Page 1


· Egy ·


A

csaknem örökkévalóságnyinak tûnõ nemlét után lassan felocsúdtam. Próbáltam megmozgatni a lábujjaimat, sikerült. Kiterülve hevertem a kórházi ágyon, és a lábaimat gipsz borította, de legalább megvoltak. Összeszorítottam a szemhéjamat, majd felnyitottam a szemem, és ezt kétszer megismételtem. Már nem forgott velem a szoba. Hol a pokolban lehetek? Azután a köd lassan felszakadozott a fejemben, és visszatért néhány emlékfoszlány. Hosszú éjszakák, nõvérek és injekciós tûk jelentek meg elõttem. Eszembe jutott, hogy valahányszor kezdtek volna kitisztulni a gondolataim, bejött a nõvér, és belém döfött valamit. Igen, így történt. Most azonban kezdtem tûrhetõen érezni magam. Többé tehát nem altatnak el. Vagy mégis? Belém nyilallt a gondolat, hogy talán mégsem hagyják abba. Mellkasomra ólomsúlyként nehezedett természetes szkepticizmusom az emberek indítékait illetõen. Egyszeriben ráébredtem, hogy eddig kábítószerekkel tömtek. Mivel egészen jól éreztem magam, erre semmi valós okuk nem lehetett – de sajnos arra sem, hogy abbahagyják a narkotikumok adagolását, ha megfizetik érte õket. „Tehát õrizd meg a higgadtságod, és tettesd magad továbbra is kábának” – csendült fel a bensõmben gyanakvóbb, bár bölcsebb énem hangja. Így tettem hát. Nagyjából tíz perc elteltével egy nõvér dugta be a fejét, én persze továbbra is úgy hevertem, mint akit kupán vágtak. A nõvér magamra hagyott. Ekkorra sikerült valamelyest felidéznem a történteket. Valamennyire emlékeztem rá, hogy valamiféle balesetet szen6


Amber kilenc hercege

vedtem. Ám az ezt követõ események csak homályosan rémlettek; ami pedig a korábbi életemet illeti, arról halvány sejtelmem sem volt. Arra azonban biztosan emlékeztem, hogy elõször egy kórházba vittek, és onnan kerültem erre a helyre. De vajon miért? Fogalmam sem volt róla. Mindenesetre úgy tûnt, a lábaim rendben vannak. Legalábbis elég erõsnek látszottak ahhoz, hogy megtartsanak, noha nem tudtam, mennyi idõ telt el, mióta eltörtek – mert hogy eltörtek, abban biztos voltam. Felültem. Jókora erõfeszítésembe került, mert az izmaimat nagyon kimerültnek éreztem. Odakint sötét volt, az ablak túloldalán maroknyi põre csillag pislákolt. Visszahunyorogtam rájuk, és átvetettem a lábaimat az ágy szélén. Szédülésem egy idõ után csillapodott, így az ágy fejének vaskeretét megragadva feltápászkodtam, és tettem néhány tétova lépést. Eddig megvolnánk; a lábaim megtartottak. Így hát elméletileg elég jó kondícióban voltam ahhoz, hogy kimerészkedjek a helyiségbõl. Visszabotorkáltam az ágyhoz, elnyúltam rajta, és törni kezdtem a fejem. Izzadtam és remegtem. Cukordrazsék és egyéb édességek képe lebegett elõttem. Valami bûzlik Dániában… Eszembe jutott, hogy autóbalesetet szenvedtem. Mégpedig pokoli súlyosat… Ekkor kitárult az ajtó, a nyíláson fény szökött be, és résnyire összehúzott szemem elõtt egy injekciós fecskendõt dajkáló nõvér jelent meg. A tenyeres-talpas, fekete hajú és sonkakarú ápolónõ odalépett az ágyamhoz. Amint fölém tornyosult, felültem. – Jó estét – köszöntem rá. – De hát hogyan?… Jó estét! – felelte. – Mikor engednek ki? – kérdeztem. 7


Amber krónikái

– Meg kell kérdeznem a doktor urat. – Akkor rajta, tegye meg! – reccsentem rá. – Kérem, tûrje fel a köntöse ujját! – Ezt inkább kihagynám. – De hát be kell adnom az injekcióját! – Ugyan már! Semmi szükségem rá! – Attól tartok, ezt a doktor úr jobban tudja. – Akkor küldje ide… tõle akarom hallani! De addig nem engedem, hogy hozzám érjen. – Bocsásson meg, de utasítást kaptam! – Ahogyan Eichmann hajdan, és nézze meg, mi történt vele! – vágtam vissza, és megcsóváltam a fejem. – Hát így állunk – konstatálta a nõvér. – Ezt jelentenem kell… – Tegye csak meg – feleltem –, és egyúttal azt is közölheti az orvossal, hogy úgy döntöttem, reggel elhagyom a kórházat. – De hát ez képtelenség! Hiszen még járni sem tud… és belsõ sérüléseket szenvedett… – Majd meglátjuk – mondtam. – Jó éjt! A nõvér válasz nélkül kisuhogott a látóterembõl. Csak hevertem az ágyon és töprengtem. Úgy tûnt, valamiféle magánintézetben vagyok… úgyhogy valakinek állnia kell a cechet. De ugyan kit ismertem én? Lelki szemeim elõtt egyetlen rokon képe sem bukkant fel. Sem barátoké. Akkor hát ki maradt? Az ellenségek? Törtem a fejem egy darabig, de eredménytelenül. Senki nem jutott eszembe, akinek e jótéteményt köszönhettem. Egyszeriben megvilágosodott elõttem, hogy a kocsimmal egy sziklaszirtrõl a tóba zuhantam. Ám ezenkívül az égvilágon semmit sem tudtam felidézni. Én… Egész testem megfeszült, és ismét verejtékezni kezdtem. Még azt sem tudtam, ki vagyok én. 8


Amber kilenc hercege

Le akartam foglalni magam valamivel, felültem hát, és elkezdtem letekerni a kötéseimet. Úgy láttam, hogy alattuk teljesen rendben vagyok. Egy csõdarabbal, amit az ágy fejérõl feszegettem le, széttörtem a jobb lábamat borító gipszet. Hirtelen úgy éreztem, hogy mihamarabb ki kell jutnom innen. Kipróbáltam a jobb lábamat. Kutya baja sem volt. Ripityára törtem a gipszet a bal lábamon is, felkeltem, és odamentem a ruhásszekrényhez. Teljesen üres volt. Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülemet. Visszasiettem az ágyamhoz, és a gipsztörmelék és letekert géz halmára heveredve betakaróztam. A befelé nyíló ajtó ismét feltárult. Egyszerre elárasztott a fény, és egy tagbaszakadt alakot pillantottam meg a villanykapcsolónál fehér köpenyben. – Mit kell hallanom… akadékoskodunk a nõvérrel? – kérdezte a pasas. Többé nem tettethettem, hogy alszom. – Nem tudom, mirõl beszél – mondtam. – Mi a gond? A behemót ráncba gyûrõdõ homloka azt mutatta, hogy ettõl egy-két másodpercre megzavarodott, azután kijelentette: – Itt az ideje a szurijának! – Maga tényleg orvos? – firtattam. – Nem éppen, de felhatalmazásom van, hogy beadjam magának az injekciót. – Én viszont nem kérek belõle – mondtam –, és ez törvény adta jogom. Ehhez mit szól? – Meg kell kapnia az injekcióját – jelentette ki a férfi, és átcsörtetett az ágy bal oldalára. Egyik kezében fecskendõt szorongatott, amit addig a háta mögött rejtegetett. Felettébb sportszerûtlen ütést mértem rá, úgy tíz centivel az övcsatja alá, amitõl térdre rogyott. A fickó némán hápogott. – Próbáljon csak megint a közelembe jönni – fenyegettem meg –, és tényleg ellátom a baját! 9


Amber krónikái

– Megvannak a módszereink, hogy elbánjunk a magához hasonló páciensekkel – nyögte ki a fickó levegõ után kapkodva. Tudtam, hogy ideje a tettek mezejére lépnem. – Hol vannak a ruháim? – kérdeztem. A pasas hallgatott. – Akkor hát azt hiszem, kénytelen leszek a magáét felhúzni. Adja csak ide szépen. Harmadjára beleuntam, hogy magamat ismételjem, úgyhogy a fickó fejére borítottam az ágynemût, és fejbe kólintottam a fémcsõvel. Aligha telt el két percnél több, és máris tetõtõl talpig fehérben, Moby Dick és a citromfagylalt színében feszítettem. Elfintorodtam. Begyömöszöltem a pasast a ruhásszekrénybe, és kikukucskáltam a rácsos ablakon. Az újhold ragyogó sarlója egy nyárfasor felett lebegve ölelte a telihold halovány korongját. A fû ezüstösen csillogott. Az éj tétován hátrált a pirkadat derengése elõl. Semmiféle jelbõl nem derült ki számomra, hol lehet ez a hely. Mindenesetre úgy láttam, az épület második emeletén lehetek, és alattam balra fénynégyszög rajzolódott ki, tudtomra adva, hogy az egyik földszinti ablak mögött valaki virraszt. Így hát kisiettem a szobámból, és végigtekintettem a folyosón. Bal felé távolabb egy fal zárta le újabb rácsos ablakkal, és négy további ajtót pillantottam meg, kettõt-kettõt mindkét oldalon. Vélhetõen ugyanolyan szobákra nyílnak, amilyen az enyém. Odamentem az ablakhoz, kinéztem rajta, de semmi érdekeset nem láttam: sötétbe burkolózó füves-ligetes térség húzódott itt is. Sarkon fordultam hát, és elindultam a másik irányba. Ajtók végeláthatatlan sora mellett haladtam el, de egyik alól sem szûrõdött ki fény, az egyedüli neszt a lépteim csapták a túlságosan nagy kölcsöncipõben. A vigyori pacák karórája szerint öt óra negyvennégyre járt az idõ. A fémcsövet az övembe dugtam, ott rejtõzött a fehér kórházi köpeny alatt, és minden egyes lépésnél a csípõmhöz dörzsölõdött. Nagyjából hét méterenként lámpabúrát szereltek 10


Amber kilenc hercege

a mennyezetre, a negyvenwattos izzók gyér fénnyel világították meg a folyosót. Jobboldalt lefelé vezetõ lépcsõsor nyílt. Megindultam rajta. Néma csend honolt, a lépcsõfokokat szõnyeg borította. Az elsõ emelet szakasztott mása volt az enyémnek – szobák végeláthatatlan sora –, úgyhogy folytattam utamat. A földszintre érve jobbra fordultam, és kerestem az ajtót, amely alól fénycsík szûrõdik ki. Jóval odébb találtam rá, csaknem a folyosó végén, és nem veszõdtem azzal, hogy bekopogjak. A fickó csicsás fürdõköntösben üldögélt a hatalmas, fényezett íróasztal mögött, és valami fõkönyvfélét nyálazott át éppen. Ez legalább nem kórterem volt. Az alak tágra nyílt, kivörösödött bagolyszemmel pillantott fel rám, és ajka már-már kiáltásra nyílt, de mindenre elszánt arckifejezésem láttán inkább elfojtotta. Felpattant a székbõl. Becsaptam magam mögött az ajtót, elõbbre nyomultam, és megszólítottam: – Jó reggelt! Maga nyakig ül a slamasztikában! Úgy látszik, az emberek mindig kíváncsiak rá, miféle bajba keveredtek, mert három másodperc múltán, mire átvágtam a szobán, a fickóból csak kibukott a kérdés: – Ezt meg hogy érti? – Úgy értem – feleltem –, hogy pert akasztok a nyakába, amiért minden érintkezési lehetõségtõl elvágva itt tartott, egy másikat pedig gondatlan veszélyeztetésért, amiért indokolatlanul nyomta belém a kábítószereket. Máris felléptek nálam az elvonási tünetek, és könnyen meglehet, hogy erõszakos cselekedetre ragadtatom magam… Az orvos felállt. – Takarodjon innen! – förmedt rám. Íróasztalán megpillantottam egy pakli cigarettát. Kivettem belõle egy szálat, rágyújtottam, és annyit mondtam: – Üljön le és fogja be a száját! Jócskán van megbeszélnivalónk! 11


Amber krónikái

Az orvos leült, de tovább jártatta a száját: – Ön több elõírást is megszeg a viselkedésével – berzenkedett. – Majd bíróságra viszem az ügyet, és õk eldöntik, hogy ki itt az elmarasztalható – riposztoztam. – Kérem vissza a ruháimat és a személyes ingóságaimat! Távozom az intézménybõl. – Ön nincs abban az állapotban… – Nem vagyok kíváncsi a véleményére. Adja ide a holmimat rögvest, vagy a törvény elõtt fog felelni! Az orvos egy gomb felé nyúlt az íróasztalán, de félreütöttem a kezét. – Nono! – horkantam fel. – Ezt akkor kellett volna megnyomnia, amikor beléptem. Most már túl késõ! – Corey úr, Ön igazán kiállhatatlanul viselkedik… „Corey?” – ízlelgettem a nevet. – Mások hoztak ugyan ide, de minden jogom megvan rá, hogy a saját lábamon sétáljak ki errõl az átkozott helyrõl. És ennek most jött el az ideje. Úgyhogy essünk túl rajta! – Ön nyilvánvalóan nincs abban az állapotban, hogy elhagyhassa intézményünket – felelte az orvos. – Nem vállalhatom a felelõsséget! Mindjárt hívok valakit, hogy kísérje vissza a szobájába, és dugja ágyba magát! – Ne merészelje – mondtam –, másként a saját bõrén tapasztalja meg, milyen állapotban vagyok! Lenne viszont pár kérdésem! Az elsõ, hogy ki vetetett fel engem ide, és ki fizeti a számlámat? – Jól van hát – sóhajtott fel az orvos, és kicsi vörhenyes bajsza egészen lekonyult. Ezzel kihúzott egy fiókot, és benyúlt valamiért, ám én résen voltam. Még mielõtt sikerült volna kibiztosítania, kiütöttem a kezébõl a fegyvert – egy 32-es automata Colt volt; csinos kis jószág. Felragadtam az asztallapról, kibiztosítottam, majd a doktor felé fordítottam a csövét, és ráreccsentem: 12


Amber kilenc hercege

– Most pedig válaszolni fog a kérdéseimre! Szemmel láthatóan veszélyesnek tart engem, és alighanem igaza van! Az orvos bágyadtan elmosolyodott, majd rágyújtott – ami hiba volt, ha a hidegvérét akarta bizonyítani vele. A keze ugyanis remegett. – Rendben van, Corey… ha ez boldoggá teszi, tudja meg, hogy a nõvére vetette fel hozzánk. „Micsoda?” – értetlenkedtem magamban. – Melyik nõvérem? – kérdeztem fennhangon. – Evelyn – felelte az orvos. Semmi sem rémlett, úgyhogy felcsattantam: – De hát ez nevetséges! Hiszen évek óta nem láttam! Még csak azt sem tudja, hogy az országnak ezen a vidékén élek. A doki vállat vont. – Pedig így áll a dolog… – Hol lakik a nõvérem? Fel akarom hívni! – követelõztem. – Nincs kéznél a lakcíme. – Akkor keresse meg! Az orvos felkelt, átvágott az irodán a kartotékszekrényhez, kinyitotta, végigpörgette a kartotékokat, végül elõhúzott egy lapot. Végigfutottam rajta. Mrs. Evelyn Flaumel… A NewYork-i cím sem tûnt ismerõsnek, de azért emlékezetembe véstem. A kartotéklap szerint a keresztnevem Carl volt. „Remek – gondoltam. Újabb adat.” Azután az övembe dugtam a pisztolyt a csõdarab mellé, persze elõbb gondosan biztosítottam. – Lássuk csak – fordultam az orvoshoz. – Hol vannak a ruháim, és mekkora összeggel szándékozik kárpótolni? – A ruhái tönkrementek a balesetben – felelte –, és meg kell mondanom, hogy a lábai csúnyán eltörtek… a bal két helyen is. Õszintén szólva azt sem értem, hogyan sikerült talpra állnia. Hiszen alig két hete történt… – Világéletemben gyorsan gyógyultam – feleltem. – És most beszéljünk a pénzrõl… 13


Amber krónikái

– Miféle pénzrõl? – A foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés és a másik vádpont peren kívüli rendezésének áráról. – Ne legyen nevetséges! – Ugyan ki a nevetséges kettõnk közül? Én beérem egy ezressel készpénzben, ha nyomban ideadja! – Szó se lehet róla! – Hát, én a maga helyében megfontolnám a dolgot… gondoljon csak bele, hogy akár nyer, akár veszít, milyen rossz hírverés lenne ennek az intézetnek, ha a sajtó a per elõtt felfújná az ügyet. Már holnap kapcsolatba lépek az Amerikai Orvosszövetséggel, a lapokkal, a… – Hiszen ez zsarolás – hördült fel az orvos –, és én nem vagyok hajlandó engedni neki! – Vagy most fizet, vagy a bírósági ítélet után – mondtam. – Nekem édes mindegy. De így olcsóbban megúszná. „Ha beadja a derekát – gondoltam –, beigazolódik a sejtésem, hogy valami stikli van a dologban.” Az orvos hosszú ideig némán meredt rám. Végül így szólt: – Nem tartok itt annyi pénzt. – Hajlandó vagyok alkudni – mondtam. Újabb rövid szünet után a doki felcsattant: – Ez közönséges lopás! – Maga leperkálja a pénzt, én meg futni hagyom. Szerintem ez tiszta üzlet, nagyokos! Szóval mennyi? – Talán ötszáz lehet a széfemben. – Kaparja elõ gyorsan! A fickó átszámolta a kis fali páncélkazetta tartalmát, azután közölte, hogy négyszázharminc dollár van benne, én pedig nem akartam otthagyni az ujjlenyomataimat a széfen, csak hogy ellenõrizzem, igazat mondott-e. Úgyhogy elvettem tõle a bankjegyköteget, és a nadrágzsebembe gyûrtem. – Melyik közeli taxitársaság szokott kijárni ide? A doki megmondta a nevet, én pedig kikerestem a telefon14


Amber kilenc hercege

könyvbõl – és annyit legalább megtudtam, hogy az állam felsõ végében vagyok. Ráparancsoltam, hogy tárcsázza a számot és hívjon egy kocsit, mert fogalmam sem volt, mi a neve a helynek, és nem akartam, hogy a fickó rájöjjön, hogy az égvilágon semmire sem emlékszem. A korábban letekert kötések egyike a fejem körül volt. Miközben a doki megrendelte a taxit, hallottam, hogy megadja a címet: az intézetet Greenwood Magánkórháznak nevezte. Elnyomtam a cigimet, kivettem a csomagból egy újabbat, és amint lehuppantam a doki könyvespolca mellett álló barna, kárpitozott székbe, jó kilencvenkilónyi súlytól szabadítottam meg a lábaimat. – Itt várunk, míg megjön a taxi, azután maga lekísér a kijáratig – adtam ki a parancsot. A doki innentõl kezdve egy kukkot sem szólt.

15


· Kettõ ·


N

yolc órára járhatott az idõ, amikor a taxi kirakott a legközelebbi város egyik találomra kiválasztott utcáján. Leszurkoltam a viteldíjat, és kutyagoltam vagy húsz percet. Azután beugrottam egy étkezdébe, bevettem magam egy bokszba, és gyümölcslevet, szalonnás tojást, pirítóst és három csésze kávét rendeltem. A szalonna túl zsíros volt. Egy jó órát szántam a reggelire, majd kószálni kezdtem a városban. Végül rábukkantam egy ruhaüzletre, és addig lófráltam ott, mígnem fél tízkor kinyitott. Vettem egy bõszárú pantallót, három pólóinget, derékszíjat, fehérnemût, és egy pár passzentos cipõt. Hozzácsaptam még egy zsebkendõt, egy levéltárcát és egy zsebfésût. Azután megkerestem a Greyhound távolsági buszállomást, és felszálltam egy New Yorkba tartó buszra. Senki sem próbált megállítani – úgy tûnt, az emberek egy pillantásra sem méltatnak. A buszon ülve elnéztem az õszi színekbe öltözött vidéket, amelyet csípõs szél borzolt a derült ég alatt, és számba vettem, hogy mit tudok magamról és a körülményeimrõl. A Greenwood Magánkórházba Carl Corey néven vetett fel a nõvérem, Evelyn Flaumel, éspedig úgy tizenöt napja egy autóbalesetet követõen, amelyben több csontom is eltört – jóllehet e sérülések immár nem okoztak különösebb gondot. Evelyn nõvéremre nem emlékeztem. A greenwoodi személyzetet utasították, hogy tartsanak engem elkábítva, és amikor magamhoz tértem, sikerült megfélemlítenem õket azzal, hogy a törvénnyel fenyegetõztem. Valaki tehát igencsak tarthatott tõlem, és úgy döntöttem, a lehetõ legjobban játszom ki ezt az adut. Igyekeztem felidézni magamban a szerencsétlenséget, és addig erõltettem az emlékezetemet, míg zúgni kezdett a fejem. Az a határozott érzésem támadt – bár magam sem tudnám meg17


Amber krónikái

mondani, miért –, hogy nem is baleset történt. „Kiderítem, mit mûveltek velem – tökéltem el –, és valaki fizetni fog ezért. Drágán megfizet érte.” Rettentõ harag lobbant fel bennem. Bárki próbált is meg ártani nekem és kijátszani, tudatos rosszindulatból tette, és most majd megkapja tõlem, amit érdemel. Heves késztetés támadt bennem, hogy elpusztítsam, ízzé-porrá zúzzam az ellenségemet, és tudtam, hogy nem elõször fog el életemben ez a sajgó bosszúvágy – ahogyan azt is tudtam, hogy a múltban megtoroltam a rajtam esett sérelmeket. Nem is egyszer. Kibámultam az ablakon, elnéztem a lehulló õszi faleveleket. Amikor beértem a nagyvárosba, elõször is beugrottam a legközelebbi borbélyhoz egy borotválásra és hajvágásra, azután a férfivécében tiszta atlétát és inget húztam, mert nem állhatom, ha a hátamat hajszálak csiklandozzák. A 32-es automata, amelyet a névtelen dokitól szedtem el a Greenwoodban, a zakóm jobb zsebében lapult. Tudtam, hogy ha a Greenwood Magánkórház vagy a nõvérem gyorsan be akar varrni, a tiltott fegyverviselés bûntette kapóra jön nekik. Mégis úgy döntöttem, hogy megtartom a pisztolyt. Elõször el kell kapniuk, én pedig álltam elébe. Bekaptam egy gyors ebédet, egy órán át tekeregtem összeviszsza metróval és busszal, azután fogtam egy taxit, és kivitettem magam állítólagos nõvérem, Evelyn westchesteri címére, akitõl azt vártam, hogy feleleveníti az emlékeimet. Mire megérkeztem, kidolgoztam magamban a követendõ taktikát. Tehát amikor kopogtatásomra úgy félperces várakozás után kinyílt elõttem a hatalmas, ódon udvarház ajtaja, már tudtam, mit fogok mondani. Alaposan végiggondoltam, miközben végigsétáltam a hosszú és kanyargós, murvás kocsibehajtón. Utamat sötét tölgyek és élénk színû juharfák szegélyezték, száraz leveleik ropogtak a talpam alatt, a szél hûvösen cirógatta végig frissen borotvált nyakszirtemet zakóm felhajtott gallérja alatt. Hajszeszem illata elvegyült a borostyán dohos szagával, amelynek szárai vaskos kötelekként kúsztak fel a vénséges téglaépület 18


Amber kilenc hercege

falaira. Az udvarház cseppet sem tûnt ismerõsnek. Nem hittem, hogy valaha jártam volna itt. Tehát bezörgettem, de csak a visszhang felelt. Zsebre dugott kézzel várakoztam. Amint az ajtó kitárult elõttem, elmosolyodtam, és biccentettem az anyajegyekkel pettyezett, kreolbõrû és Puerto Ricó-i akcentussal beszélõ cselédlánynak. – Mi tetszik? – kérdezte. – Mrs. Evelyn Flaumellel szeretnék beszélni. – Mit mondjak, ki keresi? – A fivére, Carl. – Ó, fáradjon be, kérem! – invitált a lány. Beléptem az elõszobába, melynek padlóját lazac- és türkizszínû mozaikcsempe fedte. A falakat mahagónival borították, bal oldalamon nagylevelû, egzotikus zöld növények sora választotta ketté a teret. Fejem felett kockaforma üveg- és zománccsillár ontotta sárga fényét. A lány távozott, én pedig körbenéztem, hogy valami ismerõs viszonyítási pontot találjak. Eredménytelenül. Úgyhogy csak vártam tovább. A cselédlány csakhamar visszatért, biccentett, és így szólt: – Kérem, kövessen! Asszonyom a könyvtárban várja önt. Nyomába szegõdtem hát, fellépdeltem három lépcsõfokon, majd végigmentem egy folyosón, elhaladva két bezárt ajtó mellett. A harmadik, bal felé esõ ajtó nyitva állt, és a cselédlány intett, hogy lépjek be rajta. Így is tettem, épp csak egy pillanatra torpantam meg a küszöbön. Könyvtárszobához híven a helyiség teli volt kötetekkel. Három festmény is függött a falakon, kettõ békés tájat, a harmadik nyugodt tengert ábrázolt. A padlót süppedõs, zöld szõnyeg borította. Az íróasztalon földgömb állt – Afrika térképe nézett felém –, mögötte nyolcfelé osztott, fakeretû panorámaablak. Ám engem nem a berendezési tárgyak késztettek megtorpanásra. 19


Amber krónikái

Az íróasztal mögött ülõ nõ széles gallérú,V nyakkivágású, kékeszöld ruhát viselt, hosszú haja elöl mély frufruval hullott homlokába, árnyalata egyszerre idézte a napnyugta fellegeit és egy sötét szobában égõ gyertyaszál lángkoszorúját, és valamibõl tudtam, hogy ez a hajszín természetes. A szemüveg mögé (melyrõl úgy sejtettem, Evelyn csak álcázásul viseli) rejtett szempár oly kéken szikrázott, amilyen az Erie-tó tükre három órakor egy felhõtlen délutánon; feszes mosolyba préselt ajkai színe passzolt a hajához. Ám nem is állítólagos nõvérem külseje miatt tétováztam, hanem mert tudtam, hogy valahonnan csakugyan ismerem õt, bár fogalmam sem volt róla, honnan. Felé léptem, és én is mosolyra görbítettem a szám. – Üdv – köszöntöttem. – Ülj csak le, kérlek! – felelte Evelyn egy magas támlájú, széles karfájú, hasas narancsszín karosszékre mutatva. Az ülõalkalmatosság támlája épp a megfelelõ szögben dõlt meg, hogy az ember kényelmesen elnyújtózhasson benne. Le is telepedtem belé, Evelyn pedig tetõtõl talpig végigmért. – Örömmel látom, hogy ismét ép és egészséges vagy. – Ez engem is örömmel tölt el. Neked hogy megy sorod mostanság? – Remekül, köszönöm. Be kell vallanom, nem számítottam rád. – Tudom – füllentettem –, mégis itt vagyok, hála nõvéri kedvességednek és gondoskodásodnak. – Árnyalatnyi iróniával színeztem a hangom, csak hogy megfigyelhessem Evelyn reakcióját. Ekkor hatalmas eb – egy ír farkaskutya – ügetett be a helyiségbe, és lekuporodott az íróasztal elé. Nyomában megjelent a társa is, és kétszer körbejárta a földgömböt, mielõtt lehevert. – Hát, ez a legkevesebb, amit megtehettem érted – viszonozta nõvérem az iróniát. – Igazán vezethettél volna óvatosabban. – Ígérem, a jövõben elõvigyázatosabb leszek – mondtam. Magam sem tudtam pontosan, miféle játékba megyek bele, ám mivel Evelynnek fogalma sem lehetett emlékezetkiesésemrõl, 20


Amber kilenc hercege

elhatároztam, hogy minden lehetséges információt kiszedek belõle. – Gondoltam, érdekelni fog, milyen állapotban leledzek, úgyhogy személyesen jöttem el látogatóba. – De mennyire, hogy érdekel – felelte Evelyn. – Nem vagy éhes? – Csak egy könnyû ebédet ettem, és annak is már jó pár órája – mondtam. Evelyn erre csengetett a cselédlánynak, és ételt rendelt. Majd így szólt: – Sejtettem, hogy ha eléggé rendbe jössz, nem bírsz majd nyugodtan megülni a Greenwooodban. Azt azonban nem hittem, hogy ilyen hamar talpra állsz, és fõként nem képzeltem, hogy épp ide jössz. – Tudom – feleltem –, pont ezért tettem. Nõvérem cigarettával kínált, kivettem egy szálat, majd miután tüzet adtam neki, magam is rágyújtottam. – Mindig is kiszámíthatatlan voltál – mondta végül. – S bár ez a múltban nemegyszer jó szolgálatot tett neked, most nem számítottam rá. – Ezt hogy érted? – kérdeztem. – A tét most túlságosan magas ahhoz, hogy blöffölj, márpedig szerintem pontosan ezzel próbálkozol, hogy csak úgy besétálsz ide. Mindig is csodáltam a kurázsidat, Corwin, de ne légy esztelen! Tudod, hányadán állunk. „Corwin?” Ezt a nevet is elraktároztam magamban a Corey címszó alá. – Talán nem is tudom olyan pontosan – feleltem. – Elvégre elég hosszú ideig ki voltam ütve, mint tudod. – Úgy érted, még nem léptél érintkezésbe senkivel? – Mióta magamhoz tértem, nem volt rá esélyem. Evelyn félrebillentette fejét, és összehúzott szemmel méregetett. – Hebehurgya dolog – mondta végül –, de elképzelhetõ. Lehetséges, hogy komolyan beszélsz. Tõled kitelik. Egyelõre 21


Amber krónikái

mondjuk, hogy elhiszem. Ez esetben talán okosan döntöttél, és talán biztonságban vagy. Hadd gondoljam csak végig! Nagyot szippantottam a cigarettámból, és reméltem, hogy nõvérem elkottyant még valamit. De nem tette, úgyhogy elhatároztam, igyekszem megragadni látszólagos elõnyömet, melyre szert tettem ebben a játszmában – bár sejtelmem sem volt róla, mik a szabályok, ki a többi játékos, és milyen tétre megy a játék. – Úgy vélem, a puszta tény, hogy itt vagyok, eléggé sokatmondó – jegyeztem meg. – Persze – felelte Evelyn. – Tudom jól. De amilyen ravasz vagy, ez több dolgot is jelenthet. Várunk, és majd meglátjuk. „Mire várunk vajon? És mit látunk meg?” – töprengtem. Közben felszolgálták a pecsenyét és egy kancsó sört, így átmenetileg felhagyhattam vele, hogy talányos és általános kijelentéseket tegyek, találgatásra késztetve nõvéremet rejtett értelmükrõl. A steakem kiváló volt, belül rózsaszín és szaftos; nagyokat faltam hozzá a ropogós héjú, friss kenyérbõl, és mohón döntöttem magamba a sört. Evelyn felkacagott farkasétvágyam láttán, miközben apró darabkákat szelt le a saját szeletébõl. – Elragadó, hogy milyen jóízûen habzsolod az életet, Corwin! Többek között ezért is nem lett volna ínyemre, ha meg kellett volna válnod tõle. – Én sem örültem volna – dörmögtem. Evés közben mélázva néztem Evelynt. Szinte magam elõtt láttam õt hajdani mélyen kivágott, tengerzöld köntösében, bõ szoknyájában, és odaképzeltem a háttérbe a zenét, a táncot és a hangok zsivaját. Magam fekete-ezüst öltözéket viseltem… Azután a látomás elhalványult, de tudtam, hogy valódi emlékképet láttam, és magamban átkozódtam, hogy képtelen voltam teljesen megragadni. Mit mondhatott zöldbe öltözött nõvérem fekete-ezüst ruhás hajdani önmagamnak aznap éjjel, a muzsika, a tánc és a lárma közepette? Mindkettõnk poharába töltöttem sört, és úgy döntöttem, hogy próbára teszem, mennyire volt igaz az iménti látomás. 22

Roger Zelazny - Amber krónikái 1 - Amber kilenc hercege  

A fantasy irodalom egyik legimpozánsabb alakja, az összehasonlíthatatlan Roger Zelazny számtalan díjat kapott alkotásaiért – köztük hat Hugo...

Roger Zelazny - Amber krónikái 1 - Amber kilenc hercege  

A fantasy irodalom egyik legimpozánsabb alakja, az összehasonlíthatatlan Roger Zelazny számtalan díjat kapott alkotásaiért – köztük hat Hugo...

Advertisement