Robert Merle: Francia história

tehát helyet keresett s talált is számára egy sarlat-i hugenotta úrhölgynél, ki igen jól bánt a lánnyal, s egy röpke hónap leforgása alatt meg is térítette őt hitünkre. Apámat úgy megörvendeztette e fordulat, hogy azon túl rendszeresen ellátogatott anyám volt komornájához, ahányszor valamely dolga akadt Sarlat-ban, s mindig vitt is neki holmi csekélyke ajándékot, kedélyesen meglapogatta szép vörös karját, majd szokás szerint csattanós csókot nyomott szép piros orcája mindkét felére. Mindezt nagy ártatlanul s nyíltan cselekedte, nemegyszer előttem, mégis megütköztem rajt', mert sejtettem: odahaza bezzeg sosem tenne ilyet apám.

Anyám végképp elkeseredett, amikor nem sokkal Cathau után Franchou-tól is megfosztották, s nagyon megharagudott miatta apámra. Reggeltől estig s nemegyszer éjjel is pörölt vele, elhalmozva őt keserű szemrehányásaival, míglen apám fejvesztetten menekült előle szobáról szobára, mintha tizenkét ördög üldözné. "Jól mondottad, Jean - vallotta meg "Számadáskönyv"-ében -, a kebel eltakarta előlem a medáliát, s íme, a medália fonákja." Még nagyobb lett a haddelhadd, mikor a testvériség arra a gondolatra jött, hogy Franchou helyett Toinont rendelje Isabelle mellé, egy taniési leányzót, kit Duroy lelkész megtérített volt. A puszta hírre, hogy leendő szolgálója eretnek, anyám meggyűlölte Toinont, s szüntelen gyötörte, szapulta, gyalázta, elmondta ostobának, hígvelejűnek, buta libának, kódisnak, lotyónak, szajhának, szarházinak s csak az Isten tudja, minek nem. Tulajdon szememmel láttam, mint döfött egy hajtűt Toinon karjába úgy, hogy a vér is kiserkent, megtorlásképpen, amiért az a szegény leány moccanni mert, míg tükröt tartott piperészkedő anyámnak. Egy hónapig állta Toinon a pofonokat, botütéseket, szidalmakat s tűszúrásokat, akkor zokogva batyuba kötötte a cókmókját, s távozott.

- Asszonyom, ha továbbra is úgy viselkedik, mint a neveletlen gyermek, komorna helyett nevelőnőt fogadok kegyed mellé - mondta apám. És egy szép napon beállított hozzánk egy hegy-nő, egy szálas, vállas, bajszos, szigorú szemű és keskeny szájú hugenotta hajadon. Jó két fejjel magasabb volt anyámnál, s csendes megvetéssel tűrte szidalmait. Anyám két álló hétig nem mert rá kezet emelni; az a széles, nagy arc, úgy tetszett, elérhetetlen magasságban lebeg felette. Egy napfényes nyári reggel mégis kitört a vihar anyám szobájában.

- Alazais, tedd oda azt az asztalt - parancsolta anyám. Alazais szó nélkül felkapta a nehéz asztalt, mint a pelyhet, s oda tette, ahová anyám parancsolta.

- Jobban meggondolva még sincs jó helyen itt az asztal. Tedd inkább emide - mondta Isabelle.

Alazais engedelmeskedett.

- Vagy mégsem, tedd inkább a sarokba.

Alazais ezt is megtette, hanem amikor anyám negyedszer is át akarta rakatni vele az asztalt, nyersen leintette.

- Elég volt a packázásból, asszonyom. Pokolra e sok szeszéllyel. Az asztal marad, ahol van.

- Te senkiházi! - kelt ki magából Isabelle. - Hogy mersz velem ellenkezni? - és meglóbálta