Page 1

a KORONÁS CUKOR bemutatja:

V. évfolyam 1. szám, 2018.05.15.

Kedves Kaposfest Rajongók! A 2018. évi Kaposfestre való ráhangolódásként néhány emléket szeretnénk feleleveníteni a tavalyi fesztivál első napjáról. Baráti Kristóf és Várdai István művészeti vezetőkkel az élen mindent megteszünk, hogy az idei évben is jól érezzék magukat!

Szeretettel várjuk Önöket augusztus 13-19 között Kaposváron: a Kaposfest csapata


Lackfi János

Hangorkánok hangorkánja Zene szól, tessék hallgatni Nyitott füllel, szabadon, Fejünk ettől nem hasad ki: Gyárilag van lyuk azon. Nem fog fájni, nem kell félni – Bár ez nem igaz, a régi Vágyódás lüktetni fog: Száz éveken átsajog.

Az emberiségnek élte Vírusjárvány, semmi több, A földgolyó, ha túlélte, Alig pár napig köhög. Időnk bár csak villanásnyi, Mégsem fogsz mélyére ásni, Mert vár százezer terem: Belül tágas végtelen.

Mustármag bizony az ember, S hatalmas fát gyömöszölt Őbeléje türelemmel A teremtő anyaföld. Hőre, hóra oly érzékeny, De minden elfér fülében: Sereg érzés, hangulat Átviharzik perc alatt.


Hang hang után araszolva Levegő-kastélyt emel, Melyben ki-ki úr és szolga, Mindenséggel jó haver. Templomi s kocsmai dallam Egybehajlik egy-egy dalban, Tüsszentőpor, s hősi vér Egy darabban összefér.

Van ledér itt, van magasztos, Őrülés meg bőrülés, Van úrias és parasztos, Van szike és konyhakés. Nincs ily más teremtmény, mint ő, Haláltánca lét-keringő: Égi-földi vén zsivány, Csecsemő és csitri lány.

Az ember kanóc: kialszik, Rezge nádszál, roppanó, Ám fülébe balzsam hallszik: Rezgéssé lett kerge szó. Háború van a zenében, Küzd a márvány, küzd az ében, Aki hallja, belehal, S fel is támad: diadal.


Nyárvégi szivárvány, nyolcadszorra Ha a Kaposfest koncertjeinek állandó helyszínére, a Szivárvány Zeneházra gondolok, mindig megragad annak szépen formált, az egyiptomi díszítőművészet elemeit az art decóval keverő megjelenése. A neve pedig keresetlen egyszerűséggel jelzi azt, hogy ami benne történik és teret kap, az valóban széles palettán mozoghat, sokféle öltözetet magára vehet. Ez a fesztivál pedig a legelejétől fogva szakított a zenét pusztán csak saját absztrakt világában elhelyezni próbáló kulturális rendezvényekkel. A zeneművekben rejlő, jórészt még felfedezetlen energiákat kellett itt lángra lobbantani, és ehhez máris a legelső Kaposfest frenetikus pillanatokat biztosított: ha csak megemlítem Kocsis és Rados négykezesét, Pekka Kuusisto mezítlábas hegedülését vagy Bartók kétzongorásütőhangszeres szonátájának félelmetesen inspiratív előadását – a közönség előtt sokszor jórészt ismeretlen, ám világhírű muzsikusok alkalmi formációinak tolmácsolásában. Mindeközben el is felejtettük, hogy a Zeneház átadása késvén, a zeneiskola fullasztó termébe zsúfolódtunk be több százan, még a folyosón is állva, esetleg a szomszédos református templom szűk padsorai közé. És közben a fesztivál már ekkor is adott gasztro- és egyéb kulturális fogódzókat, jazz-zenét és cigánymuzsikát, kiállításokat, fotótárlatokat, amelyek a zene egyébként roppant nehezen megragadható világát próbálták közelebb juttatni hozzánk, kapcsolódva szerzőkhöz, művekhez, tematikához. Ez a sokszínű, sajátos arculat, ami a Kaposfest egyedi, utánozhatatlan hangulatát adja, ismét jelenésre kész. Nagyon várom, nemcsak azért, mert nagy csettintések közepette átböngésztem a koncertprogramot, hanem mert itt mindig kiderült valami egyéb is azoknak a műveknek a kapcsán, amelyek a fesztivál műsorainak gerincét adták. A művek és a művészeknek a világa észrevétlenül kerül közel hozzánk akkor, amikor nem hermetikusan elzárt módon, hanem akár a városban sétálva találkozunk egy-egy


matricákkal teleragasztott cselló- avagy hegedűtokkal, amelyet gazdája vidáman lóbál a főtér felé menet. Ezeket az időket várom, a szivárvány minden részletének kinyílását, amelynek alapszínét természetesen a zene adja, spontaneitásával, izgalmával, és a közönség, az errefelé hihetetlenül energikus és robbanékony közönség reagálásait, együtt-lélegzéseinket. Akkor pedig a szivárvány nemcsak a Zeneház fejléces levelein és az épület oromzatára írott szavakban, hanem az újdonságra éhes, meglepődni és gondolkodni akaró résztvevőknek a bensejében is végig fog húzódni, koloritját sokáig látjuk majd még otthon is, amikor talán egyszínűbbé válnak a napok. Jó lesz akkor felpezsdíteni némi Kaposfest-kékkel, sárgával, bíborral, naranccsal, smaragdzölddel.


Évelő Elmúlt egy év s már újra Feszt, a törzsvendég itt sose veszt, nyer’ ő nyerő!

Spirálon forgó csudalény, csupa erő és csupa fény, kacér acél.

A sorban immár nyolcadik, délceg hajó, nem morc ladik, vizen viszen.

Csonttá aszott kritikusok szíve olvadt gleccser, tocsog, öröm köbön.

A szökőkút a főteren virágzó tajtékot terem, habot habog.

Vivaldi, pár perc őrület, elzsibbasztott minden fület a kis dilis.

A bökős tornyok egy kicsit a menny hónalját csikizik, vihogni fog.

Eszelős buli a halál, Saint-Saëns cipője táncra áll, bokáz a frász.

Fenn túrókrémes fellegek desszertként tovalengenek, fazék az ég.

Aztán reped a harsona, hol víg, hol bús, hol marcona vihart kavart.

Lenn zengni gyűl a sok tücsök, gordonkások, hegedüsök, van, ó, vonó!

Az írógép is hangszer itt, sóval-borssal ízlés szerint, cicamica.

Bach precíz öröm, szinte fáj nincs a struktúrán grammnyi háj: örök körök.

A közönség meg tombol ám, mintha nyert volna tombolán, merő erő!

Aztán Mendelssohn gurigáz, fele ujjongás, fele gyász, arany zuhany... Lackfi János

A zene lift, luft, eledel, betölt, felemel, belehel, az ám, lazán!


Bach és az írógép Ahogyan az első nap műsorösszeállításán már látszott is, lesz itt minden, Bachtól az írógépig… És akkor még nem beszéltünk egy kis indító meglepetésről: a polgármesteri és fesztiváligazgatói megnyitó után Tömösközi László és Joó Szabolcs ütőhangszeres művészek egy XIV. Lajos korabeli indulóval kedveskedtek a karzaton elhelyezett két pár üstdob hathatós segítségével. A dübörgő kezdet után a csendet a Baráti-Várdai kettős törte meg, Bach Kétszólamú invencióival, amelyek bár a zongorajátékosok első stúdiumai között foglalnak helyet, mégis kitűnő nyitánynak bizonyultak, egy kicsit elemelve a földtől, a két vonóshangszer egyszerű, áttetsző tolmácsolásában. Ezek után egy hirtelen ugrással más világot, mégis bachi gondolatokat (és egy korálját is) villantott fel előttünk a Baráti Kristóf-Várdai István-Fejérvári Zoltán trió: Mendelssohn c-moll hármasát kezdték el játszani. A négytételes remekmű hangneme alapján talán hősies, energikus darabot várnánk, de a három játékos csodálatosan érzett rá a szerző hajlékony, érzelmes dallamvilágára, amikor már a nyitótételben hagyták énekelni, lélegezni a muzsikát, Fejérvári precíziós és rendkívül kimunkált kísérete, a rengeteg triolás figura szinte hajtotta előre a két vonóst, balkezének gyöngyözése élményszámba ment; Várdai István zengő hangja és Baráti frazeálása mindig tudatta, hogy éppen hol tartunk a muzsikában, volt mindenre idő és hely. A második tétel dúrkivilágosodása csak mértéktartó volt, jól érezték, hogy kell tartalékolni a fényeket még a mű további tételeire is; a Scherzo villódzása bravúros összmunka és figyelem eredményeként sziporkázott a színpadon, és a finálé hangvételét is nagyszerűen találták meg a játékosok, amikor Beethoven Kilencedik szimfóniájának scherzójából elemelt négyütemes motívumot, mint valami kertben talált labdát, ide-oda pattogtatták. A megérdemelt, kiabálós vastaps egyszeriben felfűtötte a hangulatot a szünetre.


A pauza után először Vivaldi La Follia-variációit hallhattuk. A közismert, középkori dallamra nagyon sokan írtak változatokat, most Vivaldi igen bravúros, hangulatgazdag alkotását hallhattuk, amelyben a pontosan, éneklően játszó Giovanni Guzzo (első hegedű) méltó társa volt Pusker Júlia (második hegedű) és Várdai István. A barokk szenvedély és érzelmesség délszaki világa remekbe szabott módon villant fel előttünk, lant- és csembalókísérettel.

A szenvedély és az élet után dekadencia és halál: SaintSaëns Danse macabre-jának kétzongorás átiratát adta elő Fejérvári Zoltán és Balog József. A két pianista játéka kiválóan illeszkedett, a hajlékony és szikárabban frazeáló Fejérvárit kitűnően egészítette ki a teltebben, zengőbben billentő Balog József, remekül megjelenítve a halál romantikus keringőzését. A francia szerző egy kevéssé ismert műve következett, amely a Szeptett névre hallgatott, és a zongorával kísért vonósötös mellé ezúttal, kissé meghökkentő módon, egy trombita csatlakozott. A darab fordulatai sokszor érdekes pillanatokat okoztak, azonban a játékosok összhangja remek volt, a trombita játéka nem tűnt annyira virtuóznak, inkább ötletszerűnek, a mű kusza halmaza azonban jól példázta, hogy nem annyira ihletből, mintsem unszolásra keletkezett – amint azt az idén is kiválóan konferáló Bősze Ádám bevezetőjéből megtudhattuk.


A végére egy igazi ráadás, Leroy Anderson Az írógép c. alkotása maradt, a vonósokkal kísért szólóhangszeren, egy igazi Remingtonon Tömösközi László kalapált lázasan (és precízen), talán egy cikk erejéig is futotta energiájából – mindenesetre a hangosan bravózó közönség még egy flekket kiharcolt magának, amikor megismételtette a kis sziporkát… Jóízű, bátor kezdet, szép este volt. Kutasy Zsolt

Augusztus 13 kész  
Augusztus 13 kész