak egyfajta utólagosságban kapcsolódnak össze egésszé, tehát a befogadási szituációban megismert karakterek a kettő kölcsönhatásában létesülnek, vonatkozási pontjaik nem az életvalóságban keresendők, hiszen a fotókon látott személyek nem azonosíthatók a befogadás közben megismertekkel.

A lényegre szorítkozó képaláírásokkal szemben Burai prózái nem leplezik el, hanem inkább előtérbe állítják, hogy minden szöveg szükségképp leszűkíti a figyelmet, és aránytalanul felnagyít bizonyos dolgokat. Az értelmezés folyamatban kikényszerített elmozdulások végsősoron a fekete–fehér fotókat is képesek felszabadítani a hitelesítés feladata alól. A dátumok, a személy- és helynevek, az (ál) tudományos terminológia, a szakszövegek sokszor követhetetlen fogalmazásmódját imitáló bonyolultság az objektivitás látszatát kelthetnék, de a minőségek keveredése, az ebből adódó feszültségek folytonosan kérdőre vonják annak lehetőségét.

A Gratva Sámához tartozó fotó egy erdőbéli magasles lépcsőjéről széttekintő alakot állít elénk, amint a kép határán túlra tekint, a szöveg pedig valamiféle véglegesség, a „semmi” irányába mutat, formailag ugyanakkor mégis a lezárhatóságot megkérdőjelező, a határok közti mozgást érzékeltető töredék csupán. A Krasznahorkai László-epikát idéző, akár annak paródiájaként is olvasható próza a megvilágosodás nyelvileg kifejezhetetlen pillanatának sejtelmét a múlt és a jövő, a minden és a semmi határára helyezi, miközben az élményt e határtapasztalat állapotából széttekintő férfi képéhez kapcsolja. A „nyugalmazott”, vagyis megnyugvó „hangulatidomár” alakjában a fotót jegyző Varga Tamásra ismerhetünk, amit a fiziológiai jegyeken túl a kép címébe foglalt anagramma – a név betűinek felcserélésével előálló új név – is megerősít.

Akár arra is gyanakodhatnánk tehát, hogy a szöveg a fényképész aktivitásának végét jelenti be. A leginkább indiai jógit sejtető Gratva Sáma név a spirituális tanítások beszédmódját idéző szövegvilág szereplőjeként egy másik lehetséges identitás, egy másik potenciális élet jelölőjévé válik. A távolba révedő alak tekintetének a képen nemcsak keze szab irányt, de baseballsapkája is. Divatos, fiatalos öltözéke feszültségbe kerül a fegyelmezett testtartással, az őt övező tájjal, de leginkább a szöveg hangvételével, illetve a szereplői név által felidézett kultúrkör öltözködési kódjaival.

Az elragadtatott szemlélődés tényében mégis találkozik kép és szöveg. A látott alak nem a fotó nézőjére, hanem oldalra, valami olyan irányába tekint, amely kiszorul a képmezőből, így számunkra hozzáférhetetlen. A kispróza értelmében az alak egy szemlélődésre, a nemcselekvésre alkalmas „zugot” keres, a visszahúzódás transzcendens élményét, a felvétel viszont ennek az állapotnak csak a vágyát képes érzékeltetni, az arra való felkészülést, vagy pedig épp ellenkezőleg, a puszta illúziót, az elragadtatás csalóka pátoszát, hiszen az említett feszültségek okán és a többi szöveg kontextusában e szólam ironikusan is olvasható.

Az, hogy Varga önarcképén a kívülre tekintés gesztusa és a prózában a szemlélődés maga kerül előtérbe, a felvétel készítési szituációjának különösségére is felhívja a figyelmet. A portré rögzítése ez esetben ugyanis az emberi tekintet hiányában történt, egy olyan állapotot rögzít, amely az adott pillanatban csak a gép objektívje számára állt elő ilyenformán. A fotós testét megfigyelőként és láthatóként egyszerre mutatja fel. Általában a fotós az, aki a látás pillanatot kimerevítő médiumát vezérli, aki kitakarja magát, elrejti jelenlétét, miközben megragad. A portréalany átlényegülésének csak ő lehet tanúja, az előállt helyzetet rögzíteni képes ágense, de kérdéses, hogy akkor is tanúvá lesz-e, amikor saját maszköltéséről kell számot adnia. Az önportréhoz kapcsolódó Burai-szöveg épp azért sugall valamiféle transzcendens eltávolodást, s mutatja a jövőt mindenen túli misztikumként, mert a mindenre rálátni képes, külsővé vált tekintet csak ekképp gondolható el – mint a világon kívül helyezett. A szöveg formai nyitottsága, retorikai felépítménye, valamint a szimbolikus jelentéssel bíró képi szituáció ugyanakkor ennek reprezentálhatatlanságát érzékelteti. Nem véletlen, hogy a sorozatból épp ez a szereplői identitást meghatározó életeseményeket és hitelesítő adatokat leginkább minimalizáló darab.

Burai Árpád és Varga Tamás Fictures című sorozatának darabjai a normalitás határait átlépő, bizarr, rejtélyes élethelyzetekbe kerülő emberek kiteljesedését, felemelkedését, transzcendens és testi kiteljesedését vagy épp hanyatlását állítják elénk, példaszerű esetekként, ennyiben az igazság letéteményeseként fellépő álhírek tiszteletlen örökösei. Lehetőséget teremtenek arra, hogy a képek és szövegek viszonylataiban igazolást keresve elborzadjunk, megbotránkozzunk, rettegjünk, nevessünk, netán valami meglepő okból azonosulási pontokat találjunk a történetek kétes hitelű (anti)hőseivel, miközben ironikusan szembesítenek a bennünk munkáló reménnyel, hogy mégiscsak hinni szeretnénk egy transzcendens erőben, vagy legalábbis valamiféle biztos tudásban, amely kiutat mutathat ebből az igazságokat tagadó, groteszk világból.

ÁFRA JÁNOS

KÓC ANNA 23 éves. Kóc Anna 3 éves kora óta tudja, hogy Amendem Onda, az 1734-ben titokzatos körülmények között, egy paratölgy tetejére született portugál látnok reinkarnációja. Kóc Annának ugyanis 2000-ben, a Mag utcai óvoda udvarán, önfeledt játék közben megjelent Onda arcképe, majd egy veréb repült a vállára, és a fülébe súgta: „Mirantus aptem”, ami az Onda által alkotott velgans nyelven annyit tesz: „Az idő elérkezettnek látja az állapotot arra, hogy a Mester rajtad keresztül abszolválja befejezetlen gondolatait.” Kóc Anna ezt követően ugyan korának megfelelő fejlettségi szinten élte tovább hétköznapjait, ugyanakkor ez csak álca volt, amely mögött Onda életét és munkáját folytatta. A Mestert 1795-ben egy megzavarodott marhacsorda több száz patája gyalulta be a portugál anyaföldbe. Kóc Anna 5 éves korára hét nyelven beszélt, ismerte Kral, Filomus, Prectianes és Morgan műveit, 10 éves korára végzett Ondának a semmi nyolc rétegének feltérképezésére irányuló gondolatmenetével, valamint kidolgozta a pillanatorientált léthalmazok integrálásának elméletét. Kóc Anna jelenleg a Stanfordi Filozófiai Enciklopédia (SEP) szerkesztője, ezzel párhuzamosan oktat a Sorbonne-on és az Edinburgh-i Egyetemen. Kóc Anna egyvalamitől fél, a szarvasmarháktól.

Kóc Anna Sobreira Formosa (Portugála) 2019. 08. 14.

MIHAIL SLY (Mátészalka, 1955. február 12. –) Plüsch-díjas morálfetisiszta gondolkodó, hobbilelkész, programdefiniátor. A dél-afrikai University of Cape Town egyetemen szerzett volna filozófiai diplomát 1998-ban, Dylon Maxr tanítványaként, de ahogy visszaemlékeztetéseiben írja: „Nem volt rá időm.” Kortársa és barátja, Ugo Zhep szerint „Sly maga a megtestesült pillanat”, Olje Tacc eszmefuttató viszont úgy fogalmaz, hogy „nincs nála elkeseredettebb bajnoka a filozófiának.” Mihail Sly első harminc évéről viszonylag keveset tudni, és azok is pontatlan, egymásnak ellentmondó információk, ő maga sem emlékszik semmire egészen 1985-ig, amikor is a dél-finnországi Hämeenlinna városban található Häme vár tövében arra eszmélt, hogy anyaszült meztelenül, kezében születési anyakönyvi kivonatának másolatával felkiált: „Volna még mit mondanom!” Sly ettől a pillanattól kezdve hirdeti az inverz aranykor kezdetét. Még aznap ruhát szerzett magának, lázas munkába kezdett, és őrült iramot diktálva, négy nap alatt vetette papírra korszakos művét, a Slájmesszencia című deduktív ámokfutást. A mű elkészülte után sikertelen öngyilkosságot követett el egy halszálka segítségével, amelyet az utolsó pillanatban távolított el nyelőcsövéből egy arra járó dán masszőr, bizonyos Stefan Opp, aki az esemény hatására hátralévő éveit sokkos állapotban élte le. Mihail Sly a Slájmesszencia nem várt sikerét képtelen volt feldolgozni, minden fórumon igyekezett elhatárolódni művétől, további munkái kizárólag a sokak szerint megfellebbezhetetlen igazságokat tartalmazó kötetének tételes cáfolatait tartalmazzák. Jelenleg ismeretlen helyen tartózkodik, és ehhez kívánja tartani magát a jövőben is.

M i h a i l S l y eszmélése után fürdőt vesz a város bányatavában Hämeenlinna (Finnország) 1985

MUHA TÓNI története mindmáig az egyik legbizarrabb eset az 50-es évek vidéki Magyarországáról. A potymogi illetőségű Tóni ugyanis természetfeletti erővel bírt, bűvköréből lehetetlen volt szabadulni. A falusi öregek elmondása alapján már az édesanyja, Maruzsán Etelka is boszorkányos természetű volt, egy alkalommal például Csáva Vendel pékmester fiát, Imrét babonázta meg oly módon, hogy a fiú egy hónapig meztelenül állt házuk kapujában, senki nem bírta rávenni, hogy öltözzön fel és hagyja abba az álldogálást. Etelka története a múlt ködébe vész, fiával kapcsolatban viszont annyi bizonyos, hogy ördögien bánt a tekintetével, és elképesztő módon volt képes manipulálni a falubelieket. A lányoknak, asszonyoknak, akikre ránézett, elborult az elméjük, a férfiak esetében pedig ugyanez a pillantás napokig tartó zokogást váltott ki. Muha Tóni aztán ebben a látványban gyönyörködött, élvezetét lelte a bolond falu zűrzavarában. Ily módon a település teljes lakosságát „elvarázsolta”, ennek következtében senki nem dolgozott, és nem foglalkozott a családjával sem. Az eset felkeltette a megyei pártbizottság érdeklődését is. Báró Botond párttitkár személyesen járt el az ügyben, mígnem aztán Muha Tóni, máig tisztázatlan körülmények között, egyik pillanatról a másikra eltűnt. Volt, aki az egyik éjjelen egy fekete Pobjeda autót látott Tóniék háza előtt, mások azt beszélték, hogy a fiatalember Amerikába emigrált.

M u h a Tó n i Potymog 1954

ENGEL B’LA 1985-ben rögzítette tarkójára azt a fodrászszékfejtámaszt, amely az azóta eltelt évtizedekben védjegyévé vált. Annak okát, hogy miért is viseli a különös kiegészítőt, senkinek nem árulta el, már csak azért sem, mert a kellék rögzítése óta nem szólalt meg, még csak szemkontaktust sem vett fel senkivel. Mivel semmire nem reagált, szülei öt évnyi türelmes várakozás után a gyálamelléki szanatóriumba küldték, azóta is ott üldögél, álldogál vagy fekszik oldalára fordulva. B’la különös „elvonulásának” története messzi földre eljutott és lelkes követőkre is talált. Ők az engeliánusok, akiknek első csoportja a Massachusetts államban található Somerville városában jelent meg 1993-ban. A megalakulás évében még csak négy tagot számláló kommuna mára egy több mint ötszáz fős szektává terebélyesedett. Tagjai B’lához hasonlóan abszolút nem kommunikálnak senkivel, ellátásukat, ügyeik intézését egy önkéntesekből álló csoport vállalta magára, akik mérhetetlenül tisztelik az engeliánusokat, a bolygó megmentőiként tekintenek rájuk, akik a ceremoniális elvonulás során átlényegülve egy magasabb dimenzióba transzportálják az emberi létezés értelmét.

Engel B'la Tulafa 1988

„UNOM A LOGIKÁT!” – csattant fel Berloiz Mandu szlovén ihletrendész, amikor Antoinett Cai flamand orgiaszervező a végstádiumban lévő Tobee Tei svájci Ticino kantonban található nyaralójának teraszán legyintett egyet, mondván, Tei szenvedése nélkülöz minden értelmet, erősen kifogásolható minőségű és gyalázatosan végrehajtott. Cai „végasszony” mindig is lelkesen irritálta környezetét, mániákus botrányhősként egyetlen alkalmat sem szalasztott el, ha megérezte a polgárpukkasztás lehetőségének fanyar illatát. Az általa szervezett orgiák a 80-as évektől kezdve, havi rendszerességgel borzolták a kedélyeket a svédországi Gälve városában. Ezeken az összejöveteleken Cai és egy ministránsfiúnak öltöztetett kecskebak szigorú szabályok szerint instruálta a meghívottakat, akiknek az orgazmuson kívül minden megengedett volt. Antoinett Cai az egyik ilyen orgián ismerkedett meg az imént már említett Tobee Tei hivatásos léttagadóval, akivel később összeházasodott, de miután Tei kitartó munkával elérte élete célját és halálosan megbetegedett, Cai nem kívánta a továbbiakban gondját viselni. Ekkor hagyta el bal karját a legendás legyintés, melyet követően unalmában öngyilkos lett.

Antoinett Cai Ticino kanton (Svájc) 1987

…ÉS AKKOR GRATVA SÁMA nyugalmazott hangulatidomár úgy döntött, hogy a továbbiakban nem hoz döntéseket, ez lesz az utolsó, neki csak az erdő és mindaz, amit az magába foglal, titkol, bújtat vagy éppen magából megmutat, felfed, sugall, ő feladja, ami eddig lezajlott benne és körülötte, egyúttal átadja tehát magát neki teljes egészében vagy egész teljességében, csak egy zugot keres és talán majd talál a végtelenben, ahol s ahonnan szemlélődik, kémlel, fürkész és mereng, mert eddig már annyi minden és ezután már annyira semmi…

Gratva Sáma Gallap határában (Dél–Csehország) 2020

A NŐ AZ ABLAKBAN. Mindenki csak így ismerte Drávamartonban azt a harminc körüli nőt, aki naphosszat Pilóta utcai háza ablakában állt, és rezzenéstelen arccal nézte a szemközti oldalon álló romos épületet, amelyben már egy évtizede nem lakott senki. A nő minden reggel pontban kilenckor nyitotta ki az ablakot, megfogta a vasrácsot és elkezdte a megfigyelést. Délben aztán eltűnt harminc percre, majd visszatért és este nyolcig folytatta a szemlélődést. Bárki kérdezte, hogy miért és mit néz azon az elhagyatott házon, senkinek nem válaszolt. Volt, aki annyira felbőszült azon, hogy nem kapott érdemleges reakciót a feltett kérdésre, hogy rendőrt hívott, de mivel nem tilos az ablakban állni és nézelődni, Bojdis Ottó körzeti megbízott bajszát harapdálva, ingerülten távozott, mondván, ne zaklassák már őt ilyen „piszlicsáré ügyekkel”. A szemközti ház. Korábban egy nyugalmazott cirkuszi bohóc élt ott, bizonyos Teodor Breunfeld, művésznevén Ipiapacs. Magának való ember volt, aki nem sok vizet zavart. Miután nyugdíjazták, alig mozdult ki a házból, naphosszat az ablakban állt, és meredten bámult a szemközti épületre. Minden reggel, pontban kilenckor kinyitotta az ablakot, megfogta a vasrácsot és megkezdte a megfigyelést. Délben aztán eltűnt harminc percre, majd visszatért, és este nyolcig folytatta a szemlélődést. Bárki kérdezte, hogy miért és mit néz azon a szemközti házon, senkinek nem válaszolt. Egy napon aztán nem jelent meg többé az ablakban. Egy Skoda 1203-as halottaskocsi érkezett, hogy elszállítsa Ipiapacsot. A szemközti ház ablakában másnap kilenckor jelent meg először a nő.

A nő az ablakban Drávamarton, Pilóta utca 24. 1987

HERR LIPÓT 1978. április 7-én arra a felismerésre ébredt, hogy ő valójában orvos. Az addig szobafestőként dolgozó fiatalember úgy gondolta, választott szakmájához elég a hivatástudat, egyetemi tanulmányokra nincs szüksége. Még aznap ellátogatott a debreceni bolhapiacra (ismertebb nevén Zsibogó), ahol beszerzett minden általa szükségesnek vélt orvosi eszközt és munkaruhát, majd a Csapó utcai paneltömb alján található garázsában megkezdte rendelője kialakítását. A környéken hamar híre ment Herr doktor felbukkanásának, beindult a praxis, sorra jártak hozzá a betegek. Ahogy később a rendőrségi kihallgatásakor fogalmazott, érzésből gyógyított, pusztán a megérzéseire hagyatkozott. Ennek köszönhetően praktizálásának három hónapja alatt tizenhét páciensnél a már meglévő betegségüket újabbakkal gazdagította, nyolc embert az intenzív osztályra juttatott, hárman pedig életüket vesztették a kezelés során. Az áldozatokat preparálta és nyolcadik emeleti lakásában tárolta.

Herr doktor ámokfutása július 9-én ért véget, amikor az egyik felháborodott beteg, akinek vakbelét porrá őrölt szemüveglencse kúraszerű adagolásával próbálta gyógyítani, értesítette a rendőrséget, a hatóság emberei pedig véget vetettek Lipót „áldásos tevékenységének”. A sarlatánt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd miután a börtönben is folytatta hivatását, és ennek egy rabtársa esett áldozatául, 1982. január 6-án kivégezték. Herr Lipót utolsó szavai a következők voltak: „Orvos vagyok, doktor, óriási hibát követnek el!”

Herr Lipót Debrecen, Csapó utca, a rendelővé átalakított garázs előtt 1978. 04. 09.

OTTYÁN B BÉLA magasan jegyzett, de alacsonyan szárnyaló művészete megannyi kérdéssel operál, a személyes közbenjárása által generált szimbólumok közötti távolságok megállapításának valós igénye nélkül. Szervilis dühe időszakos elfojtásokkal tartja ébren szundikálni vágyó támadhatatlanságának spontán pozícionálását. Béla a strukturálatlan időzítés mestere, és mint olyan, ilyen. Kortársaitól történő idő előtti elhatárolódása tette elérhetővé számára azt a letisztult kontraverziót, amellyel a 80-as évek második felében működő Látens Hazafiak Ostromorientált Bandériumának alapító, egyben egyetlen tagjaként, az Alpok filozófiai alapú meghódítása közben papírra vetette A Tér elhagyására ma délelőtt kerülhet sor című, fáziskésleltető, összegző művét, amely azóta is pregnáns türelemmel pöffeszkedik a kultúrtörténet alagsorában.

Ottyán B Béla filozófus Ózd 1986

2004. FEBRUÁR 21-ÉN sikeresen tüntette el magát a négytagú PAP, vagyis a Paranormal Attitude Postgroup. A Borz testvérek által életre hívott társulat 1999-ben kezdte meg működését. Borz Zalán és Borz Vendel anyagmozgatóként dolgoztak egy tejüzemben, itt ismerkedtek meg egy cigarettaszünet alkalmával Szotyori Pál és Feleki Mihály gépkezelőkkel. Hamar kiderült, hogy mindannyian élénk érdeklődést mutatnak a tudományos alapon nem megmagyarázható történések iránt. Ahogy cigarettájuk végére értek, elhatározták, hogy egyesítik erőiket, és közösen erednek a természetfölötti jelenségek nyomába. Másnap azonnali hatállyal felmondtak munkahelyükön, eladták ingóságaikat, és az így befolyt összegből egy romos épületet vásároltak Budapest XXII. kerületében, a Tóth József utcában. Végső célként önmaguk fokozatos eltüntetését határozták meg, a folyamatot fényképekkel akarván dokumentálni. Az ötletet Pra Vej’t, a kölni Eintretasieren Schule legendás vezetőjének egyik elméleti okfejtése szolgáltatta, amelyben a máglyahalált halt egykori parafenomén az élve elhalálozás gondolatával foglalkozott. Úgy vélte, hogy az ember eltűnhet, átlényegülhet anélkül, hogy életfunkciói megszűnnének, egy sikeres dimenzióváltás után így szavatolható az anyagi test kontinuitása. A PAP tagjai Vej’t útmutatásai alapján láttak hozzá önmaguk eltüntetéséhez 2003 tavaszán. Már az első napokban igen sikeresnek bizonyultak. A Borz testvérek jártak az élen, akik egy hét után halványan érezték ugyan felső végtagjaikat, ám azok már nem voltak láthatóak. Szotyori Pál alulról kezdett el fogyni, jobb lába tűnt el, míg Feleki Mihály egyelőre csak a bal fülétől vehetett átmenetileg búcsút. A kezdeti sikereken felbuzdulva a négyes tagjai nagyobb sebességi fokozatba kapcsoltak, így kevesebb, mint egy év alatt végérvényesen eltűntek. Az utolsó fotót 2004. február 21-re dátumozták, ezt követően nem készült több felvétel. Az önkormányzat munkatársai találták meg végül a fényképezőgépet, így rekonstruálni tudták a történteket. Sajnos azonban a dimenzióváltás mégsem sikerült teljes mértékben, mert azóta is több lakossági bejelentés érkezett a környékről, amelyek arról számolnak be, hogy férfiak hangját hallják, akik egy titokzatos Vej’t nevű mágusnak a túlvilági rabszolgáiként panaszkodnak életkörülményeikre.

Borz Vendel, Borz Zalán, Szotyori P á l é s F e l e k i M i h á l y eltűnőben Budapest, XXII. kerület, Tóth József utca 2003. 05. 25.

MARTA EDUÁRD a Vácuumtechnikai Gépgyár karbantartó-javító részlegének műszakvezetői irodájában felkészülten, elszántan ugyanakkor lélegzet-visszafojtva várta a pillanatot, amikor végre szemtől szemben állhat üldözőjével, azzal a földönkívüli ügynökkel, aki már hét éve keseríti meg az életét állandó jelenlétével, telepatikus úton történő kérdezősködésével és fenyegetéseivel. 1996. január 23-án reggel a szokásos módon imával és másfél deci keverttel indította a napot. A Savolda utcai buszmegállóban állva figyelt fel arra, hogy a szemközti oldalon terebélyesedő platánfa tövéből figyeli őt messzelátóval egy ballonkabátos férfi. Akkor kezdődött. Eleinte véletlenek sorozatának gondolta, hogy az illető napi rendszerességgel keresztezi az útját, egy éjjel még álmában is megjelent, és tájékoztatta arról, hogy a Plnxx bolygóról érkezett, küldetése van, amelynek mibenlétéről nem áll módjában felvilágosítást adni, ezt követően pedig életének intim részleteiről kezdte faggatni. Ekkor tudatosult Marta Eduárdban, hogy itt többről van szó, mint puszta véletlenek egybeesése. Verbális kommunikációra soha nem nyílt lehetősége az ügynökkel, mert amikor néhány alkalommal, pár feles után bátorságot merítve, oda akart menni hozzá, pillanatokon belül nyomaveszett. Marta Eduárd végső kétségbeesésében úgy döntött, hogy ez így nem mehet tovább, véget kell vetni az elviselhetetlen zaklatásnak. „Kell egy terv”, gondolta Eduárd, majd munkához látott. Úgy vélte, lépre csalja élete megnyomorítóját, és térugrás segítségével szabadul meg tőle, amely során az ügynök kiszinkronizálódik a számára helyt adó téresszenciából a nemtér-nemidőbe, majd különféle szerinómanipulációk után beszinkronizálódik egy másik téresszenciába, egy másik helyen. Terve végrehajtásához egykori munkahelyének, a fentebb említett Vácuumtechnikai Gépgyár karbantartó-javító részlegében található műszakvezetői irodát szemelte ki. Ezt a bódét alakította át dimenzióváltásra alkalmas burkolati hajtóművé, majd várt. Az ügynök helyett végül lakossági bejelentés nyomán a mentőszolgálat munkatársai érkeztek meg, akik hosszas rábeszélést követően kitessékelték Marta Eduárdot az irodából, majd kényszerzubbonyba helyezve elszállították a pszichiátriára.

Marta Eduárd Bálaszeg, a Vácuumtechnikai Gépgyár karbantartó–javító részlegében 2003. 03. 14. (a Mentőszolgálat felvétele)

„A MINDENNAPOK öntudatos halottkémének tartom magam, pánik keltette időkben jajveszékelve hancúrozó, mániás attitűdmágnásnak, érthetetlenül bonyolult végrendeletek dilettáns kódfejtőjének, pellengérre állított, önmarcangoló szökevénynek, aki az egyre táguló katlanból történő végérvényes távozás záros határidejének szigorú betartásáért felel.”

Mahatma Delej dél-urbánus iránymutató Gokarna (India) 1986

„FRANÇOIS GOND a hétvégék megszállottja, aki az unalmasnak és céltalannak tartott hétköznapokon bezárkózik lakásába, lehúzza a redőnyt, és öt napon keresztül alszik. Nem tudom, hogy csinálja, de azt mondja, hogy korábban ráérzett valamire, amihez csökönyösen ragaszkodik, egyfajta megoldóképletre, ami végérvényesen kitagadja őt azokból a váratlan helyzetekből, amelyekbe azt megelőzően hosszas erőfeszítések árán juttatta magát, és amelyekből olyan remek kilátás nyílt a praktikum diktatúrájára. Gond hallgat, nem árulja el, hogy mit talált, ragaszkodik a kizárólagossághoz, annyi azonban bizonyos, hogy napjait számlálja, osztályozza, idealizálja, és ez az az elegy, amire esküszik, ez az az állapot, amelyben meglelte komfortzónáját. És hogy mit csinál hétvégén? Ébren van.”

(Peirre Alaman bázisnyelvész feljegyzése François Gond álláspontkutatóról, akinek tíz éven keresztül a szomszédja volt)

François Gond Petiteroun (Franciaország) 2000. 05. 05.

KIPUFOGÓRA SZERELHETŐ GRILL , kofferbe hajtogatható autó, zenélő cigaretta vagy éppen a felvételen is látható levélszínező szerkezet. Csak néhány találmány a Koronnay testvérek kollekciójából.

Koronnay Elek és Koronnay Iván gyermekkoruktól kezdve feltalálónak készültek, az első szárnypróbáltatásokra a gemencéstarlói szülői házban került sor. A baromfiudvarban, a konyhakertben és a házon belül kísérleteztek különböző hatékonyságnövelő és életminőségjavító módszerekkel. Próbálkozásaik rendre kudarcot vallottak, de ők nem adták fel, és a sikertelenségből erőt merítettek további találmányok kidolgozásához. Szülőfalujukból elkerülve a fővárosban telepedtek le, ahol heti szinten jelentettek be szabadalmakat a Találmányi Hivatalhoz. Csak az 1995-ös évben 48 találmányt próbáltak bejegyezni, amelyek közül 47-et már az első körben elutasítottak, viszont egy ötletük, a fentebb már említett levélszínező szerkezet először felkeltette a hivatal érdeklődését. A módszer a dísznövények unalmas, zöld levélszínét kívánta változatosabbá varázsolni. Második körben aztán ezt a korszakalkotó újítást is elutasították, annak értelmetlenségére hivatkozva, és ezt a döntést már roppant elégedetlenül vették tudomásul a testvérek. Úgy gondolták, hogy zsenialitásukat nem igazán értékelik Magyarországon, ezért 1996-ban New Yorkba vándoroltak ki, ahol mint feltalálók ugyanúgy kudarcot vallottak, ugyanakkor alapszinten megtanultak gitározni, azóta utcazenélésből élnek.

A Koronnay testvérek a levélszínező szerkezet első tesztelését végzik Budapest 1995. 09. 17.

ELEKNAY TERÉZ 1917-ben vándorolt ki Bolíviába, miután egy évvel korábban Debrecenben megismerkedett Aldomar Perdóval, a legendás La Paz Geoart 0® művészeti csoport skizofrén költőjével, aki tisztázatlan körülmények között, egy mindmáig megoldatlan emberrablási ügy mellékszálaként jutott el Magyarországra még 1915 májusában. Eleknay első látásra szó szerint belebolondult Perdóba, szinte azonnal produkálni kezdte a költő tüneteit, ugyanazon látomások és kényszerképzetek kezdték gyötörni és gyönyörködtetni. Mielőtt elutazott, egymondatos végrendéletében rendelkezett minden ingóságáról: „Minden a tiétek.” Bolíviában aztán ő maga is csatlakozott a fentebb már említett művész kommunához, amelynek két tagjához, Ocras Teolondonhoz és Margeta Illofylhez is feleségül ment, és ő intézte a csoport zavaros pénzügyeit is. A közel ötven tagot számláló La Paz Geoart 0® a korszak deviáns művészeit sorakoztatta fel a világ minden tájáról. Tárlataik rendszerint botrányba fulladtak, hol egy kiállító öngyilkossága, hol a közönség nyilvános önkielégítésre kényszerítése színesítette a megnyitókat. A hatóságok üldözték őket, de ezt kifejezetten élvezték a csoport tagjai, akik tulajdonképpen mindenkit megvetettek, beleértve saját magukat is. A művészi kifejezés lényegét egyik tagjuk, a norvég Oooten Mipyon fogalmazta meg tűpontosan a New Yorkernek adott interjújában: „Addig haldoklunk, amíg meg nem születünk.” 1925. január 7-én reggel 6 órakor, mialatt a többiek aludtak, Eleknay Teréz egy hentesbárddal végigjárta a kommuna lakóházait, és mindenkit kivégzett. Ahogy később fogalmazott, „a feladat” végrehajtása után megkérte az egyetlen túlélőt, Aldomar Perdót, hogy készítsen róla egy fotót, ezután kezet fogott a felvétel készítőjével, minden jót kívánt mentorának, majd feladta magát a rendőrségen. 2001-ben hunyt el egy La Paz-i elmegyógyintézetben.

E l e k n a y Te r é z Bolívia 1925. 01. 07.

BÓTA ANDOR amatőr csillagász szent meggyőződése volt, hogy van egy pont. Olyan erősen érezte ezt, hogy már tudta. „Igen, létezik, csak meg kell találni a pontot, minden onnan, abból a pontból indul ki, és én meg fogom találni.” Hosszú éveken keresztül várta és tervezte a találkozást. Neki is el kellett jutnia egy pontra, átszellemülni, felkészülni, hogy aztán a megfelelő pillanatban meglássa a pontot. Ízekre szedte napjait, a tennivalók elvégzésének határidőt szabott, rendszerben hitt és gondolkodott. Fegyelmezetten készült és mindent a pont megtalálásának rendelt alá. Többen kérdezték, hogy miféle pont ez, miért olyan fontos a megtalálása, és amúgy is, miben változtatja ez meg a kútfúróként dolgozó Andor életét? „Nem tudom és nem is érdekel, a pont nemrég felvette velem a kapcsolatot, és arra kért, hogy találjam meg, engem szemelt ki a feladatra.” Hogy mi történik majd, miután megtalálja a pontot, azzal nem foglalkozott. Bonyolult számításokat végzett annak kiderítésére, hogy melyik nap a megfelelő a nagy találkozásra. Úgy gondolta, hogy az időpont lesz a kulcs, és ha a megfelelő pillanatban az ekvatoriális mechanikára szerelt Newton-féle tükrös távcsövét az égre irányítja, meglátja a pontot, pontosabban a pont felfedi előtte önmagát. A kalkuláció a 2018. május 25-ei 16 óra 30 percet jelölte meg a nagy eseményre. Aznap már 15 órakor felvette pozícióját a Vészlak község határában található Homordombon, és várt. 16 óra 30 perckor aztán belenézett a távcsőbe. A megfigyelés pontosan 55 másodpercig tartott, aztán szótlanul összepakolta a szerkezetet, hazament, és soha többé nem szólalt meg. Barátai, ismerősei faggatták ugyan, hogy mit látott, de a kérdésekre Bóta Andor csupán egyetlen alkalommal válaszolt. „Igen, láttam őt, meggyőzött arról, hogy nem létezik.”

Bóta Andor Vészlak 2018. 05. 25.

A SZAKIRODALOM objektofíliának nevezi a tárgyak iránt érzett szerelmet, illetve szexuális vágyat. Dück Nimród, a jászvafői Csapágygyár automatizálási technikusa nem ismerte a fogalmat, az érzést annál inkább. 1998-ban jelentkeztek az első tünetek. Nagypapája halála után ugyanis megörökölte Dück Tivadar egykori kovácsműhelyét, egy romos épületet Pléhtarján határában. Amint megpillantotta az objektumot, azonnal beleszeretett. Viszolyogtató érzés volt, mert mégiscsak egy épületről volt szó. Nimród érezte, hogy ez nem egészen normális állapot. Eleinte próbált küzdeni ellene, de amikor már éjjel-nappal az egykori műhely maradványaira gondolt, sőt álmaiban is jelen volt a kedvese, tudta, hogy nincs mit tenni, ez bizony szerelem. Augusztus 17-én vett egy csokor rózsát, befújta magát illatos kölnivel, és pontban 17 órakor megjelent a nagypapa műhelyénél. Alaposan szemügyre vette a málló vakolatot, a falakon tátongó lyukakat, törmelékeket, csöveket és oszlopokat, majd némi hezitálás után szerelmet vallott választottjának. Miután tanújelét adta, hogy mély érzéseket táplál vágyainak tárgya iránt, elhatározta, hogy ezeket az érzelmeket nyíltan felvállalja, és bejelenti házassági szándékát a helyi önkormányzatnál. Másnap felkereste a hivatalt. Sallangné Tuba Ilona anyakönyvvezető éppen kedvenc gömbnyalókáját szopogatta, amikor Nimród megtette a nagy bejelentést. Icuka nagyot nyelt, és az utolsó pillanatban kapta ki szájából az édességet, megmentve saját életét és a nyalókát. Miután valamelyest magához tért a sokkból, próbálta jobb belátásra bírni Nimródot, aki azonban tántoríthatatlan volt. Órákon át zajlott az érvek ütköztetése, végül kiegyeztek döntetlenben, és a bejegyzett élettársi kapcsolatban állapodtak meg. Az anyakönyvvezető úgy gondolta, hogy a házasság ugyan túlzás, de az élettársi kapcsolat még jól is elsülhet, híressé tenné a falut. Sallangné viszonzatlan érzéseket táplált ugyanis Düllöng Antal polgármester iránt, akinek meggyőződése volt, hogy valami izgalmasra, szokatlanra van szüksége a településnek, hogy az emberek felfigyeljenek rá. Az egyezség tehát megköttetett. Nimród szerelme udvarára költözött egy lakókocsiba, és azóta is heti rendszerességgel ad interjúkat a világ minden tájáról érkező újságíróknak. Pléhtarján bekerült a hírekbe, fellendült a turizmus, ezért cserébe Nimród az önkormányzattól fix juttatást kap. A szerelmesek boldogan élnek, amíg egymásra nem omlanak.

Dück Nimród Pléhtarján 1999

A DEPRIMÁLÓ JÓZANSÁG szerzőjéről, Ungvárt Aladárról egyetlen fénykép készült egész életében. A titokzatos válságnavigátor és morálkonstruktőr mindig is kerülte a nyilvánosságot, pálladányi háza kapuját is csak a legszükségesebb esetben lépte át. Senki nem, viszont minden érdekelte, behatóan tanulmányozta az elkvarista gemorizációt, lázasan kutatta a puttas-i inkvaráció és az enzotrópikus szekventálás kapcsolatát, fáradhatatlanul bolyongott a Xiomyn Attros által megalkotott ún. bellista opportuálás bonyolult dzsungelében, de érdekelték a minimalista metafizika, a szumma filozófia és a dendrista tanok is. Hűséges barátja volt a neves versfertőtlenítő, Olp Tihamér, akivel kizárólag levelezés formájában tartotta a kapcsolatot. „Tihi” egy alkalommal gondolt egy merészet és meglátogatta. Ungvárt nem vette jó néven barátja személyes kapcsolatfelvételi szándékát, és elzavarta a „betolakodót”. Ez volt az utolsó érintkezése az emberek világával, 2014-től kezdve nem mozdult ki otthonából, három évvel később egy búcsúlevél formájában megátkozott mindenkit, majd rejtélyes körülmények között eltűnt, holttestét azóta sem találták meg.

Ungvárt Aladár morálkonstruktőr Pálladány (kiskertjének hátsó kerítése) 2010

HOLP HENRIK rádőlt a Barkas kormányára és elaludt. Aztán a jármű egyszer csak felemelkedett. A fatelep udvarán összesereglett emberek szótlanul csodálták a jelenetet, ugyanakkor nem érte őket váratlanul, amit láttak. Tudták, hogy Henrik egyszer megteszi. Erről beszélt, amióta csak ismerték. Hogy el fog menni, és viszi magával a Barkast is. Azt mondta, hogy jön majd egy álom, amely olyan erős lesz, hogy elragadja őket, és hogy mindent itt fognak hagyni, mert már semmire nem lesz szükségük. Henrik arca nyugodt volt, a Barkas sem köhögött már, mint annak előtte. Szépen, egyenletesen járt a motor, soha nem volt még ilyen tiszta hangja. Kérdezték korábban, hogy hova fognak menni, de Henrik ilyenkor csak mosolygott, legfeljebb annyit mondott: „Az mindegy, csak innen el.” Most lassan emelkedtek, méterről méterre távolodtak a földtől. Henrik kollégáit melegség és egy vágyakozó érzés járta át. Munkatársukkal akartak menni, de hasztalan próbáltak elrugaszkodni a talajtól. És ekkor rájöttek, hogy ez felkészülés nélkül nem megy. Holp Henrik évtizedek óta tervezgette a távozást, folyton erről beszélt, gondolkodott. Ma végre sikerült neki. Lassan apró ponttá zsugorodott a Barkas, a motor zúgása távoli nesz volt csupán, míg végül eltűnt a szemük elől. Pár percig még szótlanul álltak, égre szegezett tekintettel, aztán mindenki visszament dolgozni, és soha többé nem hozta szóba egyikük sem Holp Henrik és a Barkas csodálatos távozását.

Holp Henrik Lápharmat 1976. 05. 19.

fictures A fénykép a megjelenésétől fogva feszegeti a tér–idő, a valóság–virtualitás és az igaz–hamis fogalmak határait. A fénykép meghatároz egy időt, egy teret, egy személyt, egy eseményt, a valóság illúzióját nyújtja. Roland Barthes gondolatai a fotográfiában látott igazság 50

és a vitathatatlan hitelesség médiumáról a mai vizuális világban meginogni látszanak. „Fotográfiai ábrázoltnak nem azt a fakultatíve valóságos dolgot nevezem, amelyre egy kép vagy jel utal, hanem a fényképezőgép lencséje elé állított szükségszerűen valóságos dolgot, azt, aminek híján fotográfia sincs. (…) a Fotográfiát nézve soha nem tagadhatom le, hogy a dolog ott volt. Benne a valóság és a múlt együtt van jelen. Minthogy ez a >> kényszerhelyzet << csak a Fotográfiára jellemző, kizárásos alapon ezt kell a Fotográfia lényének, noémájának tartanunk.” 1

Valójában azonban úgy gondolni a kommunikációra, mint ami vagy igaz, vagy hamis, egyfelől nagyon megnyugtató, másfelől teljes mértékben téves megközelítés. Egyrészt a privát fotózásból adódó hihetetlen mennyiségű képtermelés ma már nem is materializálódik, kijelzőkön vagy képernyőkön él. Az internetfelhasználók napi szinten több millió képet töltenek fel a világhálóra, személyes híreket közölve. A képi megjelenés ráerősít a kép valóság- és hírértékére. Bizonyos manipulált képek futótűzként terjednek pl. a közösségi oldalakon, és ezekről nagyon sokan azt hiszik, hogy igaziak, valóságtartalmukról meg sem győződve. A másik oldalon a hírközlésben az objektivitás elve tartja magát a professzionális újságírók körében. Az újságírók híreket termelnek, és ezek mellé megerősítő dokumentumokként szerkesztenek képeket.

A hamis kép a fotótörténetben is gyakran feltűnt, és a mai napig megjelenik. Hippolyte Bayard-nak tulajdonítható az első ilyen kép. Halottnak tettette magát, majd a következő szöveget írta az Önarckép vízbefúltan című fényképe hátsó oldalára: „A holttest, amit ezen a képen látnak, ama Hippolyte Bayardé, annak az eljárásnak a felfedezőjéé, melynek felséges eredményeit éppen most látták vagy éppen most fogják látni. Amint ismeretes előttem, ez a tehetséges és fáradhatatlan kutató körülbelül három esztendőn keresztül foglalkozott találmányának tökéletesítésével. Ámbár ő maga azokat tökéletlennek találja, az Akadémia, a király és mindazok, akik ezeket a képeket látták, csodálkoztak, mint ahogy most Önök is csodálkoznak. Mindez sok megbecsülést szerzett neki, ellenben egyetlen centimet sem. A kormányzat, mely monsieur Daguerre-nek túlságosan sokat is adott, kijelentette, hogy monsieur Bayard érdekében nem tehet semmit. Így hát a szerencsétlen vízbe fojtotta magát, Ó, emberi állhatatlanság! Művészek, tudósok és újságok hosszú időn át foglalkoztak vele, és ma, hogy néhány nap óta fel van a hullaházban ravatalozva, még senki sem ismerte fel és senki sem érdeklődött iránta. Azonban, hölgyeim és uraim, beszéljünk másról, mert félek, hogy orrukat a nagy részvéttől el fogják húzni, annál is inkább, mert, amint észre vehetik, az ábrázolt ember arca és kezei máris kezdenek rohadni. 1840. október 18.” 2

A sokat hangoztatott „valóságábrázolás” a média bizonytalan kifejezései közé tartozik. A különböző sajtóorgánumokban megjelenő képek a befogadóval együtt hoznak létre egyfajta alternatív valóságot, amelynek kérdéses a hitelessége. A könyvben különleges emberek láthatók, mellettük életük fontos eseményei szöveges formában. Emberábrázolás és képaláírás. A kép, a szöveg és a befogadó háromszögéből születik meg egy sajátos valóság, amely lehet, hogy igazi, de az is lehet, hogy nem az. Az anyagi világhoz erősen köthető, archaikus technika (nedves kollódiumos és zselatinos száraz lemezekre készültek a felvételek) a jelen, a valóságosság, a megtörténtség érzését erősíti.

VA R G A TA M Á S

1 2

ROLAND BARTHES: Világoskamra, ford. Ferch Magda, Bp., Európa, 1985, 88. HERMANN SPEER: A fényképezés egy mellőzött feltalálója, ford. nélk., Fényképművészeti tájékoztató, 1961/2, 52–53.